Jób. XXXII. RÉSZ

A 31. rész után amely mind formai, mind tartalmi tekintetben Isten válaszára van beállítva, új szereplő lép fel, aki apja nevének és hazájának pontos megjelölésével mutatkozik be az olvasónak. Elihu ez az új személy, aki váratlanul, minden előkészület nélkül lép a színre. Sem a prológusban, sem az epilogusban nincs róla szó. Úgy szólal meg, mint aki végighallgatta a vitát, de eddig tisztességtudásból hallgatott, most azonban belső kényszerből kénytelen hangot adni gondolatainak.

Az itt következő hat résszel kapcsolatban a magyarázók közül sokan azt állítják, hogy nem ugyanattól a szerzőtől származnak, mint a könyv többi része. Állításaikat nyelvészeti és irodalomtörténeti érvekkel támogatják. Hogy ezek a beszédek ugyanattól a szerzőtől és ugyanabból a korból valók-e; ugyanaz a szerző fűzte-e utólag művéhez, vagy valami későbbi szerző, esetleg a szerzőnek egy tanítványa: nem lebecsülendő kérdések, amelyekre még mindig keresik a választ. Nyugodtan mondhatjuk azonban szintén tekintélyes kutatók véleménye alapján, hogy a könyv mondanivalójának megértése szempontjából mégsem döntő jelentőségű, hogy milyen választ adnak ezekre a kérdésekre. Ha ezek a fejezetek Jób könyvének eredeti alkatrészét képezik, azt kell megtudnunk: mit akart a szerző bennük kifejezésre juttatni? Ha pedig később kerültek az eredeti műbe (ami természetesen a hitelesség és ihletettség kérdését nem érintené), hasonlóképpen azt kell kérdezni: milyen hiányt éreztek a későbbiek a könyvnek ezen a pontján, amit pótolni igyekeztek és hogyan oldották meg ezt a feladatot?

Elihu a szenvedést új szempont alá helyezi és abban nemcsak az elkövetett bűnök büntetését látja, mint a három előbbi vitatkozó, hanem a bűntől, főleg a gőgtől megőrizni akaró isteni szándékot. Jóbot nem a múltja, azaz régen elkövetett bűnei miatt feddi, hanem meggondolatlan szavaiért, amelyeket beszédei során Isten ellen mondott és mert igaznak tartja magát Isten előtt. Szerinte a szenvedés lehet tisztító jellegű is, sőt jelentheti az Isten szeretetének kiáradását is. Akárhogy fogjuk is fel az Elihu beszédek irodalmi eredetét és mondanivalójának célját, ezek a részek fontos átmenetet képeznek Jób utolsó (31:40) és az Úr beszédei között (38:1–41:34) és azokra készítenek elő.

Jób. 32,1–14. Elihu első beszéde.

1: Jób elhallgattatott barátainak szívében a tisztasági eskü elhangzása után is tovább élt az a meggyőződés, hogy reménytelen esettel állnak szemben. Az ellenséges feszültség a szívekben a két párt között csak elmélyült. Elihut az lobbantja haragra, hogy a barátok elhallgatását arra lehet magyarázni, mintha sikerült volna Jóbnak Isten előtt igazolnia magát. – 2a: Elihu származása: Buz és Uz testvérek voltak: Gen 22:21. Jer 25:23-ban Buz egy arab törzs neve. Elihu tehát úgy mutatkozik be, mint aki származásra nézve közelebb van Jóbhoz, mint a három barát. – 2b–3: Igazabbnak tartotta magát Istennél, héberül: mé’älóhim. A min elöljáró Isten nevével kapcsolatban nem azt jelenti, hogy: inkább, mint, hanem: előtte, jelenlétében. Jób arroganciája váltja ki belőle a felháborodást. Ugyanakkor azonban a barátok is haragra ingerelték, mert noha nem tudtak megfelelni Jóbnak, mégis elítélték. – 4–5: Elihu indulatkitörését csak hevítette az a körülmény, hogy fiatal kora miatt kénytelen volt várakozni a felszólalással. (Elihu fiatalságának említésével azonban nem azt állítjuk, hogy Jób és barátai kimondott öregek lettek volna.)

Jób. 32,6b–14. Jóbot csak Isten képes meggyőzni.

Körülményes módon jó néhányszor nekifog, hogy felszólalását megindokolja, s mondanivalóját bevezesse. Az új felszólalót a félénkség és a merészség sajátos keveréke jellemzi. A 7. vers maró gúnyt tartalmaz. Elihu az Istentől való ihletésre céloz és nem az emberi lélekben rejlő képességekre. Az isteni lélek és nem a magas kor a bölcsesség forrása. – 8 skv.: Jób és barátai csak az ember lelkéről beszélnek (vö. 6:4; 7:11; 26:13), de azon csak az ember érzelmi, értelmi és akarati képességeit értik. Isten lelkét alig különböztetik meg a viharos széltől. Vö. 4:3; 26:13. Ezzel ellentétben Elihu az isteni lélekről annak teremtő mivoltáról szól, vö. 33:4; 34:12–15; Gen 1:2; 2:7 vagy, mint a prófétai kijelentés forrásáról vö. 32:18; Num 27:18; 2Kir 2:15; Ézs 29:10; Mik 2:11. Ugyanakkor azonban Elihuban, nincs meg a próféta alázatossága és hódolata Isten iránt. Ő igényli magának az Isten lelkét, állítja, hogy az máris az övé és ezért akarja kinyilatkoztatni a véleményét. – 11k.: Elihu beszéde itt nyerssé válik. A barátok hiába kutattak tudományuk kincstárában, Jóbot mégse tudták megcáfolni. Hogyan mondhatják, hogy megtalálták a bölcsességet, mikor alulmaradtak? – 13: Ne mentegessétek magatokat azzal, hogy bölcsességre találtunk ti. Jóbnál, amely az övékével szemben fölényben van. – 14: Isten győzheti meg őt. A héberben nádaf elűzni ige áll. Tehát Isten űzheti el őt a küzdőtérről, ahol Jób a barátok felszólalásai ellenére szívósan kitartott. Elihut megdöbbenti a barátok meghátrálása és ezért korholja őket.

Jób. 32,15–22. Belső kényszer alatt szól.

Telve megvetéssel a tehetetlen barátok iránt Elihu ismét visszatér a lényegre és folytatja annak indokolását, hogy miért kell neki is fellépnie ebben a vitában: tele van mondanivalóval, ami szinte szétfeszíti lelkét, mint tömlőt az erjedő bor vö. Mt 9:17. Nem teheti, hogy ne szóljon, a lélek szorongatja őt. Hangján érzik a tapintatlan őszinteség, amelyet még nem lágyított meg a szeretet. – 21–22: Célzással a 13:7–11-ben foglalt szemrehányásra, amelyet Jób barátaihoz címzett, Elihu hangoztatja, hogy ő pártatlanul és igazságosan akar felszólalni, mert jól tudja, hogy Isten az ilyen peres ügyben az elfogultságot és részlehajlást szigorúan megbüntetné.

