Zsoltár. XVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár a király-zsoltárok közé tartozik. Ilyenek: Zsolt 2; 20–21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144. Kérdés, hogy az egész zsoltár király-zsoltár-e, vagy az első fele, az 1–31. vers egyéni hálaének. A zsoltár szerzője az egész zsoltárt a királyról írta. Erre mutat a szokásosnál nagyobb bevezetés (1–4. vers), továbbá az egyéni hálaének méreteit messze meghaladó epifánia (8–15. vers), mely egyébként megszakítja az 5–7. és 17–20. versben található egyéni hálaéneket. Való igaz, hogy a 21–25. vers nem illik Dávidra („feddhetetlen voltam előtte, őrizkedtem a bűntől”), viszont beleillik az ókori keleti király-ideológiába. Stílusa deuteronomiumi szóhasználatra mutat. A 32kk. versekben egészen régi elemeket is felhasznál a zsoltáríró. Belső ellentét viszont az, hogy itt az ellenségei felett diadalmaskodó, hatalmas királyról van szó, a zsoltár első felében pedig a halál szférájába került, ellenségei által üldözött gyenge emberről (18k. vers). A zsoltáríró tehát a király-zsoltároktól idegen elemeket is beépített hatalmas költeményébe. A szereztetési idő a királyok korának utolsó évtizedeiben keresendő. – Megjegyzendő még, hogy a Zsolt 18 szövege 2Sám 22-ben is megtalálható. Bár a Zsoltárok könyvében levő szöveg jobb állapotban van, egy-egy nehezebben érthető kifejezés megfejtéséhez jó segítséget ad a 2Sám 22-ben levő szövegváltozat.

Zsolt. 18,1. vers.

Ld. a bevezetés 5. és 3. pontja alatt. A címfelirat Dávidot az Úr szolgájának nevezi (2Sám 3:18; 7:8; 1Kir 11:13.32.34.36.38; Zsolt 36:1; 144:10), és a következő egyéni hálaének hátterének Dávid és Saul történetét gondolja. A zsoltár tartalma ezt nem igazolja.

Zsolt. 18,2–3. vers.

Bevezetés. A 2. versben levő „szeretlek” szó a rhm gyök késői arám értelméhez áll közel. A szó azt az irgalmat fejezi ki, melyet az erősebb gyakorol a gyengével; ember Istennel szemben nem lehet irgalmas. Ezért Zsolt 30:2; 145:1 alapján a „magasztallak” (’aromimká) szót olvassák. Az egyes szám 1. személy már itt is mutatja, hogy egyéni hálaénekkel van dolgunk. A veszedelemből szabadító Istent dicsőíti a zsoltár. Isten „kőszikla” (Zsolt 28:1; 31:3k.; 42:10; 62:3.7k.; Ézs 28:16; Mt 16:18), ami kifejezi az Ő segítségét, oltalmát. A jeruzsálemi templom fundamentumában levő hatalmas sziklához ősi kultikus tradíciók fűződnek. Menedékhely az, ahol a „segítség szarvát” ragadhatják meg a hívek. Az oltár szarvaira gondolhatunk itt (1Kir 2:28). Ezeket vérrel kenték meg, hogy engesztelést végezzenek (Lev 8:15; 16:18). Az Úr „fellegvár”, mely menedéket nyújt (Zsolt 59:10.17k.; 62:3.7; 94:22; 144:2); továbbá „pajzs” Ő (Zsolt 7:11; 28:7; 33:20; 59:12).

Zsolt. 18,4–7. vers.

Az egyéni hálaének első fele. Az első szó: mehullál = dicsért, dicsérendő, problémát okoz. Javítják így is: csúfolóimtól = csúfolóim miatt. Jobbnak látszik a mehólál szó: megsebzetten kiáltok az Úrhoz. A hálaének írója visszaemlékezik az átélt nyomorúságra. Már a halál szférájában volt; a holtak hazájának áradó vizei rémítették: „Béliál patakjai” (Zsolt 42:8; 69:2k..15; 88:8; 93:3k.; Jón 2:4) és a halál csapdái (Zsolt 116:3; Péld 13:14; 14:27). A halál eszerint madarászhoz hasonlít, áldozatait hurokkal fogja, mint a madarat szokták. Ebben a helyzetben kiáltott a hívő az Úrhoz, és az Úr meghallgatta az imádságot. A 7. versben levő „templomából” szó a következő versek alapján nem a jeruzsálemi templomot jelenti, hanem az Úr mennyei palotáját (17. vers).

Zsolt. 18,8–16. vers.

Az Úr megjelenése. (Teofániáról akkor beszélünk, ha az Úr azért jelenik meg, hogy kijelentést adjon. Itt inkább epifániáról beszélünk, mert az Úr azért jelenik meg, hogy szabadítást adjon.) Az Úr megjelenésének hatása az egész világra kiterjed: megrendül a föld, meginognak a hegyek fundamentumai (2Sám 22:8 szerint: az ég fundamentumai). Ezeket úgy képzelték el, mint valami hatalmas oszlopokat, amelyek a föld alatti óceán legmélyéig érnek le, és szilárdan tartják a földet (Zsolt 75:4; 82:5). Kísérőjelenség a hatalmas fényesség (Deut 33:2; Zsolt 50:2k.; 97:3k.; 104:2; Ez 1:22–28; Hab 3:4). Az eget „lehajlítja” az Úr, mint valami erős fém boltozatot, és azon dübörögve száguld le kerúbok által vontatott kocsija (Zsolt 144:5; Ézs 63:19). Az ókori keleti ember elképzelése szerint ez okozza a mennydörgést. Az Úr lába alatt levő homály a viharfelhőket jelenti. A 11. vers már más képet használ: az Úr maga nyargal egy szárnyas kerúb hátán (Zsolt 80:2; 99:1) és lecsap, mint valami ragadozó madár (2Sám 22:11 szerint „megjelenik”) „a szelek szárnyán” (Zsolt 104:3). A kép hátterében Baal áll, akit felhőkön nyargalónak képzeltek el (vö. Zsolt 68:5.34). A sötét felhők az Úr „rejtekhelyei”, melyek sátorként vannak körülötte (12. vers). A 13. vers végén és a 14. vers végén említett tüzes parázs vulkánkitörésre mutat (vö. még a 9. versben említett füstöt és emésztő tüzet). Itt a Sínai-hegynél történt teofánia hatása érezhető (Ex 19:16–20; 20:18; 1Kir 19:11k.; vö. még Zsolt 97:4k.). A hegyek „megolvadása” a kiömlő lávát jelenti, a tüzes parázs pedig a vulkán által a magasba dobott izzó köveket. Az Úr szavának, a mennydörgésnek félelmes erejét magasztalja a 14. vers és Zsolt 29. Az Úr „Felséges”: ez azt jelenti, hogy a mennyei lényeknek Ő a Királya (Zsolt 29:1; 82:1; 89:7). A 15. versben említett nyilak a villámok (Zsolt 77:18; 144:6). A kép hátterében itt is Baal áll, akinek egyes tulajdonságait az Úrra ruházták át. Végül a 16. vers a teremtéstörténetre mutat. Hajdan a teremtő Isten dorgálására hátráltak meg az ellenséges hatalmak (Jób 38:8–11; Zsolt 104:6–9; a babiloni mítosz szerint így győzte le Marduk Tiamatot). Az Úr „orrának szelétől” feltárulnak a világ fundamentumai. Ugyanez a hatalmas („isteni”) szél munkálkodott a teremtéskor is (Gen 1:2).

Zsolt. 18,17–20. vers.

