2 Krón. XXX. RÉSZ - A páskaünnep felújítása.

Az író érezhető érdekeltséggel beszéli el a páskaünnep megtartását. Azt akarja vele elmondani, hogy amint az első páskát az egyiptomi szabadulás megrendítő átélésével együtt ünnepelték, úgy születik most is újjá ebben az újra ünneplésben az egész nép. Az ünnep sikere bizonyítja, hogy az Úr az ünneplőkért az egész néppel megengesztelődött. Így a gyülekezet hitben éli át, hogy az ünnep megtartásával újjászületett s az Úr megbékélt népével. Az ünneplők önként vettek részt a szertartásokon s az északi zarándokok, akikben mind a tíz törzs képviselve volt, a szentségi hiányosságok ellenére is érvényesen tartották meg az ünnepet. A szív tisztasága, amit az Úr ad, több mint a rituális tisztaság. A léviták – nem úgy, mint a papok – buzgósággal és szívük teljességévél végeztek minden ünnepi szolgálatot.

2 Krón. 30,1–12. Az ünnep egyetemes meghirdetése.

Magát az ünnep előkészítését a király, a fejedelmek és a jeruzsálemi politikai gyűlés határozta el. Így közösségi ügy lett az, ami eddig a papok vonakodása és mulasztásai miatt hátrányt szenvedett. Ez a világi kezdeményezés hitből és teljes egyetértésből született. A nép vezérei Dántól Beérsebáig minden törzshöz írásos meghívást is küldenek. Nincs különbség; nagy időkben, nagy események között partikuláris szempontok nem választhatnak el egymástól. A közös és kölcsönös bűnbánat után elvállalt testvériség erősebb, mint a múlt vétkei. A megtérésre szóló meghívás mindenki számára érvényes, az átélt nyomorúság és rabság visszatérésre int az Úrhoz, nem hitetlen megkeményedésre. Az egész országot hívják, mert a templom mind a tizenkét törzsé. A hívás hangja testvéri s a fenyegető asszír hatalom árnyékában mondja ki, hogy az Úrhoz térni sohasem késő. Mert ha kezet adnak neki, ha elismerik az egy templomot, mint az ő szentségének helyét (ez már a jósiási reformra utal), az Úr irgalmas lesz és a foglyok is megtérhetnek ősi földjükre.

A hívást az északiak közül sokan kinevették (10. v.) és visszautasították (ami emlékeztet a királyi menyegző, Mt 22:1–14 és a nagy vacsora, Lk 14:16–24 példázatára), de némelyek megalázkodtak az Úr keze alatt és felmentek Jeruzsálembe. Júda népének egységét maga az Úr adta meg. Az igazi egység Istentől való ajándék.

2 Krón. 30,13–22. A páska megünneplése.

Az ünnepet megtartják és kovásztalan kenyerek ünnepének nevezik, mert a páskabárány levágása csak egynapos ünnep volt a kovásztalan kenyerek hetes ünnepéhez képest. Az ünneplés azonban nem ment akadályok nélkül. Először el kellett távolítani a bálványimádás megmaradt megbotránkoztató jeleit, mint a régi kovászt (1Kor 5:6 skv.). A bűnök gyakorlatával látható módon is szakítani kell (14. v.). A léviták erejüket megfeszítve szolgáltak a rituális szentség biztosítása érdekében, de főleg az északiak nem tudták megszentelni magukat s azért megették a páskát. A súlyos kultuszi vétségben, melyért az Úr büntetése jár, a király mint summus episcopus jár közben az Úrnál, hogy a szívekre tekintsen s ne a kultusz hiányosságaira, mert a szívek tiszta indulatát a gonosz környezetből való feljövetelük és jószándékuk bizonyítja. Az Úr elfogadja a közbenjárást. A szív megszentelése a külső szentség hiányosságait is elfedezheti. Csak az Úr adhat feloldozást s a szív őszintesége láttán ő kész a kegyelemre. Ezékiás elismerte a léviták önzetlen fáradozását. Az Úrért végzett munkának önmagában van a jutalma, de a megérdemelt emberi dicséret és elismerés nem közömbös ráadás a jól végzett munka örömére.

2 Krón. 30,23–27. Az ünnep meghosszabbítása.

Az örömben töltött hét nap után a felajánlott sok királyi és fejedelmi áldozati adomány s a papok pótlólagos felkészülése lehetővé tette az ünnep meghosszabbítását. Az ünnepi öröm olyan nagy volt, hogy a Salamon templomszentelési ünnepének emlékeivel s az első lombsátrak hetével hasonlították össze. Az öröm azonban nem fajult el kicsapongássá s papi áldás fejezte be a nagy ünnepet. Az áldást azzal a bizonyossággal vették, hogy az Úr meghallgatta könyörgéseiket s az áldás erejét magukkal vitték otthonaikba.

