Zsoltár XXVI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az egyéni panaszénekek közé tartozik. Azonban itt nem a szokásos arányban állnak egymás mellett a panaszének részei, hanem túlsúlyba kerül az ártatlanság hangoztatása. Hiányzik a panasz elbeszélése! Ezért vannak olyan magyarázók, akik ezt a zsoltárt nem is panaszéneknek gondolják, hanem ún. bizalom-zsoltárnak. Azonban ha röviden is, de van szó az ellenfelek viselkedéséről (9–10. vers), ez pedig a panaszének jellegzetessége. A zsoltár szereztetési idejére nézve némi támpont lehet az, hogy áll a templom (8. vers).

Zsolt. 26,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 26,1b–2. vers.

A bevezetésben az Úr megszólítása és segítségül hívása történik, éspedig jogi ügyben: „ítélj meg engem”, azaz „szolgáltass nekem igazságot” (új fordítású Biblia). Ilyen értelemben fordul elő az „ítélni” ige Zsolt 7:9; 35:24; 43:1-ben; az „ítélet” szó Zsolt 17:2-ben. A zsoltáríró vizsgálatot kér az Úrtól. Ahogyan az ötvös „megpróbálja” (tkp. megolvasztja) az ércet és a fémet, és megállapítja, hogy igaz-e vagy hamis, úgy az Úr is megvizsgálja az embert (Zsolt 17:3; 66:10). Az Urat sem téveszti meg a látszat: Ő belelát a szívekbe és „vesékbe” (Zsolt 7:10; Jer 11:20). A vizsgálat alkalmával az fog kiderülni, hogy a zsoltáríró igaz ember, aki feddhetetlenül élt (1. vers). A vizsgálat éjjel történhetett, a templom egyik kamrájában (Zsolt 17:3).

Zsolt. 26,3–8. vers.

A zsoltáríró hangsúlyozza ártatlanságát, előbb pozitív, majd negatív formában. Mind lelki életét, mind cselekedeteit Isten „hűsége és igazsága”, állandóan munkálkodó hűsége szabja meg (Zsolt 16:8; 25:15). Nincs közösségben a „hiábavaló emberekkel, az alattomosakkal”, a „gonoszok gyülekezetével”. Ezek az emberek összetartanak, de az igaz ember nem tartozhat közéjük (Zsolt 1:1.5k.). A 6. versben említett kézmosás nem a felelősség elhárítását jelenti, hanem az ártatlanság hangsúlyozását (Deut 21:6; Zsolt 73:13; vö. Mt 27:24). Rituális cselekedetre kell gondolnunk. Az ókori Keleten a templomok bejáratánál két szentelt vizet tartalmazó medence állt: ezekben lehetett az ártatlanság bizonyítására kezet mosni (Zsolt 24:4; 73:13). Ehhez az oltár ünnepélyes körüljárása is hozzátartozott (1Kir 18:26; Zsolt 118:27). Mindez az ún. tisztulási eskühöz tartozott: az alaptalanul megvádolt embernek a templomban kellett megesküdnie arra, hogy ártatlan (Ex 22:7kk.; 1Kir 8:31). Isten tudta kideríteni és nyilvánosságra hozni az igazságot. Amikor ez megtörtént, következett a hálaadás (7. vers). A „megigazított”, igaznak nyilvánított ember hangos szóval hirdette Isten csodálatos dolgait: azt is, amit népével, azt is, amit személy szerint vele tett. Szívesen vállalkozik a zsoltáríró erre a hálaadásra, hiszen szereti Isten házát (Zsolt 23:6; 27:4; 84:2.5), ahol Isten dicsősége lakozik (1Kir 8:11; 2Krón 5:14; 7:1–3; Ez 43:4k.).

Zsolt. 26,9–10. vers.

A panaszénekhez kérés is tartozik: „Ne takarítsd be életemet a vétkesekkel együtt”. Betakarítani a learatott gabonát szokták (Ex 23:10; Jób 39:12), továbbá a szőlőskertek termését (Deut 16:13). Átvitt értelemben azt jelenti, hogy Isten elveszi vagy visszaveszi az embertől az életet (Jób 34:14; Zsolt 11:5k.; 28:3; 37:22; 104:29). A zsoltáríró nem azt kéri, hogy egyáltalán ne haljon meg, hanem azt, hogy ne a gonosztevőkkel együtt, ne gonosztevőként haljon meg: ne úgy, mint aki bűnösnek bizonyult. A 9. vers vége vérontókról beszél; vérontás a felebarát tönkretétele, mindenféle embertelenség (Ez 22:1–16). Szó van még „gyalázatról”; ez szexuális bűnöket, fajtalanságot jelent (Lev 18:17; 19:29; 20:14; Jer 13:27; Ez 16:27; 22:9; 23:21). A bírák megvesztegetését szigorúan tiltotta a törvény (Ex 23:8; Deut 16:19; 27:25), és harcoltak ellene a próféták is (Ez 22:12; Ézs 1:17; Ám 2:6; Mik 2:2).

Zsolt. 26,11–12. vers.

A 11. vers megismétli az ártatlanság hangsúlyozását. A zsoltáríró „megváltást” kér. Ahogyan „megváltotta” népét Isten Egyiptomból (Deut 9:26; 13:6; 21:8), és ahogyan kiváltják a rabszolgát a szolgaságból (Deut 15:15; 24:18), úgy az Úr is megváltja híveit (Zsolt 31:6; 34:23; 44:27; 49:16; 55:19; 69:19; 71:23; 130:8) – veszedelemből, ellenségtől, haláltól és bűnből. A „megváltott” ember „egyenes” térre, azaz tágas, sík térre állhat (a templom udvarára gondolhatunk), és ott áldhatja hálaénekben az egész gyülekezet előtt a kegyelmes Istent.

Luther Márton és Kálvin János tanítása szerint a zsoltáríró nem abszolút értelemben tartotta magát ártatlannak vagy bűntelennek. Isten előtt minden ember bűnös (Jób 4:17; 25:4–6). De nem követte el azokat a bűnöket, melyekkel ellenfelei vádolják; ezen a téren ártatlan.

Az utolsó ítéletet Jézus Krisztus is az aratáshoz hasonlítja (Mt 13:24–30).

Zsolt. XXVII. ZSOLTÁR

Ebben a zsoltárban bizalom-ének (1–6. vers) és egyéni panaszének (7–14. vers) áll egymás mellett. Összeköti őket a közös versmérték: mindkettő 3+2-es sorokból áll. Maga a bizalom-motívum is része lehet a panaszéneknek, azonban itt világosan felismerhető, hogy a 7. vers a panaszének szabályos bevezetése. Innen kezdve a zsoltár egyes szám 2. személyben szólítja meg az Urat, az 1–6. versben pedig az Úrról egyes szám 3. személyben van szó. Ehhez járul az is, hogy az 1–6. vers írója távol van a templomtól (4. vers), a 7–14. vers írója pedig a templomban van (8. vers). Itt kapja a papi üdvjövendölést is (14. vers). A zsoltár a fogság előtti időből való.

