ESZTER KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Molnár Miklós lelkész

Bevezetés

Eszter könyvét a héber Biblia az „öt ünnepi tekercs” (Megillot) közé sorolja. Könyvünk nyilvánvaló célja: a zsidó „purim”-ünnep történeti hátterének megfestése. Ez az ünnep mind a mai napig kiemelkedő eseménye a zsidó gyülekezeteknek. Ha gyökerei nem is nyúlnak olyan mélyen Izráel történetébe, mint a páska-ünnepéi, virágai mégis szépen pompáznak. Eszter könyvének magyarázata közben több olyan kérdéssel találjuk magunkat szemben, melyek megoldásán számos bibliakutató és exegéta fáradozott, – egyértelmű megoldáshoz mindazáltal nem jutottak el. Anélkül, hogy e kérdések részleteibe belebocsátkoznánk, áttekintést igyekszünk adni azokról.

Történeti probléma.

A könyv írója mintha tudatosan fáradozna azon, hogy művének történeti jelleget adjon. Nevek közlése (1:10; 1:14; 2:21; 9:7–9), évszámok említése (1:1–3; 2:16; 3:7; 3:13; 8:9), topográfiai leírások (1:5.9; 2:3.8–9.14–16; 3:9) sűrűn követik egymást. Értékes kincsesbánya ez a könyv azoknak, akik a perzsa birodalom életének részleteit akarják kutatni. Felvilágosítást kaphatnak az akkori postáról (1:22; 3:13–15; 8:10–14), a királyi hivatalnokokról (1:3; 3:12), törvénykezésről (1:19; 8:8), történetírásról (2:23; 6:1), háremhölgyek szépségápolásáról (2:12) stb.

Másrészt vannak olyan kérdéses helyek, pontatlanságok, Biblián kívüli forrásokkal való ellentmondások, melyek amellett szólnak, hogy Eszter könyve nem nyugszik történeti alapokon. Vannak kommentárok, amelyek ezeket a kifogásokat részletesen felsorolják. Ezekbe a részletekbe kár lenne belebocsátkozni, futólag a négy legnyomósabb érvet említem csak meg:

a) Xerxes feleségének neve nem Eszter, hanem Amestris volt.

b) Lehetetlen, hogy Mardokeus a babiloniai exilium (2:6) idején került Susánba, mert akkor e történet idejére legalább 120 éves lett volna.

c) Ha az egyes perzsa királyokat sorra vesszük és azonosítani akarjuk őket Ahasvérussal, nem sikerül minden kétséget kizáróan Eszter könyvének történeti hátterét megkapni.

d) Hihetetlennek tűnik, hogy egy király engedélyt adjon arra, hogy idegen nép saját alattvalói közül 75 000-et kiirtson. Ugyancsak itt említjük meg azt a feltűnő hasonlatosságot, amely a könyv főszereplőinek neve és a babiloniai-elámita istenségek nevei között van:

Marduk és Istár – Uman és Masti

Mardokeus és Eszter – Hámán és Vásti.

Erre hivatkozva vannak, akik azt állítják, hogy könyvünk a babiloniai és elámita istenségek közötti harcot tükrözi. Ez tehát a világosság isteneinek harca lenne a sötétség isteneivel. Ezen álláspont képviselőinek azonban nem sikerült még egyetlen egy ehhez hasonló mítoszt, vagy töredéket sem találni. Pusztán a nevek hasonlatosságából pedig nem lehet ilyen messzemenő következtetéseket levonni. A legvalószínűbb feltevés tehát: Eszter könyve nem mítosz. Történelmi magva van. Ha szerzője nem is élte át közvetlenül az eseményeket, hanem forrásokat használt – s ez magyarázhatja az eltéréseket –, azok nagy vonalakban hűségesen tükrözik a fogságban levő diaspora-zsidóság helyzetét.

Irodalmi probléma.

Eszter könyve szépen formált, kerek irodalmi egység. Vonalvezetése célratörő, határozott mondanivalója van. Ennek érdekében egyes eseményeket a legapróbb részletekig kidolgoz, – más részletek felett (melyek az író szemszögéből lényegtelenek) elsiklik. Gondosan szerkesztett, fordulatokban bővelkedő, feszültségekkel teljes könyv. Amilyen egységes Eszter könyve irodalmilag, olyan szerteágazó hagyomány- és formatörténetileg.

Három hagyományozási forrásra vezethető vissza, éspedig egy héber és két görög forrásra. Ezek közül a két utóbbi lényegesen hosszabb, mint az első. Általánosnak mondható vélemény az, hogy a héber szöveg a régebbi, míg a két görög szöveg kibővített formája az eredetinek, s ezek egyre több vallásos színezetet igyekeznek a történetbe vinni.