Jób. XXXIII. RÉSZ - Jób. 33,1–7. Emberközelből szólítja meg Jóbot.

Ezek előrebocsátása után még mindig nem tud a tárgyra térni, hanem még egyszer „bevezet”. Felhívja Jóbot, hogy figyeljen őszinte és jószándékú szavaira, hiszen úgy akar hozzá szólni, mint ember az emberhez, nem hatalmi fölénnyel, mint Isten és távolról sem felelősségrevonó szándékkal. 4: Az előző verssel együtt megindokolja Elihu, honnan merítette a bölcsességet és a tehetséget, hogy a tiszta igazságot tudja tanítani. Istennek lelke, aki őt is teremtette, forrása minden ismeretnek és bölcsességnek az emberben, vö. 32:8; Péld 20:27. Kétségtelen, hogy Elihu itt nem külön isteni ihletésre hivatkozik, hanem ember voltára, emberi méltóságára. Mint Isten teremtménye, az ember hordozó edénye az Isten lelkének. – 5: A lélek birtoklásának tudatában s éppen ezért megcáfolhatatlanságának érzésében kihívja Jóbot, sőt követeli tőle, hogy cáfolja meg őt, ha ugyan képes erre. – 6: A félelem ne tartsa vissza a vele való küzdelemtől, mert mindketten egyenlő fegyverekkel vannak felszerelve. – 6b: formáltattam, a héb. eredeti jelentése: engem is agyagból csípett le, ti. hogy abból formáljon. – 7b: kezem nem lesz súlyos, héb. ’äkäf a. m. tekintély, nyomás, vagyis tekintélyem nyomása nem lesz súlyos rajtad.

Jób. 33,8–12. Summásan elveti Jób állításait.

Többszöri nekifutás után végre elkezdi tulajdonképpeni beszédét, amelynek elején Jóbnak a vita során elhangzott állításait utasítja vissza, de közben olyan szavakat is ad szájába, melyeket nem is mondott. 9b: mocsoktalan, héb. haf, ártatlan, erkölcsi értelemben tiszta. – 10: vádakat, héberül tenú’ót vagyis ürügyeket. A 9. vershez vö. 9:21; 10:7; 16:17; 23:10; 27:5. A 10-hez: 10:13–17; 19:11; 30:11. – 11: Szószerinti idézet a 13:27-ből. Elihu kapcsolópontja tehát Jóbnak az az állítása, hogy őt Isten ellenségeskedéssel kezeli. Természetesen az idézet Jób panaszait nem képes tükröztetni, hiszen Elihu is képtelen az együttérzésre. Elihu válasza kettős; negatív oldala: nincs igazad! Pozitív oldala: Isten nagyobb az embernél!

Jób. 33,13–33. Isten igenis szól, de kegyelmes szándékkal.

Jóbnak arra az állítására, hogy Isten nem felel Elihu tiltakozik: Isten igenis szól! „Egyszer vagy kétszer is”, bár az ember nem mindig veszi észre, mert nem figyel oda. De akinek van füle a hallásra, annak számára az örökkévaló beszéde világos. Persze Isten másképpen szól, mint ahogy az ember szeretné és várná, ezt Jób esete is bizonyítja. Isten beszédének a célja is más: nem az emberi önigazság érzését akarja erősíteni, hanem a bűntudatot felébreszteni.

15kk.: Részletesen kifejti a módot, ahogyan Isten szól: álomban és betegség által. Az álom általi figyelmeztetése célja, „hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől” és „elrejtse a kevélységet a férfi elől”. Ezáltal menti meg lelkét a romlástól – 18: romlás héb. sahat a. m. gödör, sírgödör. – A betegség okozta fájdalom is az isteni kijelentés egyik csatornája, amely az embert előkészíti, fogékonnyá teszi arra, hogy meg hallgassa és megértse az Isten beszédét. – 23–25: Elihu a közbenjáró angyalt közelebbről is meghatározza, mint aki „egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét”. Ezzel azt akarja mondani, hogy az ilyen angyali közbenjárás nagy ritkaság. Célja, hogy az embert Isten nevében intse a jó cselekvésére. Kötelesség héberül jóser jelenti a helyes utat, vö. Péld 14:2; magyarázó, héb. mélíc azaz tolmács, paraklétosz. Ennek a közbenjáró funkciónak kettős célja van: tudatni az emberrel Isten akaratát, ugyanakkor képviselni az embert Isten előtt. – 24: A közbenjáró így imádkozik érte: „Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon sírba, váltságdíjat találtam”. Nagyon erőteljes szép gondolat, amely arra mutat, Aki „közbenjáró Isten és emberek között” 1Tim 2:5 és aki eljövendő, „hogy adja az ő életét váltságul sokakért” Mt 20:28. Természetesen Elihu erre még nem gondolhatott. Ő Istenre gondol, akinek joga van irgalmasságot gyakorolni és váltságdíjat elfogadni. Az angyal tanúsítja Isten előtt, hogy váltságdíjat talált, azaz, hogy ő, mint az ember életének szemlélője, észrevette annak megtérését és ezért kéri Istent, hogy a megtérőnek a számára tervbe vett korai halált engedje el. – 26–28: Az angyal közbenjárása után az embernek magának is imádkoznia kell, a szabadulás után pedig hálával tartozik.

Jób. XXXIV. RÉSZ

Elihu Jóbnak abból a kijelentéséből indul ki, hogy Isten őt igazságtalanul kezeli. Az ilyen csúfolódó beszédek azonban csak felháborodást váltanak ki belőle. Ennek a felháborodásnak akar most hangot adni. Igyekszik Isten tulajdonságaiból és a világ rendjéből bebizonyítani, hogy Isten nem lehet igazságtalan. Megállapítja, hogy Jób beszédei lelkileg elferdültek és kárhozatosak.

Jób. 34,1–9. Jób tévelygése kiderül szavaiból.

Felhívja a bölcseket, hogy hallgassanak rá és vele együtt állapítsák meg mi az igazság. Majd Jóbnak az isteni igazságossággal és a kegyesség hasznával kapcsolatban mondott szavait idézi, amelyeket tüzetesen meg akar vizsgálni. Mindezt lobogó felháborodással teszi.

