Zsoltár . L. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az ún. Ászát zsoltárok közé tartozik (ld. még Zsolt 73–83). Ezek az északi országrészből, Izráelből valók, és a szövetségről szóló tradíciókat képviselik. A Zsolt 50; 81 és 95 hátterében a szövetség megújításának ünnepe állhatott. Hétévenként a sátoros ünnepen fel kellett olvasni az Úr parancsolatait a gyülekezet előtt (Deut 31:9–13). Az Zsolt 50 a Sínai-kijelentésen alapul. Az 1–6. vers Isten megjelenéséről (teofánia), a 7–14. vers a helyes áldozatról, a 16–23. vers pedig a Tízparancsolatnak a nép életében való érvényesítéséről, azaz a helyes etoszról szól. A Tízparancsolathoz hasonló a stílus is: a zsoltár a népet egyes szám 2. személyben szólítja meg. A zsoltár első fő részében Deutero-Ézsaiáshoz hasonló felvilágosult gondolkozás tükröződik, második felében lévita prédikátorokra jellemző intések állnak. Az észak-izráeli-deuteronomiumi hagyományok tovább éltek a fogság utáni gyülekezetben is.

Zsolt. 50,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 4b., 2. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 50,1b–6. vers.

A zsoltár a ritkán előforduló „Isten, az ÚR-isten” kifejezéssel kezdődik (ld. még Józs 22:22). Megjelenése (teofánia) fényözönben történik, mint hajdan a Sínai-hegyen (Ex 19:18; Deut 33:2; Zsolt 80:2). De most már a Sion-hegyen jelenik meg, mely „tökéletes szépségű”. Itt már a Sion-énekekben levő tradíció szólal meg (vö. Zsolt 48:2–4; 122:1.2). Amikor az Úr megjelenik, nem hallgat, azaz nem hallgatja el népe bűnét. Az Úr orcája előtt emésztő tűz a villámokat jelenti (Zsolt 29:7; 97:3k.; 104:4; 148:8). A vihar is kísérője Isten megjelenésének (Jób 38:1; 40:6). Az eget és a földet tanúul hívja (Deut 31:28; 32:1; Ézs 1:2), amikor ítélni akarja népét. A kegyesekről van szó, akik szövetséget kötöttek az Úrral a Sínai-hegyen (Ex 24:1–11); ezekkel „azonosak” az utódaik (Deut 5:2k.). Az Úr „igazságát” az egeknek kell hirdetniük (Zsolt 97:6). Ez az „igazság” Isten népének javát szolgálja (Deut 4:6–8; 10:13; Zsolt 19:8–11).

A hétévenként tartott ünnepen a templomban szolgáló papok idézték fel a Sínai-hegynél történt teofániát. Tradíció ápolásáról lehet szó, és nem arról, hogy Isten szemmel láthatóan minden ünnepi istentiszteleten megjelent. Mégis komolyan kell vennünk azt, hogy Isten jelen volt és a pap (vagy próféta) által szólt az istentiszteleten (Zsolt 60:8; 108:8).

Zsolt. 50,7–15. vers.

A „Halld meg Izráel!” felszólítás az ünneplő gyülekezetnek szól, és Isten parancsolatainak kihirdetését vezeti be (Deut 5:1; 6:4; 9:1; 20:3). A 7. vers vége pedig a Tízparancsolat bevezető szavaira emlékeztet: „Én vagyok az ÚR, a te Istened”. A szerkesztő ebben a zsoltárgyűjteményben ismételten „Isten”-t írt „ÚR” helyett. A következőkben nem az áldozatok teljes elvetéséről van szó. A véres- és égőáldozatokért nem feddi meg népét az Úr. Megfeddi azonban azért a pogány nézetért, mintha Istennek lenne szüksége az áldozatra: mintha Ő lenne „éhes”, és az áldozat Őt táplálná. Szörnyű tévedés lenne azt gondolni, hogy Ő az áldozati állatok vérét issza (13. vers). (Egyik mezopotámiai képen a trónon ülő istenség és az előtte álló hívő látható, közöttük egy nagy korsó, melyből egy-egy hosszú nádszálon isznak mindketten.) Nem szorul rá Isten az áldozatra, hiszen az egész világ az Övé! Egyúttal az is téves nézet, hogy Isten „elfogadja” az áldozatot (9. vers), és ezzel kötelezi magát az áldozatot bemutató ember akaratának teljesítésére. Nem az az áldozat célja, hogy ezzel az ember rákényszerítse a maga akaratát Istenre, hanem – a hálaadás! A „hála” szó hálaéneket is jelenthet; ezért így is fordítják: „Áldozz az Úrnak hálaéneket” (Zsolt 69:31k.). Hálaénekkel egybekötött hálaáldozatról van szó. Ehhez a személyes bizonyságtétel is hozzátartozott. A gyülekezet előtt mondta el a hálaáldozatot bemutató ember, hogy mi történt vele: hogyan jutott nyomorúságba, hogyan „hívta segítségül” az Urat, és Ő hogyan mentette meg. Hálaadás alkalmával az Urat dicsőítették, és a Neki tett fogadalmat teljesítették. Ebben gyönyörködik az Isten, és erre biztatja híveit. Ő a jövőben is kész lesz meghallgatni a nyomorúságban mondott könyörgést, és várja a hívek hálás dicséretmondását. – Ilyen értelemben idézi a 14. és 23. verset Zsid 13:15 is.

Ezek a versek továbbfejlesztik a nagy próféták tanítását. Ők az áldozati kultusszal az engedelmességet, a hétköznapok istentiszteletét állították szembe (1Sám 15:22k.; Ézs 1:10–17; Jer 7:22k.; Hós 6:6; Ám 5:21–24; Mik 6:6–8), a zsoltáríró pedig a helytelen istentisztelettel szemben a helyes istentiszteletre tanít.

Zsolt. 50,16–23. vers.

A 16. vers elején van egy olyan félsor, mely nem illik bele a versmértékbe: „A bűnösöknek pedig ezt mondja az Isten”. Ez későbbi betoldásnak látszik. A másoló úgy gondolta, hogy a következő versek nem a gyülekezet egészének szólnak, hanem csak a gyülekezet egy bűnös tagjának. Azonban továbbra is a gyülekezetet szólítja meg egyes szám 2. személyben a 16–23. vers. Itt is szövetségről van szó (16. vers), éppúgy, mint az 5. versben. A 23. vers pedig a zsoltár mindkét részére visszatekint. Olyan gyülekezet tagjait ismerjük itt meg, akik fel tudták sorolni az Istennel kötött szövetség egyes rendelkezéseit (16. vers); de hátuk mögé vetették az „igéket”. A Tízparancsolatot ui. „tíz Igének” nevezi az Ószövetség (Ex 34:28). A 18–20. versben célzást találunk a Tízparancsolat egyes részeire. „A tolvajban gyönyörködsz” (a LXX szerint: „vele együtt futsz”) kifejezés a 8. parancsolatot idézi; „a paráznákkal együtt van a részed” kifejezés a 7. parancsolatot (18. vers). A 19. és 20. vers pedig a 9. parancsolat megszegését rója fel: gonosz, álnok beszéd a „testvér” ellen. A többnejűség korában a testvérek közt is azok álltak egymáshoz közelebb, akik ugyanattól az anyától származtak. Mindez arra mutat, hogy a gyülekezetben képmutatók is voltak, akik jól ismerték Isten parancsolatait, ott voltak a templomban, de az erkölcsi életük tisztátalan volt. Csak szájukkal tisztelték Istent, szívük távol állt tőle (Ézs 29:13). A zsoltáríró itt is a nagy próféták nyomába lép, akik ismételten ostorozták népüket a Tízparancsolat megszegése miatt (Jer 7:8–11; Hós 4:2).

