A KRÓNIKA MÁSODIK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

2 Krón. I. RÉSZ - 2 Krón. 1,1–13. Salamon áldozatot mutat be Gibeonban.

Az író azzal kezdi tudósítását, hogy Salamon királysága megerősödött. Ebben lehet burkolt célzás a trónra lépése körül támadt feszültségekre és cselszövényekre, amelyek felett sikerült úrrá lenni. De sokkal inkább azt akarja mondani, hogy azért erősödött meg Salamon hatalma, mert vele volt az Úr. Ez a megerősödés kedvezőtlen körülmények, politikai nehézségek ellenére ment végbe. Salamon az Úr kegyelméből lett uralkodó és az Úr ereje volt trónja biztonságának legmélyebb alapja. Ószövetségi előhangja ez a Róm 8:31 győzelmes hitének.

Salamon első királyi ténykedése az volt, hogy az ország polgári és katonai vezetőivel együtt, tehát mintegy hitvallást téve áldozatot mutat be Gibeonban. Magaslaton áldozik Salamon, de a régi rézoltáron az Úrnak mutatja be áldozatát. Az emberi hódolatra éjszakai epifániában – az 1Kir 3:5.15 szerint álomban – felel az Úr s kérdésével próbára teszi a királyt: Kérj, mit adjak neked? Salamon Isten előtt vallja meg hitét, hogy atyja az Úr kegyelméből lett királlyá s hogy ő maga alkalmatlannak érzi magát a naggyá lett nép kormányzására. Ezért kormányzói bölcsességet kér, mert erre van legnagyobb szüksége s ezt csak az Úrtól kaphatja meg. Isten a megvallott szerénység és alázat láttán a kért bölcsesség mellé (vö. Ézs 11:2) gazdagságot és dicsőséget is ígér, ami a királyi tekintély földi alapja. Az emberi hatalom birtokosa ráadásul kaphatja meg a földi dicsőséget, ha a hatalom birtokosában hitből fakadó engedelmesség és a közösség szolgálatának szándéka él (10. v.). Salamon nem hiába kért az Úrtól bölcsességet. Olyan mértékben kapta meg, hogy híre elterjedt az ország határain túl is (vö. 9:1–3) s a Példabeszédek és Prédikátor könyve az ő neve alatt maradt fenn. Gazdagsággal is olyan mértékben áldotta meg az Úr, mint előtte vagy utána egyetlen más izráeli uralkodót sem. De éppen életének a kényelemből és pompaszeretetből származott nagy kísértései mutatták meg, hogy a kincs és gazdagság állandó veszélyt rejt magában, amelyet nehezen lehet elkerülni. A nagyobb ajándékok csak nagyobb hit mellett maradnak meg áldásnak, különben átokká és ítéletté válnak.

2 Krón. 1,14–18. (14–17) Salamon hatalmának megerősödése.
A Gibeonban nyert ígéretek a katonai védelem erejében (1400 harckocsi!), a felhalmozott kincsekben és a nemzetközi kereskedelem jövedelmeiben váltak valóra. Isten ígéretei nemcsak a lélek belső világában teljesednek be, hanem a külső, anyagi világban is. A 14. v. a hadászat rohamos fejlődéséről beszél. Dávid idejében, amint láttuk (1Krón 18:4), még nem ismerték fel a lovasság hadászati jelentőségét. A haditechnika és harci eszközök tökéletesítése Salamon után legközelebb csak Uzziás idejében következett be (26:14). A katonai eszközök és felszerelések észak-szír államokba szállítása Izráel hatalmi befolyásának erősödését s a béke biztosítását is jelentette. Az Úr tud békét adni azoknak, akik őt keresik, mondja vele a krónikás.

2 Krón. II. RÉSZ - 2 Krón. 2,1–18. (2–17) Salamon Hirámtól munkásokat kér a templom építéséhez. Hirám kedvező válasza.

A kényszermunka minden ókori házépítkezés alapfeltétele volt. Ezzel Salamon is élt, mert a templom és királyi palota építésére elkerülhetetlenné vált a kényszermunka bevezetése. A 17. v. szerint idegeneket kényszerítettek robotra, éppúgy mint Izráel népét Egyiptomban. A 10:4 skv. szerint azonban Izráel fiai is végeztek ilyen munkát. A kényszermunkán különösen rajta van az emberi munka fárasztó jellege (Gen 3:17), de még ez is szolgálhatja az Isten céljait. A templom és királyi palota építésére Salamon szerződést köt Hirám tirusi uralkodóval. A fejezet sajátossága, hogy végig Salamon a kezdeményező fél. Ismerteti Hirám előtt a tervezett kultuszi rendet s ezzel kifejezi azt, hogy a templom elsősorban istentisztelet céljára és nem az Úr lakóhelyéül szolgál. Mert bár igen nagy házat akar építeni, amely méltó az Úr nagyságához, de tudja, hogy Istent az egek egei sem fogadhatnák be, nemhogy kézzel csinált templom. A szövetséges nép a templomi kultuszban találkozik Urával s az Úr kábód-jával és az isteni qódes-sel megjelenik a kultuszban. A kultusz tehát olyan esemény, amelyben jelen van az Úr. Nem anyagban van jelen, hanem személyes találkozásban. Ezért a kultusz egyrészt Isten megjelenése megjelenésének minden ajándékával: dicsőségével, szentségével, jókedvével és az általa nyújtott közösséggel (7:3 skv.). Másrészt a kultusz áldozatbemutatás, vagyis az Istennel való viszony helyreállítása és gyakorlása. Az áldozati kultusz folyamatos gyakorlására ezért a választott népnek van szüksége. Az áldozati kultuszt az Úr rendelte el (4. v. vége) s nem az ember találta ki. Ez a döntő különbség a kanaáni és izráeli kultusz között. Mikor az Úr elfogadja az áldozatot (7:1), ezzel közösségre lép népével. Ezért kell az áldozatokat „örökké cselekedniük az izraelitáknak”. Hirám válaszának udvari stílusra emlékeztető szavai krónikás szellemű bizonyságtételt tartalmaznak az Úr teremtő nagysága, valamint Dávid és fia iránt megmutatott szeretete felől. A Hirám által küldött Hurám-Abi (13. v.) anyai ágon izráeli származású s így a legszentebb tárgyakon végzett munkája nem keltett megbotránkozást, mert népe közé számlálhatták, s mint ilyen, most nagy szolgálatot tehetett népének és Istennek az idegen földön szerzett tudományával. A munkát tirusi ötvös és szövőmester irányította ugyan, de a munka zömét Izráel fiainak legjobbjai végezték. Az Úr templomát az Úr népének fiai építik s nem idegen pogány erők. A jól végzett külső templomépítés a belső közösség növekedését s Isten népe lelki összetartozásának erősödését szolgálja.

2 Krón. III. RÉSZ - A 3. és 4. fejezet a Kir tudósítására támaszkodva adja elő az építés, majd a berendezés leírását. Ahol az író eltér ettől a forrástól, ott a fogság utáni templomot tarthatta szem előtt. Ezért egyeztet, elhagy egymásnak ellentmondó részleteket, de ugyanakkor kifejezi a templom más templomokat felülmúló nagyságát és pompáját.

2 Krón. 3,1. A templom helye.

A templom helyének megjelölésével az író utal a Gen 22:1–14 hagyományára és arra, hogy az Úr angyala itt jelent meg Dávidnak a dögvész megszűnésének isteni jeleként.
2 Krón. 3,2–14. Beosztása.