2: Ti bölcsek, tudók, tudósok! A megszólítás ironikus. – 3: Elihu a maga véleményét a józan belátásra alapítja, mert szerinte az ember maga dönti el, mi a jó és igaz, mint ahogy fülével a szót, ínyével az étel ízét képes megállapítani. – 5: Szószerinti idézete Jób szavainak, vö. 27:2. A többi csak értelem szerinti idézet Jób beszédeiből, vö. 9:15.20; 13:18. – 7–9: Elihu véleménye szerint Jób úgy issza a csúfolódást, mint a vizet (vö. Zsolt 73:10), vagyis az istentelenek gondolkodását és beszédét könnyedén a magáévá teszi. Azok azt állítják, hogy haszontalan dolog Istennek szolgálni és az ő tetszését keresni. Elihu theologiailag mélyebb és finomabb gondolkodású, mint az előtte szólók: ő az ember bűnösségét nem erkölcsi téren, hanem az Istennel való kapcsolat vonalán látja. A durva bűnös egy vagy két erkölcsi törvénybe vagy tilalomba ütközik bele. Jób ilyen durva bűnöket nem követett el, de bűne mégis súlyosabb azokénál, mivel teremtőjének szándékait és döntéseit merészelte bírálni. A 9. vers Jóbnak egy, a jelen szövegben nem található mondására utal. (A Sátán gondolata is a kegyesség hasznossága körül forog.) Elihu a Jób könyvének központi gondolata körül tapogatózik, mintha kezdené érteni, hogy nem a szenvedésről van szó itt, hanem arról, hogy van-e önzetlen kegyesség. Ő is látja, hogy a haszonért való hit tulajdonképpen hitetlenség. Azonban félreismeri Jóbot, amikor azt állítja róla, hogy elveti a kegyességet, mert nincs haszna.

Jób. 34,10–30. Isten természete kizárja az igazságtalanságot.

Azt az állítását, hogy Isten nem cselekszik igazságtalanul még egyszer nyomatékosan megismételve mindenek előtt arra hivatkozik, hogy Isten, a világ ura és teremtője, képtelen arra, hogy teremtményeivel igazságtalanul vagy ellenségesen bánjon. Az igazságtalan bíró önzésből cselekszik. Isten azonban a világkormányzást nem önzésből vette magára, hanem teremtményei iránt szeretetből és gondoskodásból. Az emberi bíró igazságtalanságának másik motívuma a hatalmasoktól való félelem. Istennel kapcsolatban ez nem jöhet számításba, hiszen Ő a hatalmasokat bármikor felelősségre vonhatja és letaszíthatja a trónról. Isten egyben igazságos és hatalmas. Szemei elől senki sem rejtőzhet el és nincs arra rászorulva, hogy az embereket egy meghatározott ítéletnapra maga elé rendelje (amint azt Jób képzelte vö. 24:1), hanem a hosszadalmas vizsgálat és tárgyalás nélkül szolgáltat igazságot, zúzza össze a hatalmasokat és ültet másokat a helyükbe. A 10–15. versekben Elihu Bildád nézeteit bírálja. – 12: vö. 8:3. – 13–14: vö. Zsolt 104:29–30. – 16–20: Jób szerint Isten amorális. Elihu válasza: Isten nem mérhető emberi mértékkel. Ő se nem erkölcstelen, sem nem erkölcsnélküli, hanem erkölcs feletti. – 20: Jób felpanaszolta, hogy Isten megtagadja ügyének megvizsgálását, vö. 9:20. Elihu válasza: Istennek nincsenek kitűzött határidői, mert erre nincs szüksége. Nyomozás nélkül is gyors és pontos az a igazságszolgáltatása éspedig az egész világ szemeláttára. Helytelen tehát azt állítani, hogy Isten nem hallja meg a szegények kiáltását, vö. 24:12.

Jób. 34,31–37. Jób megérdemli sorsát.

31–33: Nagyon nehezen fordítható szöveg, a fordítások csak találgatásokon alapulnak. Megközelítőleges értelme: Jóbnak azt a panaszát, hogy a gonoszok nem bűnhődnek, azzal utasítja vissza, hogy ez azért van, mert időközben a gonosz megtér és megjavul. Ezzel Elihu számára a barátoknak Jób felett kimondott ítélete világos: Jób bolond módra beszélt és cselekedett, midőn Istent vádolta ahelyett, hogy megtért volna. Tehát megérdemli sorsát. – 36–37: Jób figyelmeztetése végett valószínűleg azt akarja mondani, hogy megpróbáltatása még sokáig eltart, ha dacoskodik. – 37: vétkét gonoszsággal tetézi, héb. päsac a. m. rebellió. Elihu észreveszi Jób bűnének lényegét. Részben a barátok álláspontján van, mert nem képes Jóbnak Isten igazságossága elleni támadásait szó nélkül hagyni, de amazokkal ellentétben, nem valami feltételezett vagy elképzelt erkölcsi vétekben látja Jób bűnösségét, hanem Isten uralkodásának káromlással határos bírálatában. A központi bűn: az önigazság.

Jób. XXXV. RÉSZ

Még egyszer szembefordul Jóbnak azzal az állításával, hogy az ember sorsa szempontjából közömbös akár jót cselekszik, akár gonoszt, mivel Jób ezzel is Istennek igazságosságát vitatja. Elihu arra mutat rá, hogy Isten pártatlanul felette áll az ember cselekedeteinek s ezért elfogulatlanul tudja azokat megítélni. Az ember cselekedetei ugyanis csak embertársait érintik közvetlenül, de Istent magát nem. Ezután ismételten hangoztatja, amit az előzőkben mondott (vö. 34:29–32), hogy az emberek a szorongattatások idején ugyan hangosan panaszkodnak és kiáltanak, de mégsem fordulnak igazán Istenhez s ezért imádságuk nem hallgattatik meg. Annál kevésbé számíthat Jób is meghallgattatásra, minél türelmetlenebbül lázadozik Isten igazságszolgáltatása ellen.

Jób. 35,1–8. Annak cáfolata, hogy nem érdemes kegyesnek lenni.

3: Mi hasznod belőle? helyett olv. mi hasznom belőle, vagyis mi többet várhatok, ha nem vétkezem. Jób káromlása abban van, hogy a hitet és erkölcsöt haszontalannak tartja a maga számára. Elihut nem lehet a barátokkal egy kalap alá vonni, mintha ő is csak a visszafizetési dogmát szajkózná. Mind Jóbnak, mind barátainak szemére hányja, hogy Istenről eltorzított látásuk van. – 5–8: Elihu felfogása itt is egyoldalú ugyan, de egészséges ellensúlyozása minden énközpontú kegyességnek. Az ember tettei nem légüres térben történnek: akár jók, akár rosszak, mindig más emberek életét is érintik. A kegyesség valakinek mindig használ, a bűn valakinek mindig árt. Mivel Isten a magasságban lakozik és az ember tettei őt nem érintik, csak ember lehet az, akinek vagy árt vagy használ, amit cselekszünk.

Jób. 35,9–16. Isten nem minden imádságot hallgat meg.

