A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA HARMADIK KÖNYV (73–89) Zsolt. LXXIII. ZSOLTÁR
Ezt a zsoltárt sokáig tankölteménynek tartották, mely a bölcsességirodalomhoz tartozik: a bűnösök és az igazak sorsával foglalkozik. Azonban itt nem csupán tanok találhatók, hanem egy ember lelki harcai és az azokra kapott isteni kijelentés, tehát olyan történet, mely Isten és ember között ment végbe. Mindez istendicsérettel kezdődik, és a hálaénekhez tartozó fogadalommal végződik. Tudjuk, hogy a fogság utáni korban élt bölcsek minden műfajban otthon voltak. Itt – kibővítve és elmélyítve – a hálaéneknek az elbeszélő része áll előttünk, melyben a zsoltáríró vallást tesz mind az átélt nyomorúságról, mind az Istentől kapott feleletről. – A zsoltár szövege jó néhány helyen romlott. A szövegjavításban ezúttal alig segít a LXX. Ez olykor egészen mást fordít (pl. a 4. versben „testük kövér” helyett „erő van ostorukban”), máskor szolgai módon veszi át a meg nem értett szöveget (20. vers). A fordítási nehézségek ellenére „annak a forrásnak a mélyére tekinthetünk itt, amelyből már az Ószövetségben is az élet vize árad”. (H. Schmidt)
Zsolt. 73,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. és 4b. pontja alatt.
Zsolt. 73,1b. vers.
A bevezetés himnikus stílusban szól Istenről, aki jó a becsületes(ek)hez [„Izráelhez” (lejiszráél) helyett „a becsületeshez Isten” (lajásár él) olvasandó. A zsoltár többi versében nincs szó Izráelről. A mássalhangzókat ezzel nem változtatjuk meg; a gondolatpárhuzam így helyreáll]. A „tiszta szívűek” a gyülekezet tagjai (Zsolt 24:4; Mt 5:8).
Zsolt. 73,2–9. vers.
A zsoltáríró már majdnem elbukott. Megingott az Isten jóságába vetett hite. Kísértést jelentett számára az, hogy a „bolondok” („megzavarodottak”; nem elmebetegek, hanem, mint a párhuzamos félsor világosan kifejezi, „bűnösök”) jómódban, békében élnek. Ez őt iriggyé, féltékennyé tette (3. vers). Látta, hogy nincsenek fájdalmaik, „nekik ép” (lámó tám – így választjuk el a „halálukig” – lemótám – szót) és kövér a testük (4. vers), és nem érik őket csapások (5. vers). A 6. vers képekben beszél: gőgjüket nyakláncként hordják, az erőszak ruha gyanánt borítja be őket. „Kövérségből”, kövér arcukból tekintenek ki szemeik, de szívükben gonosz gondolatokat forgatnak (7. vers). A 8. vers első szavát Hieronymus nyomán szokták „gúnyolódnak” szóval fordítani. Egy betű pótlásával szép ellentétet fejez ki a vers: „mélyre hatolnak (abban, hogy) gonoszságot beszélnek; a magasból beszélnek elnyomást” (vagy betűcserével: „ferdeséget, megtévesztő dolgokat”). A „magasból” szót egyes magyarázók úgy értik, hogy lenézéssel, „felülről lefelé”. De többről van szó itt: arról, hogy úgy beszélnek, mintha mennyei lények, istenek lennének. A 9. vers mögött mitikus szörnyeteg áll, amelynek egyik ajka az égig, másik ajka a földig ér, hogy Baalt elnyelje. A zsoltáríró már csak a bűnösök Istent sértő és embereknek ártó beszédére gondol.
Zsolt. 73,10–12. vers.
A népnek tetszik a gazdagok gőgös beszéde, és „feléjük fordul”: úgy „szürcsöli” beszédüket, mint a vizet. Tetszik nekik az Istent gúnyoló beszéd. Nem elméleti ateizmust hirdettek ezek az emberek, hanem azt, hogy Isten nem tudja azt, ami a földön történik; nem törődik az emberekkel (Jób 21:15; Zsolt 10:4.11.13; 94:7; Ézs 29:15; Ez 8:12).
Zsolt. 73,13–16. vers.
A zsoltáríró itt részletesen elmondja, hogyan ingott meg a hite. Hiábavalónak érezte, hogy igyekszik tisztán tartani a szívét, és „ártatlanságban mosni kezét”. A kánaáni templomok bejáratánál két vízmedence volt, melyekben a hívek megmoshatták a kezüket. A kézmosás az ártatlanság bizonyítása (Deut 21:6; Zsolt 24:4; 26:6; Mt 27:24). A zsoltárírót ártatlansága ellenére naponta csapások érték; „reggelenként” fenyítést kapott az Úrtól annak ellenére, hogy a „reggel” a szabadulás idejének számított (Zsolt 46:6; 90:14; 143:8). Már arra gondolt, hogy ő is a bűnösökhöz hasonlóan fog beszélni: közéjük áll. De visszarettent ettől a gondolattól: nem akart „fiaid nemzedékéhez” hűtlenné lenni. Isten fiai Isten népét jelenti (Deut 14:1; Hós 11:1). A zsoltáríró számára drága a gyülekezethez tartozás! (Néhány görög kézirat a 15. vers végét így fordítja: „Íme, megtagadtad fiaid nemzetségét”; eszerint a zsoltáríró kísértése abban állt, hogy Istent hűtlenséggel vádolta). A 16. vers szerint a zsoltáríró hiába töprengett a súlyos kérdés megoldásán.
Zsolt. 73,17–20. vers.
Végül bement Isten szentélyébe, és ott Istentől választ kapott (lehet, hogy a pap szája által, mint 1Sám 1:17): megtudta, mi lesz a bűnösök vége (Deut 32:29; Ézs 47:7). Hirtelen fog elmúlni szerencséjük. „Békéjüknek”, jómódjuknak (3. vers) nincs szilárd alapja: síkos, csalóka talajon állnak (18. vers; vö. Mt 7:24–27). „Egy pillanat alatt” utoléri őket a pusztulás (19. vers). Olyanok lesznek, mint az álom ébredés után (Ézs 29:8). A 20. vers második felében a „városból” szó betűi „ébredéskor”-nak is olvashatók: ébredéskor megvetjük az álomban látott dolgokat (tkp. képeket, de itt nem az istenképűség értelmében, mint Gen 1:27-ben).
Zsolt. 73,21–22. vers.
A kapott kijelentés fényében a zsoltáríró mélységes bűnbánatot érez. Elítéli önmagát azért, mert keserűség volt a szívében. Ennek az volt az oka, hogy nem értette Isten dolgait, bölcs, igazságos és jóságos uralkodását. Igen kemény szavakkal baromnak és állatnak nevezi magát a zsoltáríró ezért az értetlenségért. Különösen is fáj neki, hogy Istennel szemben viselkedett így. A hit megingása azzal a veszéllyel járt, hogy elveszíti értelmi képességeit (Dán 5:21).
Zsolt. 73,23–28. vers.
Ugyanaz a kötőszó, amely a 22. vers végén még negatív értelemben állt („veled”, ti. veled szemben, ellened), itt már szép hitvallást fejez ki: „De én mindig veled vagyok”. Ez nem csupán emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten ajándéka: „megfogtad a jobb kezemet” úgy, mint valami királyét (Ézs 42:6; 45:1). Az Úr kézen fogva vezeti őt, végül dicsőség(é)be fogadja. Ez a szó az Isten által történő elragadtatás ismert szava (Gen 5:24; 2Kir 2:1kk.; Zsolt 49:16). A zsoltáríró itt az Istennel való közösségről beszél. Ezt a közösséget a halál sem veheti el tőlünk (Róm 8:35–39). Azt állítja a 25. vers, hogy a mennyben sincs senki és semmi, ami ezzel felérne (ti. a mennyei lények sem segíthetnek, Jób 5:1; Zsolt 89:6–9; ld. Zsolt 16:1–4 magyarázatát), és a földön sincs. A bűnösök földi gazdagsága eltörpül emellett. Közben a hívő embert szenvedések is érhetik: elfogy, elmúlik „teste és szíve”. Ilyenkor nem földi segítségben kell bízni, hanem abban, hogy Isten „az osztályrészem”. Ez eredetileg lévita hitvallás. A léviták nem kaptak részt az országból: nekik az Úr a részük (Num 18:21; Deut 10:9; Józs 14:4; Zsolt 16:5; Ez 44:28). Sőt a zsoltáríró ezt magasabb értelemben mondja el magáról. Neki nem úgy „osztályrésze” az Úr, hogy az Úr szolgálatáért földi javakat kap, hanem „örökre”.
A 27–28. versben az Úrtól való távolság és az Úr közelsége áll egymással szemben. Az Úr „elhallgattatja” azokat, akik parázna módon eltávolodnak tőle (a „paráznaság” a hűtlenséget fejezi ki, Ézs 1:21; Jer 3:1kk.; Ez 16:15kk.; 23:1kk.; Hós 2:4kk.); az „elhallgatás” halált, pusztulást jelent. Az Istenhez való közeledés viszont a legnagyobb kiváltság (Zsolt 65:5; 119:169; Ez 44:15). A zsoltáríró hálából fogadalmat tesz arra, hogy továbbra is az Úrnál keres oltalmat (perfectum confidentiae), és hirdetni fogja Isten tetteit.
Zsolt. LXXIV. ZSOLTÁR
Ezt a zsoltárt a babiloni fogság idején keletkezett nemzeti panaszéneknek tartjuk, mint a Zsolt 44; 60; 80; 89; 108-t. A korábbi írásmagyarázók véleménye az volt, hogy a Makkabeusok korában keletkezett ez a zsoltár, amikor IV. Antiochus Epiphanes meggyalázta a templomot (Kr. e. 187-ben). Erről számolnak be az apokrifos Makkabeusok könyvei (1Makk 2:6; 4:38; 2Makk 5:16.21; 8:35). Arról is olvasunk, amit a zsoltár 9. verse említ, hogy ti. nincsenek próféták (1Makk 4:46; 9:27; 14:41). Azonban a zsoltárból nem tűnik ki, hogy az ellenség idegen vallást akar ráerőszakolni a népre, mint IV. Antiochus Epiphanes. Ő viszont nem pusztította el és nem perzselte fel a templomot, mint a babilóniai hadsereg (2Kir 25:9kk.), amely először ki is fosztotta a templomot (2Kir 24:13kk.), majd fogságba vitte a népet. Ez a zsoltár háttere. Úgy látszik, hogy a templom pusztulása után (Kr. e. 587) már hosszú idő telt el: a 3. vers „örök” romokról beszél.
Zsolt. 74,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 4b. és 26. pontját.
Zsolt. 74,1b–3. vers.
A zsoltár a panaszénekek jellemző „miért” kérdésével kezdődik (Zsolt 44:24; 80:13; Ézs 63:17). A szó szerinti „örökre elvetettél” kifejezést az új fordítású Biblia is a „régóta elvetettél” kifejezéssel adja vissza. Sok idő telt már el a babiloni fogságban; haragszik az Úr az Ő „legelőjének nyájára” (Zsolt 79:13; 95:7; 100:3). A bevezetés könyörgést is tartalmaz; az Úr saját gyülekezetéről van szó, melyet az ősidőkben „teremtett” (Ex 15:16; Deut 32:6) és tulajdon népévé tett (Deut 4:20; 9:26.29; 1Kir 8:51). Ez az egyiptomi szabadításra vonatkozik. Innen „váltotta: ki” népét az Úr (Ex 6:6; 15:13; Zsolt 77:16; 106:10). Ehhez járul Sion hegyének, mint az Úr lakóhelyének a kiválasztása. Ez Nátán jövendölésén alapul (2Sám 7:8–16; 1Kir 8:16), és a Deuteronomium egyik fontos gondolata (Deut 12:11; 16:2.6.11; 26:2). A 3. vers segítségül hívja az Urat. Itt a héber szöveg „emeld fel lépteidet” kifejezését a LXX „emeld fel kezeidet”-re változtatta. A héber szöveg alapján arra gondolhatunk, hogy az Úr a hegyek tetején lépkedve siet népe segítségére (Mik 1:3), hiszen az Ő templomát régóta lerombolta az ellenség.
Zsolt. 74,4–8. vers.
Ezekben a versekben a panasz hangzik el. Ordítozott az ellenség azon a helyen, ahol szent csendnek kell uralkodnia (Zsolt 46:11; Hab 2:20; JSir 2:7). A maguk hadijelvényeit állították fel, utána pedig úgy viselkedtek, mint a favágók. Baltákkal feszítették le az arany díszeket (2Kir 25:13–17), és közben tönkretették a szép faragványokat. Az arany zsákmányolása után az egész templomot felgyújtották. Ezzel „nevednek hajlékát gyalázták meg” (7. vers). Ez a gondolat arra való, hogy Istent beavatkozásra bírja. A 8. vers az ellenség szándékát fejezi ki: „Igázzuk le őket egészen!” (A jnh igegyök qal imperfectum többes szám 1. személyű alakja.) Az Úr „hajlékainak” felégetése arra mutat, hogy Jósiás király halála után (Kr. e. 609) újból sok kultuszhely lett az országban. Meghiúsult a deuteronomiumi reform egyik fontos vívmánya, a kultuszcentralizáció.
