JÓB KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Döbrössy Lajos lelkész

Bevezetés - A könyv neve és jellege.

Jób könyve az ÓT-ban ketubim néven ismert szentiratok közé tartozik. A héber Bibliában a Zsoltárok és a Példabeszédek között, a Károlyi fordításban Eszter után és a Zsoltárok előtt foglal helyet. Tárgya szerint a Példabeszédek és a Prédikátor könyvével együtt az ótestamentumi bölcsességirodalomhoz sorolható. Azoktól az különbözteti meg, hogy nem egyes bölcs mondások vagy tanító beszédek gyűjteménye, hanem egyetlen mondanivalóra van felépítve, amelyet különböző személyekkel gazdag költői nyelven párbeszédek formájában szólaltat meg a szerző. Jób könyve tehát drámai köntösbe öltöztetett tanító költemény.

A könyv felosztása.

Jób könyve három főrészre oszlik: I. Prológus 1–2. rész, prózában írt elbeszélés Jób kegyességéről és boldogságáról 1:1–5; a mennyei „kihallgatásról”, ahol Isten és a Sátán közt fogadás jön létre Jób kegyességének kipróbálása céljából 1:6–12; a Jóbra zúduló csapásokról és hitének szilárdságáról 1:13–22. Majd egy második mennyei jelenet következik, melynek folyományaképpen Jób vagyonának és családjának elvesztése után elveszti egészségét is 2:1–10. Jób barátainak részvétlátogatása 2:11–13 képezi az átmenetet a könyv II. részéhez, amely költői formába öntött beszédeket tartalmaz 3:1–42:6. A költői rész Jób önelátkozásával kezdődik a 3. részben és egy három menetből álló hatalmas vitával folytatódik Jób és barátai között 4–14; 15–21; 22–27. A 28. részben következik egy hatalmas költemény a kikutathatatlan és egyedül Isten számára hozzáférhető bölcsességről. A 29–31. részben Jób visszapillant egykori boldog és mostani boldogtalan állapotára és elmondja tisztasági esküjét, melyben Istent válaszadásra szólítja fel. A 32–37. részek egy eddig ismeretlen barátnak, Elihunak közvetítő beszédeit tartalmazza. Az Úrnak a viharban való megszólalása 38–39. után Jób megalázkodik 39:36–38; majd az Úrnak egy második beszéde 40:1–41:34; Jóbnak megtérésével végződik 42:1–6. A III. rész, az epilógus 42:7–17 ismét prózában van írva és tartalmazza az Úr ítéletét a barátok felett és Jób közbenjáró imádkozását 42:7–9; valamint Jób eredeti boldog állapotának visszaállítását 42:10–17. Az ún. keret-elbeszélés és a beszédeket tartalmazó főrész közti különbség a figyelmes olvasónak azonnal feltűnik és felveti a különböző eredet problémáját. A különbség nemcsak abban van, hogy a prológus és az epilógus prózában, a beszédekből álló főrész pedig versben van írva. Jób alakjának ábrázolásában is eltérés van. A prózai elbeszélés szerint Jób megadással fogadja és tűri szenvedéseit, míg a költői részben úgy áll előttünk, mint gigászi lázadó. Az elbeszélésnek vigasztaló jellege van: a türelmes Jób példaképül van az olvasó elé állítva. Ezzel szemben a költeményben egy tusakodó, ellentmondásokkal küzdő lélek szólal meg, aki a maga meredek és magános útját egyedül küzdi végig. Ebből is nyilvánvaló, hogy a keret-elbeszélés nem a költői rész szerzőjének alkotása, hanem egy régebbi népszerű Jób-hagyomány alapján nyugszik, vö. Ez 14:14.20. Azt a nézetet azonban, hogy Jób története egykor különálló írott formában létezett, amelyet a költő változtatás nélkül átvett, nem lehet bizonyítani. Ez a felfogás azért sem valószínű, mert a keret-elbeszélés cselekménye képezi azt az alapot, amelyre a beszédekben kifejtett mondanivaló felépül. A költő tehát a népies hagyományt felhasználta és a költeményben ábrázolt lelki problémát az elbeszélésbe szervesen beleépítette. Azt sem lehet megállapítani, hogy az eredeti hagyományon mennyit alakított. A költői rész és az elbeszélés közti két összekötő kapocs 2:11–13 (a barátok bemutatása) és a 42:7 (Isten ítélete a barátok felett) mostani alakját a költőtől nyerte. A költemény problémáját magában hordozó két mennyei jelenet (1:6–12; 2:1–6) leírása is, amely részletességével és drámai elevenségével elüt a prózai elbeszélés többi részétől, szintén a költő alkotásának tekinthető. A 42:11–16 inkább magán viseli egy hagyományos elbeszélés nyomait.

Jób könyvének problémája.

Jób könyvének problémáját a Sátánnak Istenhez intézett kérdése foglalja magában: „Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent?” 1:9. Ezzel azt állítja, hogy Jób kegyességének mozgató rugója a számító önzés. Megéri neki, hogy kegyes legyen, hiszen Isten mindennel bőségesen megáldotta, kegyességéért megjutalmazta. De ha elvenné tőle, amije van, nem kétséges, hogy nyomban megátkozná az Istent. A Sátán Jób gyanúsításával a kegyesség ellen intéz támadást általában, kétségbe vonja, hogy van-e önzetlen istenfélelem egyáltalán. A könyv erre a problémára akarja megtalálni a feleletet. Az Úr belemegy a Sátán ajánlatába és szabad kezet ad neki, hogy próbára tegye Jóbot, mire az gyors egymásutánban elveszti javait, családját és egészségét. Miután ezeket a veszteségeket még feleségének kétségbeesett tanácsa ellenére is megadással tudomásul veszi (1:22; 2:10), megjelennek barátai, akik terjedelmes beszédekben akarják Jóbot az őt ért csapások értelme és célja felől felvilágosítani, anélkül, hogy akár ők, akár maga Jób sejtenék, hogy mi történt a mennyei kulisszák mögött.

Jób barátai abból az általánosan elfogadott és vallott dogmából indulnak ki, hogy a világot igazságával kormányzó Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszakat megbünteti. A Jóbot ért súlyos csapásokból tehát arra a következtetésre érzik magukat feljogosítva, hogy Jóbnak valamilyen nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ezek érték. Ezért felszólítják, hogy térjen meg és őszintén forduljon Istenhez és akkor visszatér régi boldogsága. Jób azonban ezt az érvelést nem tudja elfogadni. Hiába vizsgálja életét, nem képes olyan nagy bűnt felfedezni múltjában, amely arányban állna ekkora büntetéssel. Meg van győződve róla, hogy Isten ártatlanul üldözi. Egyre hevesebb szavakkal lázad Isten igazságossága ellen. Ebben a lelkiállapotában barátainak egyre makacsabbul ismételt intelmei és tanácsai csak annál jobban megkeményítik.