Zsolt. 27,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt. - Zsolt. 27,1b–3. vers.

A bizalom-ének szerzője az Urat világosságának nevezi. Ez azt jelenti, hogy minden földi bajból és szenvedésből szabadítást tud adni az Úr (Zsolt 97:11; 112:4; Ézs 9:1). Két költői kérdés fejezi ki az Úrba vetett bizodalmat: Kitől félnék? Kitől rettegnék?

A 2. vers szerint az ellenség szándéka az, „hogy marcangoljanak engem”. Máshol is előfordul, hogy a zsoltáríró a vadállatokhoz hasonlítja ellenségeit (Zsolt 7:3; 10:9; 17:12; 22:13k. stb.). Szó szerint itt „testem evéséről” van szó. A kifejezés átvitt értelemben veendő; arám megfelelője rágalmazást jelent (Dán 3:8; 6:25). A zsoltáríró biztos abban, hogy ellenfelei el fognak bukni (2b. vers). A perfectumok ezt a bizakodást fejezik ki. A 3. verset egyes magyarázók szerint a király mondja, de helyesebb arra gondolni, hogy a tábor és a háború nem tényleg fenyegető veszély, hanem elképzelt veszély: a zsoltáríró azt fejezi ki, hogy a legnagyobb bajban sem inogna meg a hite (vö. Zsolt 3:7; 46:3k.).

Zsolt. 27,4–6. vers.

A 4. vers közepe („az Úr házában való lakozásom”) idézet Zsolt 23:6-ból (ld. még Zsolt 61:5). Az Úr „kedvességének látása” az ókori keleti népek vallásában az istenszoborban való gyönyörködést jelentette. Kis sumer szobrok maradtak ránk, melyek az istenszobrot hatalmas szemekkel bámuló híveket ábrázolnak. A Bibliában erről szó sem lehet. De nem is orákulum-várásról van szó (ezt kérés előzné meg!). Inkább arra kell gondolni, hogy a hívő ember a bajok között bizalommal, reménységgel tekint az Úrra (ld. 13. vers; Zsolt 17:15; 63:3). Az Úr meglátása a hit végső célja (Ex 24:11; Jób 19:28k.; Zsolt 63:3; 1Kor 13:12). Az 5. vers szerint a templom: az Úr „hajléka” (Zsolt 31:21; 76:3; JSir 2:6) és „sátra” (2Sám 7:2; Zsolt 61:5) – mindkettő régies kifejezés – menedéket ad az üldözöttnek. A vers vége magas kőszikláról beszél: itt nem éri utol a hívőt az ellenség (Zsolt 18:3; 28:1; 31:3k.; 42:10; 62:3.7k.). A 6. vers fogadalomtétel. A fej felemelése a diadal jele (Zsolt 3:4; 83:3; 110:7); ehhez tartozik a diadalkiáltás (2Sám 6:15; 2Krón 15:14; Ezsd 3:11k.; Zsolt 47:6; 89:16). A szabadítás után a zsoltáríró hálaéneket fog mondani és hálaáldozatot fog bemutatni a templomban, az Úr „sátrában” (Zsolt 22:23kk.; 54:8; 107:22; 116:17–19).

Zsolt. 27,7–13. vers.

Panaszének. A bevezetés (7. vers) az Úr megszólítása és segítségül hívása. A 8. versben szövegromlással van dolgunk. Szó szerint: „Neked mondja szívem: keressétek orcámat! Orcádat keresem, Uram!” A középső mondat („keressétek orcámat”) zavaró duplum; kihagyásával helyreáll a vers értelme, és a sok szövegjavítási kísérlet feleslegessé válik. 9. vers: Ha Isten elrejti orcáját, az a harag és az elutasítás jele (Zsolt 10:11; 22:25; 30:8; 44:25; 69:18; 102:3). Az „elhajlít” szó a bírói tevékenységre mutat, aki a vádlott kérését elutasítja (Péld 18:5; Ézs 29:21; Ám 5:12). A zsoltáríró az Úr szolgájának nevezi magát (Zsolt 19:12.14; 31:17; 69:18; 86:2; 116:16). Szenvedése okának az Úr haragját tartja (Zsolt 6:2; 102:11), mégis úgy könyörög Hozzá, mint segítsége Istenéhez (Zsolt 18:47; 24:5; 25:5; 51:16; 88:2). – 10. vers: a bajban levő embert elhagyták barátai és családtagjai. Ebben a helyzetben az Úr „fogadja magához”. Itt adoptációról van szó, mint Zsolt 2:7-ben is. A 11. vers a 13. verssel összetartozik. Egyiptomi szövegek szerint a halottat az alvilágban veszedelmek fenyegetik az ítélet helyére vivő úton, ezért vezetőt kap. A zsoltáríró olyan vezetést kér az Úrtól, hogy ne kelljen a holtak közé kerülnie, hanem az élők földjén maradhasson. A zsoltáríró ellenségei hamis tanúk, akik erőszakot készítenek elő (régebbi fordítók szerint „lihegnek”) ellene. Az Úr azonban nem adja át őt ellenfelei „kívánságának” (12. vers) – ezt jelenti itt a „lélek” szó (tkp. „torok”, Ézs 5:14; Zsolt 69:2; Jón 2:6). Az ellenség fegyvere a rágalmazás (Zsolt 4:3; 5:7; 12:3; 35:11). A fenyegető veszélyben (13. vers) az Úrba vetett bizalom fejeződik ki: „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élők földjén” (Zsolt 52:7; 116:9; 142:6). Isten az élet ajándékozója és megmentője. A zsoltáríró hisz az Úr szabadításában (Zsolt 118:14–17).

Zsolt. 27,14. vers.

Ez a vers a zsoltáríró könyörgésére válaszoló ún. papi üdvjövendölés, mely reménységre biztatja az imádkozót; ilyen 1Sám 1:17 is.

Zsolt. XXVIII. ZSOLTÁR

Az első hét vers egyéni panaszének, mely a bevezető imádság után (1–2. vers) a gonoszok jellemzését tartalmazza és büntetésüket kéri (3–5. vers), majd rövid himnikus hálaadás következik (6–7. vers). Utána a királyért és a népért mondott könyörgés jön; ez tkp. nem szerves része a panaszéneknek. Szereztetési idő a fogság előtti kor; ld. a 9. vers magyarázatánál.

Zsolt. 28,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 28,1b–2. vers.

