NEHÉMIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Tussay János

Bevezetés - A könyv neve.

Esdrás és Nehémiás könyve eredetileg egységes könyv és történeti mű volt a Krónikák két könyvével. Erre mutat a 2Krón 36:22–23 és Ezsd 1:1–3 versek azonossága is. Csak a Kánon kialakulása idején választották el e két könyvet a Krónikáktól. Előbb úgy, hogy Esdrás könyve néven egy könyvet képezett a kettő. Később, mint először Origenésznél látható, a Septuagintában és a Vulgatában is két könyvként szerepel, de mindkettő Esdrás neve alatt. Ezt a két könyvre osztást vette át a héber Biblia és 1448 óta már Esdrás és Nehémiás könyve néven van a Kánonban. Esdrás neve alatt ismert még egy apokrif Esdrás-könyv, az ún. 3. Esdrás, mely sok párhuzamot mutat Esdrás könyvével és Esdrás apokalipszise. Esdrás neve: segítség. Nehémiás neve: Isten vigasztalása. Mindketten nevükben hordják Izráel reménységét.

Szerző.

E könyvek szerzője nem Esdrás és nem Nehémiás, hanem az a Krónikás, aki a Krónikák két könyvét is írta. Ezekben a könyvekben folytatta Izráel történetének leírását. A héber Kánonban úgy kerülhetett mindkét könyv a Krónikák elé, hogy előbb vehették fel ezeket a kanonikus könyvek közé. Bizonyára azért viselik az Esdrás és Nehémiás nevet, mert a könyvek tartalma szerint az ő személyük és szolgálatuk áll a leírt események középpontjában és a Krónikás munkájának alapját főként az ő emlékirataik képezték, mint közvetlen és hiteles történeti dokumentumok.

Források.

A Krónikás szerző sok értékes és történetileg hiteles forrásanyagot használt fel e könyvek megírásánál. Szerkesztői munkájára jellemző, hogy szabadon használja fel a rendelkezésére álló forrásokat. Néha szétválaszt összetartozó eseményeket, máskor pedig összekapcsol tartalom és időpont szerint távol eső történéseket is. Különösen az Esdrás és Nehémiás munkájáról szóló forrásoknál látszik ez jól. Mutatja ez azt a módszerét is, hogy nem veszi figyelembe a történeti távlatokat, hanem a forrásokat mondanivalójuk szempontjából használja. A maga feljegyzéseit a szószerint vagy tartalmilag átvett kivonatok közé illeszti be és így foglalja keretbe az eseményeket.

Az első forrás az Ezsd 1–4:5 szakaszban van. Bár itt nem dönthető el biztosan, hogy a Krónikás egy előtte levő forrásanyagot ismertet-e, vagy saját maga beszéli el az eseményeket Aggeus és Zakariás próféciája és ismert adatok (1:9–11; 2:1–67) alapján.

Az Ezsd 4:6–6:18 versekben arám okmányok vannak, melyek a falak és a templom építésével kapcsolatosan felmerült nehézségeket ábrázolják. Két részből áll ez az arám nyelvű forrás. A 4:6–23 v. azokat az eseményeket írja le, amelyek Ahasvéros (485–465) és Artahsasztá (465–424) perzsa királyok alatt játszódtak le, a 4:24–6:18 v. pedig a Dáriusz (521–485) alatt történteket. Így a kronológiai sorrend fordítva van.

A 7:12–9:5 versek forrása az Esdrás emlékirata. Esdrástól való származására mutat mind a gyakran használt első személy (7:28; 8:15–17.21–29; 9:1–5), mind az útitársakra is vonatkozó fogalmazás (7:27; 8:17–18.21–23.31–32).

A következő forrás Nehémiás emlékirata, mely a Neh 1:1–7:5 szakaszban van és a 7:6–72 kiegészítő névsorával egységes anyagot képez. De szintén Nehémiás emlékiratából származnak a 11:1–2; 12:27–13:31 versek is.

A Krónikás forrásanyagául szolgáltak a könyvekben feljegyzett névsorok, listák. Ezek közül némelyik ahhoz a forráshoz tartozik, amelyikben van (Ezsd 8:1–14; Neh 3:1–32). A Neh 11:3–19 megvan az 1Krón 9:2–18-ban is. A Neh 11:20–36 versek listája nem illik bele Nehémiás korába, azért későbbi pótlás lehet, de a területre nézve feltételezhető az is, hogy a fogság előtti eredetű feljegyzést vett át a Krónikás. A papok és léviták névsora a 12:1–26-ban, amint a 23–26 versek utalása is mutatja, a templomi krónikákból való.

Az Ezsd 2 és a Neh 7:6–72 is feljegyezte a fogságból visszajöttek névsorát. A kettős közlés alapja az lehet, hogy a Krónikás két forrásban is ott találta ezt a névsort. Esdrás könyvében történetileg van jó helyen, Nehémiás emlékiratában pedig az adott körülmények között volt fontos a templomi levéltárban megtalált névsor.

Vannak továbbá mindkét könyv anyagához a Krónikásnak olyan forrásai is, melyeket ő az ismert emlékiratokon kívül felhasznált, de mi már nem ismerünk. Így az Ezsd 10. fejezet elbeszélése bár Esdrás munkáját írja le, de nem tartozott Esdrás emlékiratához, hanem anyagát a Krónikás más forrásból merítette. Erre mutat, hogy e fejezetben Esdrásról mindenütt harmadik személyben van szó. Ebből a forrásból vehette a 10:18–48 versek listáját is. Hasonló a helyzet a Neh 8–9. fejezetekkel is, melyek irodalmilag nem tartoznak Esdrás emlékiratához, de tárgyi és idő szempontból helyük az Esdrás könyvében lenne, mert közvetlen összefüggésben vannak az ott elmondottakkal. Lehetséges azonban az is, hogy ezeket a fejezeteket Esdrás feljegyzéseiből vette ki a Krónikás és azért tette át Nehémiás könyvébe, hogy Nehémiással kapcsolatba hozza és közben az első személyben írt elbeszélést az Esdrásról való beszámolással pótolta.

