A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA Írta: Dr. Karasszon Dezső professzor

Bevezetés - A zsoltárok műfajára és keletkezési idejére vonatkozó tudnivalókat az egyes zsoltárok magyarázata elején tárgyaljuk.

Itt tárgyaljuk a zsoltárok címfelirataiban található szakkifejezéseket. Sajnos, nem tudjuk mindegyiknek a pontos értelmét; olykor csak feltételezésekre támaszkodhatunk.
1. Ének (sír). Jelenthet világi és kultikus éneket egyaránt. Előfordul nőnemű formában is (sírá). Így nevezik pl. a szerelmi éneket (Ézs 5:1; Én 1:1), a diadaléneket (Ex 15:1; Bír 5:12), vagy akár a mulatozás alkalmával szokásos danolást (Ez 26:13; Ám 6:5) és a parázna nők énekét (Ézs 23:16). A Zsoltárok könyvében csak istentiszteleti éneket jelent. Általában zenei kíséret is tartozik hozzá. A „zsoltár” neve éppen úgy lehet „sír”, mint „mizmór”: Zsolt 65; 75–76; 92.
2. Zsoltár (mizmór). Ez az a szó, amelyet a LXX a pszalmosz szóval fordít le. Jelentése hasonló a sír (= ének) szóéhoz: ez is zenei kísérettel előadott éneket jelent. Ez azonban nem fordul elő világi értelemben. Sőt nem fordul elő más ószövetségi könyvben sem, csak a Zsoltárok könyvében, és mindig (75-ször) zsoltárt, éspedig az Úr tiszteletére énekelt zsoltárt jelent. A zmr igegyök jelentése: énekelni, dicsérni, hangszeren játszani. Mivel az ige második jelentése (szőlőt) metszeni (Lev 25:3k.; Ézs 5:6), egyesek a „tépni” alapjelentést tételezték fel abban az értelemben, hogy a húrokat pengetni szokták. Az új fordítású Biblia a „zengeni” szóval fordítja.
3. Dávidé; Dávid zsoltára (le david; mizmór ledavid). A „le” prepozíció háromféle értelmű lehet.
a) Jelentheti azt, hogy Dávid a szerző. Ezt a véleményt képviseli a zsidó és a keresztyén hagyomány. Tény, hogy az Ószövetségben van szó Dávid zenei és költői tehetségéről (1Sám 16:17kk.; 18:10; 2Sám 1:17kk.; 3:33k.; 23:1–7; Ám 6:5). Azonban a Krónikák könyvének felfogása szerint a kultusz minden szertartása és a templomi zene Dávidra vezethető vissza (1Krón 22:2–29:5). Ez sokkal inkább tükrözi az utókor Dávid iránti tiszteletét, mint a történeti valóságot. A Zsoltárok könyvében egyetlen olyan zsoltárra sem tudunk rámutatni, melyről kétségtelen bizonyossággal azt állíthatnánk, hogy Dávidtól való.
b) Más vélemény szerint Dávid utódaira, a Dávid házából származó királyokra kell gondolni. Hiszen egyes zsoltárokból kiolvasható például, hogy a templom már áll (Zsolt 24:7kk.), vagy Dávid a messze múltban élt (Zsolt 89:50), sőt a lerombolt Jeruzsálemet újjá kell építeni (Zsolt 51:20). Hasonlóképpen Dávid utódaira kell gondolnunk az ún. „király-zsoltárok” esetében is, amelyek a királyért mondott könyörgést is tartalmaznak.
c) Egyes kutatók ugarit párhuzamokra is gondolnak. Itt vannak „Akhatnak”, „Baalnak”, „Keretnek” címzett énekek. Ennek mintájára a „Dávidé” kifejezést úgy is szokták értelmezni, hogy a „dávidi gyűjteményhez tartozó”, a jeruzsálemi királyi palota archívumában őrzött ének. Ez azonban csak feltételezés.
4. Voltak a musica sacra területén kiemelkedő tevékenységet végző léviták, akiknek a neve egyes zsoltárok címfeliratában olvasható. Lehettek ők zsoltárírók éppúgy, mint gyűjtők vagy szerkesztők.
a) Kórah fiai. Kórah 1Krón 6:7.22; 9:19 szerint lévita volt, 2Krón 20:19 szerint énekkel dicsérte az Urat. Az ő nevét tartalmazza a Zsolt 42–49; 84–85; 87–88 címfelirata.
b) Ászáfot a Krónikák könyve Dávid korában élt énekes lévitának mondja (1Krón 6:24; 15:17; 16:5–7; 2Krón 5:12). Tőle templomi énekesek nemzedékei származtak (Ezsd 2:41). Neve a Zsolt 50; 73–83 címfeliratában fordul elő.
c) Az ezráhi Hémán nevét Kórah fiaival együtt említi Zsolt 88:1. Ő is híres énekes lévita volt (1Krón 6:18; 15:17.19; 16:41k.; 25:1.4–6 stb.).
d) Az ezráhi Étán neve a Zsolt 89 címfeliratában olvasható. Hémán mellett említi 1Kir 5:11 (mint bölcset) és 1Krón 15:17.19.
e) Jedútún nevével Zsolt 39:1; 62:1; 77:1-ben találkozunk. Őt is vezető énekes lévitának mondja az 1Krón 16:41k.; az 1Krón 25:1.3–6; 2Krón 5:12; 29:14 szerint „fiai” is énekesek voltak.
5. A karmesternek (lamenaccéah). A szó jelentését az arám nyelv felől közelíthetjük meg: hatalmasnak, kiemelkedőnek lenni (Dán 6:4); szír nyelven: ragyogni. A piél jelentés: felügyelni, vezetni (1Krón 23:4; 2Krón 2:1); participiumban: karvezető, karmester. A nécah főnév fényt és tartósságot jelent; lánecah = mindig, örökre. A görög fordítás: eisz to telosz, vagy eisz nikosz. Mindkettő jelentése „örökre”; mivel azonban a nikosz szó nőnemű alakja (niké) győzelmet jelent, egyesek a „diadalra” szóval fordítják. Ötvenöt zsoltár címfeliratában és a Hab 3:19-ben fordul elő.
6. Zarándokének (sír hammacalót). Ez a felirata a 120–134. zsoltároknak. A macalá szó értelmezésére többféle elmélet keletkezett:
a) A macalá szó ezeknek a zsoltároknak a „lépcsőzetes” szerkesztésére mutat: sok versben ismétlődik az előző vers egy-egy sora (anadiploszisz).
b) Vannak, akik a macalá szót történelmi értelemben veszik mint „felvonulást”, hazatérést a babiloni fogságból (Ezsd 2,1; 7,9). Eszerint ezek a zsoltárok a hazatérők énekei voltak.
c) A zsidó hagyomány szerint az őszi sátoros ünnepen a lévitáknak a Nikanor-kapu 15 lépcsőfokán kellett felmenniük a templom belső udvarába, és a 15 lépcsőfokon énekelték a 15 macalót zsoltárt. Ezért fordítja a sír hammacalót kifejezést Hieronymus canticum graduum-nak és Károli Gáspár grádicsok énekének.
d) Legvalószínűbb a hívek rendszeres jeruzsálemi zarándokútjaira gondolni. A zarándokok „felmentek” Jeruzsálembe, és közben énekkel magasztalták az Urat.
7. Szela. Ez a szó nem a címfeliratokban található, hanem a zsoltárok belsejében. A Zsoltárok könyve héber szövegében 71-szer, a LXX szövegében 92-szer fordul elő. Jelentése a mai napig is vitatott: a) A LXX a diapszalma = közjáték szóval adja vissza. Ez arra mutat, hogy a zsoltár előadását megszakították, és megszólaltak a templomi hangszerek.
