Jób. XXIII. RÉSZ

Jób válasza olvasható a 23–24. részben. Jób nem akar bántó élű ellenbeszédet mondani, nem is védekezik a vádak ellen. De a mód, ahogyan Elifáz még mindig rá akarja bizonyítani bűnösségét arra kényszeríti, hogy ellenfelének érveivel szembeszálljon. Mivel szenvedéseinek egyedüli okát Istenben látja, újból kifejezi az Istennel való szembesítés vágyát, hogy szemtől szembe bizonyíthassa előtte ártatlanságát és felmentést nyerjen. Ám Isten, aki pedig tisztában van Jób ártatlanságával, elrejtőzött és őt még mindig gyötrelmes helyzetében hagyja. De az efféle igazságtalanság egyáltalán nem elszigetelt jelenség az Isten világkormányzásában. A világban nagyon is sokan vannak, kikkel Isten sose számol le, noha megérdemelnék. A legkülönbözőbb típusú bűnösök késő vénségükig büntetlenül maradnak. Ennek a visszásságnak bemutatására szenteli az író majd az egész 24. részt, melynek végén diadalmasan felkiált: Kicsoda tagadhatja ezt? Tulajdonképpen a 21. részben elkezdett gondolatmenetet folytatja és fejezi be itt. A beszéden vörös fonalként húzódik végig Isten érthetetlen magatartásának gondolata, de ez csak fokozza a vágyát az Isten személyes döntése után. Ugyanakkor ez a beszéd tartalmazza a legsúlyosabb érveket a barátok ellen, akik Isten cselekedeteit egyetlen szabályból akarják kiszámítani.

Jób. 23,1–7. Jób újabb kérelme kihallgatás tárgyában.

Jób óhaja az, hogy közte és Isten közt peres eljárásra kerüljön sor, mert akkor kétségbevonhatatlan ártatlansága kiderül, feltéve, hogy Isten nem fogja őt mindenhatóságával lehengerelni. De alig fejezi ki ezt a kívánságát, ismét szorongatni kezdi az a kínzó gondolat, hogy Isten szándékosan kitér a találkozás elől.

2: Még most is. A megbeszélések Jób és társai között több napig húzódhattak. Keserű héberül merí, a. m. keserűség, pártütés. Tehát: még most is dacos, lázadó az én beszédem, ti. az ellen a szándék ellen, amely el akarja ismertetni vele bűnösségét. – 2b: A héber jádí kezem helyett a LXX így fordít: keze. „Keze nehezedik sóhajtásomra.” – 3: Ezt a panaszt csak az szüntetné meg, ha sikerülne igazát Isten ítélőszéke előtt elismertetni. – 3b: elmennék az ő székéig, ti. ítélőszékéig. – 4a: vö. 13:18. – 4b: mentő erősségekkel, azaz bizonyítékokkal. – 6: Szorongás tölti el Isten várható magatartása miatt, vajon hatalmának teljességét érvényesíti-e vele szemben? A saját kérdésére adott válaszban kifejeződik kívánsága: Nem! Csak figyelmezzen rám! vö. 13:15b; 16:17. – 7: Ha Isten meghallgatja, biztosan fel is menti. Jób. 23,8–17. Isten sehol se található.

Hirtelen ráébred azonban, hogy Isten nem található meg. Isten nagyon jól tudja, hogy ő sohasem szegte meg parancsolatait, mégsem áll el szándékától. Ez a kiismerhetetlenség az oka annak, hogy Jób iszonyodik Istentől s nem csupán testi-lelki kínjainak gyötrelme.

8–9: A négy égtáj kifejezése. – 9b: rejtőzködik, héb. cátaf, jelentése: elkanyarodik, kitér valaki elől. – 10: De helyett a héb. kí fordítása: mert. Az indokolások felsorolása kezdődik, amiért Isten nem hagyja magát megtalálni. Az én utamat. Szószerint: az utat nálam, vagyis szokásos utamat, követett utamat. – 10b: Még ugyan nem vizsgált meg engem, de ha megvizsgálna, tiszta aranyként kerülnék ki. – 11–12: Kegyes életmódjának leírása, amellyel Elifáz súlyos vádjait akarja hatástalanítani. – 12b: Életem tápláléka h. törvényemet. A fordítás: Jobban, mint a saját törvényemet, őriztem meg szájának beszédeit. Utalás a 22:22-re. Nemcsak, hogy régóta azt teszi, amit Elifáz ajánl, hanem annál többet és jobbat is tett, Isten szavait drága kincsként őrizte meg szívében és a saját akarata törvényénél (Róm 7:23) is többre tartotta. – 13: Ezek ellenére Isten megmásíthatatlan az ő elhatározásában. – 14b: ti. hasonló érthetetlen rendelkezések az emberek sorsa felől. – 15: A 15. vers indokolása: az ok nélküli intézkedések miatt rettegek tőle. – 17: a 22:11 visszautasítása.

Jób. XXIV. RÉSZ - Jób. 24,1–12. A leggaládabb bűnök büntetlenek maradnak.

Az isteni intézkedéseknek ez a félelemkeltő megfoghatatlansága másutt is kimutatható a világban. Számtalan eset bizonyítja a sokat emlegetett isteni igazságosság hiányát. Kegyetlen emberek miatt, akiket senki se fékez meg, ártatlanok pusztulnak jajban és nyomorban. Részletesen leírja az elnyomottak szomorú életkörülményeit és az uralkodó osztályok részéről elszenvedett sérelmeiket. Szavain átizzik a költő mélységes felháborodása korának szociális állapotai felett.

1: Az eredeti szószerinti fordítása: Miért nem tartatnak fenn a Mindenhatótól idők? (hasonló, a mín elöljáróval alkotott szenvedő szerkezetre, példa az ÓT-ban Préd 12:11). Ahogy egy király meghatározott napokat állapít meg, amelyeken törvényt tart és igazságot szolgáltat (vö. 2Sám 15:2; Jer 21:12; 22:1–3), úgy kellene Istennek is rendszeres ítélőnapokat tartania; hogy a gonoszokat felelősségre vonja s a kegyeseket így megerősítse az ő igazságába vetett hitükben. De a földön minden másképpen történik; amint azt a következőkben ki fogja mutatni. – 2: a határeltolás más eseteit lásd Deut 19:14; 27:17; Hós 5:10; Péld 22:28; 23:10. A nyájakat nemcsak elrabolják, hanem orcátlanul nyíltan legeltetik is, mintha az övék lenne. – 3: Az özvegyek és árvák tulajdonát zálogba viszik. – 4: A szegények még az utakon se mutatkozhatnak, mert ha biztonságban akarnak lenni a hatalmaskodók vakmerőségétől, el kell rejtőzködniük. – 5: Az alany a 4b nyomorultjai s nem valami újabb népnyúzók. – Az 5b szószerinti fordítása: Élelem után kutatva a steppe kenyér neki a fiak számára. – 6: A határban a gazdagok aratásából és szüretjéből ott maradt kalászokat és fürtöket böngészik. – 7: A ruhátlanság és hajléktalanság következtében a viszontagságos időjárásnak való kiszolgáltatottság. Olyan emberek sorsa van itt leírva, akiket gazdag elnyomók uzsorával javaikból kiforgattak s akik úgy el vannak adósodva, hogy tartozásaik miatt a rabszolgának való eladás veszélyében forognak. Hogy ezt elkerüljék, kénytelenek a steppére menekülni s miként az ijedős vadszamarak, mindig menekülésre készen lenni. Agyonhajszoltan, örökös félelemben tengetik ezek a szerencsétlenek életüket. – 9: A hatalmaskodók galádságainak részletezése. Az alany ugyanaz, mint a 2–4. versekben: az anyamellről ragadják el a csecsemőt, ti., hogy a tartozás fejében rabszolgának adják el. – 9b: A szegényen levő ruhát elzálogosítják, lehúzzák a rajtalevőt, elviszik a legfontosabb életszükségleti tárgyait, tehát többet, mint amennyi törvény szerint jár nekik. – 10–11: A rabszolgasorsra juttatottak nyomorúságos élete: örökös robot, az elnyomó gazdagok termését ők aratják le és takarítják be, de közben éheznek. – A 10. vers utalás a 7-re. – 11: A gazdagok felügyelete alatt olajat ütnek, de ők szomjaznak, mert nem szabad semmihez hozzáérniük. – 12: Nemcsak a földbirtotokosok, hanem a gazdag városi polgárok is hasonló módon viselkednek, a városban is a jogtalan erőszak garázdálkodik. A kizsákmányolók büntetlenül űzhetik gazságaikat, de Isten nem lép közbe. Hogyan fér bele ez a visszásság az erkölcsi világrendbe?