De ez a hangulat nem tudja őt végleg hatalmába keríteni. Minél jobban megérti, hogy barátai részéről nem számíthat megértésre és segítségre, annál jobban felülkerekedik benne a szíve mélyén változatlanul ott élő bizalom Isten iránt. Benne látja meg azt, aki igazát ki fogja deríteni, ha mindjárt a halála után is. Noha szenvedései nem enyhülnek és azoknak értelmét és célját egyáltalán nem képes megérteni, egyre jobban ragaszkodik istenfélelméhez s egyre erősebben nyilatkozik meg benne a vágy az Istennel való személyes találkozás után, remélve, hogy sorsának sötét rejtélye megoldódik s eljön számára a szabadulás. A barátok végül teljesen alulmaradnak a vitában és lassanként egészen elnémulnak.

Közben a két vitatkozó fél közti közvetítő szerepében fellép az eddig teljesen ismeretlen Elihu, aki egyrészt Jób barátait dorgálja meg, mivel nem voltak képesek megcáfolni Jóbot, másrészt Jóbot feddi azért a vakmerőségéért, hogy Istennel szemben is igaz embernek képzelte magát. Noha beszéde nem szűkölködik értékes szempontokban és gondolatokban, valójában semmivel sem járul hozzá a kibontakozáshoz.

Végre maga az Úr jelenik meg a viharban és szólítja meg Jóbot. Fenséges beszédekben vezeti rá lázadozása vakmerő és alaptalan voltának meglátására. Jób először készségesen és alázatosan visszavon mindent, majd teljes megnyugvást talál Isten akaratában. A költői rész csattanója 42:1–6 tehát teljesen azonos az 1:22-ben és 2:10-ben foglaltakkal. Jóbot az Úr ezek után barátjainak jelenlétében ismét elismeri szolgájának, őket pedig megfeddi igazságtalan és szeretetlen beszédeikért. Az is kiderül, hogy Jób, noha zúgolódott érthetetlen sorsának rettenetes hányattatásai között, valójában sose tagadta meg Istent, sőt hitében megújulva került ki a megpróbáltatások kohójából. A Sátán tehát gyanúsításával szégyent vallott, mert íme kiderült, hogy igenis van önzetlen istenszeretet.

Jób könyvének szerzője és kora.

Hogy ki írta Jób könyvét, biztosan nem lehet megállapítani. Feltehetőleg a szerző tagja volt a fogság utáni időkben szép számmal meglevő bölcsesség-iskolák valamelyikének, aki a saját életében átélt szenvedésekkel nem tudott megvívni annak az elterjedt felfogásnak segítségével, amely szerint Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. A könyvnek csaknem minden sorában egy sokat szenvedett lélek megoldást kereső őszinteségének heve érint meg bennünket.

A szerző koráról és hazájáról még kevesebbet tudunk mondani. A műből teljesen hiányoznak a konkrét történeti eseményekre való célzások, amin nem is lehet csodálkozni, mert a bölcsesség irodalmat nem is érdekelték az események. Az a feltevés, hogy a költő már ismerhette a Pentateuch történeti művét és az ebből levont chronológiai következtetések nem bizonyíthatók. Az az állítás, amely szerint a 3:3 skv. a Jer 20:14 versének és a 13:17 skv. az Ézs 50:4 skv. verseinek ismeretében íródott, szintén gyenge lábon áll.

Mivel a JézSir 49:9 előfeltételezi a Jób könyvének ismeretét a Kr. e. 200. év tekinthető a keltezés alsó határának. A felső határt sem tehetjük a fogság előtti időkre. A Jób könyve a bölcsesség-irodalomnak hosszú idő alatt kialakult fejlett terméke. Gazdag költői nyelvezete, az arám szavak és kifejezési formák gyakori használata szintén későbbi előállásra enged következtetni. A visszafizetési dogmának megrendülése és ennek a megrendülésnek ilyen egyéni formában való kifejezése is a fogság utáni időre utal. Jób könyvének keletkezési idejét tehát a Kr. e. 5. és 3. század közötti időre lehet tenni. A költő hazáját is teljes homály borítja. Az, hogy az 1:3 a kelet fiait említi, valamint az, hogy az Úr földje 1:1 és Jób barátainak hazája 2:11 Palesztinától keletre keresendő, legfeljebb a Jób-hagyomány eredetét bizonyítja, de semmit sem mond a könyv szerzőjének hazájáról. Azok a hagyományok, amelyek Jóbot Hauránból, vagy Észak-Szíriából származtatják, valamint azok a kísérletek, amelyek nyelvészeti érvek alapján Edomot jelölik meg a költő hazája gyanánt, nincsenek elégségesen megalapozva. A könyvben előforduló egyiptomi szavak 8:11; 9:26; 40:5; 40:25 stb. szintén nem elegendők annak a feltevésnek az alátámasztására, amely Egyiptomban (gazdag kultúrájú Alexandriában) keresi a szerző eredetét.

Végeredményben ezek a kérdések a megértés szempontjából nem is fontosak. Annyi bizonyos, hogy a Jób könyve olyan problémákat vet fel, amelyek az embereket bármely korban és bárhol, ma is foglalkoztatják, tehát számunkra is van mondanivalója.

Irodalom.: Dillmann 1869, Hölscher 1937, Driver 1921, Weiser 1963, Herrmann évsz.? Herzberg 1961, Terrien 1954 (Interpreter’s), Franks évsz? (Peake), Irvin 1962 (Peake), Sietma évsz? Stier 1954, Junker 1951 (Echter), Lofthouse 1929 (Abingdon), Oettingen: Gott in der Faust 1947, Sas Béla: Jób könyvének magyarázata (kézirat).

Jób. I. RÉSZ - Jób. 1,1–5. Jób kegyessége és boldogsága.

A szerző bemutatja a hőst: hazáját, nevét, jellemét, de sem hazájáról, sem koráról részletes formában nem beszél. Ezzel azt akarja érzékeltetni, hogy itt nem a történeti és földrajzi adatok a fontosak, hanem az egyetemes emberi mondanivaló. Jób: típus és példa, akinek sorsában és tapasztalatában az ember a maga történetét ismerheti fel bárhol, vagy bármely korban éljen is. Jób hatalmas keleti sejk, akit Isten nagy gazdagsággal áldott meg. A jószág nagy számából lehet következtetni a birtok nagy terjedelmére. Jellemző, hogy gazdagságának leírásában az arany nem szerepel. Isten áldásának másik bizonyítéka a nagy család. Jób szilárd és következetes istenfélelmét mutatja, hogy nemcsak feje, hanem papja is családjának, akinek még arra is gondja van, hogy gyermekeinek feltehetőleg elkövetett bűneiért esetről esetre áldozatot mutasson be. A szerző mindezt fontosnak tartja elmondani, mielőtt a függöny felgördülne és a dráma megkezdődnék.