b) Régi zsidó hagyomány, Aquila és Hieronymus az aei = semper = mindig szóval fordítja.
c) Megkísérelték a szela szót a szálal = utat feltölt, felemel szóból származtatni. Feltételezik, hogy a szela szó a hang felemelését, a zeneszerszámok hangosabb játékát, esetleg a tekintet felemelését jelentette.
d) Mások szerint a szalah-szala’ igéből kell kiindulni, amelynek jelentése: megfordul, meghajol. Ez kétféle értelmezésre ad módot. Van, aki a szele szót ismétlés jelének tartja, hasonlóan a zenei da capo-hoz. Más értelmezés szerint a szela szónál a hívek meghajoltak, imádkozás céljából leborultak. Erre már a sumerok és akkádok kultuszában is volt példa.
8. Dicséret (tehillá) csak a Zsolt 145-nél fordul elő a címfeliratban, más esetekben a zsoltárok szövegében. Ezt nevezi himnusznak az ószövetségi bevezetéstudomány. A himnusznak két fő fajtája van:
a) az imperativuszos himnusz, amely az egyiptomi szabadítás és a honfoglalás csodáiért magasztalja az Urat, mint a történelem Urát;
b) a participiumos himnusz, amely a teremtő, gondviselő és a világot kormányzó Istent – mint a teremtett világ Urát magasztalja. Utóbbi az ókori keleti népek közös kultúrkincséből merít. A Zsoltárok könyvének héber neve tehillim, dicséretek (ez hímnemű többes számú végződés – a tehillá szó nőnemű!), ami arra mutat, hogy a Zsoltárok könyvének szerkesztői az egész könyvet istendicséretnek tartották.
9. Hálaének (tódá). Sokban hasonlít a himnuszra. Ez is istendicséret, de nem az üdvtörténet vagy a teremtés csodáiért, hanem az egyén életében végbement szabadításért. Jellegzetes stílusa a cohortativus (imperfectum sing. 1. személy, buzdító mód): hadd magasztaljalak; hadd adjak Neked hálát; hadd énekeljek; hadd zengjem nevedet. Hozzátartozik a hálaáldozat is; ilyen a himnuszban nincs. Néha nehéz eldönteni, hogy a tódá szót hálának, hálaéneknek vagy hálaáldozatnak kell-e fordítani, hiszen mindhármat jelentheti.
10. Imádság (tefillá). Többnyire a panaszénekekben előforduló kérést fejez ki. Zsolt 72:20-ban egy egész zsoltárgyűjtemény összefoglaló neve „Dávid imádságai”. Bár legtöbbször egyéni panaszénekben fordul elő, de Zsolt 80:5-ben nemzeti panaszénekre vonatkozik, Zsolt 109:4-ben pedig másokért mondott közbenjáró könyörgésre.
11. Panaszének (siggájón). Ez a szó csak Zsolt 7:1-ben fordul elő. Többes számú alakja Hab 3:1-ben található. Akkád kölcsönszónak tartják (segu = siratóének).
12. Közjáték (higgájón). A szó alapja a hagah ige, melynek jelentése: morog, mormol, félhangosan olvas, elmélkedik. Zsolt 9:17-ben és 92:4-ben a zeneszerszámok zengését, Zsolt 19:15-ben és JSir 3:62-ben elmélkedést, ill. kimondott gondolatot jelent.
13. Húros hangszerre (binginót). A szó alapja az ngn igegyök = húrokat pengetni.
14. Mély hangú húros hangszerre (cal hassemínít). Szó szerinti fordítása: a nyolcadikra. Itt egyesek egy oktávval magasabb hangra gondolnak, mások inkább egy oktávval mélyebb hangra. Jelenthet nyolchúrú hangszert is.
15. Fúvós hangszerre (cal hannehílót). A LXX itt (Zsolt 5:1) az „örökség” (nahalá) szót veszi alapul: tész kléronomouszész. Valószínűbb a hll III. = fuvolázni ige alapján fuvolára gondolni (1Sám 10:5). Ünnepi alkalmakon ez a hangszer is megszólalt (1Kir 1:40; Ézs 30:29). A babilóniai népek kultuszában a panaszéneket is fuvolaszó kísérte.
16. A „Betegség” (kezdetű ének dallamára) (cal mohalat). Ezt a szót már a LXX fordítói sem értették, ezért nem is fordították le, csak átírták görög betűkkel. Feltételezhető, hogy a hlh = betegnek lenni ige szolgál alapul, továbbá, hogy valamelyik ismert ének kezdődik így (bizonyára panaszének), és ennek dallamára éneklendő a Zsolt 51; 88 is.
17. „Éneklendő” (lecannót). Az előző pontnál említett Zsolt 88:1-ben fordul elő, az cal mahalat kifejezés mellett. Egyszerűen az cáná III. = énekelni ige piél infinitivusa prepozícióval. Jelentése: éneklésre, éneklés céljából.
18. „A messzi fák galambja” (kezdetű ének dallamára) (cal jónat ’élim rehóqím). Ezt is ismert dallamú ének kezdősorának tartják. Az ’élím = (nagy) fák olvasási mód jobbnak látszik, mint a szövegben levő ismeretlen ’elem, vagy az ’illém = néma szó. Csak Zsolt 56:1-ben fordul elő.
19. „A hajnali szarvas” (kezdetű ének dallamára) (cal ’ajjelet hassahar). Ezt is ismert dallamú ének kezdősorának tartják. A „szarvas” (’ajjelet) szót a LXX ’ejalutnak pontozta, mely erőt és támogatást, segítséget jelent. Egyesek a Sahar nevű ugarit istenségre gondolnak, mások arra, hogy az isteni segítség hajnalban jön.
20. Ének magas hangra (cal calámót). A régi fordítások az calmá = fiatal nő többes számú alakjának tartották. A LXX a parthenosz, Aquila pedig a neanisz szóval fordítja. Magas hangon (női hangon) előadott énekre szoktak gondolni.
21. „A fiú halála” (kezdetű ének dallamára) (cal mut labbén). Egyesek az előző pontban tárgyalt cal calámót kifejezéssel együtt tárgyalják. A LXX cal calúmót-nak olvassa és hyper tón kryphión-nak fordítja = a rejtett dolgokról. Ezt is ismert dallamú ének kezdő szavának tartják. Nehéz ennek a kifejezésnek a fordítása Zsolt 48:15-ben. Egyesek már a 49:1-hez kapcsolják. Néhány héber kézirat cólámót-nak pontozza; ennek alapján a LXX eisz tousz aiónasz-nak fordítja: örökké. Hieronymus: in mortem, halálig; ismét mások „halál ellen”.
22. A „Liliomok” (kezdetű ének dallamára) (cal sósanním). Ismert dallamú ének kezdő szavának tartják. A susán szó ui. liliomot (és lótuszvirágot) jelent. 23. „A szőlőtaposók” (kezdetű ének dallamára) (cal haggittít). A „gat” szó borsajtót jelent. A LXX hyper tón lénón-nak fordítja: a borsajtóról (vagy kádról). Ez a jelentés valószínűbbnek látszik, mintha idegen (Gat filiszteus városból való) ének dallamára gondolnánk.