Zsolt. 74,9–11. vers.
A panasz egyik oka: semmi jel sem mutat arra, hogy Isten közbelép, és harcol népéért (vö. Bír 6:17.36–40; Ézs 7:11.14). Nincsenek győzelmet jövendölő próféták, mint hajdan (1Kir 22:11k.; JSir 2:9; Ez 7:26). A nép panaszkodva kérdezi: Meddig még? (10. vers); miért? (11. vers). Ismét azzal akarják Istent beavatkozásra bírni, hogy „a te nevedet gyalázza az ellenség”, Isten saját ügyéről van szó. A 11. vers kérést tartalmaz: az Úr vegye elő eddig „keblébe rejtett” jobbját (a vers utolsó szavát nem „végezz velük”-nek fordítjuk, hanem az „elrejt” ige passzív participiumának), és mérjen csapást az ellenségre. Zsolt. 74,12–17. vers.
Azok a „diadalmas tettek”, amelyeket hajdan vitt véghez az Úr, a teremtéstörténet eseményei. A mitikus teremtéstörténet áll a háttérben. Az ősi tengeri szörny a hétfejű Leviatán volt. Az ókori keleti népek kultúrájából olyan képek maradtak ránk, melyek a diadalmas istenséget lándzsával a kezében ábrázolják, amint a szörny egyik fejét a másik után teszi ártalmatlanná. Egyik tradíció szerint a tengeri szörnyet a saját életeleméből, a vízből kiveti a diadalmas Úr, és a pusztai vadak elé dobja (Ez 29:5; 32:4). Nem a „puszta népének” eledele lett a szörny, hiszen ez a harc az ember teremtése előtt történt. Más, de jó értelmet ad, ha a mássalhangzókat sértetlenül hagyjuk, és máshol választjuk szét: „a tenger cápáinak”.
A győztes harc után (vö. Jób 3:8; 26:12k.; Zsolt 89:10k.; 104:7–9; Ézs 51:9) a teremtett világ rendjét állapította meg az Úr. Forrásokat „hasított”, hogy a hajdan ellenséges vizek ezentúl öntözzék a földet (15. vers; Zsolt 46:5; 104:10kk.). Helyére tette a „világítótestet” (azaz a Holdat és a Napot), hogy világítsanak éjjel és nappal (Gen 1:16). Végül mint mesterember (Deus faber) határokat (ti. határköveket) „állított” (Deut 32:8; Péld 15:25), továbbá nyarat és telet „formált” (ez a fazekas munkáját fejezi ki, Gen 2:7).
Zsolt. 74,18–23. vers.
A nemzeti panaszének utolsó része szabadításért mondott könyörgés. Erős antropomorfizmus a 18. vers első szava: „emlékezz!” Az ellenség „bolond” nép (22. vers; Zsolt 14:1). Ez azt jelenti, hogy az Úrral nem törődnek. Az Úr beavatkozását sürgeti az a gondolat, hogy az ellenség gyalázza az Urat, megveti az Ő nevét (18. vers). A 19. vers elején Isten irgalmáért könyörög a zsoltáríró: „Ne add gerlicéd lelkét (= életét) a vadállat(ok)nak”. Ókori keleti népek művészetében olyan emberalakú, vadállatfejű démon is található, mely mancsai közt galambot szorongat. Ezért nincs szükség a LXX szövegjavítására („gerlicéd” helyett „magasztalód”). A vers második fele megmagyarázza, kikről van szó: „nyomorultjaid”-ról, azaz a gyülekezet tagjairól. Ezekkel, ill. ezeknek az őseivel szövetséget kötött az Úr. Ezért nem nézheti el sokáig, hogy az ország „sötét helyein”, zugaiban is erőszak uralkodik. Nem folytatódhat a nincstelenek megaláztatása (21. vers), sőt el kell jönnie annak az időnek, amikor „a nyomorult és a szegény” dicséri az Úr nevét (21b. vers). A 22. vers arra kéri az Urat, hogy bíróként „keljen fel” (Zsolt 3:8; 7:7; 10:12; 12:6; 17:13). Sújtson le a „bolondokra” (18. vers), akik népét napról napra gúnyolják. Ezek nemcsak népe ellenségei, hanem Isten támadói is (23. vers), akiknek a harci zaja, ordítozása (4. vers), „zúgása” a káosz vizeinek zúgásához hasonlít (Zsolt 65:8; 89:10; 93:3k.; Ézs 17:13). Ugyanaz az Isten, aki diadalmaskodott az ősi ellenség felett, a történelem Ura is, Aki szabadítást ad népének.
Zsolt. LXXV. ZSOLTÁR
A zsoltár első pillantásra közösségi hálaéneknek látszik. De mivel nincs szó benne az átélt nyomorúságról, inkább himnusznak tartjuk, melyben a gyülekezet Istent mint a világ bíráját dicséri. Az ítélet ideje még nem jött el – mondja isteni orákulum formájában a 3. és 4. vers. De már szól az intő prófétai szó a „bolondoknak”, kérkedőknek (5–8. vers). Ezek a nép körében élt bűnösök, akik eltávolodtak Istentől. Az ítélet rajza a nagy próféták igehirdetésére támaszkodik (9. vers). A fogság utáni gyülekezet élő hite fejeződik ki ebben a zsoltárban.
Zsolt. 75,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 24., 2., 46., 1. és 7. pontja alatt.
Zsolt. 75,2. vers.
A zsoltár bevezetése az istendicséret (himnusz) ritkább formája. Ez nem felszólítás Isten dicséretére, hanem megállapítása, leírása annak, hogy a gyülekezet magasztalja Istent. A második félsor „közel van neved” kifejezése a LXX segítségével így értendő: „és akik nevedet (segítségül) hívják”. Az Úr nevét istentiszteleten hívja segítségül a gyülekezet (Zsolt 79:6; 80:19; 99:6; 105:1; 116:4.13.17). A himnuszhoz hozzátartozik Isten csodatetteinek az elbeszélése (Zsolt 9:2; 40:6; 71:17; 78:4.11.32; 105:2.5; 106:7.22).
Zsolt. 75,3–4. vers.
„Ha megállapítom a határidőt, én igazságosan ítélek”. Isten saját szava ez, egyes szám 1. személyben hangzó isteni orákulum. Az ítélet idejének megállapítása egyedül Isten kezében van (Zsolt 102:14; Hab 2:3; Mt 24:36; ApCsel 1:7). Most még inog a föld: a bűnösök megingatták a föld „oszlopait”, az Isten által megszabott rendet. Isten azonban újra megszilárdítja ezeket az oszlopokat! E mögött az ókori keleti népek világképe áll: a föld óceánon úszik, és hatalmas oszlopok tartják, hogy ne inogjon (1Sám 2:8; Jób 9:6; 38:4.6; Zsolt 11:3; 24:2; 82:5). Isten, aki a világot teremtette, eljön ítéletet tartani a földön (Zsolt 50:1–6; 96:13; 98:9).
Zsolt. 75,5–8. vers.
Az orákulum után megokolt intés következik. Az 5–6. versben Isten inti (a pap vagy próféta szája által) a „bolondokat”, hogy ne viselkedjenek „bolond” módra. Bolond az, aki Isten hatalmát nem veszi komolyan (Zsolt 5:6; 73:3). A párhuzamos félsor már világosan megmondja, hogy bűnösökről van szó, akik „felemelték szarvukat”. A szarv az erő jelképe (Num 23:22; 24:8; 1Sám 2:1; Zsolt 18:3; 89:18.25; 92:11). A 6. vers a maguk erejében bízó emberekre gondol, akik a „magasság ellen”, azaz Isten ellen „emelték fel szarvukat”. A vers párhuzamos félsora a héber szövegben a nyakas, gőgös beszédet tiltja. A héber „nyak” szó (defectiv helyesírással) azonos a „kőszikla” szóval; ezt a LXX az „Isten” szóval fordítja. Ezért elfogadható a LXX alapján: „ne beszéljetek gőgösen Isten ellen!”. A gondolatpárhuzam is támogatja ezt a fordítást. Aki a saját erejében bízik, Isten ellen lázad.
Az intő szó után megokolás következik. A 7. vers szövege vitatott ugyan, értelme mégis világos: semmiféle irányból nem jöhet emberi segítség („felmagasztaltatás”). Egyetlen „bíró” az Úr. Ő tudja, kit aláz meg és kit magasztal fel (1Sám 2:3–10; Mt 23:12). Az elbizakodott, kevély bűnösöknek az Isten haragjának a poharát kell kiinniuk, éspedig a seprejéig. Ez azt jelenti, hogy semmit sem kerülhetnek el abból a büntetésből, amit Isten mér rájuk (vö. Zsolt 60:5). A harag poharáról ismételten szóltak a próféták (Ézs 51:17k.; Jer 25:15–29; 49:12; 51:39; Ez 23:31–34; Zak 12:2; ld. még Jel 14:10; 17:4). Zsolt. 75,10–11. vers.
A 10. vers az egyéni hálaének egyik fontos alkotórésze, a fogadalomtétel. Ennek tartalma, hogy a bajban levő ember a szabadulás után hálaáldozattal egybekötött istentiszteleten fogja magasztalni „Jákób Istenét” (Zsolt 20:2; 24:6; 46:8.12; 76:7; 81:2.5; 84:9; 94:7). De ez a zsoltár közösségi istendicséret, egyéni nyomorúságról és szabadulásról nincs benne szó. Ezért tévedés lenne az egész zsoltárt hálaéneknek tartani. Arra sincs bizonyíték, hogy itt az „én” a közösség nevében beszél. Inkább a késői korra jellemző műfajkeveredésre kell gondolnunk. A 11. vers „én”-je viszont nem lehet egyszerű gyülekezeti tag. Csak király beszélhet így: „összetöröm a bűnösök összes szarvát”. Még inkább gondolhatunk arra, hogy ennek a versnek éppen úgy Isten az alanya, mint a 3–4. versnek. Egyedül Ő törheti meg a bűnösök hatalmát (Zsolt 101:3–8), és egyedül az Ő kegyelméből „emeltetik fel az igazak szarva”.
Zsolt. LXXVI. ZSOLTÁR
Ezt a zsoltárt a korábbi írásmagyarázók Jeruzsálem csodálatos szabadulásával hozták kapcsolatba. Kr. e. 701-ben Szanherib asszír király elfoglalta Júda egész területét, de Jeruzsálemet nem foglalta el, hanem váratlanul visszatért hazájába (2Kir 18–19. rész). Támogatja ezt a felfogást a LXX, mely a címfeliratban többletként az „Asszíriára” szót is tartalmazza. Azonban az újabb kutatások alapján világossá vált, hogy nem lehet ezt a zsoltárt ennek a történelmi eseménynek alapján magyarázni. Egyrészt az ősi mitikus teremtéstörténet áll a zsoltár hátterében, másrészt és főképpen Jeruzsálem kiválasztásának a gondolata. E mögött viszont Dávid kiválasztásának gondolata áll (Nátán jövendölése, 2Sám 7:8–16), valamint az Úr háborúinak a gondolatköre. Éppen az figyelhető meg a zsoltárban, hogy a genuin izráeli tradíciók már diadalmaskodtak a kánaáni mítoszok felett. A 76. zsoltárt a Sion-énekek közt tartjuk számon. Ilyenek még Zsolt 46; 48. Műfaja: eszkhatologikus himnusz, amely az egész világot megítélő Istent dicsőíti. A himnusz ritkábban előforduló formai elemeivel találkozunk itt: az Isten dicséretére felszólító imperativusok helyett az istendicséret leírása (2k. vers), valamint a kívánságot kifejező iussivusok (magasztaljon… ünnepeljen… hozzanak ajándékot; 11k. vers). A keletkezési kor a babiloni fogság előtti idő lehet.
Zsolt. 76,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 2., 4b., 1. és 7. pontja alatt.
Zsolt. 76,2–3. vers.
Azért „ismeretes” Isten Júdában, mert kijelentette önmagát, kijelentette nevét. A 3. vers régies kifejezésekkel az Úr „sátráról” beszél (Zsolt 27:5), amely „Sálemben” van. Sálam Jeruzsálem neve (Gen 14:18). Ez a név a héberül tudó olvasót a „béke” (sálóm) szóra emlékezteti (Zsid 7:1–3). Jeruzsálem akkor lett az Úr lakóhelye, amikor Dávid odavitte a szövetségládáját, és amikor Salamon megépíttette a templomot (2Sám 6; 1Kir 8:12k.; Zsolt 13:13k.).