A beosztás és méretek felsorolásánál emlékeztet arra, hogy a régi mérték más volt, kétszerese az akkorinak. A drágakő (6. v.) a mozaikkövet jelentheti, amellyel a szentély padlózatát burkolták. A szentélyt cédrus (1Kir 6:11) és ciprusfa borította. A szentek szentjének borítására használt 600 talentum arany súlya 180 mázsa lenne (értékben több mint egymilliárd Ft). Ezért a mennyiség a templom díszítésének nagyszerűségére jellemző. A 10 skv. más forrásoktól eltérően öntött kerubokról beszél, amelyek a bejárat felé fordítva a szentek szentjét töltik be szárnyaikkal s nem a frigyládán foglalnak helyet, mint a pusztai szentsátorban. A függöny itt is, mint a szentsátorban, a szentek szentje bejáratát fedte.

2 Krón. 3,15–17. A két oszlop.

A templom bejárata elé helyezett két oszlop mérete itt megnövekedett, már csak arra tekintettel is, hogy a templomépület magassága az író szerint 120 sing (könyök) azaz több mint ötven méter volt, tehát többszöröse más forrás adatainak. Nevük megfejtése bizonytalan. Ha elfogadjuk, hogy a Jákim jelentése: ő alapít, a Boázé: benne az erő, akkor a templomot alapító és védelmező Úrra való utalást kell látnunk benne. De a két névnek nincs különösebb jelentősége. Akár öntéssel, akár kőből készültek, rendeltetésük az volt, hogy ünnepi benyomást keltsenek a belépőben s kifejezzék a hely szentségét. A templom külsőségeinek is a belsőre kell utalniuk, mivel a külsőség eszköz és nem cél. Létalapja abban van, amire mutat.

2 Krón. IV. RÉSZ - 2 Krón. 4,1–22. A templom berendezése és felszerelése.

A hatalmas méretű rézoltár égőáldozatok bemutatására szolgált. A réztenger kozmikus szimbolikát őrizhetett. A leírás szerint legalább száz köbméter víz befogadására volt alkalmas. Ez lehetett a templom fő vízgyűjtője s a mosdómedencékkel együtt a szentségi tisztaság s az áldozási tisztaság célját volt hivatva szolgálni. A 7. v. tíz arany mécstartót említ, a 13:11 egyet. A 11 skv. a Hurám-Abi által készített kultuszi tárgyakat sorolja fel, a 18 skv. a Salamon rendeletére készült áldozati eszközök jegyzékét adja. A salamoni és hurám-abi ötvösremekek az áldozatbemutatás külső dicsőségét szolgálták. Az arany a királyoknak járó ajándék (Mt 2:11) s az aranyból készült kultuszi eszközök az Úr kultuszának királyi voltát, a tisztelet nagyságát fejezték ki, egyszersmind a nép áldozatra kész hajlamának kiábrázolását szolgálták.

2 Krón. V. RÉSZ - 2 Krón. 5,1–14. A templom felszentelése.

Az Úrnak és a templomnak szentelt adomány felett az adakozó többé nem rendelkezik. Az Úr kezéből visszavett adományon nem lenne áldás, az Úrnak szentelt és visszavett élet nem találja meg többé rendeltetését. Salamonnak gondja volt rá, hogy az Úrnak szentelt minden kincs az Úré maradjon. A szentsátort Gibeonból, a szövetségládát valószínűleg a királyi palotából vitték fel a léviták a templomba. Itt átvették tőlük a papok s a szövetségládát elhelyezték a szentek szentjében. Ezzel megszűnt a magaslati kultusz s a jeruzsálemi lett az egyetlen törvényes kultuszhely. A szövetségládában őrzött két kőtábláról azért beszél az író, mert az Úrral kötött szövetségnek látható jele és bizonysága volt Izráel népe közt Mózestől fogva (Deut 10:1–5) egészen a fogságig. A szövetség szó nem hiába fordul elő több mint 280-szor az Ószövetségben; a Kijelentésnek, az isteni dábár-nak ez a legfőbb jellegzetessége és sajátos tartalma. Az Úr és Izráel viszonyát legjellemzőbben és legmélyebben a szövetség fejezi ki. E szerint az Úr Izráel népének szövetséges Istene, Izráel az Úrnak szövetséges népe. Izráel kultuszát teljesen átjárta a szövetség fogalmi képe. Az Úr nem azért választotta Izráelt szövetséges népévé, mintha minden népnél több volna, mert minden népnél kevesebb (Deut 7:7) volt, hanem azért, mert ő így cselekedett. Az Úr kiválasztásának alapja az ő szabad kegyelme. Az Úr megszabadította Izráelt és a békesség életét adta neki. Izráel az Úr kiválasztó és szabadító akaratára hűséggel felel: megtartja a törvényt, az igazságot, az ítéletet, egyedül az Urat tiszteli, megtagadja az idegen isteneket és az Úr beszédének világosságát tovább adja. Ez a szövetség: életközösség. Izráel népének igazi élete a szövetség megtartásában van.

Feltűnő, hogy a 12. v. szerint az énekes léviták papokat illető fehér bíbor (byssus) ruhába öltözve zengték az Úr dicséretét. Az Úr tiszteletében eltűnik az emberi, szolgálati különbség. A dicséretet minden zeneszerszám megszólaltatásával s a liturgia ismert verba solemnia-ival (Zsolt 118:4) mutathatták be. Az Úr felel a bemutatott tiszteletre és dicsőségének felhőjével már az áldozatok bemutatása előtt betölti a templomot. Nem az áldozatok illata vagy vére, hanem az emberi hódolat és magasztalás indította arra, hogy dicsőségével megjelenjen. Igazi istentisztelet ott van, ahol nemcsak az ember mutat be hódolatot és áldozatot, hanem ahol Isten is megjelenik. Az isteni jelenlétnek kifejezése a kábód. A dicsőség nem egyéb, mint Isten látható szentsége, a szentségnek megjelenési módja, Buber szerint a dicsőség egy emberfeletti lény hatalmának sugárzó megjelenése. Isten a maga dicsőségével főleg választott népe közt és annak kultuszában jelenik meg. Azért olvassuk itt (14. v. és 7:1 skv.), hogy az Úr dicsősége megjelent, mert az Úrnak kedves volt a bemutatott tisztelet, az épített hajlék és azért a dicsősége jelent meg, mert az ember által elviselhető módon akarta kijelenteni önmagát, azaz szentségét. Az Úr a dicsőségével szentelte meg a házát.

2 Krón. VI. RÉSZ - 2 Krón. 6,1–2. Salamon templomszentelési votuma.

Az ókorban a templomokat szállóigévé vált votumokkal, rövid, pregnáns felajánlással szentelték fel. Salamon templomszentelési votuma hiányosnak látszik. Eredeti formájában nem ismerjük, a LXX-változat sem ad sokkal bővebb tájékoztatást. A maszoréta szöveg mellett maradva azt az értelmét tartjuk legmeggyőzőbbnek, hogy bár az Úr dicsősége a felhő homályában jelenik meg, a király olyan házat épített Istennek, amelynek homályában (a szentek szentjében) dicsősége a népe között megnyugodhat. Isten elrejtőzve jelenik meg az ember előtt (Ex 20:21; Deut 4:11; 5:22; Zsolt 97:2 stb.), mert teljes dicsőségét halandó el nem viselheti. Elrejtve, emberi testben jelenik meg az idők teljességében is. Ezért csak hitben lehetséges a megismerés. A „látás”, a színről-színre látás a földi életben nem adatik meg (1Kor 13:12). Megjelenésének azonban bizonysága a felhő, bár a megjelenés ember által nem kényszeríthető ki, mert ez egyedül csak Istentől függ. Az elrejtőző és magát kijelentő Isten azonban benne van a világban, az eseményekben, sőt az emberi exisztencia tudat alatti mélységeiben is.

