1 Királyok XVII. RÉSZ

Mint a bevezetésünkből ismerjük, a 17–19; 21 és a 2Kir 1. fejezetek az Illésről szóló próféta-elbeszéléseket tartalmazzák. Mind irodalmilag, mind történetileg összefonódnak az Áhábról szóló elbeszélésekkel. A 17. rész tartalmát az Illés által meghírdetett ítélet, s azok a csodák adják, melyeket az Úr Illés életében és Illés által cselekedett.

1 Kir. 17,1. A meghirdetett ítélet.

Minden előkészítés és bevezetés nélkül kezdi el a szerző bizonyságtételét azokról a kijelentésekről, melyeknek hirdetője Illés próféta titokzatos személye lett. A bevezető „ekkor” nem egy dátum szerint rögzíthető idő megjelölésére szolgál, hanem egy korszak egész állapotát jelöli. Az „ekkor” mögött mindaz ott van, amit a 16:29–34 versek magyarázatánál elmondtunk. Abban a vallási és politikai helyzetben hívja el és küldi el az Úr az ő különös, belső tűzzel és erővel megáldott követét, Illést. Származásáról csak annyit tudunk, hogy „tisbi”, aki Gileádban mint jövevény él. Ugyanis a mitsábé héber szó, a tósáb: „jövevény” szóból olyan valakit jelöl, aki nem otthon a törzsközösségében él, hanem egy más törzs területén. (Nem äbäd: „szolga” és nem gér: „jövevény”.)
Személye is titokzatos, von Rad kifejezése szerint: „történeti alak, emberfeletti nagyságban”. Személye háttérbe szorul az üzenet mögött, melynek hirdetésével megbízta az Úr.
Elhívásáról nem tudunk. Úgy jelenik meg Áháb előtt, mintha a földből nőtt volna ki, vagy az égből pottyant volna elé.
Neve kifejezi az általa hirdetett üzenet lényegét, életének hitvallását. ’élijáhú jelentése: „az én Istenem az Úr”. Az Úr, aki élő Isten. Neki is van tehát Baal-ja: „ura”, „birtoklója”, de az ő Ura nem kép, nem szobor, nem tehetetlen báb, hanem hatalmas, élő Isten.
Az élő Isten követségében áll oda Áháb király elé és mondja el a rábízott üzenetet. Szava úgy hangzik, mint egy eskü alatt mondott prófécia: Amilyen igaz, hogy az Úr, Izráel Istene él, olyan bizonyos, hogy ezekben az években nem lesz eső, sem harmat, csak az én igém szavára. Nagy bizonyosság hangzik ez üzenetből (vö. Ám 3:7). Nem Illés vonja meg az esőt és nem ő fog dönteni arról, hogy mikor esik újra (18:1), de amint célja van az Úrnak a szárazság ítéletével, úgy bizonyos, hogy áldásait akkor adja, ha az ítéletnek meglesz a kívánt hatása. Éppen ebben a korban fontos bizonyságtétel van Illés ítélethirdetésében. Baal és Asera a termékenység istenei is voltak, akiktől a föld áldásait is várták. Illés szava arról tesz vallást, hogy nem ezek adják a termékenységet és az áldást, hanem az élő Isten. Bűnük miatt az Úr avatkozik most be a természet megszokott rendjébe és ad jelt hatalmáról a szárazság ítéletében is. Ahol az élő Isten dönt ott Áháb és Jezábel minden bálványa tehetetlen.

1 Kir. 17,2–6. Illés Isten oltalma alatt.

Illés nem csak egy prófétai üzenet meghirdetésére kapott megbízatást. Élete és sorsa is élő Ura kezében van. Néki magának is éreznie kell az ítélet súlyát. Ő is ott él azon a földön, ahol az ítélet be fog teljesedni. Ennek a népnek a tagja. Sőt, őt nemcsak az éhség fenyegeti, hanem a nép és a király haragja és bosszúja is. Őt okolhatják az ítéletért, a szárazságért. Az Úr azonban szereti Illést és oltalmába veszi. Az Illésről való gondoskodásának csodáját mondja el ez az elbeszélés. Nem úgy mondja el, hogy magyarázza a csodát. Nem a patak, nem a hollók a fontosak, hanem az élő Isten, akiről az elbeszélő itt is vallást tesz. Az a csoda ebben a történetben, hogy szólt az Úr igéje Illéshez, hogy Isten él és vele van. Pontosan megmondja az Úr Illésnek teendőjét és elmondja azt is, amit ő az Úr fog tenni. Megbízatás és ígéret. Amennyiben Illés az Úr megbízatása szerint engedelmeskedik, megtapasztalja az ígéret teljesedését is. Illésnek nem az a dolga, hogy a csodában higgyen, hanem az, hogy Isten parancsát és ígéretét fogadja el. Az élő és ható ige teszi a csodát. S Illés valóban megtapasztalja az élő Úr valóságos oltalmát és segítségét. – A Kérit patak arám területen volt, keletre. Így Illés kikerült Áháb fennhatósága alól. Úgy kell ott élnie, mint Izráelnek a pusztában: az Úr adja naponként a legszükségesebbet, a kijelölt helyen. Az az Úr, aki a hollókat is szolgálatba tudja állítani. Illésnek nem a hollókba kell bízni, hogy megjönnek naponként, hanem az Úrban, aki az állatokat is az ő akaratának eszközévé tudja tenni (13:24).

