LIX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a „népek” említése miatt (6.9.12–14. versek) egyes írásmagyarázók nemzeti panaszéneknek tartják. Azonban a zsoltár az egyéni panaszénekekhez tartozik. Az említett versek később kerültek a zsoltárba: akkor, amikor a babiloni fogságban az egyéni panaszt is sokszor a nép sorsára vonatkoztatták. – Ebben a zsoltárban is van refrén, mint pl. a Zsolt 56 és 57-ben. A 7. és 15. vers azonos, a 10. vers és a 11. vers eleje pedig megbízhatóbb formában megismétlődik a 18. versben. A zsoltár fogság előtti is lehet, a népekre utaló versek fogság utániak.

Zsolt. 59,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 24., 3., 27. és 7. pontja alatt.

A címfelirat Dávid történetének egyik eseményével hozza kapcsolatba a zsoltárt (1Sám 19).

Zsolt. 59,2–3. vers.

A bevezetésben a zsoltáríró segítségért, oltalomért könyörög Istenhez (Zsolt 7:2; 31:3; 51:16). Az „oltalmazni” ige alapjelentése: magas helyre (pl. kősziklára, sziklavárba) vinni, ahova nem jut el az ellenség. Az imádkozó ember számára a templom az a menedékhely, ahol oltalmat találhat gonosz ellenségeitől, a „vér(ontás) embereitől” (Zsolt 5:7; 26:9; 55:24). Zsolt. 59,4–11. vers. A panaszének fő része az ellenség magatartását rajzolja meg. A 4. versben szükségtelen a szövegjavítás; az egyik ige jelentése: „ólálkodnak”, a másiké: „támadnak”. A zsoltárírót tehát nem nyílt támadás fenyegeti, hanem alattomosan törnek az életére. A 4. vers vége és az 5. vers eleje a panaszénekek ismert „ártatlanság-motívuma”. A zsoltáríró nem érzi magát bűnösnek abban, amivel ellenségei vádolják. Úgy támadnak neki, ahogyan a harcos ront neki az ellenségnek (Jób 15:26; 16:14; Zsolt 18:30; 62:4). Ezért sürgeti Istent, hogy keljen fel, ébredjen fel (5. és 6. vers). Ez a kifejezés eredetileg a meghaló és feltámadó istenségek kultuszához tartozott (1Kir 18:27). A Szentírásban már csak átvitt értelemben fordul elő és azt fejezi ki, hogy a zsoltáríró sürgős segítséget kér az Úrtól (Zsolt 35:23; 44:24; 78:65). A Seregek Ura igaz bíró: megbünteti a hűtleneket (6b. vers); ezeket később a „népekkel” azonosították (6a. vers). Itt nem szükséges a szövegjavítás („népek” helyett „gőgösök”).

A 7. és 8. versben kóbor kutyák falkájához hasonlítja ellenségeit a zsoltáríró. Ilyen kutyák bőven voltak az ókori keleti városokban. Tisztátalanoknak, sőt pl. Babilóniában, démoni erőktől megszállottaknak tekintették őket. A szemétben kerestek maguknak eledelt, de veszélyesek is voltak. A 8. vers világosan mutatja, hogy hasonlattal van dolgunk: a kutya szájában nincsenek kardok. A kard az ellenség veszélyes beszédét jelképezi (Zsolt 52:4; 55:22; 57:5; 64:4). A vers vége pedig (bár glossza) a bűnösök gondolkozásmódját fejezi ki: Isten nem lát, nem hall, tehát nem kell büntetéstől félnünk (vö. Zsolt 10:4.11; 64:6; 73:11; 94:7). A 9. vers az Úr szavak nélküli válaszát tartalmazza: Ő nevet rajtuk (Zsolt 2:4; 37:13). Ez a nevetés az Úr hatalmát és mindentudását fejezi ki. Ő tudja azt, amit ellenségei (itt ismét: a „népek”) nem tudnak: az ítélet idejét.

A 10–11. vers együtt olvasandó a 18. verssel. Mindkét helyen „oltalmam” fordítandó „erőm” helyett. A héber szó két jelentése közül itt azért választandó az „oltalom”, „menedék” szó, mert a párhuzamos sorban „erős váram” („fellegváram” vagy „sziklaváram”, ld. a 2. vers magyarázatát) áll. Utána a 10. versben is „hadd zengjen énekem” olvasandó, mint a 18. versben. A 11. vers eleje is a 18. vers alapján olvasandó: „hűségemnek Istene”, azaz hűséges Istenem jön felém. (A héber szöveg másolói is egyes szám 1. személyű birtokragot ajánlanak.) A zsoltáríró készül arra, hogy hálaéneket zengjen az Úrnak, Akinél menedéket talált, és Aki már közeledik felé. A szabadításhoz hozzátartozik az is, hogy a hívek megláthatják az ellenségeiket érő ítéletet (Zsolt 54:9; 58:11; Ézs 66:24).

Zsolt. 59,12–14. vers.

Ezekben a versekben későbbi szerző szólal meg, aki az egyén ellenségeit érő ítéletet népe ellenségeire vonatkoztatta. Kain büntetését kívánja nekik, akit Isten bujdosóvá tett (Gen 4:11k.). Másik bibliai kézirat az „alázd meg” szót tartalmazza; ez jól illik a következő szóhoz: „taszítsd le őket!” (vö. Zsolt 56:8). Itt kellene végződnie a 12. versnek; az „Uram, mi pajzsunk” szavak már a 13. vershez tartoznak. A „mi pajzsunk” szavak nem illenek ide; itt a mondat állítmányának kellene állnia. A tőhangzók épen hagyásával „szolgáltasd ki őket” olvasható. Érje utol a bűnösöket gonosz beszédük büntetése, a sok átok és hazugság, amit kimondtak! A 14. vers eleje azt a kérést tartalmazza, hogy az Úr végezzen népe ellenségeivel. Ez különbözik a vers végén és a 12. versben kifejezett kéréstől: ne haljanak meg a bűnösök, nehogy „népem” elfelejtse azokat és sorsukat: inkább tudja meg mindenki, hogy Izráel Istene az egész föld Ura. Ez Ezékiel tanítására emlékeztet, aki mind a büntetés, mind a bocsánat célját abban látta, hogy „megtudják, hogy én vagyok az ÚR” (Ez 20:9.12.20.26.38.44).

Zsolt. 59,15–18. vers.

