A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

MÁSODIK KÖNYV (42–72) - Zsolt. XLII–XLIII. ZSOLTÁR

Ez a két zsoltár összetartozik. Összeköti őket a közös refrén (42:6.12; 43:5), a közös versmérték (3+2-es verssorok ún. kina-metrum), a közös gondolatok (42:5–43:3.4; 42:10–43:2), továbbá az a tény, hogy a 43. zsoltárnak nincs külön felirata. Ez a Zsolt 42–72-t magában foglaló gyűjteményben ritka; a Zsolt 43-on kívül csak a Zsolt 71-nél fordul elő. A zsoltár kettéválasztása azért történhetett meg, mert a 43:1 szabályos panaszének-bevezetés, 43:2 pedig a fő részt bevezető „mert” kötőszóval kezdődik. A zsoltárok műfaja egyéni panaszének. Nagy költői szépsége szétfeszíti a műfaj kereteit; pl. hiányzik a bevezetés (Isten megszólítása és segítségül hívása) és a fő részt bevezető „mert”. Az ún. hirtelen hangulatváltozás a refrénben jut kifejezésre, és egészen bizonyosan nem a pap szája által elhangzott üdvjövendölésből fakad; hiszen a panasz oka az, hogy a zsoltáríró nem mehet el a templomba. A refrén tartalmazza a fogadalomtételt is. Költői a szomjas szarvasról szóló hasonlat, és a zsoltáríró párbeszéde saját lelkével. Prózai viszont a keletkezési hely pontos meghatározása 42:7k.

Tartalmi szempontból nézve van a zsoltárban ún. „én-panasz”, melyben a zsoltáríró a múltbeli boldogságát hasonlítja össze a jelen nyomorúságával. Van ún. „te-panasz”, amelyben ellenségeire panaszkodik. Van ún. „Isten-panasz” is, amelyben azért panaszkodik, mert Isten „elfeledkezett” róla (42:10), „elutasította” őt (43:2).

A zsoltár az északi országrészben keletkezett, abban az időben, amikor még állt a jeruzsálemi templom. Zsolt. 42,42:1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a. és 26. pontját.

Zsolt. 42,42:2–6. vers.

Palesztinában nemcsak állandó vizű patakok vannak, hanem olyanok is, amelyek a száraz évszakban kiszáradnak. A nőstény szarvas (az állítmány nőnemű; a tavat csak egyszer írta le a másoló; ez haplographia) hiába megy a száraz patakmederhez inni. Így „szomjazik” a zsoltáríró is az élő Istenhez (Zsolt 63:2; 84:3). A panaszénekekből ismert „mikor” kérdéssel fejezi ki vágyódását a templomba, ahol megláthatja Istent (3. v.). Ez a kifejezés az Izráel előtti időből való, és a bálványszobor meglátását jelentette. Ezért a másolók passzívumba tették az igét: láttatni = megjelenni Isten előtt (ld. még Deut 16:16; 1Sám 1:22; Ézs 1:12; Zsolt 63:3; 84:8). Nem tudjuk, mi gátolta a zsoltárírót abban, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon; talán betegsége. Emiatt „könny a kenyere” (Zsolt 80:6; 102:10). A szenvedő embert gúnyolták a hite miatt: Hol van a te Istened? (Zsolt 79:10; 115:2; Jóel 2:17; Mik 7:10). Költői a kérdés, mert akik ezt kérdezik, azt gondolják, hogy az az Isten, Akiben a zsoltáríró hisz, sehol sincs, nem fog és nem tud segíteni.

Szenvedései közt a zsoltáríró a boldog múltra tekint vissza, „kiönti lelkét”, elmondja panaszát az Úrnak (1Sám 1:15; Zsolt 62:9; 102:1; 142:3). De nem hajdani gazdagságát vagy tekintélyét emlegeti, mint Jób 29–30. rész, hanem a boldog jeruzsálemi zarándokutakat, amikor „vonultam a Felséges sátorába”, Isten házába (5. vers). (Baszák eddaddém helyett beszók addír fordítandó a LXX és a gondolatpárhuzam alapján.) A „sátor” a templom régies és költői neve (Zsolt 27:5; 76:3; JSir 2:6). A hívek itt nemcsak Isten jelenlétének örvendezhetnek, hanem az egymással való közösségnek is (Zsolt 55:15). Ld. még: Zsolt 26:7; 48:13k.; 122:1–5. Ujjongás és hálaének hangja zeng az ünneplő sokaságban. A refrénben (42:6.12; 43:5) a zsoltáríró önmagát („saját lelkét”, Zsolt 103:1k.; 116:7) bátorítja: újra eljön az a boldog alkalom, amelyben a múltban része volt, és módja lesz arra, hogy hálaadó istentiszteleten vegyen részt.

Zsolt. 42,42:7–12. vers.

A zsoltáríró a Jordán forrásainak vidékén él. A Hermón-hegy déli lejtőjén négy forrásból ered a Jordán. A forrást Baal, majd Pan istenség lakásának gondolták; ezért itt ősi kultuszhely volt (Bír 3:3). A 2750 m magas, hófedte Hermónhoz képest kicsinek számít a közelében levő 814 m magas Micór-hegy. Itt ma is van egy cacora nevű falu. A Jordánnak ezt az ágát Pan istenségről Paneionnak, majd Paneasnak nevezték el; arab neve Banias. Dán területe ez, a későbbi Caesarea Philippi. A Jordán itt nagyon bővizű; számos zuhatagban, sziklák közt folyik. Mai ember szemével nézve ez csodálatosan szép. A szenvedő zsoltárírót azonban a holtak hazájának sodró áradatára emlékezteti ez a látvány (Zsolt 18:5; 69:3.15k.; 88:8). Mégsem démoni hatalmak kezében érzi magát, hanem Isten kezében: az „örvényben” is a „te zuhatagjaid…, habjaid és hullámaid” zúgnak! És bár ezek már-már átcsapnak a szenvedő ember feje fölött, ő rendíthetetlen hittel bízik Urában. Hiszen az Úr munkálkodik! Nappal, amikor az ellenség csúfolja őt, az Úr „rendeli mellé hűségét”, éjjel pedig énekre indítja, inspirálja (vö. Jób 35:10; Zsolt 40:4; 51:17). Ez az ének: „imádság az élő Istenhez”, Aki egyedül képes segíteni. Néhány bibliai kézirat az „imádság” szó helyett itt a „dicséret” szót tartalmazza.