1 Kir. 17,7–16. Isten Sareptában is Úr.

Idő múltával kiszáradt a patak. Istentől meghatározott ideig kellett Illésnek a kijelölt helyen lenni. Láthatta ugyan, hogy szárad a patak, de türelmesen várt. Nem csodára, hanem Istenre, míg újra szól. Isten Sareptába, egy föníciai városba küldi el Illést. Oda is elhatott a szárazság. Elküldi, hogy ezután ne csak egyedül legyen részese az ő gondoskodásának, hanem vele és érte megmentse a sareptai özvegyet és fiát is. Ez a sareptai asszony pogány volt. Nem tartozott Isten népéhez. Jezábel szülőföldjén, Baal és Asera igézetében élt. Most Illés hozzá is elviszi az Úr parancsát és ígéretét. Az Úr előkészítette már ezt az utat. A „megparacsoltam ott egy özvegyasszonynak” kifejezést olyan titokzatos isteni intézkedésnek kell látnunk, mint mikor Jónás megmentésére a nagy halat, vagy később a cserjét „rendelte” az Úr. Ezért volt éppen ott az özvegy a város bejáratánál. Az özvegy beszéde végső elkeseredését mutatja. Elfogy az utolsó tartalék is. Nem csodára várt az asszony. Készült az éhhalálra fiával együtt. Illés az Úr szavát hirdeti néki. A csoda azáltal történik, hogy ez a pogány asszony el merte hinni és a biztosat odaadta a bizonytalanért. Ő is Isten ígéretére és oltalmára bízza magát. A bibliai bizonyságtevő nem csodakorsót és és nem csodafazekat ír le. Tudja, hogy egy korsóban csak annyi van, amennyi belefér. Istennel számol, aki csodát tesz. Az a célja a bizonyságtételnek, hogy láthatóvá tegyen és megéreztessen valamit a csoda mögött levő Isten hatalmából. A csodáról való beszéd vallástétel: hiszek a mindenható Istenben és rábízom magam. – Csodából él Illés Sareptában, de nem ő cselekszi a csodát. Jel ez a csoda Isten szeretetéről a pogányok iránt, az egész világ iránt. Együtt az özveggyel és fiával, abból a csodából él Illés, amit az Úr tesz. Sőt az Úr úgy köti hozzájuk Illés sorsát, hogy ő is általuk részesül Isten segítségében. Nem függetlenítheti magát tőlük. A 16. v. csak azt állapítja meg, hogy az Úr megtartotta ígéretét és ott, ahol semmi emberi lehetőség nem volt, adta naponként áldását.

1 Kir. 17,17–24. Az Úr győzelme a halál felett.

Az, hogy Isten megmutatja gondviselő oltalmát és csodatevő hatalmát, még nem biztosíték a halál ellen. Illés sareptai tartózkodása alatt az özvegy fia beteg lett és meghalt. Az eredeti szöveg szerint: nem maradt benne nesámáh: „életerő, életlehelet”. Az asszony kétségbeesve Illéshez fordul. Úgy gondolja, hogy Illés jelenléte emlékeztethette Istent az ő régi élete bűneire s gyermekének halála az ő bűneinek a következménye. Illés elveszi az asszony öléből a halott gyermeket és felviszi a felső szobába, ahol ő lakott az özvegynél. Illés érti az asszony vádját és az Úrhoz való könyörgésében is együttérzésének ad kifejezést. Majd először azt teszi, ami szokásos volt az ilyen kritikus esetekben. Ráborul a gyermekre, hogy így a benne levő életet próbálja átadni néki (2Kir 4:34; ApCsel 20:10). Az elbeszélés hangsúlya azonban nem ezen van, hanem Illés imádságán: térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe. A héber näfäs szó, amit általában „lélek”-nek fordítunk, nem az élő ember egy részét jelenti, hanem magát az életet. Az ember élő lélek. A lélek az ember léte és nem birtoka. A Gen 2:7 szerint úgy lett az ember emberré: näfäs hajjáh-vá: „élő lélekké”, hogy Isten az élet nesámáh-ját lehelte bele. Illés azt kéri tehát az Úrtól, hogy az élet térjen vissza a gyermekbe. Isten megteheti ezt teremtő szeretetével. Az Úr meghallgatta Illés kérését és az élet visszatért a gyermekbe. Mint a kifejezések is mutatják, a gyermek nem súlyos beteg, hanem már halott volt. De nem Illés támasztotta életre. Ő csak kérte az Úrtól, hogy adja vissza életét. A gyermek visszakapott élete erősítette meg az anyát hitében, s lett számára a záloga annak, hogy Isten bűnei ellenére szereti. A halál felett való győzelem lett a bizonyság Illés és a hirdetett ige mellett is.

1 Kir. XVIII. RÉSZ

A fejezet központjában a karmeli istenítéletről szóló tudósítás áll a 17–40 versekben. Ennek bevezetésére szolgál a 2b–16 v.-ben olvasható elbeszélés, a szárazság következményeiről, Illés és Obadjáhú találkozásáról. Az 1–2a és 41–46 v. pedig az Illés által előre jelzett ítélet megszűnését hirdeti. 1 Kir. 18,1–16. Itt van Illés – újra Izráelben!