9–12: Jób panaszkodik, hogy Isten nem hallgatja meg, nem felel imádságára. Ez azért van, mert Istent nem önmagáért kereste, csak segítséget akart tőle, mint ahogy az emberek általában. – 10: Ez a vers nemcsak Jób könyvének, hanem az egész Bibliának egyik legmélyebb gondolatát tartalmazza. Az imádságban először az Istent kell keresni, hogy megújuljon bennünk a függés és végesség érzése. Aki így keresi őt, annak hálaéneket ad a szájába, amelynek ereje által a jelen szomorúsága a holnap reménységévé változik. Ha az ember sorsának sötét mélységeiben dicséretet énekel, a szenvedés ugyan nem, de a szenvedés kényszerűségének érzése megváltozik. A természetes ember nem képes legyőzni a szenvedést, de a kegyelem dacol vele, vö. 2Kor 12:9. Ez tesz bennünket magasabbrendűvé az állatoknál. – 13–16: Isten nem hallgatja meg az üres kiáltozást s ezért rejtőzik el Jób elől is. Ilyen üres kiáltozás az is, mikor Jób azt állítja, hogy a gonosz büntetlenül ússza meg a bajokat. De ki tudja, nincs-e Istennek valami rejtett szándéka azzal, hogy látszólag elnéző az orcátlan gonoszokkal szemben? – Ez a szakasz is homályos, magyarázata csak találgatás, de átvezet bennünket a következő rész mondanivalójára.

Jób. XXXVI. RÉSZ

Miután Elihu eddigi beszédeiben Jób durva tévedéseit próbálta néven nevezni és helyreigazítani, utolsó és leghosszabb beszédében részletesen kifejti nézetét a szenvedésben is, kegyelmes és igazságos isteni hatalomról, amely előtt az embernek saját üdvössége érdekében meg kell hajolnia. A cáfolat után most pozitív gondolatokat akar nyújtani.

Jób. 36,1–4. Istenért még van mit mondania.

Elihu Isten igazolására még több mondanivalóval bír és azt bizonygatja, hogy amit mondani akar, azt átfogó tudásból meríti és ezért tévedhetetlen és igaz.

2: Várj még egy kevéssé, azaz figyelj tovább, mert még van mondanivalóm. – 3: messzünnen, héberül leméráhóq (vö. Ézs 37:26), a. m. régtől fogva. Vagyis megvan a történeti távlata annak, amit mond. – 4: Annál is inkább figyeljen, mert szavai igazságot és kifogástalan ismeretet tartalmaznak. – 4b: helyes fordítása: tökéletes tudás áll mellé: vö. 37:15. Nem Elihura, hanem Istenre vonatkozik.

Jób. 36,5–15. A szenvedéssel Isten az üdvösségre nevel.

Isten mindenhatósága összefér igazságosságával és jóságával. Ő hatalmas, de nem vet meg senkit s nem tart túl kicsinynek ahhoz, hogy ne törődjön vele. Nagysága nem hatálytalanítja szeretetét. A szenvedést ez a szeretet nevelésre használja fel, de csak azoknak életében, akik engedelmeskednek. 5b: hatalmas az Ő lelkének ereje. A sor jelenlegi formájában nem mond sokat. A héber szöveg némi megváltoztatásával a bar kehäläb kifejezést kapjuk, melynek értelme: tiszta, mint a tej. Isten tehát nem veti meg azt, aki tiszta, mint a tej. Elihu, hogy a gondviselés morális voltát védelmezze, itt visszaesik a barátok hagyományos dogmájának talajára. De azért azoknál tovább megy. Azok ugyanis, azt állítják, hogy a szenvedés a bűn büntetése, Elihu pedig ragaszkodik ahhoz, hogy a szenvedés tisztító és javító célzatú.

Jób. 36,16–25. Jób is engedje magát bűneitől megtisztítani.

16–19: Szövegünk szavai olyan homályosak és többértelműek, a szöveg olyan romlott, hogy a pontos magyarázatról le kell mondani. A 16kk.-ban azt mondja Jóbnak, hogy zavartalan boldogságában kényelmessé, szenvedéseiben pedig zúgolódóvá, engedetlenné, önmaga iránt elnézővé, másokkal szemben pedig ítélkezővé lett. – 17b: utolérnek a. m. megfogtak, fogvatartanak (héb. jitmókú). A héber igealak kifejezi a múlt folytatódását a jelenben és a jövőben. A maga igazának tudata fejébe szállt, de most Isten igazságának hatalmába esett és büszkeségének büntetését kell szenvednie, bár ettől még mindig húzódozik. Ezzel a vonakodással bűnének terhét aránytalanul megnöveli. Saját magán azonban sem arannyal, sem erőfeszítéssel segíteni nem tud, tehát kénytelen lesz magát megadni. – 22: Ne kívánjad az éjszakát. Mind önmagában, mind az összefüggésben érthetetlen verssor. A magyarázók vagy lemondanak értelmezéséről, vagy radikális változtatásokkal próbálkoznak. A hagyományos szöveg lehetséges értelme: Jób eddig két hangulat közt hányódott. Kétségbeesve kérte, hogy Isten hallgassa meg és mentse fel, vagy ha ez nem lehetséges, akkor vegye el életét. Elihu a 18–19. versben arra intette, hogy ne tetézze büszkeségét lázadással, most pedig arra figyelmezteti, hogy a halálban nincs több reménység számára, vö. 3:7; 7:2. – 21–25: Nincs ember, aki Isten tanítója lehetne. Jóbnak el kell ismernie, hogy az Isten Isten és az ember ember. Ő, az Isten ellen lázadó titán, álljon csak be a szürke emberek sorába és szemlélje félelemmel vegyes ámulattal Isten műveit. Lehet, hogy Jób nem képes Isten titokzatos utait megérteni, de csendesedjék el a földi élet ellentmondásai felett és akkor nyomorúságából fakadó nyögéseit Isten magasztalásává tudja változtatni.

Jób. 36,26–34. Emlékeztetés Istennek a természetben megnyilvánuló fenségére.

A próféták és a zsoltárok doxologiáinak és himnuszainak emelkedett hangnemében Elihu Isten műveit magasztalja, amint azok az évszakoknak csodálatos jelenségeiben megjelennek. Szavaiból megtudjuk, hogyan magyarázta annak a kornak kegyes és tanult embere a felhőknek képződését, a zivatar, a hő és eső s a jéghozó fagy eredetét.

Jób. XXXVII. RÉSZ - Jób. 37,1–23. Folytatja a természeti jelenségek leírását.

Megcsodáltatja Jóbbal a szilárd acéltükörhöz hasonló égboltozatot, majd a 14–23. versekben folytatja az ősz és a nyár tüneményeinek leírását abból a célból, hogy megmutassa, miként nyúl bele ezek által az Isten áldólag, vagy büntetőleg az emberek életébe, miként mutatja meg ezeken keresztül világkormányzó hatalmát. Mindezekkel mégegyszer Jóbra akar hatni: „Nem foghatjuk fel őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje és a tiszta igazságot el nem nyomja.”

Elihu gondolatmenete magasröptű, de mégse vonzó. Ő is csak az „igazságot” fejti ki, de nincs meg benne az elemi együttérzés sem Jób iránt. Beszédei bizonyítják, hogy az ember mennyire képtelen a szenvedés mélységeit megérteni. Jelentőségük abban van, hogy Jóbot felkészítik az Istennel való találkozásra. Elihunak nem sikerül Jóbbal az emberi bűnösség mélységeit megértetni. Ezt majd a forgószélben megszólaló isteni hang éri el. De mégis sikerül Elihunak Jób gondolkodását az énközpontúság szintjéről abba a régióba emelni, ahol Isten uralkodik az Ő dicsőségében. Beszédei így nemcsak átmenetet képeznek a vita és az Úr beszédei között, hanem bizonyos tekintetben a Szentek szentjének előcsarnokához is hasonlíthatók.