Formatörténetileg ugyancsak három különböző színt fedezhetünk fel, melyek mesteri egybeszövésével keletkezett a mű. Ezek: a) Vásti tradíció. b) Mardokeus–Hámán tradíció. c) Eszter tradíció.

A könyv szerzőjének személye ismeretlen előttünk. A szereztetési idő sem egészen tisztázott. Nyelvezetét figyelembe véve a legalsó határ, ameddig visszanyúlhat: Kr. e. 300. Felső határa a görög fordítás alapján határozható meg, s ez Kr. e. 50. Ezen a kereten belül – noha vannak, akik megkísérlik a dátum rögzítését – pontos időmeghatározást adni nem tudunk.

Kultikus probléma.

Eszter könyve egy ma is élő és mélyen a zsidó nép vallásos életében gyökerező ünnepnek, a purim ünnepének történeti hátterét, illetve eredetét festi. A pur kifejezés először a 3:7-ben fordul elő, s ezt maga a szöveg a héber górál-lal magyarázza, amely „sorshúzást” jelent. Míg a 3:7 és 9:24 egyes számot hoz, addig a 9:26.28–29.31–32-ben többesszámával találkozunk: purim. E változásra a legelfogadhatóbb magyarázat az, hogy a pur a zsidók kiirtására rendelt napot jelölte. De mivel ez a nap a rákövetkezővel együtt győzelmi örömünnepe lett a zsidóknak, együtt emlegették és többesszámot használtak. Maga a pur igének a magyarázata is nagy fejtörést jelentett az exegétáknak. A legújabb álláspont az, hogy ez a szó sem nem héber, sem nem perzsa, hanem akkád eredetű, melynek jelentése: sors, végzet (Ringgren). A purim ünnepnek több olyan vonása van, amely a perzsa újév ünneppel igen nagy hasonlóságot mutat. Herodotos is tudósít egy perzsa ünnepről, amely motívumaiban rokon vonásokat mutat Eszter könyvével. A legvalószínűbb feltevés: a Babiloniában vagy Perzsiában élő zsidó diaspora egy perzsa újév-ünnep szokásait átvette. Szükségesnek látszott, hogy ezt az ünnepet – amelyet kitörölni már nem lehetett a diaspora-zsidók életrendjéből – júdaizálják. Ez valósult meg Eszter könyvében, mely az ünnep világi jellegének megfelelően ugyancsak világi síkon mozog, azon a határon, amely a „világnál” és a „választott népnél” közös, ti. a népi körben. Mégis megállapíthatjuk, hogy az író az eseményeket Istentől irányítottnak látja, s a „zsidó” sokkal inkább vallási, mint ethnográfiai fogalom (4:14; 8:17), – bár e kettő a szerzőnél elválaszthatatlanul egy.

Teológiai probléma.

Eszter könyvében Isten neve nem fordul elő. Kánonban elfoglalt helyét többen kérdésessé is tették, többek között nem kisebb egyháztörténeti személyiség, mint Luther, aki ezt írta: „olyan ellensége vagyok a II. Makkabeus és az Eszter könyvének, hogy legjobban szeretném, ha ezek egyáltalán nem is léteznének. Ezek ugyanis túlságosan ítélkeznek és sok rossz pogány szokást tartalmaznak”. Az Újszövetség egyszer sem idézi Eszter könyvét. Az egyházatyák közül senki nem írt róla magyarázatot. Kevés helyet kapott ez a könyv az egyházi kegyességben, igehirdetésben és teológiában. Bardtke megjegyzi, hogy még egy, oly sok bibliai locuson nyugvó, terjedelmes mű sem idézi egyetlen egyszer sem, mint Barth „Dogmatikája”.

Aki Eszter könyvét magyarázza, az két kísértésnek van kitéve. Egyik a történeti tényeket kutató és megkérdőjelező, részletekben elvesző, s távlatot nyitni nem tudó racionalizmus kísértése. A másik a „Sitz im Leben” írásmagyarázati szabályt félretevő, túlzott allegorizálás veszélye, amely sokkal többet magyaráz bele a szövegbe, mint amennyit ki lehet olvasni abból.

E két kísértéstől tudatosan óvakodva azt az üdvtörténeti vonalat igyekszünk tehát megkeresni, amely Eszter könyvét is láncszemként kapcsolja be Isten tervének megvalósulásába.

Ez az üdvtörténeti vonal – ha visszafelé követjük – az 1Sám 15 és Ex 17:8–16-hoz vezet; ha előre nézünk, akkor pedig Krisztus keresztjéhez, ahol Isten oldotta meg Izráelnek és a pogányoknak egymással való kapcsolatát: „Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget és lerontotta a közbeeső választófalat. Az ellenségeskedést az ő testében a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse ő magában, békességet szerezvén és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést”. (Ef 2:14–16)

Ha ezen a vonalon haladva keressük Eszter könyvének üzenetét, – akkor találkozunk a névszerint ugyan elrejtőzködő, de tetteiben és szabadításában, ígéreteiben és azok beteljesítésében mégis oly nyilvánvalóan jelenlevő Úrral.

