Zsolt. XXXV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az egyéni panaszénekek közé tartozik. Közelebbről a vádlott könyörgésével van dolgunk. Bár képeket is használ (fegyverek, 2–3. vers; háló és gödör, 7–8. vers; oroszlánok, 17. vers), szó szerinti értelemben vehetjük az 1. vers szavait. Eszerint peres ügyről van szó. Hamis tanúkról beszél a 11. és 21. vers, akik olyan bűnt akarnak rábizonyítani a zsoltáríróra, amit nem követett el. Ebben a helyzetben kér segítséget az Úrtól. A zsoltár szereztetési idejét nehéz meghatározni. Inkább a fogság előtti korra gondolunk az archaikus gondolatok miatt: az Úr mint harcos (1–2. vers), és az Úr angyala (5. vers).

Zsolt. 35,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 35,1b–3. vers.

A bevezető versekben az Urat mint harcost hívja segítségül peres ügyében a zsoltáríró. Isten a háború Ura (ld. Ex 15:3; 17:16; Num 21:14; 1Sám 17:47; 18:17; 25:28). Kétféle pajzsot is említ a 2. vers: a kisebb, kerek pajzsot és az egész testet védő, földig érő nagy pajzsot. Az ugarit harci istenséget, Resefet lándzsával és csatabárddal a kezében ábrázolták. Lándzsát „üríteni” (rúq) annyit jelent, mint levenni a lándzsa hegyét védő kupakot, és így a fegyvert harcra kész állapotba helyezni. A 3. vers végén a zsoltáríró feleletet, üdvjövendölést vár az Úrtól, éspedig a pap szája által (Zsolt 107:20; 130:5). Az Úr szól szent templomában (Zsolt 50:1k.; 60:8; 62:12k.; 85:9).

Zsolt. 35,4–8. vers.

A könyörgés nemcsak a szabadulásért szól, hanem az ellenség megbüntetéséért is. Méltán kéri ezt a bajban levő hívő, hiszen ártatlanul szenved: ok nélkül vádolják (7. vers). Az élete (szó szerint: „lelke”) van veszélyben (4. vers). Érthető, ha ellenségei megszégyenüléséért imádkozik. Az 5. vers a gabona tisztításának a képét használja (Zsolt 1:4; Mt 3:12). Ahogyan a szórólapáttal feldobott gabonából kifújja a szél a polyvát, úgy szórja szét az Úr angyala a bűnösöket. A 6. vers síkos útról beszél, mely a pusztulásba vezet (Zsolt 73:18). A 7. versben „hálójuk gödre” furcsa kifejezés. A „háló” a vers első feléhez tartozik, a „gödör” a másodikhoz: hálót rejtettek el, miután gödröt ástak (Zsolt 9:16k.; 31:5; 64:6; 140:6). Az ókorban veszélyes fegyver volt a háló. Úgy álcázták, hogy a vad ne vegye észre, hanem a gödörbe beleesve, belebonyolódjék a hálóba. Sőt királyokat is ábrázoltak úgy, mint akik (az istenek segítségével) hálóba kerítik ellenségeiket; máshol az óriásként ábrázolt király a kezével fogja össze felül a hálót, amelyben ellenségei vergődnek. A zsoltáríró igazságos büntetést kér, hiszen ok nélkül üldözik. Méltó büntetés tehát, ha ellenségei a saját maguk által ásott gödörbe esnek (Zsolt 7:16; 9:16; 57:7; 141:10).

Zsolt. 35,9–10. vers.

A panaszénekhez tartozik a fogadalomtétel is. A zsoltáríró bizonyos abban, hogy imádsága meghallgatásra talált, és eljön a hálaadás ideje. „Lelkem ujjong”: itt a „lélek” szó a személyes névmás helyett áll. A 10. versben levő „csontjaim” szó a vitalitást, életerőt fejezi ki. Az utána következő költői kérdés himnikus jellegű: Kicsoda olyan, mint Te, Uram? (Ex 15:11; Zsolt 86:8; 89:7; Mik 7:18). Az istendicséret oka Istennek a hívek (= alázatosok, szegények) megmentésére munkálkodó kegyelme (Zsolt 9:19; 18:28; 74:19).

Zsolt. 35,11–16. vers.

Ezekből a versekből a zsoltáríró ellenségeit ismerhetjük meg. Hamis tanúkról van szó, akik olyan bűnnel vádolják, amiről nem is tud, ill. amihez nem volt köze. A hamis tanúskodást szigorúan tiltja a törvény (Ex 20:16; 23:1; Deut 5:20; 19:18; ld. Zsolt 4:3; 5:7; 12:3; 27:12). Ráadásul olyan emberek ezek, akikkel a zsoltáríró jót tett. Most ők ezt azzal viszonozzák, hogy „gyermektelenné teszik lelkemet”, mindenétől meg akarják fosztani. (Más értelmet ad, ha az egyik lamedet dittográfiának tartjuk: leselkednek lelkemre = rám.) Pedig ők is voltak betegek, mint most a zsoltáríró. De ő akkor gyászruhában böjtölt és imádkozott értük (2Sám 12:15k.; Jer 18:20). Úgy tekintett rájuk, mintha barátai és testvérei lettek volna. Úgy gyászolta őket, mint „az anya gyásza”. Itt nem világos, hogy az anyának a fiáért, vagy a fiúnak az anyjáért érzett gyászáról van-e szó. (A gyászszertartásokra nézve ld. Józs 7:6; Ez 27:30; JSir 2:10 zsákruha; por és hamu hintése a fejre Ézs 58:3.5; böjt és meggörnyedt testtartás.) Azonban most a sok közbenjáró ima az imádkozó „kebelébe” tér vissza (13c. vers); vö. Mt 10:12k.: ha méltatlanokat köszöntöttek békességgel a tanítványok, a békesség rájuk tér vissza. (Egyesek a kebelbe visszatérő imádságot ismételt imádságnak tartják.) Méltatlanoknak bizonyultak a zsoltáríró ellenségei „botlásomkor” (15. vers). Ez a szövegösszefüggés alapján betegséget jelent. A 15. versben két szövegjavítás szükséges. A volt barátok összegyűlnek, „mint idegenek”, akiket nem ismertem; „kiabálnak” és nem hallgatnak el. A 16a. versben is van szövegromlás; a szó szerinti fordítás nem ad jó értelmet: „az éléstár gúnyolóinak istenteleneivel”. Két javaslat érdemes a megfontolásra: 1. mint az istentelenek, durván (infinitivus absolutus) gúnyolódnak, 2. mint a nyomorékot gúnyoló istentelenek. Sőt az „istentelenek” szót is javítják így: amikor meginogtam (megingásomkor; infinitivus constructus). A gúnyolódás az ellenség magatartásához tartozott (1Sám 17:10.25.36; Zsolt 22:7k.; 39:9). A versek értelme a szövegromlás ellenére világos: a volt barátok hálátlanságot követtek el, ellenségekké váltak. Csikorgatják a fogukat, mint a vadállatok (16b. vers).