1: Uz földje vö. Gen 10:23; 22:21; 36:38. A színhely Izraelen kívül van, amivel azt akarja mondani, hogy itt egyetemes emberi problémáról lesz szó. – Jób neve, héberül ’Ijjób, nem mesterségesen képzett név, amelybe szándékosan helyeztek el valamilyen jelentést. A név már az amarnai levelekben is előfordul. Jelentését nem tudjuk. – A négy jelző együttesen fejezi ki Jób tökéletes vallási és erkölcsi jellemét. Feddhetetlen héb. tám a. m. befejezett jellem; nem a bűntelenség értelmében, hiszen Jób maga is beismeri, hogy nem mentes az embert jellemző bűnöktől 13:26; 4:16; 14:4. Vö. Gen 6:9 (Nóé), Gen 17:1 (Ábrahám). Ellentéte a kettős életű, görbe utakon járó, hamis, csalafinta ember, aki mást mutat kívülről, mint amilyen belülről, ahogy azt a Sátán és később barátai is állították Jóbról. – Igaz héb. jásár a lojalitás gondolatát fejezi ki. – Istenfélő a. m. kegyes, vallásos. – A bűn-gyűlölő jelző arra céloz, hogy Jób életében is sok alkalom nyílt a bűnre vö. 31. rész, de a jóhoz való állhatatos ragaszkodással elkerülte ezeket. – 3: keletnek fiai a Kanaántól keletre a sivatag szélén elterülő gazdag termőföldek lakóinak megjelölésére szolgál.

Jób. 1,6–12. Pillantás a függöny mögé.

A költő bepillantást enged a mennyei kulisszák mögé, ahol Jób sorsáról döntenek. Isten ott ül a trónján, előtte határozott időközökben megjelennek „az Istennek fiai”, hogy jelentést tegyenek neki. Közöttük van a Sátán is, akit Isten amazokkal együtt teljes ellenőrzése alatt tart. A Sátánhoz intézett kérdésben Isten szinte megerősíti és igazolja a Jób jelleméről mondottakat. Mivel annak a kornak általános gondolkozása szerint a kegyesség és az áldás ok és okozati összefüggésben vannak, Jób kegyességének Isten részéről történő aláhúzása azt a célt szolgálja, hogy a Jób sorsában csakhamar beálló tragikus változás csak annál megdöbbentőbb hatást gyakoroljon az olvasóra. Mivel a Sátán Isten véleményét megcáfolni nem tudja és kénytelen a tényeket tudomásul venni, Jób kegyességének őszinteségét kérdőjelezi meg: „Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van?” Jób kegyességének tehát megvan a magyarázata, megéri neki a dolog, hiszen Isten körülvette (védelmezőleg) és megáldotta. A Sátán szemében Jób kegyessége csak üzlet. Ez a két vers fejezi ki a Jób könyvének tulajdonképpeni alapgondolatát és problémáját. Az a kérdés: van-e önzetlen istenfélelem a földön? Van-e olyan ember, aki Istent önmagáért szereti s nem a tőle kapott vagy remélt anyagi vagy lelki áldásokért? Erre a kérdésre feleletet keresni az egyik fő célja a Jób könyvének.

Ehhez kapcsolódik a másik vezető gondolat: az igaz ember szenvedésének problémája. Az Úr hozzájárult Jób kegyességének kipróbálásához, bizonyos határokat szabva a Sátán tevékenységének. Így az olvasó rögtön tudja, hogy a szenvedés mögött Isten megengedő akarata áll. A csapások célja, hogy bizonyítékot szolgáltassanak Jób hitének őszintesége és önzetlensége felől. Noha Isten átengedi szolgáját a Sátánnak, de a szálakat mégis ő tartja a kezében s így a Sátán – noha rosszat akar – mégis a jót munkálja. Jób természetesen erről a mennyei egyezségről semmit sem tud.

6: hogy udvaroljanak vö. 1Kir 22:18 skv.; Zak 6:5. – Istennek fiai mennyei lények, angyalok, akiket Isten abszolút ellenőrzés alatt tart. – Sátán a sztn héber gyökből, a. m. megtámadni, vádolni. Amint Zak 3:1–2 és 1Krón 21:1 alapján kiderül, a név meghatározott és állandó személyt jelöl, akinek funkciója az ember vádolása Isten előtt, de még nem bűnre csábító, megrontó. Bebarangolja a földet, hogy az emberek titkos bűneit felderítse és azokat Isten trónja előtt elmondja. Lényegéhez tartozik, hogy mindenkiben kételkedjék. – 10: Nem te vetted-e körül? A héber szúk ige annyit jelent, mint kerítéssel körülkeríteni vö. Ézs 5:5; Hós 2:8. A kifejezésben az van benne, hogy Isten mintegy kerítéssel veszi körül az övéit és azokkal az ő kifejezett akarata nélkül semmi sem történhetik, mint ahogy azt Jób esetéből is láthatjuk.

Jób. 1,13–19. A dráma első felvonása.

A költő egyszerű, de hatásos eszközökkel érzékelteti a csapások váratlan és lesújtó voltát. Egyetlen napon, amely éppoly békességben és boldogságban kezdődött, mint a többi, megy végbe az egész tragédia. Az egyes csapásokat a hírnökök jelentéseiből ismerjük meg. Az anyag elrendezése mesteri: az első és harmadik csapás eszközei emberek, a másodiké és negyediké természeti erők. A dráma csúcspontja a 18. versben Jób gyermekeinek elvesztése.

15: Sabeusok, azaz sábaiak, délnyugat-arábiai kereskedő nép vö. 1Kir 10:13; Ézs 60:4; Jer 6:20 etc. – 16: Isten tüze, azaz villám vö. 1Kir 18:38; 2Kir 1:12. De vulkán is lehet. – 17: Káldeusok tulajdonképpen egy arám beduin nép neve, amely a Perzsa öböltől Arábiáig rettegésben tartotta a békés embereket. – 19: nagy szél vö. 1Kir 19:11; Jón 1:4. – a puszta Palesztina keleti határvonalától az Eufrátes völgyéig elterülő sivatag. A puszta felől támadó nagy szél: a sivatagon túl keletkező elsöprő erejű hatalmas orkán.

Jób. 1,20–22. Jób belenyugvása és hite.