Zsolt. 76,4–8. vers.
Itt nem valami történelmi eseményről van szó, hanem a kánaáni teremtés-mítosz áll a háttérben. A 4. vers „az íj lángjairól”, a nyilakról beszél úgy, hogy a „láng” (resef) szó azonos Resef kánaáni istenségnek, „a nyíl urának” a nevével. A néphit szerint ő okozza a pestist (Zsolt 38:3; 91:5k.). De az Úr „ott”, ti. Jeruzsálemben, összetöri az íjat, pajzsot, kardot és „háborút”, azaz a harci eszközöket (Zsolt 46:10; 48:6k.; Ézs 9:4; 29:1–8; Jer 49:35; Ez 29:9k.; Hós 2:20). Ez sajátos jeruzsálemi tradíció, amely a világ összes népeinek Jeruzsálem ellen indított háborújáról és az Úr csodálatos szabadításáról szól. Az 5. vers „a zsákmány hegyeit” említi. A megértésben segít a LXX, mely örök (azaz: „ősi”) hegyekről beszél. Talán eredetileg az ’ad szó állhatott a héber szövegben, amely „örökkévalóságot” és „zsákmányt” jelent. – A 6–7. vers mögött az egyiptomi szabadítás nagy csodája állhat. A harci kocsikkal felszerelt büszke hadsereg „zsákmánnyá vált”, álomba szenderült. A harcosok „nem találták a kezüket”, nem is került sor a harcra. Mindez „Jákób Istenének dorgálása” következtében történt. A teremtés-mítoszokban a diadalmas istenség dorgálása, szájának lehelete dönti el a harcot. Eredetileg az ősi ellenségnek, a káosz áradatainak a visszaszorításáról volt szó (Zsolt 18:16; 104:7; Ézs 17:13; 50:2). A zsoltár azonban már nem tengerről beszél, hanem gőgös földi nagyhatalmakról. De diadalmaskodik felettük „Jákób Istene” (Zsolt 20:2; 24:6; 46:8.12), a „félelmetes” Isten (7.13. vers; így olvasandó a szó az 5. vers elején és a 12. vers végén is). Ősi nézet szerint Jeruzsálem bevehetetlen (2Sám 5:6; Zsolt 46:6kk.; 48:5–9; Ézs 24:21–23; 26:1; 29:5–8). Ha Isten ítéletre megjelenik, nem „állhatnak meg” haragja előtt a bűnösök (Zsolt 1:5).