Jób. 24,13–17. A sötétben bujkálók gonoszságai.

Külön mondattal vezet át azoknak a gonoszoknak a leírására, akik a sötétség leple alatt, de ugyancsak büntetlenül űzik förtelmességeiket.

13: A hémmáh fordítása azok. Előre mutat a 14–17. versekben felvonultatott csoportra. A világosság a jog és igazság képe vö. Zof 3:5; Zsolt 37:6; 119:105; Péld 6:23. – Hájú múlt időben: a. m. lettek, váltak lázadókká. 13c: nem ülnek helyett ló’ jásebú nem maradnak ösvényein (ti. a világosság ösvényein). – 14: Napkeltekor a héb. lá’ór helyett ló’ór olvasandó, azaz mikor még nincs világosság. Vagyis mikor még nem járnak kinn az emberek. Éjjel pedig úgy viselkednek, mint a tolvajok: még lopnak is. – 15: vö. Péld 7:9 skv. – 16: Az alany nem ugyanaz. Egy másik valaki a sötétség fiai közül. – 16b: bezárkóznak, mert a betörők nem szeretik a világosságot. A 17. vers szószerint: Mert együtt nekik a reggel a halál árnyéka. Vagyis közös ismertetőjelük a sötétség.

Jób. 24,18–21. Az emberek véleménye szerint ezek megbűnhődnek.

Jób a közfelfogást idézi az ilyenek sorsával kapcsolatban. Ezek a szavak Jób szájában ironikusan hangzanak.

18: Vissza nem adható szójáték a héber szövegben. Az a kérdés: kinek az átkáról van szó? Istenéről vagy az emberekéről? – 18b: birtoka, amelynek egy része a szőlő. – 19: Közmondásba öltöztetett ítélet. Nyomtalanul eltűnnek. – 21: róceh, aki lelegeli, kiszipolyozza, kizsákmányolja a meddőt, akinek nincsenek gyermekei, hogy megvédelmezzék. Az özvegyekkel és a magukramaradt védtelenekkel jót nem tenni a szívtelen durvaság bizonyítéka.

Jób. 24,22–25. A valóság rácáfol a közfelfogásra.

Az előbbiekben Jób a közvéleményben uralkodó általános nézeteket idézte ironikus hangsúllyal, most azonban a saját véleményét mondja. A válóság az, hogy az Isten ereje tartja meg a zsarnokot. Halálos veszedelem idején ő segít nekik talpra állni, életüket és vagyonukat megmenteni, úgyannyira, hogy érett kalászként természetes halállal múlnak ki.

22: Ellentétes kötőszóval kezdődik a mondat. Alany: Isten. Megtámogatja héberül: másak a. m. húzni, hosszúra nyújtani, sokáig életben tartani. – 22b: felkel ti. a hatalmaskodó, pedig már nem is bízott az életbenmaradáshoz. – 23: az alany ismét Isten. Hogy támaszkodjék vejissácén: és megtámasztatik, ti. Isten támasztja meg. De helyett a 23b-ben és olvasandó. Szemmel tartja útjukat, védelmező értelemben. – 24: A betegség és fájdalom nélküli gyors halál érzékeltetése. – 24c: levágattatnak mint a búzakalász a héb. jímmálú jelentése: elszáradnak. Tehát érett korban és nem idő előtt halnak meg: Haláluk általános emberi sors, nem pedig külön büntetés. – 25: Ilyen megfigyeléseken alapuló véleményt ki tudna megcáfolni?

Jób. XXV. RÉSZ

Bildád sem képes a Jób által felsorakoztatott tényeket se megmagyarázni, se megcáfolni, ezért nem is reflektál rájuk. Annyit azért mégis megértett Jób beszédéből, hogy kedvenc dogmájuknak gyenge pontjait támadja és a maga jogait követeli Istennel szemben. Ezért Bildád az Isten és az ember közötti mérhetetlen közbevettetésről kezd beszélni. Szavai alkalmasak Jób támadására, de a megingatott dogma alátámasztására gyengék. Tulajdonképpen gyenge ismétlése az egész a vita elején felvonultatott érveknek. Ez a beszéd már a kimerülés jeleit viseli magán és visszavonulásnak tekinthető. 2–4: Még a hold és a csillagok sem tiszták ő előtte, mit akarhat hát a féreg ember? – 2: hamsél (uralkodói hatalom) és pahad (rettegtetés) megszemélyesítve Isten szolgáiként állanak a mennyei trón körül. Arról a rettegtetésről van szó, amely az Úr mindent lenyűgöző uralkodói hatalmából árad ki és mindent térdre kényszerít előtte, vö. Ézs 2:10; 19:21. – 2b: békességet szerez az ő magasságában. Ez a mondat a mennyei hatalomnak önmagával való meghasonlottságát, vagy Isten elleni lázadását tükrözi, de hogy a szerző mire gondolt nem tudjuk megállapítani, vö. 21:22; 26:13. – 3: az ő seregei vö. 19:22. Nemcsak angyalokra vagy csillagokra vonatkoztatható, hanem a természet erőire is, úm. a villám, a szél stb., amelyeknek a megszámlálhatatlan serege áll Isten rendelkezésére. – 3b: az ő világossága; itt nem a nap, mint Isten gondvisélésének szimbóluma (Mt 5:45), hanem Istennek saját világossága, az Ő isteni lényének fényessége értendő, tehát nem kapott, levezetett világosság. – 4: Ezzel a végtelen hatalommal, ezzel az ősvilágossággal szemben hogyan képzelheti magát tisztának az ember? Hogyan merészeli a maga igazát vitatni? vö. 9:2; 15:14; 4:17. – 5: A nap azért nincs megnevezve, mert a költő előtt az éjszakai csillagos égbolt képe lebegett. – 6: mennyivel kevésbé héberül ’af kí a. m. hát még, vö. 15:16. Az ember a fényben pompázó csillagokkal szemben is csak féreg, hát még az Isten színe előtt!

Jób. XXVI. RÉSZ Bildád szavaira Jób is csak röviden felel, hiszen ellenfele csak általánosságokra szorítkozott. Az alázatosságra intést figyelmen kívül hagyja és gúnnyal árasztja el Bildád gyenge érveit. Majd Istennek összehasonlíthatatlan nagyságáról kezd beszélni, de ellenfelénél ékesszólóbb, sokoldalúbb ábrázolásban. Ezzel kimutatja, hogy nincs rászorulva Bildád kitanítására. Beszéde hasonlít a 9:4–11 és 12:13–15 gondolatmenetére, de azoknál markánsabb kivitelben.

Jób. 26,1–4. Bildád okoskodásait keserűen elutasítja.

Keserű gúnnyal vágja oda ellenfelének: beszéded ugyancsak sokat segített az erőtlennek és tudatlannak! Honnan is merítettél ennyi bölcsességet? Ki segített? Ki inspirált?