Jób az egymás után érkező hírmondókat ülve hallgatja végig. A hírek hallatára a csapások okozta fájdalom jeléül megszaggatja felső ruháját vö. 2Sám 13:19 etc. és elvégzi a szokásos gyászszertartásokat. A fej megborotválása nem mehetett végbe pillanatok alatt, tehát a földre esés és leborulás nem tekinthető félig tudatos idegreakciónak, hanem az Istentől való függés, imádat és engedelmesség jelének vö. 2Sám 1:2; 9:6; 14:4 stb. A 21. vers azt fejezi ki, hogy az élet és annak minden tartozéka Jób hite szerint Isten ajándéka, amit a halálban előbb-utóbb úgyis vissza kell adni, ha tehát Isten hamarabb elvette, abszolút joga volt hozzá vö. Zsolt 49:18; Préd 5:15; 1Tim 6:7. A költő itt egy nem izraeli emberben a kegyes gondolkodásmód olyan magaslatát mutatja meg, amely mintakép lehet az izraelita számára is. Jób tömören megfogalmazott vallomását minden istenfélő ember utána mondhatja, aki hasonló helyzetbe kerül. Ezért nem lehet véletlen, hogy itt a Jahve nevet használja, amit különben egész művében céltudatosan kerül.

22: semmi illetlent, héb. tifláh a. m. ízetlenség, illetlenség vö. Jób 24:12; Jer 13:13. A szó azonos gyökű a Jób 6:6-ban található táfél kifejezéssel, melynek jelentése sótalan étel.

Jób. II. RÉSZ - Jób. 2,1–8. A dráma második felvonása.

A második felvonás színhelye és lefolyása teljesen azonos az elsőével. Az Úrnak a Sátánhoz intézett kérdése is szószerint egyezik. A Sátán nem számol be, arról, hogy mit végzett. Az Úr maga állapítja meg, hogy Jób kiállotta a próbát, még mindig erősen áll feddhetetlenségében, tehát a Sátán „ok nélkül” ingerelte fel őt ellene. A Sátán azonban nem ismeri el vereségét: Jóbot személyében kell megtámadni, betegséggel kell sújtani, majd akkor megátkozza az Istent. Erre az Úr ismét kezébe adja Jóbot azzal a megszorítással, hogy életét nem veheti el.

4: A Sátán egy közmondást idéz, melynek eredete a beduinok által űzött cserekereskedelemben keresendő, melyben az állatbőr a pénz szerepét játszhatta. A mondást az összefüggésből lehet megérteni: Jób ugyan mindenét elvesztette, de még mindig megéri neki, hogy istenfélő legyen, mert még van veszteni valója, hiszen az embernek a legdrágább kincs az élete. – 5: verd meg őt csontjában. A régiek szerint a betegség a csontban székel vö. JSir 1:13; Zsolt 32:3 etc. – 7: Jób betegsége undok fekély, rosszindulatú daganat, héberül sihón vö. Deut 28:35; 2Kir 20:7; Ézs 38:21; Ex 9:9–11; Lev 13:18. Rokonságban van az arab szahuna igével a. m. forrónak, gyulladásban levőnek lenni. A szóban forgó betegséget általában elephantiázisnak vagy gumós leprának tartják. A betegség következtében a végtagok megdagadnak, a bőr megfeketedik s olyan színű lesz, mint az elefánté. Pontos diagnózisra azonban nincs szükség, lehet, hogy maga a szerző sem gondolt konkrét betegségre. A betegség szimptómáit a Jób könyve több helyen is említi 6:4; 7:5; 19:17; 30:17. – 8: A hamuban ülés a gyász jele, de az is lehet, hogy itt az arab falvak és városok peremén ma is látható szemétlerakóhely, trágyarakás – mazbala – forog szóban. Mivel a hulladékot elégetik s a hamutömegek szilárd rétegekké keményednek, a mazbala az idők folyamán valóságos dombbá alakul. Ide voltak kirakva, mintegy elkülönítőben, az undok fertőző betegségekben szenvedők.

Jób. 2,9–10. Jób felesége.

Augustinus az ördög segítőtársának nevezi Jób feleségét, aki úgy kísértette rosszra férjét, mint Éva Ádámot. A kérdésfeltevés arra szolgál, hogy Jób jellemének páratlanságát még jobban kiemelje a szerző. Jób elveti feleségének sugalmazását, melyet az talán nem is rossz szándékkal, hanem csak a helyzet okozta stressz hatása alatt mondott. – 9b: A héber bérék ige tulajdonképpeni jelentése: áldani, megáldani. A szó azonban ellentétes értelemben euphémizmus gyanánt is gyakran előfordul az ÓT-ban a qillél és giddéf a. m. átkozni, megátkozni helyett. Mivel az igét búcsúzkodáskor is használták pl. 2Kir 8:66 (vö. „Isten áldja meg!” a magyar nyelvben), ebben az összefüggésben is jelenthet ilyesmit. Jób felesége, látva férjének kilátástalan állapotát, arra szólítja fel őt, hogy mondjon búcsút Istennek, fordítson neki hátat, adja fel hitét, hiszen úgysem várhat már tőle semmit. Akármelyik értelemben fogjuk fel az asszony megnyilatkozását, az mindenképpen kísértést jelentett Jób számára, amelyet határozottan vissza kellett utasítani. – 10: Mint egy a bolondok közül. A héber nábál nem insania, értelmi fogyatékosság, hanem erkölcsi, vallási érzéktelenség. Vö. Jób 30:8; 2Sám 3:33; 13:3; Péld 17:7.21; Jer 17:11; Ez 13:3 etc. – Nem vétkezék Jób az ő ajkaival, vö. Zsolt 39:2; Jak 3:2.

Jób. 2,11–13. Jób barátainak bemutatása.

Hosszabb időnek kellett eltelnie, míg Jób barátaihoz eljutott a hír s míg ők megszervezték a közös részvétlátogatást, vö. 7:3 ahol Jób már hónapok óta tartó szenvedésekről beszél.

11: Témán Edomban volt, amely Jer 49:7 szerint híres volt bölcsességéről. Sukh, héberül Suah vö. Gen 25:2. Naama helye bizonytalan, az ÓT-ban ismeretlen. – Hogy bánkódjanak, a héber núd ige jelentése fejet csóválni, élénk, keleti gesztusokkal az együttérzést kifejezni. – 12: Jób arca a felismerhetetlenségig el volt torzulva, ezért nem ismerik meg, vö. Ézs 52:14. – Távolról, nem mertek közelébe menni a betegségtől iszonyodva vö. Mt 8:3; ahol Jézus megérinti a bélpoklost. Mikor mégis felismerik az előttük levő emberroncsban barátjukat, hangosan sírva fakadnak és port szórnak a fejükre, vö. Józs 7:5; 1Sám 4:12; 2Sám 13:19; JSir 2:10 etc. – 13: A hétnapos hallgatás a drámai hatás fokozására szolgáló írói eszköz. Ezt a csendet fogja Jób megtörni. Fájdalom alatt itt fizikai fájdalom értendő. Vö. Jób 5:18; 14:22.