Zsolt. 42,42:10–11. vers.

E versek alapján arra gondolhatunk, hogy a zsoltáríró súlyos betegségben szenved. A panaszének stílusában kérdezi Istent: Miért felejtkeztél el rólam (ld. Zsolt 10:11; 77:10)? A gyász jeléül már „feketén” jár (Jób 30:28; Zsolt 35:14; 38:7). A 11. versben „csontjaimban levő gyilkosság” helyett „csontjaimban levő fájdalom” olvasandó. Ellenségei közben gúnyolják, kétségbe vonva Istene hatalmát (4. és 11. vers). A refrén magyarázatát ld. a 6. versnél.

Zsolt. 43,43:1–5. vers.

A panaszének írója itt perhez hasonlítja ügyét, és Istent arra kéri, hogy szolgáltasson neki igazságot (Zsolt 7:9k.; 9:5; 26:1; 35:1). Joggal mondja ellenségeit „nem kegyes népnek”, hiszen a Jordán forrásvidékén idegen kultuszok hívei éltek. Álnokul és gonoszul támadták a zsoltárírót (Zsolt 5:7; 36:4; 37:1; 107:42). A 2. versben a panaszénekekben gyakori „miért” kérdések vezetik be a panaszt (vö. 42:10). A 3. vers kérés: Küldd el világosságodat és igazságodat. Isten világossága és hűsége mint valami mennyei lények vezérlik a hívő embert. Hasonló megszemélyesítés található Zsolt 21:6; 55:11k.; 85:11–14; 89:9.15; 97:2-ben is. (Egyiptomi sírokban levő képeken két istenség kézen fogva vezeti az elhunytat a főisten trónusához.) A vers végén újra elhangzik a kérés: a zsoltáríró az Úr szent hegyére, a Sion-hegyre vágyódik, ahol Isten hajléka van (a „hajlék” szó ún. intensiv-pluralisban áll, mint Zsolt 46:5; 84:2; 87:2; 132:5-ben is). A 4. vers szerint a zsoltáríró az oltárhoz kíván járulni „örömömnek Istenéhez”. Nyilvánvalóan hálaáldozatot akar bemutatni Istennek, öröme forrásának. Hálaéneket kíván mondani zene (lyra) kíséretével. A refrén azt a reménységet fejezi ki, hogy eljön még a hálaadás ideje.

Zsolt. XLIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár nemzeti panaszének (ld. még Zsolt 60; 74; 79–80; 83; 85; 89–90; 137). Szövege jó állapotban maradt ránk, felépítése világos. Az első része a dicső múltról beszél (2–9. vers) a második a panaszt tartalmazza (10–23. vers), végül a harmadik rész szabadításért mondott könyörgés (24–27. vers). A második részen belül gondot okoz a magyarázóknak a 18–23. vers, mely a nép ártatlanságát hangsúlyozza. Valószínűleg e versek a babiloni fogság első éveiből valók, amikor a nép még nem értette az eseményeket. A foglyok gyászistentiszteleteket tartottak, ahol nemzeti panaszénekek hangzottak el. Ezekre először a prófétai szellemű történetírás (ún. deuteronomista történeti mű) által, később a fogság névtelen prófétája, Deutero-Ézsaiás által válaszolt Isten. Megmagyarázta népének, hogy saját bűnei miatt került fogságba; még istentisztelete is tisztátalan volt (Ézs 42:18–25; 43:22–28; 53:5–7). A bűnbocsánat és a szabadítás örömüzenete szétfeszítette a panaszének kereteit, és utat nyitott a himnusz, az istendicséret felé. A 44. zsoltár a Deutero-Ézsaiás előtti időből való.

Zsolt. 44,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a., 26. és 27. pontját Zsolt. 44,2–9. vers.

A boldog múlt emlegetése nem Izráel dicsőségére történt, hanem Isten dicsőségére. Az atyák az exodus és a honfoglalás történetét beszélték el fiaiknak (Ex 10:2; 12:28k.; 13:8.14; Deut 6:20kk.; Zsolt 78:3). Ezek az Úr művei (Zsolt 64:10; 77:13; 90:16; 92:5; 95:9; 111:3; 143:5). A 3. vers mindkét felében előbb Kánaán őslakóiról, majd a honfoglaló törzsekről van szó: „nemzeteket űztél el, őket pedig elplántáltad; népeket zúztál össze (arámos igealak), őket pedig odaküldted” (ld. 2Sám 7:10; Zsolt 80:9; Jer 11:17; 12:2). A 4. és 5. vers világosan kimondja, hogy a honfoglalás nem Izráel saját erejéből történt (Deut 8:17; Józs 24:12), hanem az Úr maga mutatta meg hatalmát. Nem a nép fegyverei vívták ki a diadalt, hanem az Úr jobbja („orcájának világossága”). Az Úr jótetszésének, meg nem érdemelt kegyelmének köszönhető a honfoglalás. Királyi parancsára győzött Jákób-Izráel. A 6. vers szerint a honfoglaló Izráel az Úr segítségével tudta „felöklelni” és „eltaposni” ellenségeit, a bikához hasonlóan (Num 23:22; 24:8; Deut 33:17; 1Kir 22:11). A harcokat Isten „nevében”, az Ő nevének segítségül hívásával folytatták (Zsolt 118:10). Mivel Isten a háború Ura, népe nem bízhat földi fegyverekben (1Sám 17:45; Zsolt 20:8; 33:16–18; 147:10). Ha pedig a diadalt az Úr adja, Őt illeti a dicséret és a hálaadás (9. v.).

Zsolt. 44,10–17. vers.