2: tehetetlen héb. ló’ kóah: akinek nincs ereje. Jób saját magára gondol, neki akart segíteni a szenvedés okának és értelmének feltárásával. – 3: sok értelmet tanúsítottál. A túsijjáh értelmezését lásd 5:12-nél lárób a. m. bőségesen. Gúnyos utalás Bildád beszédének rövidségére. – 4: Kivel beszélgettél? azaz kit akartál oktatni, kihez intézted szavaidat? Nekem nincs rá szükségem, haszontalan mellébeszélés volt az egész, régén tudott általánosságok halmazata. – Kinek a lelke jött ki belőled? Bildád ugyanis Cófár gondolatait vette kölcsön.

Jób. 26,5–14. Isten uralkodói nagyságának felülmúlhatatlan leírása.

Nemcsak a mennyeiek, de a mélységnek árnyai is reszketnek előtte. Isten hatalma lenyúlik az alvilágba, szemei egészen odáig ellátnak. Az űrben lebegő föld is Isten teremtő erejének csodája. – 5: Hogy ezek az érzéketlen és mozdulatlan alvilági árnyak Istentől való mérhetetlen távolságuk ellenére reagálnak Isten hatalmának megnyilvánulásaira, Jób szemében nagyobb bizonyítéka az ő nagyságának, mint a Bildád által felsorakoztatott érvek. Megremegnek héb. jehólélú a. m. fájdalomban és remegésben vonaglanak. – 5b: Még a tenger mélységei sem képeznek akadályt Isten számára. – 6: Az alvilág mezítelen, azaz védtelen előtte. – 6b: Eltakaratlan a holtak országa (abaddón a. m. a pusztulás helye). Vagyis ki van neki szolgáltatva, vö: 38:17; Péld 15:11; Zsolt 139:8. – 7: Az alvilágból feljőve a földre irányítja tekintetét, s azt, mint globális egészet fogja át. Ő terjeszti ki héb. nótäh kinyújtja. A héb. participiumok a folyamatosságot fejezik ki. Az észak külön van említve, mert a régiek elképzelése szerint az észak az égbenyúló hegyek hordozója, ott laknak – a hitregék szerint – az istenek is. Ez a rész a földnek legsúlyosabb pontja, szabad lebegése tehát annál nagyobb csoda. – 7b: Semmiség héberül beli-máh (csak itt az ÓT-ban), jelentése nemvalami, azaz semmi. De nem a creatio ex nihilo gondolatát fejezi ki, amint azt a régi dogmatikusok vélték, hanem a tóhú (üresség) szóval együtt az üres tér képzetét keltik, amelyben az ókori-bibliai felfogás szerint a korong alakú föld lebeg az Isten csodálatos erejétől tartva. – 8–10: Az alvilágból a földre, onnan az égbe emelkednek Jób gondolatai. A felhők lehellet finomságú építményének az Isten trónja előtt elterülő boltozatnak, a mindenség világos és sötét tereinek ábrázolása következik itt. – 8: A felhőket átlátszó finom buroknak képzeli, amelybe Isten belekötötte az esőt. A csoda az, hogy a burok csak Isten engedélye által reped meg. – 9: Ő rejti el, héberül me’ ahéz (’áhaz pi. művésziesen beszegni) bevonja, ti. Isten trónjának külső részét, hogy eltakarja az alul levők tekintetétől. Isten trónján a mennyet érti, amelynek színe, azaz eleje az ember szemszögéből nézve a felhőzettel van eltakarva. – 10: A világosságnak és a sötétségnek határa valószínűleg a horizont, az a vonal, amelyen a régiek szerint a mennyboltozat a föld kerekségén vagy a világóceánon nyugszik. E körön belül van a világosság birodalma, kívül pedig a sötétségé. – 10–13: Isten hatalmi megnyilvánulásainak számbavétele: megrendíti a menny oszlopait, lecsendesíti a tomboló tengert, felderíti az eget, átszúrja a sárkányt. – 11: Az egek oszlopai a magas hegyek, vö. Náh 1:4; Ézs 50:2; Zsolt 104:7–13: Ráháb megtörése, szétzúzása, vö. 9:13. A 13. vers analógiája kézenfekvővé teszi azt a magyarázatot, hogy a régi monda a dühöngő, és Isten által szétzúzott tengeri szörnyről és társairól még mindig élt a nép körében, de csak szólásmondás formájában: Isten Ráhábot szétzúzza a. m. lecsendesíti a tengert. – 13: Lehelletével megékesíti az eget, azaz a szelek szétkergetik a felhőket és kiderül. – 13b: A nap- és holdfogyatkozás alkalmával mondott népi értelmezés: „a futó kígyó csavarodott köréje”. A jelenség megszűntekor pedig ezt mondták: „Isten leterítette a futó kígyót”. – 14: Mindaz, amit eddig mondott csak gyenge utalás az Isten nagyságára. Az Ő fensége felfoghatatlan az ember számára. Bebizonyítja tehát, hogy őt sokkal jobban megragadta Isten dicsőségének benyomása, mint barátait. Gyönyörűen fejezi ki magát: Isten nagyságából csak egy suttogásnyit tudunk felfogni. Ki volna képes az Ő hatalma mennydörgésének meghallására?

Jób. XXVII. RÉSZ

Jób felül maradt a vitában. Bildád már csak egy lejárt hanglemezt tudott harmadszorra elismételni, Cófár pedig mondanivaló hiányában meg sem szólalt. Jób tehát a Bildádnak adott válasz után mégegyszer megragadja a szót, hogy nyugodtan és világosan megfogalmazza a vita során kialakult meggyőződéseket. Mindvégig hű maradt önmagához: ártatlanságát következetesen hangsúlyozva visszautasította barátainak azt a nézetét, hogy a bűn és a szenvedés arányban állnak egymással. A vita eredménye tehát Jób számára: hit a saját ártatlanságában és rendületlen ragaszkodás ehhez a hithez. Ha tehát ő szenvedése ellenére nem bűnös, akkor bűnösségének pedig nem lehet ismérve a szenvedés. Közben feldereng előtte a különbség az igaz ember és a bűnös között. Ő lelkiismereti tisztaságának tudatában minden nyomorúsága ellenére úgy érzi, hogy nem szakadt el Istentől és reménysége is töretlen Ő iránta. Lelke mélyén megvan az a boldogító érzés, amelyből a külső szabadulás még mindig bekövetkezhet. Egy Istentől elrugaszkodott gonosznak ilyen belső érzése nincs és ezért reménységének sem lehet alapja. Mivel a gonosz lelkében van távol Istentől, külső szerencséje ellenére is boldogtalan. S ez a belső „üdvösségtelensége” végülis külső nyomorúságok formájában folytatódhatik nála. Ez így van, ennek így kell lennie, mert az ember Isten örök rendje szerint, csak a vele szembeni alárendeltségben lehet boldog. Ezeknek a gondolatoknak segítségével állítja helyre Jób a kegyes és a hitetlen ember közti különbség igazi ismérveit, amelyeket barátai, illetőleg korának közfelfogása és pietista-dogmatikus kegyessége eltorzítottak. Ami pedig igaz volt állításukban, azt szilárdabb alapokra fundálta. De a maga számára is szűrt le tanulságokat: amit egyoldalúan hangsúlyozott és eltúlzott, azt egyensúlyba hozza. Mindenekelőtt pedig azt erősíti meg, hogy a sorsában még mindig fennálló megfejthetetlen rejtélyek ellenére, hűséges odaadással meg akar maradni Isten mellett.

Jób. 27,1–10. Ünnepélyesen deklarálja ártatlanságát.