Jób. XXXVIII. RÉSZ

A vita folyamán Jób többször kívánta, hogy szemtől szembe találkozhasson Istennel, vö. 9:35; 13:3; 23:3; 31:25 és ebben a szembesítésben dőljön el igaza és nyerjen felmentést. Isten végre teljesíti ezt az óhajt és megjelenik neki. Nem haraggal, nem megsemmisítő szándékkal, ahogy Jób barátai fenyegetőztek, hanem Jób érdekében, az ő javára. De nem is úgy jelenik meg, ahogy azt Jób sokszor elképzelte, hogy ti. felvilágosítást ad neki szenvedéseinek okairól, mert erről egy szót sem beszél. Nem is kegyelme teljes fényében érkezik, hanem mintegy elrejtőzködve, felhőkbe burkolva, forgószélben, Jóbot mégis megszólításával kitüntetve. Ennek a theophaniának a célja, hogy Jóbot érthetetlen sorsának megoldására előkészítse. Jób ugyanis még nincs megváltható állapotban, előbb lelkileg kell megváltható állapotba kerülnie, hogy külső szenvedéseitől is megszabadulhasson. Bár az Isten ellen intézett heves kirohanásokat már régen abbahagyta és kételkedéseiből visszaküzdötte magát a hit állapotába s ezáltal lehetővé vált, hogy Isten megjelenhessék neki azonnali megsemmisülés nélkül, de még mindig ragaszkodik ahhoz a rögeszméhez, hogy ártatlanul, sőt jogtalanul szenved, vö. 31:35–37. Emiatt részéről őszinte megbánásról még mindig nem lehet beszélni. Ebben a lelki beállítottságban Isten még mindig nem tudja megszabadítani, hiszen akkor Jób azt gondolhatná, hogy igaza van Vele szemben. Így maga Isten ásná alá az istenfélelmet. Először meg kell győznie Jóbot beképzeltségéről, Isten világrendje ellen lázadó beszédeinek alaptalanságáról, vagyis bűnösségéről. Ez a meggyőzés az Isten megjelenésének a célja és ezt a célt el is éri. Amit a barátok összes intelmeikkel, sőt szidalmaikkal nem voltak képesek elérni nála, ti., hogy bűneit megbánja, azt az Isten rövid idő alatt elvégzi benne. Nem azáltal, hogy új és ismeretlen terhelő dolgokat tár fel előtte, hanem azáltal, hogy neki megjelenve és őt megszólítva megtapasztaltatja, megérezteti vele isteni fennségét, amelyről Jóbnak elméletileg már régóta tudomása volt, vö. 9:4–10; 12:12–25; 26:5–14.

A költő gondolatmenetének mélységes lélektani igazsága van. Az a sötét kényszerképzet, hogy őt Isten ellenségesen, ok nélkül üldözi, Jób lelkében azáltal alakult ki, hogy barátai ferdén értelmezték az ő szenvedéseit. Istennek tehát előbb be kellett bizonyítania, hogy Jóbnak nem ellensége, hanem kegyes jóakarója. Miután Jóbnak ezt a görcsös rögeszméjét Isten feloldotta, azonnal képes lett visszatérni a Tőle való teljes függés és engedelmesség lelkiállapotába. Isten tehát azért jelenik meg, hogy ebben a megtérésben segítségére legyen. Így jut el Jób önként, meggyőződésből az őszinte megalázkodásra s önmagának kényre-kegyre való átadására. Az Úr ugyan felajánlkozik a Jób által annyiszor kívánt küzdelemre s felszólítja, hogy készüljön fel rá, ha még mindig van kedve. De aztán olyan lenyűgöző módon adja tudtára isteni felsőbbrendűségét, hogy Jóbnak vitatkozhatnékja szétfoszlik s csak a teljes kiszolgáltatottságnak és bűnbánatnak érzése marad meg lelkében. Mivel pedig nem csupán perbeszállással és kihívó beszédekkel, hanem kiváltképpen az Isten igazságos világkormányzásának kétségbevonásával vétkezett, kétszer is szól hozzá, hogy alkalma legyen mindkét bűnét felismerni, beismerni, megbánni és visszavonni.

Ebben a tökéletes művészettel megformált beszédben a világ teremtője és ura isteni iróniával telített gyors és könnyed kérdések formájában elvonultatja a felette úrrá lenni akaró ember előtt az egész élettelen és élő természetet titokzatosan működő erőivel, az embertől függetlenül is létező csodálatos jelenségeivel. Felmutatja, hogy a teremtett világot milyen csodálatos rend tartja össze, intésének minden egyes részlet miként engedelmeskedik. Minden az Ő teremtő hatalmát, végéremehetetlen bölcsességét és gondviselő szeretetét sugározza s az erkölcsi világrendjének céljait szolgálja. A beszéd egy bevezető felszólítás és egy befejező felelet követelés közé van beillesztve.

Ez a csupa kérdésekből álló beszéd, amellyel Isten Jóbot kicsinységéről és tudatlanságáról akarja meggyőzni, el is éri a szándékolt hatást: Jób mélyen megszégyenülve ismeri be teljes tehetetlenségét és megígéri, hogy soha többé nem perel Istennel.

A beszéd nagy terjedelmét tárgya (az egész teremtés bemutatása), a beszélő személye (akinek a mondanivaló kimeríthetetlen bőségben áll rendelkezésére) és a cél (a merész perlekedőt kérdésekkel lenyűgözni) határozza meg. Noha a beszéd az ókori ember gyermekies, bár költői természetszemléletén nyugszik, értéke mégsem csupán felülmúlhatatlan nyelvi szépségében van, hanem örökérvényű lelki igazságában is. Az itt még csodálatosnak feltüntetett természeti jelenségeket a modern tudomány meg tudja magyarázni, de az itt leírt törvényszerűségek változhatatlanságuk és lenyűgöző hatásuk által sosem szűnnek meg csodálattal és imádattal eltölteni a fogékony lelkű hívő embert a teremtő Isten hatalma, bölcsessége és szeretete iránt, amely a látható világ mögött áll.

Jób. 38,1–3. Jób kihívása a küzdelemre.

Isten nem testben jelenik meg Jóbnak, hanem a viharfelhőbe burkolózva, mégis a mennydörgés által a fülnek hallható s a villámlás cikázó fényében a szemnek látható módon.