Zsolt. 76,9–10. vers. - Isten a menny és a föld Ura. Bár „sátra” a Sionon van, és itt lakozik az Ő „neve”, igazi lakóhelye a mennyben van. Itt van az Ő „palotája” (Zsolt 104:3; ld. még Deut 4:39; 26:15; 1Kir 8:30; Zsolt 2:4). Ha a mennyből hirdet ítéletet, ez az ítélet univerzális. A bíró „felkel” az ítélet kimondására. Ez a félelmes cselekedet vigasztalást jelent a „föld alázatosainak”: ők segítséget, szabadulást kapnak. Az ítélet Isten és a hívek ellenségeit sújtja.

Zsolt. 76,11–13. vers. - A 11. vers minden erőszakos szövegjavítás nélkül, másféle pontozással (= más magánhangzókkal) így olvasható: „Bizony, téged magasztal Edóm haragja; Hamát maradéka téged ünnepel.” Az „ünnepel” szó a LXX alapján fogadható el a héber szöveg „felövez” szava helyett. Edóm és Hamát a dávidi birodalomhoz tartoztak (2Sám 8). Egyik a birodalom északi részén van, másik a déli részén. A héber gondolkodási mód szereti a teljességet úgy kifejezni, hogy valaminek a két szélső pontját nevezi meg, pl. ég és föld, napkelettől napnyugatig, kicsitől nagyig stb. Ha a messze északon és messze délen levő ellenséges országokat nevezi meg, ez azt jelenti, hogy valamennyi hajdan ellenséges ország hódolni fog az Úr előtt. Ezért a 11. vers arra szólítja fel a népeket, hogy teljesítsék fogadalmaikat és drága ajándékokkal hódoljanak az Úr előtt (Zsolt 68:30; Ézs 18:7; 19:24k.; 60:1–15; Zak 8:20kk.). Az Úr ui. csak a „föld alázatosainak” szabadítója (10. vers); a büszke földi méltóságok és királyok „lelkét” azonban megalázza.

Zsolt. LXXVII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az ún. történelmi zsoltárok közé tartozik. Ilyenek még Zsolt 68; 78; 105–107; 136. Két részből áll. A 2–11. vers formai tekintetben egyéni panaszének. Tartalmi szempontból azonban nem az egyén panasza található benne, hanem a népé. A 12–21. vers himnusz, amely Isten „hajdani csodáit” emlegeti. Éspedig összefonódik a teremtés a „megváltással”, az egyiptomi szabadítással. – A nép azért panaszkodott, hogy eltaszította az Úr (8.11. vers; Ézs 40:27; 49:14). A fogság névtelen prófétája, a „második” Ézsaiás erre a panaszra himnuszokkal felelt abban a hitben, hogy Isten, Aki a világot teremtette és népét Egyiptomból „megváltotta”, most is szabadítást fog adni. – A zsoltáron a babiloni himnuszok hatása is látható. Ezekhez tartozik a kérés is, szemben az igazi izráeli himnuszokkal, amelyek csak istendicséretet tartalmaznak. – A zsoltár szereztetési ideje a babiloni fogság első fele. A szöveg itt-ott kisebb javításra szorul.

Zsolt. 77,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4e., 4b., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 77,2–5. vers. - Az egyéni panaszének bevezetésében a zsoltáríró „hangosan kiált” az Úrhoz (2. vers). A „hang” szó itt kétszer is előfordul. A hangos imádság buzgóságot fejez ki; a hang nélküli imádság szokatlan volt (1Sám 1:13). A zsoltáríró Isten felé nyújtja kezét, Őt „keresi”. Nem nyújthatja kezét a templom felé (Zsolt 28:2), mert a templom elpusztult (Zsolt 143:6). Azonban bár kimerül az imádkozásban, nem talál vigasztalást (Gen 37:35; Zsolt 6:7; Jer 31:15).
A 4–5. versben a zsoltáríró elbeszéli, hogy álmatlan éjszakákon, amikor Isten „tartja” (ti. nyitva) a szemhéját, némán töpreng és gyötrődik (Zsolt 6:7; 30:6). Vívódásában az az egyetlen ígéretes mozzanat, hogy közben Istenre „emlékezik”.

Zsolt. 77,6–11. vers. - A 7. vers első szava a 6. vershez tartozik: „a hajdani esztendőkre gondolok”. Az utána következő „énekeim” (tkp. „pengetésem”) szó a LXX alapján javítható: „tűnődtem”. A töprengés tárgya: mi az oka annak, hogy ellentét van Isten hajdani tettei és a nép mostani sorsa között? Talán „elvetette” népét az Úr? (Zsolt 44:10.24; 60:3.12; 74:1). Talán nem „folytatja” jóindulatát, örökre véget ért hűsége, nemzedékek hosszú sorának szóló ígérete? „Elfelejtette” kegyelmét, haragjában „elzárta” irgalmát? A 11. vers fordítása nehéz. A vers első felében egyik görög variáns nyomán „betegségemet” szoktak fordítani.

Az újabb szótárak javaslata szerinti fordítás: „Már azt gondoltam: meggyengült az! Megváltozott a Felséges jobbja!” A zsoltáríró tehát már-már kételkedni kezdett az Úr hatalmában. Úgy gondolta, hogy Isten nem tudta megvédeni népét a babiloni seregektől, és nem tud szabadulást adni a fogságból. Ezek a gondolatok nem csupán a zsoltáríró gondolatai, hanem a nép panasza (Zsolt 44:24k.; 80:5–7; Ézs 40:27; 64:6). A 8–11. versben ún. „Isten elleni panasz” hangzik el. A költői kérdések azonban már utalnak a válaszra: Nem! Lehetetlen, hogy így legyen!

Zsolt. 77,12–16. és 21. vers. - A zsoltárnak ez a része himnusz: dicsőíti Isten hajdani csodálatos tetteit. Himnikus stílust mutat a 14. versben levő költői kérdés is: „Ki olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk?” A 14. vers eleje szerint Isten útja „szentségben” van, azaz egészen más, mint az ember útja (Ézs 55:6k.). Az ember magától nem is értené meg Isten csodálatos tetteit. Ezért Isten „tudtára adja hatalmát a népeknek” (15. vers). Ez a gondolat megegyezik a babiloni fogság első felében munkálkodó nagy prófétának, Ezékielnek a tanításával: Izráelnek és a népeknek meg kell tudniuk, hogy „én vagyok az Úr” (Ez 6:10.13; 36:23.36; 37:28). – Az Úr legcsodálatosabb tette a „megváltás”, az egyiptomi szabadítás volt. Ekkor tette népévé „Jákóbot és Józsefet” (16. vers), ami itt az egész Izráelt jelenti. Ide tartozik a 21. vers is, amely már a pusztai vándorlásról szól. A pusztában Isten úgy vezérelte népét, mint valami nyájat (Zsolt 74:1; 78:52.70; 95:7). Mózest és Áront a pusztai vándorlás vezetőiként együtt említi (1Sám 12:6k.).

Zsolt. 77,17–20. vers. - Ezekben a versekben az Úrnak mint teremtőnek és megváltónak a hatalma fejeződik ki. A zsoltáríró egyszerre beszél a teremtésről és a megváltásról. Isten megjelenésének (epifánia) hatására megremegett a tenger, megrendültek a mély vizek (Zsolt 114:3.5; Hab 3:10). Az Úr megjelenését zivatar, mennydörgés és villámlás kísérte. A villámok az Úr „nyilai” (Zsolt 18:8–16; 29:3–9; 144:6). A 19. vers az Úr (kocsijának) kerekeiről szól, amelyek dübörögve robogtak végig az égboltozaton (Ez 3:13). Közben cikáztak a villámok, és remegett a föld (Zsolt 50:3; 68:6k..34; 97:2–5; Mik 1:3k.; Náh 1:3–6). Az Úr úgy vonult át a tengeren, hogy „lábnyomai” nem maradtak, „útja” nem volt felismerhető. Ez is a csodák közé tartozik (Péld 30:19). Az ember nem érti, nem tudja megmagyarázni Isten csodás tetteit. Legfeljebb dicsérni tudja Istent.