A „hallgatni” ige (hárasz) panaszénekekben szokott előfordulni (Zsolt 28:1; 35:22; 39:13; 83:2; 109:1). Ott a zsoltárírók arra kérik Istent, hogy ne hallgasson, hanem szóljon, és szavával védje meg híveit. Itt viszont az ünnepi istentiszteleten elhangzó prófétai dorgálásról van szó. Isten nem hallgat, ha gyülekezete életében bűnöket lát. El kell hangzania a feddő szónak, népének szeme elé tárja (tkp. „rendezi, sorolja”) annak bűneit (21. vers). Ez a bírósági tárgyalás egyik szakkifejezése (Jób 13:18; 23:4; 33:5). A 22. vers első felében prófétai intés hangzik az Istenről „elfelejtkező”, azaz Vele nem törődő néphez (ld. Deut 8:14.19; Bír 3:7; 1Sám 12:9; Jer 3:21). A vers vége újra a panaszénekek stílusát tükrözi. Az ítélő Istent vadállathoz hasonlítja, mely menthetetlenül széttépi áldozatát (vö. Hós 2:12; 5:14; Zsolt 71:11). Végül a 23. vers összefoglalja a zsoltár két fő részének mondanivalóját: Istent hálaáldozattal (és hálaénekkel) kell tisztelni – és a helyes istentisztelethez hozzátartozik a helyes „út”: a feddhetetlen élet (ld. még Zsolt 40:7–11; 51:17k.; 65:2; 69;31k.; 141:2). Az ilyen embernek megmutatja segítségét, üdvösségét az Úr.

Zsolt. LI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a bűnbánati zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek még: Zsolt 6; 32; 38; 102; 130; 143. Műfaj tekintetében egyéni panaszénekkel van dolgunk, úgy azonban, hogy a panaszének egyik motívuma – a bűnbánat – a zsoltár fő tartalmává vált. Most már alig lehet felismerni, hogy van szó a zsoltáríró betegségéről (10. vers: „csontjaimat összetörted”) és a zsoltáríró életét veszélyeztető ellenségről (16. vers: „ments meg a vérontástól”). Vannak írásmagyarázók, akik ezt a két verset másképpen értik: a „csontok” a személyes névmást helyettesíti (= én), a többes számban álló „vérek” szó pedig a zsoltáríró által ontott vért jelentené. Múltban elkövetett vérontás büntetéséről lenne szó? Vagy még ezután kerülhet erre sor? Nem tudjuk. De valószínű, hogy a zsoltáríró élete van veszélyben, ill. a panaszének ilyen motívuma szólal meg. A keletkezési kort az határozza meg, hogy Ezékiel és Deutero-Ézsaiás hatása látható a zsoltárban, sőt a 20. és 21. vers a Nehémiás előtti évekre mutat.

Zsolt. 51,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3. és 2. pontja alatt. - Zsolt. 51,2. vers. A címfelirat Dávid életének egyik eseményével (2Sám 12) magyarázza a zsoltár keletkezését. Ennek ellene mond nemcsak a 20. és 21. vers, hanem a zsoltár egész corpusa, melyben a nagy próféták tanításának hatása kimutatható.

Zsolt. 51,3–4. vers. A bevezetés Isten megszólítását és segítségül hívását tartalmazza. A zsoltáríró semmiféle emberi érdemmel nem támasztja alá kérését. Könyörületet, irgalmat kér, aminek forrása egyedül Isten kegyelme, hűsége. A hűtlenség „eltörlése” okmány szövegének „törlését” jelenti (Ex 32:32; Num 5:23; Zsolt 69:29; 109:14; Ézs 43:25). A 4. vers mögött ősi kultikus cselekmény áll. Aki a bűnnel érintkezésbe került, annak meg kell mosnia ruháját (Lev 16:24.28). A zsoltáríró magát Istent kéri, hogy „erősen” mossa meg, tisztítsa meg őt vétkétől.

Zsolt. 51,5–8. vers.

A „mert” kötőszó a zsoltár fő részét vezeti be. Más panaszénekekben itt a nyomorúság, a baj elbeszélése következik, de itt most a zsoltáríró bűntudatáról olvasunk. A 6. vers nem azt jelenti, hogy emberek ellen sohasem követett el bűnt, hanem azt, hogy az emberek ellen elkövetett bűnnel is elsősorban Istent sértjük meg (Gen 39:9; 2Sám 12:13; Péld 17:5). „Azt tettem, ami a te szemedben rossz”: ez a Deuteronomium gyakran használt kifejezése (Deut 4:25; 9:18; 17:2; 31:29). A 6. vers második fele a bűnt büntető Isten dicsőítése. Egyes írásmagyarázók itt a babiloni fogságot tartják a vers történelmi hátterének: amit Isten régen megmondott a próféták által, az teljesedett be. Isten szava igaznak bizonyult. Ugyanez érvényes az egyén szenvedésére is; a zsoltáríró igaznak tartja Isten ítéletét. A 7. vers még nem azonos az eredendő bűnről szóló tannal. De az Ószövetség tud az ember bűnösségéről (Gen 8:21; Jób 14:4; 15:14–16; 25:4–6; Zsolt 143:2; Jer 17:9). A 7. vers végén a zsoltáríró nem a saját anyját akarja gyalázni, mintha talán házasságtörést követett volna el. Csak azt akarja kifejezni, hogy az ember gyökerestül bűnös. Pedig Isten nem a bűnben gyönyörködik, hanem az ember belső világában levő hűségben; és éppen itt (szó szerint: „titokban”) munkálkodik azon, hogy az embert a bölcsesség megismerésére eljuttassa. A 8. vers vége inspirációra, Istennek az ember szívében végzett folyamatos munkájára mutat.

Zsolt. 51,9–17. vers.