A boldog és dicső múlttal a szomorú jelent állítja szembe a zsoltáríró. A panasz mindenekfelett Istennek szól, Aki elvetette népét (Zsolt 60:3.12; 74:1; 89:39). A nép azt várta, hogy a szövetségládával együtt az Úr is kivonul a harcba (1Sám 4:3–11; Num 10:35). Mivel ez nem történt meg, a harcot elvesztették. A nép egy részét kegyetlenül lemészárolták (Zsolt 79:3.10k.; 83:5), másik része pedig szétszóródott. Ez a kifejezés a babiloni fogságra vonatkozik (Ez 5:10.12; 22:15; 29:12). Isten „eladta” népét (Bír 2:14; 3:8; 4:2.9; 10:7; 1Sám 12:9), éspedig ingyen (Ézs 50:1; 52:3; Jer 15:13). Isten maga tette népét „gyalázattá, gúnnyá, szidalommá, példabeszéddé és fejcsóválássá” a környező népek számára (Deut 28:37; 1Kir 9:7; Jer 18:16; 24:9; JSir 2:15k.). A fejcsóválás megdöbbenést és megvetést fejez ki (Zsolt 22:8; 109:25; Mt 27:39; Mk 15:29). Ugyanezt a 16. és 17. vers egyes szám 1. személyben mondja el (ld. még 5.7. vers). Ez talán arra mutat, hogy ezeket a verseket az előimádkozó mondta. De gondolhatunk arra is, hogy a nemzeti panaszének az egyéni panaszének stílusából merít.

Zsolt. 44,18–23. vers.

Az ártatlanság hangsúlyozása az egyéni panaszénekekben is ismételten előfordul. A szenvedő ember Isten előtt bűnösnek tartja magát, de ártatlan azokban a bűnökben, amelyekkel ellenfelei vádolják. Hasonlóképpen a nemzeti panaszénekben is azt olvassuk, hogy a nép nem szegte meg a szövetséget, nem feledkezett el Istenéről (Deut 8:14.19; Bír 3:7; 1Sám 12:9; Zsolt 50:22; Ézs 17:10; Jer 3:21), és nem „terjesztette ki kezét”, azaz nem imádkozott idegen istenekhez (Ex 9:29.33; 2Krón 6:12; Ezsd 9:5; Zsolt 141:2; 143:6; 1Tim 2:8). Ennek ellenére az Úr „a sakálok helyére” űzte népét. Sakálok a pusztában és a háborúban elpusztított városok romjai közt tanyáznak (Ézs 13:22; 34:13; Jer 10:22). Ilyen volt az ország Jeruzsálem eleste után; de a Babilóniába hurcolt népet is elpusztult városok helyére telepítették le. (Számos bibliai kézirat „sakálok helye” helyett a „sárkányok helye” kifejezést tartalmazza. Ez a mitikus káosz-szörnyet jelenti. Ehhez jól illenék a vers második felében levő kifejezés: „és sötétség borult ránk”, ti. a halál hazájának sötétsége.) A 21–22. vers folytatja az ártatlanság hangoztatását, és azt állítja, hogy ha lett volna a népnek bűne, azt Isten észrevette volna, hiszen Ő ismeri a szívek titkait (1Sám 16:7; Zsolt 7:10; 139:23k.; Péld 17:3; 21:2; 24:12). A 23. verset idézi Róm 8:36 is: „miattad gyilkoltatunk mindennap”. Istenért kell szenvedniük a híveknek (Zsolt 22:9; 34:20; 42:4.11; 79:10). Bár a népnek nem volt igaza, amikor a babiloni fogság első éveiben ártatlannak gondolta magát, Isten mégis kegyelmesen válaszolt a panaszra. Népét prófétái által bűneik felismerésére és bűnbánatra indította, és hirdette a bűnbocsánat és szabadulás örömüzenetét. – A panaszban maradandó értékű gondolat az, hogy a hívő embernek Isten ügyéért szenvednie is kell; Jézus Krisztus a kereszt felvételére tanít (Mt 16:24; Mk 8:34; Lk 9:23; vö. 2Kor 4:17; 1Pt 4:12).

Zsolt. 44,24–27. vers.

A nemzeti panaszéneket szabadításért mondott könyörgés fejezi ki. A „serkenj fel” (Zsolt 7:7; 35:23; 59:5), „ébredj fel” (1Kir 18:27; Zsolt 78:65) kifejezések Izráel környezetéből valók; így biztatták a meghaló és feltámadó istenségeket arra, hogy keljenek életre. A Bibliában már csak az Úr segítségét sürgető kéréssel van dolgunk. A baj már olyan nagy, hogy a nép „lelke” már porba hanyatlott, „hasa” a földhöz tapadt. A por és a föld itt a holtak hazáját jelenti (Zsolt 63:10; Ez 26:20; 32:18.24; ill. Zsolt 7:6; 119:25). Ha az Úr „elrejtené orcáját” (Zsolt 13:2; 30:8; 69:18; 88:15; 104:29), az népe számára a pusztulást jelentené. Ettől kér a zsoltár szabadítást, „megváltást”. Ez a megváltás éppenúgy kegyelemből történik (27. vers), mint hajdan az ígéret földjének odaajándékozása (4. vers).

Zsolt. XLV. ZSOLTÁR

A Zsolt 45 a király-zsoltárok közé tartozik. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 20–21; 72; 89; 101; 110; 132; 144. Közelebbről a király házasságkötése alkalmával keletkezett. Feltételezték, hogy Ahábról és Jezábelről van szó; ui. a 13. vers Tírusz leányát szólítja meg. Jezábel tíruszi királyleány volt. Ahábnak volt elefántcsonttal díszített palotája (1Kir 22:39; ld. még Ám 3:15). Sőt talán a 8. vers „szeretted” (’áhabtá) szava is utalás Ahábra. Mindez azonban csak feltételezés. Bizonyosnak csak az vehető, hogy a király új felesége idegen származású. A politikai érdekházasságok gyakoriak voltak az északi országrészben. Későbbi zsidó és keresztyén magyarázók allegorikus értelmet tulajdonítottak a zsoltárnak; eszerint a vőlegény Isten, a menyasszony a gyülekezet.

Zsolt. 45,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 22., 4a. és 26. pontja alatt. - Zsolt. 45,2–6. vers.