2 Krón. 6,3–11. Salamon templomszentelési beszéde.

Salamon beszédét átjárja az Úr ígéreteinek beteljesedése felől táplált bizonyosság (4.10.16–17) s a hit által való beléjük fogózás. Az Úr minden ígérete igaz és ámen, akár Ábrahámnak (Gen 12:1 skv.), akár Izsáknak (Gen 26:3–4), akár Jákóbnak (Gen 28:14) tette s amit Dávidnak ígért (1Krón 17:11 skv.), azt bizonyosan beteljesíti. Dávid és Jeruzsálem kiválasztása már a kivonulás idején az Úr gondolata volt (6). Ezért egy igazi földi vezére van Izráelnek, Dávid és értelemszerűen az ő sarja, egy várost választott ki az Úr a neve imádására, Jeruzsálemet s nem Silót vagy Garizimet.

2 Krón. 6,12–42. Salamon templomszentelő imádsága.

A 13. v. külön megemlíti, hogy Salamon nem az oltár előtt könyörgött az Úrhoz, hanem külön emelvényről. Vagyis a Krón szerint még Salamon sem állhat meg papi tevékenység gyakorlására az oltár előtt, mint ahogy Uzziás sem tehette meg büntetlenül (2Krón 26:16 skv.). Ez a tudósítás ugyan ellentmond a régebbi történeti forrásoknak, amelyek szerint Dávid király is végzett papi teendőket (1Krón 6:12).

A király könyörgése három részre oszlik (10–14., 21–40., 41–42) s nagyjában megegyezik az 1Kir 8:23–53 szövegével. Ezért részletes magyarázatát ld. ott. Van azonban néhány attól eltérő krónikás jellegzetessége. Ilyen az, hogy a 16 skv.-ből messiási reménység csendül ki, aminek visszhangját a Zsolt 89-ben is megtaláljuk. Ilyen továbbá az, hogy a 37 skv. szerint a nép egyes részei fogságban maradhatnak s az Úr ott hallgatja meg könyörgésüket, ad nekik bűnbocsánatot és szolgáltat igazságot. A szakasz utolsó előtti verse (41.) nem a nép kiválasztásáról és kiszabadításáról beszél (1Kir 8:53), hanem a Zsolt 132:8 skv. alapján mond áldáskívánást: itt lakik az Úr, itt van a szövetségláda, itt öltöznek üdvösségbe papjai és felkentje. Isten kegyelmi ígérete örökre megmarad.

2 Krón. VII. RÉSZ - 2 Krón. 7,1–10. Templomszentelési áldozatok.

Az 1–3. a Krón külön anyaga s arra utal vissza, hogy a Dávid áldozatát is mennyei tűz emésztette meg (1Krón 21:16) az Ornan szérűjén épített oltáron. A felszentelési ünnep elején megjelent isteni dicsőség újból megjelenik, jeléül annak, hogy az Úr kedvesen vette az áldozatban kifejezett hálát. Ezzel a házat tulajdonképpen az Úr szenteli fel, nem az emberi áldozat. A nép hálával és tisztességtétellel felel az Úr megjelenésének kegyelmére. Az 1Kir 8:55 skv.-ben Salamon e helyen áldást mond a népre. Ez azonban a Krón szerint a papi tiszt körébe tartozik, ami ellen még Salamon sem véthet (1–3). Az áldozati állatok kerek és rendkívül nagy száma azt fejezi ki, hogy az egész nép, Hámáthtól Egyiptom patakjáig teljes örömmel részt vett az ünnepen. A léviták nem csak zeneeszközeikkel, hanem énekelt énekeikkel is a templomépíttető nagy halott király emlékét és buzgóságát idézik. A kétszer egy hétig tartó ünnepen egybeolvadt a templomszentelés és a lombsátrak ünnepe.

Miután megépült a templom s elhangzott a felszentelő beszéd és könyörgés, következett a templomi kultusz lényege és legjellemzőbb része: az áldozat. Az áldozat bemutatásával Izráel népe ugyanolyan templomi gyakorlatot kezdett el, illetve folytatott, amilyennel Kánaán földjén egykorú leletek tanúsága szerint (Ras es Samra) már századokkal előbb találkozunk. Az áldozatnak mint közös vallásos örökségnek alapvető gondolata a felsőbb hatalmak kegyének megnyerése, az engesztelés. A hívő vagy vétkezett s vele megromlott a viszony közte és istene között, vagy szüksége volt a felsőbb hatalom segítségére s mindkét esetben áldozatbemutatással igyekezett az isteni kegyet elnyerni. Az istenekre való ilyen ráhatásnak és a vele való manipulálásnak neve: theurgia. Csakhogy a kánaáni és izráeli áldozati kultusz között van egy döntő különbség s ez az, hogy az izráeli kultuszt nem ember találta ki, amellyel befolyásolni akarná az Urat, hanem maga az Úr rendelte el. Az isteni parancs apodiktikus és kazuisztikus formulában egyformán elhangzott. Az apodiktikus rendelkezés pozitív értelemben így szólt: földből csinálj nekem oltárt (Ex 20:24). Negatív értelemben ad parancsot az Ex 20:23. Ne csináljatok én mellém ezüst isteneket. A kazuisztikus formulát őrzi az Ex 20:25: Ha pedig kövekből csinálsz nekem oltárt… Magát az áldozatot is az Úr parancsa írja elő a Lev 17:11 szerint: „mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” Az áldozatban tehát az ítélet-megbocsátás kettősségével maga az élő Úr lépett közösségre népével. Itt már eltűnt az áldozatnak az az értelme, hogy az ember hajt végre valamit az Isten befolyásolására. Helyette döntő hangsúlyt kap az, hogy az Úr cselekszik, amikor kegyelmet ad, nem az ember. Ezért nem az állat vére és az engesztelő áldozat anyaga a fontos, mint a kánaáni kultuszok gyakorlatában, hanem a hívő szellemi, személyes jellegű magatartása, a belső viszonyulás. Ennek részei: a bűn beismerése, megalázkodás, megbánás és bizalom. Az áldozati szertartásban Isten maga közli és az áldozat által közvetíti a megbocsátását. A lelki szakadékot tehát Isten hidalja át a vétkező emberhez az áldozat elrendelésével. Ő maga adja a megbocsátás külső formáját a helyettes engesztelésben. Az áldozatot akkor veszi kedvesen az Úr, ha bemutatása mögött bizalom, meghódolás van. A bűnbocsánatot mindig Isten adja és nem magától értetődő következménye, vagy automatikus járuléka az áldozatnak. A megbocsátással az Úr megőrzi és fenntartja szövetségét a bűnös, de bűnét megbánt népével. A kultusz külsőségei így az Úrral való sajátos viszony, a szövetség közösségének hordozóivá lettek. Mert a templomot ugyan tirusi mesterek építették, a kárpit babiloni volt, de mindezek az Urat szolgálták s az áldozat igazi értelmét hordozták, ha nem is mindig egyforma tisztasággal. Az egyház is átveheti a mai világ nyelvét, művészetét, zenei kifejezésmódját, ezek soha nem válnak öncéllá, hanem mindenestől a kultuszt szolgálják.