24. A „Ne veszítsd el” (kezdetű ének dallamára) (’al tashét). Ismert dallamú ének kezdő szavának tartják. Némi támpontot ad Ézs 65:8; mely a szüretelők mondásaként idézi: nem pusztítják el azt a szőlőfürtöt, melyen van még néhány ép szem.
25. Emlékeztetőül (lehazkír). Ez a zkr = emlékezni ige műveltető (hifil) formájának infinitivusa, célhatározói prepozícióval. Ebben az igetörzsben a jelentés „emleget, említ, (himnuszban) magasztal” is lehet. A magyarázók azonban inkább az ún. emlékeztető áldozat (’azkárá, Num 5:16 stb.) alapján értelmezik a lehazkír szót, mint áldozat bemutatása alkalmával használt szakkifejezést.
26. Tanítóköltemény (maszkíl). A szkl igegyök alapjelentése: sikerülni. Ez a jelentése a műveltető igetörzsben is megvan; itt ezenkívül az „értelmesnek lenni, értelmesen, kegyesen cselekedni, viselkedni” jelentés is lehetséges. Ennek alapján értelmesen, ügyesen megírt költeményre, művészi alkotásra szoktak gondolni.
27. Bizonyságtétel (miktám). Nehezen értelmezhető kifejezés. Luther a ketem = arany szóból indult ki, és aranyékszerre (golden Kleinod) gondolt. Mások az akkád katamu = elfedez igéből indulnak ki, és engesztelő, bűnbánó éneknek tartják a miktámot. Figyelemre méltó a LXX fordítása: sztélografia = oszlopfelirat. Ez olyan költeményre mutat, melynek érvényessége szilárd és tartós.
A fenti szakkifejezéseken kívül tizenhárom zsoltár címfeliratában Dávid történetére vonatkozó utalások találhatók. Ezek azonban késői korból származnak, és alig van közük a zsoltár tartalmához; inkább a fogság utáni kornak Dávid iránt érzett tiszteletét bizonyítják. Ezeket az előfordulás helyén egyenként tárgyaljuk.
Irodalom.
W. Staerk: Lyrik 1920. (SAT) – S. Mowinckel: Psalmenstudien I–VI. 1921–1924. – H. Gunkel: Die Psalmen 1926. – R. Kittel: Die Psalmen 1929. – H. Gunkel-J. Begrich: Einleitung in die Psalmen 1933. – H. Schmidt: Die Psalmen 1934. (HAT) – A. Weiser: Die Psalmen 1955. (ATD) – H. J. Kraus: Psalmen I–II. 1960. (BK) – G. von Rad: Theologie des Alten Testaments I–II. 1962. – A. R. Johnson: Sacral Kingship in Ancient Israel 1967. – F. Crüsemann: Studien zur Formgeschichte von Hymnus und Danklied in Israel 1969. – T. N. D. Mettinger: King and Messiah 1976. – C. Westermann: Lob und Klage in den Psalmen 1977. – O. Keel: Die Welt der altorientalischen Bildsymbolik und das Alte Testament 1977. – K. Seybold: Die Wallfahrtspsalmen 1978. – H. J. Kraus: Theologie der Psalmen 1979. – A. A. Anderson: Psalms I–II. 1981. (NCBC) – C. Westermann: Ausgewählte Psalmen 1984. – K. Seybold: Die Psalmen. Eine Einführung 1986. – Jörg Jeremias: Das Königtum Gottes in den Psalmen 1987. – R. J. Tournay: Voir el entendre Dieu avec les Psaumes 1988. – H. Spieckermann: Heilsgegenwart. Eme Theologie der Psalmen 1989.
LEXIKONOK: S. Mandelkern: Veteris Testamenti Concordatiae Hebraicae atque Caldaicae 1937. – W. Gesenius-F. Buhl: Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch über das Alte Testament 1949. – Menge-Güthling: Enzyklopädisches Wörterbuch der griechischen und deutschen Sprache 1951. – L. Koehler-W. Baumgartner: Lexicon in Veteris Testamenti libros 1958. – B. Reicke-L. Rost: Biblisch-historisches Handwörterbuch I–III. 1962–1966. – W. Gesenius-F. Brown-S. R. Driver-C. A. Briggs: A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament 1972. – E. Jenni-C. Westermann: Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament I–II. 1971–1976. – H. G. Liddell-R. Scott: A Greek-English Lexicon 1978. – L. Koehler-W. Baumgartner-J. J. Stamm: Hebräisches und aramäisches Lexicon zum
A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA
ELSŐ KÖNYV (1–41)
Zsolt. I. ZSOLTÁR
A zsidó hagyomány (a Jeruzsálemi és a Babilóniai Talmud) összeköti az első és a második zsoltárt; a másodikat az első folytatásának tartja. Ezt a hagyományt az egyházatyák egy része is követi. Nyoma van ennek az ún. D-kódexben is, mely szerint Pál apostol ApCsel 13:33-ban az első zsoltárból idéz, azonban a görög kéziratok többsége itt második zsoltárt mond. Semmiképpen sem helyes összekötni az első és a második zsoltárt; a kettő nem tartozik össze. Inkább az történhetett, hogy az első zsoltárt a Zsoltárok könyvének szerkesztője bevezetésként helyezte a gyűjtemény élére.
A zsoltárnak már az első szava, a „boldog” szó is a bölcsességirodalom jellegzetes szava. Ez a szó legtöbbször a Zsoltárok könyvében és a Példabeszédek könyvében fordul elő. A zsoltár tartalma is a bölcsességirodalomra mutat. Itt találkozunk a gonoszok és igazak szembeállításával, legtöbbször az ún. ellentétes gondolatpárhuzam formájában: a vers első sora az igaz emberről vagy annak sorsáról, a második sora a gonosz emberről vagy annak sorsáról szól (pl. Péld 10–15). Az Zsolt 1 3–3 versben állítja egymással szembe az igaz és a gonosz ember sorsát.
Zsolt. 1,1. vers.
Az 1. vers igaz ember ismertetőjegyeit tartalmazza. Párhuzamosak mind az igék (jár-áll-ül, mindhárom a jelenre is érvényes perfectummal kifejezve); mind a főnevek (bűnösök-vétkesek-csúfolódók, ill. tanács-út-szék). A bűnösök tanácsa a bűnösök gondolatait, céljait, terveit jelenti; útjuk a magatartásukat. A csúfolódók széke azt fejezi ki, hogy ezek az emberek időnként összegyűltek, és ellenségesen álltak szemben azokkal, akik ragaszkodtak az atyák tiszta hitéhez, és komolyan vették Isten törvényét. Világosan felismerhető, hogy két embercsoport áll egymással szemben: az igazak és a csúfolódók, a bűnösök. Ezek nemcsak a híveket csúfolták, hanem magát Istent is. Őt magát erőtlennek, beszédét be nem teljesülőnek tartották (Ézs 5:19; Ez 8:12; 12:21–28; Zsolt 26:4; 73:10k.). Ilyen emberekkel 1Kor 5:11; 2Kor 6:14–18 szerint sem szabad közösségben lennie a gyülekezet tagjainak.