Őt keressük e könyv tanulmányozása közben!

Irodalom.

Hans Bardtke: „Das Buch Esther” Gütersloh, 1963. Helmer Ringgren: „Das Buch Esther” Göttingen, 1958. Max Haller: „Die fünf Megilloth” Tübingen, 1940. Wilhelm Vischer: „Esther”, 1940.

Eszt. I. RÉSZ - Eszt. 1,1–22. Ahasvérus lakomája.

A könyv nagyszabású királyi ünnep leírásával kezdődik. Az ünnepség értelmi szerzője és középpontja: Ahasvérus király. Exegéták évszázados találgatását és vitáját összefoglalva elmondhatjuk, hogy Xerxes perzsa királyról van itt szó. A héber hsvrs mássalhangzók megfelelnek a perzsa forma mássalhangzó-állományának. Apja a nagyhírű uralkodó: Dárius volt. Herodotos szómagyarázata szerint a Xerxes név „harcos”-t jelent, s ez igen jellemző nemcsak uralkodásának külső körülményeit, hanem jellemét tekintve is. A Biblia, s a Biblián kívüli klasszikus irodalom egyaránt úgy emlegeti őt, mint gyors elhatározású, nagyvonalú, könnyelműségre hajló és harcoskedvű uralkodót, akinek tehetségénél talán csak gonoszsága volt nagyobb. Uralma alatt a Perzsa birodalom Indiától egészen Etiópiáig terjedt.

Hogy Ahasvérus uralkodásának pontosabban mely időszakára teszi a szerző az eseményeket, arra ebből a félmondatból lehet következtetni: „Amikor Ahasvérus király üle királyi székében” (2. v.). Az eredeti szöveg értelmét így adhatjuk vissza: „amikor szilárdan ült királyi székében”. Arra utal ez, hogy Ahasvérusnak felkeléseket kellett levernie Egyiptomban és Babiloniában. Dárius alatt, 486-ban is kitört egy felkelés és 484-ben Ahasvérus verte le azt. Ha Dárius halálának évét Xerxes uralkodásának első éveként számítjuk (485), akkor a felkelés leverése 484-re, s uralkodásának harmadik éve 483-ra esik. Ekkor tarthatta az e fejezetben leírt ünnepet. Vessünk itt egy pillantást Izráel történetére, hogy világosan el tudjuk azt helyezni ezek között az évszámok között. Izráel fogságban van. A foglyok első csoportja Zorobábel vezetésével 538-ban visszatért már Jeruzsálembe. A következő nagy csoport Esdrás vezetése alatt indul útnak hazája felé. E két hazatérés közti időre teszi a könyv szerzője Eszter történetét.

A könyv eseményének színhelye a Perzsa birodalom, közelebbről Susán vára, még szűkebbre véve a kört: a királyi palota. Isten a történelem menetét és benne az egyes ember életét választja ki eszközül arra, hogy benne vigye végbe kiválasztó és üdvözítő tervét. A „profán” történelem hordozója az „üdvtörténetnek”. Nem úgy, mintha a történelem hordozná Istent, hanem úgy, hogy Isten kegyelme hordozza a történelmet. Még Dárius műve volt az, hogy a hatalmas birodalmat tartományokra osztotta. Ennek a sok országot magába olvasztó és különböző nyelvet beszélő birodalomnak egységes közigazgatása és hadserege volt, melyet Susánból irányítottak. Susán a perzsa uralkodók téli tartózkodási helye volt. Ma Sus néven romjait ismerjük.

Itt játszódik tehát a hatalmas méretű ünnepségsorozat. Kezdetét egy 180 napig tartó, s a birodalom főembereinek rendezett ünnepséggel veszi. A szárim a tartományfőket, az cabádim pedig az udvartartás embereit jelöli. Megjelentek ezen tehát a felkelés leverésében érdemeket szerzett katonai vezetők, a feudálnemesek és a tartományok vezetői egyaránt. Több volt ez, mint lakoma: reprezentatív birodalmi demonstráció volt, ahol a király hatalmát, gazdagságát, korlátlan erejét és a nép jólétét akarták tobzódva kifejezésre juttatni. A mindenkori uralkodók kísértése: dicsőségük gazdagságát mutogató féktelenség.