A bevezetésben a zsoltáríró segítségül hívja az Urat. Kősziklának nevezi Istent, amivel azt fejezi ki, hogy Isten erős és állandó oltalom a bajban levő hívek számára (Zsolt 18:3; 42:10; 62:3.7): Ha az Úr nem felelne a segélykiáltásra („néma maradna”, Zsolt 35:22; 39:13; 83:2; 109:1), az azt jelentené, hogy nem is ad segítséget, és a zsoltáríró a sírgödörbe jutna, meghalna. Ezért az imádság mozdulatával, kezét felemelve esedezik (Zsolt 63:5; 134:2; 141:2; 1Tim 2:8), és közben a szentek szentje felé fordul. Itt volt a szövetségláda, mely felett láthatatlanul trónolt az Úr (1Kir 8:6k..12k.). Egyébként is szokás volt a templom felé fordulva (1Kir 8:35kk.; Ezsd 10:1; Zsolt 5:8; 134:2; Dán 6:11) vagy az ég felé nyújtott kézzel imádkozni (1Kir 8:22; Ezsd 9:5; Neh 9:3; Zsolt 88:10; 143:6).

Zsolt. 28,3–5. vers.

A panaszének fő részében összefonódik a zsoltárírónak a saját szabadulásáért mondott könyörgése az ellenség megbüntetéséért mondott kéréssel, ill. az ellenség jellemzésével. Először azt kéri az Úrtól, hogy ne „húzza”, ne ragadja őt el a gonoszokkal együtt. Emögött az a meggyőződés áll, hogy a gonoszok sorsa az idő előtti, hirtelen halál (Zsolt 26:9k.; 34:22; 37:9k.20; 49:15; 73:17–20). Jellemző rájuk, hogy beszédük békés, de szívük és cselekedeteik gonoszok (Zsolt 5:10; 12:3–5; 58:3–6; Jer 9:7; Mt 23:3). Nem értik az Úr cselekedeteit, a történelemben véghezvitt munkáit (Zsolt 54:5; Ézs 5:12; 6:9k. Nem értelmetlenség ez, hanem bűnös nemtörődömség, hitetlenség. Igazságos az Úr, ha megbünteti őket tetteikért. Jeremiás szavait idézve ezt úgy fejezi ki a zsoltáríró, hogy az Úr lerombolja és nem építi fel őket (Jer 1:10; 18:7.9; 24:6; 31:28; 42:10).

Zsolt. 28,6–7. vers.

Itt jól látható a panaszénekekben előforduló hirtelen hangulatváltozás. A panasz és a kérés után minden átmenet nélkül felcsendül a diadalmas öröm hangja, pl. Zsolt 6:9–11; 56:10–12; 57:8kk.; 140:13k. A zsoltáríró imádkozás közben, esetleg pap szája által kijelentést kap. A himnuszok stílusában áldja az Urat (Zsolt 68:20.36; 124:6; 135:21). Idézi a 2. vers szavait: „esedező hangját” (Zsolt 86:6; 116:1; 130:2; 140:7) meghallgatta az Úr. A 7. vers a bizalom-motívum után hálaénekkel végződik: „hálát adok Neki”, ti. a kapott segítségért. Az Úr pajzsként védelmezte hívét (Zsolt 7:11; 18:3; 33:20; 59:12). A hála szívbéli örömben és hálaének mondásában nyilvánul meg. (A szövegjavítási kísérletek itt feleslegesek.) Zsolt. 28,8–9. vers.

Egyéni hálaénekek és panaszénekek végén gyakran található a királyért és a népért mondott könyörgés (1Sám 2:10; Zsolt 61:7k.; 63:12; 84:9k.; 89:19). A 8. vers elején levő régies alakú „nekik” (lámó) szóból kiesett egy betű; sok kézirat és a LXX alapján „népének” (lecammó) olvasandó. A könyörgés a „felkentért”, az éppen uralmon levő királyért szól. Ez arra mutat, hogy a zsoltár a fogság előtti időből való, amikor még volt király és állt a templom (2. vers). A népet a 9. vers az Úr örökségének mondja (vö. Deut 9:26.29; 32:9; Jer 12:7–9). Az Úr pásztorként vezérli népét (Zsolt 23:1; 80:2; Ézs 40:11). Az áldás nem csupán egyéneknek szól, hanem az Úr egész népének (Gen 12:1–3; Zsolt 3:9; 29:11).

Zsolt. XXIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár istendicséret (himnusz). A bevezetés (1–2. vers) imperativusokban szólítja fel a mennyei lényeket az Úr magasztalására. A zsoltár fő része (3–9ab. vers) a „hét mennydörgésről”, az Úr „hangjáról” szól, a befejezés (9c–11. vers) az Úr áldásos uralkodásáról.

Zsolt. 29,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 29,1b–2. vers.

A mennyei lények (szó szerint „istenfiak”) az Úr mennyei udvartartásához tartoznak (1Kir 22:19; Jób 1:6; 2:1; 38:7). Mindegyiküknek felette áll az Úr (Zsolt 82:1.6; 89:7; 96:4k.; 97:7.9). Az a dolguk, hogy az Urat magasztalják (Zsolt 103:20; 148:1kk.; Ézs 6:2k.). „Dicsőséget és erőt”, „neve dicsőségét” adják meg. Az „adjatok” szó az Úr dicsősége elismerését fejezi ki. A 2. vers végén levő „szent ékességben” jó fordítás nem kell változtatás („amikor megjelenik szentélyében”), ld. még Zsolt 96:9. A LXX és Zsolt 96:9 alapján az Úr ékességére vagy méltóságára kell gondolnunk. Ez a kifejezés párhuzamban áll a vers első felében levő „dicső nevét” kifejezéssel. Ezt magasztalják a mennyei lények.

Zsolt. 29,3–9b. vers.

A hét mennydörgés. A zsoltár fő része mögött számos ókori keleti szöveg áll. Babiloni szövegek Mardukot dicsérik, akinek a szava megrendíti az eget és a földet. Az ő szava okozza a Tigris és az Eufrátesz áradását, amely a termékenységet biztosítja. De közelebb állnak Izráelhez az ugarit szövegek amelyekben Baalt ünnepelték úgy, mint vihar-istenséget: egyik kezében lándzsát tart, mely hét villámban végződik, másik kezében buzogányt, mellyel a mennydörgést okozza. A zivatar esőt és termékenységet hoz. Baal legyőzte hatalmas ellenségét is, Jam-ot, a tengert, ill. a tengeri szörnyet; utána megépítette palotáját.

A zsoltár fő része hitvallás, melynek tartalma az, hogy a Baalnak tulajdonított hatalmat és királyi uralmat az Úr gyakorolja. Ő a „dicsőség Istene” (3. vers; ApCsel 7:2). Az Ő hangja („a mennydörgés”, Jób 37:4; Zsolt 18:14; 46:7; 68:34; 77:18; Ézs 30:30; Jer 25:30k.; Jóel 4:16; Ám 1:2) zeng a nagy vizek felett, tördel cédrusokat; hangjára ugrándozni kezd a hatalmas Libánon-hegy és a Szírjón (a Hermón, Deut 3:9), mint a borjú (Zsolt 114:4.6). Ahogyan a kőből szikrát lehet csiholni, úgy „vág” az Úr hangja tűzlángokat, azaz villámokat (Zsolt 18:15; 77:18). Megremegteti még Kádes pusztáját is (8. vers). Itt nem a pusztai vándorlás történetéből ismert Kádesre kell gondolnunk, hanem a Palesztina északi részén levő Kádesre. A 9. vers első felét kétféleképpen fordítják: 1. „Az Úr hangja megtáncoltatja a tölgyeket, és lehántja az erdőket”, 2: „Az Úr hangja vajúdásra készteti a szarvasteheneket, és elvetélésre készteti a zergéket”. Az utóbbi hűségesebb.