A panaszének fő részéhez a kérés is hozzátartozik. Ebben a zsoltárban a kérés tárgya a bűnbocsánat: „szabadíts meg vétkemtől izsóppal, és tiszta leszek!” Az izsóp vadon is termő növény, melynek ágait összekötötték és víz vagy vér hintésére használták, pl. páska-ünnep (Ex 12:22) vagy beteg ember „tisztulása” alkalmával (Lev 14:1–9). Ebből egyes magyarázók azt a következtetést vonták le, hogy a zsoltáríró leprás volt, de ez nem valószínű. Lehet, hogy beteg volt; a 10. vers végén csontjairól beszél, melyeket összetört az Úr. Egy mezopotámiai képen a beteg ágyánál az édesvizek istenségének, a varázsláshoz értő É-ának a papja áll, és vizet hint a betegre. A zsoltárban azonban már csak átvitt értelemben van szó izsóppal való meghintésről. A kérés igazi tárgya a bűnbocsánat. Ha megbocsát az Úr, a bűnös a hónál is fehérebb lesz (vö. Ézs 1:18). Hasonlóképpen sajátos értelemben áll a „rejtsd el orcádat” kifejezés. Az orca elrejtése jelenti, hogy Isten nem segít, megvonta jóindulatát; a panaszénekek írói azt kérik, hogy Isten ne rejtse el orcáját előlük (Zsolt 13:2; 22:25; 27:9; 44:25; 69:18; 88:15 stb.). Itt azt kéri a zsoltáríró, hogy vétkei elől rejtse el orcáját az Úr; bocsássa meg és törölje el bűneit (3. vers).

A 12. vers első fele: „Teremts bennem új szívet”, arra tanít, hogy nem emberi erőfeszítés eredménye az új szív, hanem a teremtő Isten munkája. Teremteni csak Ő tud; a bárá’ = teremt igét csak Istennel kapcsolatban használja a Szentírás (Gen 1:1; Ézs 40:28; 42:5; 45:18). Ő nemcsak az eget és a földet teremtette, hanem az ember szívét is újjáteremti (Jer 24:7; 31:33; Ez 11:19; 36:25–27; 2Kor 5:17). Az erős, szilárd lélekre azért van szükség, hogy az ember vissza ne essék bűneibe. Akkor ui. nem maradhatna meg Isten közelében: elvetné őt színe elől az Úr (13. vers; vö. Zsolt 27:9; 71:9). A szilárdsághoz éppen az Úr Lelkére, szent Lelke folyamatos segítségére van szükség. A 14. vers ismét a panaszénekekből ismert kérést tartalmazza. A „szabadítás öröme” együtt jár a hálaadó istentiszteleten való részvétellel. Sőt továbbra is „készséges lelket” ad az Úr: segíti híveit abban, hogy az Ő parancsolatait megtartsák (Zsolt 143:10).

Ismételten előfordult, hogy a hálaadó istentiszteleten Isten segítségéről bizonyságot tevő hívő a gyülekezet tanítójává vált (Zsolt 32:8kk.; 34:12kk.). A 15. versben erre tesz fogadalmat a zsoltáríró. Sőt nem is csak a híveket akarja az Úr „útjára” tanítani, hanem a hűtleneket, a vétkeseket is (vö. Zsolt 25:8). A 16. versben a „vérektől”, vérontástól kér szabadítást a zsoltáríró. Itt az őt fenyegető veszélyre gondolhatunk. A szabadítás egyúttal az Úr „igazságát” is napfényre hozza; a szabadítás hirdetése Isten dicsőségére történik. De még ehhez is maga Isten ad indítást, inspirációt (17. vers; vö. Zsolt 40:4; 42:9). Zsolt. 51,18–19. vers.

A 18–19. vers mögött a nagy próféták igehirdetése áll (vö. Ézs 1:10–17; Jer 7:22k.; Hós 6:6; Ám 5:21–24). Ők az áldozatokkal az engedelmességet állították szembe. Később (Zsolt 40:7–11; 50:7–15; 69:31) a hálaáldozatot és a hálaéneket tartja értékesebbnek az áldozatoknál. Az Zsolt 51 írója pedig a megtört szívet tartja Istennek tetsző áldozatnak (Zsolt 34:19; 109:22; 147:3; Ézs 57:15; 61:1; 66:2). A gyülekezet tagjai a fogság utáni időben szegényeknek és megtört szívűeknek nevezték magukat. Zsolt. 51,20–21. vers.

Későbbi korból valók ezek a versek. Szerzőjük szerint csak addig nem kedves Istennek az áldozat, amíg romban állnak Jeruzsálem falai. Ezért abban a reményben könyörög Jeruzsálem falainak újjáépüléséért, hogy utána majd kedvesek lesznek az Úrnak a templomban bemutatandó áldozatok (Zsolt 102:14.17; 147:2; Ézs 62:6k.). A falak a Kr. e. 5. század második felében épültek újjá Nehémiás vezetésével.

Zsolt. LII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt egyéni panaszéneknek tartjuk. Hiányzik a szabályos bevezetés: Isten megszólítása és segítségül hívása. Az ének mindjárt a fő résszel kezdődik, ahol a panasz, a bűnösök jellemzése szokott állni. Ehelyett itt a bűnösnek a prófétai feddő beszédekből ismert megszólítása következik. A zsoltár utolsó két versében bizalom-motívumot és fogadalomtételt találunk. Mindkettő beleillik a panaszénekbe.

Zsolt. 52,1. vers - Ld. a bevezetés 5., 3., 26. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 52,2. vers.

A címfeliratban említett Dóégra nem illik rá az, amit a zsoltár a bűnösökről mond. Ő nem volt rágalmazó (1Sám 21:8; 22:9k..18), és az ő korában nem állt még a jeruzsálemi templom, melyre a 10. vers céloz. Zsolt. 52,3–6. vers.

A prófétai feddőbeszédek stílusában szólítja meg a bűnöst a zsoltáríró (vö. Ézs 22:15kk.). Gúnyosan nevezi őt hősnek, mint Ézs 5:22. Ez az ember dicsekszik gonoszságával ahelyett, hogy megbánná és küzdene ellene. A 3. vers második fele: „Isten hűsége minden nap” helyett a LXX-ban „az erőszakkal minden nap”, a szír fordításban pedig „a hívő ellen minden nap” található. Ez párhuzamban áll a vers első felével. A 4. vers éles késhez hasonlítja a bűnös ember nyelvét (Zsolt 55:22; 57:5; 64:4). Ez a hasonlat a rágalmazást fejezi ki. A hamis vádak veszélyesek voltak; a cselszövésről Zsolt 101:7 is beszél. Az 5. vers mögött is prófétai igehirdetés áll. A rosszat kell gyűlölni, a jót pedig szeretni (Ám 5:15); a bűnös azonban éppen fordítva viselkedik. „Szeretni” és „gyűlölni” nemcsak érzelmet fejez ki, hanem azt, hogy a jót kell választani, előnyben részesíteni a rosszal szemben (vö. Deut 21:15kk.; Mal 1:2k.; Róm 9:13). Az 5. vers második fele és a 6. vers megint megmondja, milyen bűnről van szó: hazugság, rágalom, álnok „nyelv”.