Zsolt. 35,17–26. vers.

Ez az igeszakasz a panaszénekek jellegzetes kérdésével kezdődik: Meddig még? (Jób 7:19; Zsolt 6:4; 62:4; 74:10). A zsoltáríró végveszélyben van: „egyetlene”, az élete van veszélyben (Zsolt 22:21). A 18. vers fogadalomtétel. A zsoltáríró megígéri, hogy a szabadítás után a gyülekezet közösségében fogja magasztalni az Urat (Zsolt 22:26; 40:10k.; 107:32). Sürgeti Istent a közbelépésre. Ellenségeit ordító oroszlánokhoz hasonlítja (17. vers; Zsolt 7:3; 10:9; 17:12; 22:14:22). Megismétli, hogy ok nélkül gyűlölik (7., 19. vers; Zsolt 69:5). Ravaszul, álnokul támadják; ezt fejezi ki kacsintásuk (Péld 6:12k.; 10:10). A 20. versből megtudjuk, hogy nemcsak a zsoltáríró van veszélyben, hanem általában a hívek, „az ország szelídei”. A 21. vers szerint a hamis tanúk (11. vers) feltátják a szájukat, mint a vadállatok (Zsolt 7:3; 22:14; 27:2). Azt állítják, hogy szemtanúi voltak a vádlott által elkövetett bűnnek. Ezzel szemben a vádlott a mindent látó Istent hívja tanúul: Te láttad, Uram! (Zsolt 10:14; 11:4; 14:2; 33:13k.; 102:20; 113:6; 138:6). Sőt azt kéri, hogy Isten ne hallgasson (Zsolt 28:1; 39:13; 50:3; 83:2; 109:1), hanem szolgáltasson igazságot (1Kir 8:31k.; Zsolt 7:9; 26:1). A 23. vers „serkenj fel, ébredj fel!” a környező népek kultuszában használt kifejezések, melyekkel a halott istenséget biztatták feltámadásra. A Bibliában ez már csak sürgető kérést fejez ki (Zsolt 44:24; 59:5; Ézs 51:9). Isten ítélete „szégyenbe öltözteti” a bűnösöket. Ez a kifejezés emlékeztet arra, hogy Sin, a babiloni holdistenség ruhaként leprával burkolja be ellenségeit.

Zsolt. 35,27–28. vers.

Isten ítélete napfényre hozza híveinek igazságát. Ez az egész gyülekezetet örvendezésre indítja. A megmentett ember és az örvendező gyülekezet állandóan magasztalja az Urat, Aki szolgájának javát (szó szerint: „békességét”) akarja. A szabadításra egyetlen módon lehet méltóképpen válaszolni: Isten magasztalásával.

Zsolt. XXXVI. ZSOLTÁR

A zsoltár felépítése: a 2–5. vers a bűnösök jellemzése. Ez az egyéni panaszének egyik alkotórésze. A 6–10. vers istendicséret, himnusz. A 11–13. versben a zsoltáríró szabadítást kér; ez ismét egyéni panaszének-motívum. A keletkezési időre nézve némi támpontot ad a 9. vers, mely Isten házát említi; eszerint a templom még megvan.

Zsolt. 36,1. vers. - Ld. a bevezetés 5. és 3. pontja alatt. A címfelirat Dávidot az Úr szolgájának nevezi; vö. 2Sám 3:18; 7:8; 1Kir 11:13.32.34.36.38.

Zsolt. 36,2–5. vers.

A 2. vers a ne’um szóval kezdődik. Ez sugallatot jelent, és legtöbbször a prófétai ige végét jelzi. Az írásmagyarázók egy része itt démoni sugallatra gondol, mely a bűnös ember szíve mélyén szólal meg. Figyelemre méltó a LXX: „A törvényszegő bűn elkövetésére gondol”, tkp. „mondja szívében”. Ez jól illik a párhuzamos sorhoz, és tkp. nem jelent szövegjavítást, csak más magánhangzókat használ. Mások a „sugallat” szó helyett a „kellemes” szót ajánlják (nácím vagy na’ave): „Kellemes a hűtlenség a bűnösnek”. A bűnösnek nem számít az istenfélelem; nem számol azzal, hogy Isten él és munkálkodik (Deut 29:18; Zsolt 10:4; 14:1; 73:11; 94:7). Ezt a verset idézi Róm 3:18 is. – A bűnös ember nem szégyelli bűnét, sőt gyönyörködik benne és törekszik elkövetésére (3. v.; Róm 1:30.32). A 4. vers a bölcsességirodalom jellegzetes kifejezését használja: felhagyott azzal, hogy bölcsen cselekedjék (Péld 10:5.19; 14:35; 15:24). Éjszaka is bűnt tervez, és mint Mik 2:1k. mondja, nappal végre is hajtja tervét. Hiszen „nem veti meg a gonoszt”, hanem a „nem jó úton áll”; ismét a bölcsességirodalomból vett kifejezés. A bűnös ember jellemzésével a zsoltáríró Isten közbelépését sürgeti.

Zsolt. 36,6–10. vers.