Jóbnak az a bizonykodása, hogy „míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom” nemcsak azt jelenti, hogy barátainak állításait nem fogadja el, hanem azt is, hogy érthetetlen sorsa dacára a kegyes érzületet Istennel szemben meg akarja őrizni. Ez a szilárd hit, amely szemben áll a hitetlenek gondolkodásmódjával (21:16) Lényeges része annak az ártatlanságnak, amelyet itt Jób ünnepélyesen kinyilatkoztat.

2: Teljes öntudata birtokában Istenre esküszik, hogy bizonyságtétele igaz. Jób eddig egyszer sem esküdött, most pedig arra esküszik, aki igazát elfordította és életét megkeserítette. Az eskü a 4. versben következik, a 3. vers pedig az eskü merészségét indokolja. – 3: Magyarázat, amely Jób ünnepélyes állítását kettős értelemben határozza meg. Nemcsak életerejének van még birtokában („az én lelkem énbennem van” kifejezés ilyen értelmezésére nézve vö. 2Sám 1:9), de szellemi ítélőképességével is rendelkezik vö. 32:8. Ezért tudatos és visszavonhatatlan, amit itt állít: a) Hogy az Istentől rábocsátott nehéz sorsot nem érdemli meg; b) hogy ő ennek ellenére istenfélelmét nem adja fel, tehát nem ítélhető el istentelen gyanánt. Ebből logikusan következik, hogy barátai maguk az istentelenek, akik őt hamis vádolókként elítélték. – 7: Aki azt állította róla, hogy istentelen, arról derüljön ki, hogy az. – 8–10: Ártatlanságát azzal is bizonyítja, hogy az ő helyzetében egy hitetlennek nem lenne olyan bizodalma és reménye Isten iránt, aminővel ő még mindig rendelkezik, mert azt a szenvedések közepette is megőrizte. Ez a belső lelkiállapot különbözteti meg a kegyest a hitetlentől. Ez az a belső kincs, amelyet semmiféle viszontagság nem vett el tőle. Miután barátjainak vádjait így visszaverte, a fegyvert, amellyel hadakoztak ellene, most ellenük fordítja. Ez a fegyver pedig éppen a visszafizetési tan. Jób itt ugyanazt a nyelvet használja barátai ellen, amellyel azok támadták. Ezen az alapon nem egy tekintélyes magyarázó a 27. résszel kapcsolatban azt állítja, hogy ez a szöveg nem Jób szavait őrzi, hanem tulajdonképpen Cófár hiányzó harmadik beszédével azonos. De ezek a magyarázók nem veszik észre azt a finom iróniát az ábrázolásban, amely a visszafizetési tan képviselőinek meg akarja mutatni: így fordul vissza a saját fejetekre a bölcsességtek – 8: Micsoda reménysége lehet a képmutatónak? Mert ő (Jób) még a halállal szemben is reménykedik az Istenben, vö. 16:11. – 9: Meghallja-e kiáltását Isten? A 19:7-ben Jób arról panaszkodott, hogy nem hallgatja meg Isten az ő kiáltását. Azonban egy bizonyos ideig tartó lelki elsötétedés után itt már visszanyerte bizodalmát a meghallgattatásra. Az itt felsorolt kérdések mind nagyon nyomatékosok annak bizonyítására, hogy Jób belsőleg mennyire elhatárolja magát a hitetlenektől, akik közé most már támadóit is sorolja.

Jób. 27,11–23. Kioktatja barátait a gonoszok sorsáról.

Jób barátai ismerik ugyan Isten erkölcsi rendjét, de ezt az ismeretüket szándékosan rossz értelemben használták fel. Ezért ő is leírja az istentelenek sorsát, hiszen eddig sem állította az ellenkezőjét, csupán azt, hogy a tapasztalat nem mindig igazolja a gonoszok bűnhődését. Itt olyan rejtélyek vannak, amelyekre sem ő, sem mások nem tudnak válaszolni. Barátainak célja az volt az istentelenek sorsát felmutató érvelésükkel, hogy őt bűnösségéről meggyőzzék, ő pedig azt akarja beláttatni velük, hogy milyen képtelenség volt őt a gonoszokkal egy kalap alá venni.

11–13: Barátai ugyan felismerték Isten erkölcsi rendjét, de róla hamisan beszéltek. A 11. versben Isten dolgai héberül jad ’él, Isten keze, Isten cselekvési módja. – 11b: aki a Mindenhatónál van kifejezés az ő gondolataira és tetteinek elveire vonatkozik. – 12a: látjátok; a héb. házáh jelentése: látni, felismerni, véleményt formálni, vö. 15:17. – 12b: hiábavalósággal hivalkodtok, vagyis, amit felismertetek, azt hamisan alkalmaztátok az én esetemre. Pont amiatt kell bűnhődniük, hogy felismeréseiket egy igaz ember hamis megvádolására használták. Jób tudatosan fordítja ellenük a saját fegyvereiket. – 14–18: A bekövetkező ítélet részletezése. A 15. versben maradékai helyett megmenekültjei fordítandó, vagyis nem a hátramaradottakról van szó, hanem azokról, akik a megtizedelt családból megmenekültek, vö. Jer 15:2; Jób 14:12. – 15b: Nem lesz siratóének, azaz rendes temetés vö. Jer 16:6. – 16b: A sok ruha a vagyonosság jele volt. – 18: A pók helyett moly olvasandó. Mindkét kép az ideiglenesség jelképe. – 19–23: Egyetlen éjszaka vége lesz neki is, vagyonának is. A halálfélelem úgy lepi meg, mint az árvíz, hirtelen vihar ragadja el, magasabb hatalom üldözi, menekülnie kell és az emberek kifütyülik. – 19a: Nincsen kifosztva, a héb. jé’ ászéf a LXX alapján ló jószif-ra javítandó, aminek jelentése: nem folytatja, nem teszi ismét. Nem is sejti, hogy utoljára fekszik le gazdagként s mire felébred mindennek vége. – 21: A keleti szél, azaz viharos szél, vö. 1:19; 15:2; 38:24; Zsolt 48:8; Ézs 27:8; Ez 27:26. – 22: szór rá helyett megdobálja. Alany: Isten. – 23: A taps a káröröm jele. A kifütyülés megszégyenítő véleménynyilvánítás.

Jób. XXVIII. RÉSZ

A visszafizetési dogmát Jób a 27. részben annak fanatikus képviselői ellen fordítja, ami által a szerepek megcserélődnek, barátai vádlókból vádlottak lesznek, saját elméletük áldozatává. A vita során a barátok célja az volt, hogy bebizonyítsák, hogy az emberi sorsban isteni igazságosság nyilvánul meg. Dogmájukban látták azt a kulcsot, amellyel nemcsak az emberi életnek, hanem az isteni világkormányzásnak a titkaihoz is hozzá lehet férni. Jób ugyan cáfolja ezt a nézetet, de ugyanakkor neki magának sincs pozitív válasza ezekre a kérdésekre. De nem is lehet, mert a kulcs Isten bölcsességében van elrejtve, amellyel az ember sohasem rendelkezhet. Az ember számára az egyetlen bölcsesség az istenfélelem és a gonosz kerülése, vagyis a teljes függés és hódolatteljes bizalom érzése Isten iránt és az ő akaratának cselekvése. Ezt a gondolatot fejezi ki a 28. részben közölt hatalmas himnusz, amely számos régi és újabb magyarázó véleménye ellenére beleillik Jób könyvének összefüggésébe.

Jób. 28,1–12. A bölcsességet tudással nem lehet megszerezni.

Ez a szakasz régiségtanilag is nagyon érdekes: az ókori bányászat legtökéletesebb leírását találjuk benne. A bányászat példáján éppen azt akarja bemutatni, hogy az emberi munka és tudás számára minden elérhető a bölcsességen kívül.