A 15. versben a 7. vers ismétlődik. A 16. vers a kóbor kutyák falánkságát rajzolja meg. Ez utalás lehet a bűnösök anyagiasságára. A 17. vers hálaadás: a zsoltáríró ujjongva dicséri az Urat, aki „reggelre” segítséget adott (Zsolt 3:6; 4:9; 5:4; 30:6; 143:8). A 18. versben ismét a refrén szólal meg. Bár az utolsó félsor csonka, kiegészíthető a 11. vers alapján: „hűséges Istenem közeledik hozzám”. A bizalom kifejezésével végződik a zsoltár.

Zsolt. LX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár nemzeti panaszének. Ilyen még Zsolt 44; 74; 79–80; 83; 85; 89–90; 137. Valószínű, hogy az ország Kr. e. 587-ben végbement pusztulása áll a háttérben. A 8–10. vers isteni jövendölés (orákulum). Ennek versmértéke is különbözik a panaszének versmértékétől, és az írásmagyarázók véleménye szerint régebbi a panaszéneknél. Ez azt bizonyítja, hogy a nehéz helyzetben Izráel kegyesei elővették a régi ígéreteket, és hittek azok megvalósulásában (ld. Ez 37:15–28; Ézs 40:8; 55:10k.) A zsoltár 8–14. verse megtalálható a Zsolt 108:8–14-ben is.

Zsolt. 60,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 22., 3., 27. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 60,2. vers.

A címfelirat Dávid harcaira utal; de 2Sám 8:13 nem 12 ezer edómi harcos legyőzéséről beszél, hanem 18 ezerről. Főleg pedig: ott Dávid győzelmeiről van szó, itt meg a nép súlyos vereségéről.

Zsolt. 60,3–7. vers. A nemzeti panaszének azzal kezdődik, hogy Isten elvetette népét. Ez nem végleges, hanem csak ideiglenes elvetést jelent (Zsolt 43:2; 44:10.24; 74:1; 77:8; JSir 3:31). Az Úr „rést tört” népén, mint valami várfalon (Bír 21:15; 1Sám 5:20), mert haragudott rá. Ebben a panaszénekben nincs szó arról, hogy Isten a nép bűne miatt haragudott meg. Haragja kiterjedt a kozmoszra: megrendült a föld. A panasz mind a 3. vers végén, mind a 4. vers végén kéréssel végződik: „Állíts helyre minket!… Gyógyítsd be (a föld) hasadékait!” A nép nehéz, „kemény” eseményeken ment át, amikor országát elvesztette (Kr. e. 587-ben); a harag poharát ki kellett innia (Zsolt 75:9; Ézs 51:17; Jer 25:15k.; Ez 23:33; Jel 14:10; 16:19; 17:2; 18:3). De még ebben a helyzetben is felragyogott Isten kegyelme. Ő maga adott „hadijelvényt”, de ezúttal nem harcra, hanem a menekülésre. Ő maga menti meg az istenfélőket, az Ő „kedvenceit” (7. vers; vö. Deut 33:12; Zsolt 127:2; Jer 11:15). A 7. vers végén már nemcsak azt olvassuk, hogy az Úr jobbja (= hatalma) szabadítást adott, hanem azt is, hogy imádságukra választ adott. Ez az isteni válasz (üdvjövendölés) olvasható a 8–10. versben.

Zsolt. 60,8–10. vers.

A szentélyben az Úr nemcsak meghallgatja a könyörgést, hanem szól is (Zsolt 35:3; 50:1; 62:12; 81:6; 85:9). Ezekben a versekben Isten régi ígéretei csendülnek fel. A nyomorúság idején Isten régi tetteire és ígéreteire figyelnek a hívek (Zsolt 42:2–4; 74:12–17; 77:12–21; 80:9; 83:10–13; 89:9–13.20–38; Ézs 51:9–11). Azt remélik, hogy az Úr újra régi tetteihez hasonlóan fog cselekedni. Az északi országrész pusztulása idején (Kr. e. 722) Izráel területe idegen fennhatóság alá került. De ez a terület az Úr tulajdona! Ő osztotta ki a honfoglalás után Izráel törzseinek. Majd újra „kiosztja” népének Sikemet (Gen 33:19). Visszakapja a nép a Jordánon túli területeket is (Stukkót az Arnón-patak torkolatánál van; Jer 50:19; Mik 7:14; Zak 10:10). Újra egyesül az ország (Ez 37:15kk.; Hós 2:2; Zak 10:6). Ismét Júda lesz a vezér (a „kormánypálca”; Gen 49:10; Num 24:17–19). Efraim az északi országrész vezető törzse, visszanyeri méltóságát: sisak lesz az Úr fején. Sőt a Dávid által meghódított szomszédos országok is visszakerülnek: Edóm, Móáb és a filiszteusok (Ézs 11:14; Ám 9:12; Zof 2:4–7; Zak 9:7). Ezek az országok elvesztik méltóságukat, és szolgai állapotba kerülnek. Az írásmagyarázók itt breviloquentiá-ra gondolnak: Móáb (vizei, azaz a Holt-tenger) mosdómedence lesz, amely lábmosásra (vagy akár köpőcsészének) való; Edómra saruját dobja az Úr (ez a birtokbavétel jele; ellentéte a saru lehúzása, Ruth 4:7); Filisztea felett pedig üdvrivalgást hallat (győztes csata után volt szokásban).

Zsolt. 60,11–14. vers.

„Ki visz el engem a megerősített városba?” A Zsolt 108:11-ben ránk maradt jobb szöveg alapján itt Bocrára, Edóm fővárosára gondolhatunk. Ez a Holt-tengertől 38 km-re délkeletre található. Az otthon maradt nép képviselője beszél itt. Tudjuk, hogy a nép egyes csoportjai Egyiptomba, mások az edómitákhoz menekültek Kr. e. 587 után (Jer 40:11k.; 42. rész; Abd 14). A 12. versben újra a panasz szólal meg (vö. 3. és 4. vers). A 13. vers bizalom-motívummal egybekötött könyörgés: mivel az emberi segítség hiábavaló (Zsolt 20:8; 33:16k.; 146:3; Ézs 2:22; 31:1–3), egyedül Isten adhat segítséget. A 14. vers az Úr harcainak hagyományaira épül, és túlmutat a zsoltáríró korán, amikor csak az életben maradás volt a tét. A hit szemével már azt is lehet látni, hogy az Úr diadalra viszi, hatalmas tettek véghezvitelére segíti népét (Zsolt 44:5–9; 118:15k.).

Zsolt. LXI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. Maga a panasz igen kevés helyet foglal el benne. Mégis megtudjuk, hogy a zsoltáríró „a föld végéről” kiált az Úrhoz (3. vers), és ellenség ellen kér menedéket (4. vers). A zsoltár szövege igen jó állapotban maradt ránk. Szerkezete: bevezetés, 2–3. vers, főrész (benne bizalom-motívum, könyörgés és fogadalomtétel), 4–6. vers, és királyért mondott könyörgés 7–9. vers. A zsoltár fogság előtti.