A Neh 10. fejezet anyaga pedig nem a Nehémiás emlékirataiból származik de Nehémiás tettéről ad beszámolót. A Krónikás anyagát a templomi levéltárban talált okmányból vehette, avagy mint mellékletet már a Nehémiás emlékirataihoz csatoltan találta és így dolgozta be művébe. A fejezet elbeszélése megfelel a 13. fejezetnek és időrendben az után lenne a helye. A Krónikástól származó írások lényegük szerint az Ezsd 3; 6:19–22; 7:1–11; Neh 12:27–43 és talán az Ezsd 9:6–15 és Neh 9:6–37-ben levő imádságok. Történeti háttér. Az Izráelt fogságban tartó babilóni birodalom Nabukodonozor halála után (562) gyors hanyatlásnak indult. Ez idő alatt a fogságban élők reménységét a jeremiási ígéretek mellett Ezékiel és Deutero-Ésaiás próféciái ébresztgetik. Ez utóbbi néven is nevezi, hogy Cirusz perzsa király által az Úr szabadítót küld számukra (44:28; 45:1) és meghirdeti a babiloni birodalom romlását is (47. r.). Cirusz perzsa király (558–529), aki akkor már több tartomány ura, 539-ben Babilon ellen indul és leigázza azt. Majd hamarosan beváltotta a hozzáfűzött reménységet, mert 538-ban engedélyt adott a jeruzsálemi templom újjáépítésére és gondoskodott arról is, hogy a babiloni király által elvitetett templomi felszerelések visszakerüljenek. Gondoskodott azonban a többi leigázott népekről is és alattvalói mindenütt szabadon gyakorolhatták vallásos szertartásaikat.

Cirusz engedélyével kapcsolatos a fogságból hazatérők első csoportjának elindulása is. A ciruszi engedély alapján lényegében hitkérdéssé lett a hazatérés mellett való döntés. Az a nemzedék ugyanis már az elhurcoltak fiaiból és unokáiból állt, akiket érzelmi szálak és patriotizmus nem fűztek Jeruzsálemhez és Júdához. A hazatérésre jelentkezők csak az ígéretekre és a próféták által hirdetett igére támaszkodva vállalják, hogy a viszonylag stabilizált körülményeiket szegénységgel és nyomorúsággal cseréljék fel azért, hogy az Úr népeként, gyülekezeteként az ígéret földjén éljenek. Cirusz fia, Kambizesz (529–522) követi a trónon, aki alatt gyengült a birodalom ereje, halála pedig némi lazulást és zavart is jelentett. Erre az időszakra és utóda Dáriusz (521–485) első éveire esik a messiási reménységek újjáéledése. 520-ban Aggeus, majd 519-ben Zakariás próféták hirdetik meg próféciájukat. Dáriusz alatt újra erős és szervezett lett a perzsa birodalom. A meghódított országok tartományait királyi helytartók kormányozták. A perzsa udvarban külön hivatal volt a zsidó vallási ügyek intézésére is.

A templomépítés Cirusz engedélye után 18 évre, Dáriusz uralkodása alatt történt 520–515-ig. Őt Ahasvéros (485–465) váltja fel az uralkodásban. Hozzá írják az első vádlevelet a zsidók ellen (Ezsd 4:6). Utóda Artahsasztá (465–424), akihez az Ezsd 4:7–22-ben levő vádlevelet írták, melyet a Krónikás tévesen a templomépítés késedelmének indoklására használt fel. Az 515–445 közötti évekről csak ezekből a levelekből tudunk a hazatértek helyzetéről. Valószínűleg Malakiás próféta munkássága esik erre az időre. A gyülekezet belső állapotáról ő ad ez időszakból némi tájékoztatást. Nehémiás az ő uralkodása 20. évében, 445-ben, kapott engedélyt, hogy Jeruzsálembe jöjjön és megbízást Jeruzsálem várfalainak felépítésére. Nehémiás, mint királyi helytartó érkezett Jeruzsálembe, így Júda ekkor lett Samária tartományától elszakadva önálló tartomány. Esdrás és vele együtt a hazatérők egy újabb csoportja csak jóval később II. Artahsasztá 7. évében (Ezsd 7:7), 398-ban érkezett Jeruzsálembe küldetésének teljesítésére.

Munkásságuk sorrendje.

Esdrás és Nehémiás könyvének sokat vitatott kérdése munkásságuk idő sorrendjének megállapítása és ezzel a könyvekben leírt események tisztázása és megértése. A könyvek tanulmányozása és történeti ismereteink alapján ma már kétségtelen szerintünk, hogy az a tradícionális sorrend, mely szerint Esdrás jött előbb Jeruzsálembe és Nehémiás csak később kezdte el munkáját, nem felel meg sem a könyvek tartalmának, sem a történeti tényeknek. A Krónikásnak az a szándéka, hogy Esdrás és Nehémiás munkásságát a döntő eseményekben összekapcsolja és Esdrás személyét előtérbe helyezze, a források összekavarásához és így a történeti kép eltorzításához vezetett. A történeti sorrendnél fontosabbnak tartotta a Krónikás a tárgyi sorrendet.

A Krónikás által adott időrend szerint (Ezsd 7:7) Esdrás Artahsasztá király 7. évében jött Jeruzsálembe, vagyis ha I. Artahsasztá uralkodására gondolunk (465–424), 458-ban. Nehémiás pedig szintén az ő uralkodása 20. évében, tehát 445-ben. Maguk a könyvek, de más történeti bizonyságok is ellentmondanak azonban annak, hogy Esdrás munkássága megelőzte a Nehémiásét. Csak néhányat sorolunk fel: Jeruzsálem falainak felépítése előtt és a Jeruzsálemben akkor uralkodó állapotok között, nehezen lehet elképzelni Esdrás reformjainak végrehajtását. A falakat építők névsorában (Neh 3) senki sem szerepel az Esdrással együtt visszatértek közül, és hiányoznak az Esdrással hazajött papi nemzetségek is Nehémiás korában. Az Ezsd 10:6 szerint Esdrás Jehóhánán kamrájába ment, aki annak az Eljásibnak az unokája, aki Nehémiás alatt volt főpap (Neh 12:10). Az elephantinei papiruszok Szanballat helytartóságát I. Artahsasztá idejére teszik, ő pedig Nehémiás kortársa, és a Krónikás által beírt pótlásokon kívül (Neh 8:9; 12:36) nem tudunk arról, hogy Esdrás és Nehémiás együtt munkálkodtak volna Jeruzsálemben. Véleményünk szerint vitathatatlan, hogy Nehémiás volt előbb Jeruzsálemben és munkássága 445–432 között folyt. Kérdéses marad Esdrás jövetelének és munkálkodásának ideje. Sokféle vélemény alakult ki. Noth és Galling azon a véleményen vannak, hogy az Ezsd 7:7-ben eredetileg nem volt ott a 7. év megjelölése, hanem csak annyi állt: Artahsasztá uralkodása alatt (vö. 7:1; 8:1). Ők is Nehémiás utáni időre teszik Esdrás munkásságát, I. Artahsasztá utolsó vagy II. Artahsasztá első éveire. Pawlovsky az Ezsd 7:7 v. 7. évét 37-re változtatja és így 428-ra keltezi Esdrás Jeruzsálembe jövetelét. Az utóbbi években a kutatók nagy száma azt vallja, hogy helyes az Esdrás 7:7-ben megadott időpont, csak az uralkodó király nem I., hanem II. Artahsasztá (404–359) és az ő uralkodásának 7. éve 398. Ezt az időpontot tartjuk helyesnek mi is Esdrás munkássága kezdetéül. Ez időpont mellett szól az a történeti helyzet is, hogy mivel a perzsa hatalom az Egyiptom felett való uralmat 400–399 években vesztette el, szükségesnek látta a júdai tartomány nyugodt körülményének biztosítását, és Esdrás vallási reformok végrehajtására szóló küldetése mögött ez a politikai háttér van.