Zsolt. 1,2. vers.

A negatív ismertetőjelek után a pozitív ismertetőjelek következnek. Az igaz ember „gyönyörködik” az Úr törvényében. Itt nem a megmerevedett törvényvallással van dolgunk; mivel a törvény még nem tehernek számít, amely ezernyi tiltással köti gúzsba az embert. A törvény örömöt ad (vö. Zsolt 19:8–11; 112:1; 119:24.77.92.143.174)! A vers második fele a kor kegyességére jellemző, szinte a kor kegyeseinek az embereszményét mutatja: az irattekercs fölé hajló, azt félhangosan olvasó embert, aki igyekszik minél többet megérteni Isten törvényéből. Nem elégszik meg azzal, hogy a kultuszban hallotta Isten törvényét. Foglalkozik vele „éjjel-nappal”; azaz állandóan (Deut 6:7; 17:19; Józs 1:8). Ezen a ponton a zsoltár túlmutat a bölcsességirodalmon, mellyel pedig formai szempontból sok szál köti össze (vö. Péld 1:7; 9:10: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”). A zsoltáríró nem önmagából, tapasztalatából és nem emberi tanításból merít valamiféle gyakorlati és hasznos bölcsességet, hanem tanítványként figyel a magát Igéjében kijelentő Istenre. Olyan időben keletkezett ez a zsoltár, amikor a „törvény” már írott formában megvolt.

Zsolt. 1,3. vers.

A 3. vers a „folyóvíz mellé”, pontosabban az öntöző csatorna mellé ültetett fához hasonlítja az igaz embert. A hasonlat Jer 17:5–8-ból való. Ott szép ellentétpárok vannak: az átkozott férfival az áldott férfi, a pusztai cserjével a víz mellé ültetett fa, a „karjához húst tevő”, azaz a maga erejében bízó emberrel az Úrban bízó ember áll szemben. Az ellentétpárok e zsoltárban kevésbé pontosak. „Áldott” helyett itt „boldog” áll – és hiányzik az „átkozott” szó; az öntözőcsatorna mellé ültetett fával a polyva áll szemben, a tóra tanulmányozójával a csúfolódó bűnös. (Az embert gyakran hasonlították össze a fával: Jób 29:19; Zsolt 52:10; 92:13–15; Jer 11:19; Ez 17:3kk.; Mt 7:15–20). A vers vége (minden sikerül, amit tesz) már nem a fáról szól. Világosan látható, hogy az igaz ember nem a maga erejéből terem gyümölcsöket, hanem az Úr állandó segítsége által.

Zsolt. 1,4–6. vers.

A bűnösök hasonlók a polyvához, melyet elfúj a szél. Cséplés után erős széljáráskor szokták feldobni a gabonát. A súlyos magvak visszahulltak a földre, a könnyű polyvát elfújta a szél. A hasonlatot Jób 21:18; Zsolt 35:5; Ézs 17:13 is használja. Ez a vers arra mutat, hogy Isten fog ítéletet gyakorolni (vö. Mt 3:12). Megtisztítja gyülekezetét, amelyben még együtt vannak az igazak és a bűnösök. Fáj a zsoltárírónak, hogy a gyülekezet még nem „igazak gyülekezete”, hanem benne vannak a bűnösök is. Igazakat és bűnösöket nem a templom fala választja el egymástól; a fal a gyülekezeten belül húzódik! Ezen csak az Isten ítélete tud változtatni, amely napfényre hozza, kik az igazak. Az igazak „felállnak”, igazságuk nyilvánvalóvá válik; a gonoszok pedig, akik Istennel nem voltak kapcsolatban, a gyülekezet közösségében sem maradhatnak meg. Az Úr ugyanis – mondja a 6. vers – „ismeri” az igazak útját; törődik velük, közösségben van velük. A bűnösök „útja” viszont semmibe vész. A kifejezés eléggé különös. Egyesek arra gondolnak, hogy a bűnösök „útja” helyett a bűnösök „reménye” illenék a szövegbe. A bűnösök reménysége elvész (Jób 8:13; Zsolt 9:19; Péld 10:28). Bár a kifejezés így simább lenne, elveszne a szöveg egyik jellegzetessége: a két „út” szembeállítása. Az igazak „útja” az Úrral való maradandó közösség; a bűnösök „útja” pedig úgy vész semmibe, hogy ők maguk is elvesznek (Zsolt 34:22; 37:20.28.34).

Zsolt. II. ZSOLTÁR - A második zsoltárt ApCsel 13:33 egyik görög kézirata első zsoltárként idézi (bővebben ld. a Zsolt 1. magyarázatánál).