Zsolt. 61,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 3. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 61,2–3. vers.

A bevezetésben a zsoltáríró segítséget, imádsága meghallgatását kéri az Úrtól. Az Úr hallja az imádságot (Zsolt 5:2; 17:1; 54:4; 55:2k.). A zsoltáríró „a föld végéről” kiált az Úrhoz. Ez nem csupán azt jelentheti, hogy a zsoltáríró az ország távoli részén vagy idegen országban tartózkodik, mint pl. 42:7; 84:3; 120:5k.; hanem – az ókori keleti ember világképe szerint – a föld szélén már a holtak hazájának a vizei fenyegetik az embert (Zsolt 69:2k.). Jeruzsálem viszont a világ közepe; a Sion-hegyen levő hatalmas kőszikla menedéket ad (Zsolt 18:3–7; 27:5; 95:1). Azonban a zsoltáríró maga nem tud eljutni ide; ezért kér vezetést az Úrtól (Zsolt 5:9). A 3. vers „magasabb nálam” (túl magas nekem) kifejezését a LXX „felemeltél engem”-nek fordítja.

Zsolt. 61,4–6. vers.

A zsoltár fő része, a panasz, a szokásos módon „mert”-tel kezdődik, és bizalom-motívum keretében hangzik el. A 3. vers „szikla” szavához hasonlóan van itt szó Istenről, mint menedékről és „erős toronyról”. Az 5. vers „sátor” szava régies és költői kifejezés, mely a templomot jelenti. Itt az ember „jövevényként tartózkodhat” (Zsolt 15:1). A templomban oltalmat találnak a bajban levő hívek az Úr „szárnyainak árnyékában”. Ez nem a szövetségláda kerúbjainak a szárnyait jelenti, hiszen ezek fölött láthatatlanul trónol az Úr. Nem is arra valók a szárnyak, hogy a hívek elmenekülhessenek a veszélyből (Zsolt 11:1; 55:7–9). Inkább az egyiptomi ábrázolások állnak a háttérben; itt a király mögött vagy feje fölött az istenséget ábrázoló sólyom lebeg kiterjesztett szárnyakkal. A szárnyak tehát oltalmat adnak (Zsolt 17:8; 36:8; 57:2; 63:8; 91:4). A 6. versből megtudjuk, hogy a zsoltáríró fogadalmat tett az Úrnak, és készül ennek teljesítésére. Ez a gyülekezet közösségében bemutatott áldozattal és istendicsérettel járt együtt (Zsolt 22:26; 40:7–11; 50:14; 69:31k.; 116:14.18). A vers vége azt a reménységet fejezi ki, hogy az Úr „birtokot”, örökséget ad neve tisztelőinek. Ez az örökség az ígéret földjét jelenti (Deut 2:12; 3:20; Józs 1:15; 12:6k.). Egyesek itt szövegjavítást javasolnak Zsolt 21:3 alapján: „…megadja neve tisztelőinek a kívánságát”.

Zsolt. 61,7–9. vers.

A királyért mondott könyörgés gyakran előfordul a zsoltárokban (vö. Zsolt 20; 28:6k.; 72; 84:9k.; 89). Ehhez hozzátartozott a király hosszú életéért mondott imádság is (1Kir 3:11; Zsolt 21:5; 72:5.17). Az Úr színe előtt vagy az Úr jobbján való ülés („ülés” = „lakozást” is jelenthet) úgy is megvalósul, hogy az ókori keleti városokban a király palotája a templomtól „jobbra”, azaz délre fekszik. Jeruzsálemben is így volt. A 8. vers második felében sokan törlik az „oszd ki” igét. A mondat fordítása így hangzik: „Szeretet és hűség őrizzék őt”. A szeretet és hűség itt költői módon megszemélyesítve fordul elő, mintha mennyei lények lennének (Zsolt 40:12; 57:4; 85:11; 89:15). A 9. vers olyan fogadalom, melyet csak a királynak áll módjában teljesíteni: minden nap hálaáldozatot mutat be a templomban és hálaénekkel magasztalja az Úr nevét (Ez 46:13).

Zsolt. LXII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár bizalom-ének. Egy egyéni panaszénekek bizalom-motívuma lett önálló zsoltárrá – a panasz még fölismerhető a 4–5. versben. A bizalom-motívum refrénszerűen ismétlődik (2–3., ill. 6–7. vers). Refrénnel találkozunk Zsolt 39; 49; 56–57; 59; 144-ben is. Azonban ez a „refrén” nem áll jó helyen – nem osztja két szabályos versszakra a zsoltárt. A zsoltár második fele a 9. versszakkal kezdődik, ahol a zsoltáríró bölcs tanítóként fordul a hívekhez, majd kihirdeti az Istentől kapott választ (üdvorákulum, 12. vers). A zsoltárt a babiloni fogságot megelőző évtizedekből származtatják.

Zsolt. 62,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4e., 3., 2. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 62,2–3. vers.

A zsoltáríró lelke csak Istennél talál nyugalmat (tkp. „elcsendesedő”, régies nőnemű participium). Kősziklának (Zsolt 18:3; 28:1; 31:3k.; 42:10) és erős várnak (sziklavárnak, fellegvárnak) nevezi Istent (Zsolt 18:3; 59:10.17k.; 94:22; 144:2). Ez megfelel Palesztina földrajzi viszonyainak: az üldözöttek sokszor találtak menedéket a hegyekben levő barlangokban (Bír 6:2; 1Sám 23:14.19.25; 24:1kk.). A „kőszikla” szó a jeruzsálemi templom fundamentumában levő sziklára mutat: itt van az Úr lakóhelye, itt ad oltalmat bajba jutott híveinek.

Zsolt. 62,4–5. vers.

Az ellenség ellen mondott panaszt itt nem Istennek mondja el a zsoltáríró, hanem egyenesen a bűnösöket szólítja meg. Ez a prófétai feddő beszédek stílusa. A „meddig még?” kérdés a panaszénekek jellegzetes kérdése (Zsolt 6:4; 35:17; 74:10k.). Az ellenség seregestül támad (Zsolt 3:7; 27:3; 55:19; 56:3). A támadást a 4. vers első felében a „vádakkal eláraszt” ige, a vers második felében a „gyilkol” ige fejezi ki. – A zsoltáríró reménytelen helyzetben van. Olyan, mint a düledező fal és a betört kerítés. Életét a koholt vádak veszélyeztetik. Ráadásul az ellenség képmutató is: szája áldást mond, szíve (belseje) pedig átkot (Zsolt 28:3; 55:22).