Zsolt. 52,7–9. vers.

A bűnösök ítélete az igazak szeme láttára fog végbemenni (Zsolt 40:4; Ézs 66:14.24). Örülni fognak Isten igazságos ítéletének (Zsolt 58:11). A gonoszság miatt sokat szenvedett hívek számára ui. ez szabadítást jelent (vö. Ézs 14:8). Az ítélet végrehajtásában azonban a hívek nem vesznek részt; ehhez csak az Úrnak van joga (Deut 32:35; Zsolt 62:13; Mt 16:27; Róm 2:6; Zsid 10:30). – A 9. vers stílusa prófétai gúnydalra emlékeztet (Ézs 14:10kk.). A vers végén „megrontásban volt erős” helyett a szír fordításban „vagyonában volt erős” áll; ez jól illik a vers tartalmához. Mert igaz ugyan, hogy a gazdagság Isten ajándéka; de aki nem Istenben bízik, hanem gazdagságában, az elbukik (Péld 11:28). Zsolt. 52,10–11. vers.

A zsoltár végén felcsendül a bizalom-motívum. A zsoltáríró azokhoz a fákhoz hasonlítja magát, amelyek a templomhoz tartozó téren állnak. Itt a mai napig is olajfák és ciprusfák találhatók (Zsolt 92:13k.). A hívő embert Zsolt 1:3; Jer 11:16; 17:8 is fához hasonlítja. Itt az Ószövetség esztétikájából ismerünk meg valamit. Isten házában lenni jó és szép (Zsolt 23:6; 27:4; 84:2–4). Itt zeng a hálaének. A 11. vers fogadalomtétel hálaének mondására, Isten nagy tetteinek magasztalására: Ő cselekedett! (Zsolt 22:32; Ézs 38:15): Az istendicséret azért hangzik, mert „Ő jó” (Zsolt 54:8; 100:5; 135:3).

Zsolt. LIII. ZSOLTÁR - Zsolt. 53,1. vers.-Ld. a bevezetés 5., 16., 3. és 26. pontja alatt.

Ez a zsoltár megegyezik a 14. zsoltárral. A magyarázatot ld. ott. Csak kisebb különbségek vannak. Az 1. versben a „betegség” és a „tanító költemény” szó itt többlet. A 14:2-ben levő „tett” helyett 53:2-ben „gonoszság” áll; az új fordítású Biblia itt egyeztette a két szöveget. 14:2-ben „az Úr”, 53:3-ban „az Isten” szó áll. 14:3 „mind eltért”, 53:4 „mindnyájan elpártoltak”. 14:4 „összes gonosztevő”, 53:5 „gonosztevők”. 14:4 „az Úrhoz”, 53:6 „Istenhez”. 14:5 „mert Isten az igaz nemzedékkel van” hiányzik 53:6-ból. Helyette hosszabb szöveg található: „…akik addig nem rettegtek! Mert szétszórja Isten támadóid csontjait, megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket”. 14:7 „az Úr” szava helyett 53:7-ben „Isten” áll.

Zsolt. 53,6. vers.

A 6. vers szerint tehát a bűnösöket el nem múló rettegéssel bünteti Isten. Ilyenről olvasunk a szövetség megszegőit fenyegető átkokban Deut 28:65–68. A következő sorban „támadóid” helyett a LXX „embereknek tetszeni akarókat” olvas, „megszégyeníted” helyett pedig passivumot: „megszégyeníttetnek”. A csontok szétszórása a halál után bekövetkező további szégyent jelent (Jer 8:1; Ez 6:5). Más olvasási mód szerint Isten „ostromlóid terveit” szórja szét. Igen kemény kifejezéssel zárul a vers: Isten „megveti” őket. Ezt tette az asszír fogság alkalmával a bűnös Izráellel (2Kir 17:20); „megveti” az Úr Asszíriát, melyben népe bizakodik (Jer 2:37); népe bűnöseit (Jer 6:30); de az új szövetségbe befogadott híveket sohasem veti meg (Jer 31:37).

Zsolt. LIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. A zsoltár – rövidsége ellenére is – tartalmazza az egyéni panaszének főbb alkotórészeit. Keletkezési ideje a Deuteronomium utáni kor lehet.

Zsolt. 54,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 3., 26. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 54,2. vers.

A címfelirat az 1Sám 23:19; 26:1-ben olvasható eseményre céloz. Lehet, hogy az 1Sám 23:15-ben és a zsoltár 5. versében levő „életére tör” kifejezés adott alkalmat arra, hogy a zsoltárt megpróbálják összekapcsolni Dávid történetével. A későbbi időben élt szerkesztő a Dávid iránti tiszteletből tette ezt. Zsolt. 54,3–4. vers.

A bevezetés a zsoltár terjedelméhez képest hosszú, sőt kettős. Hiszen kétszer is elhangzik Isten megszólítása és segítségül hívása. A 3. versben az Úr nevétől vár a zsoltáríró segítséget. Az Úr neve sok bibliai hely tanúsága szerint az Úrral azonos. Erre néhány példa: Ézs 24:15; 25:1; 26:13; 52:5.6; 56:6; Jer 23:27; 34:16; Ez 20:9.14.22.39; 36:20–23. Itt az Úr nevének tisztelete vagy gyalázása az Úr tiszteletét vagy gyalázását jelenti.

Az ókori keleti népek vallásaiban az isteneknek sok nevük van; pl. Marduknak 50. Ezek között titkos nevek is vannak. A Bibliában is van szó arról, hogy Isten nem jelenti ki nevét pl. Jákóbnak Penuélnál (Gen 32:30), Mánóahnak, Sámson apjának (Bír 13:18). Amikor végre kijelenti nevét Mózesnek, akkor is úgy jelenti ki, hogy Ő szuverén Úr marad, Aki nem adja magát az ember hatalmába (Ex 3:14). Őt nem lehet nevénél fogva megidézni és az ember szolgálatába állítani; Ex 20:7 szerint „hiábavalóság” céljából nem szabad kimondani a nevét.

Az Úr maga a mennyben lakozik (Deut 26:15), de hatalma van arra, hogy bárhol „emlékezetessé tegye nevét” (Ex 20:24). Ő Jeruzsálemet tette nevének lakóhelyévé (Deut 12:11; 14:23; 16:2.6.11; 26:2). Ezt a próféták hatására hangsúlyozza a Deuteronomium – a népi kegyesség korrigálására, mely úgy gondolta, hogy Isten a templomban lakik. De Isten nevét segítségül lehet hívni! Ezt teszi a zsoltáríró a 3. versben.