2 Krón. XXXI. RÉSZ - Ezékiás helyreállítja a templomi kultuszt és gondoskodik a papokról, lévitákról. 2 Krón. 31,1–2. Cselekvő hűség.

Az ünnepi öröm buzgóságban lett cselekedetté: az egész országban lerombolták a bálványimádás maradványait s megszüntették a magaslati kultuszt. A megítélt múlttal teljesen szakítani kell, hogy az újrakezdés életté lehessen.

Ezékiás ezután a papok oltári-áldozati, valamint a léviták énekes-kapuőrző szolgálatainak rendjét állapítja meg s ehhez a salamoni ősi rendelkezéseket (2Krón 8:14) veszi alapul. Szükség volt erre, mert Akház idejében s már előtte is feledésbe merült vagy megromlott az istentisztelet rendje s a szolgálattevők megfelelő ellátása. Az eredeti az idők folyamán elfajulhat s ilyenkor a tiszta hagyomány követése az igazi újítás. Ez az értelme a reformációnak is. Az égő áldozatok ellátásáról maga Ezékiás gondoskodik, mert ez a királyi tiszthez tartozik. A magas tisztség az áldozathozatalban való elöljárás kötelezettségét is magába foglalja.

2 Krón. 31,3–19. A papok, léviták szolgálata. Ellátásuk.

Ezékiás a templomról és a szolgálattevőkről a zsenge (r’ésit) és tized elrendelésével gondoskodott. A páska ünnep lelki megújhodásának hatásait mutatja, hogy a felhívásra jóval több adomány gyűlt be, mint várták. Mivel a nép jókedvvel és a vártnál többet adakozott, az Úr még jobban megáldotta őket. Az Úr a lelki megújulásra testi javakat is adhat ráadásnak. Tizedből csak tényleges szolgálatban álló pap kaphatott javadalmat, de családja minden tagjáról gondoskodtak. Viszont elvárták, hogy a tisztességesen ellátott család tagjain is észrevehető legyen a papi szolgálat szentsége. Gyermek után hároméves kortól járt „családi pótlék”, mivel a szoptatás általában hároméves korban ért véget. Ez a nem feltűnő rendelkezés mutatja, hogy Izráel társadalmi életében mennyire felismerték a családi élet jelentőségét. Szinte mondhatjuk, családban gondolkoztak. A falun élő papról a közeli városi papok útján gondoskodtak. Így a falusi pap anyagilag s társadalmilag sem volt elszigetelve a papi rend közösségétől. A nép buzgón adakozott, így a papok annál inkább élhettek az Úr törvényének, papi szolgálatuknak. A Krón szívesen látta tükröződni saját kora rendezett viszonyait a viharos nemzeti múlt egyik fényes fordulóján.

2 Krón. 31,20–21. Ezékiás uralkodása sikerének titka.

E két vers hűen jellemzi a hívő, kegyes királyt, a nagy szervezőt. Kiemelkedő lelki vonása az Úrhoz való hűség. Buzgóságának titka az, hogy kereste az Urat, nemcsak a kultusz külső szertartásait. Tetteinek belső értékét az adja, hogy mindent egész szívvel cselekedett. Magatartását jutalmazta meg az Úr azzal, hogy hosszú időn át szerencsés volt minden utaiban. Politikai ingatagságát, mellyel hallgatott a prófétai szóra is, világi tanácsadóira is, ellensúlyozta hűsége és hitének ereje. Bizony erőssége volt az Úr. 2 Krón. XXXII. RÉSZ - 2 Krón. 32,1–23. Jeruzsálem ostroma. Szanhérib kevélysége és megszégyenülése.

Ezékiásról nemcsak kultuszi-papi intézkedéseinek és igazságos cselekedeteinek fénylő példái maradtak fenn, hanem kormányzásának és politikájának történeti emlékei is. Uralkodása idején történt, hogy szembe kellett néznie Júda történetének egyik legválságosabb helyzetével, melyből a Krón szerint csak az Úr angyala által szabadult meg s amelyről a Kir-hez képest rövid és egyoldalú tudósítást olvasunk. A súlyos történelmi helyzet abban állt, hogy az északi ország pusztulása és Samária eleste után (722) Júda közvetlen szomszédja lett a hódító asszír világbirodalomnak. Milyen legyen az ország politikája, hogyan őrizheti meg létét és függetlenségét a maroknyi nép a terjeszkedő katonai kolosszus árnyékában. Erre a kikerülhetetlen és szorongató kérdésre, amelyen Júda nemzeti léte vagy nemléte fordult meg, Ésaiás próféta hit alapján álló feleletet adott és az az Úrba vetett feltétlen bizalom volt: ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok (7:9). Ez volt az egyik üzenet. A másik pedig ez: aki benne hisz, az nem fut (28:16). Ezékiás először hajlott a prófétai szóra, ugyanakkor atyja révén élvezte az asszír hatalom viszonylagos bizalmát. Az Asszíria túlsúlyát megrendítő távolkeleti politikai fordulatok, hatalmi válságok idején azonban ő is megingott s végül az asszír hűbérúr ellen lázadó kisebb államok szövetségének élére állt. Mindezekről a 2Kir 18 és Ézs 36–39 tudósít részletesen. Ezért a részletes magyarázatot ld. ott. A Krón a Kir tudósítása alapján áll, de szakaszunkban csak Szanhérib vereségéről (1–23), Ezékiás betegségéről, gazdagságáról és Merodach-Baladan követeinek jeruzsálemi látogatásáról olvasunk rövid tudósítást.