Keletkezési idő.

A könyvek keletkezési idejének megállapításánál Esdrás munkásságának időpontjából indulhatunk ki. Esdrás Jeruzsálembe érkezésének időpontját 398-ra tettük. Mivel azonban a Krónikás nem ismerte pontosan Esdrás és Nehémiás szolgálatának időpontját, feltehetően néhány évtized elválasztotta attól. Így a Krónikás művének keletkezési időpontja a 350–300 közötti időre eshet. Erre az időpontra utal az is, hogy a Krónikás már tud az Esdrás által Jeruzsálembe hozott Pentateuchosról.

Tartalom és felosztás.

A két könyv tartalma a fogság utáni jeruzsálemi gyülekezet kialakulását és megújulását írja le. A valóságban egynek tekinthető két könyv történetileg két részre oszlik.

Az Ezsd 1–6 részek Cirusz engedélyétől a templom felépítéséig terjedő időszak eseményeiről számolnak be, azaz 538–515-ig.

Az Ezsd 7–Neh 13 részek pedig Esdrás és Nehémiás jeruzsálemi munkásságát, a várfalak felépítését és a Törvény alapján végrehajtott reformokat írják le. Ez időszak tartama 445 és 397 között előbb Nehémiás szolgálata 12 év, majd Esdrás munkássága kb. 1 év.

Történeti és tartalmi szempontból a fejezetek helyes sorrendje: Ezsd 1–6; Neh 1–7; 10; 11–13; Ezsd 7–8; Neh 8–9; Ezsd 9–10.

Theológiai jelentősége.

A könyvek eseményeinek és mondanivalójának theológiai jelentőségét két szempontból is vizsgálhatjuk: a zsidóság és a keresztyén egyház szempontjából. A zsidóság szempontjából nézve Esdrás és Nehémiás könyve a fogságból hazatért zsidó gyülekezet élő, majd írott valláskönyve lett. Arról a folyamatról számolnak be, hogy a messiási váradalmát elveszített választott népből hogyan lett a jeruzsálemi templom köré csoportosult kultikus zsidó gyülekezet, Izráel államból egy kis vallási közösség. Főként Esdrás munkája után olyan úton indultak el, mely a zsinagógához vezetett. A templom és a törvény túlértékeléséből pedig kialakult a farizeusi zsidóság. A fogság után már csak a törvény alapján volt lemérhető, hogy ki tartozik Izráelhez és ki nem. A törvény lett a kincsük és sorsuk. A törvény mellett való megmerevedés következtében a theokrácia helyére a nomokrácia lépett. Nem az Istennel járó Izráel története folytatódik tovább, hanem egy, a vallása által összetartott, de a népek között szétszóródó zsidóság, ítéletes, küzdelmes és igazi reménység nélkül várakozó élete.

Az Ószövetséget magáénak valló keresztyén egyház szempontjából nézve pedig e könyvek bizonysága is az üdvtörténet része. A történeteket összefoglaló Krónikás az események alakulása mögött Isten munkáját, világkormányzó hatalmát és népéhez forduló irgalmát kereste és ismerte fel, aki a szétszórt népből egy maradék gyülekezetet (góláh) hívott haza. A megépült templomban folytatódó kultusz, a felépült falak között elfogadott törvény, az ígéreteit megtartó Isten hűségének bizonyságai. Megmaradásuk egyetlen útja: hűség Istenhez és az ő törvényéhez. Figyelmeztető tanításokat adnak ezek a könyvek arról is, hogy a világi hatalom Isten eszköze lehet a gyülekezet megújulásáért, Istenhez való hűségük igazabb megéléséért.

Nehémiás csak „vigasztalás”, Esdrás csak „segítség” a gyülekezetnek, de egész állapotuk, nyomorúságuk, keresésük és fogadkozásuk csendben is a Szabadító, Jézus Krisztus felé kiált és mutat. Ott kell lenni a fogságból megmentett nép maradékának újra az ígéret földjén, hogy majd az idők teljességében ne Zerubbábel, hanem Krisztus legyen az, aki jelenvaló és mégis az ígéret betöltője, ne Jésua a főpap, hanem Jézus legyen az, aki tökéletes engesztelést szerez az őt felismerő és elfogadó népének.

Irodalom.

Forrásul felhasznált fontosabb kommentárok: C. Fr. Keil 1870, M. Haller 1925, W. Rudolf 1949, K. Galling 1954, M. Rehm 1950. Egyéb források: M. Noth: Geschichte Israels 1950, W. Lüthi: Die Bauleute Gottes 1945, Rowley: Nehemiah’s Mission and its Background 1954–55, Pawlovsky: Die Chronologie der Tätigkeit Esras 1957, W. Wright: The Date of Ezra’s Coming to Jerusalem 1947, és az ismert bevezetések.

Nehem. I. RÉSZ - Nehem. 1,1–3. Hírek Jeruzsálem nyomorúságáról.

Mint a bevezetésünkből ismeretes, az 1–7 részek Nehémiás emlékiratát tartalmazzák.