A 2. versben a költemény szerzőjét ismerjük meg. Az írnok szólal meg itt, mint udvari költő. Az írnoknak minden fontos alkalomnál jelen kellett lennie. Átérzi feladata nagyságát, és megindult szívvel ajánlja művét, költeményét a királynak. Először a király szépségét dicséri (inf. absolutus-szal teszi állítását nyomatékossá); ez a király-ideológia ismert gondolata (Bír 8:18; 1Sám 9:2; 16:12.18; 17:42; 2Sám 14:25; 1Kir 1:6; Ézs 33:17). A király beszéde is „kegyet” áraszt (Préd 10:12), jóindulatú és megnyerő. A 4–6. vers a királyt harcosként ábrázolja. Kardját csak „az igazság védelmében” használja (Zsolt 72:4; Ézs 11:4k.); fegyvereivel népeket hódít meg. A világuralom gondolata is a király-ideológiához tartozik (vö. Zsolt 2:7–11; 72:8; 110:1k.).

Zsolt. 45,7–10. vers.

A 7. vers hagyományos (Károli) fordítása: „Trónod, ó Isten, örökkévaló”. Itt azonban meg kell gondolnunk, hogy az Ószövetségben sehol sem szólítják a királyt Istennek. Izráel megismerkedett a királyi udvartartás szokásaival, de az ún. „udvari stílus” kifejezéseit nem szabad szó szerinti értelemben venni. Isten fia a király, de nem testi értelemben, hanem csak az örökbefogadás alkalmával, Isten igéje által válik azzá (Zsolt 2:7). „Kiemelte őt népe közül” és fölkente őt az Úr (Zsolt 89:20k.), és így a király sérthetetlenné is vált (1Sám 24:7; 26:9). Sőt a király Isten trónusán ül (Zsolt 110:1.5; ld. még 1Krón 28:5; 2Krón 9:8). A király azonban ember marad! Emberként fenyíti meg őt Isten (2Sám 7:14). Ezért az írásmagyarázók egy betű kiesésével számolnak (a „kaf” haplographiája), és így fordítják a verset: trónod, mint Istené, örökre (megmarad). A háttérben Nátán jövendölése áll (2Sám 7:8–16; vö. 1Kir 11:38; ahol I. Jeroboám kap hasonló ígéretet). – Magasabb értelemben idézi a 7–8. verset Zsid 1:8.9; itt azonban Jézusról, mint Isten egyszülött Fiáról van szó.

A király „pálcája” buzogány, mellyel szétzúzza ellenségeit (Zsolt 2:9). Egyúttal méltányosságot, igazságot valósít meg. Ez is a király-ideológiához tartozó gondolat; a király feladata a bűnösök megbüntetése (Zsolt 101:7k.). Isten éppen azért kente fel a királyt, mert ő „szereti”, azaz érvényesíti az igazságot, és „gyűlöli”, azaz nem engedi érvényesülni a gonoszságot. A király az isteni jogrend képviselője (2Sám 8:15; 1Kir 10:9; Zsolt 72:12kk.; 89:15.17). A király uralkodása örömöt szerez (1Kir 5:21; 2Kir 11:20; Zsolt 21:2.7).

A 9. vers szerint a király minden ruhája „mirha, aloé, kasszia”. A mirha keserű illatú gyanta (commiphora abessinica), melyet púder formájában is árultak. Kis tasakokban maguknál hordták az asszonyok (Énekek 1:13). Az aloé az indiai aloéfából (aquilaria agellocha) készült illatszer, melyet balzsamozásra is használtak. A kasszia fahéjhoz hasonló fűszer, mely a cinnamonum-fa virágjából, leveleiből és kérgéből áll. A király ruhája természetesen nem illatszerekből készült, hanem ezeknek az illatát árasztja. (Hasonló mondatszerkesztést találunk Ézs 5:12-ben is.) Az elefántcsont díszítésekkel ellátott palotából húros hangszerek (itt többes szám olvasandó) hangja szól, az alkalomhoz illően. Az arany ékszerekkel felékesített királyné ott van a király jobbján. Ófír valószínűleg Arábia déli részén keresendő; aranyáról volt híres. A király jobbján lenni méltóságot és megtiszteltetést jelent (1Kir 2:19; Zsolt 110:1). A királyné kíséretében ott vannak udvarhölgyei, a „királyok leányai” is drága ruhákban. (A „királyok leányai” kifejezést egyesek a királyi hárem tagjaira vonatkoztatják; mások az egyes számban álló állítmány és a szír fordítás alapján egyes számnak értik: király[ok] leánya. Ez így az új királynéra vonatkozik, akinek királyok az ősei. Ebben az esetben a tíruszi királylány maga a királyné, nem csupán a hárem új tagja.)

Zsolt. 45,11–17. vers.

Ezekben a versekben az udvari költő az új királynét szólítja meg. „Hallgass ide, te leány!” Ez bizalmas megszólítás. A költő valószínűleg idős ember, a királyi család bizalmasa; ezért beszélhet így. Arra tanítja a fiatal királynét, hogy felejtse el apja házát. Hiszen már Salamont is rossz útra vitték az idegen asszonyok, akik magukkal hozták szokásaikat és vallásukat (1Kir 11:1kk.). Keserves tapasztalatai voltak Izráelnek Jezábellel (1Kir 19; 21 r.), majd Ataljával is (2Kir 11:1kk.). Nem büszke idegen királylányra van itt szükség, hanem engedelmes feleségre, aki leborul” férje előtt mint „ura” előtt (12. vers; ld. Ruth 1:16). Mint királynét el fogják halmozni ajándékokkal; keresik a kedvét aranyfoglalatban levő korall (így javítható a 14. vers „belül” szava) ékszerekkel (vö. Zsolt 72:10k.). Társnői, udvarhölgyei kíséretében tarka ruhában (más olvasási mód szerint: „ajándékokkal”) vonul a király elé. Öröm és ujjongás veszi körül.

A zsoltár két utolsó verse a jövendőbe tekint. Ha az új királyné „elfelejti apja házát” (11. vers), gazdag kárpótlást kap. Fiai lesznek, akik az ország egy-egy részének „fejedelmei” lesznek. Tapintatos módon nem szól a költő arról, hogy az elsőszülött majd uralkodni fog apja halála után.

Zsolt. 45,18. vers.