Korábban az volt az Úr parancsa Illéshez, hogy rejtőzzék el Áháb elől. Majd Sareptába küldte tovább. S Illés mindig engedelmesen azt tette, amit az Úr mondott néki. Nem kérdez, nem vitatkozik, hanem engedelmeskedik. Most újra az Úr igéje jött hozzá. Nem maga keresi és választja meg tehát a hallgatás és cselekvés idejét, hanem az Úr dönti el. Az új parancs: mutasd meg magad Áhábnak, mert esőt akarok adni! Ha merészen hangzott is Illés szava (17:1), hogy csak az ő szavára lesz újra eső, íme Isten igazolta bizalmát. Az eső nem jöhet előbb, csak miután Áhábnak meghirdeti, mert éppen arról van szó benne, hogy Áháb és Izráel előtt az Úr ítéletét és hatalmát demonstrálja. Illés félelem nélkül engedelmeskedik. – A harmadik esztendő említése nem azt jelenti, hogy a szárazság három évig tartott. A régi keleti és izráeli számítás szerint az évből hátralevő, vagy az új évben elkezdődő néhány napot, hónapot már teljes évnek vették az időtartam meghatározásánál, mint a királyok uralkodási éveinél is látjuk. Mikor a Lk 4:25 és Jak 5:17 három év és hat hónapról szólnak, későbbi zsidó hagyományt követnek. E tradíció alapja az volt, hogy a 3 és fél egy szombatév fele, amint Dán 7:25; 8:14; 9:27; 12:7 v. is az ítélet ciklusát ábrázolja. Palesztina földje különösen rá volt utalva az eső vagy harmat formájában kapott csapadékra (Deut 11:10–12). Áprilistól októberig általában nincs eső. Ez időszakban annál fontosabb volt a harmat. A több mint egy éve tartó szárazság már nagy éhínséget okozott.
A 2b–6 versek valószínűtlenül hangzó, de a nyomorúságot jól szemléltető leírásban mutatják, hogy a király és a palota élén álló főtisztviselő (4:6) is kénytelen a források és patakok környékén füvet keresni a lovak részére. Jellemző, hogy a király legfőbb gondja nem az éhező nép sorsa, hanem a királyi palota fényűzéséhez tartozó lovak és öszvérek megmentése.
Meglepetéssel értesülünk az elbeszélésből, hogy Áháb és a hívő embereket üldöző Jezábel udvarában él egy Obadjáhú nevű főember, akinek nemcsak a neve az, hogy: „az Úr szolgája”, hanem valóban az is. Félte az Urat, ami azt jelenti: az atyák hite szerint élt. De tetteivel is bizonyította, hogy az Úr szolgája, mert Jezábel üldözése elől sikerült neki 100 prófétát elrejteni és minimális lehetőségei szerint gondoskodni róluk. Az Úr követségében Áhábhoz tartó Illés összetalálkozik vele. Illés szeretné, mint érkezése hírnökét, maga előtt küldeni Áhábhoz, de Obadjáhú nem meri vállalni. Oka ennek, hogy ismeri Áháb bosszúvágyát Illés ellen, melyet az író szinte túlzottan fogalmazott meg (10 v.). Habozásának oka az is, hogy fél: Isten Lelke közben elragadhatja Illést, s akkor ő saját életével felel. Ezért mondja el vonakodásának mentségére a próféták elrejtésével végzett szolgálatát. Olyan prófétacsoportokról lehet szó, mint akikről az 1Sám 10:10; 2Kir 4:38–44; 6:1–7 v.-ben olvasunk. Istenfélő ember ugyan Obadjáhú, de nem hős. Tele van aggódással és kétséggel. Elképzelni sem meri, hogy Illés valóban Áháb elé akar állni. Csak az győzi meg, mikor Illés a Seregek Urára hivatkozva erősíti meg prófétai szándékát. Később kiderül, hogy felesleges volt aggodalma. – Többször hangzik e szakaszban az a kifejezés: itt van Illés! Illés, mint aki élő jele annak, hogy itt van Isten. Élő jele az Úr ítélő, cselekvő és irgalmas jelenlétének.