1: a forgószélből! héb. minhassze cáráh, a viharból, amely, ha Isten a maga fenségében és haragjában az emberhez közeledik, az Ő megjelenését jelezni és kísérni szokta, vö. Ézs 29:6; 40:24; Ez 1:4; 13:11.13; Náh 1:3; Zak 9:14; Zsolt 50:3; 107:25. – 2: Az Úr első szava Jóbhoz a vakmerőség haragos feddése. Örök rend, héberül cécáh tanács, terv, szemben mindennel, ami szeszély vagy önkény, ahogy Jób Isten cselekvését eleinte elképzelte és hangoztatta. – Elhomályosítja héberül mahsik vagyis még mindig elhomályosítja. Két dolgot akar itt az Úr Jóbnak tudtára adni: a szenvedés hátterében Isten terve van. Vö. 1:12; 2:6 továbbá, hogy Jób ezt a tervet kiforgatott beszédével félreismerte. De ezzel a feddéssel most adva van számára a helyes felismerés és magatartás lehetősége. – 3: A felszólításban érezhető az irónia: No, itt vagyok, ahogy kívántad vö. 9:34; 13:18.22; 23:3; 31:35. Övezd fel derekadat, azaz készülj fel a harcra férfi módjára. Egyúttal sejteti az itt kezdődő kérdések szándékát és irányát.

Jób. 38,4–15. Kérdések a teremtés lefolyásával kapcsolatban.

4–7: A föld teremtését egy mérhetetlen építkezés képében gondolja el. Jelen volt-e Jób akkor közreműködőként vagy szemlélőként? vö. 15:7. Hogyan tulajdonítja akkor magának a belátást a világ rendjébe? A rövid életű ember kritikája az Isten munkáival kapcsolatban megengedhetetlen, hiszen az angyalok, mint a teremtés tanúi Isten művét örömujjongással dicsőítik. (Az alapkő és a szegletkő elhelyezését zenével és énekszóval szokták ünnepélyessé tenni, vö. Ezsd 3:10; Zak 4:7). A hajnalcsillagokon nem egy különleges csillagcsoportot kell érteni, hanem a hajnali égbolt csillagait, vö. 3:9. A teremtés hajnalának csillagairól lehet szó, amelyek Isten teremtő tevékenységének tanúi voltak. A csillagok és az angyalok együtt képezik a mennyei seregeket, vö. Gen 2:1; 1Kir 22:19. – 8–11: A mérhetetlen víztömegek határok közé szorítása, vö. Péld 8:29; Jer 5:22; Zsolt 104:3. – 8b: az anyaméhből kifejezésen valószínűleg „a nagy mélység” értendő, amelyből az özönvíz is előtört Gen 7:11. – 9: Mint valami hatalmas újszülött gyermeket takargatta be a tengert felhőkkel és párákkal. – 10: A kaotikus szörnyetegnek elképzelt tenger elé Isten határt szabott. Rávontam törvényemet héb. ’äsbór a. m. határomat törtem rá. Ez a sajátos kifejezés a tengerpart szabálytalan és meredek szikláit akarja érzékeltetni. – 12–15: Az első teremtési nap óta szabályosan visszatérő reggel nemcsak az idő rendjét határozza meg, amelyben az ember él és munkálkodik, hanem képe annak a rendnek is, amelyet Isten az erkölcsi világban fenntart. Mert mihelyt a nappali világosság feljön, a gonoszok lerázatnak, azaz szétriadnak, elrejtőznek, vagy elfogják őket. A földet kiterített szőnyegnek fogja fel, amelybe a hajnal belefogózik, hogy lerázza a gonoszokat. – 14: A pecsét megváltoztatja az agyag, vagy a viasz alaktalan tömegét s határozott alakot ad neki. Az éjszakát ilyen alaktalan masszának képzeli, amelyből a világosság a leggyönyörűbb formáknak végtelen sorát hozza elő. – 14b: előálljon héb. jitjaccebú a. m. sorakozzanak fel, ti. a földi dolgok, mintegy ruhában, vagyis körvonalakkal és színekkel ellátva. – 15: vö. 24:17 „a gonoszok világossága” – a sötétség.

Jób. 38,16–38. Jób nem ismeri az élettelen természetet.

Az Úr folytatja kérdéseit Jóbhoz: Amint az ember nem képes „a reggelnek parancsolni és a hajnalnak helyét kijelölni” (12), úgy nem képes a tenger mélységének titkait feltárni, a föld szélességét áttekinteni, sem a csillagok útját, sem az időjárás csodálatos jelenségeit irányítani. – 16–18: Az Isten teremtése a maga mélységében és magasságában, szélességében és hosszúságában az ember megismerésének hozzáférhetetlen, ezért megítélni sem tudja azt. – 19–21: A világosság és sötétség antik felfogás szerint ellentétes erők, mindegyiknek meg van az Istentől kijelölt lakhelye, ahova Isten szabályos váltakozásban visszaviszi, illetőleg ahonnan őket előhozza. – 22–27: Isten rendelkezése alatt áll a hó és a jégeső, a zápor és a villámlás, részint, mint hatalmas tömegben készen tartott fegyverek az Ő ellenségei ellen, részint, mint az Ő gondoskodó szeretetének jelei és szolgái. – 23: Ha Isten jégveréssel sújtja a vetéseket, mintegy háborút visel az emberek ellen, vö. 37:12. Gondoljunk Józs 9:11; Ez 13:13; Ézs 28:17; 30:30-ra, ahol Isten népének ellenségei ellen használta fel ezt a fegyvert. – 26–27: Hogy Isten még lakatlan helyekre is ad esőt, az az egész teremtett világ iránt való nagyvonalú gondoskodásának jele. – 33: vö. Gen 1:16. – 37–38: A földnek eső előtti állapotát írja le. Ki tudja kiszámítani, hogy mennyi esőfelhőre van szükség, hogy a kiszáradt, megrepedezett föld ismét művelhetővé, termővé váljon? Mindezek a kérdések a teremtő iránt való csodálkozást akarják kiváltani Jóbból.

Jób. XXXIX. RÉSZ - Jób. 39,1–33. Jób nem ismeri az élő természetet sem.

Az Úr az élettelen természet jelenségeitől az élő világ felé fordítja Jób figyelmét: ismered-e a titkát az oroszlánnak, a hollónak, a kőszáli zergének, a vadszamárnak, a bölénynek, a buta, de félelmet nem ismerő struccmadárnak, a ragadozó madaraknak? Az előző kérdések lényege az volt: képes vagy-e arra, amire Isten képes? Itt: irányíthatod-e, taníthatod-e ezeket az állatokat? 1: Vadászol-e prédát? ti. mint Isten az ő teremtőjük, vö. Zsolt 104:21. – 3: Ki szerez a hollónak eledelt? helyett jobb fordítás: ki szerez számára este eledelt? A holló említése itt nincs helyén, vö. 28–33. v. A héber céreb = este és córeb = holló között pontozás nélküli szövegben semmi különbség nincs. Ezek a vadállatok úgyszólván az ember tudta és gondoskodása nélkül élnek, Isten táplálja őket, aki kölykeik kihordását is könnyűvé teszi számukra. – 8: A vadszamár pärä’ különbözik a házi szamártól ’átón (Num 22:23). A vers a kettő közti különbséget írja le. – 12kk.: A bölény réim leírása szemben az ökörrel cór. Mégha meg is lehetne a bölényt szelídíteni, sosem lenne megbízható. – 17: A szakasz szintén nem kérdéssel kezdődik és úgy látszik szintén nincs a helyén (egy madár a bölény és a strucc között). A vers egyébként is nagyon nehezen fordítható. – 22kk.: Nagyszerű teremtménye Istennek a paripa is (a lovat nem használták munkára!), amely szintén felülmúlja az embert. – 24: vermet ásnak helyett az eredeti szöveg ’émeq szava a. m. völgy áll. Az ütközetekre a harckocsik völgyekben szoktak felvonulni, vö. 1Kir 20:28. – 29b: Vannak olyan fajták héb. néc, amelyek állítólag költözök.