Az utolsó vers megint a királyhoz szól, akinek maradandó emléket állít a költő: az ő tiszteletére írt „mű” (2. vers) megmarad, és ennek a szavaival zengik majd a népek a király dicséretét.

Zsolt. XLVI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a Sion-énekek között tartjuk számon. Ilyenek még: Zsolt 48; 76; 84; 87; 122; 132. Formáját meghatározza a refrén: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk” (8.12. vers). Ez olvasandó a 4. vers után is. A refrén a zsoltárt három versszakra osztja. Az első versszak mögött a mitikus teremtéstörténet, a második mögött a szent háború (vagy Jahve-háború) gondolatköre, a harmadik mögött eszkhatologikus váradalmak állnak. Tévedés lenne a zsoltárt bármelyik ismert történelmi eseményhez (pl. Sanhérib támadásához Kr. e. 701-ben) kötni. Jellemző a zsoltárra az erős mitologiátlanítás. Felismerhető nemcsak a Deuteronomium hatása (az Úr hajléka Jeruzsálemben van), hanem Ézsaiás próféta („velünk az Isten”, Ézs 7:14; 8:8) és Ezékiel próféta hatása is: az ún. megismerési formula (11. vers), valamint a Góg és Mágóg megsemmisítésére (Ez 38k.) emlékeztető harmadik strófa (9–12. vers). Az igen régi, Izráel előtti tradícióknak itt már csak szolgáló szerepük van: segítenek kifejezni Isten hatalmát és népét oltalmazó szeretetét. A zsoltárban a bizalom-motívum az uralkodó gondolat. Ez a zsoltár indította Luther Mártont „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű híres énekének a megírására.

Zsolt. 46,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a., 7. és 20. pontja alatt. - Zsolt. 46,2–4. vers.

Nem Jeruzsálem városa, nem is a templom az „erős menedékhely”, hanem maga az Isten (Zsolt 61:4; 62:8; 71:7). Ezt fejezi ki a refrén is, mely az első versszak után is beiktatandó: Jákób Istene „fellegvár”: olyan magas hely, melyhez nem fér hozzá az ellenség (Zsolt 18:3; 59:10.17k.; 62:3.7). Ebben a versszakban a mitikus teremtéstörténetből ismert ősi ellenségről, a kaotikus áradatról van szó, amelyet hajdan a teremtő Isten legyőzött és korlátok közé szorított (Jób 38:8–11; Zsolt 65:8; 89:10k.; 93:3k.; 104:6–9). Gőgös hatalom volt ez, de Isten összezúzta (Zsolt 74:13k.; 89:10; Ézs 51:9k.). Izráel a Káosz hatalmától fenyegetett világban érezte magát: a pusztító áradat újból eláraszthatja a földet (Ézs 17:12–14; Jer 47:2). Csak az Úr oltalmazza a földet a káosz visszatérésétől.

Zsolt. 46,5–8. vers.

A Felséges Isten legyőzte és megszelídítette a káosz vizeit. Az ősóceán forrásként tört fel a földből, és ágakra szakadt az Éden-kertben (Gen 2:6.10kk.). Jeruzsálemet e folyó ágai „örvendeztetik meg”. Ezt kétféleképpen magyarázzák: egyrészt oltalmat jelentenek a várost körülvevő sáncok; másrészt Jeruzsálem vizei termékennyé teszik a földet (Zsolt 74:15; 104:10; ld. még Ez 47; Jóel 4:18; Zak 14:8; Jel 22:1k.). Eszerint az utolsó időkben a jeruzsálemi templomból csodálatos forrás fog fakadni. Ézsaiás próféta, a jeruzsálemi tradíciók képviselője már a Gihón-forrás csendes vizét is Isten hűséges megtartó munkájához hasonlította (Ézs 8:6kk.). A Zsolt 46-ban azonban nem Jeruzsálem tényleges földrajzi viszonyairól van szó, hanem Izráel előtti ősi hagyományról. Eszerint Él istenség „a két folyam forrásánál”, az ősi óceán mélyén lakozik. Él istenség jelzője volt a „felséges” (Gen 14:19k.): ő a többi istenek királyának számított. Izráel hite Élt az Úrral azonosította. Az a hatalmas szikla, amelyen a jeruzsálemi templom épült, a néphit szerint elzárja a föld alatti óceánt a földtől. Egyúttal a Deuteronomium egyik főgondolatát ismerhetjük fel itt: az Úr hajléka Jeruzsálemben van (1Kir 8:26–43); ott lakozik az Ő neve (Deut 12:11; 14:23; 16:2.6.11; 26:2). Ha meg is támadhatják Jeruzsálemet hatalmas, ellenséges népek (Zsolt 2:1kk.; 93; Ézs 17:12–14; 59:15–20; 63:1–6), elég Isten mennydörgő szava ahhoz, hogy visszariadjanak (vö. 1Sám 2:10; 7:10; Ézs 30:30kk.). A segítség reggel érkezik (Ex 14:27; Zsolt 5:4; 17:15; 90:14; Ézs 37:36).

Zsolt. 46,9–12. vers.

A 9. vers felszólítja a gyülekezetet az Úr megdöbbentő tetteinek meglátására. Pusztító tettek lesznek ezek: a háborúnak és a gyilkos fegyvereknek az elpusztítása. Az íjak és lándzsák összetörése után szekerek elégetéséről beszél a 10. vers. Mivel a „szekér” szó itt teherhordó szekeret jelent, egyes magyarázók málhát szállító szekerekre gondolnak. Mások a szót a LXX alapján más magánhangzókkal látják el és „pajzsok”-nak olvassák. A győztes harc után szokás volt az ellenség fegyvereit elégetni (Józs 11:6.9; Ézs 9:4; Ez 39:9k.; Hós 2:20). Ezzel Isten az örök béke birodalmát valósítja meg (Ézs 2:4; 11:6kk.). Ennek az a célja, hogy mindenki „hagyjon fel” (ti. az ellenségeskedéssel), és tudja meg, hogy az Úr az Isten (Zsolt 59:14; Jer 16:21; Ez 6:7.13; 7:27; 11:10; 12:15 stb.). Ez a kifejezés legtöbbször Ezékiel próféta könyvében fordul elő, és azt jelenti, hogy akár szabadító, oltalmazó, akár „rettenetes” és pusztító tetteket visz véghez az Úr, mindig az a végső cél, hogy népe és a többi népek megismerjék Őt és elismerjék hatalmát. Isten dicsőségének kell felragyognia; ez Isten munkájának a célja: „Magasztos vagyok a népek között, magasztos vagyok a földön” (11. vers).