Az 1a. vers a Krónikás által adott felirat, mely fordítható Nehémiás beszédei vagy Nehémiás története értelemben. Apja Hakaljá. Neve csak itt és a 10:2-ben fordul elő. Júda törzséből származott. A Kiszlév hónap decembernek felel meg, a 20. év pedig a 445. évre utal. Nehémiás már a babiloni fogságban született. Bár a foglyok közé tartozik, előkelő és bizalmi beosztása volt. Artahsasztá király pohárnoka, akinek téli rezidenciája Susán vára volt. Susán Elám régi fővárosa (Dán 8:2). Az Ezsd 4:9 azok között a helyek között említi, ahonnan Samáriába foglyokat deportáltak. Itt látogatta meg egyik atyjafia, Hanáni, aki hírt hozott neki Jeruzsálem sorsáról és a fogságból már megmenekült zsidók nyomorúságos helyzetéről. Száznegyven év telt el ugyan már Jeruzsálem pusztulása óta, de a város romjai és a lakosság helyzete még mindig az ítélet hirdetői voltak. Amint az Ezsd 4. fejezet arám leveleiből tudjuk, kísérletet tettek ugyan már arra, hogy felépítik a város falait, de az egykori izráeli fővárosban, Samáriában székelő királyi helytartó nem nézte jó szemmel a régi júdai királyi város falainak felépítését. A már hazatért és Jeruzsálemben és Júda városaiban lakó megmenekültek kapcsolatot tartottak fenn a deportációban élőkkel. Hanáni látogatása mögött az a szándékuk van, hogy tudván Nehémiás beosztásáról, az ő segítségét kérjék a királyi engedély kiadására a vár falainak felépítéséhez. A herfáh szó jelentése: ócsárlás, gyalázat, gúny. Arra az állapotra utal, amelyről az 1Kir 9:7–8 szól. Megkezdődött ugyan már a megújulás. A régi romok helyén új templomot építettek, de Jeruzsálem falainak megépítésével még várt Isten, mert az újjáépítés idejét Ő fogja meghatározni.

Nehem. 1,4–11. Nehémiás gyásza, böjtje és imádsága.

Nehémiásnak kevés közvetlen kapcsolata volt Jeruzsálemmel. Apja, vagy talán már nagyapja is a deportáltakkal együtt Babilonba került. Így Nehémiás a száműzetésben nőtt fel. Emberileg szinte érthetetlen az a megdöbbenés, amellyel a Jeruzsálemből kapott híreket fogadta. Az lett volna természetes, ha jó beosztásában csak a maga boldogulása érdekli és feledni igyekezett volna származását, a zsidó néppel való kapcsolatát. Isten azonban őt szemelte ki Jeruzsálem újjáépítésére. Munkálkodott érte, benne, hogy majd általa végrehajtsa terveit.

A hallott hírek olyan hatással vannak rá, hogy napokon át szinte bénultan és tehetetlenül ül. A lelkiállapotát és magatartását jellemző szavak: „ültem, sírtam, gyászoltam, böjtöltem, imádkoztam”, arra mutatnak, hogy Nehémiás a pogány környezetben is a zsidó kegyesség hagyományai szerint élt és nagy együttérzéssel és felelősséggel vette magára a jeruzsálemiek terhét. Előbb a sírásban és gyászban passzív levertség vesz erőt rajta, majd a böjtölésben és könyörgésben az Úrnál keres feleletet a gyötrő kérdésekre. A hallott hírek hatására az a kérdés vetődhetett fel benne, hogy miért nem vette még le az Úr ítélő kezét népéről. Magatartását azonban nem a felháborodás, hanem az ítélet alatt való meghajlás jellemzi. Bár Hanáni által honfitársai a királynál, az embereknél való közbenjárásra kérték, Nehémiás mégis előbb az Úrhoz viszi népe ügyét és szívének fájdalmát. Imádságát a népi panaszdalok stílusában mondja el. A perzsa udvarban megszokta ugyan, hogy az Urat a „menny Istenének” nevezi (Ezsd 5:11; 6:9), de a „nagy és félelmetes Isten” nem ismeretlen hatalmasság előtte, hanem Jahve, az atyák Istene. Első személyben imádkozik, de úgy, mint annak a népnek egy tagja, akik félni szeretnék az Úr nevét. Kérését annak az Úrnak mondja el, aki bár nagy és félelmetes, de kegyelmes és hűséges az ő szövetségében népéhez, akiktől parancsainak megtartását kívánja. Éppen ezért lesz imádsága bűnbánati imádsággá. Bűnbánatában nem az építés akadályozóit, nem népe ellenségeit vádolja, sem nem az Úr ellen panaszkodik, hanem a maga és a népe bűnének terhével borul le Isten előtt és vallást tesz cselekedeteik gonoszságáról. Itt, Nehémiás könyörgésében és bűnvalló alázatában kezdődik el Jeruzsálem újjáépítése. Izráel egész története azt mutatta, hogy az Úr akkor kezdett és ajándékozott valami újat, amikor népe bűnbánó alázattal közeledett hozzá. Bűnbánó vallástételének őszinteségében ébred új bizalom Nehémiás szívében a kiválasztó és vezérlő Úr iránt. Nem a maga kívánságait szeretné elfogadtatni, hanem az igére, az ígéretekre hivatkozik. A Deuteronomium kifejezéseit használja (Deut 7:9.21; 9:20; 30:1–4). A szívében ébredt bizalom alapján szinte belefogódzik Isten ígéreteibe és hiszi, hogy az Úr nem vetette el Jeruzsálemet és népét. Az Úrba vetett bizalommal készül a perzsa királynál való közbenjárásra is. Tudja, hogy nem könnyű feladata lesz, mivel a király parancsára történt a falak építésének megakadályozása (Ezsd 4:17). Bízik mégis abban, hogy az Úr ad majd szerencsét neki és türelmesen vár a kedvező alkalomra.

Nehem. II. RÉSZ - Nehem. 2,1–10. Nehémiás engedélyt kap Jeruzsálem építésére.

A kedvező alkalom hamarosan elérkezett, Niszán, április havában, 445-ben, tehát négy hónappal Hanáni látogatása után. Ez idő alatt imádkozott, terveket szőtt és megfontolhatta a királynak elmondandó kérése részleteit is. Mint a király pohárnoka, gyakran lehetett a király közelében. A vidám összejövetelek különösen alkalmasak az egyébként kényes kérdések megbeszélésére is. A király Nehémiás iránt érzett rokonszenvére mutat, hogy észrevette takargatni kívánt szomorúságát és kérdezősködni kezdett az oka felől. A hónapok óta várt alkalom most váratlanul jött el és Nehémiás nagyon meglepődött, ismerve a király tilalmát a falak építésére vonatkozólag (Ezsd 4:15–23), személyessé igyekezett tenni kérését. Nem a régi királyi székhelyként és kultuszhelyként említi Jeruzsálemet, hanem arra hivatkozik, hogy Jeruzsálem az ő őseinek sírhelye. A keleti ember ui. nagy kegyelettel nézett a sírhelyekre. A királyok számára is tisztelt helyek voltak a régi királyi sírhelyek. Így kérésének elvette mindjárt a politikai élét. A király a benne felébredt kegyeletes érzések alapján tovább kérdezősködött, így Nehémiás előadhatta eltervelt kéréseit. A 4. v. csak arra utalhat, hogy e váratlan helyzetben Nehémiás csendben, a szívében, felsóhajtott Isten segítségét kérni. Annyira szent és komoly volt mégis ez a sóhajtás, hogy mint imádságot jegyezte fel emlékezésében. Isten elé viszi előbb azt, amit a királynak akar elmondani. E rövid feljegyzés vallástétel arról, hogy a földi ügyek is mindig a menny Istenének kezében vannak. Kérése szempontjából kedvező a királyné jelenléte, aki befolyásolhatta a királyt.