Zsolt. 62,6–8. vers.

A 6–7. versben a 2–3. vers ismétlődik (a 6. versben a „csendesülj el” imperativust participiumra javítják a 2. vers alapján). A 8. versben a zsoltáríró nemcsak segítségének, kősziklájának és fellegvárának nevezi az Urat, hanem dicsőségének is. Ez azt jelenti, hogy az Úr helyreállítja a zsoltáríró ellenségei által megtépázott tekintélyét. A szabadítás által a zsoltáríró embertársai között is megbecsülésben részesül.

Zsolt. 62,9–11. vers.

A zsoltáríró a „népek gyülekezetét” (így olvasható a LXX alapján a héber szöveg) felszólítja az Úrban való bizakodásra (Zsolt 4:6; 37:3.5; 115:9–11; Ézs 26:4). Ennek az ellentéte is igaz: nem szabad emberekben vagy vagyonban bízni (11. vers; vö. Zsolt 34:10k.; 37:7; 49:6–21). Ez a vers az egyéni bizalom-ének tanulságait a „népekre” is kiterjeszti. A 10. vers szerint az ember: „lehelet”; ez az emberi élet mulandóságát fejezi ki (Jób 7:16; Zsolt 39:6.12; 144:4). Sőt nemcsak halandó az ember, hanem „hazug” is. Ez derül ki, amikor az ember mérlegre kerül. Egyiptomi elképzelés szerint az elhunytak szíve mérlegre kerül, és ha könnyűnek bizonyul, a „halottfaló” (krokodilfejű, kutyatestű szörny) martaléka lesz. Az Ószövetség emberei már a földi életben várják a megméretést (Jób 31:6; Péld 16:2; 21:2; 24:12). Személyválogatás nincs; ítéletre kerül közember és főember egyaránt (10a. vers).

Zsolt. 62,12–13. vers.

A zsoltár végén olvasható Isten kijelentése, amelyet a zsoltáríró meghallott. A templomban ui. szól az Isten, válaszol azoknak, akik Nála keresnek menedéket (Zsolt 35:3; 50:1; 60:8 = 108:8; 85:9). Isten szava itt szám-mondás formájában hangzik el (vö. Péld 6:16k.; 30:15–31; Ám 1:3–2:8). Az a kijelentés, amelyet a zsoltáríró kapott, fundamentális jelentőségű. Az a két hatalmas pillér ismerhető meg itt, amelyen Istennek ószövetségi és újszövetségi kijelentése nyugszik. Egyik pillér Isten hatalma, az Ő mindenre kiterjedő királyi uralma, „országa”; másik pillér az Ő szeretete, mellyel az embert önmagával közösségbe vonja. Aki Isten uralmát elismeri és a Vele való közösségben él, a hit gyümölcseit termi (Mt 7:16–23). Az Úr személyválogatás nélkül mindenkit megítél, éspedig cselekedetei szerint (Jób 34:11; Jer 25:14; 50:29; Mt 16:27; Róm 2:6; 2Tim 4:14; Jel 2:23; 20:12; 22:12).

Zsolt. LXIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az egyházi hagyomány reggeli éneknek tartja, mert a 2. vers „vágyakozom” szavát a LXX a „hajnal” főnévből származtatva „korán kelek”-kel fordítja. A 2. vers, a bevezetés, panaszének benyomását kelti. De a fő rész (3–9. vers) hálaének. A zsoltáríró már látta Istent a szentélyben, részt vett az áldozati lakomán, megtapasztalta, hogy az Úr az ő „segítségére lett”. (A 8. vers „segítségére” szava régies accusativus, mely irányt, tendenciát fejez ki.) Itt tehát a már meghallgatott és orvosolt panasszal van dolgunk. A záró versek a bűnösök büntetéséről (10–11. és 12c) és a királyról szólnak (12ab). A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk. Szereztetési kora a babiloni fogság előtti évtizedekben keresendő, amikor még volt király Izráelben.

Zsolt. 63,1. vers. - Ld. a bevezetés 2. és 3. pontja alatt.

A címfelirat szerzői azért gondoltak Dávid pusztai tartózkodására (1Sám 23:14; 24:2), mert a zsoltár kiszikkadt, kopár, víztelen földről beszél (2. vers), a zsoltáríró menedéket keres (8. vers), és a 12. vers a királyt említi. Zsolt. 63,2. vers. A zsoltár szép hitvallással kezdődik: Te vagy az én Istenem (Zsolt 22:11; 118:28; 140:7). Isten oltalmazó szeretetét és a hívő ember gyermeki bizalmát fejezi ki. Az Istenhez való vágyakozás, „szomjúhozás” a panaszénekekben ismételten előfordul (Zsolt 42:2k.; 143:6). A zsoltáríró egész lénye, lelke és teste epekedik Isten után. Zsolt. 63,3–9. vers. A zsoltár fő része hálaadás. Hiszen a zsoltáríró a szentélyben „látta” az Urat. Nem testi szemekkel való látásról van itt szó, ahogyan az ókori keleti népek értették; ők ui. a bálványszobor meglátására gondoltak. Sumér ábrákon tágra nyitott szemű hívek láthatók, amint bálványaikat szemlélik. A 3. vers első fele olyan „látás”-ról beszél, amilyenben a próféták részesültek. A vers második fele ezt is megmagyarázza: Az Úr hatalmának és dicsőségének meglátásáról van szó (Zsolt 17:15; 27:4.13). Ezen a módon a templomban közösségre lehet jutni Istennel, és ez az életnél is többet ér (4. vers). Nem a testi élet megvetésével vagy lebecsülésével van itt dolgunk. Hiszen az élet Isten ajándéka, és ami az ember életét segíti, az Isten áldása. Azonban van ennél nagyobb érték is: az Istennel való közösség, ami többet ér a testi életnél. Méltán hasonlítják össze ezt a zsoltárt a Zsolt 73:24–26-tal, mely szerint az Istennel való közösséget a halál sem szakíthatja meg. Isten hatalma ui. nem ér véget a halál kapujánál (Ám 9:2).

A zsoltáríró, aki a templomban a legfőbb jóban részesült, fogadalmat tesz arra, hogy ezentúl egész életében Istent fogja áldani, dicsérni (Zsolt 34:2; 61:9; 104:33; 146:2), és Hozzá fogja emelni kezét. A kéz felemelése az imádság és a hódolat kifejezése (Zsolt 28:2; 134:2; 141:2). „Ajkaim ujjongásaival dicsér szám”: ez történik a hálaadó istentiszteleten, ahol Isten a vendéglátó házigazda (Zsolt 23:5), és a hívek jóllakhatnak az áldozati lakomán (Zsolt 22:27). A zsíros falatokat különösen is jónak tartották (Zsolt 36:9; Ézs 25:6); az áldozati állat vére és kövérje az Úré volt (Lev 3:16k.).