Zsolt. XLVII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az Úr uralkodását dicsőítő ének. Ilyenek: Zsolt 93 és 96–99. Műfaját tekintve himnusz, istendicséret. Két helyen is előfordul benne a himnuszok jellegzetes imperativusos bevezetése (2. és 6. vers). Utána mindkétszer a himnuszok fő részét (corpusát) jelző „mert” kötőszó áll. De hiba lenne ebből azt gondolni, hogy itt két különálló himnuszt kapcsoltak össze. Összeköti a himnusz két részét a közös tartalom, sőt a közös forma is. A zsoltár mindkét felében látható a mitikus háttér (3.8. vers) és a kultikus háttér (6.9k. vers). Ebből emelkedik ki az üdvtörténeti mondanivaló (4–5. vers). – A zsoltár szereztetési ideje a királyok kora; úgy látszik, hogy a szövetségláda még megvan, és Izráel már feldolgozta a Jeruzsálemben megismert kánaáni tradíciókat.

Zsolt. 47,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a., 2. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 47,2–6. vers.

Már a 2. versben, a himnikus bevezetésben kifejeződik az a gondolat, hogy az Úr királyi uralmát minden népnek el kell ismernie. Tapsolással, üdvrivalgással és hangos ujjongással a királyokat szokták ünnepelni (2Kir 11:12; Zsolt 98:4.6.8; Zof 3:14; Zak 9:9). A 3. vers azt mutatja, hogy az Úr átvette Él és Baal méltóságjelzőit. Él istenség jelzője volt a „Felséges”. A „Felséges” szabta meg az egyes istenségek uralmi területét (Deut 32:6k.); Övé az egész föld (Zsolt 24:1; 95:4k.; 97:5). A vers végén levő „az egész föld fölött” kifejezést jó néhány kézirat és Zsolt 95:3 „minden isten fölött”-nek mondja; ez is Él-re illik. A „félelmetes” jelző Baal-ra illik, aki harccal szerezte meg magának az uralmat. Azonban a tengeri káosz-szörnnyel vívott harc helyett a zsoltár az üdvtörténetről beszél. A nagy vizek helyébe az ellenséges népek léptek, melyeket a történelem Ura Jákób-Izráelnek, szeretett népének alávetett. A győztes király a legyőzöttek nyakára tette a lábát (Józs 10:24; Zsolt 110:2); a legyőzött király a nagykirály lába zsámolyának nevezte önmagát. Az exodus célhoz ért: a nép „örökségének” birtokába jutott. Ez az örökség tejjel és mézzel folyó föld (Ex 3:8.17; Deut 6:3; 26:9.15), „Jákób büszkesége” (Ézs 58:14). – A 6. vers a kultuszra mutat. Az Úr „felmegy” jeruzsálemi templomába. Itt a szövetségláda történetére kell gondolnunk, melyet Dávid ünnepi menetben vitt be Jeruzsálembe (2Sám 6; Zsolt 68:25; 132). Ezt a kultuszban is ünnepelték (Zsolt 24:7–10). Az ünneplés alkalmával zengtek a kürtök, ahogyan a királyok ünneplése alkalmával is (2Sám 15:10; 2Kir 9:13).

Zsolt. 47,7–10. vers.

A 7. vers ismét himnikus bevezetés. Négy ízben fordul elő a felszólítás: „Zengjetek!”. A vers elején „Zengjetek, istenek” helyett számos héber kézirat és a LXX alapján „Zengjetek Istennek” olvasható. Ez a vers a 3. vershez hasonlóan az egész föld királyának mondja az Urat. A 9. vers szerint „Isten uralkodik”. Mivel ez az ige perfectumban áll, így is fordították: „király lett”. Ez azonban azt jelentené, hogy azelőtt nem volt király. Baalról joggal mondhatták, hogy király lett, hiszen a mítosz szerint évente lement az alvilágba, és tavasszal mindig feltámadt. Ekkor üdvözölték hívei: Király lett Baal! De az Úr sohasem vesztette el királyságát, Ő örökkévaló Király (Zsolt 29:10). Nem az ünnepség alkalmával ült trónjára, hiszen trónusával, a szövetségládával együtt, afölött láthatatlanul trónolva vonul be templomába (Zsolt 24:7–10). A szövetségláda az Úr trónja (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; Zsolt 99:1; Jer 3:16k.). A 10. vers szerint az Úr trónusa előtt gyűlnek össze a „népek előkelői”. Ez után „Ábrahám Istenének népe” áll a szövegben. Itt egyesek két betű (áin és mem) kiesésére, ill. haplographiájára gondolnak, és úgy értik a verset, hogy a népek előkelői „Ábrahám Istenének népével együtt” gyűlnek össze. Mások úgy értik a szöveget, ahogyan van: a népek előkelői azonosak Ábrahám Istenének népével; szervesen a választott néphez tartoznak. Nem ellenségek többé, mint pl. a honfoglalás idején, hanem ők is úgy tisztelik az Urat, mint a választott nép tagjai. „Istenéi a föld pajzsai” – olvassuk a vers második felében. Az uralkodók ui. pajzsként oltalmazzák népüket. Zsolt 84:10; 89:19 szerint maga az Úr a választott nép pajzsa.

Ez a zsoltár használja ugyan a mítosz formanyelvét, de messze maga mögött hagyja a mítoszokat. Az ellenséges tengeri szörny helyett ellenséges népekről beszél, akiket az Úr a honfoglalás alkalmával alávetett népének. A „népek” végül elismerik az Úr királyi uralmát. A zsoltár itt az Ábrahámnak szóló áldás megvalósulásáról beszél. Ez az áldás a népekre is kiterjed: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Gen 12:3).