A bűnös ember jellemzésével nem az igaz ember jellemzését állítja szembe a zsoltáríró, hanem Isten dicséretét. „A mindenséget nem a bűnösök szörnyű tevékenysége tölti be, hanem az Úr hűsége” (H. J. Kraus). A 6–7. versben az ókori keleti ember háromemeletes világképe tükröződik: ég és fellegek – hegyek – föld alatti óceán (Gen 7:11k.; Zsolt 69:35; 96:11; 135:6; 146:6). Az Úr hűsége az égig ér (Zsolt 57:11k.; 108:5k.), és betölti a földet (Zsolt 33:5; 119:64), azaz végtelen nagy. (Ld. még Zsolt 8:2; 57:6.12; 113:4; 148:13). Az „Isten hegyei” kifejezés felsőfokot fejez ki; a legnagyobb hegyekről van szó (ld. még Zsolt 50:10; 80:11). Az igazság és törvény az Isten akaratának megfelelő jogrendet jelenti. A 8. vers csodálkozó himnikus kérdéssel kezdődik: „Milyen drága a te hűséged” (Zsolt 8:2.5.10; 31:20; 104:24), és ún. „asylum”-hitvallással végződik. Isten „szárnyainak árnyékába” rejti híveit, akik „Hozzá menekülnek” (Zsolt 17:8; 27:5; 61:5; 63:8; 91:4). Egyiptomi képek a királyt úgy ábrázolják, hogy háta mögött állva vagy feje mögött sólyom alakjában lebegve kiterjesztett szárnyakkal oltalmazza őt az istenség. Az Úr gondviselő szeretete az állatokra is kiterjed (Zsolt 104:14.21.27kk.; 147:9; Jón 4:11). A 9. vers hátterében az áldozati istentisztelet áll; „házadnak kövérsége” az áldozati állat kövérjét, legértékesebb részét jelenti (Lev 3:16; Zsolt 65:5; Ézs 25:6; 43:24; Jer 31:14). A templomból „gyönyörűség patakja” árad (Zsolt 46:5; 65:10; Ez 47:1kk.; Jóel 4:18; Zak 14:6k.; Jel 22:1). A 10. vers az élet forrásáról beszél (ld. még Péld 10:11; 13:14; 14:27; 16:22). Ezzel párhuzamos értelmű a vers második fele: világosságot látni annyit jelent, mint élni (Jób 3:16; Zsolt 49:20; ld. még Zsolt 42:9). Más vallások is Istent tartják az élet forrásának; pl. az egyiptomi vallás ilyen értelemben beszél a Nílus áradásáról. A Biblia itt az egyetemes kultúrkincsből merít. Fontos tudni, hogy a 9–10. vers nem csupán lelki, mélyebb értelemben veendő, hanem szó szerinti értelemben is érvényes. A világosság az Úr orcájának világossága (Zsolt 4:7; 44:4; 56:14; 89:16). Ez is az Újszövetség bizonyságtételéhez vezet: Jézus Krisztus a világ világossága (Jn 8:12).

Zsolt. 36,11–13. vers.

Itt a panaszének másik fontos alkotórésze, a könyörgés található. Egyrészt a saját szabadításáért könyörög a zsoltáríró. „Hűséget” és „igazságot” kér, mert az Úr ezekkel ajándékozza meg híveit (Zsolt 48:11k.; 85:14; 89:17). Így menti meg a zsoltárírót attól a sorstól, ami a háborút vesztett királyokat éri utol: a győztes király a legyőzött király nyakára helyezte a lábát (Zsolt 110:1). A perben nyertes gazdagok megfosztották minden birtokuktól a veszteseket (Ézs 5:8; Ám 2:6; Mik 2:1.2.8k.). Egyúttal a többi hívekért is könyörög a zsoltáríró (11. vers). Másrészt azt a reménységét fejezi ki, hogy Isten igazságos büntetése utoléri a bűnösöket: elesnek, és nem kelnek fel többé (13. vers).

Zsolt. XXXVII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár alfabetikus költemény. Ilyenek: Zsolt 9–10; 34; 111–112; 119; 145. Kétszer fordul elő a vav (11. és 12. vers) és a het (14. és 15. vers). Kisebb szövegjavítással (a LXX segítségével) helyreállítható az ainnal és a tavval kezdődő sor (28. és 39. vers). A költemény a bölcsességirodalomhoz tartozik. A főgondolatok ismételten előfordulnak benne. Ilyenek: a hívek az országban lakhatnak (9.11–22.27.29.34. vers), a bűnösök viszont kiirtatnak (9.22.34.38. vers). Ez a gondolat különösen is hangsúlyossá vált a babiloni fogság (Kr. e. 587–538) után: 49 év után a föld újból eredeti tulajdonosáé lesz (Lev 25). A zsoltár szereztetési ideje a fogság utáni kor. Szerzője idős és sokat tapasztalt ember volt (25. vers). Hasonló tartalmú a Zsolt 49; 73.

Zsolt. 37,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt. - Zsolt. 37,1b–11. vers.

A zsoltáríró úgy fordul hallgatóihoz, mint bölcs tanító a fiatal, heveskedő tanítványokhoz. A hívek számára kísértést jelentett az, hogy a bűnösöknek sikeres az életük (= „útja”, 7. vers), ők pedig sok baj között élnek. Érdemes ilyen körülmények között Istent szolgálni (Mal 3:13–15)? A zsoltáríró igennel felel, és az imperativusok egész sorával biztatja a híveket az Istenbe vetett bizakodásra (3–5.7–8. vers). A 3. versben négy imperativus van. Az első kettő parancsot fejez ki, a harmadik és negyedik pedig következményt: bízzál az Úrban, tégy jót; akkor az országban lakhatsz (imperativus), és megtarthatod (őrizheted, imperativus) az állandóságot = megmaradást. A 4. és 11. vers a fogság utáni kegyesség egyik jellegzetes gondolatát tartalmazza: a hívek gyönyörködnek az Úrban (Jób 22:26; Ézs 58:14). A király-ideológiából való az a gondolat, hogy az Úr teljesíti a kérést (Zsolt 2:8; 20:5; 21:3); ez a híveknek is szól. Az 5. vers szerint a hívő ember az Úrra „gördíti útját”, ti. terheit, gondjait (vö. 1Pt 5:7). Az Úr pedig munkálkodik (5b. vers): napfényre hozza szolgái igazságát (6. vers; Zsolt 17:2; vö. Ézs 49:4; 50:6k.). Az 5. vers megismétli a 3. versben levő buzdítást: Bízzál az Úrban! A 7. vers hozzáteszi: reménykedj az Úrban (vö. Zsolt 25:3.21; 42:6.12; 69:4.7; 130:5k.). Aki reménykedik az Úrban, az Ő útján marad (34. vers). Ha a hívő ember nem tudna „csendben maradni” (7. vers; vö. Zsolt 62:2–6), és nem hagyná abba a heveskedést, akkor indulatai gonosz cselekedetre késztetnék (8. vers). Meg kell gondolnia, hogy a bűnösök szerencséje mulandó: nemsokára utoléri őket az ítélet, és kiszáradnak, mint a fű (Jób 14:2; Zsolt 90:5k.; 103:15k.; Ézs 40:6; Mt 6:30; Jak 1:10k.). A zsoltáríró nem túlvilági ítéletre gondol, hanem arra, hogy az ígéret földje a hívek birtokába kerül. Ezt később eszkhatológiai értelemben vették (Ézs 57:13; 60:21; 65:9; Mt 5:5).