1 Kir. 18,17–40. Az Úr az Isten.

A valóságban és a leírásban is drámai jelenet Illés és Áháb találkozása. Áháb meglepetésében szinte nem akar hinni a szemének és gúnyosan kérdezi meg: „te vagy az, Izráel megrontója?” Az cákar ige jelentése: „megrontani, egy másikkal való érintkezésre alkalmatlanná tenni, kizárni az emberek közül, tabu-val sújtani”. Érezhető, hogy a király felségjoga korlátozását érzi. Illés visszafordítja a vádat és indokolja is. Nem ő, a próféta, hanem a király és Omri dinasztiája rontották meg Izráelt bálványimádásukkal. Szavaiból megértheti Áháb, hogy az országra szakadt büntetés okát a királyi ház romlottságában keresheti. Nem varázslat volt a bekövetkezett szárazság, hanem az Úrtól való elhajlás büntetése. A király, a prófétai erővel leleplezett tények hatása alatt, elveszti hatalmát Illés fölött. Illés parancsol és neki azt kell tenni, amit mond: összegyűjteni a Baal és Asera prófétákat a Karmel hegyére. A „Jezábel asztaláról élnek” kifejezés jelentése: a királynő szolgálatában állnak és ő gondoskodik róluk. Ő hozatta be a Baal-kultusz szolgálatára az országba őket.
Karmel neve: gyümölcsöskert. Az Efraim hegyének legészakibb folytatása. Messziről sziklás hegyoldalnak látszik, de völgyeit gyümölcsfák, virágok, fenyők, babérok és mirtuszok ékesítik. Már Izráel előtt is volt itt szenthelye a pogányoknak. Dávid alatt került ez a terület Izráel birtokába. Feltehető, hogy már Dávid alatt volt ott az Úrnak oltára. Később elveszítették ezt a területet. Omrinak vagy Áhábnak sikerült újra birtokba venni. Ezért akarja Illés, hogy a döntés az Úr és Baal között itt legyen. A 20–25 v. szerint a Karmelen összegyűlt népet Illés, mint az Úr követe, egy rövid kérdéssé szűkült igehirdetésben állítja döntés elé. Kérdése a nép megromlott életének gyökerére mutat rá. Meddig sántikáltok két mankón? – hol az egyikre, hol a másikra támaszkodva. A képet a Baal-kultuszban gyakorolt táncról veszi, mely ingadozó lépkedés volt az oltár körül. Izráel két mankóra is támaszkodik, mert nem tud dönteni Jahve és Baal között. A. Alt szerint a 30 versből kiindulva – ahol a lerombolt Jahve-oltárról van szó – lehet igazán megérteni a Karmelen történő eseményeket. Mivel régóta egymás mellett volt ott Karmelen Jahve és a Baal oltára, összefonódott ez a két kultusz. Míg végül az Úr oltárát lerombolták. – Izráel életének romlását ez a kettősség okozza, amelyben élnek. Nem tagadták meg az Urat, de nem bíznak igazán benne. Az Úr mellett Baal szolgálatában is állnak. Sőt sokszor elrejtve, tisztázatlanul van meg ez a kettősség és annál veszélyesebb. Illés felhívása nyílt döntést kíván. Egy világos: vagy-vagy! a helyes út.
De a nép nem felelt. Hallgatásuk mögött a leleplezett valóság áll. A atyák Istene, Jahve, a múlt dicső Istene emlékezésükben, de nem reális hatalom a jelenükben. Ezért a sántikálás és a mankók. S ilyenkor csak hallgatni lehet. – Illés azonban folytatja, mert az Úr igéje szerint még van megbízatása. Ha a nép bizonytalanná lett afelől, melyik az igaz Isten, most győződjék meg róla saját szemével. Annak eldöntésére, hogy ki az élő Isten, Illés javaslatot is tesz. Javaslatát tekintélyveszteség nélkül nem vethették el a Baal-próféták. Ezt a megoldást helyesli a nép is, mert kényelmesebb és látványosabb. Megkérdezhetjük: nem vakmerőség-e Illés javaslata? Mi lesz, ha nem válaszol Jahve? A felelet: nem egyéni ötlete az Illésnek, amit tenni akar, hanem az Úr parancsára (36 v.) cselekszik. A 26–29 v. a Baal próféták erőlködésének szemléletes leírása. Cselekményük: imádság, kultikus tánc, maguk vagdosása, extázis. De istenük, aki nincs, nem felelhetett, néma maradt és nem mutatta meg hatalmát.
A 30–35 v. szerint Illés próféta, mint aki teljesen bízik az Úrban, nyugodtan cselekszik. Először helyreállítja az Úr lerontott oltárát. A héber szövegben ráfá’: „gyógyítani” ige van az oltár helyreállításának kifejezésére. Aztán 12 kőből, Jákób törzseinek száma szerint oltárt épít. Ez az oltár Isten népe összetartozásának és egységének kifejezője a kettészakadt országban. 36–40 v. Illés közbenjáró imádsággal könyörögni kezd az Úrhoz és mint az atyák Istenét szólítja meg. Ezáltal is emlékezteti és figyelmezteti a más istenek után kapkodó népet. Az Úr válasza fogja megmutatni, hogy egyedül ő igazán Isten és Illés valóban az ő szolgája. Az Úr válasza segít az elpártolt Izráelt visszafordítani. „Akkor aláesett az Úr tüze.” Különös hatalmát mutatja, hogy nemcsak az áldozat, hanem körülötte is minden megég.
A nép az Úr kijelentésére leborult és vallást tett: az Úr az Isten! Jahve az Isten! – Majd a Baal prófétái fölött végrehajtják az ítéletet. Nem lehet ezt a Deut 13:6–11 törvényével mérni, mert itt nyilván a tíruszi prófétákról van szó. Illés azért öleti le őket, mert a választott népet rontották meg. Nem mérhetjük az itt végrehajtott ítéletet keresztyén etikai mértékkel sem.

1 Kir. 18,41–46. Elég Illésnek egy tenyérnyi felhő jelül.

Amint a 18:1 v.-ben olvastuk, az Úr azért küldte haza Illést Sareptából Izráelbe, hogy hirdesse meg könyörületét, az eső áldását. Közben nagy alkalmat adott az Úr Illésnek a bizonyságtételre, a népnek pedig az Úr hatalmának megismerésére. Ez a szakasz eredetileg külön bizonyságtétel lehetett arról, hogy amint Isten a szárazság által megmutatta hatalmát, most az első áldásában könyörületét jelenti ki. A Dtr szerző kapcsolta össze művében a Karmel hegyén történt eseményekkel. Illés hisz Isten ígéretében, hogy esőt fog adni. Azért jelentette meg nagy bizonyossággal Áhábnak. A király, mint az ország ura és a nép képviselője, a nagy csapások idején böjtölt. Erre utal Illés felhívása: „egyél, igyál”. Vagyis, most már abbahagyhatja a böjtölést, mert ő már hallja azt, amit meg nem nyitott emberi füllel még nem lehet hallani: az eső zúgását. Éppen azért, mert igazán hisz Illés, mélyen és őszintén imádkozik. Imádsága feszültségét mutatja, hogy szolgája ismételt: „nincs semmi” jelentésére is tovább imádkozik. Majd egy tenyérnyi felhőcskén át érti meg, hogy imádságát meghallgatta Isten. Ez a kis felhő volt a jel, a zálog, a garancia arról, hogy jön az eső. Áháb számára pedig Illés bizonyossága és biztonsága, hitének és szavának ereje a jel. Így indul el Jezréelbe, ahol az izráeli királyoknak, Samária mellett a nyári rezidenciája volt.
A 46 vers győzelmes záradék a fejezet nagy bizonyságtételéhez. „Az Úr keze nehezedett Illésre” kifejezés természetfeletti erők átadását jelenti, mely nagyobb testi és lelki teljesítményre képesít. E kifejezés használata mögött a prófétáknál is valóságos megtapasztalások vannak az Úr jelenlétének egész emberüket meghatározó átéléséről (Ézs 8:11; Ez 8:1). Így övezte fel, készítette el Illést az Úr arra, hogy mint a király „heroldja” fusson Áháb kocsija előtt. De mégsem úgy fut Illés, mint Áháb szolgája (1:5), hanem mint az Úr szolgája, áldásainak érkezését jelző hírnöke.