Az egyéni hálaének második fele. A közbeékelt 8–16. vers után folytatódik a szabadításról szóló elbeszélés. A 7. versben a nyomorúságban levő ember imádságáról volt szó; a 17. vers az isteni feleletet mondja el. A magasból, mennyei palotájából lenyúlt hívéért az Úr és a halál szférájából, a nagy vizekből kihúzta (Zsolt 144:7). Ugyanez a 18. versben képek nélkül is kifejezésre jut. A vers első fele erős ellenségről beszél (a héber szöveg itt egyes számban áll, a LXX-ban többes számban), aki erősebb volt a zsoltárírónál (a vers második fele a héber szövegben is többes számban áll). Ez nem illik a zsoltár második feléhez (32kk. vers), de jól beleillik az egyéni hálaénekbe. A „veszedelem napján” (Deut 32:35; Jób 21:30; Jer 18:17; 46:21), amikor az ellenséggel szembe kellett szállnia, az Úr volt hívének támasza. „Tágas térre” állította: ez szabadságot jelent. A megokolás: „mert gyönyörködik bennem”, átmenet a következő szakaszhoz.

Zsolt. 18,21–25. vers.

Maradtak ránk olyan feliratok, melyekben az egyes ókori keleti királyok azzal dicsekedtek, hogy jóságukért és igazságukért ajándékozták meg őket isteneik győzelemmel. A király-zsoltárokban is arról olvasunk, hogy a királynak igazságosan kell uralkodnia, pártolnia kell a szegényeket (Zsolt 45:8; 72:4.12–14; 101:4–8). Hasonló a prófétai váradalom is: Ézs 11:1–5; Jer 23:5; Zak 9:9. Dávidra is úgy emlékezett az utókor, mint az Úr tetszése szerint való királyra (2Kir 14:3; 16:2; 18:3; 22:2). Azonban Dávid szájába mégsem illenek ezek a szavak. Inkább deuteronomiumi hatás figyelhető meg itt (az Úr útja, törvénye, rendelkezései, feddhetetlennek lenni, bűntől őrizkedni). Idetartozik az is, hogy az Úr cselekedetei felelnek az ember magatartására: engedelmességre áldás, bűnre pedig „átok” a felelet. A latin szöveg (Vulgata) itt tévesen fogadalomtételre gondol („feddhetetlen leszek előtte”, 24. vers).

Zsolt. 18,26–31. vers.

Folytatódnak az előző szakasz gondolatai: Isten cselekedetei válaszolnak az emberi magatartásra. A 25–26. vers három ízben is szópárokat használ: Isten cselekedetét ugyanazzal a szóval fejezi ki, amelyikkel az emberét. A 27. vers végén azt olvassuk, hogy a ravasz embernek Isten túljár az eszén (vö. Ézs 19:11–15; 31:1–3; 1Kor 2:6–16). Ez a szakasz mégis eltér az előzőtől: ott a zsoltáríró egyes szám 1. személyben beszélt, az Urat egyes szám 3. személyben említette; itt pedig egyes szám 2. személyben szólítja meg az Urat, és a 28. versben már a népről beszél: a „nyomorult nép” Isten irgalmában részesül (Zsolt 9:19; 10:17; 35:10; 74:19–21); de a bűnösöket, a „fennhéjázókat” megalázza az Úr (Deut 32:39; 1Sám 2:9k.; Zsolt 147:6). A 29. vers megint a király szájába illik, aki egyes szám 1. személyben szól. A király „mécseséről” 2Sám 21:17-ben és Zsolt 132:17-ben olvasunk. Az Úr ezt a mécsest nem engedi kialudni: őrzi a királyt a veszedelemben. A 30. verset félreérti a LXX: „megmenekülök a támadástól”. Itt ui. arról van szó, hogy a király bátran szembeszáll az ellenséges csapatokkal, sőt a várfalra is felhág a harcban. A 31. vers a bölcsességirodalom stílusában dicséri az Úr „útját” és „beszédét” (Péld 30:5). A vers végén a bizalom-motívum csendül fel tanulságként. Ez a szakasz nem egységes.

Zsolt. 18,32–37. vers.

A hatalmas és sokféle műfaj elemeit tartalmazó bevezetés után a 32. versben két költői kérdéssel kezdődik a tulajdonképpeni király-ének. A stílus a himnuszokra jellemző. A dicséret azonban nem a királynak szól, hanem Istennek, akitől a király emberfeletti ereje származik. Más a fából készült íjat is csak úgy tudja kifeszíteni, ha földre állítja és beletapos; a király az ércíjat is kezével feszíti ki. A király olyan gyors lábú, mint a szarvas; sőt emberfeletti módon a hegyek csúcsain lépked. Hatalmasak és biztosak léptei; bokái nem inognak meg. Mindez azért van, mert maga Isten tanította a harcra. Itt egyiptomi gondolatok hatása érezhető, ahol az íját kifeszítő királyt úgy ábrázolták, hogy mögötte áll és karját fogja az istenség. Harci jelenetek képein a királyt emberfelettien nagynak ábrázolták, aki maga győzi le az ellenséges sereget. Fontos gondolat fejeződik ki a 36. vers végén. Itt 2Sám 22:36 szövege jobb: „válaszodat megsokasítod”. Isten a harc előtt elmondott imádságokra válaszol azzal, hogy üdvjövendölést, majd győzelmet ad (1Sám 23:2; 30:8; Zsolt 20:7 stb.). Egyúttal régi nézeteket is tükröz a szöveg: a király itt még maga harcol, neki magának kell erősnek és gyorsnak lennie.

Zsolt. 18,38–43. vers.

A 38–43. vers a győzelmes ütközetről szól. A hadsereget vagy a harc nehézségét, veszélyeit meg sem említi. A király előtt megfutamodik az ellenség; lerogynak, földön hevernek előtte. Úgy tapos rajtuk, mint az utca sarán (Ézs 10:6; Mik 7:10; Zak 10:5). (A 43. versben 2Sám 22:43 őrizte meg a jobb szöveget: „összezúzom”; a zsoltár szerint „kiürítem”. A hasonló alakú héber res és dalet betű cserélődött össze.) A győzelem leírása inkább tipikus, mint konkrét; nehéz lenne Izráel történetében elhelyezni. Feltűnő viszont, hogy az ellenség Izráel Istenéhez kiált segítségért; pedig a 44kk. versek szerint idegen népekről van szó. Megoldás lehet, ha ezt a verset eredetileg egyéni panaszének részének tartjuk, ahol Izráelen belüli ellentétekről van szó. Zsolt. 18,44–46. vers.

A győzelem eredménye az, hogy idegen népek hódolnak meg a király előtt, olyanok, amelyekhez azelőtt nem volt köze (szó szerint: „nem ismertem”). A legyőzöttek hízelegnek a győzőnek; akik pedig erődítményeikbe vagy rejtekhelyekre menekültek (barlangokba, pl. Józs 10:16–27 vagy városaikba, 1Kir 20:30kk.), azok reménytelennek látják a további ellenállást, és meghódolnak a diadalmas király előtt, remélve, hogy megkíméli életüket. A király a világuralmat is megkapja az Úrtól (Zsolt 2:6k.; 72:8–11; 89:23–26).

Zsolt. 18,47–51. vers.

A zsoltárnak két befejezése van. Az első az „él az Úr” felkiáltással kezdődik. Ez máshol esküformula, itt azonban istendicséret: participiumos stílusban írt himnusz (vö. Zsolt 144:1k.). A király magasztalja az Urat a nagy győzelemért, a népek legyőzéséért. Azonban a 49. vers az egyéni hálaénekből való: itt a támadók után „az erőszak emberéről” van szó, akitől megmentette hívét az Úr. Ez a megmentés egyúttal igazságszolgáltatás, bosszúállás is volt. Erre egyedül az Úrnak van joga (Deut 32:35; Róm 12:19; Zsid 10:30).