A zsoltáríró számára egybeesik a teremtéstörténet (az ősi ellenség legyőzése) az egyiptomi szabadítással. A felhőkön nyargaló, zivatart támasztó, villámokat szóró, majd termékeny esőket árasztó Baal helyére azonban az Úr lép, Aki a természet Ura – és népének erős Megváltója.

Zsolt. LXXVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az ún. történelmi zsoltárok közé tartozik. Ilyenek még: Zsolt 68; 77; 105–107; 136. Ennél a zsoltárnál csak a Zsolt 119 hosszabb.
A kettős bevezetés után (1b–11. vers) a zsoltár az egyiptomi szabadítástól Dávid és Jeruzsálem kiválasztásáig tekinti át Isten népe történetét. Szemlélete megegyezik a deuteronomista történeti mű szemléletével: Izráel hűtlen és hálátlan volt, ismételten megszegte a szövetséget. A zsoltáríró módszere erősen emlékeztet Ezékielre, aki könyvének 20. fejezetében minden elődjénél radikálisabban rajzolja meg népe bűnét. Eszerint a nép bűne nem akkor kezdődött, amikor a kánaáni népekkel találkozott (a honfoglalás után), hanem már az egyiptomi szabadítástól kezdve megvolt, és nemzedékről nemzedékre folytatódott. Megegyezik a zsoltár szemlélete Ezékiel reménységével is, aki „Dávidot” várta (Ez 34:23k.; 37:24–28). Ez a Dávid a Dávid házából származó új király. A babiloni fogságból hazatért nép szívében még élt ez a reménység, de Jójákin király unokája, Zerubbábel nem került trónra (Hag 2:20–23; Zak 4:9–14; 6:12k.). A zsoltár keletkezési kora a babiloni fogság első fele.

Zsolt. 78,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 26. és 4b. pontja alatt.

Zsolt. 78,1b–11. Vers. - A zsoltár kettős bevezetéssel kezdődik. Az első bevezetés (2b–4. vers) a bölcsességirodalom ismertetőjeleit hordozza. Idetartozik a figyelem felkeltése, a hívogató szó (Péld 1:6k..20kk.; 7:1kk.; 8:1–11). A népet szólítja meg (Zsolt 50:7); valamennyi népet (Zsolt 49:2–5; ld. még Mt 13:35). Idetartozó fogalmak: tanítás, példázat és rejtély (1b.2. vers). A „tanítás” (tórá) itt apáról fiúra szálló hagyományt jelent (Ex 10:2; 12:28k.; 13:14k.; Deut 4:9; 6:7.20kk.). A 4. vers vége himnikus: az apák az Úr „dicséretre méltó tetteit, hatalmát és csodáit” beszélik el a fiaknak.

A második bevezetés (5–11. vers) elmondja, hogy mi volt az Úr célja azokkal a „csodálatos tettekkel” (4b. vers), melyekkel megszabadította népét Egyiptomból. Ő intelmet, törvényt (5. vers) és parancsolatot (5b.7c. vers) adott népének, és szövetséget kötött vele (10. vers). Azt akarta, hogy népe mindezt tartsa meg, és adja tovább a következő nemzedéknek (5b.6b. vers), sőt hogy ez a nép „Istenbe vesse reménységét” (7a. vers). Azonban az „atyák” nemzedékei dacosak és lázadók voltak (8a. vers). Nem volt állhatatos (más bibliai kéziratok szerint: „értelmes”) a szívük, és nem volt hű a lelkük Istenhez (6b. vers). Itt a deuteronomista történeti műből ismert bűnbánat szólal meg (ld. még Deut 32:5; Zak 1:4). A 8. versben a papok és léviták intő hangú prédikációja ismerhető fel: Ti ne legyetek olyanok, mint atyáitok! Az engedetlenség elrettentő példájaként a 9–11. vers az északi országrészt, Izráel-Efraimot említi. De nem Jeroboám bűnéről, az aranyborjú imádásáról szól (1Kir 12:28kk.), hanem csak az ország bukásáról. Bár híres íjászaik voltak, azok „meghátráltak a harc napján” (9. vers). Az Úr, Aki hajdan népéért harcolt (Ex 15:1–10; 17:16; Bír 5:20–23; 6:16), vereséggel sújtotta „Efraimot”. Samária Kr. e. 722-ben elesett. Ennek oka a 10–11. vers szerint a szövetség megszegése, Isten törvényének meg nem tartása („vonakodtak törvénye szerint járni”) és az Ő cselekedeteinek „elfelejtése”. A „vonakodtak” ige is mutatja, hogy ez a felejtés bűnös elhanyagolást, engedetlenséget jelent.

Zsolt. 78,12–16. vers. - Az egyiptomi szabadítás alkalmával sok csodát tett az Úr. A 12. versben olvasható Cóánt Num 13:22; Ézs 19:11.13; 30:4 említi. Azonban ez a város a szabadulás történetében, az Exodusban nem fordul elő. A tenger kettévágásáról (Ex 14:16), a gátként álló vizekről Ex 15:8; Zsolt 114:3 beszél. Az Úr Ex 13:21; Zsolt 105:39 szerint nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban vezette népét. A kősziklából fakasztott víz története Ex 17:1–7-ben, Num 20:1–13-ban és Zsolt 105:41-ben olvasható. A zsoltár itt nemcsak az exodus csodáira emlékezik, hanem az ókori keleti népek mítoszaiból ismert harcra, a káosz-szörny legyőzésére is: ezt „hasította ketté” Isten a teremtéskor, ez volt a „nagy mélyvíz” (15. vers), melynek „folyamai” kiáradtak a kősziklából (16. vers). Teremtéstörténet és exodus összetartozik (ld. még Ézs 41:18k.; 44:3; 63:11–13).

Zsolt. 78,17–31. vers. - A nép hálátlansággal felelt az Úr csodálatos tetteire: „próbára tette”, kísértette az Urat (Ex 17:2; Zsolt 95:9; 106:14; 1Kor 10:9; Zsid 3:9). Istennek joga van próbára tenni az embert (Gen 22:1; Mt 4:1kk.), de az embernek nem szabad „megkísérteni” Istent (Deut 6:16; Mt 4:7). A kísértés a 23. zsoltár szavainak gúnyos idézésével fejeződik ki: tud-e Isten „asztalt teríteni” a pusztában? (Zsolt 23:5). A 18. vers végén levő „lelkük” szó itt kívánságot jelent (Zsolt 33:19; 35:25). A nép Ex 16:3; Num 11:4kk.; 21:5 szerint húst kívánt. Az Úr ezért megharagudott népére, és tüzet bocsátott táborukra (Num 11:1–3). A zsoltáríró a nép kívánsága mögött, az „istenkísértés” bűne mögött az ős-bűnt: a hitetlenséget látja: „nem hittek Istennek” (22. vers; vö. Ézs 7:9), és nem bíztak segítségében (Ézs 30:15).

Bár a nép megsértette Istent hitetlenségével és bizalmatlanságával, Ő mégis teljesítette népe kívánságát. Mint az ég és föld teremtője „parancsolt a fellegeknek odafent, és megnyitotta az ég ajtóit” (23. vers). Úgy hullatta rájuk „az égből” a mannát, mint az esőt; „mennyei kenyeret”, „angyalok kenyerét” ehették (Zsolt 105:40; Jn 6:31; a „hatalmasok” szót „angyalok” szóval adja vissza a LXX; ld. még 1Kor 10:3). A mennyei kenyér: a manna, erős költői túlzással. Hiszen a manna ma is előforduló jelenség: pajzstetvek tömege szív nedvet a tamarix mannifera-fából. A nedvesség egy része a földre csordul, és ott a hűvös hajnalon megdermed. Majd erős szelet támasztott az Úr, és ez a hosszú repüléstől elfáradt fürjeket hozott (Ex 16:13kk.; Num 11:31kk.). Ezeket kézzel is meg lehetett fogni. Mohón nekifogtak az evésnek (29. vers), de az Úr haragja halállal büntette népe legértékesebb tagjait, az ifjakat (Num 11:33k.).

Ebben az igeszakaszban a zsoltáríró nem követi pontosan az események sorrendjét. Az Exodusban először a mannáról van szó, azután a fürjekről, végül a kősziklából fakasztott vízről (Ex 16., 17. rész). A zsoltár viszont először a sziklából fakasztott vízről beszél (15k. vers), majd az Úr megkísértéséről (17–20. vers) és haragjáról (21k. vers), és csak azután a mannáról és a fürjekről (23–29. vers). Az Úr haragjáról ismételten olvasunk a 30k. versben.