1 Kir. XIX. RÉSZ

Sok magyarázó nem tudja összeegyeztetni a 17. és 18. fejezet tartalmát azzal, ami utána a 19. részben következik. Van, aki a 19. fejezetet a 17. elé teszi. Mi ezen a helyen szeretnénk ezt a részt megérteni és magyarázni.

1 Kir. 19,1–8. Illés a mélységben.

Az 1–3 versek elbeszélése hidalja át a két fejezet eseményeit. Áháb tájékoztatta feleségét, Jezábelt arról, ami a Karmel hegyén történt. Jezábel, akinek oltalma alatt álltak a Baal prófétái, úgy érzi, hogy Illés személyesen ellene intézett támadást azok kiirtásával. Felkészül, hogy visszaüssön. Üzenetet küld Illéshez. Üzenetének első mondata nincs meg a héber szövegben, de a Septuaginta és néhány szövegváltozat közli. Így hangzik: „Ha te Illés vagy, úgy én Jezábel vagyok!” Klasszikus rövid fenyegetés, mely elismeri az ellenfelet, de hangsúlyozza a saját erejét is. Sértett királynői méltóságával áll szembe Illéssel. Megesküszik az istenekre, hogy Illést egy napon belül úgy öli meg, mint ő a Baal prófétáit. Valószínűleg azért nem azonnal cselekszik, hanem üzenetet küld, mert Illés megölése abban a helyzetben a nép miatt is nehéz feladat lenne. De így elérheti fenyegetésével, hogy Illést, ezt a veszélyes embert, eltávolíthatja az országból.
Megdöbbentő Jezábel üzenetének hatása. Az az Illés, aki az Úr jelenlétét és hatalmát képviselve állt Áháb előtt, hogy meghirdesse a szárazságot (17:1), az az Illés, aki bátran szembenéz, sőt parancsol a királynak (18:17–19), majd az Úr igéjére támaszkodva szól és cselekszik a Karmelen, most kétségeskedik, elfut, hogy mentse az életét. Az az Illés, aki mind az Úr tüzében, mind az eső áldásában megtapasztalja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, most elhagyja az országot. Lehetséges ez? – Egyes magyarázók szerint a próféta hirtelen érzelmi változásának oka az izráeli ember sajátos lelkiségében van. Kedélyét a szenvedélyesség és csüggedés határozzák meg. A külső befolyások felé különösen nyitott. De nem erről van itt szó. Van ilyen mélység, ilyen megfáradás és megerőtlenedés azok életében is, akik magukat, egész életüket, mint Illés az Úr rendelkezésére adták. A legszebb megtapasztalások és a legerősebb hit sem lehet biztosíték a mélység ellen. Azok is megfáradhatnak és megerőtlenedhetnek, akik Isten hatalmát és erejét megtapasztalták. Isten megengedi, hogy ilyen történjék szolgái életében is. Az Ószövetségben is sok példát találunk (Mózes, Jeremiás, Jób). Sőt maga Jézus Krisztus is megjárta ezt a mélységet. Az Úr nincs a mi hatalmunkban. Nem rendelkezhetünk vele kívánságaink szerint. A megfáradás, a bizonytalanná válás hozzátartozik ahhoz, hogy testben vagyunk és e világban vagyunk. S ebben az állapotban az ember egyedül kíván lenni. Így megy Illés, szolgája nélkül, még Júdán is túl, a pusztába, hogy egy rekettyebokor alatt mondja el az Úrnak, ami a szívében van: elég Uram! Vedd el az életemet! Mint Jónás vagy Jób értelmetlennek látja az életét. Az Ószövetség nem úgy beszél Isten embereiről sohasem, mint hősökről. Illés megvallja, hogy csak a halált érdemli, mert ő sem jobb atyáinál, az előző nemzedéknél, akik vállalták az Úr szolgálatát és aztán mégis megerőtlenültek abban. Úgy látja, hiába való lett munkája, tartalmatlanná élete. Csalódott Istenben. Mindent hiábavalónak érez: prédikációt, tűzpróbát, esőt, hitet, imádságot. Isten azonban tud Illés belső válságáról, mélységéről. Ura maradt a menekülő, a kétségbeesett Illésnek is. A halált kívánó prófétának angyala által élelmiszereket ad, mint az élet legegyszerűbb ajándékait, szeretete és hűsége jeléül. Kétszer is közeledik hozzá az Úr angyala, az Úr jelenlétének kiábrázolója, aki néha úgy jelenik meg, mint az Úr helyettese (Gen 16:7–12; 21:17–21), máskor pedig mint vezérlő, oltalmazó hatalom (Ex 23:20; Num 22:22; 2Kir 19:35). Isten személyes segítsége ez az angyal, a segítő Isten megjelenési formája. Először csak a kétségeskedés, a megfáradás legyőzésére ad néki új erőt. Majd másodszor egy nehéz útra hívja, ereje felett való útra készíti fel. Illés az eledel által valóban olyan csodálatos erőt nyer, hogy 40 nap és 40 éjjel képes vándorolni a Hórebig, Isten hegyéig (kb. 480 km). Olyan eledel volt ez, mely testileg alkalmassá tette, lelkileg pedig késszé a menekülés helyett a csendes engedelmességre. A 40 nap a Bibliából ismert jelképes szám.