A vezetőknek adott 180 napos „fogadást” 7 napig tartó „népünnepély” zárta be, melyet a palota kertjében rendeztek. Micsoda pompa és bőkezűség volt itt is! Drága szövésű napellenző drapériák, kincseket érő mozaik-borítású padló, arannyal-ezüsttel átszőtt fekhelyek, melyeken a vendégek keleti szokás szerint hozzáfekhettek az étkezéshez. Az ivópoharak minden darabja kézműves remek, s a bennük gyöngyöző bor is királyi, amit mindenki a neki tetsző módon és mennyiségben fogyaszthatott. Külön lakomája volt a nőknek, melyet Vásti királynő tartott. Vásti, perzsa szó, jelentése: kívánatos, szeretett. Személye a könyv történetiségének vizsgálatánál mindig fontos pont volt, s a mai napig sem egyértelműleg megoldott kérdést jelent. A Biblián kívüli történeti források szerint Xerxes felesége Amestris volt: Némelyek arra gondolnak, hogy a Vásti név szimbolikus, – mások szerint ő a király háremének feje, „királynője” volt. A Targum kedvesen színezi ki ezt a jelenetet: a királyné megmutatja vendégeinek a király gazdagságát, saját lakosztályait, elmeséli hogyan étkezik és alszik. A női lélek jó ismeretéről tesz tanúságot ez a kiszínezés.

Így kavarog hét napon át az ünneplő vendégsereg a palotában és annak udvarán; csillog a pompa, folyik a bor, szárnyal a féktelen jókedv, s ennek betetőzésére a megrészegült király kiadja a parancsot: „Hozzák be Vásti királynét a király elé, királyi koronával” (11. v.), azaz a perzsa királynénak kijáró kék-fehérrel átszőtt fejékkel. A királyi udvar ceremóniája szerint hét eunuch viszi a király parancsát Vástinak, – s ugyancsak ők hozzák a választ: „nem hajlandó” (12. v.). A királyi parancs megszegése arculütése a királynak. Hogy miért vonakodott Vásti a király parancsát teljesíteni, az homályban marad. Talán hiúságát sértette volna az, ha italos, mulatozó férfiak társaságába ment volna? A könyv ezt annyira csak főmondanivalója hátterének tekinti, hogy nem is utal erre.

A felháborodott király előhívja az „időket ismerő bölcseket”, azaz azokat a magasrangú tanácsadóit, akik tudják, hogy adott időben és helyzetben mit kell cselekedni (vö. Jer 10:7; Dán 2:2; Ezsd 7:14), s akik bármikor beléphettek a királyhoz, – és tanácsukat kérte. Rabbinus magyarázat szerint nehéz helyzetbe kerültek ezzel a tanácsadók: „Mit tegyünk most? Mondjuk neki, hogy ölesse meg Vástit? – hátha már holnap, ha kijózanodik, rajtunk követeli majd életét; mondjuk neki, hogy ne büntesse meg, – akkor meg méltóságában sértjük meg őt” (Megilla 12b). Végül egyikük – Memúkám – úgy oldja meg a nehéz kérdést, hogy az ügy személyi jellegét jogi jelleggé változtatja, általánosítja és „birodalmi üggyé” teszi. Eszerint Vásti engedetlensége nem egyszerűen a királlyal szembeni engedetlenség, hanem az egész hatalmas perzsa birodalom erkölcsi életére bomlasztóan hat. (Egyes írásmagyarázók itt a szerző csendes iróniáját érzékelik: egy nő szeszélye az egész Perzsa birodalmat felfordulással fenyegetné?) Így születik meg a megmásíthatatlan törvény (Dán 6:8–12), minden néphez a maga nyelvén. Ez megint az uralkodó hatalmát és a birodalom nagyságát mutatja. Indiától Etiópiáig sokféle nép élt és különféle nyelvet beszélt, s bár az egész birodalomban az arám volt a hivatalos nyelv, ezt a fontos törvényt az egyes tagországok nemzeti nyelvén közölték. Az Ahasvérusban forrongó sértett hiúság és lángoló harag milyen erkölcsösnek látszó törvényformát tud magára ölteni. Milyen megdöbbentő egy ilyen világbirodalomra érvényes erkölcsi törvény mögött meglátni az indítórugókat, hátsó gondolatokat! A 22b nem egészen világos. Egyes magyarázók szerint a rendelet végének értelme az, hogy a férfi saját anyanyelvét tartsa meg, s azt beszélje az egész család, még ha az asszony más anyanyelvű is. Mások szövegmódosítást ajánlanak, mely szerint így hangzana a szöveg: „Minden férfi legyen úr a maga házában és tartsa feleségét uralma alatt”. (Ringgren) Nincs kizárva, hogy ez a parancs összefüggésben van az egyéb források által is megerősített tudósítással, hogy öt nappal az újév előtt az asszonyok uralkodhattak Perzsia családjaiban és bármit kérhettek férjüktől. Talán ennek a helyzetnek feloldása lett volna e törvény célja? Látszólag minden a hatalmas király, Ahasvérus tetszése és akarata szerint történik, de mi túl láthatunk ezen és észrevehetünk egy hatalmasabb Urat, Istent és az ő akaratát. Az eddig festett háttérből ez ragyog elő.