Nehémiás kérései azt mutatják, hogy bár az Úrtól kért előbb segítséget és benne bízik, mégis reálisan számol körülményeivel, valamint korának politikai és gazdasági helyzetével.

Három kérése van. Engedélyt kér a királytól, hogy Jeruzsálembe utazzék a város falainak felépítésére, ajánlólevelet az utazás akadályainak elhárítására és az építkezéshez szükséges fát a libanoni királyi erdőkből. Kérései teljesítésében Nehémiás nem csupán a király nagylelkűségét látja, hanem elsősorban Isten jóságát, aki a királyok szívét is irányítani tudja. Az Úr előtt elmondott imádságának a király előtt is meglett a hatása. Minden diplomatikus mesterkedésnél többet ért az Úr segítségül hívása. A király még kíséretet is adott Nehémiás szolgálatára.

A 10. vers megjegyzése Nehémiás szolgálatának nehézségeire mutat rá. Ha csak az 5:14 utal is arra, hogy Nehémiás helytartóként munkálkodott Júdában, a királyi megbízás kezdettől fogva így szólhatott. Ez váltotta ki a szomszédos helytartók ellenségeskedését. Eddig ugyanis Júda Samária tartományának egyik kerülete volt, melynek Samária város székhellyel Szanballat volt a helytartója, az Ezsd 4:8-ban említett Rehúm utóda. Nehémiás megbízatása azt jelentette, hogy Júda önálló tartománya lett a perzsa birodalomnak. Samária helytartója nemcsak politikai hatalmának csökkenését láthatta Júda elszakadásában, hanem számolnia kellett Jeruzsálem megerősítése következtében a templom iránt érzett vonzalom feléledésével a régi izráeli területen. Sőt Samária gazdasági és kereskedelmi téren is érdekelt volt Jeruzsálemmel kapcsolatban. A Krónikás megvetésből nem nevezi helytartónak Szanballatot, hanem csak „hóróninak”. Hóron: Bét-Hóron, Jeruzsálemtől északra fekvő samáriai helység. Tóbijá neve: „az Úr jó”, izráeli eredetű. Az ammoni szolga kifejezés gúnyosan származására utal. Ő a Jordán keleti részén levő tartomány helytartója volt. Mindketten szoros kapcsolatban voltak Jeruzsálem vezető köreivel (6:19; 13:4.28).

Nehem. 2,11–20. Az újjáépítés előkészítése.

Nehémiás az Úrtól kapott segítség és a királyi engedély ellenére is gondosan és nagy körültekintéssel kezdi el szolgálatának végzését. Józanul felméri helyzetét, hogy így keresse Izráel fiainak javát. Elővigyázatosságát indokolttá tették az ellenséges szomszédos helytartók és a Jeruzsálemben uralkodó állapotok is. Három napig senkinek sem szólt megbízatásáról és tervéről, hanem titokban, éjszakánként szemlét tartott a város falai körül.

A 13–15. versek leírása a 3. fejezet listájával együtt képet ad Jeruzsálem fekvéséről. Elsősorban a veszélyes pontokat, a város kapuit szemlélte meg. A Völgy-kapu a város délnyugati sarkán volt és a Jeruzsálem előtt levő mély déli völgybe vezetett. A völgy keleti végén lehetett a Sárkány-forrás. A Szemét-kapu a város keleti oldalán volt. Nevét onnan kapta, hogy ezen a kapun át vitték a szemetet a Kidron patakhoz és a Hinnóm völgybe. A völgyből megnézhette jól a falak állapotát. A Forrás-kapu, vagy a várostól Keletre a Siloám forrásához, vagy Nyugatra Gihon forrásához vezetett. A „király tava” az Ezékiás által csináltatott vízvezetékre utalhat (2Kir 20:20). A romok miatt nem volt hely az állat számára és azért ment tovább gyalog.

A 16–20 versek szerint a csendben elvégzett szemléje után Nehémiás beszámolt a vezetők előtt küldetéséről. Bizonyságtételének hatása alatt együttesen elhatározták Jeruzsálem falainak felépítését. A „megerősítették kezüket a jóra” kifejezés az elvégzendő szolgálatra való készségüket és fogadalomtételüket szemlélteti. A 19 v. az arab Gesem nevét is említi, mint Nehémiás ellenségét. Egy arab törzsfő lehetett. Gúnyolódásukkal és vádjukkal politikailag akarnak akadályt gördíteni Nehémiás munkája elé. Nehémiás kifejezetten az Úrra utal, mint munkájuk oltalmazójára, aki hatalmasabb az ellenségeknél. Nehem. III. RÉSZ - Nehem. 3,1–32. Az építők névsora.