Zsolt. XLVIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a Sion-énekek között tartjuk számon. Ilyenek még: Zsolt 46; 76; 84; 87; 122; 132. Műfaj tekintetében himnusz. Helytelen lenne azonban Sion-himnusznak nevezni, mert elsősorban nem Siont, hanem magát Istent magasztalja. Izráel előtti jeruzsálemi tradíciók tükröződnek benne; de itt már nem ellenséges káosz-hatalmakkal találkozunk, hanem királyokkal, történelmi hatalmakkal (5–9. vers). A zsoltár vége zarándokénekre emlékeztet; itt ünnepi processzióról van szó. A templom még áll; szereztetési időnek a királyok korát tartjuk.

Zsolt. 48,1. vers. - Ld. a bevezetés 1., 4a., 2. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 48,2–4. vers.

Már a 2. vers kimondja, hogy az Úr „dicsérendő”, dicséretre méltó. Dicséretének helye Sion, az Ő szent hegye (Zsolt 2:6; 15:1; 43:3; 87:1). Bár a Sion-hegy csak 743 m magas, a 3. vers szerint mégis „szép magasságú”, sőt ez „a Cáfón csúcsa”. Sion szépségéről Zsolt 50:2; JSir 2:15 is beszél. A Cáfón-hegy a kánaáni mitológia szerint a földet körülvevő óceánból emelkedik ki. Ez Baal székhelye és az istenek gyülekezőhelye (vö. még Ézs 14:13). Az Úr hegye azonban „magasabb” a többi isten hegyeinél (Zsolt 68:16k.; Ézs 2:2). Az Úr kezében van a világuralom, nem Baal kezében! Az Úr „nagy király” (Zsolt 47:3; 95:3; Mt 5:35). Ez tkp. az asszír királyok címe volt (2Kir 18:19.28; Hós 5:13), itt az Úr univerzális uralmát fejezi ki. Az Úr oltalmazza városát és népét (Zsolt 46:6.8.12).

Zsolt. 48,5–9. vers.

Nem lehet ezeket a verseket Izráel történelmének valamelyik eseményével azonosítani. Hiszen pl. Kr. e. 701-ben csak Asszíria támadt Jeruzsálemre, nem pedig a föld (összes) királya és népe. Itt ősi jeruzsálemi tradíciók szólalnak meg. Ezek szerint hatalmas ellenség támad Jeruzsálemre (Zsolt 2:1–3; 46:7; 76:7k.), de nem kerül sor harcra, mert mihelyt az Urat meglátják (Zsolt 77:17), rémületbe esnek (1Sám 7:10; 14:15; Ézs 8:9; 17:14) és megfutamodnak. A vesztes sereg szenvedését a szülő nő gyötrelmeihez hasonlítja a 7. vers (vö. Ézs 13:8; 21:3). A következő vers az ókor legnagyobb hajóiról, az ún. Tarsís-hajókról szól, melyeket össze tud törni a félelmes erejű keleti szél (Jób 27:21; Ézs 27:8; Ez 27:26). Erről a gyülekezet legfeljebb hallomásból értesült; ezt Jeruzsálemből nem lehet látni. Mit „láttak” tehát Isten városában? A szabadító Istent, Akivel a kultuszban lehet találkozni (Zsolt 68:25; 69:33; vö. Zsolt 107:24). A gyülekezet hittel elfogadta azt, hogy Isten megtartó ereje munkálkodik az Ő városában.

Zsolt. 48,10–12. vers.

Az istentisztelethez az elmélkedés is hozzátartozott. Az egész világ Ura a szívek Ura is. Ő kelt riadalmat ellenségei szívében (5–6. vers) – és Ő kelt áhítatot gyülekezete szívében. Ő vezérli hívei gondolatait, hogy megértsék és elfogadják az Ő szeretetét, és eljussanak az Ő dicséretére. Isten neve dicséretének a „föld végéig” zengenie kell, hiszen Isten az egész föld királya, nagy király (3. vers). „Jobbja igazsággal van tele”: a sok ellenség legyőzése arra szolgál, hogy utána igazságos rend és béke valósuljon meg a földön. Ennek örül Sion hegye és Júda „leányai”, a Júdában levő falvak és azoknak lakói (Num 21:25; Józs 17:16).

Zsolt. 48,13–15. vers.

A messze földről jött zarándokoknak szólnak ezek a versek. Az ünnepi istentisztelethez hozzátartozott a körmenet, a processzió. A gyülekezet „bejárta” a várost (a 14. vers második félsorának ezt a szavát csak a szövegösszefüggés alapján tudjuk lefordítani; értelme talán „megszemlél, szemügyre vesz”). A szemlének az volt a célja, hogy hazatérve beszámolhassanak azoknak, akik nem tudtak részt venni az ünnepen (Zsolt 102:19). Az exodus-tradíció továbbadásáról ismételten olvasunk (Ex 12:28k.; 13:14; Deut 6:20kk.; Zsolt 78:3kk.). A 48. zsoltár végén a Sion-tradíció továbbadásának parancsa áll. A Baalt legyőző Úrról tesz hitvallást a zsoltár utolsó verse is: Ez a mi Istenünk mindörökre! A vers utolsó szavát nehéz lefordítani. Legvalószínűbb a LXX értelmezése: Ő vezérel bennünket örökké.

Zsolt. XLIX. ZSOLTÁR

A Zsolt 49 műfaj tekintetében a bölcsességirodalomhoz tartozik. Ez már a zsoltár bevezetéséből kiderül: a zsoltáríró „bölcs dolgokat…, szívének értelmes gondolatait… példázatot… a rejtély megfejtését” kínálja olvasóinak. A „rejtély” szót a LXX a „probléma” szóval fordítja le. A „probléma” az igazak és a bűnösök sorsa. Bár a zsoltár szövege sok helyen romlott, mondanivalója jól érthető. Tartalma a Zsolt 37 és 73-ral rokon; sőt Jób könyvének fő része és a Prédikátor könyve is foglalkozik hasonló kérdésekkel. Szereztetési idő a fogság utáni kor.

Zsolt. 49,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a., 2. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 49,2–5. vers.