Eszt. II. RÉSZ - Eszt. 2,1–20. Eszter felemeltetése.

A király lángoló haragja elcsendesedett, s helyette űr maradt, amit ki kellett tölteni. E körül serénykedik most a király környezete. Először általánosságban tanácsolják őt (2b), azután konkrét javaslatot tesznek. Amilyen nagyszabású volt a lakoma, amelyen látványos volt Vásti büntetése, éppen olyan sokatmondó, sokakat megmozgató és a királyság minden tartományára kiható az új javaslat is. Ez is a király nagyságát, hatalmát fejezi ki. Nem szűk körből választ feleséget, hanem mindenki közül. A sok szép közül a legszebbet. Egész állami apparátus indul meg: új hivatalokat állítanak fel és hivatalnokokat neveznek ki. Egyes kommentátorok meseszerűnek találják ezt a feleségkeresési módot, mások történelmi párhuzamokat keresnek. A Talmud összeveti ezt a híradást az 1Kir 1:2–4-el és kiemeli azt az ellentétet, amely a kettő között van: míg Dávidnak versengve adták oda az apák leányaikat, – addig Ahasvérus elől rejtegették őket.

Az eddig vázolt háttérből lépnek elő a történet főszereplői, akik közül elsőnek Mardokeussal ismerkedünk meg. Mardokeust ’is jehúdi-nak mondja könyvünk, s ez az elnevezés – mint amely rá a legjellemzőbb – többször is előfordul a könyvben (5:13; 6:10; 8:7; 9:29.31; 10:3). Hazájától és templomától távol is az volt a legjellemzőbb rá, hogy „zsidó férfiú”. Próbatétel idején milyen nagy erőt jelent neki Istenéhez, népéhez és sorstársaihoz (diaspora-zsidók) való ragaszkodása! Neve ugyan már babiloniai név – jelentése: „az, aki Mardukhoz tartozik” –, de szívében népéhez és hitéhez hű maradt. Ezt erősíti meg nemzetségtáblázata is, amely nem annyira történeti, mint inkább ethnikai jelentőségű. Jáir (Num 32:41; Deut 3:14; Jós 13:30; 1Kir 4:13; 1Krón 2:22), Simei és Kis (1Sám 9:1kk.; 2Sám 16:5–13; 19:16–20; 1Kir 2:8kk.) Benjáminita eredetről tanúskodnak. A család Júda foglyaival került a Perzsa birodalomba. (az ’asär-t úgy fogjuk fel, mint ami nemcsak Mardokeusra, hanem egész nemzetségére vonatkozik, s így megoldódik az az exegetikai probléma, hogy amennyiben Mardokeus Jekonjával, Júda királyával került volna fogságba, akkor az Eszter könyvének idejére már élemedett korúnak kellett volna lennie). Megismerjük a másik főszereplőt: Esztert is. Két neve van: egyik perzsa, másik héber eredetű. Eszter = a perzsa starek szóra vezethető vissza, s jelentése: csillag. Hadassa = héber szó, s mirtuszt jelent. Az ehhez hasonló kettős név nem ritkaság az ószövetségben, gondoljunk csak a Dán 1:7-re. Sorsa hányatott. Az események tovaragadják. Először is teljesen árva. Aztán az őt felkaroló gyám-apja mellől elszakítja a királyi törvény. A dat szó már az 1:19-ben is előfordult, s ott megváltozhatatlan törvényt jelent. Itt is ezzel a szóval érzékelteti az író, hogy Eszternek a király háremébe kerülése végzetszerű volt. Ez ellen sem Mardokeus, sem Eszter nem tehetett semmit. Ezt a passzivitást fejezi ki a háromszor egymás után használt nifal-igetörzs: „kihirdettetett” – „gyűjtetett” – „felvétetett”.

Eszter magatartásáról is értesülünk. „Megkedveltette magát”, „kedvessé tette magát”, „megszeretette magát” – ezek feltűnő jellemvonásai. A ná-szá’ häszäd (2:15 és 17) a kegy aktív elnyerését jelenti. Hangsúlyozza tehát, hogy Eszter igyekezett megállni abban a helyzetben, amelybe került. Nem veszítette el a fejét, hanem az adott körülmények között szépségével és kedvességével megnyerte környezetét. Mennyivel másként viselkedik, mint Dániel és társai (Dán 1). Azok őrizkednek a pogány király ételétől is, Eszter elfogadja a királyi szépítőszereket, szolgálóleányokat, sőt kéri Hégai tanácsát is. Ami Dánielék szemében bűn lett volna, az Eszter szemében természetes volt. Nincs sablon Isten népének történetében!