Zsolt. 29,9c–11. vers.

A 9. vers vége visszakanyarodik a zsoltár elejéhez: az istenek Királyát dicsérik alattvalói mennyei palotájában. A mennyei és a földi templom összetartozik (Zsolt 78:68k.). Az 1–2. vers és a 9c. vers szerint az Élnek, a kánaáni istenek királyának tulajdonított hatalom az Urat illeti meg. Ő trónol örök Királyként a mennyei óceán felett (Zsolt 104:3). A mítosz szerint Él „a két folyam forrásánál, a két óceán medrének közepén” lakozott, mint „örök” király, az istenek atyja és a „teremtmények teremtője”. Baal viszont nem volt örök király, hiszen minden ősszel meghalt, és minden tavasszal feltámadt. Az Úr nagyobb Baalnál: Ő örök Király (Ex 15:18; Zsolt 10:16; 93:2; 145:13; 146:10). A 11. vers későbbi, mint a zsoltár egésze. Arról tesz bizonyságot, hogy az Úr mint az ég és a föld hatalmas Királya, hatalmát népe javára használja fel. Népét „békességgel” áldja meg: mindent megad neki, ami a nép életét segíti (Zsolt 3:9; 28:9; 33:12; 125:5; 128:6).

A zsoltár szereztetési ideje a királyok korának első fele. Maga a költemény igen régi. A benne levő gondolatok Izráel előttiek. A zsoltár bevezető és befejező része mögött Él-tradíciók, fő része mögött pedig Baal-tradíciók állnak. Kérdés, hogy mikor jött el az ideje annak, hogy az Úr Él és Baal örökébe lépett? Ennek első nyoma Gen 33:20-ban olvasható: „Él (ti. Él-istenség) Izráel Istene!” Baal legyőzéséért pedig még Illés és Hóseás is keményen harcolt (1Kir 18. rész és Hós 2. rész). Természetesen a kánaáni mitológiából csak azt vette át az Ószövetség, ami az Úr kijelentésével megegyezik.

Zsolt. XXX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár hálaének. A bevezetés (2–4. vers) a halálból megmentő Urat dicséri, a fő rész először felszólítja a híveket Isten magasztalására, majd tanítja őket Isten jóságára (5–6. vers). Ezután a bűnbánat (7–8. vers) és a nyomorúságban mondott könyörgés következik (9–11. vers). Végül a befejezés megint hálaadást tartalmaz (12–13. vers). A zsoltár szóhasználata és a zsoltáríró gondolkozásmódja (nem cégéres bűnről beszél, hanem a szív mélyén levő bűnről) a fogság utáni korra mutat.

Zsolt. 30,1. vers.

Ld. a bevezetés 2:, 1. és 3. pontja alatt. A címfeliratban említett templomszentelés Kr. e. 185-ben, a Makkabeusok korában történt. A későbbi korban az egyéni éneket a közösségre vonatkoztatták.

Zsolt. 30,2–4. vers.

A hálaének jellegzetes stílusát látjuk itt: „Hadd magasztaljalak” (cohortativus) (Zsolt 118:28; 145:1). Isten ui. úgy mentette ki a halálból („gödörből”, 10. vers) a zsoltárírót, mint valami kútból (Ex 2:16.19). Halálos betegségből gyógyította meg (3. vers; Zsolt 6:3; 41:5; 103:3; 147:3), azok közül emelte ki, akik a holtak hazájába térnek. A szabadítás által az Úr megszégyenítette a zsoltáríró ellenségeit, akik halálának örültek volna (Zsolt 25:2; 35:19; 38:14–17).

Zsolt. 30,5–11. vers.

A zsoltár fő részében himnikus stílusban szólítja fel a zsoltáríró a híveket az Úr magasztalására. Szó szerint: Magasztaljátok szent emlékezetét. Ez Isten szent nevének ünnepélyes emlegetését jelenti (Zsolt 97:12; 102:13; 135:13) – arra mutat, hogy a hálaadás a gyülekezet közösségében (valószínűleg hálaáldozat kíséretében, bár erről nem beszél külön a zsoltár) történt (Zsolt 22:23kk.; 35:18; 116:14.18). A zsoltáríró tanítást ad Isten jóságáról: nagyobb az Ő kegyelme, mint a haragja. A harag csak pillanatnyi (opus alienum Dei), a kegyelem örök (opus proprium Dei); ld. Ex 20:5kk.; 34:6k.; Num 14:18; Deut 5:9k.; Zsolt 103:6kk.; Ézs 54:7k. Az éjszakát a nagybeteg fájdalmak és könnyek közt tölti el (Zsolt 6:7; 77:3–6), de reggelre megjön a segítség (Zsolt 46:6; 90:14; 143:8; Ézs 17:14; 29:5–8).

A hálaadáshoz hozzátartozik az átélt nyomorúság elbeszélése. A zsoltáríró egészen a nyomorúság okáig nyúl vissza: bűnéről tesz vallást. Ez abban állt, hogy jómódjában elbizakodott: a sok ajándék mögött nem látta meg az ajándékozó Istent. Ettől a bűntől óv a Deut 8:11kk.; hiszen így a bűnösök gondolkoznak (Zsolt 10:6; 49:12; Péld 1:32; 1Kor 10:12). Egyedül Isten tudja megtartani az embert (Zsolt 15:5; 16:8; 21:8; 62:3.7). Ő azonban megbüntette elbizakodott hívét: „elrejtette orcáját” (Zsolt 13:2; 44:25; 69:18; 88:15; 102:3). A korábban elbizakodott ember ettől megrémült (Ex 15:15; Zsolt 6:11; 48:6; 104:29). A 9–10. versben a zsoltáríró elmondja azt a könyörgést, amellyel a nyomorúság idején fordult az Úrhoz. Érvelése megfelel az ókori keleti ember gondolkodásának: ha meghalna, nem tudná Istent dicsérni. A holtak hazájában nincs istendicséret (Zsolt 6:6; 88:11–13; 115:17; Ézs 38:18k.). Ezzel az érveléssel Istent akarja közbelépésre bírni a zsoltáríró. Hite és meggyőződése szerint az emberi élet legfőbb értéke az, hogy magasztalhatja Istent. A 11. vers könyörgés Isten kegyelméért (a LXX tévesen használ perfectumokat imperativusok helyett).