Zsolt. 37,12–20. vers.

Az igazak halálos veszélyben vannak. A gonoszok aljas terveket szőnek ellenük; hamis vádakat találnak ki (32. vers). Csikorgatják a fogukat, mint a vadállatok (12. vers; vö. Zsolt 35:16; 112:10). Az Úr nevet rajtuk! Ez az Ő nagy hatalmának jele (Zsolt 2:4). Ő tudja, hogy eljön a bűnösök veszedelmének a „napja” (1Sám 26:10; Jób 18:20; Abd 12–14. vers). A 14–15. vers kardról és íjról beszél: a bűnösök le akarják vágni azokat, akiknek becsületes az útjuk (néhány kézirat szerint: „szívük”). De végül az ő szívükbe hatol be a kard. A Szentírás ezt az Úr művének tartja (Zsolt 7:14–17; 11:5k.; 26:9; 34:22; Jer 2:19; 5:26–29; 6:21). A 16. versből azt látjuk, hogy az igazak, a gyülekezet tagjai általában szegények voltak. Az Úr azonban „ismeri” őket, közösséget vállal velük és ez többet ér a nagy vagyonnál (16. vers). Az Úr az ínséges időkben is támogatja híveit; ilyen idők Palesztinában gyakran voltak (Gen 12:10; 42:1kk.; Zsolt 33:19). A bűnösök az Úr ellenségei „még ha olyanok is, mint a rétek pompája, elmúlnak: füstben múlnak el” (20. vers). De az értékes réteket nem szokták felgyújtani; legfeljebb a tarlót égették le. A LXX a „rétek pompája” kifejezést másképpen értette: „dicsőíttetnek és magasztaltatnak”. Figyelemre méltó szövegjavítás még: „mint a kemencék lángja”. Ez jól illik a párhuzamos félsorhoz. Izzó kemencéhez hasonlítja a bűnösöket Hós 7:7 is.

Zsolt. 37,21–31. vers.

Ezekben a versekben a zsoltáríró már nem csupán az igazak és a bűnösök sorsát hasonlítja össze, hanem a magatartásukat is. A 21. és 26. vers szerint az igaz szívesen ad kölcsönt a bajban levőnek. Természetesen nem kamatra vagy éppen uzsorára kölcsönadott pénzről van szó; ezt tiltja a törvény (Ex 22:24; Lev 25:36; Deut 15:7k.; 23:20k.). A bűnös viszont nyomorúságba jut, és a felvett kölcsönt nem tudja megadni. A fizetni nem tudó adósnak nehéz sorsa volt (2Kir 4:1kk.; Neh 5:4kk.; Ám 2:6; 8:6; Mt 18:25kk.). A 22. vers a szövetségkötéshez tartozó gondolatokat tartalmazza: áldásban részesülnek azok, akik megtartják a szövetséget, átok éri azokat, akik szövetségszegővé válnak (Deut 27:9–13; 28:1–14.15–68). Az áldás tartalma itt az, hogy birtokba vehetik az ígéret földjét. A 23. vers mindkét sorában 3–3 szó áll: „Az Úrtól vannak a férfiú léptei; irányítja azt, akinek útja tetszik neki”: A héber szövegben rossz helyen áll az elválasztó jel (rebíca). Az embert tórájával, tanításával vezérli az Úr (Zsolt 119:105). Egyúttal veszélyektől is óvja (Zsolt 91:11k.; Mt 4:6). A 24. vers számol azzal, hogy a hívő ember is kerülhet veszedelembe, de itt is támogatja az Úr (vö. Zsolt 34:20; Péld 24:16; Mik 7:8). A 25. versben saját tapasztalatát mondja el a zsoltáríró: Isten gondviselése meglátszik a hívek életében, sőt utódaikra is kiterjed (Ex 20:6; Deut 5:10). „Magva áldássá lesz”, mondja a 26. vers. Ez részben azt jelenti, hogy az Istentől jövő áldás továbbadója lesz (vö. Gen 12:1–3), részben azt, hogy nevével áldást mondanak (Gen 49:28; Zsolt 21:7; Ézs 19:24; Zak 8:13). Ezért hangzik a prófétai tartalmú intés: kerüld a gonoszt és tégy jót (Ézs 1:16k.; Ám 5:14k.; vö. Zsolt 34:15; Péld 3:7; 16:6). Az Úr ui. „szereti a jogosságot” (Ézs 5:7); erre buzdítja gyülekezetét az istentiszteletek alkalmával (Zsolt 50:16kk.; 98:9; 99:4; 103:6k.; 147:19). Az igazak „örökké” az országban lakhatnak (27. vers) de „a gonoszok örökre kiirtatnak” onnan (így állítható helyre az „ain”-strófa a 28. vers második felében a LXX alapján (Jób 18:21; 27:7; 31:3). A 30–31. vers az igaz ember jellemzése: szája bölcsen szól, szívébe pedig bele van írva Isten törvénye. Itt az új szövetségről szóló prófétai jövendölések hatása érezhető (Jer 31:31–34; Ez 11:19k.; 36:27; ld. még Zsolt 40:9; Ézs 51:7).

Zsolt. 37,32–40. vers.