Kiválasztatása nyilvánvaló: Már Hégai szeme megakadt rajta és a háremőr eunuch kivételesen bánik vele. Azután a király „minden nőnél jobban megszerette” őt. Mind e mögött azonban ott érezzük Isten kiválasztását: Ő igazgatja a háttérből Eszter életét, vezeti útját. Így történik, hogy Eszter csillaga csakhamar magasan ragyog: királynői méltóságra jut. Isten azonban sohasem „méltóságra” választja ki övéit, hanem „szolgálat”-ra. Még ha nagy magasságba emelkedik is Eszter, azért jut oda, hogy ott szolgálhasson. Isten gyermeke a legnagyobb méltóságot is szolgálatra, s nem saját céljaira kapja. A király elé állásának pontos dátuma is fel van jegyezve, bár egyes magyarázók szerint a masszoréta szövegben szereplő hetes szám szimbolikus jelentésű, s a teljesség kifejezésére szolgál. Az Ószövetségben ehhez hasonló történetet olvashatunk Józsefnek (Gen 39:2; 39:21kk.), vagy Dánielnek (Dán 1:9.19kk.) pogány környezetben való gyors felemelkedéséről és méltóságra jutásáról. Az Eszter tiszteletére adott lakomán a király kegyet gyakorolt. A „nyugalmat adott” kifejezést különbözőképpen értelmezik: hanáháh a görög szövegben: aphesis (szabadonbocsájtás), a Vulgatában: requies (nyugalom, felüdülés). A görög szó adó, vagy katonai szolgálat elengedését sejteti. A Vulgata pihenőnapot, munkaszünetet ért rajta. Herodotos három évi adó és háborús szolgálat elengedéséről tudósít. Egyesek amnesztiára gondolnak.

Nem tisztázottabb a masz’ét fogalma sem. Jelentése: ajándék (vö. 2Sám 11:8; Jer 40:5; Ez 20:40). Valószínű, hogy itt nem egyes ajándéktárgyak osztogatásáról van szó, hanem olyan általános adományról, melyben az összes tartomány részesült.

Megragadó Eszternek Mardokeus iránti engedelmessége. Az ő akarata szerint nem mondta meg Eszter a perzsa udvarban, hogy zsidó származású. Engedelmes akkor is, amikor gyámleánya Mardokeusnak, – de engedelmeskedik akkor is; amikor már királyné. Egészen új „jogi helyzete” sem változtat semmit népéhez és családjához való hűségén. Ez az engedelmesség nemcsak bensőséges rokoni kapcsolatról beszél, hanem a diaspora-zsidók egymás iránti feltétlen bizalmát és hűségét is kifejezésre juttatja. Több kommentátor is felveti a kérdést: miért kellett Eszternek elhallgatnia nemzetiségét? Hiszen a perzsa birodalomban nem volt antijúdaizmus, hiszen Jojákim király is a babiloniai király asztalánál evett, hiszen Nehémiás is magas királyi állásban volt. Nem is a gyávaságot, vagy megalkuvást kell ebben látnunk, hanem inkább a bölcs „időzítést”. „Mindennek rendelt ideje van… ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak” (Préd 3:1 és 7). Eszter, ha kellett, tudott hallgatni, de amikor elérkezett az alkalmatos idő, akkor a király előtt is merészelt beszélni (vö. Mk 1:44; 3:12 stb.).

Eszt. III. RÉSZ - Eszt. 2,2:21–3:15. Hámán kegyetlen terve.

Bigtán és Téres, két igen magasrangú tisztviselő összeesküvést szőtt a király ellen. Az összeesküvés nem volt ritkaság a perzsa királyi udvarokban. Az Ótestamentom is feljegyez ilyeneket: 1Kir 15:27; 16:9; 2Kir 9:14; 10:25; 21:23 stb. Az összeesküvést Mardokeus leleplezte, az összeesküvők elnyerték méltó büntetésüket: „mind a kettőt felakasztották egy fára”. Ezt a kivégzési módot az Ezsd 6:11-ben, valamint Herodotos feljegyzéseiben is megtaláljuk. Utóbbi az anaskolopizein igét használja, amelyben benne cseng a skolops, a kihegyezett cölöp fogalma. Ez a kivégzési mód egykori asszír ábrákról eléggé ismeretes. A kihegyezett karót az elítélt hasába szúrták, s aztán felállították a cölöpöt.

A szerző nem merül bele az összeesküvés részleteibe, hanem egyenest igyekszik előre mondanivalójának célja felé. Mardokeus nevét az esettel kapcsolatban feljegyezték a krónikák könyvébe. Némelyek ezt az esetet a mindkét helyen előforduló qácaf szó alapján kapcsolatba hozzák a Gen 40:2-vel, József történetével. Ott éppúgy megharagudott az uralkodó két magasrangú szolgájára, mint itt, s annak következtében jutott József nagy méltóságra.