A 2. zsoltár ún. király-zsoltár (ld. még Zsolt 18; 20–21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144). A királysággal kapcsolatban Izráelnek nem voltak ősi hagyományai. Aránylag későn, Jeruzsálemnek Dávid által történt elfoglalása után áradt be Izráel gondolkodásába az ókori keleti király-ideológia. Ennek a hatásai látszanak ebben a zsoltárban is.

Zsolt. 2,1–3. vers.

Az 1–3. versben a föld népeinek és királyainak lázadásáról van szó. Ilyen lázadások a nagy birodalmak történelmében akkor fordultak elő, amikor új király került a trónra, és a leigázott kisebb államok megpróbáltak elszakadni. A zsoltár csodálkozó kérdéssel kezdődik: Miért nyugtalankodnak a népek? Úgyis hiábavaló, amit terveznek! Hiába a harcos készülődés, a vezetők tanácskozása. A 3. vers idézi a lázadók mondását. A „kötelek”, amelyeket a lázadók el akarnak szakítani, az igához tartoznak. Erre utal a LXX is, amely a vers második felében kötél helyett igát mond. Az igát ui. kötéllel erősítették a jószág nyakára (vö. Jer 27:2). Az iga a szolgaság jelképe (Jer 27:11).

Bár Dávid és Salamon korában Izráel erős birodalom volt, Izráelnek mégsem volt olyan tapasztalata, hogy az egész föld minden országa Jeruzsálem ellen támad. A dávidi birodalom belső bajok miatt szakadt szét. Az univerzális távlat a király-ideológiához tartozik.

Zsolt. 2,4–7. vers.

A mennyben trónoló Isten nevetése erős antropomorfizmus. Azt fejezi ki, hogy az egész világ minden országának katonai ereje sem képes Istent veszélyeztetni. Ő magasan a világ és az ember felett áll, mint Úr és teremtő (Zsolt 37:13; 59:9; Ézs 18:4). Az 5. vers szerint Isten az Ige által rémületet kelt ellenségei szívében, és ez máris eldönti a harcot. A 6. v.-től kezdve maga az Úr beszél: „Én kentem fel királyomat szent hegyemen, a Sionon”. Bár itt nem a gyakoribb masah = felken ige fordul elő, mégis királlyá szentelésről van szó. A felkent király sérthetetlennek számított (1Sám 24:11; 26:11). A felkenés a Sion-hegyen történt, amely a zsoltár keletkezésének korában már az Úr szent hegyének számított. A 7. v.-ben a király jogait és kötelességeit, valamint uralkodói neveit (Ézs 9:5) tartalmazó okmányról van szó. Ilyen okmányról 2Kir 11:12-ben is olvasunk. Az okmány tartalmazza a király istenfiúságáról szóló kijelentést is: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged”. Ezt nem szó szerint kell érteni, ahogyan pl. Egyiptomban a királyt az istenség test szerint való fiának gondolták. Inkább a sumer és asszír elképzeléshez áll közel ez a vers; eszerint a király az istenség megbízottja, felhatalmazottja. A 7. vers végén levő perfectum („nemzettelek téged”) nem azt jelenti, hogy a király még meg sem született; hiszen a király már felnőtt ember, és ezek a szavak a trónra lépés alkalmával hangzottak el. A perfectum a véghezvitel perfectuma (perfectum performativum): a kimondás által lép érvénybe. Ettől kezdve a király Isten fogadott fiának számít. A háttérben a Nátán-féle jövendölés áll (2Sám 7:14; Zsolt 89:27k.).

Zsolt. 2,8–9. vers.

A királynak a trónra lépés alkalmával (és esetleg később is) módja van arra, hogy szabadon terjesztheti kéréseit az Úr elé (1Kir 3:5; Zsolt 20:5; 21:3.5). Ha pedig a király Istennek, az egész föld Urának fia, akkor örökségül az egész földet megkaphatja (Zsolt 45:6; 72:8; 110:1k.; Mt 21:38; Mk 12:6k.; Gal 4:7). A világuralmat a trónra lépés alkalmával az ókori Keleten mágikus úton, varázslattal igyekeztek elnyerni. Vasból készült buzogányt adtak az új király kezébe, és ezzel verte szét az ellenségeit ábrázoló agyagszobrocskákat, vagy az ellenségei neveivel teleírt agyagtáblákat. – Megjegyzendő még, hogy a 9. vers arámos képzésű „szétzúzod” szavát a „legeltet” szóval adja vissza a LXX, és ennek nyomán az Újszövetség is (Jel 2:27; 12:5; 19:15).

Zsolt. 2,10–12. vers.

A 10–12. versben ultimátum hangzik el. Az udvari költő felszólítja a királyokat, a föld bíráit (király és bíró egyet jelent; ld. 1Sám 8:5; Mik 4:14): térjenek észre, fogadják el a figyelmeztetést (ez az értelme a toleratív nifalnak), és hódoljanak az Úr előtt. A 11. vers második felében sérült a szöveg; helyreállításában a vers első fele segít bennünket. Már az „ujjongjatok reszketéssel” kifejezés is különös. A „csókoljátok a fiút”, pontosabban „csókoljatok egy fiút” (nincs határozott névelő) héberül lehetetlen. Az arám „bar” (héberül: bén) szó nem fiút jelent, hanem valakinek a fiát (mint pl. a német „Sohn” szó); ez magában nem állhat. Az írásmagyarázók szócserét alkalmaznak: „csókoljátok lábait reszketéssel”. Ez így jó párhuzamot képez a vers első mondatával: „Szolgáljátok az Urat félelemmel”. A legyőzött király leborult a győztes előtt, és megcsókolta lábát a hódolat jeléül (Zsolt 18:45k.; 72:7.11; Ézs 49:23). Az ultimátumban jóakarat fejeződik ki. Ha ui. a lázadók nem hódolnának meg idejében, az Úr haragja érné utol őket. Már nem sok hiányzik ennek a haragnak a kitöréséhez; kevés az idő, de most még lehet jól dönteni. Ebben az esetben, ha ui. nem lázadás céljából közelednek az Úrhoz, hanem menedéket keresnek nála, boldogok lesznek. – A zsoltár utolsó fél sora a zsoltárköltészet ismert kifejezéseit tartalmazza, és már nem a király-ideológiához tartozik. Itt fogság utáni szerkesztő fűzi hozzá hitvallását a régi király-zsoltárhoz.