A zsoltáríró a templomból hazatérve is Istenre gondol (Zsolt 1:2; 16:7; 42:7.9; 77:3kk..13; 119:55). Hiszen megtapasztalta Isten segítségét (perfectum!), az Úr „szárnyainak árnyékában” volt, azaz az Ő oltalmában részesült (Zsolt 17:8; 36:8; 57:2; 61:5; 91:4). A 9. vers végén a zsoltáríró arról szól, hogy őt kézen fogta Isten (Ézs 45:1). A háttérben babiloni és hettita ábrázolások állnak, melyeken az istenség a királyra teszi kezét és vezeti őt. A zsoltárban ez azt jelenti, hogy a zsoltáríró a jövőben vezetést remél az Úrtól (Zsolt 73:23; Ézs 42:6).

Zsolt. 63,10–12. vers.

A bajban levő hívő szabadulásával együtt jár ellenségeinek büntetése is. A 10. vers „pusztulásra” szavát a LXX alapján a „hiába” szóval fordítjuk: „De ők hiába törnek életemre”. Sorsuk az lesz, hogy a holtak hazájába kerülnek; ezt jelenti a „föld mélye” kifejezés (Zsolt 71:20; 86:13; Ézs 44:23; Ez 26:20; 31:14.16.18; 32:18.24). Nem természetes halállal halnak meg, hanem „kard élének szolgáltatja ki őket” az Úr (itt a LXX passivumot ajánl: „átadatnak”. A héber szöveg műveltető értelmű, de „őt” helyett „őket” olvasandó). Holttestük temetetlenül hever a földön, és sakálok martaléka lesz. Ez a büntetés fokozását jelenti (Zsolt 68:24; 79:2k.; 83:11). A zsoltár utolsó mondatából tudjuk meg, hogy a zsoltáríró ellenségeinek bűne a rágalmazás, a hazug beszéd volt. Az ítélő Isten betömi a szájukat, elnémítja őket (Jób 5:16; Zsolt 107:42).

A 12. vers a zsoltáríró tapasztalatát a királyra és a népre is kiterjeszti. A király Deut 17:18k. szerint istenfélelem tekintetében is példát ad népének. Örül Isten előtt, hiszen Isten erre rendelte, öröm olajával kente fel őt (Zsolt 45:8). Istent dicsérik alattvalóik is, akik (Isten és) a király nevére esküsznek (Gen 42:15k.; 1Sám 17:55; 25:26; 2Sám 11:11; 15:21). Isten dicsősége és hatalma a királyra és az egész népre kiterjed.

Zsolt. LXIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. A bevezetésben a zsoltáríró oltalmat kér ellenségeivel szemben (2–3. vers). A fő rész a gonoszok jellemzését tartalmazza (4–7. vers). A befejezés (8–11. vers) a zsoltáríró reménységét fejezi ki: Isten igaz bíró, Ő megbünteti a bűnösöket. A zsoltár szövege több helyen is romlott állapotban maradt ránk. Szövegjavítást csak ott fogadunk el, ahol bibliai kézirat javasolja. A szereztetési idő megállapításában némi támpontot ad a 3. vers, amely szerint a gonoszok zárt közösséget alkotnak. Ez a fogság utáni társadalmi helyzetet tükrözi.

Zsolt. 64,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3. és 2. pontja alatt. - Zsolt. 64,2–3. vers.

A bevezetésben a zsoltáríró „panaszának” meghallgatását kéri (Zsolt 4:2; 28:2). A panasz ún. „te-panasz”, ellenség ellen mondott panasz. Az ellenség a hívő ember életét veszélyezteti. A zsoltáríró kiszolgáltatott helyzetben van, rettegnie kell. Azt kéri, hogy „rejtse el” őt az Úr. A szentély menedékhely is volt. Az imádkozó ember Istennél keresett menedéket (Zsolt 17:8; 57:2; 59:17; 61:5). A 3. vers a gonoszok titkos közösségéről, a gonosztevők társaságának zúgásáról beszél. Együttesen tanácskoznak a hívek ellen.

Zsolt. 64,4–7. vers.

A fő részt a szokásos „mert” helyett az „akik” szó vezeti be. A gonoszok rágalmakkal, hamis vádakkal támadnak. Ezeket kardhoz és nyilakhoz hasonlítja a 4. vers (vö. Zsolt 7:13; 55:22; 57:5; 59:8). Ahogyan a vadász rejtekhelyről lő a vadra, úgy támadnak ők is váratlanul, hirtelen (5. vers). Gonosz beszédüket titokban felállított csapdához hasonlítja a 6. vers. Itt is a vadászatból való a hasonlat. A vadász és a madarász csapdát állít. A vad vagy a madár gyanútlan, nem sejti a veszélyt: a hálóba vagy verembe esik (Zsolt 9:16; 31:5; 35:7k.; 140:6; 142:4). A 6. vers végén a bűnösök saját szavai olvashatók. Elbizakodottságukban úgy gondolják, hogy bármit elkövethetnek, Isten nem látja; nem is lesz számonkérés (Zsolt 10:11; 73:11; 94:7; Jer 12:4). A 7. vers újra arról szól, hogy a bűnösök „elrejtik” azt a merényletet, amelyet kigondoltak (az „elrejtik” szót számos bibliai kézirat tartalmazza a szövegben levő „befejeztük” szó helyett. A különbség csak annyi, hogy a másoló tet helyett tav-ot írt). A vers záró mondata olyan tanulság, amely Jer 17:9-re emlékeztet. Az ember belseje, a szív („mély”) kiismerhetetlen.

Zsolt. 64,8–11. vers.

A záró versek a zsoltáríró váradalmát tartalmazzák. Belőlük felismerhető az a felelet is, amelyet a zsoltáríró (a templomban, a pap által) kapott. Isten ugyanolyan fegyverrel győzi le a gonoszokat, amilyennel ők harcolnak. Nyilat lő rájuk, hirtelen éri őket a halálos sebesülés (8. vers; ld. az 5. verset). Nyelvük, beszédük viszi őket bukásba. A 9. vers végén arról a kárörvendő fejcsóválásról van szó, amely a gonoszok bukását kíséri (Zsolt 22:8; 44:15; 109:25; Jer 48:27; Mt 27:39). A 10. vers szerint a gonoszok büntetése istenfélelemre, Isten cselekedeteinek jobb megértésére segíti az embereket. Ezt fejezi ki Ezékiel így: Megtudják, hogy én vagyok az Úr (Ez 20:5.12.20.26.38.42.44). Az igazak, akiket a 11. vers végén „egyenes szívűeknek” is nevez a zsoltáríró (magyar fordításban „tiszta szívűek”), örvendezni fognak az „Úrban” – mind saját szabadításuk miatt, mind pedig Isten igazságos ítélete miatt.