1: Bizony héb. ki kapcsolja össze a következőket nemcsak az előző gondolatokkal, hanem a párbeszédes rész egészével is. – 3–5: Leírja, hogy az ember miként jut birtokába a nemesércnek s eddig mi mindent használt fel céljainak megvalósítására. – 3: Határt vet a sötétségnek, ti. a bányalámpa segítségével s úgy kutat a végpont (héb. taklit vö. 11:7; 26:10) irányában a sötét homályban rejlő kőzet után. – 4: A föld felszínén járókelők nem gondolnak arra, hogy alattuk emberek dolgoznak: Tehát a lábak nem a bányászok lábaira vonatkoznak, hanem a külszínen járókéra, akik nincsenek tudatában, hogy mi történik alattuk. – 6–8: Visszatér az 1. versre és leírja a kincshez vezető elrejtett utakat. – 9–11: Hogyan győzi le az ember az akadályokat és veszi fáradozásának jutalmát. Nem a bányászat egyes eljárásait és különböző mozzanatait akarja ábrázolni, csupán az embernek semmi vakmerőségtől vissza nem riadó értelmét, akaraterejét.

Jób. 28,13–22. Pénzért sem vásárolható meg a bölcsesség.

A bölcsesség nem valami anyagi, érzéki dolog, a látható világban sehol nem található, pénzért sem vásárolható, felbecsülhetetlen, összehasonlíthatatlan.

13: A hozzá vivő utat; a héber cäräk (ár, érték), h. a däräk út olvasandó. A szöveg jelentése tehát: a hozzá vezető utat ember nem ismeri. – 13b: az élők földje, vagyis a felső világ, vö. Zsolt 27:13; 52:7; Ézs 38:11. – 14: A mélység, héberül tehóm: a kozmikus mélység, az ősvilági áradat, amely felett a régi elképzelés szerint a világ, a föld és a tenger nyugszik. – 15–17: A világ minden kincséért meg nem vásárolható, drágaságokkal össze nem hasonlítható. Az ókorban ismert drága holmik mindenike fel van sorolva. – 17: Nem ér fel vele héb. árak a. m. rendezni, összerendezni, összehasonlítani, valamivel felérni. A gyémánt helyett üveg fordítandó, de ez nem változtat a mondanivaló értelmén, mert az ókorban az üveg is drága portéka volt. – 18: A bölcsesség keresése nehezebb, mint a búvár számára a gyöngy felhozása a tenger fenekéről. – 22: A halál itt költőileg, mint az alvilág ura szerepel.

Jób. 28,23–28. A bölcsesség Isten titka.

A bölcsességet csak Isten ismeri; aki áttekinti az eget és a földet s mindennek megszabja a mértékét s a törvényét. S már a teremtésben megszabta azt az utat, amelyen járva az ember a bölcsességet megtalálhatja. Ez az út az istenfélelem és a gonosz kerülése. De nem arról van itt szó, hogy az ember minden megismerésről lemondjon, vagy ne igyekezzék az emberi életben levő talányokat (mint pl. a Jób életének talánya) megoldani. Sőt! A megismerés az ember számára az Isten részéről nemcsak lehetővé van téve, hanem egyenesen kötelező. Gondolkozva mindig mélyebbre kell hatolnia a dolgoknak és a történéseknek összefüggéseibe, az életboldogságot cselekvőleg meg kell alapoznia, de mindez csak akkor válik áldására, ha az istenfélelemhez ragaszkodik.

Így tapasztalta ezt Jób is és ezt a tapasztalatát mondja el ebben a részben. Ő minden ellentmondás és viszontagság közepette is megőrizte, illetőleg visszaszerezte az Istenben való hitet és reménységet. A szenvedés új, ha nem is tökéletes felismerések forrása lett számára. Ennek a belső meggazdagodásnak birtokában nem lehet olyan vége, mint amilyent a barátok szántak neki.

Jób a 28:28-ban a vita eredményét barátai számára is tömören összefoglalta.

Jób. XXIX. RÉSZ

Jób a vitában legyőzte barátainak merev felfogását s ezzel elnémította őket. De legyőzte saját kényszerképzeteit is az őt önkényesen üldöző Istenről. Nemcsak ártatlanságáról való meggyőződése erősödött meg, de visszanyerte reményét is, hogy Isten nem fogja őt végképpen eltaszítani, hanem igazát előbb-utóbb napvilágra hozza. Megerősödött benne az az eltökélés is, hogy istenfélelméből nem enged. Egy szóval: Jób a maga kegyességében szilárdabb, biztosabb és bölcsebb lett.

Ezzel Isten is elérte célját, aki megengedte a Sátánnak, hogy Jób hitét próbára tegye, vö. 1:9–12; 2:5–6. Jób könyvének olvasója itt már tudja, hogy a megváltás már nincs messze. A szenvedő Jób ezt persze még nem érzi, mert a visszanyert bizakodás dacára vö. 27:8–10 külső szenvedése még mindig teljes súlyával nehezedik rá. Ez a szenvedés még nem engedi megnyugodni, míg Isten valóban be nem avatkozik és a kérdést meg nem oldja. Ebben a hangulatban megoldás és megváltás után epekedve, barátaitól már elfordulva, önmagával és Istennel folytatott magánbeszédben életét még egyszer alapos vizsgálatnak veti alá és a) megeleveníti a múltat, felidézi egykori zavartalan boldogságát, azt az időt, amikor még teljes birtokában volt Isten tetszésének; b) részvétet keltő ábrázolásban megjeleníti a régi boldogsággal teljes ellentétben levő mai nyomorúságos állapotát veszteségeivel, kínjaival és megaláztatásaival egyetemben; c) még mindig nem lévén képes a sorsában beállott hirtelen fordulatot megérteni, tisztaságának eskü alatti ünnepélyes megerősítésével fejezi ki szabadulásvágyát és igyekszik siettetni az isteni kedvező döntést. Ennek a beszédnek az a jelentősége, hogy ezt a döntést készíti elő a szívből jövő őszinte felkiáltással.

Jób fájdalmas visszapillantása van ebben a részben régi boldogságára. Ez a boldogság összhangban volt istenfélő életével s ezért tartósnak és biztosnak látszott. Boldogságának alapja Istennek kegye és Jób iránt érzett baráti érzelme volt. Beszédében újra meg újra visszatér arra a nagy tekintélyre és tiszteletre, amelyet igazságossága és emberszeretete következtében széltében-hosszában élvezett. Ez természetes ellenhatása annak a durva félreismérésnek, amelyel barátai kezelték és megítélték.

Jób. 29,1–10. Isten kegyének és az emberek megbecsülésének ragyogása.

Visszaemlékezik a régi szép időkre, midőn Isten kegyét élvezte, Isten védelmezte, családja és vagyona sértetlen volt s az emberek megbecsülése övezte.

1: Jób pedig folytatja, vö. 27:1; az előző beszédtől elhatároló formula annak jelölésére, hogy itt új önálló beszéd következik. – 2: Isten őrzött engem: jó értelemben. Nem úgy, mint 13:27-ben. – 4: Javakorom napjai, héb. hóref, jelentése: ősz, vagyis az érett férfikor, mikor az élet gyümölcsei beérnek. – 4b: Isten gondossága, héb. szód a. m. bizalmasság, barátság: Isten bizalmas barátsága mellett, amikor Isten még bizalmas barátként őrködött személyem és állapotom felett. – 5: Isten közelsége után rögtön gyermekeit említi legfőbb javának. – 6: Az olaj a bőség jelképe. Azt akarja mondani, hogy még a terméketlen szikla is öntötte számára az áldást. – 7–10: Míg a gyermekáldást és jólétet csak futólag említi, az emberi társadalomban betöltött helyét és tekintélyét jóleső részletességgel. – 7: Fel a városon. A városok rendszerint magaslatokon voltak. Jób vidéken lakott, onnan járt fel a városba tárgyalásokra. – 7b: Székemet felállítám. Úgy látszik mindenki odaült, ahova akart. – 8: Az ifjak szerényen félrehúzódtak a nagy sejk jelenlétében, az öregek pedig állva maradtak, amíg ő helyet nem foglalt. – 9: A főemberek (fejedelmek) elálltak a szólástól, amikor ő akart beszélni. – 10b: A szótlan figyelést akarja érzékeltetni.