Az lenne a természetes ezekután, ha a király a neki nagy szolgálatot teljesítő Mardokeust nagy méltóságra emelné. Ehelyett azonban azt olvassuk: „Naggyá tette Ahasvérus király az agági Hámánt, Hammadata fiát, felmagasztalta őt”. A jutalmat nem mindig az kapja, aki érdemli. Hányszor előfordult már a történelem során, hogy Mardokeus szolgálatáért Hámán vette el a jutalmat. Isten gyermeke nem emberektől remélt jutalomért végzi feladatát.

Hámán (ó-perzsa eredetű: Umána, jelentése: jól elrendelt) neve előtt ez a jelző áll: „agági”. Ez a megjegyzés Agág, amálekita királlyal, Saul ellenségével hozza őt kapcsolatba (vö. Num 24:7; 1Sám 15:8–33). Hámán egész magatartására jellemző ez a megállapítás, amely őt az amálekitákkal, Izráel ősi ellenségével köti egybe. Az Amáleket sújtó átok (Ex 17:16; Deut 25:17–19) emlékezetes volt a zsidók előtt, s ez a név júdaista apokalypszis irodalomban is jól ismert, szimbolikus értelmű volt. Ha sokszor hamu alatt is, de időnként fel-fellobbanva mennyire ott parázslik emberi szívek mélyén az ősi gyűlölet! Hámán is, Mardokeus is csak hírből tudott „Jehova Nisszi”-ről, a Mózes által elnevezett oltárról, de vérükben ott volt annak tartalma: „harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre”. Ez magyarázza azt is, hogy miért nem hajtott előtte térdet Mardokeus. Az Ex 17:8–16-ban említett ellenségeskedés tovább tart, s még a perzsa diasporában is érezteti hatását. A tiszteletadás megtagadása nem általában a királyi hatalommal szemben történt, hanem személy szerint a zsidókkal ellenségeskedő agági Hámánnal szemben. Némely írásmagyarázó fantáziája kiszínezi ezt a szakaszt, s ezek tudni vélik, hogy Hámán ruháján bálványképmás volt, s akik előtte leborultak, azok tulajdonképpen a bálvány előtt hajtottak térdet. Ha ez nem is igazolható a szövegből, az kétségtelen, hogy Mardokeus zsidó voltára hivatkozva tagadta meg a térdhajtást.

Nem is Hámánnak tűnik fel Mardokeus viselkedése, hanem a „király szolgáinak”. Ezek többször figyelmeztetik Mardokeust, majd feljelentik őt. Aki meghajol egy hatalmasság előtt, az nem nézheti el maga mellett azt, aki nem hajt térdet. A megfélemlítésnek és besúgásnak ősi képlete az, amikor a szolgatársak Mardokeus viselkedését jelentik Hámánnak. Hámán haragját nem is a tiszteletlenség, hanem egy zsidó tiszteletlensége lobbantja lángra. Ez ösztönzi őt arra, hogy ne csak Mardokeust, hanem „minden zsidót kipusztítson Ahasvérus egész királyságában”. Az általánosításnak ez a módja – a Kijelentés és a történelem tanúsága szerint – démoni vonást hordoz magán.

Kísérjük most figyelemmel, hogyan tőr megvalósulása felé a Hámán szívében fogant pusztító terv. Sorsvetés útján dönti el Hámán, hogy melyik a legalkalmasabb időpont a zsidók elleni terv végrehajtására. Tehát Hámán a maga gyilkos tervéhez segítségül hívja „istenei” tanácsát. Így lesz a „sors” személytelen hatalommá, amelynek úgy engedelmeskedik az ember, hogy közben saját maga irányítja azt. Emberi bosszú, isteni segítséggel, – mennyire örök kísértése ez pogány és keresztyén vallásnak egyaránt. Peruban, egy inkvizíciós teremben járva jegyzi fel Stanley Jones: „Szegény Krisztus, mennyit igeneltettünk veled őrültségeinkhez az idők folyamán!”

Nisan hónapban veti a sorsot, vagyis abban a hónapban, amikor Izráel a nagy egyiptomi szabadulásra gondol. A sorsvetés az Adar hónapot jelöli meg. Vannak, akik érthetetlennek és indokolatlannak tartják azt, hogy Hámán kész 11 hónappal elhalasztani tervét. De ha arra gondolunk, hogy az ókori népeknél az „istenek tanácsa” milyen hatalom volt, s hogy még a klasszikus görögök sem ismertek leverőbb dolgot, mint egy csata előtti kedvezőtlen jóslatot, – akkor ezen nem csodálkozhatunk.

A pur – sorsvetés – fogalmának részletes magyarázatát lásd a bevezetésben.