Zsolt. LXV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az írásmagyarázók egy része nemzeti hálaéneknek tartja. Helyesebbnek látszik a 2. vers alapján „dicséretnek”, himnusznak tekinteni. Igaz, hogy a zsoltár 10–14. verse hasonlít a hálaénekre, azonban túlsúlyban vannak benne az imperfectumok, ami arra mutat, hogy Istennek állandó, ismétlődő ajándékáról van szó. A bevezetés az istendicséret leírása (2–3. vers). Utána a bűnbocsánatért (4–5. vers), az üdvtörténet eseményeiért (6. vers) és a teremtésért (7–9. vers) hangzik az istendicséret. A teremtéshez szervesen hozzátartozik a gondviselés (10–14. vers). A himnusz participiumos stílusa (7–8. vers), a teremtéstörténet és az üdvtörténet összekapcsolása (6–9. vers), a kollektív bűnbánatnak, valamint a bűnbocsánatnak a hangsúlyozása (4. vers), a teremtés-mítosz historizálása (8. vers) és a babiloni fogság prófétáira emlékeztető univerzalizmus (3.6. és 9. vers) arra mutat, hogy a zsoltár a fogság után keletkezett.

Zsolt. 65,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3., 2. és 1. pontja alatt. - Zsolt. 65,2. vers.

A bevezetésben imperativusok szoktak állni: Dicsérjétek az Urat! Itt ehelyett az istendicséret ábrázolása áll (ld. Zsolt 33:1; 92:2–4). „Illő dolog” (régies nőnemű participium; az eredeti „jod” visszatért) az istendicséret. Dicsérik Őt azok, akik nyomorúságukban Tőle kértek segítséget; imádságuk meghallgatásra talált, és elmentek a Sion-hegyen épült templomba, hogy a bajban tett ígéretüket, fogadalmukat teljesítsék. Ez kedves az Úrnak (1Sám 1:21; Zsolt 50:14; 66:13k.; 116:14.18). Zsolt. 65,3–5. vers. A 3. vershez tartozik a 4. vers első két szava is. A 3–4. vers fordítása: „Hozzád viszi minden test a bűnök dolgait. Erősebbek nálunk vétkeink; te megbocsátod azokat”. A nemzeti bűnbánatot a babiloni fogság prófétáitól tanulta meg a nép. Ők hirdették meg a bűnbánatot is (Ézs 40:1k.; 43:25; 54:8; 55:6–7), A bűnbocsánatot mindenki elnyerheti, aki (bűnbánattal) az Úrhoz „viszi” bűneit. A bűnök „erősebbek nálunk”; súlyuk alatt összeroskadnánk (Zsolt 32:3k.; 38:5). A bűnök „elfedezése”, megbocsátása (az „engesztelés”) egyedül Isten ajándéka (Zsolt 78:38; 79:9; Ez 16:63). Aki ezt megkapta, „boldog” – mondja az 5. vers a bölcsességirodalom stílusában. Boldog, hiszen Isten „kiválasztotta” és „közel engedi magához”. A kiválasztás Isten szuverén cselekedete (Deut 7:7k.; Zsolt 33:12). Nem közeledhet akárki az Úrhoz; ez tkp. halálos veszéllyel jár (Jer 30:21). Csak Áronnak és fiainak az előjoga ez (Num 25:10kk.; 1Sám 2:28), de a hívek is részesülhetnek benne (Zsolt 73:28; Ézs 58:2). Nemcsak jövevényként tartózkodhatnak az Úr „sátorában” (Zsolt 15:1), hanem ott is lakhatnak (Zsolt 23:6; 27:4; 84:5). Itt betelhetnek testi és lelki javakkal: az áldozati lakoma és az ott hangzó istendicséret örömével. Isten, mint vendéglátó házigazda, bőségesen gondoskodik híveiről (Zsolt 23:5; 36:9; 103:5; 132:15kk.). Zsolt. 65,6–9. vers.

A 6. vers az Úr félelmetes tetteiről szól. Ez az üdvtörténetben véghezvitt szabadító tettekre vonatkozik (a vers végén a „szabadító Istenünk” áll; Deut 10:21; 2Sám 7:23; Zsolt 66:5k.; 106:21; 145:6). Éspedig válaszként, a nép könyörgésének, panaszának meghallgatásaként vitte véghez Isten ezeket a szabadító tetteket (Ex 3:7–9). Isten „igazsága” is a történelemben véghezvitt, népét megsegítő tetteket jelent (Bír 5:11; 1Sám 12:7; Zsolt 48:11k.; Ézs 45:8; 51:6.8). Isten tettei által nemcsak Izráel jut hitre, hanem a távol lakó népek is; hiszen értesülnek a történtekről.

A 7–9. vers a participiumos himnuszok stílusában magasztalja a teremtő Istent, Aki „hatalmat övezett magára”, mint a harcos, aki felövezi ruháját. A teremtéshez tartozott a hegyek megszilárdítása. A hegyek ui. az ókori keleti emberek véleménye szerint hatalmas oszlopokban folytatódnak, melyek a tenger mélyéig érnek; ezek tartják a földet, hogy ne inogjon (Zsolt 24:2; 104:5). A teremtést a tenger(i szörny) legyőzése előzte meg (Jób 26:12k.; Zsolt 46:4; 74:13k.; 89:10k.; 93:3k.). Jellemző azonban, hogy a mitikus eredetű teremtéstörténetet itt már a történelem erőire, az ellenséges népekre vonatkoztatja a zsoltáríró, és hozzáteszi: „a nemzetek háborgását” (vö. Ézs 17:12–14). A himnusznak ez a része is univerzális szemléletet tükröz: az Úr „jelei”, csodálatos tettei az egész földön hitet ébresztenek az emberekben.

Zsolt. 65,10–14. vers.