A második befejezés az 50. vers „ezért” szavával kezdődik. Az egyéni hálaénekek stílusában itt már a felkent király ad hálát a győzelemért (Zsolt 2:2; 20:7; 45:8; 89:21; 132:17). A zsoltár vége meg is nevezi Dávidot és „magvát”. Ezt a verset idézi Róm 15:9.11. Nyilvánvaló tehát, hogy a zsoltár már Dávid utódait is ismeri; ezek azok, akikhez hűséges az Úr a Nátán-féle jövendölés értelmében (2Sám 7:12–16). Egészében a zsoltár a maga grandiózus méreteivel és többféle műfajból vett részeivel a Deuteronomium előtt nem keletkezhetett. Ebben a korban már hódító háború nem volt. Így a zsoltár mögött nem konkrét történelmi események állnak, hanem a király-ideológia ismert gondolatköre.

Zsolt. XIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár három részből áll. Az első rész (1b–7. vers) ősi Nap-himnuszok alapján fogalmazza meg a teremtő Isten dicsőségéről szóló bizonyságtételét. A második rész (8–11. vers) is himnusz, amely a törvényt adó Istent dicséri. A harmadik rész (12–15. vers) kérés, amelynek helye tkp. nem a himnusz, hanem a panaszének. A zsoltár szereztetési ideje közel állhat Ezsdrás korához.

Zsolt. 19,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 5., 2. és 3. pontja alatt. - Zsolt. 19,1b–7. vers.

Ennek a zsoltárnak a hátterében ősi Nap-himnuszok állnak. Ilyenek bőven maradtak ránk Egyiptomban és főleg Mezopotámiában. A Napot önálló istenségnek tartották, aki mint ifjú vőlegény futja pályáját kelettől nyugatig. Pályája végére érve a tengerbe bukik alá, ahol szeretője várja. E himnuszok dicsérték a Nap melegét és fényét, mellyel mindent megvilágít. Mint igazságos bíró, megbünteti a gonoszokat és megjutalmazza a becsületeseket. Ilyen Nap-himnuszból származó töredék a 6–7. vers.

Ezt a zsoltáríró kiegészíti és helyesbíti a bibliai bizonyságtétellel: „a Napnak készített bennük sátrat” (5. vers). Ennek a mondatnak kimondatlanul is Isten az alanya. Tehát a Nap nem önálló istenség, hanem csak teremtmény az éggel és a csillagokkal együtt; ezek Isten kezének munkái (Gen 1:16k.; Zsolt 8:4; 102:26). Sőt a zsoltáríró azt is tudja, miért teremtette Isten a világot: azért, hogy minden az Ő dicsőségét zengje. Mint valami hatalmas kórusok, melyek egymásnak felelgetnek, adják át az Isten „ismeretéről” szóló hírt egymásnak a nappalok és az éjszakák (Zsolt 97:6). De mindezt – az ember füle nem hallja! Csak távoli párhuzamban áll ezzel a szférák zenéjéről szóló görög hiedelem; az ui. szép, de értelmetlen. Ez viszont beszéd, szabály, ismeret (4–5. vers). Ld. Róm 1:20: Isten örök hatalma… alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható (ld. még Róm 10:18.).

Zsolt. 19,8–11. vers. Az ember számára nem hallható istendicsérettel a zsoltáríró a törvény dicséretét állítja szembe. A törvényt az ember jól hallhatja, hiszen istentiszteleteken felolvassák (Deut 31:9–11), sőt az ember maga is olvashatja (Deut 17:18k.; Zsolt 1:2). A törvény a zsoltár keletkezésekor már írásos formában készen volt de még nem lett teherré, mely gúzsba köti az ember egész életét. Ellenkezőleg: „tökéletes”, amilyennek az áldozati állatnak kellett lennie; de a kegyes ember is ilyen (Gen 6:9; Mt 5:48). A törvény örömöt ad annak, aki megtartja: felüdíti a lelket (1Kir 17:22), az együgyűt is bölccsé teszi. Az együgyű embert könnyű lenne becsapni, ha az Úr nem őrizné (Zsolt 116:6) és nem tenné értelmessé (Zsolt 119:130). Az ember részéről viszont istenfélelemre van szükség; ez mindenkor „megáll”, megmarad (10. vers). (A 10. vers második felét Jel 16:7; 19:2 idézi.) A törvény, melyre a 8–10. versben még további négy párhuzamos kifejezést találunk (intés, rendelkezés, parancsolat, döntés) olyan örömöt ad, mint az ételek közt a méz (1Sám 14:27.29; Ez 3:3).

Zsolt. 19,12–15. vers.

A himnuszban tulajdonképpen nincs helye a kérésnek. A zsoltáríró mégis kérést bocsát Isten elé, amelyben magát szolgának nevezi (12.14. vers; Zsolt 27:9; 31:17; 69:18; 86:2; 116:16). Tudja, hogy a törvény megtartásának gazdag jutalma van, de arra gondol, hogy az ember tévedésből akaratlanul is megszegheti a törvényt (Gen 20:5kk.; Lev 4:1kk..13kk.; Num 15:22kk.). A durva cégéres bűnöket könnyebb elkerülni, mint azokat a bűnöket, amelyeket észre sem vesz az ember. Sőt emberek részéről is veszély fenyegeti a híveket: a „kevélyek” uralkodnak a földön. A könyörgésbe beletartozik az is, hogy tőlük is oltalmazza meg szolgáit az Úr, hadd maradjanak feddhetetlenek.

Az utolsó versben a zsoltáríró úgy ajánlja fel könyörgését az Úrnak, ahogyan az áldozatot szokás (Zsolt 104:34; 119:108). Eközben Istent kősziklájának és megváltójának nevezi (Zsolt 18:3.47; 28:1; 62:3.7; ill. Zsolt 74:2; 77:16; 78:35; 106:10; 107:2; Ézs 41:14; 43:1.14; 44:6.22–24). Ezzel az Urat erős védelmezőjének és bajból, ellenségtől szabadító Urának vallja.

Zsolt. XX. ZSOLTÁR

A Zsolt 20 a király-zsoltárok közé tartozik. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144. Általában is igaz, hogy a királyért imádkozni szoktak (Zsolt 61:7k.; 72:1; 84:10; 132:1; 1Tim 2:1k.), de különösen akkor volt szükség buzgó imádságra, amikor a királyt veszély fenyegette: ha háborúba készült (1Kir 8:44kk.; 2Krón 14:10; 20:4kk.; Zsolt 144:1–10). Ilyen helyzet áll a Zsolt 20 hátterében is. Zsolt. 20,1. vers.

Ld. a bevezetés 5., 2., 3., 7. pontja alatt

Zsolt. 20,2–6. vers.

Ezek a versek a királyt szólítják meg: Hallgasson meg téged az Úr. Az Urat istentiszteletek alkalmával ünnepélyesen Jákób Istenének nevezték (Zsolt 24:6; 46:8.12; 76:7; 84:9; Ézs 2:3). A király maga is jelen volt azon az istentiszteleten, amelyen érte és a győzelemért könyörögtek. Közel volt a „veszedelem napja”, az ütközet ideje. A papok kórusa ünnepélyesen kérte az Urat, hogy adjon a királynak segítséget szentélyéből, a Sionról. Ez arra mutat, hogy áll már a Salamon által épített templom. Innen várták az Úr segítségét (Zsolt 14:7; 53:7) és nem a Sínai-hegyről, mint a régi időkben (Deut 33:2; Bír 5:4k.). Az Úr maga a mennyben van (7. vers); de „neve” a Sionon lakozik (Deut 12:11; 14:23; 16:2.6.11; 26:2). Az Úr neve segítséget jelent mind az egyénnek, mind a népnek (Zsolt 44:6; 118:10–12; 124:8). A zsoltárban erőteljesen érvényesülő névteológia (2.6.8. vers) deuteronomiumi hatás; ebből a zsoltár szereztetési korára is következtethetünk.