Az előterjesztés gondosan felépített, pontosan fogalmazott vádbeszéd. A személyes sértettségnek még a látszatát is elkerüli. Látszólag egyetlen szempont vezérli Hámánt: „a király java”. Még annyira sem konkrét, hogy Izráel nevét kiejtené a száján. Csak ennyit mond: „van egy nép”. Milyen sok függ egy ügy megvilágításától, beállításától! Hámán a zsidóellenes propaganda minden fegyverzetét mozgósította célja elérésének érdekében. Milyen régi törvény ez: a cél szentesíti az eszközt. Amilyen csalárd a szív, olyan sima a nyelv!

Flowers a 2Sám 18:10 és 1Kir 13:11-re hivatkozva „jelentéktelen”-nek fordítja az ’am cähád-ot. Mások éppen a kilencedik versre utalva hangsúlyozzák, hogy gazdag népről van szó, hogyan lehetne akkor jelentéktelen a király szemében? Talán arra utal itt Hámán, hogy e nép kiirtása nem jelentene a birodalomra nézve politikai felfordulást, vagy zavart. A vád hármas: a) szétszórtan élnek, minden tartományban. Ennek a világméretű diasporának erőteljes expanzív hatása mindenütt megmutatkozott. b) Elkülönülve él ez a nép, zárt vallási rendben (Deut 4:5–8). Ennek az elkülönülésnek a gyökere: Izráel Istene és a Tóra; gyümölcse az erkölcsi és vallási élet minden mozzanata (gondoljunk itt a zsidók ünnepi naptárára!). c) A király törvényeit nem cselekszik meg. Hámán ebben a vádban Mardokeus vele szemben tanúsított magatartását általánosítja és saját sérelmét államellenesnek tünteti fel.

Anyagi háttér is húzódik a vád előterjesztése mögött: „Én 10 000 talentom ezüstöt mérek le a megbízottak kezébe” – mondja Hámán. Céljának elérése érdekében felcsillantja a király előtt azt az anyagi lehetőséget, amellyel az eltulajdonítható zsidó javakból a királyi kincstárat lehetne gazdagítani. Eduard Meyer (Geschichte des Altertums IV–I. 80 l.) számítása szerint a Perzsa birodalom egész évi adóbevétele 7600 babiloniai ezüst-talentom volt. A királyi kincstárral kapcsolatban vö. Ezsd 5:17; 6:1; 7:20-at. Susánban is volt királyi kincstár. A történelem feljegyzése szerint, amikor Nagy Sándor legyőzte a Perzsa birodalmat, annak kincstáraiból összesen 180 000 tálentomot zsákmányolt.

Annyira meggyőző volt Hámán előterjesztése, hogy a király azonnal teljhatalommal ruházta fel e dologban, – sőt nagylelkűen az ezüst-tálentumokat is neki ajándékozta. A gyűrű átadása a teljhatalom átruházását jelentette (Gen 41:42). Az ókori népeknél nem volt szokásban a rendeletek aláírása, ezt pótolta a király gyűrűjének pecsétje. Milyen félelmetes gondolat: egyetlen ember kezében van egy egész népnek, egy vallási közösségnek az ügye, – s ez az ember ennek a népnek és vallásnak esküdt ellensége! Amint Mardokeus jellemző meghatározása: „zsidó férfiú”, – éppúgy Hámáné: „zsidók ellensége” (8:1.9–10 és 24).

Az elvi döntés tehát megtörtént, a többi már csak adminisztratív kérdés. „Az első hó 13. napján” tehát éppen a páska megünneplésének előestéjén, amikor a szétszórtságban élő zsidók az egyiptomi szabadulás ünneplésére készülnek, – Hámán tollbamondja a zsidók kiirtásáról szóló parancsot. S nehogy bárki is félreérthesse, vagy félremagyarázhassa: három rokonértelmű szóval meg is erősíti a parancs lényegét: hasmid, – ’abbéd, – haróg. Mindhárom azt jelenti: meggyilkolni, megsemmisíteni. Ez a parancs kivétel nélkül minden zsidóra vonatkozott. Lehet-e ennél pontosabban előkészíteni és megszervezni egy nép kiirtását? S az állami apparátus is olyan pontosan dolgozik, mint egy jól olajozott gépezet: a lovasfutárok – a királyi posta alkalmazottai – bőrtokba rejtve viszik állomáshelyről állomáshelyre a gyilkos parancsot. El lehet-e képzelni olyan erőt, amely mindennek ellen tud állni? „Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél. Mert az Istennél minden lehetséges” (Mk 10:27).

E parancs kihirdetése nyomán emberi sorsok kerülnek válságba, exisztenciák zuhannak porba, a főváros népe is izgalomba jön, – mindez azonban a legkevésbé sem zavarja Hámánt abban, hogy nyugodtan ne poharazzon a királlyal. A lelketlen cinizmusnak mesteri ábrázolása ez a jelenet.