Jób. III. RÉSZ

Jób tragédiájának és a csapásokkal szemben tanúsított viselkedésének prózai elbeszéléséből fenséges nyugalom áradt. A 3. résztől a prózát shakespeare-i gazdagságú költői nyelven írt vers váltja fel, de az egész atmoszféra is megváltozik. Hatalmas szenvedélyek vihara kezd tombolni. Jób és barátai közt megindul a vita, melynek folyamán mindegyik fél drámai feszültségekben gazdag beszédekben ad kifejezést érzelmeinek és gondolatainak. Jób, aki hosszú hónapokat tölthetett szörnyű kínok közt a mazbalán, egyre jobban érzi, hogy mindent elveszített: családot, vagyont, egészséget, feleségének szeretetét, sőt azt a problémamentes közösséget is, amelyet eddig Istenével élvezett. Fájdalmai, fájdalmas gondolatai felőrlik lelki erejét és többé nem tud uralkodni magán. A hosszú hallgatást látszólag átmenet nélkül, de valójában hosszú belső forrongás és vergődés után kétségbeesett felüvöltés töri meg. Jób a hívő megadás magasságából egyszerre alázuhan a szakadékba. A régi boldog idők emléke, melyet barátainak jelenléte csak még gyötrelmesebbé tesz számára, az elviselhetetlenségig fokozzák keserű indulatait, melyek szinte forró lávaként kezdenek ömleni belőle. Ez a kitörés még nem Isten ellen irányul, hanem a saját létével fordul szembe. Első beszédében három panaszos kívánságának ad hangot: bár sose született volna; vagy ha már megszületett halt volna meg azonnal; bár most halna meg!

Jób. 3,1–10. „Szegény anyám, ha tudta volna, dehogy szült volna engemet.”

Jób megátkozza születése napját, vö. Jer 20:14–18 fogantatásának éjszakájával együtt. Felzaklatott lelkiállapota számára minden megszemélyesül, szinte kézzelfogható formában jelennek meg a dolgok. 4. Legyen sötétség az a nap! Vö. Gen 1:3. Kétségbeesésében az egész teremtést meg nem történtté szeretné tenni a maga személyére nézve. Azt kívánja, hogy az a nap süllyedjen vissza a teremtés előtti káosz állapotába. Az a nap tehát nem időegységet jelent számára, hanem szinte valamiféle élő személyt, aki magából élő személyeket és dolgokat hoz elő. – A Zsolt 19-ben is a napok és éjszakák lelkes lények, amelyek egymással beszélgetve közlik gondolataikat. A napoknak időnként meg kell jelenniük, mikor melyikre kerül sor, Isten színe előtt, aki felvonultatja őket, mint a csillagokat vö. Ézs 40:26. De az a nap ne kerüljön többé elő, ne hívja őt az Isten! – 5. Tartsa fogva. Az eredeti szövegben szereplő gá’al gyök jelentése: valamit (tulajdont) visszakövetelni a család számára vö. ad 19:25. Így követelje vissza azt a napot az őssötétség! – A halál árnyéka a legősibb héber szó a sötétség kifejezésére. – Nappali borulatok, amelyek napfogyatkozás, vagy homokviharok (számum) következtében állnak elő. – 8. Akik a nappalt átkozzák. Varázslókra, mágusokra gondol, akik egyes napokat szerencsétlenné tudnak tenni. – Leviathán a régi néphit szerint őskori szörnyeteg, aki képes lenyelni a napot és a holdat és így nap- vagy holdfogyatkozást idéz elő a varázslók igézetére. A kifejezéssel a költő a káosz visszatérését akarja érzékeltetni. – 9. Estvéjének csillagai. A héberben nesef áll, ami a hajnali derengés fényét jelenti nem pedig az alkonyatét, vö. Jób 7:4; Zsolt 119:147; Ézs 14:12. A hajnal pírja helyett a hajnal szempillái fordítandók, ami nemcsak gyönyörű költői kép, hanem a régi mitológiai elképzelést a hajnal istennőjéről is tükrözi.

Jób. 3,11–19. Az élet fájdalmas kérdőjelei.

Jób szenvedélyes kitörése talán könnyebbített szívének terhén, de a tényeken nem változtatott. Gondolatai némiképp lecsendesedtek, de ez csak látszat: életereje ki van merülve, heves indulatainak helyét búskomorság és halálvágy foglalja el. Kérdezni kezd, de miértjeire nem jön felelet. Megkérdezése nélkül, akarata ellenére dobták bele ebbe a rettenetes helyzetbe, most már csak a halál gondolata jelent neki nyugvópontot, a kimúlás lett vágyainak célja. Felfogása az ÓT általános nézetével is ellenkezik, mely szerint az élet az Istennek legbecsesebb ajándéka. Régi boldogságának emlékei kiesnek lelkéből és azt is elfelejti, hogy a Seol sivár, nem kívánatos hely. Úgy érzi, hogy a halál nyugalom, az élet pedig szívfájdalom.

12: A térdekre felvevés az újszülött elfogadásának a jele volt. – 13–15: Ha születése után nyomban meghalt volna most nem fetrengene itt a szemétdombon, hanem fejedelmek és országtanácsok előkelő társaságában pihenhetne. – Kőhalmok. Talán a piramisokra gondol a szerző. – 16: Koraszülött, vö. 1Kor 15:8. – 17–19: Elidőzik a Seol gondolatánál, ahol nemcsak nyugalom, de egyenlőség és igazság is van. – 18: Foglyok, azaz rabszolgának eladott hadifoglyok, akiket bányákban szoktak dolgoztatni. Jób. 3,20–26. Odalenn már nem fáj semmi.

Jób ismét izgatottan kérdezni kezd: miért hosszabbítja meg Isten azoknak életét, akik hozzá hasonlóképpen epekedve várják, sőt keresik a halált?

20: Miért is ad? Isten nevét itt még elhallgatja, de már érezni lehet a szívében keletkező elidegenedést, sőt kitörni készülő támadást Isten ellen, aminek nemsokára hangot is ad majd vö. 6:4. – A keseredett szívűeknek, vö. Bír 18:25; 1Sám 1:10; 22:2; 1Sám 30:6; 2Sám 17:8. – 23: Nemcsak testi, de lelki fájdalmak is gyötrik: mivel érdemelte meg ezt a kegyetlen sorsot? Hogyan lehet ezt összeegyeztetni az Isten igazságosságával? Mikor lesz vége ennek a nyomorúságnak? Ezek a ki nem mondott kérdések támasztják lelkében azt az érzést, hogy többé nincs kiút. Akit az Isten bekerített körös-körül. Ebben a kifejezésben az 1:10-ben is használt ige szerepel. Ott arról van szó, hogy Isten védelmezőleg veszi körül Jóbot, itt pedig arról, hogy a nyomorúságok útvesztőjébe zárta be. – 25–26: Ezek a versek Jób fájdalmainak szabályos időközönkénti, rohamszerű jelentkezéseit fejezik ki. Két roham közt nincs annyi ideje, hogy egy kicsit megkönnyebbüljön, máris jön az újabb hullám. A 25. vers egyúttal összefoglalása a rázuhant csapásoknak. – 26b: nyomorúság héberül rógez vö. 17. jelenti az érzések heves össze-visszaságát és a kétségbeesett riadalmat.