A víz, mely a mitikus teremtéstörténetben még Isten ellensége volt, a teremtő Isten diadala után a földet tápláló, az életet segítő erővé vált (Zsolt 46:5; 74:15; 104:6–15). Isten úgy „látogatja meg” (kegyelmesen) a földet, hogy esőt ad. Égi „csatornái” tele vannak vízzel (Zsolt 36:10; 46:5; Ézs 33:21; Ez 47:1kk.; Zak 14:8). A záporok meglágyítják a föld barázdáit, elsimítják göröngyeit, és termővé teszik a földet. Az Úr „keréknyomaiban” bőség (tkp. „zsír”) fakad. Ez itt már csak költői kép; de az ókori keleti népek körében szokás volt négy keréken gördülő, vízzel telt edényeket vinni keresztül a szántóföldeken „esőcsinálás” céljából (2Kir 23:11). Fontosabb ennél az, hogy Illés próféta élethalálharcából megtudta Izráel: nem Baal adja az esőt és a termékenységet, hanem az Úr (1Kir 18:1.44; Hós 2:10). A 13–14. vers ezt költői módon, megszemélyesítéssel fejezi ki: a puszta legelői (zsírtól) „csepegnek”, a halmok ujjongást „öveznek magukra”, a legelők „juhokba öltözködnek”, a völgyeket pedig „gabona koszorúzza”. Képek nélkül: a pusztában füves legelők lesznek, a halmokon aratók ujjonganak a bő termésnek, a legelőket ellepik a nyájak, a völgyeket gabonatáblák szegélyezik. A zsoltár utolsó félsorát egyes magyarázók a 9. vershez kapcsolják, és úgy értik, hogy a föld egész területén kelettől (a reggel kijövetelétől) nyugatig (estig) ujjongva énekelnek az emberek Isten magasztalására.

Minden ezt a célt szolgálja: a templomi gyülekezet bűnbánata és bűnbocsánatban való részesedése, az egész történelem, Isten teremtő és gondviselő munkája mind-mind arra való, hogy az emberek felismerjék és magasztalják az Ő dicsőségét.

Zsolt. LXVI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár két részből áll. Az 1–12. vers himnusz (a tehilla = istendicséret szó a 2. és a 8. versben is előfordul), mely Istent egyrészt az egyiptomi szabadításért, másrészt a babiloni fogságból történt „kivezetésért” (12. vers) dicséri. A 13–20. vers alanya nem a nép, hanem az egyén, aki bajban volt, és hálaáldozatot mutat be a templomban, mert Isten meghallgatta könyörgését. Ilyen hálaáldozatokat a gyülekezeti istentisztelet keretében lehetett bemutatni (Zsolt 107). A zsoltár a babiloni fogság utáni időből való.

Zsolt. 66,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 2., 1. és 7 pontja alatt. - Zsolt. 66,2–4. vers.

A zsoltár bevezetésében a jellegzetes himnikus imperativusok találhatók: Harsogjatok, zengjetek, adjátok meg („neki dicséretének dicsőségét”; itt nehézkes a szöveg), mondjátok! Ezekhez járulnak a iussivusban álló kívánságok: hízelegjenek, boruljanak le, zengedezzenek! Az istendicséretre az egész földet, még az Úr ellenségeit is felszólítja a zsoltár. Az ókori keleti vallásokban az alsóbbrendű istenek dicsérték a káoszt legyőző istenséget (ld. Zsolt 29:1k.; 89:6–9; 96:4; 97:7). Az Ószövetség már istenek helyett népekről beszél (Zsolt 22:28–30; 98:4; 117:1). Éspedig a legyőzött ellenséges népek is „hazudnak”, hódolatot színlelnek előtte, hiszen „félelmetesek” tettei. A „félelmetes” tettek egyrészt az egyiptomi szabadítást (Deut 10:21; 2Sám 7:23; Zsolt 106:22), másrészt Istennek mint a természet (Jób 37:22) és a történelem Urának tetteit jelentik (Deut 7:21; Zsolt 47:3; 68:36; 76:8.13).

Zsolt. 66,5–7. vers.

A himnusz fő része rendhagyó módon imperativusokkal kezdődik: Jöjjetek és lássátok meg Isten „félelmetes” cselekedeteit. A 6. vers világosan megmondja, hogy milyen cselekedetek ezek: a Vörös-tengernél véghezvitt szabadítás csodái (Ex 14:21k.; 15:19). A „tenger” és a „folyam” szó nem két különálló csodára mutat. Tévedés lenne a „folyamon” történt átkelést a Jordánra vonatkoztatni (Józs 3:14–17), hiszen a Jordánt sehol sem nevezi „folyamnak” az Ószövetség. A „folyam” szó is tengert jelent (Zsolt 24:2; 72:8; 89:26; 93:3k.); itt tehát gondolatpárhuzammal van dolgunk. A vers végén álló mondat: „Ott örüljünk neki” eszerint nem Gilgálra mutat (Józs 4:19; 5:9), hanem Jeruzsálemre vonatkozik, ahol a gyülekezet „örvendezik” a szabadító Isten színe előtt. Ő örökké uralkodik; ebben különbözik a szomszéd népek meghaló és feltámadó istenségeitől. Sőt nem csupán egy kis nép Ura Ő; szemei jól látják a többi népet is (Zsolt 11:4; 14:2; 33:13k.; 113:5k.), és ha a „lázadók” felemelkednek, idejében közbelép (Ézs 18:4k.).

Zsolt. 66,8–12. vers.

A himnusz főrésze újabb imperativusokkal folytatódik: Áldjátok, hirdessétek! Ez is dicséret (tehillá) (8. vers), de itt már a babiloni fogság áll a háttérben. Világosan felismerhetők a babiloni fogság nagy prófétáinak a gondolatai. A „megpróbál” és „megtisztít” szavak az ötvös munkájára mutatnak, aki olvasztással vizsgálja és tisztítja meg az ezüstöt és az aranyat (Zsolt 17:3; 26:2). Már Jeremiás is beszél a nép megvizsgálásáról és megtisztításáról (Jer 6:27–29; 9:6). Isten „a nyomorúság kohójában”, a babiloni fogságban „olvasztotta és próbálta meg” népét (Ézs 48:10). A babiloni fogságról beszél Ezékiel is, amikor a „csapda” szót használja (Ez 12:13; 17:20). A 11. vers második fele nehezen fordítható; a LXX alapján így értik: „nyomorúságot raktál derekunkra”. Gondolhatunk itt Ézs 47:6-ra: „az öregre is súlyos igát raktál”. A 12. vers közepén levő kifejezés is a fogság nyomorúságára mutat: „hol tűzbe, hol vízbe jutottunk” (vö. Ézs 43:2). A 12. vers eleje: „embert ültettél a nyakunkra” (szó szerint: „embert nyargaltattál a fejünkön”) Ézs 51:23-ra emlékeztet. A vers vége már a szabadulásról beszél. Igen fontos gondolat fejeződik ki a 10. versben. Eszerint a sok szenvedést tisztító, nevelő céllal bocsátotta népére az Úr (Jób 33:17kk.; Zsolt 119:71; JSir 3:26–33). Itt tehát a szenvedésnek nemcsak az okát értették meg a hívek (az ok a nép bűne volt; Ézs 40:1k.; 43:26–28), hanem a célját is. Egyúttal az is megfigyelhető, hogy a régi tradíció-anyag hogyan gyarapszik újabb elemekkel.