Az Úr Ezékiás hűségét háromszor jutalmazta meg. Mindenekelőtt a Szanhérib vereségében és Jeruzsálem csodálatos megszabadulásában. A védelmi intézkedések végeztével (2–6), amelyek az elfoglalható vízforrások eltömésében, a városfal és tornyok megerősítésében, támadó és védő fegyverek készítésében állott, Ezékiás lelkileg is felkészíti a népet és arról beszél előttük, hogy az Úr a legfőbb szövetséges, aki nagyobb, mint minden emberi erő és kész népéért hadakozni. Az asszír uralkodó, követei útján, megadásra szólítja fel Ezékiást. A király buzdító beszédéről is értesülhetett, mert azt félrevezetőnek mondja s Izráel Istenéről úgy beszél, mint egyről a bálványistenek közül, amelyek közül egy sem tudta megszabadítani a maga népét az ő kezéből. Ezért Jahvénak sem lesz ereje Izráelt a vereségtől megmenteni. Az üzenet elhangzása után a király Ésaiás prófétával együtt könyörög az Úrhoz szabadulásért. Az Úr elküldi angyalát, vele megrontja az asszír sereget s Jeruzsálem megszabadul, a hit elnyeri a győzelmet az istenkáromló pogány gőggel szemben. Szanhérib a Kir szerint pestistől megtizedelt seregével elvonul s életében többé nem is veszélyezteti a várost. Szanhérib elvonulása után az Úr azzal jutalmazza meg Ezékiás hűségét, hogy megnyugvást és tekintélyt ad neki a többi ellenség előtt is. Az Úr nemcsak megszabadít, hanem jutalmaz is.

2 Krón. 32,24–33. Ezékiás gyógyulása, próbatétele.

A szabadítás és megjutalmazás mellett végül az Úr gyógyulást ad Ezékiásnak halálos betegségéből is. Erről a 2Kir 20:1 skv. ad részletes tudósítást. Merodach-Baladant, mint asztronómiában járatos fejedelmet érdekelhette a csoda, amely szerint a nap árnyéka visszafelé ment a napórán, de még inkább érdekelhette Ezékiás katonai ereje, ezért követeket küldött a királyhoz. Ezékiás hiú dicsekedéssel mutogatta meg a követeknek kincses házát, serege felszerelését s vele a felfuvalkodottság bűnébe esett az Úr előtt. A kísértést a Krón tudósítása szerint maga az Úr adta, de Ezékiás a megtévedés és bizonytalanság után végül is jól döntött, mert megalázkodott és visszatért az Úrhoz. Az Úr ezért megáldotta. Mert ha ingatag volt is, volt hite és bátorsága megvallani vétkét és az Úrra bízni magát. Íme, mondja a Krón, ilyen az istenáldotta uralkodó. A felfuvalkodottság megaláztatást hoz, a megalázkodás felemeltetést. Uralkodó és nép sorsközösségben van az Úr előtt haragjában is, áldásai között is. Az író sematizmusát átjárja a tanítás és személyes élmény melege. Hála és dicséret, amivel körülveszi Ezékiás alakját. Azért tartja Júda királyai közül egyik legrokonszenvesebb egyéniségnek, mert élete végéig hű maradt az Úrhoz s vele példázza, hogy az Úr is hű az őt keresőkhöz. A legnagyobb veszedelmek közt is erős marad az, akinek erőssége az Úr.

2 Krón. XXXIII. RÉSZ - 2 Krón. 33,1–10. Manassé bálványimádást rendez be.

Az asszír világbirodalom tőszomszédságában a lét és nemlét szorongattatásai között Júda királyai és maroknyi népe a lázadás délibábja és a teljes behódolás keserű kényszere választásával viaskodtak. Manassé (Elfelejtő) elfelejtette atyja, Ezékiás reformjait, nem vette át hitét s a Krón szerint Akházhoz hasonlóan ellenkező végletbe esett. Politikai megbízhatóságát az asszír vallási kultusz felújításával, csillagimádással akarta bizonyítani, de teret engedett a kanaáni kultusz Baál Aserá isteneinek, a tirusi kultusz gyermekáldozatának, a magaslatok gyakorlásának és varázslásnak is. Az író nem lát lényeges különbséget az asszír és kanaáni kultuszgyakorlat között. Nem is idézi az Úr prófétai szavát, amelyet olvashatott, csak utal rá (10. v.).