Jób. IV. RÉSZ

Elifáz nyitja meg a vitát (4–5 r.). Megnyitó beszédében válaszolni próbál a 3. részben elhangzottakra. Jób replikájában (6–7 r.) részint Elifáznak, részint Istennek címezi mondanivalóját, amelynek lényege elutasítás vö. 7:16b. Bildád beszéde rövidebb, de élesebb (8. r.) Jób válaszában (9–10. r.) inkább Istennek, mint Bildádnak szól. Teljessé lesz a szakadék Jób és Isten között. Cófár (11. r.) Jóbot megvetéssel kezeli, de nem mond semmi újat. Jób (12–14. r.) méltatlankodva támadja mind Istent, mind barátait és a kétségbeesés felkiáltásával fejezi be válaszát.

A három barát közül Elifáz szólal meg elsőnek, mert ő a legidősebb. Szavai elárulják, hogy Jóbot nagy bűnösnek tartja a szíve mélyén, hiszen másképpen érthetetlen lenne az a szenvedés, mely rászakadt. Elifáz szólaltatja meg elsőként korának elméletét az Isten megfizető igazságosságáról, mely a jók jutalmazását s a gonoszok büntetését követeli meg. Jóbot tehát azzal „vigasztalja”, hogy minden jóra fog fordulni, ha a zúgolódás helyett, mely a rossz lelkiismeret jele, megtérő szívvel Istenhez folyamodik. Beszéde kíméletes és mérsékelt, de egyúttal hideg és visszataszítóan fölényes. Nem az együttérző jóbarát beszél itt, hanem a magabiztos, kioktató hangú dogmatikus, akinek egy kicsiszolt tan és kész recept van a kezében.

Jób. 4,1–11. Amit vet az ember, azt aratja is.

Szinte bocsánatot kér, ahogy a hallottak után nem tudja magát tovább türtőztetni. Emlékezteti Jóbot, hogy nem is olyan régen még ő maga is milyen áldásosan osztogatta a lelkigondozói tanácsokat. Csodálkozik, hogy nehéz helyzetében olyan hamar megfeledkezik azokról az igazságokról, melyekre ő maga is bizonyára hivatkozni szokott: „Isten nem hagyja el az igazat, csak megpróbálja: „A gonoszok megbűnhődnek, de a tiszta lelkiismeretű embernek nem kell kétségbeesnie.” Jób a saját kegyessége alapján maga is megítélhetné, hogy előbbi keserű kifakadása indokolatlan és túlméretezett. Elifáz észre sem veszi, hogy közte és Jób között máris ott van a szakadék, amely a vita során egyre mélyülni fog. 8: Hamisság, héb. ’áven, a. m. üres, kiábrándító, értéktelen. A vetés és aratás hasonlatával azt fejezi ki, hogy a cselekedeteket törvényszerűleg, elkerülhetetlenül követik a következmények. Vö. Hós 8:7; 10:13; Péld 22:8. – 9: Isten büntető haragja olyan, mint a forró sivatagi szél, amelytől minden kiszárad vö. Hós 13:15; Ézs 40:7. – 10–11: Ahogyan az oroszláncsalád elpusztul, úgy pusztul el a gonoszok hatalma. (A héber szövegben öt különböző szó van az oroszlánra!) Az oroszlán megsemmisülésének említésével Istennek az ő ellenségein végrehajtott ítéletét akarja illusztrálni. Nem világos azonban, hogy ezzel vigasztalni akar-e, vagy pedig már burkoltan célozgat arra, ami sorsa mögött van és ami vár rá.

Jób. 4,12–21. Élmény és dogma.

Elifáz a maga okoskodását megerősítendő egy éjszakai látomására hivatkozik, mivel Mózesre és a törvényre nem támaszkodhat. A 12–16. versekben mesteri módon leírt istenélmény magán hordozza a hitelesség bélyegét.

13: Töprengések; az eredeti alapján inkább zavaros, félálomban született gondolatok értendők. – Mély álom; vö. Jób 33:15; Gen 2:21; 15:2; 1Sám 26:12; Péld 19:15. – 14b: A csontok a héber költészetben az egész testalkatot jelentik, ahol egyszersmind az érzelmek és vonzalmak székelnek vö. Péld 3:8; 12:3; Ézs 66:14; Jób 30:30; Zsolt 102:4; JSir 1:13 stb. – 15: Valami szellem. A héber rúah, mivel a mondat igei állítmányáról meg lehet állapítani, hogy hímnemű, itt hűvös fuvallatot jelent, nem pedig szellemet, vagy kísértetet. Ugyanakkor a költő a felfoghatatlan jelképe gyanánt használja. – 16: vö. 1Kir 19:12. – 17–19: Elifáz kijelentésének a lényege. A halandó nem lehet igaz Isten előtt. Az ember bűnösségét a teremtménynek teremtőjével szemben való erőtlenségéből vezeti le, porból-anyagból lett mivoltával magyarázza. Hogyan lenne az ember igaz, mikor Isten még az angyalokban is talál hibát! Ezekből a szűkre szabott sorokból azonban nem lehet azt a véleményt megalapozni, hogy itt az angyalok bűnbeeséséről van szó. – 19: A sárházak lakosai, vö. Gen 2:6; 3:19; 1Kor 15:47. A fundamentumuk kifejezés a létfeltételek összességét jelenti, vö. 22:16; Péld 10:25. – 19b: Az ember egynapos teremtmény, mint a moly, amely könnyen szétnyomható. – Anélkül, hogy észrevennék, ti. maga az ember, vagy mások. – 21: Sátoruk kötele az élet jelképe. Ha a kötelet kiszakítják, a sátor összeomlik. Így omlik össze az ember is hirtelen. – 21: Bölcsesség nélkül, azaz egész életükben nem jutnak el a bölcsességre, vagyis, hogy mulandóságuk és bűnösségük tudatában megalázkodjanak Isten előtt. Ez a bölcsesség óvja meg az embert a gonosztól és így a büntetéstől is.

Jób. V. RÉSZ - Jób. 5,1–7. A makacskodás súlyosbító körülmény.