Természetes, hogy harc előtt áldozatokat is mutattak be (1Sám 7:9; 13:9kk.): Bár előfordult, hogy a király maga is mutatott be áldozatot (2Sám 6:13.17k.; 1Kir 3:3; 8:5.62kk.; 12:33; 2Kir 16:12–15), ez csak ritkán történt meg. A 4. versben említett „ételáldozataid” és „égőáldozataid” (a többes számot számos kézirat alapján indokoltnak tartjuk) nem feltétlenül azt jelenti, hogy a király maga mutatta be ezeket. Már az áldozatok mennyisége miatt is valószínű, hogy papok végezték az áldozat bemutatását a királyért, és ők könyörögtek azért, hogy az Úr fogadja ezeket szívesen (szó szerint: tekintse kövéreknek). A kövérje ui. az Úré (Lev 3:16)! A kifejezés régies; nem szükséges a szövegjavítás. Az 5–6. versben a király szíve(vágyáról), tervéről, ill. kéréséről van szó. A király kiváltságai közé tartozik, hogy szabadon terjesztheti kéréseit az Úr elé (2Sám 24:11kk.; 1Kir 3:5kk.; Zsolt 2:8; 21:3.5). A 6. vers eleje fogadalomtétel, melyet a „mi”, a nép és a gyülekezet nevében mondanak a papok: ha győzelmet ad az Úr, ujjongani fogunk az Ő nevében (a héber „zászlót emelünk” szót a LXX „naggyá leszünk”-nek fordítja). A fogadalomtétel teljesítése a hálaünnepen történik.

Zsolt. 20,7–10. vers.

Ezek a versek stílus tekintetében is elütnek az előzőektől. Nem a papok kórusa beszél, hanem csak egy személy: Jól tudom! (Zsolt 56:10; 81:6; 85:9; 140:13). Prófétára vagy papra kell gondolnunk, aki istentisztelet közben kapja a kijelentést az Úrtól (vö. 2Krón 20:14kk.). Prófétai (vagy papi) üdvorákulummal van dolgunk, mint pl. 1Sám 1:17-ben is. Ez azt az örömhírt tartalmazza, hogy az Úr meghallgatta a könyörgést és megsegíti felkentjét, a királyt (Zsolt 2:2; 84:10; 132:10). Ezután a zsoltáríró összehasonlítja Isten népének és az ellenségnek a hitét is. Az ellenség harci kocsik és lovak sokaságában bízik; Izráelben ez bűnnek számít (Zsolt 33:16k.; 44:7; 147:10; Ézs 30:15–17; 31:1–3; Zak 4:6). Isten népe az Úr nevét dicséri és abban bízik (1Sám 17:45; Zsolt 113:1; 116:4.13.17; 118:10–12; 124:8). Azok „térdre esnek és elterülnek”, mi pedig „felállunk és felsegítjük egymást”. (Ez a szótári jelentése a 9. vers utolsó szavának – a hagyományos fordítás: állva maradunk, a LXX-hoz igazodik.) Az Úr háborúiban ui. az ellenség soraiban zavar támad, esetleg egymás ellen fordulnak (Ex 14:24; 23:27; Józs 10:10; Bír 4:15; 7:21k.; 1Sám 7:10). Az Úr seregében ennek az ellenkezője történik: aki áll, talpra segíti a roskadót. – A zsoltár utolsó verse megismétli a 2–6. versben levő kérést. Megjegyzendő, hogy az erős elválasztójel (atnah) rossz helyen van. Eszerint így alakulna a fordítás: Uram, segíts! A király hallgasson meg minket, amikor (hozzá) kiáltunk”. Ez így nem lehet helyes. A Bibliába ui. nem illik bele a királyhoz szóló imádság. A vers első fele így fordítandó: „Uram segítsd meg a királyt!” Második fele enyhe szövegjavítással (a LXX alapján): „és hallgass meg minket, amikor (hozzád) kiáltunk”. A zsoltár a királyért és népéért mondott könyörgéssel végződik.

Zsolt. XXI. ZSOLTÁR

A Zsolt 21 király-zsoltár. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 20; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144. Ez a zsoltár két részből áll: 2–7. és 8–14. vers.

Zsolt. 21,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 2., 3. és 7. pontja alatt. - Zsolt. 21,2–7. vers.

Ezeket a verseket királyi hálaéneknek tartja néhány írásmagyarázó. Azonban a hálaének stílusa az egyes szám 1. személy használata: hadd adjak hálát, hadd magasztaljalak (cohortativus). Itt pedig a királyról egyes szám 3. személyben van szó, és az Urat szólítja meg a zsoltár egyes szám 2. személyben. Helyesebbnek látszik királyi ünnepre gondolni (trónra lépési ünnep vagy évforduló), amelyen az udvari próféta (vagy költő) köszönti a királyt. Erre mutat a hagyományos udvari stílus, mely a király-ideológia ismert gondolatait tartalmazza. Ezért a zsoltárt nem tudjuk ismert történelmi eseményhez kapcsolni, legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a királyság idejéből, tehát a fogság előtti időből származónak gondoljuk.

A 2. vers szerint örül a király. Az öröm a király tisztségéhez, felkenetéséhez tartozik (Zsolt 45:6k.). Éspedig Isten oltalmának, segítségének örül (a gondolatpárhuzam miatt jobb „erő” helyett „oltalmat” fordítani; a héber szó mindkettőt jelenti). Már itt is látszik, hogy a király Isten segítségére szoruló ember. A 3. vers a király kiváltságáról szól: szabadon terjesztheti kérését az Úr elé (2Sám 24:11kk.; 1Kir 3:5kk.; Zsolt 2:8; 20:5). „Áldásokkal”, jó ajándékokkal árasztja el őt az Úr. Ha a király Istennek tetszően uralkodik, az ország is áldásban részesült (Lev 26:3–13; Deut 28:1–14; Zsolt 72:16–19; 144:12–15). A királynak színarany koronát is ajándékoz az Úr (vö. 2Sám 1:10; 12:30; 2Kir 11:12; Zsolt 132:18). Az 5. versben a király „örök” életéről olvasunk, de ezt nem a szó újszövetségi értelmében kell venni. Itt is a király-ideológiával van dolgunk: a király származása az ősidőkbe nyúlik vissza (Mik 5:1); a hajnal méhéből született (Zsolt 110:3), és élete is „nemzedékről nemzedékre” tart (Zsolt 61:7k.; 72:5.7; 91:16). Aki a királyt köszönti, „örök életet” kíván neki (1Kir 1:31; Neh 2:3; Dán 2:4; 3:8; 6:22). A 6–7. vers a király dicsőségéről, méltóságáról és pompájáról beszél, és megismétli azt a gondolatot, hogy a király örvendezhet Isten színe előtt (2. vers; Zsolt 31:17; 67:2; 80:4.8.20; 119:135). Népe számára pedig áldássá teszi az Úr a királyt, Ábrahámhoz hasonlóan (Gen 12:2).