Jób. 29,11–17. Védelem az üldözöttnek, félelem az üldözőnek.

Utalás tekintélyének okára: Jób tetterős, áldozatkész és igazságos a szorongatottak érdekében. – 11: Jób áldásos működésére mutat, amelynek részletes leírása itt következik. A ki csak látja és hallja Jób tetteit boldognak mondja őt. A héber ’issér jel. valakit tulajdonságai és jó tettei alapján boldognak dicsérni. Az emberre magára származik öröm abból, amit tesz. – 11b: bizonyságot tett, a héb. hécid a. m. valakiről tanúskodni, valakit bizonyságtétel tárgyává tenni. Rossz értelemben vö. 1Kir 21:10. – 13: jó értelemben vö. Lk 4:22. – 12: Mert; az előbbi gondolat indokolása. A héber igék imperfectum alakja a szokást, a cselekvés állandó jellegét fejezi ki. Figyeljük meg itt az ellentétet Elifáz vádaskodásával; vö. 22:6–9. – 13a: A veszni indult, héb. ’óbéd az elvesző, a pusztulófélben levő ember. – 14. Az igazságot ruhaképpen öltötte magára, azaz testet öltött benne, egészen betöltötte, lényévé vált. A palást és a süveg a kiválóság fogalmát fejezi ki. – 15: Kipótolta fogyatékosságaikat. – 16b: Gondosan tanulmányozta ügyeiket, hogy védelmükre kelhessen. – 17: A 17. versben levő kép értelme: Ragadozó állat szájából a zsákmányt csak úgy lehet kiragadni, ha előbb leküzdjük őket. Az álnok, cavvál itt a hamis bírót, az erőszakos elnyomót jelenti, akivel Jób a szegények érdekében megküzdött, vö. Zsolt 3:8; 58:7.

Jób. 29,18–25. A tartós boldogság reménye nem volt alaptalan.

Itt az egykori boldogságnak azt az oldalát rajzolja meg különös gonddal, amelyet a legfájdalmasabban nélkülöz: a közmegbecsülést és a mindig mások javára használt közéleti befolyást.

19: Saját magát madárral hasonlítja össze, mindazt pedig amije volt, úm. családot, házat, vagyont a madár fészkével. Azt remélte, hogy anélkül fog meghalni, hogy fészkét elveszítené, vagyis nem fészkestül, hanem ellenkezőleg, fészkének birtokában. – 18: homok héberül hól, módosítással húl-ra változtatható, aminek jelentése főnixmadár, a hosszú életnek és az élet megújulásának szimbóluma. Ez a szó a vers első felében kifejezett gondolathoz is jobban illik. – 19: Az alulról és felülről öntözött fa a töretlen életerő képe, vö. Zsolt 1:3; Jób 38:38. – 20: Átvezet a legdrágábbnak tartott kincs, a nyilvános életben élvezett tekintély megrajzolásához. – 21–25: Bizonyos értelemben a 7–10 folytatása. Ez után a leírás után csak annál megrendítőbben fog hatni a következő rész eleje. – 21: Véleményét és tanácsát beleegyezőleg elfogadták. – 22b: Hullott, héberül nátaf csepegett, mint valami jótékony eső. – 23a: Ugyanannak a képnek bővebb kifejtése: beszéde megtermékenyítőleg hatott. – A 24. vers fordítása: Rájuk mosolyogtam, mikor nem bíztak, ti. csüggedt lelkiállapotukban biztatólag mosolyogtam és ez új erőt öntött beléjük, őt magát pedig a mások csüggedése sohasem kedvetlenítette el. – 25: Választottam útjukat, azaz szívesen mentem hozzájuk. Elsőségemet mindenütt elismerték s a szavam valóban vigasztalt is. Utalás a három barátra, akik csak kiadták magukat vigasztalóknak.

Jób. XXX. RÉSZ

Siralmas ének a jelen nyomorúságáról. A söpredék nép részéről jövő megvetés, a balsors hatalmától összedöntött boldogság, testének betegségtől eltorzult állapota, valamint mélységes lelki gyötrelmei találnak itt megragadó szavakkal való leírást. Ezekben mutatja be a sorsában beállott katasztrofális változást.

Jób. 30,1–8. A senkik tiszteletlensége.

Leírja azt a megvetést és gyalázatot, amelynek ki van szolgáltatva, nem is volt barátainak, hanem a legselejtesebb csőcseléknek részéről.

1: Most pedig. A beszéd négy perikópája közül három kezdődik ezekkel a szavakkal. A hajdani hónapok kiemelésére szolgál vö 29:2. Nevetnek rajtam, ellentéte a 29:24-ben mondott rájuk mosolyogtam kifejezésnek. Itt a gúny, ott a nyájas szeretet kifejezése. – 1b: akik fiatalabbak nálam. Milyen más volt a fiatalok viselkedése egykor! Vö 29:8. – 1c: Akiknek apját arra sem méltatta, hogy nyáját a juhászkutyákkal együtt őrizzék. – 2: Az apák említésével csak a fiakat akarta jellemezni. – 2b: Gyenge, korcs, beteges teremtések ezek, akik még kétkezi munkára is alkalmatlanok. – 3 skv.: az eredeti szöveg nagyon nehezen érthető. – 4: Sós ízű füvet tépnek. – 5 skv.: Megvetett állapotukat más oldalról mutatja be. Ha ezek a minden emberi közösségből kitaszítottak oduikból előbújnak, tolvajként kergetik el őket s emiatt félelmes völgyekben, sziklarepedésekben húzzák meg magukat. – 7: Ordítoznak, mint az éhes vadszamarak és csalánok közt (kutyatej?) verődnek össze. – 8: Megvetett állapotuk teteje, hogy névtelenek (belí-sém). Itt hasonlóság van a 24:4–8-ban bemutatottakkal. Ott azonban Jób elnyomottaknak látja őket, itt pedig züllött, romlott voltukat hangsúlyozza és az iránta kimutatott megvetésüket nehezményezi. Valószínűleg Edom őslakosainak maradványairól van itt szó, akiket mindenki gyűlöl és megvet, akik viszont minden alkalmat megragadnak, hogy gyűlöletüket és kárörömüket egy valamikor köztiszteletben álló ember iránt kimutathassák, annál is inkább, mert ezt büntetlenül tehetik. Az ilyenek dühének és gyűlöletének védtelenül kiszolgáltatva lenni a legkeservesebb sors, amely egy előkelő gondolkodású embert érhet.

Jób. 30,9–15. A társadalom megbélyegzése.

„És most” ettől a csőcseléktől kell gúnyt és durva bánásmódot eltűrnie csak azért, mert Isten összedöntötte boldogságát s mintegy rohammal mindenét elragadta.

9: Gúnydalokat énekelnek róla és szóbeszéd tárgyává teszik. A 11. vers helyesebb fordítása: mert íjam húrját meglazította és megalázott engem. Az alany: Isten. Az íj húrjának meglazítása az erő pusztulását jelenti, vö. 29:20. Mások a héber jätär szót sátorkötél értelemben fordítják. A kötél meglazításával kezdődik a sátor lebontása, ami a halálnak a képe, vö. 4:21.