Az Újszövetség jó néhányszor idézi a Zsolt 2-t. Az 1–2. verset idézi ApCsel 4:25k.; Jel 11:18; 19:19; a 7. verset Jn 1:49; ApCsel 13:33; Zsid 1:5; 5:5 (a Jézus megkeresztelkedése alkalmával elhangzott mennyei szózat nem a 2. zsoltárt idézi, hanem az Úr szolgájáról szóló Ézs 42:1-et); a 8–9. verset Zsid 1:2; Jel 2:28k.; 12:5; 19:15; a 11. verset Fil 2:11; vö. Mt 28:18. Az Újszövetség ezekben az idézetekben Jézus Krisztusról mint Isten fiáról tesz bizonyságot, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.

Zsolt. III. ZSOLTÁR - Zsolt. 3,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 2., 3. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 3,1b–3. vers.

A zsoltár címfelirata a 2Sám 15–18 részekben leírt történetre céloz. Bizonyára azért hozták kapcsolatba Dávid történetét ezzel a zsoltárral, mert a 2., 3. és 7. v. sok ellenségről beszél. Azonban ez nem elég ok arra, hogy Dávidot tartsuk a zsoltár szerzőjének, vagy a király-zsoltárok közé soroljuk a 3. zsoltárt. Inkább egyéni panaszéneknek tartjuk; az ilyen énekek szerzői máskor is szoktak sok ellenségük miatt panaszkodni (Zsolt 25:19; 31:14; 38:20; 69:5; 119:157). Ide illik az ellenfelek szavainak az idézése is: Nincs számára segítség Istennél (3b). Így beszélnek a bajban levő ember látogatói, ismerősei.

Zsolt. 3,4–7. vers.

Ezekben a versekben az egyéni panaszénekek gyakori alkotórésze, az ún. bizalom-motívum olvasható. A zsoltáríró az Urat olyan pajzsnak nevezi, mely mindenfelől véd. A 4b-ben nem is csupán szabadításról van szó, hanem a fej felemeléséről, a megtépázott ember tekintélyének, méltóságának a helyreállításáról (Jób 19:9). Ez nem emberi erőből megy végbe, hanem imameghallgatás következménye: a szenvedő ember „kiáltott”, az Úr pedig meghallgatta „szent hegyéről”, Jeruzsálemből (Zsolt 2:6; 15:1; 43:3; 99:9). A salamoni templom már áll! Egyúttal az Ószövetség esztétikájának egyik alapgondolata is kifejeződik itt: az az ember, akin Isten jótetszése nyugszik, és aki felemelheti fejét és örvendezhet, szép is (Zsolt 27:6; 34:6; 52:10; 92:11–16).

A 6–7. versnél az írásmagyarázók egy része az ún. incubatiora gondol. Szokás volt az ókori Keleten az, hogy a bajban levő ember a templom egyik kamrájában töltötte az éjszakát, reggel pedig áldozatot mutatott be, így kérve Isten segítségét (vö. Zsolt 5:4). A templom menedékhely az üldözött hívek számára. Az Úr jelenlétében (= az Ő szárnyainak árnyékában) védelmet találnak (Zsolt 17:8; 27:5k.; 57:2; 63:8). Ezért a zsoltáríró nem fél az őt körülvevő sok ellenségtől (Zsolt 27:3; 56:5.12; 118:6).

Zsolt. 3,8–9. vers.

A zsoltár záradéka könyörgés az Úr segítségéért. De ezt a könyörgést is átjárja a zsoltár középső részében is meglevő bizalom-motívum. „Arcul verted minden ellenségemet, kitörted a bűnösök fogait” – mondja perfectumokban a zsoltáríró, és a perfectum itt bizalmat fejez ki (ún. perfectum confidentiae). Az ellenséget vadállat képében ábrázolja a zsoltáríró (Zsolt 7:3; 10:9k.; 22:13k.; 27:2). Az Úr azonban ártalmatlanná tette hívének ellenségeit: összetörte a fogaikat. A 9. vers a panaszénekekben ismert módon az egyénnek szóló segítséget a népre is kiterjeszti: a vers második fele a népre kér áldást az Úrtól. Ez az áldás nemcsak a természeti javak bőségében áll (Zsolt 29:11; 129:8), hanem hozzátartozik a szabadítás is.

Olyan nagy mértékben találunk itt bizalom-motívumokat, hogy ezt a zsoltárt nemcsak egyéni panaszéneknek lehet tartani, hanem bizalom-zsoltárnak is. Király-zsoltárnak semmiképpen; hiszen a királyt ellenséges nép vagy hadsereg fenyegeti, nem pedig ismerőseinek bántó beszéde. Miközben a zsoltáríró a saját „dicsőségének” helyreállítását kéri, ezeknek a bántó beszédeknek a megszüntetését is várja (Zsolt 57:5; 58:7; 59:8).

Zsolt. IV. ZSOLTÁR - Zsolt. 4,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 2., 3. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 4,2. vers.

Egyesek az ebben a versben található imperativusokat úgy pontozzák, ill. javítják, hogy perfectumok legyenek. Ebben az esetben a zsoltáríró a megkapott segítségre tekintene vissza, és a zsoltárt bizalom-zsoltárnak lehetne tartani. Helyesebbnek látszik azonban a vers egyetlen perfectumát is imperativusra javítani; ld. az új fordítású Bibliát („adj nekem kutat” szó szerint: „adj nekem tágas teret”). Ebben az esetben a 2. vers az egyéni panaszének szabályszerű bevezetése: Isten megszólítása és segítségül hívása. Itt a zsoltáríró „igazságom Istenének” nevezi az Urat. Isten tudja őt megvédeni a hamis vádakkal szemben (Zsolt 17:2; 35:23; 37:6; Ézs 50:6k.; Róm 8:34).

Zsolt. 4,3–6. vers.

A zsoltár főrészében a zsoltáríró ellenfeleinek megszólítása, jellemzése és intése található. „Az ember fiai” rangos, előkelő embereket jelent, akik a 8. vers szerint még gazdagok is. Ezek a zsoltáríró becsületébe gázoltak, „tisztességemet gyalázatra” fordították. (A LXX itt másként választja el a szavakat: „Emberek fiai, meddig lesztek keményszívűek, miért szeretitek a hiábavalóságot, és keresitek a hazugságot?”.) Bizonyára hamis, igaztalan vádakról van szó. Ezzel szemben a zsoltáríró tudtukra adja, hogy az Úr csodálatos szeretetet tanúsított iránta. (Itt a héber szöveg „különlegesen bánt” szava helyett számos kézirat, a LXX és Zsolt 31:22 segítségével „csodálatosan bánt” a helyesebb.) A zsoltáríró bizonyos abban, hogy meghallgatta „kiáltását” az Úr. Éppen ezért arra inti ellenfeleit, hogy ha haragszanak is (a két imperativus gúnyos megengedést fejez ki), ne vigyék véghez vétkes terveiket, hiszen Istennel találnák szemben magukat. (Az 5. vers szavai jobb sorrendben: „Gondolkozzatok szívetekben, és ne vétkezzetek! Haragudjatok ágyatokban, de hallgassatok el!”) Inkább igaz áldozatokat mutassanak be. Itt nem csupán rituális értelemben kifogástalan áldozatokra kell gondolnunk, hanem – mint a 6. vers vége mutatja – olyan áldozatokra, melyek mögött az Úrba vetett bizakodás áll.