2 Krón. 33,11–20. Manassé bűnhődése.

Az író azonban olyan anyagot is találhatott forrásaiban, ami történetírásának sajátos céljaira különösen alkalmas volt. Ez a Manassé megtéréséről szóló egykorú midrás. Az építő szándékú elbeszélés egyes történeti vonatkozásai hitelességre tarthatnak igényt. Így pl. Assarhadon évkönyveinek feljegyzése szerint Manassé is szállított anyagot Ninive építéséhez. Egy másik feljegyzés szerint Assurbanipál hűbéradó fizetést és katonai segítséget követelt Júdától egy egyiptomi hadjáratához. Galling szerint Assurbanipál Szíriába magához idézte Manassét s csak miután megbízhatóságát igazolni tudta, maradhatott meg királyságában. Lehetséges tehát, hogy Manassé járt Babilóniában, talán éppen hűségnyilatkozat-tételre az asszír hűbérúr előtt. Assurbanipálról tudjuk, hogy I. Nékó egyiptomi uralkodót is hazaengedte a fogságból és Sais város urává tette.

Ezek az adatok, más hasonlókkal együtt, nyújtanak lehetőséget arra a következtetésre, hogy Manassé járt Babilóniában, egykorú történeti emlékek azonban nem erősítik meg. A Kir pl. nem ír Manasséról, mert már a végrehajtott ítélet és a fogság felől nézve ítéli meg uralkodását. Amit ír, az hogy – fennmaradt történeti értesülései szerint – Jeruzsálem nem a Manassé által végrehajtott reform eredményeivel, hanem a Jahvéhoz hű ellenállók Manassé által kiontott vérével volt tele. Lehetséges, hogy valamely történeti adatra épülve alakultak ki a Manassé megtérésének midrásszerű hagyományai, amelyeket a Krón megtalált (19. v.) és anyagába beépítve azt akarta szemléltetni, hogy aki olyan gonosz életet élt, mint Manassé és 55 éven át trónon maradt, annak egyszer meg kellett térnie a gonoszságából. A leggonoszabb ember is kerülhet úgy Isten kezébe, hogy megbánja bűneit és az Úrhoz tér.

A Manassé megtérésének elbeszélése tehát történeti emlékekkel meg nem erősíthető és más bibliai könyvben sem találunk rá utalást. A történet belső értéke azonban nem azon fordul meg, hogy megerősítik-e egykorú hiteles adatok, vagy nem. A Manassé megtérése azért nem látszik az egykorú feljegyzések ellenére sem hitelt érdemlőnek, mert hiányzik belőle a megtérés belső igazsága. Nem változtatna ezen az sem, ha volna róla történeti adat, hogy Manassét bilincsek között Babilóniába hurcolták. Mert még ha megtörtént volna is, bűnbánatából s az Úrhoz téréséből nem származott semmi hitbeli gyümölcs, mint amilyen az Ezékiás, vagy Jósiás reformja. Nem járt életének megváltozásával s a közélet és kultusz megújulásával. (A 15–16. midrás anyagával szemben a 2Kir 21:16–17.20–22. összefoglaló történeti ítélete döntő ereje. Ha Manassé tartott volna bűnbánatot sorsának egyik mélypontján s erről maradt volna fenn elbeszélés, ez nem lett volna egyéb, mint a megkeményedett és megrettent szív pillanatnyi félelme és tehetetlen felkiáltása. Ennek a „megtérésnek” soha nem volt gyümölcse. Megmaradtak a magaslatok (33:22), változatlan maradt az Asszíria iránt tanúsított vallási lojalitás és Jósiásnak kellett elhányni a Manassé által emelt utálatosságokat. A Manassé megtérésének nincs egykorú történeti, de nincs lélektani és theológiai alapja sem. Azért nincs, mert nincs belső igazsága. Hitetlen, kétségbeesett léleknek is lehet meddő feljajdulása. De ez nem érdemli meg a megtérés nevet. Az elbeszélés történelmi illusztráció arra, hogy lehet olyan bűnbánat, amely annak szokásos külső jegyeit viseli magán, de az igaz bűnbánatnak torzképe és megcsúfolása. Isten azonban nem csúfoltatik meg. A Manassé „megtérése” értékes adalék a történeti anyag között, mint a rosszul értelmezett bűnbánatnak és az író sematizmusának intő jele.

2 Krón. 33,21–25. Ámon. Erőszakos halála.

Manassé fia és utóda Ámon (Megbízható, hű) a rosszban maradt hű és következetes atyja örökségéhez. Kétévi uralkodása után erőszakos halála árán ragadják kezükbe a hatalmat hívei, de a föld népe megöli a gyilkos pártütőket és akaratukból a gyermek Jósiás kerül atyja trónjára.