Zsolt. 30,12–13. vers.

A befejezésben a zsoltáríró visszatekint az átélt szabadításra: „Gyászomat körtáncra fordítottad” (concretum pro abstractum), „leoldottad gyászruhámat, és örömmel öveztél fel (abstractum pro concreto), vö. Ézs 61:3. A körtánc a hálaadó istentisztelet része lehetett (Zsolt 26:6k.; 118:27; 149:3; 150:4; ld. még Jer 31:13; JSir 5:15). A 13. vers így kezdődik: „Ezért dicsőség zeng neked”. A LXX szerint „dicsőségem” (kebódi); ez olykor „májam” (kebédi) helyett áll – tévesen. Mindenképpen az a jelentése, hogy „én magam”; az új fordítású Biblia szerint: „szívem”. Ez a vers a hálát adó ember fogadalma: Isten magasztalását folytatni fogja, Istent dicsérő éneke nem fog elhallgatni (Zsolt 103:1).

Zsolt. XXXI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár két részből áll: 2–9. és 10–25. vers. A két rész között sok hasonlóság van. Mindkettő egyéni panaszének, melyet átsző az ún. bizalom-motívum, és végül hálaadásba torkollik. Mégis tény, hogy a 2–9. versben levő ének kerek egész, és a 9. vers után – a már megkapott szabadítás után – újból a panaszének jellegzetes bevezetése következik. Itt tehát két ének került egymás mellé.

Zsolt. 31,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 2. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 31,2–3. vers.

A bevezetésben megszólítja a zsoltáríró az Urat és Tőle kér segítséget, oltalmat (2. vers; ld. még Zsolt 7:2; 11:1; 16:1). „Oltalmazó kősziklának” és „vár házának” nevezi az Urat (vö. Zsolt 18:3; 71:1–3). Az Úr menedéket ad az üldözöttnek (Ex 21:12kk.; 1Kir 1:50). Az Úr érvényesíti igazságát: ítélettel sújtja a bűnöst (Zsolt 129:4), és érvényesíti a jogfosztottak igazságát (Zsolt 116:5k.). Sürgős a segítség, a kérés meghallgatása! Egyiptomi templomokban gyakran találunk füleket ábrázoló rajzokat. Ez azt mutatja, hogy a hívek bíztak imádságaik meghallgatásában. A zsoltárok írói is kérik az Urat: „Fordítsd felém füledet!” (Zsolt 17:6; 71:2; 86:1).

Zsolt. 31,4–6. vers.

A panaszének főrésze „mert”-tel és a bizalom-motívummal kezdődik. Sziklavárának nevezi az Urat, mert bízik abban, hogy Nála menedéket talál (Zsolt 18:3; 42:10; 71:3; 91:2; 144:2). Isten mint házigazda vezeti a templomába igyekvő zarándokot, akit veszély fenyeget (Zsolt 23:3). Ellenségei fölényben vannak vele szemben, mint a vadász, aki csapdát készít (Zsolt 9:16; 25:15; 35:7k.; 64:6; 140:6; 142:4). Élete veszélyben van. Egyedül Istentől vár „megváltást” (Zsolt 26:11; 34:23; 44:27; 49:16; 69:19; 71:23). A 6. vers első mondatát Jézus Krisztus és István vértanú is idézi (Lk 23:46; ApCsel 7:59).

Zsolt. 31,7–9. vers.

Az ének befejező része ún. tisztulási esküvel kezdődik. Az Úr előtt felsorolták az el nem követett bűnöket (Deut 26:13k.; Jób 31:1kk.; Zsolt 7:4–6). A „hiábavaló bálványok” (Deut 32:21; 1Kir 16:13.26; Jer 8:19; 14:22) kísértést jelentettek a hívek számára. A zsoltáríró hűségnyilatkozata után a hála szava hangzik el. „Ujjongok és örülök” (cohortativusok) mondja a zsoltáríró, mert az Úr meglátta, „ismeri” a nyomorúságot, és a „szükségből” kiszabadítván „tágas térre” állította hívét (Zsolt 4:2; 18:20; 118:5; Hós 4:16). Itt a hamis vádtól megszabadult vádlottra gondolhatunk, akit Isten megmentett.

Zsolt. 31,10–14. vers.

Rövid imperativusos bevezetés után kétszer is találkozunk a panaszének fő részét kezdő „mert” kötőszóval. Ez után a panasz elbeszélése következik. Súlyos betegségről beszél a 10–11. vers. A zsoltáríró szeme elhomályosodott (Zsolt 6:8), élete végéhez ért; ereje elfogyott, csontjai is elgyengültek (Zsolt 35:10). A 11. vers „bűnöm miatt” szavát a LXX „nyomorúságom miatt”-nak olvassa. A panaszéneknek ez a része ún. „én-panasz”.

Ebben a helyzetben a szenvedőtől elfordultak az emberek (Zsolt 38:12–15; 55:14k.; 88:9). Ellenségei gyalázták, szomszédai féltek (szó szerint: „szomszédaimnak nagyon”; itt szövegjavítást alkalmazunk, me’ód helyett mágór). Olyannak tekintették, mint aki már meg is halt: elfelejtették (Zsolt 88:6). Hasonlóvá lett a tönkrement, eltört edényhez, melyet már kidobtak. Háta mögött rosszakaratú sugdolózás folyt: „Iszonyat mindenütt!” (Jer 6:25; 20:3k..10; 46:5; 49:29). (A LXX az ige másik jelentését veszi alapul: „akik körülöttem tartózkodnak.) A szenvedő zsoltáríró helyzetét már reménytelennek tartották. A panaszéneknek ez a része ún. „te-panasz”: ellenség miatti panasz.

Zsolt. 31,15–19. vers.

Az „én pedig” kifejezés váratlan fordulatot, erős ellentétet jelent. A zsoltáríró az Istenbe vetett bizodalmát állítja szembe a támadással. Az „Istenem” szó mindenütt bizalmat fejez ki, ld. Zsolt 22:1. A 16. vers eleje szó szerint: „kezedben vannak időim”, azaz sorsom, életem folyása. Ezután a panaszénekben gyakran előforduló kettős kérés következik. Egyrészt saját szabadulását kéri a zsoltáríró. Ha az Úr orcája ráragyog, az az Úr kegyelmes jelenlétét fejezi ki (Num 6:25; Zsolt 4:7; 67:2; 80:4.8.20); ennek ellentéte az orca elrejtése, ami az Úr haragját fejezi ki (Zsolt 13:2; 22:25; 27:9; 30:8; 44:25; 69:18 stb.). Másrészt a bűnösök megszégyenüléséért, büntetéséért is könyörög. A héber szöveg „némuljanak el a holtak hazájában” szavait a LXX így fordítja: „vitessenek le a Hadesbe”. A 19. vers nevén nevezi bűnüket: hazug, orcátlan és bűnös beszéd az igazak ellen.

Zsolt. 31,20–23. vers.