Ez az igeszakasz a 12kk. versekhez hasonlóan a bűnösök magatartását írja le. Hamis vádakkal, álnokul támadják az igazakat. Az Úr mint bíró nem engedi, hogy az igazat bűnösnek nyilvánítsák (1Kir 8:31k.; Zsolt 26:1; 109:7). Aki az Úrban reménykedik, az az Ő útját „megtartja”: vigyáz arra, hogy cselekedetei megfeleljenek Isten akaratának. Ennek kettős jutalma van: egyrészt az ország birtoklása, másrészt az, hogy meglátják a bűnösök pusztulását (Zsolt 91:8; Ézs 66:24). A 35. versben megint a zsoltáríró saját tapasztalatait ismerhetjük meg (vö. 25. vers). „Láttam egy erőszakos bűnöst”. A vers második fele a héber szövegben érthetetlen: „levetkőzve mint egy zöldellő bennszülöttet”. Itt a LXX alapján „növekedett, mint a Libánon cédrusai” olvasandó. A magyar közmondás azt mondja: Jegenyefák nem nőnek az égig. Az a gonosz ember elbukott, s egy idő múlva nyomtalanul eltűnt (36. vers). Éppen ezért a 37. vers megint intést tartalmaz: „vigyázz a feddhetetlenségre, tekints a becsületességre”. Az intéshez ígéret is tartozik: a jövendő a béke emberéé. Ennek ellentéte olvasható a 38. vers végén: a bűnösök jövendője kiirtatik. Itt „jövendőn” egyesek utódokat értenek. De nem valószínű, hogy ugyanaz a szó két egymás után következő versben mást jelentsen. Inkább úgy kell értenünk ezt a két verset, hogy Isten a híveket a jövendőben is megtartja, a bűnösöket pedig elpusztítja. A jelen még hozhat nyomorúságot a híveknek (39. vers), de módjukban áll az Úrhoz menekülni; így tapasztalják meg az Ő segítő erejét és mentő szeretetét (39–40. vers).

Zsolt. XXXVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. A 2. vers bevezetés: az Úr megszólítása és segítségül hívása. A 3–21. vers panasz. Ezen belül a 3–11. vers betegség miatti panasz (ún. „én-panasz”), a 12–21. vers ellenség miatti panasz (ún. „te-panasz”). Ezt a 14k. versben ártatlanság-motívum, a 16. versben bizalom-motívum szakítja meg. A záradék kérést tartalmaz (22k. vers). Az első verset leszámítva alfabetizáló költeménnyel van dolgunk: a zsoltárnak annyi verse van, amennyi mássalhangzója a héber ábécének. A zsoltáríró súlyos betegségben szenved: 3–4.6.8.11.18. vers. Vallja, hogy ez saját bűnének a büntetése (4–6.19. vers). Súlyosbítja szenvedését, hogy ismerősei a vesztére törnek (13.18.20k. vers). Ebben a helyzetben könyörög az Úrhoz szabadításért. Az egyházi hagyomány ezt a zsoltárt a bűnbánati zsoltárok között tartja számon. Ilyenek: Zsolt 6; 32; 51; 102; 130; 143. A zsoltár keletkezési ideje közel állhatott Jeremiás próféta korához (ld. Jer 30:11; 46:28).

Zsolt. 38,1. vers. - Ld. a bevezetés 2., 3. és 25. pontja alatt.

Zsolt. 38,2–11. vers.

A bevezetés azonos Zsolt 6:2-vel. Értelme nem az, hogy ne súlyosan, hanem csak enyhébben büntesse hívét az Úr; hiszen a zsoltáríró szabadulást kér (23. vers), ami együtt jár ellenségei megszégyenülésével (16k. vers). De tudja, hogy Isten haragja miatt kell szenvednie (Zsolt 39:12; 90:7). Az Ő „nyilai” hatoltak bele a testébe (Jób 6:4; 16:13; Zsolt 91:5). A kánaáni panteonban Resef nyila okozza a betegséget; az Ószövetség a bajt az Úrtól származtatja (Zsolt 102:11; Ézs 45:7). Az Ő keze nehezedik a szenvedőre (Jób 19:21; Zsolt 32:4; 39:11). A zsoltáríró testén nincs már ép hely (Ézs 1:6). Bűneinek büntetése mint valami áradat átcsapott a feje felett (Zsolt 69:3.16; 124:4). Sebei, kelései már bűzlenek (6. vers). Testtartása meggörnyedt, „feketén” jár, azaz gyászol (Zsolt 35:13k.; 42:10; Ézs 58:3.5.10). „Égés”, azaz égő fájdalom van a derekában (az „égés” szót a LXX gyalázatnak érti; a szónak két jelentése van, de itt testi szenvedésről van szó). Szíve szaporán, hevesen dobog; ereje elhagyta, sőt már nem is lát. Ez súlyosabb állapotra mutat, mint a Zsolt 6:8; 13:4. A 10. versben bizalom-motívum olvasható: a zsoltáríró hisz imádságának meghallgatásában.

Zsolt. 38,12–21. vers.

A 12. versben előforduló „csapás” szó leprát is jelenthet (Lev 13:2; Deut 24:8). Az írásmagyarázók egy része az előző versekben levő szenvedéseket is a lepra tüneteinek gondolja – ez azonban nem bizonyos. Tény, hogy a szenvedő embertől félrehúzódtak barátai és rokonai (Jób 19:14–19; Zsolt 31:12; 35:15k.; 69:5; 88:9–19). Sőt ellenségévé váltak: tőrt vetettek, mint a madarász, és veszedelmes, álnok beszéddel törtek az életére (13. vers). (Ez a vers magyarázó glosszák miatt hosszabb a többinél.) A 13–14. vers egyfajta ártatlansági motívum: a hamis vádakra semmit sem felelt a zsoltáríró. Türelme, alázata az Úr szenvedő szolgájára emlékeztet (Ézs 53:7; 1Pt 2:23). Ezzel Istent akarta könyörületre indítani. A 16. vers bizalom-motívum: a zsoltáríró Isten válaszát várta (Zsolt 130:5), ami a pap szája által hangozhatott el mint üdvjövendölés. Szükséges és sürgős volt az Úr válasza, hiszen a zsoltáríró ellenségei már-már diadalmaskodtak (17. vers; Zsolt 13:5; 35:19). A zsoltáríró a teljes elbukás szélén volt (18. vers); joggal aggódott tehát (19. vers). A 20. versben szövegromlás van. A vers első felében levő „élet” szó (hajjim) a „hiába” szóra (hinnám) javítandó. Ez megfelel a párhuzamos félsorban levő „hazugul” szónak. Bár a zsoltáríró Jóbhoz hasonlóan bűnösnek érezte magát Istennel szemben, az emberek vádjait és rágalmait visszautasította. Sőt a 21. versben hálátlanoknak is tartotta őket, akik ellenségeivé lettek, és rosszal fizettek neki a jóért (Zsolt 35:12; 41:10; 109:5).