2 Krón. XXXIV. RÉSZ - 2 Krón. 34,1–7. Jósiás reformja. A magaslati kultusz megszüntetése.

Jósiás uralkodásával és életművével Júda népe életében még egyszer felragyog az Úr kegyelmének: a bűnbocsánatnak és megtartó irgalomnak ereje. Utána elkerülhetetlenül bekövetkezik a nemzeti lét katasztrófája. Jósiás uralkodása alatt nemcsak az Úr igaz tisztelete újul meg s nemcsak a bálványokat rombolják le, hanem napfényre kerül az a törvénykönyv, amely az Úr tiszteletét Jeruzsálembe központosítja s amelynek szövegét a nép magával viheti a fogságba, hogy megrendült hitéhez s a nagy történelmi próba elhordozásához belőle erőt meríthessen. A megtalálást követő ünnepen ismét megújítják az Úrral kötött szövetséget s megünneplik a páskát, ami által szinte újjászületik a nép. A tudósítás azonban több helyen eltér forrásától, a 2Kir 22 skv.-től és kuszáltan adja elő más hagyományokból is merített anyagát. Az egész felett ott lebeg a nemzeti lét közelgő bukásának árnyéka. A reform nagy tanítása, hogy bár az Úr az ítéletet végrehajtja, mégis egyesek hűségéért, a nép megtéréséért elhalasztja annak idejét.

Jósiás (Az Úr védi) már ifjú korában – a szöveg szerint gyermekként, ami az alázat kifejezése – kezdte keresni az Urat, Dávid Istenét, vagyis igaz hitben nőtt fel, megismerte a nemzetalapító király életművét, népe múltját és húszéves korában, nagykorúsága első évében vallási reformot hajtott végre. Feltűnő, hogy nem asszír, hanem kanaanita kultusztárgyak eltávolításáról van szó. A reformot egyszerre kezdi el Jeruzsálemben, Júdában, Samáriában és környékén (4 skv.). Az egyszerre végrehajtott reform nagyobb eredményt ígér. A reform átfogó és teljes, mert az igaz istenhit és bálványhit közt nincs közösség és nem lehet kiegyezés.

2 Krón. 34,8–28. A templom megújítása.

Jósiás, uralkodásának 18. évében elrendeli a templom épületének kijavítását, ezért felbontják a templomi pénzadományok ládáját. Eközben – a Krón szerint (14. v.) nem a templomjavítás során – megtalálják az Úr törvényét, amit Mózes által adott. (Nem lehet szó semmi pia fraus-ról, hogy ti. előre kitervelt papi akcióval állnánk szemben.) A király megrendülve hallgatja a törvény szavait, azt, hogy a törvény summája szerint egyedül az Urat kellett volna szolgálni s ruháit megszaggatja, amikor rádöbben, hogy az uralkodók és a nép ezt a legfőbb parancsot sorozatosan megrontották. Ezért Hulda prófétaasszony által az Úrtól kér kijelentést, hogy elkerülhetik-e a katasztrófát, amely az Úr törvényének megrontásáért jár s amely most a királyt, Júda és Izráel maradékait végpusztulással fenyegeti. Bizonytalanságban, válságos helyzetben az Úr szava és akaratának ismerete ad világos választ. Hulda nem áltatja hamis reményekkel a királyt. Azt üzeni, hogy a veszedelem eljön a helyre és lakosaira. De mivel Jósiás megalázta magát az Úr előtt, az ő napjai békességben telnek el s ő maga nem látja meg a veszedelmet. Az őszinte bűnbánat irgalomra indítja az Urat.

2 Krón. 34,29–33. Szövetségmegújítás.

Jósiás országos gyűlést hív egybe s a nép elé tárja a megtalált törvénykönyv parancsát és a megszegéséért bekövetkező ítéletét. Tehát a törvénykönyvet nem királyi, hatalmi szóval teszi kötelezővé, hanem az ország véneivel tanácskozik a templomban és együtt tesznek fogadást, hogy megújítják a sinai hagyományban gyökerező szövetséget az Úrral.

A szövetség megújítása ismét ráirányítja a templom, kultusz, királyi pompa külsőségeihez ragaszkodó nép figyelmét az Úr beszédére, kiválasztó akaratára, kegyelmére, a kijelentésre. A dábár jelentősége a törvénykönyv megtalálásával is növekszik a kultusz közelgő megszűnése előtt. A kultusz külső keretei megszűnnek, mint ahogy megszárad a fű és elhull a virág, de az Úr beszéde megmarad s a fogság tüzébe vetett nép lelkében új élet alapja lesz. A törvénykönyv megtalálásának ez az igazi vallástörténeti-üdvtörténeti jelentősége.

A szövetségmegújítás után újból eltávolítják a bálványok utálatosságait s most már egyedülivé teszik az Úr tiszteletét Izráel fiainak egész földjén. Az író feljegyzi, hogy Jósiás egész életében megtartotta a megújított szövetséget.