Ha tehát nincs Isten előtt bűn nélküli ember, akkor a szenvedés miatti zúgolódás nemcsak jogosulatlan, hanem esztelen dolog is, ami büntetést érdemel. Csak a bolond zúgolódik Isten ellen, de saját kárára, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy makacssága miatt megsemmisítő ítélet jön rá. Legyen ez Jóbnak intő példa gyanánt. 1: Kiálts csak! Ha nem Istenben bízol és nem őhozzá folyamodsz, nyomorúságodban ki segíthet rajtad? A szentek? vö. 15:15 az angyalok, akiknek közbenjárásában bíztak vö. Zak 14:5; Dán 10:5. – 2: Csak a bolond száll szembe Istennel, vagyis azzal az igazsággal, hogy Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ez a magatartás azonban biztos pusztulást jelent, akár úgy, hogy közvetlenül éri Isten ítélete, akár úgy, hogy lázongó indulatai emésztik meg testét-lelkét. Ha nem is kimondott vád, de burkolt célzás van ezekben a szavakban is Jób címére. – 3: Ismét a maga tapasztalatából említ egy esetet. A fa kedvenc képe a bölcsességirodalomnak Jób 8:10; 14:7–9; 15:32; 18:16; 19:10; 24:20; 29:19. – 3b: A megátkozás itt a kegyes embernek az a helyeslő beleegyezése, amelyet Istennek a gonosz felett kimondott ítéletére mond. Hajlék: mai nyelven élettér (az eredeti jelentésében a legelő és a lakás fogalma együtt van). – 4: Célzás Jób fiainak sorsára. A bolond fiait védelmező híján eltapossák, vö. Ex 20:5. – 4b: A kapu az igazságszolgáltatás helye volt a keleti városokban, vö. 31:31; Deut 25:7; Ám 5:10; Ézs 29:21; Zsolt 127:5. A család kipusztulása, anyagi romlása, szétesése a héber gondolkodás szerint a legfájdalmasabb csapás. – 5: A termést tövises ágakkal védték a kártevők ellen, de az éhes beduinok számára ez nem volt akadály. A verset különben a magyarázók a lefordíthatatlanságig romlottnak tartják, minden fordítás csak találgatásokon nyugszik. – 6–7: Nem porból támad a veszedelem, azaz nem sorsszerű velejárója a szenvedés az emberi életnek, hanem azt maga az ember hozza a saját fejére. A 7. versben születik héberül jullád helyett jólid vagy jóléd olvasandó: szül, nemz, szerez, vagyis az ember maga okozza a bajt. – 7b: a parázs szikrái helyett a szószerinti fordítás a láng fiai. Más magyarázatok szerint a resef (láng) egy föniciai isten neve, aki Ikaruszként a napba akart szállni és így érte utol a veszedelem.

Jób. 5,8–11. Az egyetlen kiút.

Elifáz megmutatja a kivezető utat is Jób számára: adja fel eddig tanúsított dacos magatartását és bízza sorsát Istenre. Ebben természetesen benne kell lenni bűnössége elismerésének is. Leírja Isten gondviselésének működését a világban és biztosítja Jóbot, hogy Istent a világ kormányzásában jó szándékok vezérlik és ő még a büntetést is áldásnak szánja. Felemeli a szegényeket, megvidámítja a gyászolókat, megszabadítja az alacsonysorsúakat a hatalmasok fondorlataitól. Mindezzel Jóbot az Istenhez fordulásra akarja rábírni.

11a: vö. 1Sám 2:8; Zsolt 113:7 stb. – 11b: a gyászolók héberül qóderim (a qdr gyökből, a. m. piszkosnak lenni) nem a lelki állapotot fejezi ki, hanem a gyászolóknak hamuval beszennyezett ruhájára gondol. Vö. 2Sám 13:19; Eszt 4:1. – 12: a csalárdok, héb. carúmím rosszindulatú terveire nézve lásd Gen 3:1; Mik 3:1–3; Ézs 32:7. – 12b: szándék héberül túsijjáh, vö. Ézs 28:29; Mik 6:9 versein kívül csak a Jób és a Példabeszédek könyvében fordul elő, a bölcsességirodalom kedvenc szava, jelentése bizonytalan, megközelítőleg értelme: okos tervezés, jól átgondolt szándék. A sor fordítása: kezeik meggondolt, értelmes dolgot nem képesek véghez vinni. – 13: Megfogja a bölcseket vö. Ám 3:4–5; Zsolt 35:8; azaz ravasz okoskodásuk a saját romlásuk eszköze lesz vö. Zsolt 7:15; 57:7 etc. – hamisak azaz cselszövők, akik görbe utakon törnek céljaik felé, vö. Péld 8:8; Zsolt 18:18; Deut 32:5. A vers első fele az egyetlen hely Jób könyvéből, melyet az ÚT idéz, de a LXX szerint lásd 1Kor 3:19. – 14: Az Isten által meghiúsítottak bukásának és zűrzavarának festői képe; vö. Jób 12:24; Deut 28:29; Ézs 59:10.

Jób. 5,12–27. A szebb jövő ígérete.

Elifáz szerint a szenvedés célja, hogy a megpróbált kegyesek még nagyobb áldásban részesüljenek. Tehát minden jóra fordul, ha Jób is ezzel a lélekkel fogadja Isten kezéből a verést. Idilli képet fest a szebb jövőről, de sajnos szép szavai leperegnek Jóbról.

17: Boldog ember az vö. Péld 3:11–12; Zsid 12:5–6. A boldog szó héber megfelelője az ’sr gyökkel van kapcsolatban, melynek jelentése: bátran tovább haladni, egy távoli célt elérni. A szó tehát nem valami statikus állapotot jelöl, hanem magán hordja az állandó fejlődés és haladás gondolatát. – 18: vö. Hós 6:1; Ézs 30:26. – 19: Az emelkedő, rálicitáló számokkal azt akarja mondani, hogy Isten minden esetben így jár el, vö. Péld 6:16. – 20 skv. Felsorolja a bajokat és a biztonságot (Héb. sálóm), amely Jóbra vár, ha megtér. – 27: Elifáz magabiztos befejezése. Szavai lelkigondozói felelősségből származnak és magukban véve igazak, azonban elmennek Jób felett. Oktató hangon olyan igazságokat közöl Jóbbal, amelyeket az maga is jól ismer. Elfelejti, hogy Jób helyzete gyökeresen megváltozott. Nem veszi tudomásul, hogy barátja mi mindenen ment át és mit szenved. Hiányzik belőle a szenvedő helyzetébe való beleérzés képessége. Beszéde nem más, mint orthodox-pietista közhelyek szeretet nélküli halmozása. Iskolapéldája annak, hogyan nem szabad egy szenvedőt vigasztalni. A régi kegyességre és a jobb jövőre való utalgatás így eleve kudarcra van ítélve. Elifáz (és általában a barátok szavai mögött) az a gondolat húzódik meg, amelyet a Sátán 1:9 skv. versekben fejezett ki: érdemes jónak lenni, érdemes Istenhez megtérni, mert akkor minden rendbe fog jönni. Ez mindvégig a legfőbb argumentuma, nem csoda, ha Jób válasza még élesebb lesz.