Zsolt. 38,22–23. vers.

A zsoltár záró verseiben könyörgés hangzik el. A szenvedésben éppen az a legsúlyosabb, ha valakit elhagy az Isten (Zsolt 22:2k..12); ha Isten nem szólal meg és távol marad (Zsolt 22:20; 28:1k.; 35:22; 71:12). Az „én Istenem” megszólítás a Bibliában mindig a gyermeki bizalmat fejezi ki. A nagy bajban levő ember már nem tud sokáig várni; azt kéri az Úrtól, hogy siessen a segítségnyújtással (Zsolt 22:20; 40:14; 70:2.6; 71:12; 141:1).

Zsolt. XXXIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. Formája szokatlan. A zsoltáríró nem az Úr segítségül hívásával kezdi, hanem elbeszéli, hogyan jutott el odáig, hogy megszólaljon (2–4. vers). Utána jön a főrész (corpus) (5–12. vers), melyben a panasz mellett a bölcsességirodalom gondolatai is megtalálhatók. A záró versekben a zsoltáríró segítséget kér az Úrtól (13–14. vers). A zsoltár a babiloni fogságban előtérbe került gondolatokat tartalmazza. Ilyen az ember mulandósága, az erős bűntudat, valamint annak a felismerése, hogy jövevények és zsellérek vagyunk.

Zsolt. 39,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 39., 2., 3. és 7. pontja alatt. Zsolt. 39,2–4. vers.

A zsoltáríró „zablát” (más fordítás szerint: „szájkosarat”) tesz a szájára. Nem akar szólni, amíg előtte állanak a bűnösök (Zsolt 37:7k.; 141:3k.). Bűnt követne el, ha panaszkodna az ő jelenlétükben. Úgy értelmeznék, hogy perlekedik Istennel szenvedései miatt, és ez jó színjáték lenne számukra. Akkor ő is úgy viselkedne, mint a bűnösök (Zsolt 73:15)! Uralkodott magán és némán tűrt. De ezen a módon nem szűnt meg a szenvedés, hanem tovább égett a szívében. A baj változatlan, érintetlen („tabu”) maradt (3. vers). Végre panaszkodni kezdett (Zsolt 32:3–5; Jer 20:9).

Zsolt. 39,5–12. vers.

A panasz tartalma az emberi élet rövidsége, mulandósága. Háromszor is előfordul ezekben a versekben a „hebel” szó (6.7.12. vers). Ez leheletet, hiábavalóságot jelent, és a Prédikátor könyvének jellegzetes szava: minden hiábavaló (Préd 1:2.14; 2:11.17; 3:19; 12:8). Hasonló értelemben mondja a 7. vers, hogy az ember „árnykép” (Zsolt 73:20; 102:12; 144:4). Ugyanezt a szót Gen 1:27 egészen más értelemben használja: ott ez az ember istenképűségét jelenti. – A Prédikátor könyvére emlékeztet a 7. vers is: hiábavaló dolog sok vagyont gyűjteni. Meghal az ember, és nem tudja, kié lesz a vagyona (Préd 2:18–23; ld. még Zsolt 49:11kk.; 73:17–20). A zsoltáríró az élet nagy kérdéseinek a megfejtését Istentől kéri (5. vers; vö. Zsolt 73:17).

A 8. vers szép hitvallás: „Benned van reménységem”. Ez már a panaszénekek ún. bizalom-motívuma. A 9–11. vers ismét panaszének-jellegű: az ellene vétőktől (így olvasandó a héber szöveg „vétkeimtől” szava, ld. az új fordítású Bibliát) kér szabadulást. Ezek nem abban az értelemben bolondok, mint az elmebetegek, hanem abban az értelemben, hogy Istent nem veszik komolyan (Jób 2:10; Zsolt 10:4; 14:1; Jer 5:12). Ha a zsoltáríró elpusztulna az őt ért csapás miatt – és már közel áll ehhez (11. vers) –, akkor a gonoszok diadalmaskodnának. Már most is gyalázzák, gúnyolják őt (9b. vers). A zsoltáríró azért tűri némán a meg nem érdemelt támadást, mert az Úrra tekint, az Ő segítségét várja. Tudja, hogy a csapás az Úrtól van: „te cselekedtél” (10. vers). Azt is tudja, hogy a fenyítés a bűn miatt van (12. vers). A súlyos betegség úgy tönkreteszi az ember testét, ahogyan a moly szétrágja a ruhát. De az Úr el is tudja venni a csapást (11. vers); meg tud könyörülni hívén, aki már élete végéhez közeledik az Úr kezének ereje miatt (a héber szöveg „felindulás” szavát a LXX az „erő” szóval adja vissza). A 12. vers megint a bölcsességirodalom gondolatait tartalmazza.

Zsolt. 39,13–14. vers.

A zsoltár befejező verseiben olyan kérés hangzik el, amilyent más panaszénekekben találunk: hallgasd meg imádságomat (Zsolt 4:1; 54:4; 84:9), ne légy néma (Zsolt 28:1k.; 35:22; 83:2; 109:1; 143:7). Ha az Úr választ ad, az döntő fordulatot hoz a zsoltáríró számára. Ezért várja a pap szájából elhangzó ún. üdvjövendölést. Az Úr irgalmát reméli és kéri a zsoltáríró akkor is, amikor jövevénynek és zsellérnek mondja magát. Az ország ui. az Úr tulajdona (Lev 25:23; 1Krón 29:15; Zsolt 119:19; Zsid 11:13; 1Pt 2:11). A zsoltáríró joggal reméli, hogy Isten, Aki népe tagjaitól azt kívánta, hogy legyenek irgalmasak a jövevényekhez, özvegyekhez és árvákhoz (Deut 14:29; 16:11k..14; 24:17.19–22; 26:12; 27:19), maga is megkönyörül hívén, a nyomorúságba jutott „jövevényen” (Deut 10:18). Már Ábrahám is jövevény volt (Gen 23:4)! A 14. vers szerény kérést tartalmaz: „Tekints el tőlem!” (a héber szöveg „ragaszd be” szava nem illik ide. A szövegjavítás Jób 14:6 alapján történt; vö. Jób 7:19; 10:20–22). A zsoltárírók ennek az ellenkezőjét szokták kérni: azt, hogy tekintsen rájuk az Úr (Zsolt 13:4; 59:5; 119:159; vö. Num 6:24–26). A zsoltáríró azt kéri, hogy szűnjenek meg szenvedései, hiszen nemsokára elmegy és nem lesz többé: meg fog halni (Jób 7:9; 10:21k.; Zsolt 88:6–8). Az élet rövidségének gondolata tkp. a bölcsességirodalomhoz tartozik. Itt, a panaszének végén levő könyörgésben az Isten irgalmában való reménységet fejezi ki.