Zsolt. 4,7. vers.

Egyedülálló a 7. vers, amely „sokak” panaszát és kérését fejezi ki. A nép többsége nélkülözött a nehéz időkben, és jobb sorsot kívánt. „Ki láttat velünk jót?” – kérdezték. A vers második fele könyörgés: „Fordítsd (tkp. emeld) felénk orcád világosságát!” (Más magánhangzókkal: eltávozott tőlünk orcád világossága.) Az Úr orcájának világossága áldást, bőséget, segítséget jelent (Num 6:26; Zsolt 44:4; 89:16). A 7. versben nem a zsoltáríró ellenségei szólalnak meg, hiszen ezek gazdagok (6b. vers), hanem a hívek. A zsoltáríró nemcsak a gonoszok bűne ellen harcol, hanem a hívek, ill. az átlagember csüggedése ellen is.

Zsolt. 4,8–9. vers.

Látszik, hogy a zsoltáríró a szegényekhez tartozik. Szemben áll azokkal, akiknek sok a gabonájuk és a boruk – de nem irigyli őket. Neki nagyobb örömöt adott az Úr, mint amekkorát a vagyon adhat: meghallgatta imádságát, kiderítette igazságát. Ezért amint lefekszik, el is alszik (Péld 3:24). A zsoltáríró menedéket talál a templomban, Isten jelenlétében. Ő védi meg hívét az ellenséges erőktől; Ő hoz igazságos döntést ügyében (Zsolt 3:6; 5:4; 26:1). Ez a vers a 6. verssel együtt a zsoltár szereztetési korát is jelzi: a templom még áll, az áldozatok folynak. Ez a fogság előtti kor. Az Úr megengedi hívének, hogy biztonságban lakjék (az országban) (Zsolt 37:29).

A zsoltár tanítása megegyezik az Újszövetség tanításával: az Úr mellett örömben és biztonságban élhet az ember, és ez többet ér a földi kincseknél (Zsolt 3:4; 27:3; 118:6; Mt 6:19–21; 1Tim 6:6–10).

Zsolt. V. ZSOLTÁR - Zsolt. 5,1. vers.

A zsoltárfeliratban a LXX örökséget kapó (vagy adó) nőre gondol; valószínűbb, hogy a héber szó fuvolát jelent. A babiloni költészetben a fuvolára írt énekek siratóénekek voltak. Ld. a bevezetés 5., 15., 2. és 3. pontja alatt. A Zsolt 5 versmértéke 3+2, a siratóénekek metruma.

Zsolt. 5,2–4. vers.

Tartalmi szempontból azonban nem siratóénekkel van dolgunk, hanem egyéni panaszénekkel. Ezt mutatja már a bevezetés is (2–4. vers), melyben az Urat arra kéri a zsoltáríró, hogy hallgassa meg „kiáltását”. Imádságában így szólítja meg az Urat: Istenem és Királyom. Az „Istenem” megszólítás a Bibliában mindenütt az imádkozó ember bizalmát fejezi ki. Királynak a régebbi időkben ritkán nevezték az Istent (Num 23:21; Deut 33:5; Ézs 6:5); a zsoltárokban is ritkán fordul elő (Zsolt 44:5; 84:4). Később már gyakrabban nevezték Istent királynak (Ézs 41:21; 43:15; 44:6 stb.). A 4. vers a reggeli áldozat bemutatásához tartozó előkészületről, a fa és az áldozati állat részeinek sorba rakásáról beszél (Num 22:41; 2Kir 3:20; 16:15; Ám 4:4 stb.). A zsoltáríró most a maga ügyét tárja Isten elé (Jób 13:18; 23:4): imádkozva és áldozatot bemutatva figyel a zsoltáríró az Úr szavára, kijelentésére (kiegészítendő: „rád” figyelek – Ézs 21:6–8; Mik 7:7; Hab 2:1). Ez a kijelentés bizonyára a pap szája által hangzott el. Az Úr segítsége „reggel” érkezik (Ex 14:27; 16:7; Zsolt 46:6).

Zsolt. 5,5–11. vers.

A főrészben először azt olvassuk, hogy nem tartózkodhat (jövevényként) az Úrnál, aki gonosz (vö. Zsolt 15:1kk.; 24:3–6; Ézs 33:14–16). Isten szeme előtt nem állhatnak meg a bűnösök. A „megállás”, odaállás kultikus összegyülekezést jelent (Józs 24:1; 1Sám 10:19). A zsoltáríró a bűnösöket kérkedőknek (Zsolt 73:3; 75:5) és gonosztevőknek is mondja. A 7. versben említett hazugság rágalmakat, hazug vádakat jelent (Zsolt 12:3; 26:4). Ezek a vádlott életét veszélyeztetik; ezt jelenti a „vérontó” kifejezés (szó szerint: „vér embere” – 2Sám 16:7k.; Zsolt 51:16; 139:19). Az ilyen emberek nem kerülhetik el az Úr ítéletét (Zsolt 12:4; 17:13k.).

A zsoltáríró viszont tudja, hogy neki helye van az Úr templomában (8. vers). Ennek objektív oka az Úr hűsége, szubjektív oka a zsoltáríró istenfélelme. A zsoltáríró bemehet a templomba. Egyelőre azonban a templom felé fordulva, leborulva imádkozik (1Kir 8:38; Zsolt 28:2; 138:2). (Később a diaszporazsidóságban is szokás volt a templom felé fordulva imádkozni, Dán 6:11.) Ezt a bátor bizodalmat az Újszövetségben is megtaláljuk (Zsid 10:19); itt már a mennyei szentélybe való bemenetelről van szó. A 9. versben az ellenségeitől körülvett zsoltáríró azért fohászkodik, hogy Isten vezérelje őt, egyengesse útját. Ez a vezetés és útmutatás Isten kijelentése által történik (Zsolt 25:4k..8k..12; 27:11; 32:8).