A 3. vers második felében Isten nevével párhuzamosan Isten hatalmáról van szó. Ez Istennek a harcokban megmutatkozó erejét fejezi ki (Deut 3:24; Jób 26:14; Zsolt 20:7). Az Úr harcol az igazság érvényesítéséért (Zsolt 35:1–3.23k.; 74:13k..22). Ugyanitt peres ügyre mutat az „ítélj meg engem” kifejezés (új fordítású Biblia: „szolgáltass nekem igazságot!”). Ugyanerről képek nélkül szól a 4. vers; itt imádságról és annak meghallgatásáról van szó. A zsoltárírók hittek abban, hogy az Úr hallja az imádságot (Zsolt 5:2; 17:1; 55:2). Sőt pl. egyiptomi ábrázolásokon a Nap és Hold szimbóluma mellett két hatalmas fül is található annak kifejezésére, hogy az istenség hall! Zsolt. 54,5. vers. A panasz, éspedig az emberek elleni panasz (az ún. te-panasz) ebben az egyetlen versben található. A héber szöveg „idegenek” szava helyett számos kézirat az „orcátlanok” szót olvassa (ld. Zsolt 86:14). Ez jól illik a párhuzamos félsorhoz mely zsarnokokról, erőszakosokról beszél (Jób 6:23; 27:13; Jer 15:21). Befolyásos emberekről, a hatalom birtokosairól van szó, akik nem riadnak vissza a szenvedő hívő életének veszélyeztetésétől sem. A zsoltáríró bizonyára az alacsonyabb néprétegekhez tartozik, és kiszolgáltatott helyzetben van. Ha azonban a zsoltáríró ellenségei „nem helyezik Istent maguk elé”, nem törődnek Istennel, akkor ezek az emberek egyúttal Isten ellenségei is! Ez reménységre jogosítja a hívő embert.

Zsolt. 54,6–7. vers.

A 6. vers ún. bizalom-motívum. A 3. versben kért segítséget meg fogja adni az Úr. A 7. vers a panaszénekekben levő imádsághoz tartozik. A zsoltáríró – bízva Isten igazságában és hűségében – nemcsak segítséget kér igaz ügyében, hanem ellenségei büntetését is. Abban a hitben teszi ezt, hogy Isten igaz bíró. A 7. vers elején kétféleképpen olvasható a szöveg: a) „térítse”, b) „térjen”. Az utóbbi a helyes. Ezt választotta az új fordítású Biblia is.

Zsolt. 54,8–9. vers. A panaszének végén megjel

enik a fogadalomtétel. Önkéntes áldozatról és Isten nevének magasztalásáról szól a 8. vers. A hálaáldozathoz ui. hozzátartozik a hálaének és Isten nevének a magasztalása (Zsolt 40:10k.; 50:14k.; 69:31k.). Ez a magasztalás himnikus formában történik: dicsérik az Urat, „mert Ő jó” (Zsolt 52:11; 100:5; 106:1; 135:3). A szabadításban részesült hívek megláthatják a bűnösök büntetését is (Zsolt 58:11; 59:11; Ézs 66:24).

Zsolt. LV. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak a szövege jó néhány helyen gondot okoz a magyarázóknak. Egyszerűbb az eset, ha elég a szöveget másképpen pontozni (azaz a magánhangzókat megváltoztatni), vagy egy-egy szót a következő vershez kapcsolni. Nehezebb és bizonytalanabb a magyarázat a zsoltár második felében, melynek szövege – nem egyértelműen ugyan, csak némi korrekcióval – más környezetre mutat, és talán a Jordántól keletre élő néhány arab törzs nevét tartalmazza. Azonban a zsoltár mindkét része egyéni panaszének, és jelen formájában már egyetlen énekként áll előttünk. A szereztetési idő a babiloni fogság utáni kor lehet. Erre mutat az imaidők említése a 18. versben. Erről az Ószövetség ezenkívül csak Dániel könyvében tesz említést.

Zsolt. 55,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 3., 26. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 55,2–3. vers.

A bevezetésben azzal a hittel hívja segítségül az Urat a zsoltáríró, hogy Ő meghallgatja hívei imádságát (Zsolt 5:2; 17:1; 54:4). Ezt az egyiptomi vallás hívei is hitték; Amon-Re istenség szimbóluma mellett két fül található az ősi ábrázolásokon. Ez a hit harcol azzal a kísértéssel, hogy „elrejtette orcáját az Úr” (Zsolt 10:1; 27:9; 30:8; 104:29). Egy darabig ui. a látszat azt mutatja, mintha nem törődne hívei imádságával. A hit harcára van szükség ahhoz, hogy a szenvedő ember ilyenkor is buzgón imádkozzék. A 3. vers meghallgatást, ill. feleletet kér a gondban levő hívő számára, aki „bolyong” (más fordítás szerint „bánatos”, ill. „megalázott”).

Zsolt. 55,4–6. vers.

A 3. vers utolsó szavát a 4. vershez kapcsolják és a LXX segítségével „zavarban vagyok”-nak fordítják. A következő félsor „nyomorgatás” szava segít a vers megértésében: hatalmaskodókról, zsarnokokról van itt szó, akik bajt „zúdítanak” (LXX: „hajlítanak, fordítanak”) a szenvedőre és támadják őt. A zsoltáríró szívében a szülési fájdalomhoz hasonló szenvedés és halálfélelem van; „beborítja” őt a rettegés.

Zsolt. 55,7–12. vers.

A 7. vers első szava kívül áll a versmértéken, mint a zenében a „felütés”: „Azt mondtam.” Ezzel a panasz egészen személyes részét vezeti be a zsoltáríró. Szeretne elmenekülni, mint a madár (Zsolt 11:1). Azt kívánja, hogy bárcsak biztonságban lehetne ellenségeitől és messze a pusztában „lakozhatna” (Jer 9:1kk.). A 9. vers második fele és a 10. vers első fele nehezen érthető: „rágalmazó (femininum) szelétől, vihartól; zavard össze, Uram, hasítsd szét nyelvüket”. Az írásmagyarázók a „vihartól” szót a 10. vershez kapcsolják, és az „Uram” szó helyett a gondolatpárhuzamba illő „torkuk” szót ajánlják. A fordítás így alakul: 9. vers: Hadd fussak menedékhelyre a szélvihar elől, 10. vers: torkuk rágalmazásának vihara elől, nyelvük (patak)medrei elől! A következőkben pontosan ki is fejti a zsoltáríró ezeknek a költői képeknek az értelmét. Eszerint a városban (Jeruzsálemben?) nagy a baj és a nyomorúság. Nem a városra vigyázó őrök járnak körül a falakon, mint máskor, hanem az erőszakos és ravasz zsarnokok emberei. A város kapujánál levő téren, ahol a jogi ügyeket szokták intézni a vének, most elnyomás és álnokság uralkodik (12. vers; vö. Jób 29:7–17; Ézs 59:14; Jer 5:1k.; Ám 5:12).

Zsolt. 55,13–16. vers.