Zsolt. XL. ZSOLTÁR

A 40. zsoltár két részből áll: a 2–12. vers egyéni hálaének, a 14–18. egyéni panaszének. A 13. vers összeköti a zsoltár két részét. A második rész önálló énekként is megtalálható a 70. zsoltárban. A két zsoltárt valószínűleg a szerkesztés folyamán kapcsolták össze. A zsoltár Jeremiás és a Deuteronomium hatásait mutatja.

Zsolt. 40,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 40,2–6. vers.

A hálaénekben a zsoltáríró visszatekint az átélt nyomorúságra. „Várva várta” az Urat: csak Tőle remélt segítséget (Zsolt 27:14; 38:16; 39:8; 130:5). Az Úr pedig meghallgatta a „kiáltást”, az imádságot, és lehajolt hívéhez (Zsolt 18:7.17). A zsoltáríró már a halál birodalmában érezte magát; ez olyan gödörhöz hasonlít, amelynek iszap van az alján (Jer 37:16; 38:6), sőt zúgó vizek sodorhatják itt el az embert (Zsolt 42:8; 65:8; 69:2k..15k.). A pusztulásból mentette meg Isten a zsoltárírót, amikor magas kősziklára, biztos talajra állította. A szabadítás után maga az Úr indítja hívét hálaénekre (Jób 35:10; Zsolt 42:9). Az Urat dicsérő ének Isten ajándéka (Kol 3:16k.). Új ének ez, mert a szabadító Isten adja hozzá az inspirációt (Zsolt 96:1; 98:1; 149:1; Jel 5:9k.).

A 4. vers második felében látjuk, hogy a hálaadás a gyülekezet körében történik, és a gyülekezet tagjainak hitét erősíti (11. vers). A zsoltáríró bölcs tanítóként szól az 5. versben; vö. Zsolt 32:8kk.; 34:12kk.). A boldognak mondás a bölcsességirodalom stílusához tartozik. Boldog az, aki az Úrban bízik és „nem fordul a kevélyekhez”. Emögött a héber „rahab” szó áll, amely eredetileg a teremtő Istennel szembeszegülő szörny egyik neve (Jób 9:13; 26:12; Zsolt 89:11; Ézs 51:9). Itt a „hazugságot keverők” kifejezéssel együtt a bálványokra vonatkozik. Bűn ezekben bízni, ezekhez „fordulni” (Lev 19:4; Deut 31:18.20; Hós 3:1). Hiszen senki sem hasonlítható az Úrhoz (Zsolt 86:8; 89:7; Ézs 40:18). Népe szabadítására annyi csodát tett, hogy fel sem lehet sorolni (Zsolt 92:5k.; 104:24; 106:2; 139:17k.).

Zsolt. 40,7–12. vers.

A hálaadás hálaáldozat bemutatásával járt együtt. A zsoltáríró azonban azt állítja, hogy Isten nem gyönyörködik sem a hálaáldozatban (ehhez tartozik a véresáldozat, melyben a gyülekezet tagjai is részesülnek, és az ételáldozat, Lev 7:12kk.), sem pedig a bűnökért bemutatott áldozatokban (az égőáldozat mindenestül az Úré, hiszen füstként száll fel; a vétekáldozat értelmét neve is mutatja). Áldozat helyett engedelmességet kíván az Úr: „fület vájtál nekem”. A teremtő Isten azért adott fület az embernek, hogy meghallja és engedelmesen teljesítse Isten parancsolatait (1Sám 15:22k.; Ézs 1:10–17; Jer 7:22k.; Hós 6:6; Ám 5:21–24; Mik 6:6–8). Az Újszövetség ehhez hozzáteszi: áldozatok által nem üdvözülhet az ember, csak Krisztus kereszthalála által (Zsid 10:5–10).

A 8. vers eleje annak az embernek a mondása, aki hálaadás céljából megy a templomba (Zsolt 66:13; 118:19). A könyvtekercs, melyben „írva van rólam”, nem Mózes törvénye, hanem a zsoltáríró nyomorúságának és szabadulásának történetét tartalmazó irat. Szokás volt ezeket az ókori Keleten a templomokban elhelyezni, sőt kőbe vésni. Ezek alapján készítették a papok és léviták a zsoltárokat, immár liturgikus használatra (Deut 31:19kk.; Jób 19:23k.; Zsolt 102:19). A 9. versben a zsoltáríró elmondja, hogy Isten törvénye a szívében (tkp. a „belsejében”) van (vö. Deut 30:11–14; Zsolt 37:31; Jer 31:31–34; Ez 36:28k.). A 10–11. versben Isten igazságának hirdetéséről van szó. A gyülekezet előtt elhangzó hálaéneket említi a Zsolt 22:23k..26; 35:18; 107:32 is. Nemcsak Isten parancsolatainak engedelmes megtartása fontos (7. és 9. vers), hanem Isten tetteinek magasztalása is (vö. Zsolt 50:14k.; 51:16–19). Itt az imádság és az istendicséret áll szemben az áldozattal (Zsolt 69:31k.; 141:2). A zsoltáríró „nem zárja be száját” (10. vers), hanem dicséri az Urat a gyülekezet jelenlétében. Reménykedve várja, hogy az Úr sem „zárja be” hűségét és szeretetét, hanem őrizni fogja őt (12. vers). Isten kegyelme (heszed) örök és végtelen (Zsolt 89:3; 100:5; 106:1; 107:1; 136:1–26).