A szövetség könyve pontosan nincs megnevezve, de az Ószövetség más helyeinek egybevetése alapján általánosan elfogadott feltevés, hogy a Mózes ötödik könyve ez, mely a régi törvényeket, tételeket foglalja össze és kíséri meleghangú prédikátori intésekkel. A törvénykönyv egy része arról intézkedik, hogy a kultuszt Jeruzsálembe központosítja. Bár az eredeti szöveg sehol nem mondja ki, hogy ez a hely a jeruzsálemi templom, hanem csak „a hely, amelyet kiválasztott magának az Úr” (főleg Welch elmélete), mégis értelemszerűen a jeruzsálemi kultuszra vonatkozik. Ez a törvény érvényben is maradt mindaddig, míg az új szövetség törvénye ki nem mondta, hogy Isten lélek és az igazi imádók nem Jeruzsálemben, hanem lélekben és igazságban imádják Istent (Jn 4:21–24). A szövetség könyvének, illetve a szövetség megújításának nem a kultusz központosítása volt a fő, illetve egyetlen célja, hanem ennél sokkal több: az Úr igaz tiszteletének biztosítása a kanaáni kultusszal szemben és a szövetséges Úr akaratának teljes elismerése, a theokrácia. Ennek egyik megnyilvánulása volt az, hogy amely nemzedék komolyan vette a szövetség könyvének rendelkezéseit, az békességben vagy szabadítást nyerve élhette le életét. Az Úr, mint népének királya, sokféleképpen adhat kegyelmet a hozzá hű, akaratának engedelmeskedő nemzedéknek.

A szövetség könyve megtalálásának elbeszélésével egyidejűleg tudósít az író a templom kijavításáról. Itt természetesen léviták s nem kultuszi próféták a felügyelők, viszont nemcsak az elszámolást végezték (vö. 2Kir tudósításával) hűséggel és pontosan, hanem magát a munkát is. A teherhordók szorgalmazását, azaz munkájuk ritmusos végzésének, pl. a ritmusos teheremelésnek biztosítását a zeneértő léviták végezhették, éppen úgy, mint ahogy Asszíriában trombitaszóra emelték, a gizehi piramis alapozásánál ritmusos fuvolaszóra vitték a terhet. A léviták ezenfelül írták a javítás adatait és őrt álltak. Az Isten szolgálatának munkái teljesen szét nem választhatók. Szakmai tudáson túl is minden képességgel lehet, szabad és kell szolgálni.

A fejezet utolsó verse elmondja, hogy Jósiás mindenkit kényszerített az Úr szolgálatára. A „kényszerítés” eszközeit és módjait nem ismerjük, de tudjuk, hogy egyedül a Szentlélek „kényszeríthet” teljes szabadságban (ApCsel 16:7), mert ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság (2Kor 3:17).

2 Krón. XXXV. RÉSZ - Izráel utolsó páskaünnepe.

Izráel népe a nemzeti lét kezdetén páskával ünnepli egyiptomi szabadulását, most önálló nemzeti létének vége előtt szintén páskaünnepet tart. Az elsőt a szabadság hajnali fénye veszi körül, a másikat a fogság előrevetett árnyéka borítja be. Ünnepeltek ugyan páskát Ezékiás idejében is és feljegyezték róla, hogy hozzá fogható ünnep nem volt Salamon óta (2Krón 30:26). De a 18. v. szerint Izráel királyai közül senki nem ült ilyen páskaünnepet Sámuel próféta óta, aki az első királyt adta Izráelnek. Nincs szó ebben a tudósításban nagy vigasságról és örömről. De van szó arról, hogy erős fogadással visszatérnek az ősi tiszta hagyományokhoz és Mózes beszéde, Dávid rendelkezése szerint tartják meg a nagy ünnepet, amelyen egybeforr az Úr előtt király, pap, lévita, fejedelem és nép.

A kultuszi megújulás minden szent erőfeszítése sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy elfordítsa az isteni ítéletet. Itt is érvényes a prófétai szó: Az én gondolataim nem a ti gondolataitok (Ésaiás). Mert az Úr gondolata nem az ítélet elfordítása volt az ítéletre megérett nép feje felől, hanem az ítélet tüzes kemencéjén átvezetett nép szent maradékának megtartása s benne az egész üdvtörténet folytatása az idők teljességének eljöveteléig.

2 Krón. 35,1–9. Az ünnep előkészítése.

Az ünnep előkészítése során szükség volt a papok biztatására, a lévitákéra nem. A léviták amint Dávid idejében a ládahordozás szolgálatát kapták és ennek a szolgálatnak megszűnte után a templomi éneklést látták el, úgy most királyi rendeletből a páska körüli szolgálat lett az új feladatuk. Ez már nem kisegítő munka (30:17), hanem tiszt, amit a családok szolgálati csoportbeosztás szerint végeztek. A Krón véleménye szerint ez az új szolgálat nemcsak megbízást, hanem magas rangot jelentett. Ezzel megnyugtató módon rendeződik a papi és lévitai tiszt egymáshoz való viszonya. A léviták másik feladata volt, hogy tanítsák a népet, főképpen az északiakat, akik előtt ismeretlen volt a törvény és a jeruzsálemi kultuszi rend. A királyi és fejedelmi felajánlások áldozati állatállománya 4–500 000 résztvevő számára lett volna elégséges, holott korabeli adatok szerint még Jézus idejében sem volt nagyobb az ünneplők száma 150 000-nél.