Az ószövetségi kultuszi áldozat az Újszövetség szerint Krisztus golgotai áldozatában teljesedett be, amelyben a kultuszi áldozat helyét az Isten és ember viszonyában maga Jézus foglalta el. Helyettes szenvedésében kiábrázolódott az ítéletnek és kegyelemnek az a feszültsége, amely Isten és ember, a szövetséges Úr és hűtlen népe között fennállt s miután engesztelő áldozatával Jézus Isten szentségének és igazságának tökéletesen eleget tett, a kultuszi áldozat rendeltetése megszűnt.

2 Krón. 7,11–18. Az Úr válasza Salamonnak.

Az Úr azonban nemcsak dicsősége felhőjében jelenik meg, hanem éjszakai theofániában is. Ebben kijelenti Salamonnak, hogy meghallgatta könyörgését, elfogadja az épített házat, mint az áldozat és az imádság helyét. Így a próféták minden szenvedélyes egyoldalúsága ellenére is fennáll az áldozat bemutatásának isteni szükségessége. A Hóseás szava (irgalmasságot akarok és nem áldozatot) az irgalmatlan szívvel végrehajtott, megüresedett áldozat ellen szólt. A templom azonban az imádságnak is háza. Az Úr meghallgat minden bűnbánó imádságot és felel rá. A templom nemcsak az Úr dicsőítésére szolgáló himnuszok bemutatásának helye. Az Úrnak kedves helyen küzdelem megy végbe: a hívő, vagy a nép megalázza magát, felhagy bűnös életmódjával és új életet kezd. Az Úr előtt mondott imádság szorosan összefügg a valóságos élettel. Éppen ezért a templomban megtérés megy végbe. A nép nemcsak imádságot mutat be, hanem visszatér az Úrhoz, újra engedelmeskedik és élete lesz általa. A bűnös életmód elhagyása: az élet útja. Ez áll még az uralkodóra is (18. v.).

2 Krón. 7,19–22. Az Úr kegyelme szabad kegyelem.

Végül az Úr félreérthetetlenül tudtára adja a királynak és népének, hogy mi az igazi theokrácia és hogy ő szabad, szuverén úr Izráellel szemben is. Mert ha a legnagyobb bűnt, az idegen istenek imádását elkövetik, akkor nem tölti be az isteni ígéretet, hanem háromféleképpen is végrehajtja az ítéletet: a nép fogságra megy, a szent ház elpusztul, a választott nép gúny tárgya lesz. Isten nem ad feltétel nélküli üdvígéretet Izráelnek. Az engedelmesség vagy hűség ugyan feltétel, de még az engedelmesség sem válhat jogcímmé az üdvösség követelésére. Az engedelmesség az üdvösségnek nem jurisztikus feltétele. Az üdv egyetlen feltétele: az Úr szabad kegyelme.

Ezt a kijelentést akkor értjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy itt az isteni szuverenitás és kegyelem poláris kettősségének, illetve poláris egységének félreérthetetlen, egyértelmű kijelentésével állunk szemben. Az utolsó versek baljós kicsengése is mutatja, hogy itt nem kegyes óhajról, hanem a szabad, szuverén Úr kijelentéséről van szó. Jel ez egyszersmind, mert míg Dávid csak az engedelmesség parancsáról s a messiási ígéretről hall, itt már megszólal az ítélet harsonája is: „ha pedig meg nem tértek”. A salamoni dicsőség, gazdagság, műveltség fölött megzendül a kijelentés igazsága. Méltán mondhatjuk Klostermann szavai némi kiegészítésével: ez a szakasz a templomszentelés isteni pecsétje.

2 Krón. VIII. RÉSZ - 2 Krón. 8,1–11. A birodalom gazdagodása.

A templom és királyi palota húsz esztendeig tartó építésének befejezése után Salamon megépítette és benépesítette azokat a Kármel-Akko közt levő városokat, amelyeket Hirám tirusi király a Krón hagyománya szerint ajándékozott, a valóságban visszaadott (vö. 1Kir 8:10–11) Izráelnek. A 3–6-hoz ld. az 1Kir 9:10 skv. magyarázatát. A kényszermunka kérdésében szakaszunk a hagyomány 1Kir 9:20–23-ban foglalt ágát követi az 1Kir 5:27 skv. (a Károliban 5:13 skv.) változatával szemben, mert számára az utókor szemlélete szerint elfogadhatatlan, hogy Izráel fiai robotosok lettek volna. A Krón nem mondhat ítéletet Salamon felett azért, hogy a fáraó leányát vette feleségül, éppen ezért pogány származásával indokolja a királyné külön lakosztályának építtetését (11. v.). A házasság nemzetközi diplomáciai sikert jelentő jellege a könyv íratásának idejére már elhalványult a vegyes házasság iránt érzett ellenszenvhez képest. Az Úr ládájának szentségével szemben nem lehetett érvelni semmiféle politikai, államközi sikerrel s a szövetségláda a 11. v. szerint a királyi palotában volt. A szövetségláda megszentelte a palotát s a fáraó leánya sem pogány mivoltánál fogva, sem nő létére nem léphetett a megszentelt helyre s nem tartózkodhatott ott. A 2Sám 7:2; 1Krón 15:1; 17:1 szerint a szövetségláda a Dávid palotájához képest kárpitok, azaz a szentsátor lapjai alatt volt, azonban magának a szentsátornak a királyi palota falain belül kellett lennie.

2 Krón. 8,12–16. Az áldozatok salamoni rendje.

A templom megépítése után Salamon gondoskodik a kultuszi áldozatok rendjéről, a papok, léviták szolgálatának megerősítéséről. A heti, hónaponkénti és évi három nagy ünnepi áldozatok elrendelése előtt emlékezetbe idézi azok mózesi eredetét, a szolgálati tisztségeket pedig Dávidra hivatkozva erősíti meg királyi parancsával. A Krón Dávidot az Isten embere megtisztelő kifejezéssel Mózeshez hasonlítja (vö. 1Krón 23:14 stb., stb.). Dávid parancsát Salamon hajtja végre. A templomi kultuszban nemzedékek találkoznak. Az igazi kultusz éppúgy magában hordozza a múlt örökségét, mint a jelen parancsát. A kultuszban él a múlt és jelenné lesz, ha betöltik az engedelmesség parancsát (15). A tengerentúli kereskedelemről szólva (17–18) a Krón az 1Kir 9:27 skv.-vel szemben azt akarja bizonyítani, hogy az ofiri hajójáratok szervezésében is Salamon volt a kezdeményező fél.

2 Krón. IX. RÉSZ - 2 Krón. 9,1–12. Sába királynőjének látogatása.

Szakaszunk tudósítása az 1Kir 10:1–13-on nyugszik. Az utóbbihoz fűzött magyarázat kiegészítéséül jegyezzük meg a következőket. Az elbeszélés jól jellemzi a királynő asszonyi érdeklődését, amikor nemcsak Salamon bölcsességét teszi próbára az ókorban szokásos találós kérdésekkel, példázatokkal, hanem megnézi az asztali étkeket, a királyi szolgák ruháit, a személyzeti lakásokat s a számára idegen kultusznak, a templomi áldozatnak lefolyását. A királynő Salamon mesés gazdagságában és lélegzetelállító bölcsességében Izráel Istenének hatalmát látja. Az ókori felfogás szerint egy ország istenét vagy isteneit akkor is valóságos hatalomnak ismerték el, ha nem tisztelték és hódolatot előtte nem mutattak be. A királynő a Salamonnak adott gazdagság és bölcsesség alapján következtet az Istene hatalmára és szeretetére, amellyel Salamont saját isteni trónjára ültette (8. v.). (Szemben az 1Kir 10:1–13-mal. Vö. még 1Kir 17:14; 28:5; 29:23; valamint a 2Krón 6:10–16 és 7:8.) A hatalom pogány szemlélet szerint is isteni eredetű. A királynő szavainak ezért egyrészt theokratikus, másrészt misztikus jellege van.