Zsolt. 66,13–20. vers.

Ezekben a versekben a személyes hálaadás szólal meg. Azért ment a zsoltáríró a templomba, mert bajban volt és fogadalmat tett Istennek. Igaz ugyan, hogy a zsoltárokban az áldozati kultusz kritikájával is találkozunk (Zsolt 40:7–11; 50:8–15; 69:31k.), de a hálaáldozat és különösen a gyülekezet jelenlétében elmondott istendicséret kedves az Úrnak (Zsolt 22:26; 50:14; 61:6.9; 65:2; 116:14.18). Feltűnő a 15. versben említett sokféle és gazdag áldozat. Nem szükséges arra gondolni, hogy a zsoltáríró király, hiszen csak a király képes ilyen gazdag áldozatokat bemutatni. Az azonban feltételezhető, hogy ami eredetileg a királyra vonatkozott, azt később a hívek magukra vonatkoztatták. A hálaáldozat alkalmával fontos volt az átélt nyomorúság és a szabadítás elbeszélése (16. vers). A zsoltáríró Istenhez „kiáltott”, imádkozott (17. vers). A vers második fele így hangzik: „és magasztalás a nyelvem alatt”. Nem tudjuk, hogy már a bajban magasztalta-e az Urat a zsoltáríró, vagy ez a jelenre, az áldozati istentiszteletre vonatkozik. A 18. vers „negatív gyónásnak” hangzik. Ha bűn lett volna a zsoltáríró szívében, Isten nem hallgatta volna meg az imádságát (vö. Zsolt 7:4–6; 18:21kk.; 26:1–3.11k.; Jn 9:31). A zsoltárírók nem abszolút értelemben tartották bűntelennek magukat, hanem csak a hamis vádakat utasították vissza. A zsoltár végén himnikus stílusban áldja a zsoltáríró az Istent a meghallgatott imádságért és főleg azért, hogy nem vonta meg tőle „szeretetét”, nem szakította meg vele a közösséget.

Zsolt. LXVII. ZSOLTÁR

Régóta észrevették az írásmagyarázók, hogy ez a zsoltár az ároni áldásra emlékeztet (2. vers; vö. Num 6:24–26). A zsoltárban levő igemódok (iussivus) imádságos szívvel mondott áldáskívánságot fejeznek ki. A 7. versben levő perfectum is lehet kérő (precativ) jellegű. Ezért nem nemzeti hálaéneknek tartjuk a zsoltárt (csak az igeidők megváltoztatása árán lehetne ilyen eredményhez jutni), hanem áldás-zsoltárnak. A kultuszban volt helye az áldásnak. A papok áldásmondással fogadták a templom kapujához érkező zarándokokat (Zsolt 118:26), és áldásmondással bocsátották el a hazatérőket (Zsolt 28:9; 29:11; 128:5; 129:8). Lehetséges, hogy azok az áldáskívánságok, amelyeket a 67. zsoltár tartalmaz, kovásztalan kenyerek ünnepén (maccót) hangzottak el. A zsoltárban felcsendül az univerzalizmus gondolata. A szereztetési idő késői. Valószínű, hogy a 4. és 6. versben található refrén eredetileg a zsoltár végén is ott állt. Ilyen módon a zsoltár három egyformán hosszú versszakból állt. Zsolt. 67,1. vers.

Ld. a bevezetés 5., 2., 13., 1. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 67,2–4. vers.

Az istentiszteletre egybegyűlt gyülekezet áldást kér az Úrtól (Zsolt 3:9; 28:9; 29:11; 129:8). Az áldás mindazt tartalmazza, ami az ember életét segíti és gyarapítja. Benne van az ember szaporodása, az egymás után születő nemzedékek (Gen 1:28), és benne van az ígéret földjének a birtoklása is (Deut 28:3–14). Az áldás ajándékozója egyedül Isten lehet. Ha az Ő orcája felragyog, akkor gazdagon árad az áldás (Zsolt 21:7; 31:17; 80:4.8.20; 119:135). Az áldás nem csupán a természetben valósul meg, hanem a népek életében, a történelemben is. Már Gen 12:1–3 szerint is úgy áldja meg Ábrahámot és utódait az Úr, hogy az áldásból minden nép részesüljön. Hasonló értelemben a 3–4. vers azt az áldáskívánságot tartalmazza, hogy az Urat minden nép megismerje (Ez 7:27; 29:6; 36:23.36; 37:28) és magasztalja. A Soli Deo Gloria megvalósulásáért könyörög itt a gyülekezet.

Zsolt. 67,5–6. vers.

Az 5. vers a LXX-ban teljesebb formában maradt ránk. Fordítása: „Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek, mert igazsággal ítéled a földkerekséget. Pártatlanul ítéled a népeket és vezeted a nemzeteket a földön”. Isten igazságos és pártatlan ítélete jogorvoslást hoz az elnyomottaknak. Ő érvényesíti a jogfosztottak és gyengék jogát; Ő az ítélet Istene (Zsolt 50:6), Aki az egész földet megítéli (Zsolt 94:2; 96:10.13). Az igazak örvendezni fognak Isten ítéletén és imádkozva várják azt (Zsolt 58:12; 75:8). Áldás lesz a népek életében, ha az Úr ítéletet tart (Ézs 2:4). Sőt itt nem csupán ítéletről van szó, hanem vezetésről is (5. vers). A népeket Igéjével, tórájával vezeti az Úr (Ézs 2:2–4).

Zsolt. 67,7–8. vers.

A 7. versben van a Zsolt 67 egyetlen perfectuma: megadta termését a föld. Ha ezt múlt időnek értjük, arra gondolhatunk, hogy a zsoltárt aratási ünnepen adták elő. Ha kérő (precativ) perfectumnak tartjuk, akkor ez is a zsoltár áldáskívánságai közé tartozik. A zsoltár fő gondolata az áldás. A 7–8. versben kétszer is előfordul az „áldás” szó. Ez a Zsolt 67-ban már nem csupán természeti javak bőségét jelenti, hanem lelki javakat is. A zsoltár azzal az áldáskívánsággal zárul, hogy „a föld széléig” minden ember jusson istenfélelemre.