Zsolt. 78,32–39. vers. - Isten igazságos haragja és büntetése nem érte el célját. A nép nem jutott hitre (Num 14:11). Ezért az a nemzedék nem mehetett be az ígéret földjére: napjai „hiábavalóságban”, esztendei „rémületben” (halálfélelemben) teltek el (Num 14:22k.). A következő versekben jellegzetes deuteronomiumi-deuteronomista gondolatok olvashatók (34–37. vers). A Bírák könyvéből ismert történelemszemlélet ez: a nép vétkezik, az Úr csapást bocsát a népre, a nép megtér, az Úr szabadítást ad; azután kezdődik az egész elölről (Bír 2:11kk.). Ennél tovább is megy a 38k. vers: kimondja, hogy már a megtérés sem volt igazi. A nép csak szájával hitegette Istent, nyelvével hazudott Neki (vö. Ézs 29:13; Jer 12:2). A 37. vers megismétli a 8. vers deuteronomiumi ihletésű szavait.

Az Úr a nép súlyos bűnére, a szívekben levő hitetlenségre nemcsak büntetéssel válaszolt. Ő irgalmas: „elfedezi”, megbocsátja a bűnt (Ex 33:19; 34:6; Num 14:18; Zsolt 103:8–10). A megbocsátás kézzel fogható eredménye az, hogy az Úr „nem pusztít el”: „megsokasítja haragja visszavonását, és nem ébreszti fel egész indulatát”. Isten kegyelme nagyobb Isten haragjánál (Zsolt 30:6; Ézs 54:7k.). Isten megkönyörül az emberen, aki erőtlen és halandó: csak „test” ő (Zsolt 62:10; 89:48k.; 90:3–6.9; 103:13–16; Ézs 40:6–8).

Zsolt. 78,40–53. vers. - A pusztai nemzedék gyakori lázadozásáról szól a Num 14:22. Ezzel fájdalmat okoztak Istennek, Izráel Szentjének, akit újra meg újra megkísértettek (41. vers). „Nem emlékeztek kezére”, azaz hatalmára, mellyel „kiváltotta”, kiszabadította őket Egyiptomból. A következő versekben az egyiptomi csapások történetét tárgyalja a zsoltáríró. Cóán mezeje az exodus-tradícióban nem szerepel (ld. a 12. vers magyarázatánál). A vizek vérré változtatásáról (első csapás) Ex 7:14–21-ben olvasunk; Ex 7:24 szerint nem tudtak inni a Nílus vizéből. – A bögölyökről Ex 8:16–28-ban (negyedik csapás) van szó, békákról (második csapás) Ex 7:26–8,11-ben. A sáskajárás (nyolcadik csapás) Ex 10:1–20-ban található. A jégeső (hetedik csapás) Ex 9:13–35 szerint nagy kárt okozott Egyiptomban; a zsoltár 47. verse szerint a szőlőt jégesővel „gyilkolta meg” az Úr, a fügefákat faggyal (vagy „dérrel”; a LXX és a latin fordítás így adja vissza a „vízáradattal” szót). Külön szól a 48. vers a (mezőn maradt) állatok pusztulásáról. A vers kétféleképpen fordítható: a) kiszolgáltatta állataikat a jégesőnek, jószágukat a tűznek (ti. a villámoknak, Ex 9:23k.); b) kiszolgáltatta állataikat a pestisnek (az 50. vers és egyes kéziratok alapján), jószágukat a ragálynak. Ebben az esetben a dögvészre kell gondolnunk (ötödik csapás) Ex 9:1–7.15. Meggondolandó, hogy a versben szereplő „ragály” szó (Resef) a kánaáni pestis-istenség neve. Egyébként közvetlenül a dögvész után (hatodik csapásként) hólyagos fekélyről is van szó Ex 9:8kk.-ben. Mindezek a csapások betegséget okozó „gonosz angyaloktól” származtak, akiket az Úr küldött, hogy végrehajtsák „haragjának izzását”, dühét és háborgását (49. vers). Pestist okozó angyalról olvasunk 2Kir 19:35-ben is. Amikor az Úr „szabad utat nyitott haragjának”, akkor már nemcsak a jószág, a vagyon pusztult el, hanem az élet is: nem kímélte meg őket a haláltól (50. vers). Megölte Egyiptomban az elsőszülötteket, „a férfierő legjavát” (Gen 49:3; Deut 21:17). Ez volt a tizedik csapás (Ex 12:29k.). Hám Egyiptom egyik neve (Gen 10:6; Zsolt 105:23.27; 106:22). – Az 52–53. vers először arról szól, hogy Isten pásztorként vezette népét a pusztában, ti. a Vörös-tengerig (Ex 13:17k..21), utána azonban a népét üldöző egyiptomi sereget „elborította a tenger” (Ex 14:28; 15:10).

Ez az igeszakasz nem illik bele a zsoltár gondolatmenetébe. Az itt tárgyalt csapások nem a pusztában történtek, mint a 40. vers mondja, hanem még Egyiptomban. Ezekkel nem „kísértették és sértették” Istent (41. vers), hanem ezeket Isten vitte véghez népe szabadítására (nem pedig büntetésére). Az előző igeszakaszban már a pusztai vándorlásról volt szó. Ennek egyenes folytatása a honfoglalás (54–55. vers). A közbeékelődött 40–53. verset későbbi kiegészítésnek tartjuk.

Zsolt. 78,54–55. vers. - Ezekben a versekben az exodus-történet célhoz ér: megtörténik a honfoglalás. Egyúttal a zsoltár fő mondanivalója, a Sion-tradíció is megszólal. Az egyiptomi szabadítás célja ui. nem csupán a honfoglalás volt, hanem az istentisztelet is, éspedig kezdettől fogva (Ex 3:18; 5:1–5.8; 7:16.26; 8:4.16.22–24; 9:1.13; 10:3.26). Az ígéret földjén a „hegy”, a Sion-hegy az istentisztelet helye (Ex 15:17k.); ezt Isten a saját „jobbjával teremtette”. Ezért az egész ország területe szent (54. vers). A kánaáni népeket az Úr „űzte ki” népe elől (Ex 23:28–31; Deut 33:27; Józs 24:18; Bír 6:9). Az Úr parancsa szerint a törzsek szent sorsvetéssel osztották fel maguk között az ország területét (Józs 13:6k.; 15:1; 16:1; 17:1; 18:10kk.; 19:51).

Zsolt. 78,56–64. vers. - Az Úr nagy ajándékaira megint „istenkísértéssel”, lázadással, Istentől elpártoló hűtlenséggel felelt a nép. Olyan lett ez a nép, mint a harcos kezében a „csaló íj”, amely a harc idején használhatatlanná válik. A kánaáni népektől átvették a magaslatokon folyó kultuszt, az idegen istenek tiszteletét. A királyok korában ez volt a nép tipikus bűne (1Kir 11:7; 12:32; 14:23; 2Kir 23:13.19). Ezért az Úr megharagudott, és „elvette” silói szentélyét (1Sám 4–6. rész). Pedig itt az Úr „sátra” volt (1Sám 2:22), melyben az Úr „emberek közt” lakott (az „’ádám” szó itt nem a Hós 6:7-ben említett Adam; ott ui. nem volt szentély.) A filiszteusok Kr. e. 1050 táján lerombolták a szentélyt (a romokat Jeremiás is látta, Jer 7:12kk.), és zsákmányul ejtették az Úr szövetségládáját. A silói szentély pusztulása alkalmat ad a zsoltárírónak arra, hogy a babiloni fogságról is elmondja panaszát. A 61. vers már említi a „fogság” szót. Fogságba került az Úr „ereje és ékessége”. Jó segítséget ad a szír fordítás: „népe és ékessége”. Az Úr ékessége nem a szövetségláda, hanem Izráel (Ézs 46:13; 61:9). (Izráel ereje és ékessége pedig az Úr, Zsolt 89:18.) Isten népe került fogságba! A 62. vers a népről, mint Isten „örökségéről” szól. Ez jellegzetes deuteronomiumi gondolat (Deut 4:20; 9:26.29; 32:6k.; 1Sám 26:19). Meggondolandó még, hogy a silói szentély papjaiért, Éliért és különösen két fiáért nem éreztek akkora gyászt, amekkorát a 64. vers kifejez. Ez sokkal inkább JSir 1:4–6.18k.; 2:20–22; 5:11–14-re emlékeztet. Ahogyan a zsoltáríró az egyiptomi szabadítást a (mitikus) teremtéstörténet segítségével rajzolja meg (12–16. vers), úgy most Jeruzsálem pusztulását úgy beszéli el, hogy összeköti azt a silói szentély pusztulásával. (A 63. vers végén a héber szövegben a „dicsérni” ige szenvedő formája áll; ui. esküvő alkalmával a menyasszony szépségét dicsérő énekek hangzottak el. A LXX a „jajgat” ige szenvedő alakjára gondol: nem siratták el őket. Azonban ez az ige nem fordul elő szenvedő formában az Ószövetségben; másrészt a leányok életben maradtak, csak nem volt kihez feleségül menniük. A héber szöveg jobb.) Zsolt. 78,65–72. vers.