Ez az igeszakasz a himnuszok stílusában, költői kérdéssel kezdődik: „Mily nagy a te jóságod!”. Utána néhány kézirat még az „Uram” szót is tartalmazza. Az istendicséret oka Istennek híveit oltalmazó szeretete: menedéket ad nekik, elrejti őket „szárnyai rejtekében” és sátorában. (A héber szöveg „orcádnak rejtekében” kifejezése helyett javasolják a „szárnyaid rejtekében” kifejezést; vö. Zsolt 17:8; 36:8; 61:5; 63:8; 91:4; Mt 23:37.) Az Úr „sátra” régies szó; a templomot jelenti. A templom menedéket nyújtott az üldözötteknek (Zsolt 27:1.4; 36:8). Az oltalomra szükség van, mert az emberek viszálykodásai és perlekedései veszélyeztetik a híveket. (A „viszálykodás” – róke¶z – fordítása nehéz. Ézs 40:4-ben egyenetlen, hepehupás utat jelent. Gondolnak rágalmazásra is; ez az ellenség erős fegyvere; Zsolt 4:3; 5:7; 12:3–5.) A 23. vers megint a himnuszok stílusában dicséri Istent, Akinek a hűsége nagyobb volt a bajban levő ember hiténél. Ő már kétségbeesett; azt gondolta, hogy elvettetett Isten szeme elől (mások a gyakoribb „kivágattam” szóra gondolnak; Zsolt 88:6; Ézs 53:8; JSir 3:54). De az Úr még ebben a helyzetben is meghallgatta a könyörgést. Ezt csodának tartja a zsoltáríró (Zsolt 17:7). Zsolt. 31,24–25. vers. A hálaadás alkalmával, amikor a hívek elbeszélték az átélt nyomorúságot és szabadítást, a gyülekezetet is felszólították az Úr magasztalására (Zsolt 22:24). Most a Deut 6:5; 10:12 értelmében az Úr szeretetére hívja fel a zsoltáríró a híveket. Az Úr ui. őrzi a hűségeseket, de „bőven” megfizet a gőgösöknek (Ézs 2:10–18). A 25. vers az Úrban reménykedő híveket szólítja fel az Úrhoz való ragaszkodásra (Józs 1:7; Zsolt 27:14).

Zsolt. XXXII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a hét bűnbánati zsoltár közé sorolta az egyházi hagyomány. Ilyenek: Zsolt 6; 38; 51; 102; 130; 143. De a zsoltáríró nem mondja meg, mi volt a bűne. A Zsolt 32-t inkább hálaadó zsoltárnak tartjuk, melyet a bölcsességirodalomból vett gondolatok szőnek át. A zsoltár a késői zsoltárok közé tartozik, azonban még a Jób könyve előtti időből való.

Zsolt. 32,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3., 26. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 32,1b–2. vers. A zsoltár bevezetése a bölcsességirodalomból ismert kifejezéssel kezdődik: „Boldog” (Zsolt 1:1; 34:9; 106:3; 112:1; 128:1). Ez a szó azt az embert jelöli, aki eljutott a bölcsességre, elfogadta Isten akaratát és bízik az Úrban. A Zsolt 32 azonban a boldogságnak nem a szubjektív oldalára helyezi a hangsúlyt, hanem az objektív oldalára. Boldog a „megbocsátott hűtlenségű” és „elfedezett vétkű” ember, akinek az Úr nem „tulajdonít” bűnt. (Ezeket a szavakat idézi Róm 4:7k.) A papok joga és feladata volt ezt kihirdetni, deklarálni (Deut 6:25; 24:13; Ez 18:9).

Zsolt. 32,3–7. vers.

A hálaének fő részében a zsoltáríró elbeszéli a gyülekezet közösségében (11. vers) az átélt nyomorúságot és a kapott szabadulást. A betegséget az ókori Kelet népei ártó démonoknak tulajdonították. Ránk maradt amuletteken szárnyas, ember alakú démonok keze térden álló emberek fejére nehezedik, sőt a démon lába is emberre tapos. Egyik démon a sivatagi szelet ábrázolja, mely betegséget hoz. A zsoltáríró azonban a bajt már nem démonoknak tulajdonítja, hanem az Úr kezéből fogadja el (Zsolt 38:3k.; 39:11k.; Ézs 45:7). Isten igazságosan büntette őt; ő bűnös volt (1–2. vers). De amíg nem jutott bűnbánatra, egyre nőttek szenvedései. „Csontjai elkoptak”, nyelve (így javítják a 4. versben levő „sütemény” szót lesaddí helyett lesóní szót) olyan lett, mint amit a nyári hőség szárít ki. Már ordított fájdalmában (Zsolt 38:3–5; 39:11k.), de mihelyt megvallotta bűnét, azonnal megbocsátott neki az Úr. Ez olyan örömüzenet, amely az Újszövetségben is felcsendül (Mt 9:2). Isten elfogadja a bűnbánatot!

A 6. versben a hálát adó ember mások számára is levonja a tanulságot abból, amit átélt. A híveknek azt tanácsolja, hogy a „nagy vizek” áradásakor (Zsolt 18:5.17; Ézs 8:7k.; 17:12k.; 28:15.17–19) imádkozzanak. Isten tud szabadítást adni: a nagy vizek „nem érik el őt” (ti. az imádkozó hívőt) (6. vers), sőt nem is közelednek hozzá. (A 7. versben a „menekülés” szó valószínűleg dittográfia: 3 betűt kétszer írt le a másoló.)

Zsolt. 32,8–9. vers.

A 8. vers világosan mutatja, hogy itt már nem a zsoltáríró beszél, hanem Isten: „Bölccsé teszlek, tanácsollak, rajtad lesz a szemem”. A bűnbocsánatot nyert embernek tettekkel kell válaszolnia a kapott kegyelemre (Jn 8:11). Figyelnie kell arra, hogy milyen úton járjon. De mellette van tanításával, tanácsával az Úr. A 8. vers tehát orákulum, mely a pap szájából hangozhatott el. A 9. vers „mint a ló, mint az öszvér” szavai összevonhatók: mint a makacs ló. Az ilyen állatnak „kantárral és zablával kell fékezni szilajságát” (szó szerint „ékességét”. Szövegjavítási javaslatok: erejét, vagy állát). A „nem közelít hozzád” kifejezés inkább a 6. versben említett veszedelmekre vonatkozhat, mint a lóra.

Zsolt. 32,10–11. vers.

A 10. vers levonja a tanulságot a zsoltáríró tapasztalatából (Péld 28:13). De ebből nem szabad merev tant csinálni úgy, ahogyan Jób barátai tették (Jób 5:17kk.; 8:5–7; 11:13–20; 22:21kk.; 33:9–33). Ők ui. azt gondolták, hogy a jó embernek jó dolga van, a bűnösnek rossz. Jóbnak szenvednie kell, tehát bizonyára bűnös. Isten dolgai azonban nem férnek bele a merev dogmába. Nem minden szenvedésnek bűn az oka (Jn 9:1–3). – A zsoltár utolsó verse az Isten színe előtt való örvendezésre szólítja fel a hálaadó istentiszteleten részt vevő híveket (Zsolt 30:5; 149:1).