Kérdés, hogy öreg királyról van-e szó, aki már megkapta a hosszú élet ajándékát, vagy fiatalról, aki nemrégen került a trónra. A zsoltár első felében 7 imperfectum mellett 4 perfectum áll. Ezek közül pedig éppen a 4. vers „adtál” szava előtt a LXX-ban egy „és” áll; ez az igét jelen idejűvé teszi. Az igeidők vizsgálata és a zsoltár második fele, mely nyilvánvalóan a jövőre vonatkozik (12 imperfectum és 1 imperativus mellett 2 perfectum), arra mutat, hogy a király uralkodásához fűződő reménységre, tehát fiatal királyra kell gondolnunk.

Zsolt. 21,8–14. vers.

A király kegyességének az a jutalma, hogy a Felséges Isten, a mennyei lények Királya, megsegíti őt a harcban, hiszen Ő a háborúnak is Ura (Ex 15:3; Zsolt 2:6k.; 24:8; 110:1k..5k.; 144:1k.). A Felséges Isten hűsége oltalmazza a Dávid házából származó királyokat (Zsolt 18:51; 89:2–5.25.29; Ézs 55:3). A 9. vers kétszer is ígéri, hogy a király keze (jobbja) „megtalálja” az ellenséget. Amikor a király megjelenik a harcban („orcádnak idején”, 2Sám 17:11), az Úr haragja nyeli el és (égi) tűz emészti meg az ellenséget („az Úr” szót a 10. versben a második fél sorhoz kapcsoljuk, így versmérték tekintetében is helyreáll a párhuzam). Az ellenség büntetését súlyosbítja az, hogy az ítélet az utódokat is utoléri (Zsolt 37:28; 109:9–13; Hós 9:11–14). Mindez jogosan történik: a bűnösök gonosz és aljas terveket forraltak (12. vers). Ezek a tervek nem valósulhatnak meg (Zsolt 2:2–4; Ézs 7:7–9; 29:8). A király megfutamítja ellenségeit, amikor íjával célba veszi őket (Zsolt 45:6; íj helyett csak húrt mond a 13b. vers. A szó töve „maradékot” is jelent; így fordít – tévesen – a LXX).

Az utolsó vers első fele kéri az Urat, hogy hatalmasan emelkedjék fel; második fele fogadalomtétel Isten magasztalására. A király ui., amint ezt már az 1. vers is kimondja, csak Isten oltalma és segítsége által lehet az, akinek lennie kell.

Zsolt. XXII. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak az első része (2–22. vers) egyéni panaszének. A rövid bevezetés után (2–3. vers) következik a bizalom-motívum (4–6. vers) és a panasz (7–19. vers). A panasz oka részben betegség, részben az ellenség magatartása. A panaszénekhez tartozik a kérés is (20–22. vers). A 23–32. vers hálaáldozattal egybekötött hálaének. Itt már áttöri a zsoltár az ószövetségi hívek hitének korlátait (Zsolt 6:6; 30:10; 88:11–13; 115:17k.), és hirdeti, hogy az elhunytak is dicsérni fogják Istent. Ez a hit az ószövetségi kijelentéstörténet utolsó szakaszában jelent meg (Ézs 26:19; Dán 12:2).

Zsolt. 22,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 19., 2. és 3. pontja alatt. - Zsolt. 22,2–6. vers.

Már a zsoltár bevezetésében elhangzik az egyéni panaszénekek jellegzetes kérdése: Miért? A zsoltáríró nem érti, miért érte őt a sok súlyos szenvedés. A kétszeres megszólítás: Én Istenem, én Istenem, a Bibliában mindig a gyermeki bizalom jele. A zsoltárírónak tehát nem rendült meg a hite, sőt éjjel-nappal imádságos szívvel fordult Istenhez. Azonban hosszú ideig nem jött válasz, nem jött segítség. A 4. versben egy elválasztó jel (atnah) rossz helyen áll. A vers nem így fordítandó: „De te szent vagy, Izráel dicséretei felett trónolsz”, hanem így: „De te (mint) szent trónolsz; (Neked szól) Izráel dicsérete” (vö. Deut 10:21; Zsolt 80:2; 99,1; Ézs 57:15). (Néhány bibliai kézirat és a LXX a „dicséretek” szót egyes számban olvassa.) Az 5–6. vers a panaszének gyakori motívuma, az ún. bizalom-motívum. Ez itt fokozott mértékben szólal meg, hiszen a zsoltáríró nem is a saját kegyességéről, hanem ősei hitéről beszél. Ebbe az is beleértendő, hogy ő maga is ezen az úton járt. Az elődök hitének értékelése 2Tim 1:5k.-ben is megtalálható.

Zsolt. 22,7–12. vers.

A panasz leírása azzal kezdődik, hogy a boldog múltat a nyomorúságos jelennel hasonlítja össze a szenvedő. Ő most „féreg” (Jób 25:6; Ézs 41:24), akinek a külsejét már elrútította a betegség (Ézs 52:14; 53:3). Elsősorban csúfolóira panaszkodik. A gúnyolódás a zsoltárírók ellenségeinek erős fegyvere (Zsolt 35:16; 39:9). Ezek a hitét vonják kétségbe: „az Úrra bízta magát: mentse meg!” (Mt 27:49). Az ellenség arról van meggyőződve, hogy a zsoltáríró hite képmutatás volt, ezért az Úr nem fogja őt megmenteni. A gúny jeléül elhúzzák a szájukat és fejüket csóválják (Zsolt 44:15; 64:9). Feleletképpen a zsoltáríró a 10–12. versben ártatlanságára hivatkozik, és elmondja, hogy születésétől fogva bízott az Úrban. Már az anyaméhből is az Úr „húzta ki” (Zsolt 71:6). Az Úr nem engedi meg, hogy híve nyomorultul elpusztuljon. Az ún. bizalom-motívum kérésbe torkollik (12. vers): Ne légy tőlem távol! Zsolt. 22,13–14. vers. A 13–14. versben az ellenség vadállatok képében áll előttünk. Básán vidékén jó legelők voltak; itt erős bikákat, bakokat és kövér teheneket tenyésztettek (Deut 32:14; Ám 4:1). Majd oroszlánhoz hasonlítja ellenségeit a zsoltáríró (vö. Zsolt 7:3; 10:9k.; 27:2; 35:17). Idetartozik a 17. vers is, melyben a zsoltáríró űzött vadhoz hasonlítja magát, ellenségeit pedig vadászkutyákhoz. A vers végén levő mondatban: „mint az oroszlán, kezeimet és lábaimat” szövegromlás van; így értelmetlen lenne. Néhány bibliai kézirat és a LXX „mint az oroszlán” helyett az „átfúrták” vagy a „megkötözték” szót olvassa. Az ennek megfelelő héber ige mindkettőt jelentheti. A vadászat hasonlatához az utóbbi jelentés illik: az űzött vad végül is hálóba esik, és a háló kötelei ráfonódnak tagjaira. A fordítás eszerint: „megkötözték kezeimet és lábaimat”.

Zsolt. 22,15–19. vers.

A 15–16.18–19. vers súlyos testi betegségről beszél. Az erős láz következtében a beteg úszik saját izzadságában; csontjai fájnak, mintha szétestek volna; a 16. vers szerint „torka” (a szövegben „erőm” áll; itt felcserélődött két betű) kiszáradt. Már a halál szférájában érzi magát; ott porban kell feküdni (Zsolt 44:26; Ézs 29:4). A betegség miatt lesoványodott, kiállnak a bordái (Jób 33:21; Zsolt 102:5k.). Ebben a helyzetben különösen is fájdalmas az, hogy ellenségei kárörvendve néznek rá (18. vers vége), sőt úgy bánnak vele, mintha már meg is halt volna: a jelenlétében osztozkodnak ruháin.

Zsolt. 22,20–22. vers.