12–15: Változatos képekben mutatja be a csőcseléknek a szerencsétlen ellen egyre fokozódó arcátlan, erőszakos tolakodását. Miután az előlük menekülőhöz utat törnek maguknak, gyűlölködő vádlókként sűrű csapatokban állnak jobbja felől, (vö. Zak 3:1; Zsolt 109:6), majd útját elrontva, azaz a menekülést lehetetlenné téve elgáncsolják. Ahogy a tört résen árad befelé az ellenség az ostromló városba, úgy özönlenek ezek Jób ellen. – 12: A törvény előtt a vádló a vádlott jobb oldalán állott. – 13: Az eredeti szöveg nagyon romlott állapotban van, minden fordítás bizonytalan. – 14: Egyes magyarázók úgy vélik, hogy itt már nem az előbb bemutatott alja népségről van szó, hanem azokról a rontó hatalmakról, amelyeket Isten bocsátott Jóbra. – 15: A viharszerű gyorsasággal rátört katasztrófára céloz.

Jób. 30,16–23. Isten kegyetlensége.

„És most” ilyen változások után a legborzalmasabb szenvedések idejét éli: éjjel-nappal kínozza a testét megemésztő betegség. Isten porba vetette, de hiába kiált hozzá segítségért, mert Isten kegyetlen ellenségként viselkedik, aki őt, csakúgy, mint a vihar a száraz ágat, dirib-darabokra fogja összetörni. 16: ontja ki magát lelkem, azaz könnyekben és panaszokban árad szét. Fognak meg engem, vagyis hatalmukban tartanak. – 17: Az éjszaka meg van személyesítve. Bennem héberül mé cálaj, azaz rólam. Izmaim lassan leválnak rólam, mint ahogy az a lepra esetében történni szokott. – 17b: Inaim, héb. ’óreköj, azaz rágóim. Az éles fájdalmakról van szó, vö. 7:3–5. – 18: Annyira le van soványodva (vö. 19:20), hogy ruhája, amely egykor egészséges telt tagjairól szép redőkben hullt alá, most csak lig-lóg rajta, vagy sokszor olyan szorosan csavarodik köréje, mint a gallér a nyaka köré. – 19: Sárba vetett engem, ti. Isten (16:5). A legmélyebb lealacsonyodás képe. – 19b: Gyászba és fájdalomba vagyok merülve. – 21b: harcolsz ellenem, a héber igealak gyöke szátam (Sátán!) vö. 16:9. – 22: vö 27:21. – 22b: széttépsz engem, pontosabban szétfolyatsz engem. Értelme: megsemmisülés, feloldódás a semmiben. – 23: Az előzmény megokolása és a használt kép magyarázata. Visszatérítesz engem stb. vö. 1:21; 3:17 skv.

Jób. 30,24–31. A helyzet vigasztalansága.

Ilyen helyzetben ne legyen az embernek panaszkodni, részvétet várni kedve, különösen, ha egykor maga is gyakorolta a szenvedőkkel az együttérzést? Ezért háborúság és kínok közepette lelkét sötét gyász és keserű panasz tölti meg. Betegsége eltorzította testét, segítségre szorulva itt áll egy szál magában, mindenben pontosan az ellenkezője annak, ami egykor volt.

24: Igen nehezen fordítható és értelmezhető vers. Feltehető értelme: az összeomlásban nem nyújtja-e ki az ember a kezét, nem kiált-e segítségért, mikor életösztöne diktálja? – 24–26: panaszkodásának három indoka van: az életösztön (24); egykor maga is segített a bajba jutottaknak (25); végül keserű csalódása (26). – 27: Szenvedéseinek szinte egy sóhajtásba való összefoglalása. Bensőm héberül mécaj, vagyis a beleim, az érzelmek székhelye. – 28: Mivel a bőrnek betegség következtében való megfeketedéséről a 30. versben szól, itt a qádar (piszkosnak lenni) csak a gyászban elhanyagolt kinézetre vonatkozik – 28b: A gyülekezetben, vagyis nyilvánosan. – 29: vö. 17:8. Az összehasonlítási pont a hangosan panaszkodó üvöltés. – 29b: A magánosságot, az elhagyatottságot fejezi ki. – 30: vö. 30:17. – 31: Egykori öröme és vidámsága (a hangszerek ezt fejezik ki) szomorúságra fordult. Hatalmas volt zuhanása s hogy ennek nem ő az oka, azt a következőkben fogja szavakba önteni.

Jób. XXXI. RÉSZ

Jób ártatlanságának ünnepélyes megerősítése következik eskük sorozatában. Minden bűnt felsorol, amit csak elkövethet egy férfi élete folyamán. Külön-külön eskü alatt tagadja, hogy ő bármelyiket is elkövette volna. Több, mint 16 bejelentés következik a ha kötőszóval. Miközben önmagát tüzetesen megvizsgálta, olyan magasrendű erkölcsi öntudat bontakozik ki előttünk, amelynek nincs párja az egész ÓT-ban. Ezért ez a rész különösen fontos az ótestamentumi etika megismerése szempontjából, mert noha az itt tükröződő erkölcs követelményei az Izráelen kívüli világban is megtalálhatók, ilyen magasrendű erkölcsi vallási érzületet és jellemet sehol máshol, csak az ÓT talaján lehet tapasztalni. Az igaz életet nem csupán a bűn kerülésében látja, hanem az erkölcsi motívumok és a pozitív erkölcsi cselekedetek is nagy hangsúlyt kapnak benne. Uralkodó erkölcsi mozgatóként szerepel benne az a gondolat, hogy az ember mind belső érzületében, mind külső tetteiben az őt teljesen ismerő Istennek szemei előtt van. Az ember tehát nem elégedhetik meg azzal, hogy csupán emberek tetszésének tegyen eleget, nemcsak a bűnös tettet, hanem a bűnös vágyat is kerülnie kell, hiszen az Isten szívébe is belelát. Jób a súlyosabb bűnöknél átokformulában Isten büntetését kívánja fejére, ha nem mondana igazat.

Jób. 31,1–8. Nemcsak tettei, kívánságai is tiszták.

Mindenek előtt az érzéki kívánság és az abból eredő bűnös tett kerülését emeli ki. Ennek a bűnnek a lényegét felismerve Jób találóan abból indul ki, hogy életszabállyá tette a szemei felett való őrködést: szövetséget kötött szemeivel, hogy nem néz oda, ahonnan szívének ártatlanságát veszély fenyegetné. 1: Szószerint: Mit fogok én szűzre tekinteni! A tisztaságnak újtestamentomi mértéke, vö. Mt 5:28. – 3: Megvallja, hogy ennek a bűnnek elkövetésétől cavvál azaz álnok és gonosztevő emberré vált volna – 4: Ennek a bűnnek büntetése biztosan bekövetkezik, hiszen az embernek egyetlen lépése sincs Isten elől elrejtve s így az érzéki vágy sem. Az alany – ő (Isten!) – a héber szövegben nyomatékosan ki van emelve. Tehát az Isten mindentudásának komolyan vétele késztette őt arra, hogy szigorúan fegyelmezze magát. – 5–8: Átokkal erősített bizonykodás, hogy ő ehhez az elvhez tartotta magát s így érzéki kívánságai sose vezették tévútra. – 6: Az igék optativus értelműek, hiszen igazságának elismertetése csak óhaj nála és nem tény. – 7: Az 5. vers állítását folytatja. Az igeidők itt is a cselekvés tartósságát fejezik ki. Az út (héb. däräk), az Istentől kijelölt út, amelyen az embereknek járniuk kell, amelytől már azáltal is eltérünk, ha szemünk kívánságának engedünk. – 8: maradékom héberül cä’äcá’aj, a. m. sarjadékom, nem vonatkozhat gyermekeire, hanem sarjadó vetéseire, vö. 5:25; 21:8; 27:14.