A 2. vers a hallgatók figyelmét felhívó ún. tanítást kezdő formula (Deut 32:1; Jób 33:1–7; 34:2–4; Ézs 28:23). A tanítás az egész világhoz szól. A 3. versben az „ember fiai” kifejezés az alacsony származásúakat, a „férfi fiai” kifejezés az előkelőket jelenti. A bölcs tanító azzal az öntudattal szól, hogy Istentől kapta bölcsességét, inspiráció alapján beszél: először „odahajtja fülét”, Istenre figyel, és csak azután tudja a rejtélyeket „megnyitni”, a problémák nyitját megtalálni, azokat megfejteni. A zenekíséret régi időkben a prófétai ihlet előidézését segítette (1Sám 10:5; 2Kir 3:15).

Zsolt. 49,6–13. vers.

A zsoltár fő része a panaszénekek jellegzetes „miért” kérdésével kezdődik. Az igaz embernek félnie kellene, mert „csalárdak bűne” veszi körül (ld. Jer 17:9). Ezek az emberek a vagyonukban bíznak, nem Istenben. Pedig (így olvasandó a 8. vers első szava „fitestvér” helyett) az ember semmiképpen nem válthatja meg magát (toleratív értelmű nifal). A gazdag a földön sok mindent elintézhet pénzzel; a nagyobb büntetéstől megszabadulhat (Ex 21:29k.; Num 35:31; Jób 36:18; Péld 6:35; 13:8). Istennél azonban „drága az élet váltsága”. A leggazdagabb ember sem tud váltságot adni, „hogy tovább éljen örökre, és ne lássa meg a sírgödröt” (10. vers). Bölcs és „bolond”, azaz Istent komolyan nem vevő ember egyaránt meg fog halni (11. vers). A 12. vers szerint bár az utódok földeket fognak elnevezni róluk (mint a királyokról, 2Sám 5:9; 12:28k.), kénytelenek másokra hagyni vagyonukat (11. vers, Zsolt 39:7). A 13. vers refrén, mely ismétlődik a 21. versben. A különbség csak az, hogy a 13. versben az „éjszakázik” (jálin) ige áll, amit szabadon „marad”-nak fordítanak: „az ember vagyon által nem marad meg”; a 21. versben pedig a „megért, belát” (jábin) ige: „ez ember a vagyon által nem látja be, (hogy) az állatokhoz hasonlít, (amelyek) kimúlnak”. A LXX a 13. verset is így fordította. – A Prédikátor könyve is hasonló gondolatokkal foglalkozik: meg kell halnia mind a bölcsnek, mind a bolondnak éppenúgy, mint az állatoknak (Préd 2:16; 3:18–22). A gazdag nem viszi magával vagyonát, amikor meghal (Préd 5:14). Ld. még Jézusnak a bolond gazdagról szóló tanítását (Lk 12:16kk.).

Zsolt. 49,14–21. vers.

A vagyonban való bizakodás hamis bizakodás (Jób 31:24). A 14. vers „gyönyörködnek” szavát egyes görög fordítások a „futnak” szóval adják vissza: „ez az ösvényük azoknak, akik az ő szájuk után futnak”. Más felfogás szerint: „akik a saját szájukban (= beszédükben) gyönyörködnek”. A következő vers valószínű fordítása: „Mint juhok roskadnak a holtak hazájába; a halál pásztorolja őket” stb. A halál itt mint megszemélyesített hatalom áll előttünk, mint Istennek, népe hű pásztorának ellentéte. Nyilvánvaló, hogy a halál más cél felé vezeti „juhait”, mint Isten! Az ő „alakjuk eltűnik a holtak hazájában” (az „alakjuk” szó helyett a LXX „segítségüket” mond), és „reggelre a becsületesek fognak uralkodni”. A reggel az Istentől jövő segítség ideje (Zsolt 5:4; ld. még Ex 16:7; 2Kir 3:20; Zsolt 46:6; 101:8; 130:6). A zsoltár már ebben a versben is reménységet sugároz, örömüzenetet hirdet. Még inkább így van ez a 16. versben. Egyesek úgy értik ezt a verset, hogy csak múló földi veszedelemből vár a zsoltáríró szabadulást. Azonban a vers első fele („Isten megváltja lelkemet”) a 8. vers általános igazságával áll szöges ellentétben, mely szerint az ember semmiképpen sem tudja megváltani magát. Csak Isten képes megváltani az embert! A vers második fele pedig az Úr által való „elragadtatás” terminus technicusa. A zsoltáríró abban reménykedik, hogy Énókhoz és Illéshez hasonlóan őt is magához fogja venni az Úr (Gen 5:24; 2Kir 2:9k.). Ez is ahhoz a személyes kijelentéshez tartozik, amelyről az 5. versben van szó. Ez itt nem az általános feltámadásról szóló tanítás, hanem személyhez szóló kijelentés, mint pl. Lk 2:26. A zsoltáríró szilárdan hisz abban, hogy Istennel való kapcsolatát a halál sem szakíthatja meg (Róm 8:35–39).

A 17. versben ugyanazt mondja el a zsoltáríró, amit a 6. versben mondott. Most azonban nem az egyéni panaszének stílusában szól, hanem bölcs tanítómesterként, aki választ ad a problémára. „Ne félj, ha meggazdagodik valaki”, hiszen semmit sem vihet magával a sírba. A 19. vers megengedő értelmű; a vers második fele talán azt a mondatot tartalmazza, amit a gazdag a saját lelkének mond (vö. Lk 12:19): „Bár életében így áldja lelkét: Dicsérnek téged, mert jól csináltad!” (A LXX itt passivumot fordított: „áldatik”; a vers végét jól fejezi ki az új rk. fordítás: „mert jól gazdálkodtál”). A gazdag tehát meg van elégedve magával. Mégis oda kerül, ahova őseinek nemzedéke, ahol soha többé nem lát világosságot: a halálba (Jób 3:16; Zsolt 88:13). A zsoltár végén ismét felcsendül a refrén, mely nemcsak a gazdagságban való bizakodást ítéli el, hanem az ember értelmét is kevésnek tartja az igazi bölcsesség elérésére: „az ember ezt gazdagság által nem érti meg” (vö. Jób 28:28; 1Kor 2:6–16).