A panaszénekhez a kérés is hozzátartozik; ld. már a 12. verset is. A zsoltáríró számára sürgős a segítség: Siess segítségemre (20. vers; ld. még Zsolt 38:23; 40:14; 70:2.6; 71:12; 141:1). Hiszen az élete („lelke”) van veszélyben. Ez az ő „egyetlene”, akit (vadász)kutyák támadnak (21. vers), és „nyomorultja”, aki bivalyok szarvai közé került. Így értelmezhető a szöveg a görög fordítások (LXX, Aquila) alapján. Másik lehetőség a 22. versben levő gondolatpárhuzamnak megfelelő fordítás: „Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg”. Egyes írásmagyarázók a 22. vers utolsó szavát „meghallgattál”-nak fordítják, és már a következő hálaének bevezetésének tartják. Ez nem valószínű, hiszen a hálaének stílusa más, és semmi sem mutat arra, hogy itt csonka töredékkel van dolgunk. A vers utolsó szava még a kéréshez tartozik.

Zsolt. 22,23–32. vers.

A hálaének szabályosan egyes szám 1. személyű állítmányokkal kezdődik: hadd beszéljem el; hadd dicsérjelek (cohortativus). Az átélt szabadítást a „testvérek”, a gyülekezet előtt (23. vers), az Urat félők, Jákób magva, Izráel magva előtt (24. vers), a nagy gyülekezetben (Zsolt 35:18; 40:10k.; 66:16; 107:32), az Őt félők előtt (26. vers), az alázatosak, az Urat keresők előtt (27. vers) beszéli el a zsoltáríró. Egyúttal fel is szólítja őket az Úr dicséretére, tiszteletére és félelmére (24. vers), és mint bölcs tanító, oktatja őket arra, hogy Isten meghallgatja a nyomorultak imádságát (25. vers). Nem veti meg őket (Zsolt 51:19; 69:34; 102:18); nem rejti el arcát előlük (Zsolt 10:11; 27:9; 69:18; 102:3; 143:7), nem tagadja meg kérésük teljesítését.

A hálaénekhez nemcsak bizonyságtétel tartozik, hanem hálaáldozat is. Már a 26. versben is a (bajban tett) fogadalom teljesítéséről van szó. A 27. vers szerint a gyülekezet tagjai az áldozati lakomában részesültek. A vers vége meghívás: „Éljen (új ford.: legyen vidám) szívetek örökké!”. Sőt a zsoltáríró a föld széléig lakó összes népet felszólítja Isten magasztalására (Zsolt 47:10; 86:9; 96:7–10). Hiszen Övé az uralom (29. vers)! Megérdemli, hogy „csak előtte” (így olvassuk a 30. vers első szavát „ettek” helyett) boruljanak le mind a meghaltak, mind az élők, mind az ezután születő nemzedékek. A 30. versben azokról van szó, akik nem maradtak életben: már leszálltak a porba, a halottak hazájába (Zsolt 28:1; 30:4.10; 71:20; 143:3.7; Ézs 14:12; 29:4). Ezért a nehezen érthető „a föld összes zsírjai (disné)” (gazdagai? hatalmasai?) helyett Dán 12:2 alapján „a föld összes alvói”-ra (jeséné) gondolnak az írásmagyarázók. Megemlítendő, hogy a 31. vers első szavát („mag”) a LXX „magom”-nak azaz utódomnak, kollektív értelemben utódaimnak fordítja. A 32. vers első szavát pedig még a 31. vershez kell kapcsolni: „az eljövendő nemzedéknek”, a „születendő népnek” (32. vers) fogják hirdetni az Úr igazságát. Szép bizonyságtétel a zsoltár végén álló: „mert Ő cselekedett”, munkálkodott (Zsolt 52:11; Ézs 44:23). Benne van ebben az is, amit az Úr a történelemben vitt véghez népe javára; de az is, amit a zsoltáríró a saját életében tapasztalt meg.

Az Újszövetség ismételten idézi a 22. zsoltárt. Ennek a szavaival imádkozott Jézus Krisztus a keresztfán (Mt 27:46; Mk 15:34). Ez az Ő ajkán is az Atya Isten iránti gyermeki bizalmat fejezte ki. Egyúttal annak is a jele ez, hogy az Úr Jézus közösséget vállal a szenvedőkkel. A zsoltár 6. versét idézi Róm 5:5; a 8. verset Mt 27:39; Mk 15:29; Lk 23:35; a 9. verset Mt 27:43; a 16. verset Jn 19:28; a 19. verset Mt 27:35; Mk 15:24; Lk 23:34 és Jn 19:23–25. Utóbbi a zsoltárban levő gondolatpárhuzamot két külön aktusnak értette. A zsoltár 23. verse Zsid 2:12-ben, 24. verse Jel 19:5-ben, 29. verse pedig Jel 11:15-ben ismerhető fel.

Zsolt. XXIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár ún. bizalom-zsoltár. A bizalom-motívum a panaszének egyik alkotóeleme; itt ez önálló formában jelenik meg. Két hasonlatot használ a zsoltáríró. Először pásztorhoz, majd vendéglátó házigazdához hasonlítja az Urat. Ennek a két hasonlatnak az értelmezése a fogság utáni kor elmélyült teológiai gondolkozására utal (ld. az 1. és 6. vers magyarázatánál).

Zsolt. 23,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 2. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 23,1b–4. vers.

Az ókori keleti népek gyakran nevezték isteneiket és királyaikat pásztoroknak. A pásztor szó gondoskodást fejez ki. Hasonlóképpen a Biblia is pásztornak nevezi Istent (Zsolt 28:9; 80:2), a népet pedig az Ő nyájának (Zsolt 74:1; 77:21; 78:52; 79:13; 95:7; 100:3; Ézs 40:11; Jer 23:3; Ez 34:11–16; Hós 4:16; Mik 7:14; Zak 9:16). Pásztoroknak nevezi a Biblia a királyokat és más vezető embereket is (2Sám 5:2; 7:7; Jer 3:15; 10:21; 22:22; Ez 34:1kk..23k.; Mik 5:4; Zak 11:3–17). A zsoltáríró az Úrról mint népe pásztoráról szóló gondolatokat önmagára vonatkoztatja, és ezt mondja: „Az Úr az én pásztorom”. Az Újszövetség szerint Jézus Krisztus a jó pásztor (Jn 10:1–18; Jel 7:17).

Az 1b. vers két rövid mondatból áll. Bár kötőszó nincs köztük, oksági kapcsolatban állnak egymással. Prózában így mondanánk: Pásztorom az Úr, ezért nem szűkölködöm. A pásztor úgy vezeti juhait, hogy zöld legelőhöz és a pihenőhelyen vízhez jussanak, amelytől felüdülhetnek (Zsolt 31:4; Ézs 49:10). Ő ismeri az „igaz” utat. A keleti pásztor nem a nyáj mögött ment, hanem előtte. Ha sötét völgyön (a héber calmut – calmávet szó hagyományos fordítása: „halál árnyéka”) kell a nyájnak átmennie, bármelyik szikla mögül támadás érheti a nyájat. Ilyenkor a pásztor a (szegekkel kivert) buzogányt használja, és megvédi a nyájat. Van kisebb botja is; erre támaszkodik, és a nyájból elcsatangoló juhokat ezzel húzza vissza. A juhoknak nem kell félni; „vigasztalja” őket a védelmükre használt fegyver. – Mindez „az Ő nevéért” történik. Itt már a tartalom szétfeszíti a keretet. A földi pásztor a maga hasznáért munkálkodik. Az Úr – az Ő nevéért, neve dicsőségéért (Zsolt 25:11; 31:4; 106:8; 143:11; Ézs 48:9; Jer 14:7; Ez 20:9.14.22).

Zsolt. 23,5–6. vers.