Az egykorú történet varázsa annyira elevenen élt még Jézus kora emlékezetében is, hogy a Lk 11:31 szerint Jézus maga is jelként magyarázta a királynő látogatását. Nem azért, hogy a látogatás történeti hitelességét erősítse. Nem is azért, hogy a Salamon bölcsességével az Atyától vett saját bölcsességét szembeállítsa. Hanem azért, hogy a múlt dicsőségét sugárzó, lelket andalító történetet az érzéketlen és hitetlen nemzetség ellen fordítsa és rámutasson, hogy nem kell messze menniük, mint ama királynőnek, ha megtalálni akarják az Isten bölcsességét és kegyelmét, amely közöttük megjelent. Mert a távoli pogány királynő hitt és útra kelt, de Izráel fiai helyben is vakok az isteni kegyelem megjelent teljességével szemben. Ez nem egyéb, mint ítéletet kihívó hitetlenség.

2 Krón. 9,13–28. Salamon bölcsessége, híre, gazdagsága.

Az író ezután összevonva sorolja fel Salamon dicsőségének és gazdagságának forrásait s jellemző vonásait. Adó, vám, hűbéradó (14. v.), hadizsákmány, polgári és hadi kereskedelem (21., 28.) biztosították annak a pompának és fényűzésnek gazdasági alapjait, amely tükröződött a színaranyból készült 500 királyi testőrségi pajzson, az arannyal borított elefántcsont királyi trónuson, távolkeleti exotikumok meghonosításán (21. v.), a tizenkétezer főnyi lovasság tartásán, a „föld minden királyainak” évi gazdag hűbérajándékán.

A fény és dicsőség felsorolása ezek után szinte félbeszakadva véget ér. Az író mindent elmondott arról a Salamonról, aki dicsőséges atyjának végakarata szerint a templomot megépítette és az egyedül törvényes kultuszt megkezdte. Életének ez volt a fő alkotása, ami a jelenre is hitelesen, tanító erővel kihat. Uralkodói hibáinak, személyes emberi gyengeségeinek elbeszélése éppúgy nem tartozik az író szándékai közé, mint ahogy nem tartozott oda atyja élete történetének elbeszélésénél sem. Salamon életének árnyékai homályba borítanák a templom és kultusz fényét is. De írói magatartásának moráljára jellemző, hogy a Salamon uralkodásának kezdeti, majd utolsó nehézségeire emlékezve (1Kir 11:29; vö. 2Krón 10:15) utal a korában hozzáférhető történeti forrásmunkákra (29 skv.). Ő maga a templomépítő uralkodó engedelmességéről, történeti művéről akart tudósítani s ezt hitelesen meg is tette. Salamon nála az engedelmesség példája, a nemzeti egység és izráeli dicsőség ékes koronája – míg le nem hull. De ez hamar bekövetkezik.

2 Krón. 9,29–31. Salamon halála. Egyénisége.

Egy izráeli uralkodó haláláról szóló történeti tudósítás mindig az utókor értékelése is és a 31. v. fordulatainak használata a tisztelet kifejezése. A Krón felfogása jogosultságának elismerése mellett a rendelkezésünkre álló adatok alapján idézzük fel most Salamon személyiségének néhány alapvonását. Egyéniségének belső lényeges vonásait eltakarja előlünk országa gazdagsága, közhelyként emlegetett bölcsessége és pompájának legendái. Kétségtelenül uralkodói egyéniség volt s a birodalom létét, fényét, pompáját a hatalom eszközeivel, adóval, kényszermunkával biztosította. Ízlése, hajlamai a művelődés fejlesztésére tették alkalmassá. Uralmát a gazdagság és eddig nem látott fényűzés bűvöletéért elviselték. Bölcsességéről legendák keletkeztek s az iszlám és óperzsa legendáknak is hősévé vált, kétségtelenül nem ok nélkül. Építkezett és bölcselkedett, harcolt és mesés fényűzést fejtett ki. Ez utóbbi azonban túl nagy kísértés volt számára s megrontó varázsával szemben nem tudott megállni. Kezdeti vallásos buzgósága után közömbössé vált, az igaz kultusz mellett a bálványkultusznak is teret engedett. Túlságosan megvolt mindene ahhoz, hogy külső és belső harcok tüzében nagy egyéniséggé: hőssé vagy szentté váljon. Királyi egyéniség volt, de nem mérhetjük a Dávid hitével, tüzével, sugalmazó erejével, teremtő eredetiségével és politikai talentumával. Uralkodása alatt, részben tőle függetlenül, olyan csúcsra emelkedett a birodalom, amelyről már csak süllyedni lehetett. Salamont a Dávidot kiválasztó isteni akarat tartotta és a kegyelem hordozta el. Utána ítélet következett.

2 Krón. X. RÉSZ - 2 Krón. 10,1–19. Az ország kettészakadása. Roboám királysága.

A tizedik fejezettől kezdve az író csak Júda királyainak történetét beszéli el. Az északi országról és királyairól akkor esik szó, amikor a két testvérország története elkerülhetetlenül összeütközik. Ennek indokolását Abija király fejti ki a 13:5 skv. szerint. Eszerint az Úr Dávidnak és utódainak adta a királyságot egész Izráel felett, meg is erősítette azt sónak szövetsége által, ezért minden más emberi terv és szándék lázadás az Úr akarata ellen, amit az Úr megítél és megbüntet vereséggel, szolgasággal, pusztulással. Észak a hűtlenség útját járja, nem érdemli meg, hogy az Úr népének nevezzék. Idegen uralkodók alatt él, idegen kultuszt gyakorol. Az Úr népe Délen él, a választott nép Jeruzsálemben imádja igazán az Urat. Fejezetünk most azt mondja el, hogy mindez miért és hogyan következett be. Az izráeli királyság Dávid óta örökléses intézmény volt, de a nép királyonként ismerte el az Úr választottját. Az új király elismerésére Jeruzsálemben is összegyűlhetett volna a tizenkét törzs képviselete. Azzal, hogy Sikembe, az ősi királyválasztó helyre jöttek össze, függetlenségi szándékukat fejezték ki. A gyűlésen nem hangzik el isteni kijelentés vagy prófétai üzenet Roboám, Salamon fia mellett. A törzsek királyválasztás helyett követeléseiket terjesztik elő. A követeléseket a törzsek közötti feszültségek, a robot és hadiszolgálat terhe miatt támadt elégedetlenség indulatai fűtötték. Az ellentétek legmélyebb oka azonban a Krón szerint nem politikai, gazdasági ok volt, hanem az Úr akarata. Roboám az Úr akaratából adott dölyfös választ a Jeroboám által előterjesztett követelésekre, azonban Roboámnak mégis bűne volt a dölyfösség és engedetlenség. Dávid még legnagyobb sikerei közt is így kiáltott fel: Kicsoda vagyok én Uram (1Krón 17:16 skv.), Salamon az Úrtól kér tudományt és uralkodói bölcsességet (2Krón 1:10). Roboám azonban csak emberekre, azok közül is hízelgő, öntelt és éretlen barátaira hallgatott. Nem egyéb ez, mint független magatartásának, a királyi méltóság autonómiájának bejelentése. Ez azonban főbenjáró bűn, mert az engedelmességet tagadja meg az Úr iránt. A király bűnének következménye lesz, hogy az északi tíz törzs elszakad, Dávid és Salamon műve megsemmisül.