A zsoltáríró fájdalmát szinte elviselhetetlenné teszi az, hogy egyik jó barátja is ellenségévé vált. Őt tehát nemcsak a város lakóit sújtó zsarnokság gyötri, hanem az a mélységes csalódás is, amelyet hittestvére okozott neki. Bizalmas barátról, jó ismerősről van szó, akivel éppen az Úr házában, istentiszteletek alkalmával voltak együtt „édes közösségben”. Ez azt jelenti, hogy együtt örvendeztek az Úr előtt (ld. Zsolt 41:10). Tömegben (a LXX szerint: „egyetértésben”) jártak együtt; ez az együtt megtett zarándokutakra vonatkozhat. Mai kifejezéssel erre azt mondanánk: a zsoltárírónak az fájt, hogy a hívők és a hitetlenek közti választóvonal a gyülekezet körén belül húzódik! A belső ellenség többet tud ártani a külsőnél. Nem csoda, ha az ilyenekre Isten büntetését kéri. A 16. vers eleje a héber szövegben kettőt jelenthet: 1. „rémület rájuk!”, 2. „törjön rájuk a halál!”. Az első olvasási móddal (ketíb) párhuzamos a vers végén levő mondat, mely a szívükben (ezt meg is magyarázza az utána jövő „belsejükben” szó) levő bajokról beszél, a második olvasási móddal pedig (qeré) párhuzamos az előtte levő mondat: „szálljanak elevenen a holtak hazájába”. Ilyenről Kóré és csoport lázadása történetében olvasunk (Num 16:31–35; vö. Ézs 5:14).

Zsolt. 55,17–19a. vers.

Ezekben a versekben a panaszének egyik alkotórésze, az ún. bizalom-motívum szólal meg. A gonosz zsarnokokkal és a jó barátból lett ellenséggel ellentétben a zsoltáríró Istenhez „kiált”, imádkozik. Rendszeres imádságról van szó, amelyre naponta háromszor került sor, éspedig a meghatározott időkben (Dán 6:11.14). Jézus Krisztus szavával ezt joggal nevezhetjük „zörgetésnek” (Mt 7:7). A zsoltáríró szilárdan hitte, hogy Isten meghallgatja imádságát, és megadja a kért szabadítást. – Ide tartozónak gondolják a 19. vers első három szavát is: „Békességgel megváltotta lelkemet”.

Zsolt. 55,19b–24. vers.

Itt már eltér a hagyományos fordítás egyes újabb magyarázók véleményétől. A szöveg így szól: „Az ellenem támadóktól, mert tömegesen (ez a ’sokakban’ szó jelentése) lettek ellenem.” Ha a „sokak” szót másképpen pontozzuk, „íjászokat” jelent. A 20. vers végén levő „Kelet lakói” kifejezést a régebbi fordítók „örök(től fogva) trónoló”-nak fordították, és Istenre vonatkoztatták. Ha azonban valóban Kelet lakóiról van szó, akkor joggal lehet a vers elején az „Isten meghallgat” kifejezésnél Izmael nevére gondolni; az utána jövő „és megalázza őket” kifejezésben pedig (szövegjavítással) egy másik arab törzs, Jalám neve rejtőzhet (ld. Gen 36:5.14.18). Ezek a nomád törzsek valóban híres íjászok voltak. Nem félték Istent (ti. Izráel Istenét), és nem voltak hajlandók a „változásra”, az erkölcsi megjobbulásra. – Ha ez a feltételezés helyes, a Zsolt 55 írója is idegen földön (diaszpórában?) élt (ld. még Zsolt 42:7; 61:3; 120:5–7).

A 21. versben csak csekély, pontozásbeli változtatásra van szükség. A „békéjére” helyett „jó barátjára” olvasandó: „Jó barátja ellen nyújtotta ki kezét”. Ez a vers erősen emlékeztet a 14. versre, ahol a bizalmas barát hűtlenségéről van szó. Bűnéhez a 21. vers vége szerint a szövetség meggyalázása is hozzátartozott. Barátok szövetségkötéséről olvasunk 1Sám 18:3-ban is. – A volt jó barát nem nyíltan és becsületesen harcolt, hanem álnok és képmutató módon: vajnál simább szájjal, olajnál lágyabb beszéddel. Szívében azonban rosszakarat lakott; a kedves beszéd mögött kivont fegyverhez hasonló ártó szándék rejtőzött (22. vers; vö. Zsolt 52:4).

A 23. versben a pap bátorítja az imádkozó embert arra, hogy terhét (a LXX szerint: „gondját”) az Úrra vesse (1Pt 5:7). Ugyanakkor ún. papi üdvjövendölés formájában közli azt a választ, amit Isten adott. Eszerint Isten gondoskodik hívéről, nem engedi „örökre ingadozni”, a szenvedés nem tart örökké. A 24. vers a vérontó és álnok emberek büntetéséről szól (Zsolt 26:9; 51:16; 59:3; 139:19). Ezek az emberek „megfelezik napjaikat”, azaz idő előtt fognak meghalni és a holtak hazájába, a mély gödörbe kerülnek. A híveket viszont hosszú élettel ajándékozza meg az Úr (Gen 25:7; Zsolt 91:16). – A zsoltár utolsó mondata fogadalomtétel: a zsoltáríró a jövőben is egyedül az Úrban fog bízni.

Zsolt. LVI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. A zsoltár szövege sok nehézséget ad; itt-ott szükség van szövegjavításra. – Költői szépségű a refrén (5. és 11k. vers). A zsoltár vége már hálaének: a zsoltáríró hálaáldozatot mutat be és magasztalja az Urat a szabadításért (13k. vers).

Zsolt. 56,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 18., 3. és 27. pontja alatt.

A zsoltár címfelirata eltér a bibliai hagyománytól: 1Sám 21:11kk. nem beszél arról, hogy Dávidot elfogták a filiszteusok.

Zsolt. 56,2–3. vers.

A bevezetés kétszer mondja el ugyanazt. A különbség csak az, hogy a 2. vers egyes számban szól „emberről” és „támadásról”, a 3. vers pedig többes számban. Úgy látszik, a 3. vers figyelmeztet arra, hogy a 2. verset is többes számnak értsük (ún. collectiv singularis). A zsoltáríró azért kéri a kegyelmes Isten segítségét, mert sokan vannak az üldözői (Zsolt 55:19; 59:5; 62:4).

Zsolt. 56,4–5. vers.

A 3. vers utolsó szava („magasság”) gondot okoz. Egyesek magára Istenre vonatkoztatják: „ó, Felséges”. Mások szerint ez már a 4. vershez tartozik, amely a zsoltáríró bizalmát fejezi ki. Kéri Istent, hogy „emelje fel” őt (a „magasság” szót itt igei alakban írják át), hiszen istenfélelem van a szívében. Az 5. vers refrén, mely Isten Igéjét dicséri. Ezzel az Igével szemben az ember csak „test”: gyenge, törékeny, mulandó teremtmény (Jób 14:1k.; 25:6; Zsolt 90:5k.; 103:15k.; Ézs 2:22; 31:3; 40:6–8). Bármilyen sok és erős is az ellenség, Isten tud szabadítást adni.