Jób. VI. RÉSZ

Jób szenvedése olyan nagy és egyedülálló, hogy kegyes közhelyek segítségével nem lehet rájuk magyarázatot találni. Panasza és keserűsége nagyon is érthető, hiszen ereje fogytán fogy. A szebb jövőre utalás már nem érdekli, mert a baj olyan előrehaladt stádiumban van, hogy nincs remélnivalója. Ráadásul barátainak értetlen és szeretetlen magatartása, az együttérzés teljes hiánya, valamint a bűnösségére való célzások csak fokozzák kínjait. Elifáz beszédének tehát éppen az ellenkező hatást kellett kiváltania. Jób a válaszában először Elifázt és barátait szólítja meg és velük vitatkozik. Beszéde aztán átmegy az Istennel való beszélgetésbe és panaszkodó imádságba, amely Jóbnak felzaklatott lelkiállapotát jól tükrözi, de egyben annak is bizonyítéka, hogy zúgolódása és lázadozása ellenére is ragaszkodik Istenhez.

Jób. 6,1–7. A nyomorúság mérhetetlen súlya.

Elifáz 5:2 szerint beszédében figyelmeztette Jóbot, hogy a bolondot bosszúsága (héb kácasz) öli meg. Jób erre utal, mikor azt mondja: Ó, ha az én bosszankodásomat (kacaszí) mérlegre vetnék! Vö. Péld 27:3. Mert ha mérlegre tennék, kiderülne, hogy nem ok nélkül panaszkodott. Panasza arányban áll szenvedéseinek súlyával, hiszen mindent elveszített: vagyont, családot, egészséget, de mégis az a legrettenetesebb számára, hogy nem tudja, mivel érdemelte ezt meg. A 4:30 csak célzás arra, hogy sorsa Istennel van összefüggésben, de itt már nyíltan kimondja, hogy a Mindenható fordult és indított ostromot ellene. Ő lőtte bele mérges nyilait, amelyek testét-lelkét lázas állapotba döntötték. Az itt következő képek is ugyanazt mondják: ok nélkül az állat sem bőg. Az is természetes, hogy az ember utálja elfogyasztani az ízetlen vagy romlott ételt. Így ő is ellenkezik, lázadozik azt elfogadni, amitől teste-lelke írtózik. – 3: balgatagok az én szavaim, az eredetiben a lácú tántorognak ige áll. Plasztikusan fejezik ki ezek a szavak a lelki egyensúlyának elvesztését. – 7: Egyes magyarázók szerint Elifáz szavaira vonatkozik. Az ő szavai ízetlenek. A romlott kenyér tisztátalanná tesz, tehát ő is megfertőztetné magát, ha bevenné barátjának élvezhetetlen vigasztalását.

Jób. 6,8–13. A halál jótétemény.

Oly nehéz a nyomorúság terhe és oly visszataszító a szenvedés, hogy jogosan kívánja magának a halált. De erre gondolva szavai újból megtelítődnek izgalommal, hevességgel: minél előbb végez vele az Isten, annál jobb! A közeli halál gondolatát az a tudat enyhíti számára, hogy eddig kíméletlen fájdalmai ellenére sem tagadta meg Isten beszédeit, tehát hű maradt. Elifáz arra az esetre, ha megtér, sorsának jobbrafordulását helyezi kilátásba, csak ki kell várnia a szabadítást. De hogyan várjon, mikor, teste nem lévén ércből s ereje kőből, éppen a türelmes kitartásra nem képes.

10: mert nem tagadtam meg a szentnek beszédét – a héber ki kötőszó kétféleképpen értelmezhető: Isten megadja kérésemet, mert nem tagadtam meg az ő beszédét; a másik lehetőség: örülök, hogy nem tagadtam meg. Tehát igaz voltát tartja vigasztalásának halálos agóniájában. Mintha attól félne, hogy a szenvedések további elhúzódása Isten megtagadására ragadtatná majd. – 11b: türtőztessem magam héberül ’árak nefes a. m. a lelket meghosszabbítani, vö. Num 21:4; Zak 11:8; Jób 21:4.

Jób. 6,14–23. A barátság üres délibáb.

Drámai erővel fejezi ki csalódását barátaiban, akik akkor mondtak csődöt, mikor a legnagyobb szükség volna rájuk. Pedig nem anyagi áldozatot várt tőlük, csak egy kis együttérzést és jó szót, ami se pénzbe, se fáradságba nem kerül, csak szív kell hozzá. Barátait a sivatagi vádihoz hasonlítja, amely hóolvadás idején tele van vízzel, de a hőségtől csakhamar kiszárad. A vizet kereső szomjas karaván, amely elpusztul, mert nem talál a kiszáradt mederben vizet, ő maga. Ahogy a karavánokat megcsalja az üres vádi, amelyben emlékezetük szerint legutóbbi arrajártukban még víz volt és ahogy a vándor szeme elé oázist hazudik a csalóka délibáb, úgy csalták meg őt is azok, akiktől segítséget remélt.

21b: Mivel barátainak nézete szerint Jóbon Isten büntetése van, félnek szolidaritást vállalni vele, nehogy ők is bajba keveredjenek.

Jób. 6,24–30. Gyógyító szó helyett szavak ostorozása.

Elifáz célozgatásai és gyanúsításai helyett világos, igaz beszédre vágyik, amelyből megérthetné, mit követett el. Ők azonban csak egy kétségbeesett ember szavait ostorozzák. 27b: sírt ásnátok; az eredetiben a káráh gyökből származó igealak áll, melynek jelentése áruba bocsátani, megalkudni valamire. Helyes fordítás: még barátotokat is áruba bocsátanátok. Ez ki is telik tőlük, mert olyan szívtelenek, mint a hitelező, aki a tartozás fejében az adós gyermekét rabszolgának adja el. – 28: Azok úgy látszik nem mernek szemébe nézni, ő azonban igazsága tudatában bátran kijelenti, hogy nem hazudik. – 29: Lehet, hogy a három látogató olyan mozdulatot tett, mintha felháborodva el akarnának menni és Jób kérleli őket, hogy maradjanak. De azt is jelentheti ez a vers, hogy Jób eddigi magatartásuk megváltoztatására szólítja fel őket, hiszen neki igaza van.