Jób. 39,34–36. Az Úr első beszédének vége.

A kérdések hosszú sora és a természet csodáinak felvonultatása után az Úr ismét megszólítja Jóbot, hogy egy rövid kérdés formájában az egész tárgyalás céljára figyelmeztesse. A 33. és 34. vers között egy kis szünet tételezhető fel, amely alatt Jób a hallottak hatását tudatosíthatja magában.

35a: Perel-e a Mindenhatóval a feddőző? Miután az felhívta a figyelmét arra a mérhetetlen közbevettetésre, amely közte és Jób között van, ez nem valószínű. – 35b: Aki Istent felelősségre vonja, az feleljen ezekre a kérdésekre.

Jób. 39,37–38. Jób válasza.

Jób kicsinységének teljes tudatában megvallja, hogy nem tud válaszolni Isten kérdéseire, ezért el kell némulnia. A beszéd egyik célja ezzel el van érve. Jób önként aláveti magát Istennek. Isten azonban még mélyebbre hatol és a Jób gőgjéből eredő tévelygés ellen fordul.

Jób. XL. RÉSZ

Jób nemcsak perbe szállt Istennel, hanem az ő világkormányzásának igazságosságát, különösen a vele való bánásmód jogosságát is vitatta. Hogy az igazi bűnbánatot ezen a téren is felkeltse benne és lelkében a teljes bizalmat helyreállítsa, Isten másodszor is megszólítja őt a viharból. Új kérdést intéz hozzá és felszólítja, hogy, ha még mindig kész Istent bírálni vegye át a világ kormányzását és gyakorolja az Isten hatalmát, amellyel a gonoszokat igába hajtja és harcképtelenné teszi. Amire ugyanis az ember nem képes, azt ne akarja bírálni. Ha Jób bölcsebben tudná intézni a világ folyását, mint Isten, akkor volna joga a bírálatra is.

Jób. 40,1–9. Az Úr másodszor is megszólítja Jóbot.

Isten megjelenése még mindig nem tud tiszta világosságot és kegyelmet hozni, ezért mégegyszer kell szólnia a vakmerőhöz.

2: vö. 38:3. – 3: A 39:35. gondolatainak folytatása és kiegészítése. Az én igazságomat, amelyet a világ kormányzásában gyakorlok, fel akarod-e függeszteni? A héb. táfér a. m. meghiúsítod, hiábavalóvá teszed. Tetteim helyességét tagadod s azt akarod csinálni, amit te tartasz jónak. Vagyis: engem vádolsz igazságtalansággal, hogy magadat igaznak tarthasd és a világ előtt ne menj bűnös számba. Itt éri el Jób drámája a legmagasabb csúcsot: Jób bűne ugyanis nem horizontális síkban keresendő, hanem vertikálisan, azaz abban a vakmerőségben, hogy teremtmény létére teremtőjével szállt vitába. Mert a bűn elsősorban nem erkölcsi hanem hitbeli, theologiai fogalom. – 4: Istennel egyenrangú hatalomnak képzeled magadat, vö. 8:3; 21:4; 23:3. Más szavakkal: Jób önmagát képzelte Istennek és ez a bűn. A kar a hatalom jelképe, a mennydörgő hang pedig a bírói tevékenységé, vö. 37:2–5. – Az 5kk.-ben felszólítja Jóbot: ha tényleg azt hiszi, hogy Istennél igazságosabban tud uralkodni, ám tegyen kísérletet, ruházza fel magát Isten fenségével és erejével s ítéletével fékezze a vakmerőket, büntesse a gonoszt, bárhol található. Majd akkor meglátja, hogy a gonoszok boldogságával kapcsolatos panasza milyen alaptalan volt. – 5: vö. Zsolt 21:6; 104:1. – 6: vö. Péld 5:16; Jób 21:30; Ézs 2:12. – 9: Megtartott téged a te jobb kezed, azaz jobb kezed segít neked, saját erődből vagy képes magadon segíteni. A hatalom az igazságszolgáltatás szükséges előfeltétele.

Jób. 40,10–19. A behemót részletes leírása.

Isten azzal akarja szemléltetni, hogy milyen nehéz volna az embernek uralkodni a természet világán, hogy Jób elé állítja a legerősebb és legfélelmetesebb állatok képét. Először a behemótra (víziló), a roppant nagy testű és nagy erejű állatra emlékeztet, amely a Nílusban élt és amelynek közismerten vastag bőre, szinte páncélul szolgált úgy, hogy nem volt egyszerű vadászzsákmány. Jóbot figyelmezteti Isten, ezt az állatot, amely az embernek félelmes ellensége, Isten teremtette éppúgy, mint a krokodilust, a másik félelmes nílusi állatot. Neki van hatalma fölöttük.

Jób. XLI. RÉSZ - Jób. 41,1–34. A leviathán részletes leírása.

A 40:9 versével a beszéd érezhetően be van fejezve és a célnak, amelyet Isten el akart érni, teljesen megfelel. Jób az első beszéd után visszatért az Istent megillető hódolat állapotába s a második beszéd hatására megbánja lázadozását is. Sokan tehát a behemót és a leviathán (a víziló és a krokodil) leírását már nem is tekintik a beszéd szerves részének. Valójában azonban ezeknek is megvan a maguk értelme az egész összefüggésében. A szerző ezekben az állatokban látta a legnagyobb és legellenállhatatlanabb erőnek a megtestesülését, úgyszólván illusztrációját s ezért írja le őket ilyen részletességgel, hogy Jóbnak a saját tehetetlenségét még jobban szívébe vésse azzal az Istennel szemben, aki ezeket a szörnyetegeket is teremtette. Továbbá: mivel a második beszédben (40:5–9) a gőgös lázadók megfékezéséről van szó, a leviathánnal kapcsolatos kérdéseket is Istennek a gonoszok iránti magatartásával lehet összefüggésbe hozni. Hiszen az a kérdés, hogy a gonoszok büntetlenül maradnak, különösen gyötörte Jóbot. Tehát: ha senki sem maradhat büntetlenül, aki a leviathánt megtámadni merészeli, azok sem maradnak büntetés nélkül, akik ennek a rettenetes lénynek a teremtője ellen elvetemülten szembe mernek helyezkedni vö. 41:10.