A második hasonlat az Urat mint vendéglátó házigazdát mutatja be. A nomád időben nagyra becsülték a vendégszeretetet (Gen 18:1kk.; 19:1kk.; Bír 19:11kk.). A házigazda szükség esetén meg is védte vendégét, aki az ő hajlékának oltalma alatt volt (szó szerint: „gerendázatának árnyékában”, Gen 19:8). A zsoltáríró olyan emberhez hasonlítja magát, akinek még idejében sikerült elérnie erős oltalmazójának házát. Mire üldözői odaérnek, már tehetetlenek. Látniuk kell, hogy ő már biztonságban van, sőt terített asztal mellett foglal helyet. Megbecsült vendégként bánt vele a házigazda: fejét olajjal kente meg (Zsolt 92:11; 133:2a; Lk 7:44–46).

A 6. vers már nem hasonlatokban beszél. Itt tudjuk meg, mire vonatkozott az előző két hasonlat. A zsoltáríró azért nem fél, mert az Úr házában lehet mint az Úr vendége (Zsolt 15:1; 24:3). Itt oltalmat nyer üldözőitől (Zsolt 27:1.5; 36:8). Most már az Úr jósága és szövetségi hűsége „üldözi”, követi őt. A vers második felében a héber szöveg így szól: „visszatérek az Úr házába”. Ez arra utal, hogy a zsoltáríró rendszeresen részt fog venni a zarándokutakon. Ehelyett a LXX az Úr házában való „lakozásról” beszél. Ez a papok és a léviták kiváltsága, mely azonban a hívekre is kiterjed, hiszen velük van az Úr (4. vers; Gen 26:3.24; 28:15; 31:3; Deut 31:6k.).

Zsolt. XXIV. ZSOLTÁR

A Zsolt 24 három részből áll. Az 1–2. vers istendicséret (himnusz), a 3–6. vers tóra-liturgia, a 7–10. vers pedig kapuliturgia. A 3–6. versben a hívek kívánnak bevonulni a templomba, a 7–10. versben maga az Úr. A Salamon által épített templomra kell gondolnunk.

Zsolt. 24,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3., 2. és 7. pontja alatt. -Zsolt. 24,1b–2. vers.

Izráel két okból dicsérte Istent: a szabadításért és a teremtésért. A nép először úgy ismerte meg Istent, mint szabadítóját (Ex 15:21); csak később tágult és növekedett a nép hite annak felismerésére, hogy a szabadító Isten az egész világ Teremtője. A teremtés jogán az egész föld az Úré (1Kor 10:26), Ő alapította (mint valami épületet, Zsolt 78:69; 89:12; 102:26; 104:5), és Ő „szilárdította meg” a földet. Az ókori keleti ember elképzelése szerint a föld vízen úszik (Gen 7:11; 49:25; Ex 20:4; Deut 33:13; Jób 26:10; Zsolt 136:6), és azért nem inog, mert hatalmas oszlopok tartják (1Sám 2:8; Jób 38:6; Zsolt 104:5; Péld 8:29; Jón 2:7).

Zsolt. 24,3–6. vers.

A 3–6. vers tóra-liturgia (vö. Zsolt 15; Ézs 33:13–16). A 3. vers „felmegy” szava a zarándoklást fejezi ki (1Sám 1:3; Zsolt 122:4), a „megáll” szó pedig az istentiszteleten való részvételt (Zsolt 1:5). Az Úr hegye a Sion-hegy, az Úr lakóhelye (Zsolt 68:17; 132:13). A Zsolt 15-höz hasonlóan itt is a zarándokok kérdezik a templomban levő papokat: ki vehet részt az istentiszteleten. Palesztinában sok templom volt az izráeli honfoglalás előtt, amelyekben különböző szertartások voltak. A zarándokok és vándorok a helyi istenség haragját nem akarták magukra vonni, ezért kellett megkérdezniük egy-egy templomnál az istentiszteleti rendet. A papok válasza akkor még áldozatokra és szertartásokra vonatkozott. Még a Bibliában is van nyoma a rituális tisztaság követelményének, pl. Deut 26:13k.; 1Sám 21:5–7. Azonban a Zsolt 15 és 24-ben erről már nincs szó. A zarándokok kérdésére adott felelet, a papi tóra (= tanítás; vö. Hag 2:11kk.; Zak 7:3kk.) először a hír és a cselekedetek együttes fontosságáról szól. A jó cselekedet mögött nem szabad tisztátalan indulatnak lennie (Jer 34:8kk.; Mt 26:47kk.). Tiszta szívre van szükség (Zsolt 51:12; 73:1; Mt 5:8). De a szív tisztasága sem elég, ha valaki nem terem jó gyümölcsöket (Mt 7:15–20; Jak 2:18). A következő mondat: „nem emeli lelkét hiábavalóságra” (a héber szöveg „lelkemet” szava helyett sok bibliai kézirat „lelkét” olvas), nemcsak hiábavaló földi dolgokra vonatkozhat, hanem „hiábavaló” bálványokra is (Zsolt 31:7; Jer 18:15; Jón 2:9). A szívet vagy lelket emelni annyit jelent, hogy vágyódni (Zsolt 25:1; 86:4; 143:8). A bálványimádás tilalma (első parancsolat!) után a hamis eskü tilalmáról van még szó (harmadik és kilencedik parancsolat). Hamis esküvel sok kárt lehetett okozni; akár ki is lehetett végeztetni valakit (1Kir 21:9kk.). A papok válaszához hozzátartozik az ígéret is: Isten áldást és igazságot ajándékoz engedelmes híveinek. Az igazság nem az ember természetes tulajdona (Jób 4:17; 25:4–6; Dán 9:7; Fil 3:9), ezt csak az Úr, a „szabadító Isten” (Zsolt 18:47; 27:9; 65:6; 79:9; 85:5) ajándékozhatja az embernek. A 6. versben a hívek részéről hangzik el a válasz: ők azok, akik „keresik” az Urat, azaz ellátogatnak Jákób Istenének templomába, megtartják az Ő parancsolatait, és részt vehetnek az istentiszteleten (Zsolt 100:4; 118:19k.; Ézs 26:2). A „Jákób orcájának keresői” kifejezés csonka; a LXX alapján azokra kell gondolnunk, akik „Jákób Istenének orcáját keresik”. A „Jákób Istene” kifejezés Zsolt 20:2; 46:8.12; 75:10; 76:7; 81:2.5; 84:9-ben is előfordul.

Zsolt. 24,7–10. vers.

Kapu-liturgia: az Úr bevonulása templomába. Ezekben a versekben öt ízben nevezi a zsoltáríró az Urat a dicsőség Királyának. Ez nem volt szokás a pusztai vándorlás idején. Kánaánban és a szomszéd népek körében (Asszíriában és Egyiptomban) nevezik királyoknak a főisteneket, akik a többi istenek felett uralkodnak. Izráelben jó darabig nem nevezték az Urat királynak, mert a „király” (héberül: melek a szót a boset = szégyen szó magánhangzóival látták el, és így lett belőle molek, majd molok) tisztelete gyermekáldozatokat követelt (Lev 18:21; 20:2k.; 2Kir 23:10). De Ézsaiás már Királynak, a Seregek Urának nevezi Istent (Ézs 6:5). Hasonlóképpen a Zsolt 24 is – miután a 8. versben erősnek és hősnek, a harc hősének mondja az Urat – a 10. versben Seregek Urának is nevezi. Itt már régi izráeli hagyománnyal van dolgunk. Az Úr erős harcos (Ex 15:3; 2Sám 5:10; 1Kir 20:23.28). A harcba az Úr szövetségládáját is elvitték (Num 10:35k.; 1Sám 4:4; 2Sám 11:11). A szövetségláda ui. az Úr trónusa (Jer 3:16k.; 17:12): a Seregek Ura a ládán levő kerúbok szárnyai felett trónol láthatatlanul (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; 2Kir 19:15; Zsolt 80:2; 99:1).