Zsolt. 56,6–8. vers.

A 6. versben az ún. „te-panasz”, az ellenség magatartásának leírása kezdődik. Rosszindulatú rágalmazókkal áll szemben a zsoltáríró, akik azon törik a fejüket, hogyan ártsanak neki (vö. Jer 11:18k.; 18:18). A 7. vers első szavánál nem szükséges a szövegjavítás („összegyűlnek”); a szótári jelentés: „támadnak”. Ehhez jól illenek a következő kifejezések: „titokban tartják, nyomaimra ügyelnek, életemre törnek”. A képek a vadászatból valók: a vadász követi a vad nyomait. A 8. vers első feléből kimaradt a „nem” szó; ez a LXX-ban megvan: „a gonoszság miatt ne legyen nekik megmentés!” A vers második fele az ellenséget a „népekkel” azonosítja, és arra kéri Istent, hogy haragjában „szállítsa le őket”, ti. a holtak hazájába (Zsolt 55:16).

Zsolt. 56,9–12. vers.

A 9. vers első szava (nód) szenvedést jelent. Egyesek Jób 7:4-hez hasonló értelemben itt is „nyugtalanságra”, álmatlan éjszakákra gondolnak. Szenvedést „megszámolni” annyit jelent, mint a szenvedéssel eltöltött napokat számon tartani. Ezt a gondolatot fejezi ki a következő mondat is: „Tedd tömlőbe könnyeimet”. Költői kérdés zárja a verset: „Nincs-e beírva könyvedbe?” E mögött az a hit áll, hogy Istennek könyvei vannak, melyek az emberek jó és rossz cselekedeteit tartalmazzák (Ex 32:32; Neh 13:14; Jób 19:23; Dán 7:10; Mal 3:16; Jel 5:1kk.). A 10. vers szerint „akkor” hátrálnak meg a zsoltáríró ellenségei, amikor ő „kiált”, azaz imádkozik; majd így folytatja: „Ebből tudom meg, hogy Isten velem van”. Ez arra mutat, hogy az ítélő Isten az istentisztelet alkalmával tesz igazságot igazak és bűnösök között. A 12. versben megismétlődő refrén tehát nemcsak általában Isten igéjének, hanem annak a bírói ítéletnek a dicsérete, mellyel Isten elítéli a bűnöst és felmenti az igazat (Ex 22:8.10; Deut 17:8kk.; 1Kir 8:31k.).

Zsolt. 56,13–14. vers.

A szenvedés idején tett fogadalmát teljesíti a zsoltáríró. Hálaáldozatot mutat be Istennek, és a gyülekezet jelenlétében magasztalja Őt. A magasztalás oka az, hogy a haláltól mentette meg őt az Isten. A holtak hazájában az ókori népek felfogása szerint sötétség van. Ennek ellentéte „az élet világosságában” való járás. A halálban nincs istendicséret (Zsolt 6:6; 30:10; 88:6.11k.); a zsoltárírónak azonban a kegyelmes Isten módot adott arra, hogy Őt magasztalja (Zsolt 30:13) és Isten előtt járjon (Gen 17:1; 24:40; 48:15; Zsolt 116:9). Ez azt jelenti, hogy a zsoltáríró Isten akaratának engedelmeskedve, az Ő tetszése szerint fog élni.

Zsolt. LVII. ZSOLTÁR

Az 57. zsoltár két részből áll. A 2–7. vers egyéni panaszének, mely a 8–12. versben egyéni hálaénekhez vezet. A zsoltár két része között a 7. vers végén a „szela” szó áll. A szöveg meglehetősen jó állapotban maradt ránk. Úgy látszik, hogy a refrén két egyforma hosszúságú versszak után áll (6. és 12. vers). Azonban a 6. vers rossz helyen áll, felcserélendő a 7. verssel, mely még a panaszhoz tartozik. Kisebb szövegjavításra van szükség a 4. versben és a 7. versben, de ez a LXX segítségével elvégezhető. – A szereztetési idő fogság előtti is lehet. – A zsoltár második fele, a 8–12. vers (kisebb különbségekkel) megtalálható Zsolt 108:2–6-ban is.

Zsolt. 57,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 24., 3., 27. és 7. pontja alatt.

A címfelirat 1Sám 22kk. fejezetekben leírt eseményekkel hozza kapcsolatba a zsoltárt. Ennek ellene mond a zsoltár corpusa.

Zsolt. 57,2–7. vers.

A bevezetésben (2. vers) a zsoltáríró kétszer is könyörületet kér Istentől, éspedig imperativusos formában. Az Úr „szárnyainak árnyékában” keres oltalmat. Nem a szövetségláda kerúbjainak a szárnyaira kell gondolni, hiszen ezek felett az Úr trónol láthatatlanul, hanem oltalmazó szárnyakra. Ilyenek (pl. sólyom vagy szárnyas kobra) vannak egyiptomi képeken a király mögött (ld. még Zsolt 17:8; 36:8; 61:5; 63:8; 91:4). A zsoltáríró azt reméli, hogy a veszedelem el fog vonulni, mint valami pusztító démon (Zsolt 91:5k.).

A 3. verssel kezdődik a panasz elbeszélése, éspedig jelen időben (praesens hisroricum): „kiáltok – küldi – fekszem” (3. és 4. vers). A zsoltáríró a veszedelem idején a „Felséges”-hez, az istenek királyához imádkozott. Ő kiküldte (kiegészítendő: „kezét”) az égből, azaz lenyúlt az égből (Zsolt 18:17), és megmentette őt azoktól, akik gyalázták őt (a LXX alapján itt többes szám 3. személy olvasandó) és életére törtek. A 4. vers második sora ismétlés, magyarázó glossza: Isten elküldte segítségül szeretetét és hűségét, mint valami megszemélyesített mennyei lényeket (vö. Zsolt 85:11k.; 89:15).

Az 5. vers szavait: „oroszlánok között fekszem”, nem szabad szó szerinti értelemben venni. A zsoltárírók gyakran hasonlítják ellenségeiket oroszlánokhoz vagy más vadállatokhoz (Zsolt 10:9; 17:12; 22:13k..17.22 stb.). (A szír fordítás oroszlánok helyett kutyákat mond.) A következő verssorból világos, hogy támadó és ártalmas beszédről van szó: az ellenség foga és nyelve fegyverekhez hasonló (Zsolt 52:4; 59:8; 140:4). A zsoltáríró és ellenfelei közti harcban az Úr hozza meg a döntést. Ezért kell a zsoltárírónak „feküdnie”, az éjszakát a templom egyik kamrájában töltenie. Az Úr ítélete reggel hangzik el (Zsolt 3:6; 4:9; 5:4; 17:3; 59:17). Akkor „felemelkedik”, magasztosnak bizonyul Isten; megjelenik egész világot betöltő dicsősége. A zsoltáríró itt a teofánia kifejezéseit használja. Isten ítélő igazsága viszi véghez a bűnösök bukását. Most még „megalázzák lelkemet” (a LXX alapján itt többes szám olvasandó), és „hálót készítenek lépteimnek” (a háló a vadászat ismert eszköze volt; a királyok győzelmét is úgy ábrázolták, hogy az ellenség abba a hálóba került, melyet a király tart a kezében); de hamarosan maguk esnek bele abba a gödörbe, amelyet ástak (Zsolt 7:16k.; 9:16; 35:7k.).