1 Kir. 19,9–18. Illés az Isten hegyén.

Nem Illés akart a Hórebre menni. Ő meghalni akart. Nem folytatni, hanem befejezni akarta az életet. Isten azonban akkor is talál utat az emberhez és utoléri az embert, amikor az menekülni szeretne. Isten hegye, a Hóreb, más nevén Sinai, az a hely, ahol az Úr kijelentette magát népének, szövetséget kötött vele, ahol törvényét adta és elhívta a szolgálatra. Ott formált az Úr népet magának teremtő irgalmával a szolgaság házából megszabadultakból. A héber szöveg szerint Illés a Hóreben nem egy barlangba, hanem a barlangba ment be. Ugyanabba vezethette az Úr Illést, ahol Mózes volt, mikor megjelent néki, hogy dicsőségét megmutassa, mikor Izráel bukása az aranyborjú felállítása után nyilvánvaló lett (Ex 33:22). Ez a hely az Úr szenthelyeként lehetett ismert.
Itt jelenik meg és szólítja meg az Úr igéjével Illést. A 10 vers, mint a 14 v. ismétlése kerülhetett a 11 v. elé a könyv szerkesztése alkalmával. Igazi helye és értelme a 14 versben van. Az Úr megjelenésének gyakori kísérő jelenségei az Ószövetség teofániáiban: a vihar, a földrengés és a tűz (Ex 19:16.18; 20:18; Deut 33:2; Bír 5:4; Ez 1:4; Zsolt 29:6; 97:3–5; 114:6–8). Így jelent meg Mózesnek is az Úr. Ezek rejtették el az ő dicsőségét. Bennük volt az Úr jelen. – Itt azonban egy egész más megjelenési formájáról van szó. Az Úr nem volt benne sem a szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben. Nem jelöl meg egy új elemet sem a bizonyságtevő. A megjelenésére utaló kifejezést többféleképpen fordítják: finom hallgatás hangjával, leheletszerű hanggal, szelíd csend hangjával stb. próbálják visszaadni a szöveget. Jobban mi sem tudjuk lefordítani. De úgy látom, hogy itt a kép és a lényeg, a forma és a tartalom szorosan összetartoznak. A legfélelmesebb természeti jelenség is gyenge tanúja Isten hatalmának. Isten több, nagyobb minden természeti jelenségnél. Olyan finom hangról van szó a szöveg szerint, ami csak egészen közvetlenül és személyesen vehető észre. Amit senki más nem észlel, csak az, akit érint. Ezért nem tudja kifejezni, leírni az elbeszélő sem. A lényeg, hogy Illés hallotta. Minden megrázkódtató viharnál vagy tűznél nagyobb erő érintette meg ebben az Úr jelenlétét érzékeltető finom hangban. Személyes átélésében érti meg, hogy az Úr nemcsak a viharnak, az ítéletnek a nyelvén tud magáról bizonyságot tenni, hanem ilyen csendben is elérte célját Illésnél és eléri a történelemben is. Isten jelenlétét megérezve Illés azonnal eltakarja arcát és úgy megy a barlang bejárata elé.
Most már nyíltabban, világosabban hangzik felé a kérdés: mi dolgot van itt Illés? Benne megérti a szemrehányást: miért menekültél el szolgálati helyedről, mikor ott még sok tennivalód lenne? Erre a kérdésre tör ki Illésből mindaz, ami miatt megkeseredett és megfáradt ember lett. Nem a maga ügye, hanem Isten ügye miatt jutott ide. Isten ügyét féltette. Izráel elleni panaszát mondja el: elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat és megölték prófétáidat. Én egyedül maradtam meg. Azon a helyen mondja el ezeket, ahol az Úr szövetséget kötött népével. Ezekkel a szavakkal szemlélteti Izráel megromlását. Pedig ő megtett mindent, amit lehetett.
Az Úr válasza (15–18 v.) nem igazolja és nem vigasztalja Illést. Nem kicsinyli le azokat a körülményeket sem, amelyek között ide jutott. Hanem őt, aki magát és életét alkalmatlannak látja, újra szolgálatba állítja. Nem Illés bizonytalankodó szavára figyel, hanem feleletül három új megbízatást ad néki: két királyt és próféta utódját kell felkennie. Ők fogják majd elvégezni Izráelben a Baal-kultusz kiirtását. Hazáél megveri Izráelt. Jéhú Áháb házát rontja le, majd Baal papjait és prófétáit öli meg. Elizeus pedig az ő munkáját folytatja. E megbízatásoknál feltűnik, hogy a két elsőt nem Illés teljesíti, hanem utóda Elizeus (2Kir 8:7–15; 9:1–10), több mint egy évtizeddel később. A kijelentés lényege azonban nem az, hogy Illés mint ember, mit tesz még, hanem jövő terveibe avatja be általa az Úr. Indulatos buzgóság helyett megtanítja az eseményeket távlatokban nézni. Így értheti meg, hogy sem az ő munkája nem volt hibábavaló, sem Isten ügye nem bukott el Jezábel bosszúja miatt. Illés igazi munkája az előkészítés lesz az Úr akaratának teljesítésében. Malakiás próféta is így eleveníti fel Illés alakját.
A megbízatások mellett egy fontos kijelentést is kap Illés Izráel jövőjéről. Ez a kijelentés emeli fel és vigasztalja meg igazán. Ebben kap feleletet az Úr ügyéért aggódó kérdésére. „De meghagyok Izráelben 7000 embert”. Tehát Izráel sorsa nem Illéstől, nem Illés bugóságától függ, hanem Isten kegyelmének döntésétől. Kegyelemből kiválasztott maradék ez, melynek tagjait csak maga az Úr ismeri. Illés nem ismerheti őket. Nem számolhatja meg senki sem. De az Úr döntésében olyan valóságosan megvannak, mint Illés, aki előtte áll. Isten tud azokról, akik Illés előtt rejtve vannak. Az nem az ő dolga, hogy kik ezek. De ebben a 7000-ben benne van az egész Izráel maradéka. Természetesen jelképes számról van szó, nem valami numerus clausus-ról. – von Rad szerint a maradék gondolat nem vallásos vagy kultikus körökből származik, hanem a politikai élet tapasztalataiból. A pusztulás sohasem volt teljes. A maradék a reménység jele volt. Itt az az új és prófétai vonása a maradék gondolatnak, hogy nem véletlenül megmaradtakról van szó, hanem olyanokról, akikről az Úr már most tud. Ez a maradék lesz az új kezdet lehetősge Izráelben. Pál bizonyságtétele a Róm 11. fejezetben ide utal visza.