2 Krón. XI. RÉSZ - 2 Krón. 11,1–4. Roboám engedelmeskedik a prófétai szónak.

Roboám fegyverrel akarja megtörni az északi törzsek ellenállását, de háborús szándékát az Úr Semája próféta által megítéli s ezzel Észak elszakadását igazolja. Eddig nem kérdezték, most megszólal az Úr. Szava ítélet és parancs.

Ami a prófétai kijelentést illeti, Ahija és Semája mellett később más próféták is lépnek fel az Úr nevében. Működésük közös jegye, hogy alkalmanként lépnek fel, de leginkább akkor, ha az uralkodóval szemben Isten akaratát kell képviselni. Nem egy közülük a léviták soraiból kerül ki, ha a Lélek megragadja. Az író vagy nagyprófétáktól főképpen abban különböznek, hogy Istennek nem átfogó kijelentését veszik s nem az ő egyetemes üdvakaratát hirdetik, hanem esetenként adott történeti-politikai helyzetben karizmatikus módon az Úr döntését ismerik fel és azt proklamálják. A Krón meggyőződése, hogy az Úr nemcsak a nyáj mellől, hanem a hárfa mellől és a templomajtó őrzése közben is elhívhat s a Lélek kultuszi szolgálatban is megragadhat.

2 Krón. 11,5–12. Roboám királysága megerősödik.

Ha Roboám akkor nem hallgatott az Úrra, amikor kellett volna, legalább most részben jóváteszi engedetlenségét. Ezért testvérháború helyett az ország határvidékeinek megerősítésébe kezd, elsősorban délen a régi ellenség, Egyiptom ellen. Hasonló védelmi intézkedésekről olvashatunk Jósiás korában. Az északi határvidék védelme lényegében Jeruzsálemre nehezedett. A védelem munkájában, de a nép hitének és hűségének megerősítésében is segítenek az Északról kiűzött Jahvéhoz hű maradt léviták (13–17), akiket Jeroboám tisztátalan kultusz és utálatosságok (bakok) tiszteletének felállításával megfosztott szolgálatuktól. A léviták szolgálata biztosította Jeruzsálemben a kultusz tisztaságát és rendjét. Mindezzel Roboám a Dávid útján járt, ezért az Úr megerősítette. Az Úr tiszteletében tanúsított hűség áldást hoz mindaddig, míg a hűség megmarad.

2 Krón. 11,18–23. A trónöröklés rendjének megoldása.

Roboám nem az elsőszülött fiát választotta ki örököséül, hanem Abiját, kedvelt feleségének, Maakának fiát s a trónöröklés körül várható feszültségeket úgy kerülte el, hogy többi fiának bőséges birtokot juttatott Júda és Benjámin földjén. A nagy család általános keleti gyakorlat szerint társadalmi és politikai befolyást biztosított a királyi hatalom erősítésére. A családi élet jó kihatása: társadalmi erő.

2 Krón. XII. RÉSZ - 2 Krón. 12,1–12. Roboám vétke és büntetése. Sisák hadjárata.

Az író a maga sajátos történetszemlélete szerint beszéli el Roboám további sorsát, de előadása a sematizmus ellenére is drámai és pregnáns. E sematizmus részeit a magyarázók a következőkben látják:

Amily mértékben megerősödött Roboám helyzete a királyságban, olyan mértékben hagyta el az Úr törvényét. A vétkes uralkodóval együtt vétkezett az egész nép. Az uralkodó vétke az alattvalókat is félrevezeti, bűnbe sodorja és büntetése rájuk is visszahull. A vezetőknek nagyobb a felelősségük. Az Úr büntetése Sisák egykori líbiai zsoldosvezér által éri el Roboámot. Sisák a Nílus nyugati deltavidékének népeit gyűjti össze és a régi egyiptomi hódítók útjára lép, aminek első áldozata a déli izráeli királyság. Semája próféta a támadásban az Úr büntetését látja s hirdeti, hogy az Úr nem csúfoltatik meg.

Roboám a nép vezetőivel együtt megalázkodik az Úr ítélete előtt s fenntartás nélkül kiszolgáltatva magukat Jahve ítéletének megvallják: Az Úr az igaz! (6. v.)

Az igaz bűnbánat láttára az Úr megkíméli népét a pusztulástól s csak szolgaságra adja oda, hogy meglássák az Úr és az ellenség szolgálata közt levő fájdalmas különbséget. A múlt dicsőségétől elvakult nép a szégyentől nem menekül meg: az Úr engedi, hogy hadizsákmányként elvigyék a templom kincseit és a Salamon készíttette színarany testőrpajzsokat.

Az Úr azonban felgerjedt haragja mellett is látja, hogy van azért még Izráelben, azaz a déli királyságban jó dolog. Az Úr a vétkek között is meglátja az igazi jót s ilyenkor a jó dicsekedik az ítélet ellen. Ezért a meglevő jóért azzal fizet az Úr (13:16), hogy Roboám uralma megerősödhet s még 17 esztendeig uralkodhat. A közjó áldása újabb jót szül. A hit kisugárzása emelheti a közjó lelki értékeit. Roboám azonban a Krón történetlátásától függetlenül is a nagy elődök gyenge utódainak ismert példája. Elbizakodott, indulatos, makacs és befolyásolható, az Úr helyett még csak nem is a számító, józan öregekre, hanem elvakult fiatalokra hallgat. Hajlamos a jóra, de állhatatlan, megalázkodik, de csak félelemből s ha bűnbánata igaz volt is, mégsem szíve meggyőződése szerint kereste atyái Istenét. Neve (A nép kiterjedt) nem igazolta uralmát, mert nem növekedett, hanem fogyott királysága. A nép boldogulása függvénye uralkodója engedelmességének. Roboám vétke az volt, hogy csak kényszerből s nem szíve belső indításából ismerte el Isten akaratát.

2 Krón. 12,13–16. Roboám halála.

A háborúskodás és testvéri villongás a prófétai ígéret ellenére is Roboám egész uralkodása idején tartott. A kettészakadt birodalom mindkét utódállama hanyatlani kezdett, dicsősége, ereje eltűnt s ellenségek zsákmánya lett. Az író annak magyarázatát, hogy Júda országa a történelem viharai közt mégis fennmaradt, csak az Úr szabadításában, hosszútűrésében és megújuló kegyelmében látja.

2 Krón. XIII. RÉSZ - 2 Krón. 13,1–17. Abija hite és győzelme.

Abija (Atyám az Úr) tanult atyja állhatatlanságából és elvakult indulatosságából. Az elkerülhetetlenné vált testvérharc előtt beszédet intéz Jeroboámhoz és seregéhez s ebben az északi ország theológiai megítélését adja. Abija Észak bűnét abban látja, hogy megvetették az Úr által választott király házát, aranyborjú imádásával cserélték fel az igaz Isten tiszteletét s a Jahve törvényes papsága helyett törvénytelen papi rendet állítottak fel. Mindezeket a bűnöket az Úr ellen követték el s bűnhődésük érte a vereség lesz. A beszéd magában véve nem sokat ért volna (13. v.), mert Jeroboám cselt vetett s két tűz közé fogta Abija seregét. A király azonban papjaival együtt az Úrhoz kiáltott, segélykiáltásukat kürtök és trombiták szavával erősítették s az Úr megverte a támadókat. A sebesültek nagy száma (17. v.), éppúgy, mint a két hadsereg létszáma (400 000 déli 800 000 északi ellen), a háború nagyságát akarja szemléltetni.