Ezt a névsort valószínűleg nem Nehémiás állította össze, hanem, mint az építkezés hivatalos feljegyzését a templomi levéltárban őrizték és innen jegyezte fel Nehémiás emlékezéseihez. Azok nevét tartalmazza, akik dolgoztak Jeruzsálem falainak újjáépítésénél. A felsorolás már az elkészült munkára tekint vissza. Megfigyelhető, hogy senki sem szerepel a névsorban azok közül, akik Esdrással jöttek Jeruzsálembe (Ezsd 8). Fontos bizonyítéka ez annak, hogy Esdrás később jött, mint Nehémiás Jeruzsálembe. A névsor tanulmányozása sok fontos adatot szolgáltat az akkori állapotokról. Megismerhetjük belőle a Nehémiás korabeli Jeruzsálem topográfiáját. Az 1. és 32. vers mutatja, hogy a munkák szakaszainak felsorolása közben az egész város falát leírja. Az összekötő szöveget a „mellette” és „utána” szavak képezik. A Juh-kapu az északi fal keleti részén feküdt. Közvetlen összeköttetésben volt a templommal. Nevét onnan kapta, hogy itt vezették az áldozati állatokat a templomhoz. A Jn 5:2 szerint közelében volt a Bethesda tó. A Halak-kapuja Nyugatra feküdt. Nevét az ott tartott halpiacról kapta (13:16). A két kapu között levő tornyok az építés szakaszait jelölik. A Régi-kapu szintén Nyugatra feküdt. Azonos lehet a Szöglet-kapuval (2Kir 14:13; Jer 31:38). A Völgy-kapu a nyugati fal alsó részénél volt. A 13–31 versekben leírt szakasz a keleti falhoz tartozott, mely az északi mellett a legtöbb kárt szenvedte. A Selah, vagy Siloah tava a város keleti fala mellett, a város és a Kidron patakja között feküdt. A Vízi-kapu nem város-kapu volt, hanem a királyi palota keleti oldalán levő kapu, melyen át a szolgák a vizet hordták. Az Ófel eredetileg egy dombrész megjelölése volt, később a templomszolgák lakása. A Lovak-kapuja Északra feküdt a Vízi-kaputól. A templomszolgák háza (31 v.) nem a lakásuk volt, hanem szolgálati épület, melyet megosztottak a kereskedőkkel, akik a kultuszhoz szükséges áruikat kínálták (Mt 21:12; Jn 2:14).

Mutatja a névsor, hogy Jeruzsálem falait nem csupán a város lakói építették, hanem más júdai városok lakói is segítségükre voltak. Mivel Jeruzsálem akkor gyéren lakott volt, szükséges volt a vidékiek segítsége. Öt várost említ a felsorolás: Jerikó, Tékoa, Gibeon, Micpá és Zánóah. Az egykor megítélt és lerombolt Jerikó lakói Nehémiás bizonyságtételére most készséggel sietnek Jeruzsálem falainak építésére. Tékoának, Ámos próféta otthonának lakói is segítenek, de előkelőik, akik ellen a próféta ítéletet hirdetett, most sem készek a szolgálatra. Gibeon lakói (Józs 9) már nemcsak színből, de szívesen vállalják a közösséget Júda maradékával. Micpá a fogság ideje alatt is fontos lelki központ volt. Lakói a testi munkára is készek Jeruzsálem falainak építéséért.

Képet ad ez a névsor a júdai tartomány kerületi beosztásáról is. Júda öt kerületre volt osztva. Az egyes kerületeket két kerületi vezető kormányozta. Nem tudjuk, melyik korból származik ez a kerületi beosztás. A héber szövegben a kerület neve akkád eredetű szóval: pilku – päläk van megjelölve, amiből arra következtethetünk, hogy ez a kerületekre osztás már az újbabiloni birodalom idején megtörtént. Jeruzsálem volt a központi kerület székhelye. A többi kerület is a székhelye alapján fordul elő, így: Bét-Hakkerem, Micpá, Bét-Cur és Keilá. A kerületek vezetői nem idegenek, hanem Júda lakói közül valók voltak. Abból a nemzetségből származtak, amely 587-ben az országban maradt. A helységnevekből az is látható, hogy az új júdai tartomány területe még a fele sincs a régi júdai királyságnak. Az egyes kerületek vezetői kaptak egy-egy szakaszt a várfal építéséből és azt javították munkatársaikkal.

Jeruzsálem lakói nemzetségek szerint vettek részt a munkában. Jelentős részt vállaltak a papok és léviták is (1.17.22.24.28–29). Jó példát mutatott maga a főpap Eljásib, Jésua unokája (12:10). Bár megosztott szívvel dolgozhatott, mert az építés ellenségeivel rokoni kapcsolatban állott (13:4.28). Nehémiás akaratereje és jó bizonyságtétele lehetett rá hatással. A névsorban a bän = „fiú” után a névre következő tulajdonnevek nem az apát, hanem a nemzetséget jelölik. Felfigyelhetünk a nemzetségek közül Rékáb (14. v.) említésére. Ha ez a név valóban a rékábiták közösségéből való leszármazottra utal (2Kir 10:15; Jer 35), akkor ez annak bizonysága, hogy Jeremiás próféta ígérete beteljesedett.

Jeruzsálem lakóinál a nemzetségek megjelölése mellett a foglalkozásuk említése is szerepel. Így megismerhetjük a névsorból a jeruzsálemi gyülekezet szociális összetételét is. A nép több rétege részt vett a munkában. Külön említi a névsor a kenetkészítőket, kézműveseket és ötvösöket, akik mint magánszemélyek, vagy mint valamelyik nemzetség tagjai dolgoztak a falak építésén. Az egyik vezető embernek még a leányai is osztoztak a falak építésének nehéz fizikai munkájában (12. v.). Mindenütt az olvasható a csoportoknál, hogy egymás mellett javítgatták a falakat. A közös szolgálat sorsközösségbe, a meghirdetett üzenet hitközösségbe kapcsolta őket. Nagy szükség volt arra Jeruzsálemben, hogy miközben épülnek a külső falak, a belső régi válaszfalak leomoljanak (5. r.).

A falak építésének munkáját Nehémiás szervezte meg. Az elvégzendő munkát a leírás szerint 42 szakaszra osztotta fel a falak állapotától függően, és az építést egyszerre kezdték el. Egyes részeket teljesen újjá kellett építeni, de a legtöbb helyen csak a falak kijavítására volt szükség. Az 1–3 versekben jelzett szakaszoknál a bánáh: „építeni” ige fordul elő, míg a további versekben a házaq: „erősíteni, javítani” ige. Legrosszabb állapotban volt tehát az északi fal, legkevesebb javításra a nyugati fal szorult. Volt olyan csoport, amelyik két részen is dolgozott (4 és 21; 5 és 27; 18 és 24). Nehémiás maga ott segített, ahol szükség volt rá (5:16).

Nehem. 3,33–38. Az ellenség gúnyolódik – a nép dolgozik.

Miközben Jeruzsálemben „megerősítették kezüket a jóra” és közös szolgálattal építették Jeruzsálem falait, a szomszédos tartományok vezetői bosszankodtak az elért eredmények miatt. Gúnyolódásuk utal a kis töredék nép szegénységére és kérdésessé teszi a Nehémiásnak adott királyi engedély hitelességét. Lehetetlennek tartják, hogy megépíthetik a falakat. Az „áldozni is akarnak” kifejezés azt jelenti, hogy valóban be akarják végezni a munkát és utána a felszentelésre áldozati ünnepséget tartani. Tóbijá szellemeskedése nevetségessé akarja tenni vállalkozásukat. Nehémiás nem személyes sértésnek vette az ellenség gúnyolódását, hanem Isten ügyének kigúnyolását érezte szavaikban. Ezért az Úrtól kérte büntetésüket egy átokforma elmondásával. A 37. v. idézet a Jer 18:23-ból. Legpozitívabb válaszuk azonban az volt a gúnyolódásra, hogy buzgón tovább dolgoztak.