Zsolt. 57,8–12. vers.

Ez a hálaének kevés különbséggel Zsolt 108:2–6-ban is megtalálható. A szabadulást hozó reggelen (Zsolt 46:6; 90:14; 130:5k.; 143:8) a zsoltáríró ének- és zeneszóval „ébreszti a hajnalt”. Az ének és a zene a hálaadó istentisztelet szerves része (Zsolt 43:4; 71:22). A zsoltáríró alig várja, hogy üssön a hálaadás órája; erre kész a szíve és a „lelke” (a 9. vers „dicsőségem” szava helyett „májam” – „bensőm” olvasandó, mint a Gen 49:6; Zsolt 7:6; 16:9; 30:13; 108:2-ben is). Mivel Isten Felséges (3. vers), az ég és föld Ura (6.12. vers), méltó, hogy minden néphez eljusson a Neki szóló magasztalás (10. vers). Hiszen az Ő szeretete és hűsége végtelen: betölti a földet (Zsolt 8:2.10; 48:11; 72:19) és az égig ér (Zsolt 36:6; 89:3; 103:11). Isten univerzális uralmának 2 gondolata az ősi jeruzsálemi tradícióhoz tartozik (vö. Gen 14:19k.).

Zsolt. LVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár a panaszénekek főbb vonásait tartalmazza. Ilyen a bűnösök jellemzése (2–6. vers), a büntetésükért mondott imádság (7–10. vers) és a bizalom-motívum (11–12. vers). Prófétai feddő beszéd hatása a bűnösök megszólítása (2. és 3. vers). A zsoltár nyelvezete sok nehézséget ad; néhány szövegjavítás elkerülhetetlen. Még így is marad kétféle értelmű szó (3.8–10. vers). A műfajok keveredése arra mutat, hogy a zsoltáríró már jól ismerte a nagy próféták könyveit.

Zsolt. 58,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 24., 3. és 27. pontját. - Zsolt. 58,2–3. vers.

A bevezetésben prófétai feddőbeszéd formájában szólítja meg a zsoltáríró a mennyei lényeket, az „isteneket”. Ők azok, akik hajdan egy-egy népet és országot kaptak az Úrtól, hogy ott uralkodjanak (Deut 32:6k.). De nem uralkodtak igazságosan; ezért az Úr felelősségre vonja őket (Zsolt 82). A földi bírákat isteneknek nevezi (Ex 21:6; 22:7k.). Az isteneket később angyalokká fokozták le. Minden népnek megvan a maga angyala (Ézs 24:21–23; Dán 10:13.20kk.; ld. még Jn 10:34!). A feddőbeszéd tartalma az, hogy az „istenek” igazság és méltányosság helyett a gonoszság és az erőszak számára nyitottak utat. Ezt a régi szótárak úgy értették, hogy „kezük erőszakossága (szerint) mértek”. A „mérés” az egyiptomiak vallásában a halottak szívének mérlegre kerülését jelentette (vö. Jób 31:6; Zsolt 62:10; Dán 5:27; Mt 7:2).

Zsolt. 58,4–6. vers.

A fő részben a bűnösök jellemzése található. Ők „elfordultak” (a 3. vers utolsó betűje még egyszer írandó a 4. vers első szavához; haplographia) Istentől. Költői túlzással: anyjuk méhétől fogva tévelyegnek és hazudnak. Ez a hazugság – bírói ítéletekről lévén szó – olyan veszélyes, mint a kígyóméreg. A kígyót meg tudja szelídíteni az ügyes kígyóbűvölő (Préd 10:11; Jer 8:17), ezeken az embereken azonban semmiféle jó szándék és igyekezet nem változtat. Nem hallgatnak a jó szóra; olyanok, mint a süket vipera.

Zsolt. 58,7–10. vers.

A bűnösök büntetéséért mondott könyörgés szerves része a panaszénekeknek. Nem egyszerűen átokról van itt szó, hiszen az átok szavai önmagukban hatásosak, itt pedig a zsoltáríró Isten kezébe helyezi az igazságszolgáltatást. Helytelen dolog tehát „átokzsoltárról” beszélni. A 7. vers oroszlánokhoz hasonlítja a bűnösöket, és arra kéri Istent, hogy törje össze fogaikat és állkapcsukat. A keleti népek vallásaiban az ártalmas démonok sokszor oroszlán alakúak; a zsoltárírók sokszor hasonlítják ellenségeiket oroszlánokhoz (Zsolt 7:3; 10:9; 17:12; 22:14.22 stb.). A 8. versben azt kívánja a zsoltáríró, hogy tűnjenek el a bűnösök, mint nyári szárazságban a patakok vize (Jób 6:15), vagy a földre öntött víz (2Sám 14:14). A vers második fele kétféleképpen érthető: a) legyenek olyanok, mint az a nyílvessző, mely kilövés alkalmával összeomlik, összebicsaklik, és b) hervadjanak el, mint fű az úton. Az utóbbi értelmezés csak szövegjavítással érhető el. A 9. vers a bűnösöknek a csiga sorsát kívánja, mely a néphit szerint saját nyálában fogy el és múlik ki; a vers második felében pedig az elvetélt gyermek sorsát, aki nem látta meg a napvilágot, azaz halva született (Jób 3:16; 10:18k.; Préd 6:3–5). A 10. vers is kétféleképpen értelmezhető: a) „mielőtt tüske nőne cserjéteken” (új fordítású Biblia), b) „mielőtt megéreznék fazekaitok a tövist” (ti. annak tüzét), ragadja el a forgószél. A két változat közül az előbbi a hűségesebb. Mindkét esetben az a könyörgés tartalma, hogy hiúsuljon meg a gonoszok szándéka, mielőtt még véghezvinnék.

Zsolt. 58,11–12. vers.

Ezekben a versekben a zsoltáríró bizalma fejeződik ki. Az igazak nemcsak megszabadulnak, hanem tanúi is lesznek a bűnösök büntetésének (Zsolt 54:9; Ézs 66:24). A zsoltár utolsó verse szerint van „gyümölcse”, azaz jutalma az igaznak. A vers második felében levő „Isten” szó már az egy igaz Istenre vonatkozik, aki megítéli „őket”, ti. a 2. versben említett „isteneket”, és érvényesíti a földön az igazságot. Ez a reménység az Újszövetségben is kifejezésre jut (Jel 6:10).