A 10–11. vers megint a zsoltáríró ellenségeiről szól. Hazug vádjaik életveszélyesek. Ráadásul ügyesen, ravaszul beszélnek; annál veszélyesebbek. A zsoltáríró nemcsak a maga szabadulásáért imádkozik, hanem ellenfelei bukásáért is (Zsolt 17:14; 28:3k.; 56:8). Isten az, aki bűnösnek tudja minősíteni őket. Ő deríti ki, Ő is deklarálja, ki az igaz és ki a bűnös (1Kir 8:31k.). A templomban történik azoknak az ügyeknek a tisztázása, melyekben a vének nem tudtak döntést hozni (Ex 22:7kk.; Deut 17:8kk.)

. Zsolt. 5,12–13. vers.

Ezekben a versekben a panaszének bizalom-motívuma szólal meg: akik az Úrnál keresnek menedéket, örökké ujjonganak (12. vers). Isten nevét szeretni annyi, mint Istent szeretni. Ez a legfőbb parancsolat (Deut 6:4k.). A 12. vers „oltalmazod őket” szavai a 13. vers végére illenek, a „mint pajzs” szó elé. A szöveg így szép párhuzamot ad: „Oltalmazod őt, pajzsként veszed körül kegyelmeddel”.

A dávidi szerzőséget kizárja a templom említése (8. vers). Azonban felesleges a fogság utáni második templomra gondolnunk. Éppen így nem valószínű, hogy a 6. versben említett gonosztevők varázslók voltak. Bár a varázslás az ókori Izráelben gyakoribb lehetett, mint manapság, elég, ha igaztalanul megvádolt embert tartunk a zsoltár írójának, aki Istennél keresett és talált menedéket. A zsoltár 10. versét Róm 3:13 is idézi.

Zsolt. VI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a hét, ún. bűnbánati zsoltár közé szokták sorolni (Zsolt 6; 32; 38; 51; 102; 130; 143). Azonban nem a bűnbánó bűnös szava hangzik el a zsoltárban, hanem a szenvedő és segítséget kérő ember szava. Ezért a zsoltárt egyéni panaszéneknek tartjuk. Felépítése laza. Ha a 2. verset tartjuk bevezetésnek, azt látjuk, hogy a „mert” kötőszó, amely a főrészt szokta bevezetni, nemcsak a 3. versben fordul elő (kétszer is), hanem a 6. vers elején is. A 3–8. versben panaszok és kérések váltják egymást. – A zsoltár a babiloni fogság előtt keletkezett.

Zsolt. 6,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 13., 14., 2. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 6,2. vers.

Ez a vers azt fejezi ki, hogy a zsoltáríró méltónak érzi magát Isten haragjára. Tudja azonban, hogy ez a harag akár el is pusztíthatná őt (Zsolt 90:7; Jer 10:24); de Isten nem a bűnös halálát akarja (Ez 18:23.31). A fenyítés nevelő és tisztító céllal történik.

Zsolt. 6,3–5. vers.

Itt világosan látható, hogy Isten betegséggel sújtotta a zsoltárírót. Az elalélt, meggyengült ember kegyelmet, gyógyulást kér, hiszen az Úr az orvos (Ex 15:26; 2Kir 5:7; Zsolt 30:3; 41:5; 103,3; 147:3). A szenvedés lelkileg is megrázta őt (4a. vers). (A 3. vers végén ugyanez az ige áll. Azonban a csontok nem szoktak „megzavarodni”. Itt inkább „kiszáradtak csontjaim” olvasandó, vö. Zsolt 32:3.) A 4. vers végén a panaszénekek jellegzetes sürgető kérdése áll: Meddig még? (Zsolt 90:13; Ézs 6:11; Hab 2:6; ld. még Zsolt 74:10; 79:5; 80:5; 94:3). Az 5. vers nyomatékos kérés. A „visszatér” ige nem azt jelenti itt, hogy az Úr térjen meg, hanem azt, hogy forduljon bajban levő híve felé, és mentse meg „lelkét”. A „lelkem” szó itt a személyes névmás helyett áll, és egyszerűen azt jelenti: engem. A beteg ember testi gyógyulásért könyörög. Ennek forrása egyedül az Úr szeretete, hűsége (5b. vers).

Zsolt. 6,6. vers.

A zsoltáríró a szabadításért mondott könyörgést azzal okolja meg, hogy a holtak hazájában nincs istendicséret (Zsolt 30:10; 88:11–13; Ézs 38:18k.). Éppen ez benne a legfájdalmasabb. A sorok között fogadalomtétel sejthető: ha az Úr meggyógyítja, megszabadítja a zsoltárírót, bizonyára el fog menni a templomba, és hálaénekkel fogja magasztalni Istent. Panaszénekekben gyakori az ilyen fogalom. Itt ez csak burkoltan hangzik el. A zsoltáríró Istent akarja könyörületre, szabadításra bírni. Tudja, hogy Isten gyönyörködik a hálaénekben. Egyúttal az istendicséret adja meg az emberi élet értékét és értelmét is.

Zsolt. 6,7–8. vers.

A 7–8. vers visszatér a panaszhoz. A keleti ember szereti a túlzó kifejezéseket. Ilyen az is, hogy ágyát könnyeivel öntözi (Zsolt 30:6), éjszaka álmatlanul hánykolódik (Zsolt 77:5k.), szeme „megöregedett”, azaz látása meggyöngült és elhomályosodott a bánattól, a sok sírástól (Zsolt 31:10).

Zsolt. 6,9–11. vers.

Itt a könyörgés meghallgatásának bizonyosságát fejezi ki a zsoltáríró. Minden átmenet nélkül hangzik fel a diadalmas kiáltás: „Távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők!” (Zsolt 119:115). Itt hallunk először arról is, hogy a zsoltárírónak ellenségei voltak, akik zavarba jutnak és megszégyenülnek (11. vers). Bizonyára olyan emberekről van szó, akik a súlyosan szenvedő embert támadták és vádolták. A zsoltárírók azt remélték, hogy ellenségeiket Isten büntetése éri utol (Zsolt 3:8; 5:11; 7:17; 11:6).

Honnan van a 9. versben látható hirtelen hangulatváltozás, a panasz és a könyörgés után a diadalmas öröm? Nem értünk egyet azzal a magyarázattal, amely szerint két zsoltárral van dolgunk; egyiket a bajban írta a zsoltáríró, másikat a szabadítás után. Az sem biztos, hogy a pap szája által értesült imája meghallgatásáról. Hiszen ilyen súlyos beteg nem is tud elmenni a templomba! Inkább arra gondolhatunk, hogy imádkozás folyamán kapott kijelentést az Úrtól, és már a szenvedés idején szilárdan hitte, hogy meghallgatta könyörgését az Úr.

A 9. verset más összefüggésben idézi az Újszövetség is (Mt 7:23; Lk 13:27).