Zsolt. 40,13. és 14–18. vers.

A 13. vers összeköti a hálaéneket (2–12. vers) a panaszénekkel (14–18. vers), amely kevés eltéréssel a Zsolt 70-ben is megtalálható. Maga a panaszének a szokott módon az Úr megszólításával és segítségül hívásával kezdődik. Ehhez képest az összekötő vers szokatlan; a „mert” kötőszó máskor az ének főrészét vezeti be. A zsoltáríró itt megokolja szenvedéseit. Bűnbánattal mondja, hogy sok bűne miatt kell szenvednie, és már a szíve is elhagyta őt. Ez azt jelenti, hogy elfogyott a lelkiereje; kedvét vesztette, elcsüggedt. Ezért kéri az Urat, hogy siessen segítségére (Zsolt 22:20; 38:23; 70:2.6; 71:12). A bűnbánó bűnös számára a segítség bűnbocsánatot jelent (Zsolt 25:6k.; 51:3k.). A kérés másik fele a szenvedőt gúnyoló ellenség megszégyenítéséről szól (15k. vers). Az ellenség a szenvedő kárát, sőt halálát kívánja. A 16. vers végén hangutánzó szó áll, amelyet az új fordítású Biblia a „hahotázás” szóval fejez ki (Zsolt 35:21.25; Ez 25:3; 26:2; 36:2). A 17. vers visszautal a 15. versre: ne azok diadalmaskodjanak, akik életemre törnek (tkp. „lelkemet keresik”), hanem azok, akik az Urat „keresik” (Zsolt 24:6; 69:7; 105:4), és Őt magasztalják. Az utolsó vers megismétli a szabadulásért mondott könyörgést, és a zsoltárírónak azt a bizalmát fejezi ki, hogy hamarosan megsegíti őt az Úr, Aki törődik az alázatosokkal és szegényekkel (Zsolt 69:30; 86:1; 88:16).

Zsolt. XLI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár hálaének. A szokásos bevezetés hiányzik („Hadd adjak neked hálát, hadd magasztaljalak”): mindjárt a tanító jellegű mondásokkal kezdődik (2–4. vers). Ezután jön az átélt nyomorúság elbeszélése (5–10. vers), majd a könyörgés és annak meghallgatása (11–13. vers). A 14. verset a szerkesztő kapcsolta a zsoltárhoz.

Zsolt. 41,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 41,2–4. vers.

A hálaénekben ismételten előfordul, hogy a zsoltáríró bölcs tanítóként a gyülekezethez fordul és tanácsokat ad (Zsolt 31:24k.; 32:8kk.; 34:12kk.; 40:5). A boldognak mondás a bölcsességirodalomban gyakran előfordul. Itt azt az embert mondja boldognak a zsoltáríró, aki „értelmesen”, megértően bánik a szegénnyel; vö. Zsolt 35:13k.; Péld 14:31. Más zsoltárok az istenfélőket mondják boldognak (Zsolt 32:1k.; 34:9; 40:5; 65:5). Az igaz hit gyümölcse a könyörülő szeretet (Jak 1:27). Az ilyen ember is kerülhet bajba és betegségbe, de megsegíti az Úr (Mt 5:7). Nem engedi, hogy elnyelje őt ellenségei „dühe” (szó szerint: „lelke”). A betegség idején pedig orvosnak bizonyul az Úr (Ex 15:26; 2Kir 1:3; Zsolt 6:3; 30:3; 103:3b).

Zsolt. 41,5–10. vers.

A hálaéneknek ebben a részében az átélt nyomorúságot beszéli el a zsoltáríró, és szó szerint idézi az akkor mondott könyörgést. A szenvedést bűnei igazságos büntetésének tartotta, és bűnbocsánatért imádkozott (Zsolt 6:2; 38:2–6; 39:12; 69:6). Az 5. versben levő „lélek” szó itt a személyes névmás helyett áll: „gyógyíts meg engem!”. A következőkben a beteg látogatóit ismerjük meg (vö. Jób 2:11kk.). Ezek nemcsak azt kívánják, hogy haljon meg, hanem azt is, hogy a halál után „vesszen el a neve”, ne is emlékezzenek rá (Deut 7:24; 9:14; 25:6; Zsolt 109:13–15). Itt nem csupán azt tudjuk meg, hogy a látogatók „hiábavalóságot” beszélnek, egymás közt sugdolóznak, és rossz híreket terjesztenek a betegről, hanem a 9. vers szó szerint idézi is szavaikat: „valami pusztító dolog áradt rá…” Úgy gondolják, hogy pusztító démon hatalmába került a zsoltáríró; innen már nincs szabadulás. A zsoltárírónak különösen is fáj, hogy hajdani jó barátja is ellene támadt (szó szerint: „felemelte sarkát ellenem”; ez vagy „rúgást”, vagy „taposást” jelenthet). Pedig együtt ettek kenyeret, és így kötöttek szövetséget egymással. A volt jó barát nemcsak hálátlan lett, hanem szövetségszegő is (Zsolt 55:21). Az Újszövetség ezt a verset Júdással kapcsolatban idézi (Jn 13:18).

Zsolt. 41,11–13. vers.

Ezekben a versekben együtt van a zsoltáríró szabadulásáért és ellenségei megszégyenüléséért mondott könyörgése. Nem úgy akar „megfizetni nekik” (11. vers), hogy bosszút áll rajtuk, hanem megelégszik azzal, hogy „nem ujjonganak felettem” (12. vers). Az ő igazi jutalma az, hogy kiderült az ártatlansága (ti. az ellene mondott „hiábavalóságok” és koholt bűnök valótlannak bizonyultak, 7–8. vers), és „örökre” ott állhat Isten színe előtt (Zsolt 16:11). Ebből megtudta (12. vers; perfectum!), hogy Isten jóakarattal van hozzá, meghallgatta könyörgését.

Zsolt. 41,14. vers.

Ez a vers a zsoltárok első könyvének liturgikus záradéka. Hasonló záradék található mind az öt zsoltárgyűjtemény („könyv”) végén: Zsolt 72:18; 89:53; 106:48; 150. Mind az öt esetben Isten dicsőítésével van dolgunk: doxológiával.