2 Krón. 35,10–19. A páska megünneplése.

A páskát megünneplik, de az eredetileg házankénti családi ünnepből templomi áldozati ünnep lesz, amelyen az áldozatok vérével és a kövérje elégetésével mutatnak be égő áldozatot. Az áldozati részek felajánlása után következik az ünnepi lakoma s ezen a felajánlott tulkok főtt részeinek szétosztása az ünneplő nép között, amit a léviták nagy buzgósággal végeznek el. A nép páskája után következik a papok, kapuőrzők és énekesek páskájának elkészítése. A részletes leírásból következtethetünk arra, hogy milyen lehetett az író korabeli jeruzsálemi páskaünnep.

2 Krón. 35,20–27. Jósiás halála.

A kegyes király a prófétai jövendölés ellenére is háborúban, gyilkos kéz által hal meg. Az író abban keresi az erőszakos halál magyarázatát, hogy a király nem hallgatott Nékó fáraó szavára, aki intette, ne tusakodjon az Isten ellen, aki Ővele van. A forrás a fáraó istenére gondolhatott, mert hiszen Nékó nem volt Jahve-imádó. A Krón azonban úgy értelmezte, hogy a Nékó dábár-ja az Elohim szájából való s Jósiás bűne az engedetlenség volt az Úr szava iránt. A jövendölés alapján hitt abban, hogy békében hal meg és az ütközetben nem esik bántódása. A prófétai szó azonban mindig az engedelmesség feltétele alatt érvényes és Jósiás a Krón szerint ebben engedetlen volt. A nála megőrzött hagyomány, amely szerint Jósiás megsebesült az ütközetben, megbízhatóbb a Kir értesülésénél. A Kir szerint Jósiás harc nélkül jutott Nékó kezébe, aki kivégeztette, hogy a további harcnak elejét vegye. Nékó valószínűleg Asszíriának akart hűbéri segítséget nyújtani a babilon-méd-ummanmandai (szkitha) egyesült erőkkel szemben s a Jósiás ellenállása keresztülhúzta volna ezt a tervét, de azt is, hogy a meggyengült távolkeleti nagyhatalom tehetetlensége révén Szíria államai felett hűbéruraságot gyakoroljon. A Jósiás emlékére írt qiná ének elveszett. A 28. v. utalását nem vonatkoztathatjuk a JSir-ra. Jósiás emléke elevenen élt a nép között, mert hű volt az Úrhoz, harcolt neve tiszteletének tisztaságáért. Bölcs és tetterős király volt, aki nagyvonalú politikai terve szerint az északi testvérország területét s népét is egyesíteni akarta Júdával a maga pálcája alatt s ezt az Úrba vetett hit által akarta elérni. Népébe lelket öntött a szövetség megújításával s a páska újraünneplésével nemcsak ősi, vallásos és nemzeti emlékeket ébresztett fel, hanem ezeket erőforrássá tette a halálos veszedelem órájában. Áldozatul esett, mert az ítéletet feltartóztatni többé nem lehetett. Emléke azonban éltető erejű volt s tetteivel holta után is beszélt. Korai halálában a nép önmagát siratta – és nem ok nélkül.

2 Krón. XXXVI. RÉSZ - 2 Krón. 36,1–4. Joakházt Nékó fogságra veti.

Jósiás halála után az események villámszerű gyorsasággal peregtek le. A föld népe hiába választotta királlyá Sallumot (Megfizetés), aki Joakház (Az Úr megragadta) néven lépett trónra, mert Nékó magához hívatta és fogságra vetette. A 2Kir 23:32 szerint ő is atyái gonosz útját követte. Ez a kifejezés az Úr iránt engedetlenséget, a törvény megtartásában hűtlenséget és bálványimádás-gyakorlatot szokott jelenteni. A fáraó azonban még így is megbízhatatlannak tarthatta s a fiatal király három hónapi uralkodásáért egész életére szóló rabsággal fizetett. Vannak súlyos történelmi korszakok, amikor az ítélet nagyobb, mint a vétek. Az idő megvallat, rostába tesz, a kegyelem, amely az események mögött van, az eseményekben nem látható. Vannak idők, amikor a megfizetés vastörvénye előtt a legjobbak is alig állhatnak meg.