2 Krón. 13,18–22. Abija királysága megerősödik.

Abija, aki Arámmal köthetett barátságot vagy szövetséget, megelégedett néhány északi helység elfoglalásával és felhasználta a viszonylagos békeállapotot hatalma megerősítésére. Az Úr meg is tartotta az ő szövétnekét Dávidért (1Kir 15:4) s Abija is megtartotta a szövetséget, mely Dávidnak és utódainak adta a királyságot. A sónak szövetségét (5. v.) már a Lev 2:13 és Num 18:19 (vö. Mk 9:49) említi. A só a szövetség tagjai egymáshoz való viszonyának bensőségét és állandóságát van hivatva jelképezni: akik együtt fogyasztják a sót, azok a család, a barátság felbonthatatlan közösségében élnek. Jeroboám nem heverte ki többé a vereséget. Halálának módjában az író az Úr büntetésének jelét látja. A halál módja kifejezheti az élet minőségét.

2 Krón. XIV. RÉSZ - 2 Krón. 14,1–7. Ászá kultuszreformja.

Ászá (gyógyító) az uralkodása kezdetének békés éveit két nagy ügynek szentelte: leromboltatta a magaslatok pogány kultuszhelyeit, füstölő oltárait (nem naposzlopait) s elrendelte, hogy a népet újra tanítsák meg az Úr törvényére és parancsolataira. Nemcsak a rosszat irtotta ki, hanem minden nevelés aranyszabálya szerint helyébe adta a jót. A Krón feljegyzése szerint Ászá azt cselekedte, ami jó és igaz volt az Úr előtt. A hívő ember számára a békés élet nem a kényelem, hanem a belső megújulás és erősödés alkalma. A nyugalmat is az Úr adja, a béke ideje az ő különös kairos-a. Miután Ászá a nép belső megújulásának és egységének munkáját elvégezte, megerősítette Júda városai védelmét is. Nyilvánvaló, hogy ez a hadkötelezettség kiterjesztésével mehetett végbe.

2 Krón. 14,8–14. A kusiak veresége.

Alig fejezték be a védelmi intézkedéseket, Zérah kusi hordái megrohanták Júda déli részét. Az író 300 harciszekér mellett egymillió főnyi ellenségről tudósít, amivel nyilván a veszély nagyságát akarta szemléltetni. Ászá az ellenség ellen vonul, de nem a haderejében bízik, hanem az Úrhoz kiált segítségért, mert az Úré a szabadítás. Isten azzal felel Ászá hitből fakadó feltétlen bizalmára, hogy félelmet támaszt a támadókban (14. v. vö. még 17:10; 19:7; 20:29; Gen 31:42–53). A harc hevében különféle okból kitört pánik sokszor ad váratlan fordulatot a küzdelemnek. Ez a pánik azért tört ki, mert Izráel seregét maga az Úr vezette (Ex 14:13) és ez az ellenség minden ellenálló erejét megtörte. Ezt fejezi ki az, hogy senki sem maradt életben (13. v.). A megrettent és lelkileg demoralizált hadat Ászá erői könnyen legyőzik és nagy zsákmányt ejtenek. Az Úr harcol népéért, ha az hűséget tanúsít iránta, mert az Úr erejének semmi földi erő nem állhat ellen.

2 Krón. XV. RÉSZ - 2 Krón. 15,1–7. Azariás próféta intése.

A győzelmesen hazatérő királyt Azariás próféta fogadja és a lévitai prédikációk hangvételével arra mutat rá, hogy amint a Bírák idejében tanító, pap nélkül és törvény nélkül nyomorúság, zűrzavar következett Izráelre (vö. Zak 8:10), úgy a törvény és megtartása jutalmat hoz magával. Az Istennek való engedelmességből áldás fakad (Jer 29:13; 31:15).

2 Krón. 15,8–15. Ászá megújítja az Úrral kötött szövetséget.

A hűség gyümölcse békesség. A biztató felszólítás, valamint a győzelemmel nyert helyzeti előny erőt és bátorságot ad Ászának arra, hogy az esetleges ellenállással szemben az ország egész területén lerombolja a bálványkultuszhelyeket, visszaállítsa az Isten igaz tiszteletét, amelyben ezután Júda és Benjámin törzse mellett Efraim, Manassé és Simeon jövevényei is részt vehetnek. A jeruzsálemi oltár megújítása új ünnep rendezésére adott alkalmat s a hetek ünnepén megújították a szövetséget. Ennek részei voltak az áldozás és fogadástétel. A kultusz megújítása után következett a szív megújítása. Ha valaki nem kereste az Urat, azaz szándékosan elmaradt az ünnepi kultuszi szertartásokról, az arról tett tanúságot, hogy megtagadta az Urat. Az Úrtól való elpártolás büntetése pedig: halál (13. v.). Az Úr felel a hűségfogadalom megújítására, engedi, hogy megtalálják s áldást ad népére. Az áldásnak egyik gyümölcse a húsz évig tartó béke, amelyben csendes, nyugodt életet élhetett Isten népe.

2 Krón. 15,16–19. Ászá eltörli Maaka Asera kultuszát.

Ászá bátorságát és hitben való következetes engedelmességét mutatja, hogy még Maaka anyakirálynőt is megfosztja méltóságától és az általa készíttetett Asera bálványt összetöreti. Még méltóság és köteles vérségi tisztelet sem lehet akadály, ha az Úr tiszteletének helyreállításáról van szó. Néhány vonás alapján is éles megvilágításban áll előttünk Maaka. Roboám az ő kedvéért mellőzte a kor és rang szerint jogos trónörököst s Maaka fiát tette királlyá. A befolyásos, számító asszony az unokája uralkodása idején megszerezte az anyakirálynői méltóságot és élete végére megbotránkoztató Asera-kultuszt rendezett be az Úr tisztelete mellett Jeruzsálemben. A számítás, erőszak, hűtlenség végül is bukást és szégyent hozott. A bűn magában hordja büntetését. Az Úrnak szentelt és felajánlott kincseket (18. v.) szükség esetén politikai, hűbéradói, hatalmi célokra vették igénybe az uralkodók. Ászá teljesítette mind a saját, mind atyja felajánlását s a szent kincseket bevitte az Úr házába. A 19. v. megjegyzése a testvérháborúra vonatkozik s nem a kusiak rablóhadjáratára, amely már Ászá uralkodása tizedik esztendejében bekövetkezett.

2 Krón. XVI. RÉSZ - 2 Krón. 16,1–10. Ászá politikai botlása, és vétke az Úr prófétája ellen.

Ászáról azt mondta a Krón, hogy szíve tiszta volt egész életében (15:17) és mindazt cselekedte, ami jó és igaz az Úr előtt. De ez nem tartja vissza az írót attól, hogy el ne mondja a király esztelen cselekedetét, amellyel az északi Baása fenyegetése miatt a szír Benhadádhoz fordult közvetett hadi segítségért. Ászát ugyanis megfélemlítette az, hogy Baása a Jeruzsálembe vezető út kulcsvárosát, Rámát hadi erősséggé kezdte kiépíteni Júda ellen. Ezért Ászá hozzányúlt a templomi kincsekhez, amelyek közé saját felajánlását is bevitte (15:18) és ajándékot küldött Benhádádnak, hogy rávegye egy mentesítő északi hadjáratra Baása ellen. Vállalkozása sikerrel járt, Benhádád Északon több izráeli határvárost elfoglalt, mire Ráma megerősítése félbeszakadt és most már Ászá erősíthette meg saját északi (júdai) határvárosait. Azonban ami jó volt az emberek szemében, rossz volt az Úr szemében. Hanáni próféta az Úr nevében megjelent a király előtt és megfeddette. Arra emlékeztette, hogy Isten népének ereje nem a pogány szír haderő segítségében van, hanem egyedül az Úrban, aki népétől engedelmességet és hűséget vár. Ászá most már nemcsak az Úrba vetett bizalmában botlik meg, hanem a prófétája ellen is vétkezik, mert a sikeres hadjárat elítélése miatt a prófétát börtönbe veti és a vele egyetértőket büntetteti.