Nehem. IV. RÉSZ - Nehem. 4,1–8. Félelem helyett: istenfélelem.

Az előző fejezet 33–38. versei szerint az ellenség gúnnyal, rágalommal és csúfolódással akarta elkedvetleníteni a falak építőit. Ez a szakasz arról számol be, hogy az ellenséges szomszédok hatalmuk fitogtatásával igyekeznek félelmet kelteni a munkásokban. Az 1. vers szerint minden oldalról veszély fenyegette őket. Szanballat és Tóbijá mellett a többi szomszédok is részt vesznek a megfélemlítésükre tervezett összeesküvésben. Asdód a nyugati szomszédos provincia volt, a filiszteusok földje. Az asszír hatalomtól kapta ezt a nevet és mint perzsa tartomány is ezt viselte. Arabok alatt a déli szomszédokra gondolhatunk, akik a pusztákból Edóm tartomány Nyugat-jordáni részébe benyomultak. Nyílt háborúra a perzsa udvar miatt nem gondolhattak. Csupán harcosok küldésével, merényletek tervezésével és különféle zavarok keltésével akarták megfélemlíteni az építőket. Titkos rajtaütések tervét készítették. Szándékuk részben sikeres is volt. Erre mutat a 4. vers, mely a teherhordók egy munkadalát idézi. Csüggedtek és megfáradtak lettek az előbb még nagy kedvvel dolgozók. Nehémiás imádsága és buzdítása erősíti őket és folytatják az építést. Ha veszélyessé lett is a falak építése, nem hagyták abba. A határmenti helységekben lakó zsidóktól értesülhettek mindig a készülő tervekről és időben tehettek védelmi előkészületeket.

Nehémiás hitükben is igyekszik erősíteni az építőket. A 8. vers felhívásának értelme: ne az ellenségre nézzetek, mert akkor félelem tölti be a szíveteket, hanem az Úrra, aki minden ellenségnél hatalmasabb és félelmetesebb. Nem félhet az emberektől az, akinek a szívében igazi istenfélelem van. Nem róluk van szó csupán, helytállásukkal gyermekeikért, családjukért, az egész jövő nemzedékért is szolgálnak. Nehem. 4,9–17. Vakolókanállal és karddal.

Az összeesküvő ellenségek feladták ugyan leleplezett terveik megvalósítását, de Jeruzsálem építői sohasem érezhették magukat biztonságban. Nehémiás éppen azért, mert megtapasztalta Isten hatalmát az ellenség szándékának meghiúsításában, azt teszi, amit az adott helyzetben józanul tehet. Két csoportra osztotta az építőket. Amíg az egyik csoport dolgozott, a másik őrszolgálatot teljesített. Vakolókanállal és fegyverrel épülnek tehát tovább a falak. Sőt egy kürtös még riadót is fújhatott, ha veszély fenyegetett. A Jeruzsálemben dolgozó vidékiek éjszakára sem hagyhatták el a várost. Tisztálkodásuk és alvásuk is készenléti állapotban történt. Az „Istenünk harcol érettünk” kifejezésben a régi szent háborúk vallomása csendül fel. Vigasztalás és jelszó is volt ez egyszerre.

Nehem. V. RÉSZ - Nehem. 5,1–5. Szociális kérdések Jeruzsálemben.

E versek néhány mondata megdöbbentő hűséggel tükrözi a Jeruzsálemben uralkodó szociális viszonyokat. A fogságból hazatért gyülekezet megépítette már templomát. Jeruzsálem falainak az építése is a befejezés felé halad. Külső látszatra tehát épül, szépül Jeruzsálem. Az épülő falakon belül azonban feszülő társadalmi kérdések várnak sürgős megoldásra. Nyomorúságban vergődő emberek, családok kiáltanak segítség, életlehetőség után. Az 1. vers cecáqáh szava azt a kétségbeesett kiáltást fejezi ki, mellyel a csapások terhe alatt nyögő egyiptomiak kiáltottak (Ex 11:6; 12:30). A hangos jajkiáltásba kitörő bajok gyökerei messze visszanyúlnak a múltba. Már a júdai királyság utolsó évtizedeiben erősen megromlottak a gazdasági és szociális viszonyok. Mikor pedig Jeruzsálem pusztulása után a babiloni király elvitte a júdai vezetőréteget, az itthon maradók között egyre mélyebb lett a szakadék és az ellentét a gazdagok és szegények között. A gazdagok, kihasználva az elszegényedett réteg helyzetét, üzérkedtek a nyomorultak kárára, kiuzsorázták és tönkretették őket. S mivel – W. Lüthi hasonlatával élve – a pénz útja ellentétes a vízével, mert míg a víz felülről lefelé folyik, a pénz alulról felfelé, a gazdagok még gazdagabbá, a szegények pedig még szegényebbé lettek. Az állapotok súlyosbodásához hozzájárulhatott a deportáltak hazatérése is, akik birtokukba szerették volna venni atyáik örökségét. Nehémiás már eladósodott és elszegényedett néprétegeket talált Jeruzsálemben, akik a kiuzsorázás következtében honfitársaik rabszolgáivá lettek.

Jeruzsálem falainak építésére szívesen vállalkoztak ugyan a város összes lakói, de az építéssel járó elfoglaltság a szegények esetében azt jelentette, hogy nem folytathatták kenyérkereső foglalkozásukat és így még inkább hiányzott a megélhetéshez szükséges pénz. A gazdagok pedig még ezt a helyzetet is kihasználták vagyonuk gyarapítására és a szegények elnyomására. A falak építésénél közösen és „egymás mellett” munkálkodtak ugyan, de egyre mélyebb lett a szakadék a különböző társadalmi osztályok között. Együtt buzgólkodtak a szent város falainak építésében, együtt „vallásoskodtak”, de nem tekintették testvérnek a másik embert és nem törődtek a megoldatlan kérdésekkel. Ez a nyugtalan és kisemmizett réteg tört most ki, asszonyaikkal együtt, panaszos kiáltásban. A „zsidók” alatt az előkelők, a gyülekezet gazdagjai értendők, akik atyjuk fiai és mégis embertelenül viselkednek velük szemben. A zúgolódó tömeg három csoportját említik az 1–5. versek.