Zsolt. XXXIII. ZSOLTÁR

A 33. zsoltár ún. „alfabetizáló ének”: annyi sora van, ahány betűje van a héber ábécének. A bevezetés (1–3. vers) az imperativusos himnuszok stílusában, a fő rész (4–19. vers) a participiumos himnuszok stílusában dicséri az Urat. A befejezés (20–22. vers) rövid bizalom-motívumot és könyörgést tartalmaz. A himnikus igealakok váltakozása és a gondolati tartalom késői, fogság utáni szereztetési időre mutat. Zsolt. 33,1–3. vers.

A himnikus bevezetés az „igazakat” és „becsületeseket”, azaz a gyülekezet tagjait szólítja fel az Úr magasztalására. Ez musica sacra kíséretében történik (Zsolt 43:4; 81:3k.; 92:4; 98:5k.; 144:9; 147:7; 149:3; 150:3–5). Az „új ének” nem újonnan szerzett, a régitől eltérő éneket jelent, hanem válasz az Úr „új” cselekedetére, melyet a hívő ember megtapasztalt (Zsolt 40:4; 96:1; 98:1; 149:1; Jel 5:9k.; 14:3). 4–19. vers. A zsoltár fő része három részre osztható: 4–9. vers: az Úr Igéje; 10–15. vers: az Úr terve; 16–19. vers: az Úr szeme.

Zsolt. 33,4–9. vers.

Az Úr Igéjének dicsérete; vö. Zsolt 19:8–11; 119. Ez az Ige megbízható: megvalósul, tettek lesznek belőle. A föld tele van az Úr hűségével (5b. vers) és dicsőségével (Ézs 6:3). Ő az igazság Istene (Zsolt 7:10.12). A participiumos himnuszoknak megfelelően a 6–7. vers a teremtéstörténetről szól. Az Úr az Ige által, „szájának lehelete által” teremtett; vö. Gen 1:2; Zsolt 18:16. Az ég seregei a Nap, a Hold és a csillagok (Ézs 40:26; 45:12). A 7. versben a „gát” és a „tömlő” (meder) szó héberül hasonlóan hangzik. A héber szöveg másolói a vörös-tengeri csodára gondoltak (Ex 14:22; 15:8; Zsolt 78:13). Helyesebb fordítás a LXX és a gondolatpárhuzam („raktár”) alapján: „tömlőbe (mederbe) gyűjtötte a tenger vizét” (Jób 26:8; 38:37). A 9. vers a Gen 1. részben levő teremtéstörténet hű összefoglalása. Ott ui. a Papi író a teremtést úgy ábrázolja, mint ami az Ige és a megvalósulás egymásutánjában, ritmusában ment végbe. Az embernek erre istenfélelemmel kell válaszolnia (8. vers).

Zsolt. 33,10–15. vers.

Az Úr terve az emberi történelemben valósul meg. Az Úr tervével a nemzetek terve, a népek elgondolása áll szemben. A zsoltáríró a próféták bizonyságtételére támaszkodva vallja, hogy az Úr terve „örökké megáll”; vö. Ézs 5:19; 46:10. A 12. vers a bölcsességirodalom stílusában boldognak mondja Isten népét. E vers mögött a Deuteronomium által megfogalmazott kiválasztási teológia áll: Izráel Isten „öröksége” (Deut 32:6k.; 1Sám 10:1; Zsolt 78:71; Ézs 19:25). A 13–15. vers visszatér a teremtéstörténethez. A teremtésből következik a gondviselés is. Isten mindent lát, ami a földön történik (Zsolt 11:4; 14:2; 80:15; 102:20). Sőt nemcsak a külső eseményeket látja, hanem a szív elrejtett titkait is (Zsolt 44:22; 94:9; 139:13–16). Nem véletlen, hogy éppen a teremtéstörténettel foglalkozó versekben fordul elő megint a participiumos istendicséret. A 15. vers szerint az Úr a szív „formálója” (5. vers; Gen 2:7).

Zsolt. 33,16–19. vers.

Ezekben a versekben ismét prófétai történelemszemlélet tükröződik: Isten népének nem szabad emberi haderőben, harci lovak erejében bíznia (Ézs 30:15k.; 31:1; Ez 17:15; vö. Zsolt 20:8; 44:7k.; 147:10). „Hazugság a ló a megmentés tekintetében” – mondja a 17. vers. Ez ellentéte a 4–5. versnek: az Úr Igéje igaz, tettei megbízhatók. A vers végét („nem ment meg”) a LXX passivumnak érti: „nem mentetik meg”, és a szír fordítás hozzáteszi a „lovasa” szót. A 18. vers megismétli a 14. vers gondolatát. A 19. vers alapján nem szükséges arra gondolnunk, hogy a zsoltár éhínség idején íródott. Az éhség ui. a halállal párhuzamos értelmű. A versben levő „lelkület” szót az új fordítású Biblia helyesen „őket”-nek fordítja. Itt a „lélek” szó a személyes névmás helyett áll. A versben a bizalom-motívum jut kifejezésre. Zsolt. 33,20–22. vers.

A zsoltár befejező verseiben az ószövetségi kegyesség egyik fontos vonása domborodik ki: a reménység. A szenvedő ember vár és reménykedik. Bizakodása gazdag történelmi tapasztalatokon alapszik: az Úr „segítségünk és pajzsunk” (Deut 33:29; Zsolt 115:9–11). Ezt a kifejezést hendiadyoin-nak (azaz összevonva) lehet érteni: az Úr a mi segítő pajzsunk. Izráel bízik az Úr nevében; istentiszteletein segítségül hívja az Úr nevét (Zsolt 80:19; 99:6; 105:1; 116:4.13.17). Ezen az úton joggal remélik a hívek, hogy Isten hűsége velük marad (22. vers).

Zsolt. XXXIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár alfabetikus költemény. Ilyenek: Zsolt 9–10; 25; 37; 111–112; 119 és 145. A zsoltár elején az egyéni hálaének stílusával (cohortativus) és gondolatkörével találkozunk. De már a 6.8kk. versben tanítással van dolgunk, a 12. verssel kezdődően pedig a zsoltáríró mint bölcs tanító a bölcsességirodalom gondolatkörében mozog. Ez arra mutat, hogy a zsoltár nem közvetlenül a kultuszban keletkezett. Istentiszteleten nem írnak alfabetikus költeményt; ez íróasztali munka. De a költemény szerzője jól ismeri a kultuszt; ezt tükrözi a zsoltár eleje. A zsoltár szerzője aligha lehetett laikus; tudós pap vagy lévita munkáját és mélységes hitét tükrözi a zsoltár. A szereztetési idő késői, fogság utáni, mint az alfabetikus költemények általában.