Jób. XLII. RÉSZ - Jób. 42,1–6. Jób teljes bűnbánata.

A 40:5–9 alapján nyilvánvalóvá lett, hogy Isten az Ő hatalmával tartja fenn az igazságosságot. A kettő egymástól el nem választható s egymás nélkül el nem képzelhető. Isten mindenhatósága tehát az Ő ethikai magatartásának alapja és garanciája. Jób válaszát Isten mindenhatóságának elismerésével kezdi, tehát teljesen benne marad az Istentől számára kijelölt gondolkozás irányában. Alázatosan kijelenti, hogy „nincs olyan terved, amely neked lehetetlen volna”. Az ember nem illetheti kétellyel Isten igazságosságát és nem állíthatja, hogy hatalmát az igazságosság rovására érvényesíti. (Jób eddig sem kételkedett Isten mindenhatóságában, csak azt állította, hogy azt önkényesen használja fel, vö. 9:4–23 etc.)

3: Most, hogy Jób a nyert belátás magaslatáról visszapillant korábbi viselkedésére és kijelentéseire, mélységes szégyen és bánat fogja el. Amidőn a lelkébe hatoló isteni szavakra válaszol, könnyű változtatással a 38:2 szavait ismétli, amelyben őt az Úr az isteni terv elhomályosítójának nevezte és ehhez fűzi vallomását. – 3b: megvallom helyett higgadti a. m. kimondtam, kijelentettem áll. Azaz: kijelentéseket tettem anélkül, hogy értettem volna. Csodadolgok ezek nékem, niflá ’ót mimmenni, azaz túl csodálatosak számomra. Az egész értelme: nyilatkozatokat tettem olyan dolgokról, amelyek számomra túl magasak voltak. – 4: a 38:3 és 40:2 szabad idézése. Ezzel a felszólítással szembenézve akarja védekezésének lehetetlenségét és titáni vállalkozásának vakmerőségét megvallani. Az eddig csak hallomásból, közvetett úton nyert, tanult hit most egy saját tapasztalatán nyugvó hitnek adta át a helyét. Maga a theophánia megrendítő átélése, az Istentől személyesen hallottak, az Isten dicsőségének vagyis az Ő hatalmának, bölcsességének, gondviselésének és igazságának reá gyakorolt hatása úgy betölti, hogy most már minden gőg és kétely eltűnt a szívéből: – 6: hibáztatom magamat a visszaható névmás héberben nincs benne; ’äm’asz, a. m. visszavonom.

Jób megtérése tehát teljes. Szavai az Istennel megbékélt ember boldogságáról tanúskodnak. Még mielőtt szenvedéseinek miértjére bárminő választ kapott volna (nem is fog kapni) és valóságos szenvedéseitől megszabadult volna, istenfélelmét (melyhez szakadatlanul ragaszkodott vö. 17:1; 28:28) végképpen bebizonyította. Eltűnik az az ellentmondás, amely a prológus türelmes Jóbja (1:21; 2:10) és a költői rész zúgolódó, lázadó Jóbja között fennállt. A Sátán is megszégyenül amaz állításával, hogy Jób kegyessége „nem ok nélkül való”. A még mindig szenvedő, de már Istennel teljesen megbékélt Jób bebizonyította, hogy igenis van önzetlen istenfélelem és istenszeretet.

Jób. 42,7–17. Jób szabadulása a nyomorúságból és régi boldogságának visszaállítása.

Miután Jób Isten megjelenése által felismerte bűneit és azokat megbánta, feltétlen megalázkodása által pedig Isten igazsága is tökéletes elégtételt nyert, immár nincs többé akadálya annak, hogy Isten az ő tűrő szolgája iránt helyreállítsa kegyelmét is. A harcot megharcolta, tehát megkaphatja győzelmének díját. Ami még történni fog, az olyan természetes egymásutánban pereg, hogy elmondására az egyszerű prózai nyelv is megteszi. Jóbot az Úr ismét elismeri szolgájának, vö. 1:8; 2:3. Haragjával a három barát ellen fordul, de Jób közbenjárására irántuk is megengesztelődik. Jób megszabadul betegségétől, az elvesztettekért bőséges kárpótlásban részesül és még sokáig élvezi állhatatosságának gyümölcseit.

7–9. Jób és barátai együtt Isten színe előtt. 7: igazán héb. nekónáh azaz helyeset, igazat. A belső őszinteség hiányzott beszédeikből, vö. 6:25; 13:7; 21:27; 27:12. De ugyanakkor helytelent is állítottak. Jób viszont meggyőződése iránti hűsége és mondanivalójának belső átérzése miatt is elismerést érdemel.

Magától értetődő, hogy a barátoknak nem minden szava tekinthető helytelennek, illetőleg Jób minden szava igazságnak. A megállapítás a belső beállítottságukra vonatkozik. Hogy nem beszéltek igazán, az tulajdoníttatik nekik bűnül, noha Jób áldozata és könyörgése által törleszthető bűnül. Az igazságot megismerhették volna, ha a külszín megőrzése, a félelem és a hagyományos felfogás kitaposott útja nem számított volna előttük többet, mint Jób életének nyilvánvaló tényei.

8: csak az ő személyére tekintek, vö. Gen 19:21. Jób könyörgése kísérje az áldozatot s akkor azt Isten Jób kedvéért elfogadja. Micsoda megaláztatás számukra! vö. 22:30. Jóbnak itt alkalom adatik, hogy megújult kegyességét a bántalmazóiért mondott könyörgéssel bizonyítsa be. – 8b: Hogy rettenetest ne cselekedjem veletek. Rettenetes helyett az eredeti alapján balgaság (nebéláh) fordítandó. A helyes fordítás: Hogy ne cselekedjem a bennetek levő balgaság szerint.

10–17. Isten megszabadítja és újból megáldja Jóbot. – 10: Eltávolítja Isten Jóbról a csapást, szószerint: megfordította Jób fogságát (sebut), azaz sorsát. Miután imádkozott, héberül behitpalleló; be idői értelemben áll, azaz pont akkor állt be a kedvező fordulat, amikor barátai iránt engesztelékenységet és nagylelkűséget tanúsított és imádkozott. – Kétszeresen. A visszaadás természetesen fokról fokra történt. – 11: A sorsfordulat első jelei a teljes gyógyulás és azoknak látogatása, akiknek részvétlenségét oly keservesen kellett felpanaszolnia, vö. 12:5; 19:13–19. – 13: Gyermekeinek száma nem duplázódik meg. – 14: Lányainak neve a női szépséggel van kapcsolatban. A szépségen, mint Isten jótetszésének megnyilvánulásán az ÓT-ban különleges hangsúly van, vö. Gen 12:11; 24:16; 27:7; 29:17; Péld 31:25 stb. – 16–17: A teljes életboldogsághoz tartozik az is, hogy magas korban, virágzó utódaitól körülvéve, élettel jóllakva távozik a földi életből.

Ilyen dicső a jutalma a szenvedésben győzelmesen megpróbált istenfélelemnek!