2 Krón. 16,11–14. Ászá betegsége és halála.

Az Úrhoz való hűtlenség és megkeményedés után a király lábaira megbénul. Egyre súlyosbodó betegségében sem kereste az Urat, hanem csak embereknél keresett gyógyítást – hiába. A Krón ezzel magát a gyógyítás tényét nem ítéli tiltott dolognak. Ezékiás is emberi kézből vette az Úr által megígért gyógyulást (2Kir 20:7). De ha valaki kiválasztott létére nem keresi az Urat, aki azt mondta: Én az Úr vagyok a te gyógyítód (Ex 15:26) s csak orvosokhoz, varázslókhoz fordul, ezzel hitetlenségének adja jelét.

A temetésén rendezett nagy illatáldozat (14. v.) mindenesetre kortársai és környezete tiszteletét fejezte ki elhunyt uralkodójuk iránt. Ászá nem gyógyult meg élete végén. De uralkodásának békés évei a magaslati kultusz eltávolítására és Júda népe vallásos nevelésére alkalmas feltételeket hoztak. A Zérah felett aratott győzelmet mindenestől az Úr kezéből vette el s az Úr iránti hűségében még buzgóbb lett. Maaka anyakirálynői méltóságától való megfosztása súlyos családi válságot idézhetett volna fel, de még ennek veszélye sem riasztotta vissza az Úr ügyének következetes szolgálatától. Szándéka igaz volt, szíve tiszta, az Úr ezért megáldotta sikerrel és békével. Akkor vétkezett, amikor az Úr helyett idegen, pogány hatalomba vetette bizalmát. Győzelme elvakultságában már nem tudott megalázkodni az Úr előtt és makacssága haragra, erőszakosságra indította. Betegségében és vénségében már nem tudott a régi bizalommal az Úrhoz kiáltani s hitetlenségével vétkezett az Úr ellen. Bűneiért ugyan bűnhődnie kellett, még ha királyi méltóságot viselt is, eltévelyedése azonban nem tette semmissé azt a jót, amit engedelmes szívből az Úr ügyéért tett. Az Úr veletek van, ha vele lesztek s ha elhagyjátok őt, elhagy titeket, mondja az író. Ugyanennek a kijelentésnek másik felét a 2Tim 2:13 így mondja: Ha mi hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.

2 Krón. XVII. RÉSZ - 2 Krón. 17,1–9. Jósafát az Úr utaira tanítja népét.

Ászá fia és utóda Jósafát (az Úr ítél) úgy járt a Dávid utain, hogy az Urat kereste, parancsolatainak engedelmeskedett és nem kért segítséget a Baáloktól, mint Északon Akháb és Jézabel. Ezért az Úr őt politikailag is megerősítette s népe szeretetét is megszerezte számára, amit a néptől kapott ajándék sokasága s tekintélyének növekedése fejezett ki. Az istenfélelemből erő, megbecsülés és jólét származhat az Úr szabad ajándékaként. Jósafát buzgóságával bizonyítja meg hűségét az Úr iránt (7–9). Az Úr törvényének könyvével öt magasrangú állami tisztviselőt, nyolc lévitát és két papot küld el Júdába a nép tanítására. Régi forrásra mutat az az adat, hogy a „világiak” a léviták és papok előtt állnak a sorrendben. A törvénykönyv, amit magukkal vittek, a Pentateuchus lehetett. Jósafát tudta, hogy a legjobb törvények és intézkedések is hatástalanok maradnak, ha ismeretlenek és ha a közösség lelkét meg nem változtatják. A hitet ébreszteni, növelni kell.

2 Krón. 17,10–19. Jósafát tekintélye és katonai hatalma.

A Jahvéhoz hű király uralkodása alatt azonban nemcsak az ország belső helyzete javult, hanem külpolitikailag is megerősödött. A szomszédok elismerését, ajándékait, a nemzetközi biztonságot nem Jósafát hatalma biztosította, hanem az a félelem, amit az Úr keltett a népekben Izráel iránt. Az író a kedvező történelmi helyzet belső magyarázatát keresi, ezért nem fontos számára a nemzetközi helyzet történeti ismertetése. Az ajándékokat Jósafát (14–19) Júda megerősítésére fordította: Jeruzsálemben helyőrséget állomásoztatott és megszervezte a hadsereg parancsnokságát. Amáziás maga felajánlásának (16. v.) részleteit és indokát történeti adatok híján ma már nem értjük meg. De így is világos az az értelme, hogy lehetnek katonák, akik életüket az Úrnak ajánlják fel s hivatásuk teljesítésében mint az Úr katonái bizonyítják meg odaszentelt életük igazságát.

2 Krón. XVIII. RÉSZ - 2 Krón. 18,1–34. Jósafát és Akháb hadviselését Mikeás megítéli. A Rámót-Gileád-i vereség.

Az 1. v. tartalmát olyan értelmű fordítás fejezi ki jobban, amely szerint noha Jósafátnak nagy gazdagsága és dicsősége volt, mégis Akhábbal szerzett családi kapcsolatot. A jólét félrevezethet, Isten ajándékai önhitté és vakká tehetnek. A rokoni kapcsolat létesítése politikai célt szolgálhatott, a két ország biztonságának megerősítését, de az író érezhető rosszallással jegyzi fel, mert az uralkodók családi kapcsolatai a hatalmat és gazdagságot szolgálják s Jósafátnak egyikre sem volt szüksége. Ez a tette engedetlen lépés volt. Azzal lépett szoros közösségre, aki gyűlölte az Urat (19:2). Az egyik engedetlenség másikat szül: Jósafát enged Akháb rábeszélésének és hadba száll vele Rámót-Gileád visszafoglalására. Vétkét súlyosbítja az, hogy megkérdezi az igaz prófétát, Mikeást, de mégsem hallgat az intő szóra s a hadba szállással azt bizonyítja, hogy mégis az északi hamis próféták győzelmet ígérő jövendölését fogadta el. Az igaz próféta néha egyedül képviseli Isten ügyét és üzenetét sokakkal szemben s mégis neki van igaza. Az Isten szava nem mindig és nem feltétlenül a többség szava. Az Úrnak való engedelmesség nem szótöbbség kérdése. Isten megkérdezése és válasza leleplezheti a szándék tisztátalanságát. Az Isten igazságának kimondása Mikeásra szenvedést hoz (26. v.), de Isten szava igaz marad (27. v.). Egyebekben ld. az 1Kir 22 magyarázatát. A Krón tudósításának egyik saját anyaga, hogy Jósafát halálos veszedelembe kerül, de az Úr elfordítja tőle az arameusokat. A király felkiáltása nyilván fohász, az Úr nevének segítségül hívása lehetett (3. v.). Viszont az Akhábot véletlenül eltaláló nyíl az Úr ítéletét jelenti. Isten ítélete fel nem tartható, ki nem kerülhető még álruhába öltözve sem. Az ellenséget meg lehet téveszteni, Istent nem lehet megcsalni. Jósafátot azonban az ítéletben is körülvette a kegyelem.