Az Úr megelégelte népe megaláztatását, és „felébredt, mint az alvó; mint a bormámorból kijózanodó hős”. Ezek erős antropomorfizmusok. A kánaáni tenyészet-enyészet-istenségek egy ideig az alvilágban „alszanak” (1Kir 18:27; ld. még Zsolt 35:23; 44:24; 59:5). Még merészebb a 65. vers második fele, mely a bormámorból kijózanodó hőshöz hasonlítja Istent. (A gondolatpárhuzamba ez az értelmezés jobban illik, mintha bortól felindult hősre gondolnánk.) Ezek a gondolatok a babiloni fogságra vonatkoznak: az Úr hosszú ideig „hallgatott” (Ézs 42:14). Már-már úgy látszott, hogy megfeledkezett népéről (Ézs 40:27; 49:14; 54:7k.). Az ellenség végleges visszaverése Siló pusztulásakor még nem történt meg; a filiszteusok még sokáig hatalmon maradtak. De Babilónia valóban hirtelen omlott össze. Az Úr „ellenségeinek hátát sújtotta” (66. vers): megfutamította őket.

Ezután a zsoltár fő témája következik: Jeruzsálem és Dávid kiválasztása. Bár nem nevezi meg a zsoltár „Jeroboám bűnét”, szól arról, hogy az északi országrészt „megvetette” az Úr (1Kir 8:16). Izráel Kr. e. 722-ben asszír gyarmat lett. A Sion-hegyet azonban „szereti” az Úr (68. vers; Zsolt 87:2). A 69. vers úgy beszél a jeruzsálemi templom felépüléséről, mint a világ teremtéséről: „megalapította azt” az Úr (vö. Jób 38:4; Zsolt 24:2; 89:12; 102:26). A templom fundamentuma az a hatalmas szikla, amely a világ „legmagasabb” hegyén van (Zsolt 48:3; 61:3; Ézs 28:16; Mt 16:18); ezt az Úr helyezte oda, hogy a káosz árjait visszatartsa (Jób 38:8–11; Zsolt 87:1). Úgy építette meg szentélyét a Sionon, „mint a magasságban”, azaz mennyei palotájához hasonlóan (Ex 25:6k..40; 26:30; 1Krón 28:19). Az ókori keleti népek a földi templomot a mennyei templom másának tartották (ld. még Zsolt 104:3; Ám 9:6). Sion és Jeruzsálem kiválasztása Dávid kiválasztásának a következménye. Dávidot az Úr „szolgájának” mondja a 70. vers. Dávidot, aki először a juhok pásztora volt, népe „pásztorává” tette Isten (1Sám 16:11; 2Sám 7:8). Ez a nép az Úr „öröksége” (Deut 4:20; 9:26.29; 32:6k.; Zsolt 28:9; 74:2). Dávidra a későbbi korok emberei úgy tekintettek, mint ideális királyra, akinek a szíve „teljesen” az Úré volt (1Kir 11:4.6; 15:3). Ő „teljes szívvel és ügyes kézzel” pásztorolta az Úr népét. Látszik, hogy a zsoltáríró itt a távoli múltba tekint vissza, és reménykedik abban, hogy az új Dávid, a Dávid házából származó új király kerül a trónra.

A zsoltár bizonyságtétele szerint az egyiptomi szabadításnak, a pusztai vándorlásnak, a honfoglalásnak és Isten bűnbocsátó irgalmának az volt a célja, hogy Isten tulajdon népe a Sion-hegyen tisztelje az Urat.

Zsolt. LXXIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár nemzeti panaszének. Ilyenek még: Zsolt 44; 60; 74; 80; 89; 108. Felosztása világos: Isten megszólítása után mindjárt következik a panasz (1–4. vers), majd a kérés (5–12. vers), végül a fogadalomtétel (13. vers). Az írásmagyarázók egy része a Makkabeusok korát tartja szereztetési időnek. Valóban arról olvasunk 1Makk 1:29–39; 2:7–13; 2Makk 8:2–4-ben. hogy ellenség gyalázta meg a jeruzsálemi templomot, a városban sok embert megöltek, sok épületet leromboltak. Ez Kr. e. 187-ben történt. Azonban 1Makk 7:17 már úgy idézi Zsolt 79:2k. versét, mint „Írást” („amint az Írás mondja”). Ez arra mutat, hogy a zsoltár a Makkabeusok idején már Szentírásnak számított. A zsoltárban még nincs szó vallásüldözésről, hellenizálásról. Szó van viszont az előző nemzedék bűnéről, ami a babiloni fogság korának jellegzetes problémája. Ezért a zsoltárt a babiloni fogság korában írt éneknek tartjuk. Szövege jó állapotban maradt ránk.

Zsolt. 79,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 4b. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 79,1b–4. Vers. - A bevezetés igen rövid: „Ó Isten!” Utána a panasz Istennek népével való ősrégi kapcsolatáról szól: ez a nép Isten „öröksége” (Deut 4:20; 9:26.29; 32:6k.; Zsolt 28:9). Tisztátalanná tették a pogányok Isten templomát, ahova senki sem léphetett be, aki kultikus értelemben tisztátalan volt (2Krón 23:19; JSir 1:10). Jeruzsálemet romhalmazzá tették. Beteljesedtek Jeruzsálem lakóin a szövetség megszegőinek szóló átkok: holttestük temetetlenül hevert a földön, vadállatok és ragadozó madarak zsákmánya lett (Deut 28:26; Jer 7:33; 8:2; 16:4). Ez igen súlyos büntetésnek számított (2Sám 21:10). Ehhez járult az a gúnyolódás, amely a szomszéd népek részéről érte a vesztes júdaiakat (Zsolt 44:14k.; 80:7; 123:4; JSir 2:15). A panasz tehát ellenség elleni panasz. Célja az, hogy Istent szabadításra indítsa, hiszen az ő örökségéről, az ő templomáról, az ő szolgáiról, az ő híveiről van szó (1–2. vers).

Zsolt. 79,5–12. vers. - A panaszének jellegzetes kérdése: „Meddig még?” (Zsolt 6:4; 13:2; 89:47). Az ellenség elleni panasz után az 5. versben az Isten elleni panasz szólal meg. A „foglyok” (11. vers) már hosszúnak tartják Isten haragjának idejét. A kérésnek két része van: az ellenség megbüntetése és Isten „szolgáinak” (10. vers) a megszabadítása. Az ellenség „nem ismeri” az Urat, és nem hívja (segítségül) nevét, nem mutat be Neki istentiszteletet (6. vers; vö. Jer 10:25; 1Thessz 4:5). Ragadozó állathoz hasonlóan „ették” Isten népét. A legyőzöttek szőlőit és gyümölcsöseit kivágták, pusztává tették (7. vers). A nép legjobbjai úgy gondolták, hogy az előző nemzedékek bűnei miatt haragudott meg az Úr. „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” – mondogatták (Jer 31:29; Ez 18:2). A „fiak” már nem vettek részt az „atyák” bűneiben, mégis fogságban kell élniük. Ezért kérnek irgalmat Istentől (8. vers). De az irgalom oka nem valamiféle emberi érdem. A nép csak annyit tud mondani magáról: „igen kicsik vagyunk!” Az irgalom egyetlen oka és alapja Istenben van. Ő lehajol ahhoz, aki kicsi, kész megbocsátani „a saját nevéért”, önmagáért, dicsősége öregbítésére (Zsolt 23:3; 25:11; 31:4; 106:8; 115:1; Ézs 48:9; Ez 20:9.14.22.44). Hiszen a pogányok Istent is gúnyolják, amikor azt kérdezik: „Hol van az ő Istenük?” (Zsolt 42:4.11; 115:2; Jóel 2:17; Mik 7:10). Aki ezt kérdezi, úgy gondolja, hogy ez az Isten sehol sincs; nem kell vele számolni, nincs hatalma, nem tudja megsegíteni saját népét sem. A zsoltáríró Isten igazságos „bosszúállását” kéri szolgáinak kiontott véréért (Deut 32:43; 2Kir 9:7; Jel 6:10). Bízik abban, hogy a foglyok (collectiv singularis) nyögése Isten színe elé eljut, és az Ő karjának hatalma megtartja (szó szerint: „megmaradást ad”; egyesek itt Zsolt 105:20 alapján a „szabadon enged” igére gondolnak) a „meghalás fiait” (11. vers). Azt jelenti ez, hogy Isten meghallgatja hívei imádságát, és a halálos veszedelemből is kimenti őket. Az érem másik oldala a bűnösök „hétszeres”, azaz súlyos és teljes büntetése (Gen 4:15.24; Lev 26:18.21.24). A büntetés személyes lesz. Ki-ki a „keblébe”, ruhájának az öv felett levő öblébe (ahol értékeit tartja) kapja a neki járó büntetést (Ézs 65:6; Jer 32:18), hiszen magát Istent gyalázták. A zsoltár az Úrra bízza a bosszúállást (Deut 32:35; Róm 12:19; Jel 6:10).