Ennek alapján az írásmagyarázók azt tanítják, hogy nagy ünnepeken szokás volt a szövetségládát ünnepi körmenetben körülhordozni Jeruzsálemen (Zsolt 68:25). Körmenetről olvasunk Zsolt 48:13–15-ben is. Amikor a ládát hordozó papok visszaértek a templomhoz, költőien szép felszólítást intéztek a templom kapuihoz. A templom (a mennyei és a földi templom egyaránt) kapuival együtt örök, mint maga az Úr (Zsolt 29:9k.; 48:15; 78:69; 93:5). A kapuknak fel kell emelkedniük, mert olyan nagy az Úr, hogy nem fér be rajtuk; vö. Zsolt 47:3.10; 86:10; 95:3; Ézs 6:1kk.; 66:1kk.; Mik 1:3). A templomban őrködő papok kérdéssel felelnek: Ki az a dicső Király? A kérdés és a felelet ismételten elhangzik. Az ünnepélyes liturgia résztvevőinek újra és újra alkalmuk van kimondani a hitvallást: az Úr a dicsőség Királya!

Zsolt. XXV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár ún. „alfabetikus zsoltár:” a verssorok a héber abc soron következő betűivel kezdődnek. Ilyenek: Zsolt 9–10; 34; 37; 111–112; 119 és 145. A Zsolt 25-ben a héber abc rendje nem teljes. Hiányzik a vav az 5. versben (bár ez számos héber kéziratban és a LXX-ban megvan; így pótolható) és a qof a 18. versben (itt a szöveg helyreállítása csak sejtéseken alapul). A 22. vers többlet; a héber abc utolsó betűje (táv) már a 21. vers elején szerepelt.

A tudós szerző általában az egyéni panaszének gondolatkörében mozog. Az 1–7. vers bizalom-motívumot és kérést tartalmaz, a 8–10. vers himnikus jellegű, a 12–14. vers a bölcsességirodalom gondolatait tartalmazza, a 15–21. vers megint egyéni panaszének: a nyomorúság rajza és kérés. A zsoltár szereztetési idejének a fogság utáni kort tartjuk. Erre mutat az alfabetikus forma, a műfajok keveredése és az erős személyes bűnbánat hangsúlyozása. Értéke a zsoltárnak a benne megnyilvánuló hit és bizalom, valamint az igaz bűnbánat.

Zsolt. 25,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 25,1b–3. vers.

Az első vershez még az „Istenem” szó is hozzátartozik. A szívet Istenhez emelni annyit jelent, mint Istenhez vágyakozni (Zsolt 24:4; 86:4; 143:8). Az „Istenem” megszólítás mindenütt a bizalom kifejezése (ld. Zsolt 22:2 magyarázatánál). A 2. versben már ki is mondja a zsoltáríró, hogy az Úrban bízik. A bizalom-motívum már itt is átmegy tanításba: nem szégyenül meg, aki az Úrban bízik. Nem nevetnek rajta ellenségei. A 3. vers végén ellenségei megszégyenüléséért könyörög a zsoltáríró (Zsolt 6:11; 31:18; 35:4).

Zsolt. 25,4–7. vers.

A zsoltáríró tudja, hogy Isten útjai különböznek az ember útjaitól (Ézs 55:6k.). Tudja, hogy Isten népét sokszor érték csapások azért, mert letértek az Úr útjáról (Ex 32:8; Deut 11:28; 1Kir 15:26). Ezért kéri, hogy Isten tanítsa őt útjára. Ez Isten törvénye, parancsolatai által történik (Deut 11:28). Egyúttal bűnbocsánatért is könyörög a zsoltáríró. Olyan bűnt említ, amelyet általában nem tartottak súlyosnak: ifjúkora vétkeit (Jób 13:26). Neki azonban ezek is fájnak. A bocsánat egyetlen alapja Isten jósága! (7. vers; Zsolt 51:3k.). Ő szabadító Isten (5. vers; Zsolt 18:47; 24:5; 27:9; 51:16; 88:2).

Zsolt. 25,8–10. vers.

A himnuszok általában a teremtésért és az Egyiptomból történt szabadításért szokták dicsérni Istent. Itt az istendicséret oka az, hogy Isten tanítja az embert, éspedig az „alázatosokat” és a „vétkezőket” az Ő útjára. Sőt „járatja” őket: Ő maga segíti híveit abban, hogy megtartsák szövetségét, intelmeit. Isten munkálkodik hívei életében.

Zsolt. 25,11. vers.

Ez a vers ismét kérés. A 6–7. vershez hasonlóan bűnbocsánatért könyörög a zsoltáríró. Bűnét nagynak tartja. A bocsánat alapja Isten „neve”, azaz hírneve, dicsősége, nem pedig az emberi érdem (Zsolt 79:9; 106:8; 109:21; 143:11; Ez 20:9.14.22.44). Zsolt. 25,12–14. vers.

A zsoltáríró mint tanítómester, a bölcsességirodalom jellegzetes stílusában beszél: „Ki az az ember, aki féli az Urat?”. Az ilyen embert tanítja az Úr (4–5.8–9.14. vers). Az istenfélelem jutalma az utódokra is kihat: „Öröklik a földet”: az ígéret földjén lakhatnak (Ex 20:12; Deut 5:16; Zsolt 37:27–39; Mt 5:5). De még ennél is nagyobb ajándék az, hogy benső, meghitt közösségben lehetnek az Úrral (Zsolt 111:1; Péld 3:32). Zsolt. 25,15–21. vers.

Itt az egyéni panaszének stílusában írt kérések találhatók. Kezdődik a 15. versben a bizalom-motívummal: állandóan az Úrra néz (Zsolt 121:1; 123:1; 141:8). A zsoltáríró úgy érzi magát, mint a csapdába esett vad (vagy madár). Magányosságát, szíve szorongását emlegetve kér szabadulást, majd újra bűnbocsánatért esedezve imádkozik (18. vers). Ellenségei is vannak, akik „erőszakos gyűlölettel” gyűlölik őt (19. vers). A 20. versben szabadításért könyörög; ezzel együtt jár az a kérés, hogy emberek előtt se kelljen megszégyenülnie. Ha nem segítené meg az Úr, akkor hite, istenfélelme hiúsulna meg; nem történhet ez meg azzal, aki Istennél keres oltalmat. Feddhetetlenség és becsület – költői módon megszemélyesítve, mint mennyei lények (Zsolt 85:11k.; 89:15; 97:2) – őrzik az igazat.

Zsolt. 25,22. vers.

Ez a vers már nem illik bele a héber abc-be. Tartalmi szempontból itt az egyéni könyörgés Isten népéért mondott könyörgéssé tágul. Lehetséges, hogy az első két héber szóban a zsoltáríró saját nevét rejtette el: Pedahel (Num 34:28) vagy Pedaja-Pedajáhú (2Kir 23:36; 1Krón 27:20). A zsoltáríró bizonyságtételéből a kegyelmes Istent ismerjük meg, Aki többet tesz az emberért, mint amire bármiféle szerződés vagy szövetség kötelezné! A szövetségi hűség megszűnik, mihelyt a másik fél megszegi a szövetséget. De Isten a vétkeseket is oktatja útjára; jóságáért, nevéért megbocsát, és az embernek segítséget ad ahhoz, hogy az Ő útján járjon. A szövetségi hűségnél többet tesz Isten: szereti az embert (Jn 3:16).