1 Kir. 19,19–21. Illés újra szolgálatban.

A 19. fejezetben minden összetartozik. Ezek a versek is csak a Hóreben adott kijelentés után érthetők. Ez a megbízatás az, amit Illés közvetlenül teljesít. Újra eszközül használja tehát az Úr Illést. Elizeus abel-meholai földmíves fiatalember. 12 ökrös gazda fia, tehát jómódú. A köpeny, mint prófétai viselet ismert volt. Elizeus azonnal megértette, mit jelent az, hogy Illés rávetette palástját. A szolgálatbaállítás képe és kifejezője volt. De az összetartozás jele is. A régiek úgy gondolták, hogy a ruhadarab hordoz valamit viselőjének személyiségéből is. Gressmann feljegyzése szerint a Sinai-félszigeten még megvan az a szokás a házasság előtt, hogy a vőlegény köpenyének a lányra dobásával erősítik meg összetartozásukat. – A palást rádobásával Elizeust Illés az Úr szolgálatára hívta el. Nem többről van itt szó, csak arról, hogy szolgálni fog Illés mellett. Illés utódaként a prófétai lélek ajándékát csak később kapja. Nem vehető ki pontosan a szövegből az események egymásutánja. Két dolog azonban hangsúlyos: a búcsú és az áldozati lakoma. Az Újszövetség igen nagy jelentőséget tulajdonít Illés személyének és szolgálatának. Az evangéliumok őt emlegetik leggyakrabban a próféták közül. A késői zsidóságban is annyira elvenen élt Illés prófétai alakja, hogy sokan Keresztelő Jánosban az ő megjelenését látják. Jézusban is a visszatérő Illést vélik felfedezni (Mt 16:14; Mk 6:15; 8:28; Lk 9:19; Jn 1:21). Szolgálatának jelentőségét mutatja, hogy a megdicsőülés hegyén Mózessel együtt Illés van ott, mint a próféták képviselője és velük beszél Jézus arról, amit Jeruzsálemben tenni fog. Még a kereszten is, mikor Jézus imádkozik, a sokaság úgy gondolja, hogy Illést hívja. Illés rész szerint valóban megjelenített, kiábrázolt valamit szolgálatával Jézus Krisztus küldetéséből.

1 Kir. XX. RÉSZ

E fejezet megértéséhez és magyarázatához néhány felvetődő probléma tisztázása szükséges. Tisztázandó elsősorban a fejezet helye. Tartalmilag a 22. részhez kapcsolódik. A Septuaginta és az azt követő magyarázók a 21. rész elé teszik. Véleményünk szerint a Dtr szerző szándékosan rendezte így anyagát. Nem az Úr segítségét megtapasztaló királynak, hanem az ellene újra vétkező Áhábnak hirdeti meg az ítéletet, melynek beteljesedéséről a 22. fejezet számol be. Tisztázandó a történeti háttér. Ebben a kérdésben egy Biblián kívüli történeti adat okoz bonyodalmat. III. Salmanaszár asszír király egy feliratán ugyanis a 853-as karkari ütközetben úgy szerepel Áháb, mint Hadadézer arám király szövetségese. Míg itt e fejezet történetei szerint egymás ellen harcolnak és mindenütt Benhadad néven szerepel. Véleményünk szerint az Arám ellen viselt háborúk időpontjai: 1. 858/7–20:1–21. 2. 857/6–20:25–34. 3. 853/2–22 rész. A 2. háború után a 20:34 szerint ideiglenesen megszűnt az ellenségeskedés. Erre az időre esik az asszírok elleni szövetségük Arámmal a karkari ütközetben.
Feltűnő e fejezetben, hogy Illés és Elizeus próféta neve sehol sem szerepel. Ellenben szó van prófétáról, aki az Úr igéjét mondja a királynak (13.22.28.35–43), a 22. részben pedig 400 prófétáról. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy nem Áháb, hanem egy későbbi „Izráel királya” történetéről van szó itt és a 2 és 13 versekbe utólag írták be Áháb nevét. Úgy vélik, hogy nem Áháb korára és Arám elleni harcára vonatkoznak ezek az elbeszélések, hanem jobban illenek Jéhú dinasztiájának idejére, amikor a Jahve prófétái szabadon működhettek. Feleletet erre véleményem szerint a forrás kérdése ad. Az kétségtelen ugyanis, hogy más forrásanyag, más prófétai elbeszélés képezi az alapját az Illés-történeteknek, mint az Áháb-történeteknek. A 20. rész forrása kedvezőbb színben mutatta be Áháb alakját, a Dtr történetíró pedig átvette ezt az anyagot változtatás nélkül. Nem Áhábról, hanem Istenről akar bizonyságot tenni vele, aki királyai ellenére is segíti és oltalmazza az ő népét. 1 Kir. 20,1–12. Az Arám király fenyegetése.