Jób. 31,9–15. Mások jogait tiszteletben tartotta.

Családi ügyekben is ezen elvek szerint cselekedett. Házasságtörés céljából nem hatolt be mások házába s nem sértette meg felebarátainak jogait, mert ennek a gaztettnek is érezte teljes súlyát. Nem sértette meg rabszolgáinak emberi jogait a saját házában, mert Istenre tekintve felismerte és elismerte, hogy azok vele együtt Istennek teremtményei.

A 9. vers első fele még visszanéz az előző gondolatra, a második fele azonban már tovább vezet. – 10 skv.: A kézimalom hajtása a legnehezebb és legalantasabb rabszolgamunka volt. Azt kívánja itt, hogy felesége legyen másnak kiszolgáltatott rabszolga. – 11: Elismeri, hogy a házasságtörés is bírák elé tartozó gyalázatos dolog. – 12: Az egyszer lángra lobbant szenvedély mindig messzebbre sodorja az embert, de az isteni átok sem nyugszik, míg az ilyent személyestül, vagyonostul meg nem semmisíti. – 12b: A 10. vers átokkívánása bukkan fel újra. – 13–15: Házának rabszolgái iránti emberségét hangoztatja. Figyeljük meg itt a magasrendű szociális szemléletet, amely nemcsak tisztában van azzal, hogy az úr és szolga egyaránt Isten teremtménye, de ezt az életben gyakorolja is. Mivel a rabszolgák teljesen jogfosztottak voltak, Jóbnak jogában lett volna panaszaikat, ügyesbajos dolgaikat elutasítani magától, de ő ezt nem tette. – 14: Közbevetett megjegyzés! Mi volt a rugója annak, hogy ő így járt el? Isten előtti felelősség és az a felismerés, hogy az urat és a rabszolgát egyaránt Isten teremtette (15), tehát az urak felsőbbrendűségi gőgje teljesen indokolatlan. A rabszolga is teljesértékű ember.

Jób. 31,16–23. Nagylelkű a rászorulóval.

A rászorultakkal sose volt kemény és szívtelen, hanem tevékenyen gyakorolta a felebaráti szeretetet. Ha hatalmát és befolyását a szegények elnyomására használta volna, méltán érné az Isten büntetése. (Vö. Elifáz vádjait 22:6–9! A 31. rész majdnem teljes egészében az Elifáz vádjaira adott feleletnek is tekinthető.)

16: Egy új ha által bevezetett mondat, de utómondat nélkül. A 18. vers közbevetett mondat: gyermekkorától ennek ellenkezőjét tette meg vezető elvvé életében, ti. nem az elnyomást, hanem a segítést. Az árváknak atyjuk, az özvegyeknek vezetőjük volt. Anyámnak méhétől kezdve, azaz ez a magatartás szinte vele született. – 18a: szószerint: felnőtt nekem, mint apának. – 19 skv.: A mezítelent sem hagyta ruhátlanul. – 20: A szegénynek háláját annak betakart ágyékával mondatja el. – 21 skv.: Aki így gyakorolta a szegények iránti kötelességét nem élhetett vissza gazdagságával és befolyásával. Miután ezt a bűnt is visszautasítja, ismét megidéz maga ellen egy átkot. Az átok és a bűn egy összefüggő képben van kifejezve. – 23: Az Isten büntető igazságától való félelem úgy betölti, hogy képtelen volna ilyesmit elkövetni. Ez okolja meg a 21–22. verseket.

Jób. 31,24–32. Őszinte a kegyességben.

Jób az Isten és emberek ellen elkövethető finomabb bűnöktől is tisztának tudja magát. Ezeket nagy bizonykodó mondatokban veszi sorra.

24: A pénz szeretetével kezdi, amelyben egy finomabb fajta bálványimádást lát. Ha a pénz szerzésében látná örömét és nem törődne azzal, aki a javakat adja, ha a javakban találna kielégülést, akkor hitehagyó volna. – 26: ezzel együtt említ egy másik bűnt is Isten igaz félelme ellen: a csillagos ég titkos imádását. – 27b: Kézcsókot a csillagok felé dobni az imádat jele volt. A keleti népek körében többé-kevésbé el volt terjedve a csillagkultusz. Csak izraelita álláspontról érthető meg tehát, hogy Jób ezt is bűnnek tartja. Finom kortörténeti vonatkozása félreérthetetlen: Akház és Manassé korában lett divattá a csillagimádás. Ettől az időtől kezdve számított a tiszta kegyesség jelének, ha valaki ebbe nem keveredett bele. – 29: Nem táplált gyűlöletet és nem érzett kárörömet ellenségeivel szemben. A Hegyi Beszéd erkölcsiségének magasságában mozog ez a magatartás is, vö. Ex 23:4; Péld 20:22; 24:17; 25:21–22. – 30: Közbevetett mondat. – 31: A vendégbarátság kötelességeinek is eleget tett. Az ő húsával ti. állatainak húsával. – 32: Szintén közbevetett mondat.

Jób. 31,33–40. Képmutatás nélkül való egész életében.

Végül a képmutatás és a kegyes látszatok bűnét utasítja vissza. Fékezhetetlen vágy tölti el, hogy az isteni bíró ítélőszéke elé juthasson és ezt a vágyát ékes szavakkal ki is fejezi. Gyors fordulattal mégegyszer elátkozza magát, hogy tisztaságát bizonyítsa, hiszen sem jogtalanság, sem erőszak nem tapad kezeihez.

33: Nem tartozik azok közé, akik nem a bűn elkövetésétől, hanem csak leleplezésétől félnek képmutató módon. Akik félnek a közvéleménytől és ezért bújnak az emberek elől. – 34: Az elrejtőzés oka a nyilvánosság előtti megszégyenüléstől való félelem. Nemzetségek, azaz a tekintélyes családok a plebs ellenében. – 35–37: Bárcsak volna valaki, aki dönteni tudna! Végszóm helyett jelem fordítandó. A héber tav, ti. a „t” betű az aláírás helyett szerepelt írástudatlanok esetében, mint ahogy manapság a kereszt jele szolgál ugyanerre a célra. Persze itt nem szabad arra gondolnunk, hogy Jób írástudatlan lett volna. Ezzel a kézjeggyel szokták a panasz- vagy a védőiratot ellátni. Az óhéber abc-ben a tavnak keresztalakja volt. Az Ez 9:4 szerint ismertetőjegyül használták. Tehát Jób azt mondja: én mindent elmondtam, feleljen most a Mindenható! Írjon könyvet ellenem az én vádolóm! Nem a barátok valamelyikére gondol, hanem Istenre, hiszen vele van pere. Írja meg ellene a vádiratot, hogy végre megfelelhessen. A képek mögött olyan perrendtartás van, amelynek rendelkezései szerint mind a panaszt, mind a védelmet írásban kellett benyújtani. – 36: Jóbnak ettől az írástól nincs félnivalója. Sőt! Azt nyilvánosan méltóságának jeleképpen vállain hordozná, vagy mint királyi díszt turbán módjára csavarná a feje köré. – 37: Lépteimnek számát, vagyis minden cselekedetemet megmondanám neki nyíltan, mint egy fejedelem, nem úgy, mint egy bűntudattól sújtott, büntetéstől remegő nyomorult. De mivel mindez csak kívánság, még egyszer felveszi bizonykodásainak fonalát (38–40), hogy a durva erőszak bűnét is visszautasítsa és ezzel sorozatát lezárja. – 38: Birtokait sem erőszakkal szerezte tulajdonosaik elűzése által. – 39b: gazdájának helyett gazdáinak olvasandó. Ez a vers így megmagyarázza a 38-at.