Zsolt. 34,1. vers.

Ld. a bevezetés 3. pontja alatt. A címfelirat 1Sám 21:11kk.-re utal, azonban ott Ákisról, Gát királyáról van szó. Abimelekről, Gerár királyáról Gen 20; 21 és 26 részben olvasunk. A zsoltár nincs kapcsolatban Dávid történetével. Szerzőjét valószínűleg inkább a második „pe”-strófában, a 23. versben kereshetjük, amelyben Pedájá név rejtőzhet; vö. Zsolt 25:22. A zsoltárból hiányzik a vavval kezdődő sor. Célszerű a pe-vel kezdődő sort az ainnal kezdődő sor elé helyezni; ez a sorrend JSir 2; 3 és 4-ben is megtalálható. Zsolt. 34,2–11. vers.

A hálaének szerzője nem elégszik meg azzal, hogy csak egy alkalommal, a hálaadó istentiszteleten áldja és dicsérje az Urat. Később is „mindig” magasztalni akarja Istent, „vele akar dicsekedni” (3. vers; vö. Jer 9:23; 1Kor 1:31). Azonban aki a maga hatalmával, vagyonával vagy bölcsességével dicsekszik, bűnt követ el (Jer 9:22; Zsolt 49:7). – Az „alázatosok”, a gyülekezet tagjai részt vesznek a zsoltáríró örömében, és vele együtt dicsérik az Urat (Zsolt 22:23k..28k.; 40:10k.; 69:33; 109:30; 116:14.18; 1Kor 12:26).

Az 5. vers az egyéni hálaének elbeszélő részéhez tartozik. A zsoltáríró visszatekint az átélt nyomorúságra. „Kereste” az Urat, azaz elment a templomba, és ott imádkozott. Az imádságot meghallgatta és felelt rá az Úr (ezt a kettőt egy szóval fejezi ki a héber nyelv). A zsoltáríró biztató választ kapott az Úrtól. Ezzel megszűnt minden rettegése („rettegés” helyett a LXX tévesen „jövevényként lakozást” ért; a két szó egyformán hangzik héberül). A 6. versben számos bibliai kézirat alapján lehet imperativusokat fordítani: „Tekintsetek rá és ragyogjatok”, ti. ragyogjon orcátok. Ilyenkor a második imperativus következményes értelmű: „és akkor ragyogni fogtok”, orcátok nem pirul (plur. 2.). Az örvendező embert az Ószövetség szépnek tartja (Zsolt 3:4; 27:6; 52:10; 92:11).

A 7. vers már a pap magatartására emlékeztet, amint rámutat a hálát adó emberre: „Ez a nyomorult kiáltott…”, és meghallgatta az Úr. Az Úr angyala és a vezetése alatt álló mennyei seregek oltalmazzák a híveket (Gen 32:2k.; Ex 14:19; Józs 5:14; 2Kir 6:17; Zsolt 103:20k.). Ebből az oltalomból ízelítőt kapnak a hívek a templomban (9. vers; Zsolt 27:4; 1Pt 2:3). A templom menedékhely (1Kir 1:50; Zsolt 91:1k..11). Nemcsak védi híveit az Úr, hanem meg is óvja a nélkülözéstől. Az oroszlánok (szükségtelen ehelyett „erőszakról” vagy a LXX alapján „gazdagokról” beszélni) viszont nélkülöznek (Lk 1:53). Az Úr gondviselő szeretete többet ér az erőnél. Csalódik, aki gazdagságában bízik (Zsolt 52:9; 62:11).

Zsolt. 34,12–22. vers.

A zsoltár második fele a bölcsességirodalom formai és tartalmi ismertetőjeleit mutatja. A zsoltáríró bölcs tanítóként fordul a hívekhez, és fiainak szólítja őket (Péld 1:8.10.15; 2:1; 3:1.11.21; 4:1). Hívogatja őket, kínálja nekik a bölcsességet (Zsolt 49:1kk.; Péld 8:1kk.). Nem akármilyen bölcsességet kínál, hanem a bölcsesség legjavát, az istenfélelmet (Jób 28:28; Péld 1:7; 2:5; 9:10). A tanítómester módszeréhez tartozik a kérdezés is: Ki szereti az életet? Természetesen: mindenki. De nem mindenki keresi jó helyen. A 14. vers szerint a nyelv bűneitől kell óvakodnia (Zsolt 141:3; Péld 4:24; 13:3; 21:23; Jak 3:1–13; 1Pt 3:10–12). Ezután a zsoltáríró, a próféták tanításának megfelelően, a jó cselekvésére és a rossz kerülésére int (Ézs 1:16k.; Jer 13:23; Ám 5:15k.; ld. még Zsolt 37:27; Péld 6:7; 16:6). Az intéshez kettős ígéret kapcsolódik. Az Úr „orcája” a gonoszok ellen fordul. A büntetés olyan gyökeres, hogy a halál után is tart: a bűnösöknek még az emlékezete is kivész (Jób 18:17; Zsolt 109:13–15; Jer 11:19). Az Úr „szeme” és „füle” viszont az igazakra figyel: látja sorsukat, meghallgatja imádságukat (a 16. vers után a 18. vers következik; így nincs szükség a 18. vers elején az „igazak” szó betoldására). A fogság utáni idők kegyességére jellemző kifejezések: megtört szívű, alázatos lelkű (19. vers; Zsolt 51:19; 147:3; Ézs 57:15; 61:1). Ez és a 20. vers világosan mutatja, hogy a 34. zsoltárban nem a naiv megfizetés-tannal van dolgunk, mely szerint a jó embernek jó dolga van, a gonosznak rossz. A zsoltáríró tud a hívek szenvedéséről. De arról is tud, hogy az Úr a szenvedésben is közel van híveihez (19. vers; Zsolt 85:10; 145:18), és minden bajban tud segíteni (20. vers). A „csonttörő” az ókori Keleten farkas, kutya vagy sakál alakjában ábrázolt démon volt. A Biblia szerint maga az Úr töri össze az ember csontjait (Zsolt 51:10; Ézs 38:13). De a 21. vers szerint ettől a sorstól megvédi az Úr az istenfélőket. Viszont a bűnösök „halála gonosz lesz” (így olvassuk a LXX segítségével a különös héber szöveget: „megöli a bűnöst a gonoszság”). A gonoszoknak bűnhődniük kell az igazak ellen elkövetett vétkeik miatt (Zsolt 28:5; 37:13.20.28.34).

Zsolt. 34,23. vers.

A 23. vers, a második „pe”-strófa összefoglalja a zsoltár fő üzenetét: aki az Úrnál keres oltalmat, azt Ő megváltja bűnei büntetésétől (Zsolt 31:6; 44:27; 49:16; 71:23). A zsoltár Róm 8:28 üzenetét készíti elő: akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.