Zsolt. 79,13. vers. - A zsoltár befejező részének első fele ún. bizalom-motívum. Isten pásztorként vezette ki népét Egyiptomból (Zsolt 77:21; 78:52; 80:2; 95:7). A babiloni „foglyokat” is így fogja vezetni (Ézs 40:11). A megmentettek fogadalmat tesznek Isten magasztalására. Isten népének az a rendeltetése, hogy Őt dicsőítse (Zsolt 100:3k.).

Zsolt. LXXX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár nemzeti panaszének. Ilyenek: Zsolt 44; 60; 79; 83; 89. A zsoltár magva egy északi országrészből származó régi ének. A 3. vers csupa északi törzset említ; a zsoltár középpontja, az Isten korábbi jótéteményeire való visszatekintés az északi törzsek körében otthonos exodus-tradíciót tartalmazza (9kk. vers). A régi hagyományanyag azonban Ászáf révén a fogság utáni gyülekezet énekeskönyvébe került, és fontos gondolatokkal gazdagodott. Egyrészt Isten haragjának füstölgéséről szól (5. vers). Ezt a gondolatot a babiloni fogság nagy prófétái révén, hosszú harc árán fogadta el a nép. Másrészt: az északi országrészben kevésbé lehetett eszménykép a dávidi birodalom (12. vers). Végül: csakis a Dávid házából származó (júdai) királyt lehet „jobbod férfiának” nevezni (16. és 18. vers). Hiszen még a fogság után is ehhez hasonlóan beszéltek Zerubbábelről (Hag 2:20–23; Zak 6:12k.). Meggondolandó, hogy már Jósiás korában (Kr. e. 639–609) Júda népe az izráeli tradíciók örökösének tartotta magát, éppen úgy, mint később a Babilóniában élő foglyok (Jer 24; Ez 11:1–11.14–21; 33:23–29; 37:1–14.24kk.). – A zsoltár szövege néhány helyen jól mutatja későbbi toldás jelét. Zavaró az 5.8.15.20. versben, hogy a „Seregek Istene” kifejezésben az Isten szót a másoló nem teszi birtokos esetbe (status constructusba), és így nyelvtani hibát követ el. A 16. versben alighanem diktálás utáni hibával van dolgunk (ld. a vers magyarázatánál).

Zsolt. 80,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 22., 4b. és 2. pontját.

Zsolt. 80,2–4. vers. - A nemzeti panaszének bevezetése megszólítja és segítségül hívja az Urat. Hivatkozik az egyiptomi szabadításra, amikor az Úr pásztorként vezette „Józsefet” (Gen 48:15; 49:24; Zsolt 23:1; 78:52). A következő sor „kerúbokon trónolónak” nevezi az Urat. Ez kánaáni kifejezés, éppen úgy, mint a „felhőkön nyargaló” (Zsolt 68:5). Már Silóban „kerúbokon trónolónak” nevezték Istent (1Sám 4:4; 2Sám 6:2), aki a szövetségláda kerúbjai felett láthatatlanul trónol (vö. Zsolt 18:11; 99:1). Ennek az Úrnak a „felragyogását”, fényözönben történő megjelenését kéri a zsoltár (Deut 33:2; Zsolt 50:2; 94:1). Az epifánia célja az, hogy az Úr „ébressze fel” hatalmát, és siessen népe segítségére. Ha ui. Isten „felragyogtatja orcáját”, akkor ez a nemzeti katasztrófa megszűnését jelenti, a régi, boldog állapot helyreállítását (vö. Num 6:24–26; Zsolt 4:7; 31:17; 67:2). A szakaszt refrén zárja le (4. vers).

Zsolt. 80,5–8. vers. - Ezekben a versekben a panasz hangzik el. A jellegzetes „meddig még?” kérdés arra mutat, hogy a nép már régóta szenved. A szenvedés – oka Isten haragja, mely „füstölög” népe ellen (5. vers). Közben a nép – a babiloni fogságban is – gyászistentiszteleteken mondta el panaszát Istennek. A 6. vers költői módon mondja el, hogy Isten könnyel eteti és itatja népét. Már egy „harmadrészt” (ismeretlen űrmérték, könnyek számára bizonyára igen sok) telesírt a nép. Az 5–6. versben az Isten elleni panasz hangzik el, a 7. versben a „mi-panasz” (saját sorsunk elleni panasz) és az ellenség elleni panasz: civódás (ezt a szót betűcserével „fejcsóválásra” szokták javítani; a fejcsóválás a csúfolódást fejezi ki) tárgyává lettünk, csúfolnak bennünket (így fordítja a vers utolsó szavát a LXX is). Ez a csúfolás igen fájdalmas volt (Zsolt 44:14–17; 74:10.22; 79:4.10; 89:42k.); hiszen az ellenség nemcsak a legyőzötteket csúfolta, hanem magát Istent is. – Ez a versszak is a refrénnel végződik.

Zsolt. 80,9–14. vers. - A zsoltár szívében az allegóriával kifejezett egyiptomi szabadítás áll. A szőlőtő: Izráel. Szokás volt nemes növényeket messze földről hozatni (Ézs 17:10; Ez 17:3kk.); a próféták költői hasonlattal Isten népét nevezik szőlőnek (Ézs 5:1–7; 27:1–6; Jer 2:21; 12:10; Ez 15:1–8; 19:10–14; Hós 10:1; Jn 15:1–6) – bár a szőlő Kánaán jellegzetes terméke (Num 13:23k.). Ahhoz, hogy ezt a „szőlőt” elültesse az Isten, először ki kellett űzni a kánaáni népeket (Ex 23:27–33; Zsolt 44:3; 78:55). Ezután az Úr „helyet készített” a szőlőnek (Ézs 5:2); a szőlőtő pedig gyökeret vert és növekedni kezdett. Költői túlzással mondja a 11. vers, hogy magasabbra nőtt a hegyeknél (árnyékot vetett rájuk), a „hatalmas cédrusoknál” is (Zsolt 104:16; ez szó szerint „Isten cédrusai”, tkp. felsőfok). Széltében pedig „tengertől folyamig”, a Földközi-tengertől az Eufráteszig terjedt. Ezek a dávidi birodalomnak, az ideális Izráelnek a határai (Deut 11:24; Zsolt 72:8; Zak 9:10). Az exodusra és a honfoglalásra azért emlékezteti az Urat a zsoltáríró, hogy annál jobban kifejezze az ellentétet az „egykor” és a „most” között (Zsolt 44:1–9; 83:11–12; Ézs 63:11–14). A panaszének jellegzetes „miért?” kérdése jellemzi a szomorú jelent. A „szőlő” kerítését maga az Úr rombolta le (13. vers; Zsolt 89:41k.; Ézs 5:5). Most aztán ember és állat együtt pusztítja a „szőlőt”. A győztesek fejszékkel irtották ki a gyümölcsfákat és szőlőskerteket (Zsolt 79:7; Jer 10:25).

Zsolt. 80,15–20. vers. - A 15–16. vers imperativusokban kéri Isten szabadítását: „térj vissza (ti. népedhez)…, tekints le a mennyből és lásd meg” (tkp. itt a 15. vers vége), „gondozd”. Ezzel a szóval kezdődik a 16. vers, amelyben a „kanná” héber szó lefordíthatatlan. Feltételezik, hogy diktálás utáni hibával van dolgunk, és „ganná” = kert olvasandó. Így szép gondolatpárhuzam keletkezik: „Gondozd ezt a szőlőt, és a kertet, melyet jobbod ültetett”. Azért emlékezteti a panaszének Istent a korábbi jótéteményeire, hogy újra hasonlóakat tegyen, „térjen vissza” népéhez, melyet elhagyott egy időre (Ézs 50:1; 54:7). Azt a szörnyű büntetést, amelyet elszenvedett a nép, a 17. vers a (mitikus) teremtéstörténet jellegzetes szavával fejezi ki: az Úr „megdorgálta” népét, mint az ősi ellenséget, a tengert (Jób 26:11k.; Zsolt 18:16; 76:7; 104:7). Most a saját népe ellen harcolt az Úr!

Ha az Úr „visszatér” népéhez, és a mennyből „rátekint”, újra királyt ad neki (16b. és 18. vers): keze megerősíti „jobbjának férfiát”, azt, aki királyként az Úr jobbján ülhet (Zsolt 110:1). A király „ember fia” (Dán 7:13kk.). Ezzel helyreáll a dávidi birodalom. A 19. vers fogadalom: a nép a szabadítás után nem fog többé eltérni az Úrtól, hanem az Ő nevét hívja segítségül, egyedül Neki mutat be istentiszteletet. Ezzel kíván felelni a nép Istennek, aki megtartja népét és új életet ad neki (Zsolt 71:20; 85:7).