Az első csoport a nagycsaládos és vagyontalan szegények rétege, akik éhesek, gabonát és kenyeret kérnek. A másik csoport kérésében a kisparasztok hangja szólal meg. Ők kénytelenek elzálogosítani birtokukat a mindennapi kenyérért. A harmadik csoport nem az éhség, hanem a perzsa királynak fizetendő adók miatt panaszkodik. A rájuk nehezedő adóterhek miatt már gyermekeiket kell rabszolgának eladniok, sőt gyakran kellett elnézniök leányaik magalázását és meggyalázását. A törvény szerint megengedett volt ugyan zálog ellenében pénzt vagy gabonát kölcsön adni (Ex 22:25; Deut 24:10), de uzsora nélkül. Rendelkezik a törvény arról az eshetőségről is, ha valaki gyermekeit kénytelen rabszolgául eladni (Ex 21:7; Lev 25:39; 2Kir 4:1; Mt 18:25), de nem tekinthették úgy, mint rabszolgákat (Lev 25:39), mert a szegények éppúgy tagjai a választott népnek, mint a gazdagok. A törvényre hivatkoznak tehát a visszaélések miatt elmondott panaszukban. S mint az 5. v. mutatja, az a baj, hogy: ve’éjn le’él jádénú: nincs erő a kezükben, vagyis nincsenek abban a helyzetben, hogy ezen változtassanak. Kilátástalannak látszott az is, hogy a falak felépítése után javulhat helyzetük. Sürgős megoldásra vártak tehát ezek a szociális kérdések, mind a nép helyzete, mind a város falainak építése érdekében.

Nehem. 5,6–13. Nehémiás megoldja a kérdéseket.

Nehémiás Jeruzsálembe érkezése után mindjárt észrevette a város falainak romjait, de a belső bajok csak most tárultak fel előtte. A város előkelői és elöljárói, akik a perzsa jog szerint a város tanácsát alkották, eltakarták előtte a nép között levő bajokat.

Nehémiás igen felháborodott a nép jajkiáltásán. Fájt neki a köznép nyomorúsága és bántotta a gazdagok Isten nevét megcsúfoló kapzsisága. Az adott körülmények között az építési munka folytatása is veszélybe került. Sürgős intézkedésre volt azért szükség. Haragjával azonban nem a nép ellen fordult, hanem az előkelők és elöljárók ellen. Megfeddte őket a szegények, atyjuk fiai kiuzsorázásáért. Majd gyűlést hívott össze ellenük. Először a fogságban élő zsidók magatartását állította példaként eléjük, akik nem engedték, hogy az eladósodott zsidók a pogányok rabszolgáivá legyenek, hanem közös akarattal összeadták értük a váltságdíjat. Az említett példa hatására szóhoz sem tudtak jutni. Sem menteni, sem igazolni nem tudták testvérietlen cselekedetüket.

Aztán istenfélelmüket teszi kérdésessé cselekedeteik miatt. Istenfélő embereknek nem lehet ilyet tenni (Péld 14:31) az Úrért, hogy a gyülekezet ne gyaláztassék a pogányok előtt.
Majd saját maga és háznépe példáját említi. Tőle is kértek kölcsön pénzt és gabonát. Ő kész elengedni. Kövessék mindnyájan az ő példáját, engedjék el a kölcsönöket és adják vissza az elzálogosított földeket és házakat. Nem lassú reformokat akar bevezetni, hanem haladéktalan döntésüket kívánja az égető szociális kérdések rendezésére. A 11. v. helyes értelme szerint, Nehémiás nem csupán az ingatlanok visszaadását kívánja, hanem azt is, hogy a kölcsönök záloglevelét is adják vissza. Tehát nem csupán a százalék elengedésére utal. Ezt erősíti meg a hitelezők válasza: visszaadjuk és nem követelünk tőlük semmit. Általános adósságelengedésről van szó. Jeruzsálem újjáépítésének ideje az elengedés esztendeje legyen az Úr népe számára. Esküvéssel is fogadalmat tettek adott szavuk megtartására. Nehémiás még egy szimbolikus cselekmény által is figyelmezteti őket. A szimbolikus cselekmények szerepét a Királyok könyvéből ismerjük. Az itt leírt szimbolikus cselekmény megértéséhez tudnunk kell, hogy az Izráelben viselt ruhákon nem volt zseb, a magukkal vitt tárgyakat a ruhák ráncában az öv tartotta meg. Rázás által mindent ki lehetett üríteni a ruhákból. Majd szavakkal is elmondta, hogy így cselekszik Isten mindazokkal, akik megszegik fogadalmukat és esküjüket. Az egész gyülekezet áment mondott rá és dicsérte az Urat. Az Úr dicsérete az ámen értelmezése (1Krón 16:36; Zsolt 106:48), annak megvallása, hogy az Úr cselekedte ezt.

Nehem. 5,14–19. Nehémiás személyes példaadása.

Nem dicsekszik az istenfélő Nehémiás ezekben a versekben, hanem személyes példaadásának emlegetése által is bizonyságot tesz.

Először önzetlenségét említi. Mint a perzsa király által kirendelt helytartónak joga lett volna beszedni napi 40 sekelt. Elődei, a samáriai helytartók, még ezen felül is megterhelték őket. S pedig 12 éven át nem kérte ezt tőlük, mert figyelembe vette a nép szegénységét. Tudta, hogy elég terhet jelent a népnek a perzsa királynak fizetendő adó (4. v.) és a teljesítendő szolgálat (18. v.). Megelégedett a természetbeni adományokkal, mivel azok nélkülözhetetlenek voltak. Önzetlenségében hite és istenfélelme motiválta tetteit.

Személyes példát adott szolgálatkészségével a falak építésénél, ahol maga és szolgái is részt vettek a munkában.

Senki sem vádolhatja kapzsisággal, mert bár ő is adott kölcsön pénzt és gabonát (10. v.), de nem szerzett magának vagyont (16. v.).

Jószívűségéről és vendégszeretetéről beszél, hogy bár lemondott a helytartói jövedelemről, háza nyitva volt nem csupán az udvartartáshoz tartozó tisztviselők és a zsidók elöljárói előtt, hanem vendégül látta a szomszédos tartományokból érkező zsidókat és pogányokat is. Ha nagy volt is a helytartói reprezentációs költség, mégsem terhelte meg a népet.

Mindeme tettéért nem emberektől vár elismerést, hanem Isten előtt szeretne kedvességet találni.