2 Krón. 36,5–8. Eljákim-Jojákim uralma, bukása.

Az ítélethez tartozott, hogy a nép ezután már királyt sem választhatott magának, hanem a fáraó emelte fel és tette le a királyokat. Joakház bátyja, Eljákim a fáraó kegyéből lépett a trónra. Nevét a fáraó Jojákimra (Az Úr feltámasztja) változtatta s ezzel legfelsőbb felségjogát fejezte ki az új báburalkodó felett. Jojákim azzal kezdte uralkodását, hogy a nép megadóztatásával kifizette a nagy hadisarcot. Utána csakhamar a babiloni uralkodó hűbérese lett, de Belzebubot cserélt ördögért (Rudolph) s az uralkodása tizenegyedik évében új ura ellen is fellázadt. A lázadásért elrendelt büntető hadjáratot a trónörökös Nabukodonozor vezette. Jeruzsálem elesett, a királyt foglyul ejtették, a templomi kincsek egy részét elvitték Babilóniába. Jojákim tényleges elhurcolásáról nincs szó a tudósításban. Jeremiás próféta Jojákimot gőgjéért és önhittségéért ostorozta (Jer 36). Jojákimról jegyezték fel, hogy Jeremiás próféciás, tekercsét elszakította és tűzbe vetette, amikor a babiloni fogság elkerülhetetlenségéről szóló jövendölést olvasták fel előtte. Még nagy történelmi időkben is kiki a saját bűnéért lakol. Isten igéjét nem lehet megsemmisíteni, de Isten igéje megsemmisítő tűz is.

2 Krón. 36,9–10. Jojákin királysága.

Jojákim bukása után Jojákin (Az Úr fenntartja), előző nevén Jekóniás (Az Úr rendelte), rövidített nevén Kóniás került a trónra. Trónralépése idején 18 éves volt s a babiloni hatalom jóvoltából mindössze száz napig uralkodott. Ekkor Nabukodonozor Jeruzsálemet megszállta, a templomot kifosztotta. Jojákint Babilonba hurcolták s harminchét évet töltött bilincsek között. Csak ezután, Evil-Merodach idején nyert kegyelmet és tisztességet. Szenvedéséről, megindító sorsáról hosszú időn át évente megemlékeztek a zsidók (Josephus, Talmud). Évtizedekig tartó rabságában nevének jelentése szerint is az Úr tartotta fenn, de sorsa a szenvedés volt s csak élete vége hozott elégtételt és felemeltetést. Az Úr irgalma el nem fogyatkozott, Dávid szövétneke megmaradt.

2 Krón. 36,11–21. Zedékiás. Bukása. Jeruzsálem pusztulása, a fogság.

A vég leírása, mint a többi tudósitása is, rövid, összevont, csak theológiai megindokolása hosszabb. Az indokolás jeremiási szellemet áraszt. Eszerint a király bűne az volt, hogy megvetette az Úr szavát és esküszegő lett, amikor fellázadt babiloni hűbérura ellen. Az esküt, még ha hitetlennek teszik is, meg kell tartani. A király, a fejedelmek, a nép csodaváró vak hittel elképzelhetetlennek tartották, hogy az Úr valaha is pogányok kezébe adja szentségének helyét, amit azonban már ők maguk megfertőztettek. Amikor az Úr követeket küldött a múltban, gúnnyal és nevetséggel illették őket. Ezért az Úr haragja ellen többé nem volt segítség. Az Úr tehát mint ítélete eszközét hozta el rájuk a káldeusok királyát, vele a vérfürdőt, a fiatalok tömeges pusztulását a templom iszonyú ostromában, a szent edények, a fejedelmek kincsei elrablását, a templom, paloták felgyújtását, a város falai lerombolását, a nép elhurcoltatását. Az Úr szava beteljesedett s a pusztává lett megműveletlen föld most megnyugodhatott a meg nem tartott szombatévek munkájától. A föld így legalább szent föld lesz a fogság évtizedei alatt s a szent nép szent földre térhet vissza a theokrácia megvalósítására. Törvény (Lev 23:6 skv.; 26:27 skv.) és prófétai szó (Jer 27:7.21; 29:10; 25:1 skv.) megjövendölte Júda pusztulását, ezért senki sem mondhatta, hogy az Úr büntetése váratlanul következett be. De még az Úr haragja, ez az opus alienum Dei is az ő akaratát fejezi ki. Az ítélettel és kegyelemmel szabja meg a fogság sötét éveit s a jövendő útját.

2 Krón. 36,22–23. Círus edictuma.

A befejező két vers nemcsak az Ezsd-sal való eredeti összefüggésre utal, hanem a Círus hazatérési engedélyére utalással az Ószövetség utolsó könyvének végén a fogság tudósítása és éjszakája felett a szabadulás és hazatérés reménységének halvány csillagát is meggyújtja. Vele azt mondja, hogy a fogság nem a vég, hanem csak sötét állomás volt az üdvtörténet útján s az Úr akarata a fogság gyötrelmein keresztül is új kezdésre, új életre, egykor pedig teljességre és üdvösségre juttatja választott népét.