II. Benhadad arám király felvonult Samária ellen, hogy a főváros elfoglalásával leigázza Izráelt. Szándékát mutatja, hogy táborában van 32 szövetséges király is, akiken kis városállam-királyokat kell értenünk. Az Omri idején kiépített Samária ostroma azonban nehéznek bizonyult, azért követeket küld Áhábhoz, hogy kapitulációra szólítsa fel. Erről az üzenetről és a király válaszáról olvasunk ezekben a versekben.
Az első üzenet értelme és fordítása zavaros. Helyesen így olvashatjuk: „ezüstöd és aranyod az enyém, de feleségeid és szép fiaid a tiéid” (3 v.). Áháb válasza udvariassági forma, mely az üzenet elfogadását jelenti.
A második üzenet már a feleségeket és a fiakat is kéri, sőt a szabad zsákmányolás engedélyezését. A 7/b v. fordítását így látjuk helyesnek: „mert hozzám küldött feleségeimért és fiaimért. Ezüstöm és aranyam nem tagadtam meg tőle”. A királyi háremre való igény ugyanis a keleti gyakorlat szerint a királyi hatalomra való igény is (lásd 2. részben). Izráel királya válaszát a vénekkel tanácskozza meg. Az első feltételt az asszír veszélyre tekintettel elfogadta volna, de a másikat nem teheti. A 3. üzenet már az arám király fenyegetése, melyben gőgjének és elbizakodottságának ad kifejezést. Áháb egy akkori közmondással válaszol, melynek értelme a mi nyelvünkön: nyugtával dicsérd a napot! Pedig Benhadad már előre ivott a medve bőrére.

1 Kir. 20,13–21. Isten tud segíteni.

Isten abban mutatja meg a hűtlen népe iránti szeretetét, hogy prófétát küld hozzájuk üzenetével. Áhábnak így kell megismerni, hogy Izráel Istene az Úr, aki tud segíteni és szabadítani. Isten nem mondott le Áhábról és Izráelről sem. Az erőviszonyok az Úr segítsége által egyszerre megváltoztak. A kisebb katonai erőt képviselő Izráelből is csak egy töredék, 232 ember által akar az Úr szabadítást adni (1Sám 14:6). Nem tudjuk hogyan történt az arámok leverése. Csak azt, hogy az Úr állt a győzelem mögött. – A 20–21 versek jobban érthetők a 20/a, 21, 20/b sorrendben. Áháb megtapasztalja, hogy az Úr a magát megalázót felmagasztalja és a gőgöst megalázza.

1 Kir. 20,22–25. Emberi tanácsok.

Mindkét király kapott tanácsot az első ütközet után. Áhábhoz próféta szól. Nem igét hirdet, csak tanácsot ad. Egyéni véleményét mondja el, de úgy, mint aki Istennel való közösségéből nézi az eseményeket. Tanácsa egyszerű: legyen erős és legyen kész, mert az ellenség is készül. – Az arám király is kap tanácsot szolgáitól, vagyis főembereitől. Kiértékelik a vereség okát. Az a különös, hogy a pogány király tisztviselői vallásos okokat látnak a vereség mögött. Kifejezésre jut benne az a pogány vélekedés is, hogy az istenek hatalma területileg korlátozott. Samáriában, Izráel Istene, a „hegyek Istene”, uralmi területére léptek. Izráelt a síkságon lehet és kell megverni. Aztán a hadsereg átszervezését tanácsolják. A szövetséges királyok helyére helytartókat kell állítani, akik fegyelmezettebbek.

1 Kir. 20,26–34. Isten mindenütt Úr.

Amint a próféta előre látta, úgy történt. Benhadad serege egy év múlva felvonult a síkságon, Áfék alatt, arám területen. Nem egyenlők az erőviszonyok most sem. A nagy arám sereghez képest Izráel csak két kis kecskenyáj. Reménytelen harc lenne emberi erőfeszítéssel. De újra melléjük állt az Úr a próféta szavával. Izráel és Arám előtt arról tesz bizonyságot beavatkozásával, hogy nemcsak a hegyeken, hanem a síkságon és mindenütt Úr. Ismét csoda történik. Ezt sem írja le az elbeszélés. Csak az arámok nagy vesztesége és a leszakadó várfal hirdetik Izráel Istenének csodálatos segítségét. A király sem tud menekülni, csak bolyong a várfalak között. Az előző ütközetből még megverten is királyként vonulhatott el (20 v.). Most nem gőgös úr (10 v.), hanem szánalmas ember. Nem fölényes követséggel szólítja most fel megadásra Izráel királyát, hanem ő kapitulál és könyörög életéért. A zsák a bűnbánat, a kötél a fej körül az alázat és alárendeltség jele volt. Izráel királya valóban könyörületes király lett. A „testvérem” megszólítás szokásos volt egyenrangú királyok között. Majd a győztes a legyőzöttet kocsijába hívja. Az ellenkező volt a gyakorlat. Ha életben is hagytak egy legyőzött királyt vagy vezért, annak a győztes király kocsija mellett kellett futni. Benhadad ajándékkal köszöni meg szabadságát. Visszaadja az apja idejében elvett városokat és engedélyt ad, hogy Damaszkuszban bazárutcákat rendezzenek be. Áháb szövetségét ajánlja fel. A sálak szó itt ajándékozni jelentésben használatos.

1 Kir. 20,35–43. Isten más mértékkel mér.

Egy embert vagy egyes eseményeket, különböző szempontból lehet nézni. Bár Áháb uralkodása politikai és gazdasági tekintetben előnyös volt Izráelre nézve, Isten igéje egy próféta-tanítvány által megítéli Áhábot Benhadad megkímélése miatt. A Dtr anyagát egy, a 13. fejezettel sok hasonlóságot mutató elbeszélésből vette. Különösen hangzik az Úr igéjére hivatkozó névtelen próféta kérése társához, hogy üsse meg őt. A későbbiekből derül ki, hogy próféta-jelet akart magán viselni. A próféta-közösségek tagjai néha tetoválással is megjelölték magukat, hogy így is felismerjék őket. Mielőtt azonban a király elé ment volna, egy kötéssel felismerhetetlenné tette magát. Majd a király előtt a Nátánéhoz hasonló példázat elmondásával akarja elérni, hogy a király maga fölött mondja ki az ítéletet. Aztán ő is személyessé tette az üzenetet (2Sám 12). Az egy talentum ezüst a megfizethetetlen váltságdíjra mutat. Az Ex 21:32 értelmében ez 100 szolga váltságának felelne meg. A kötés levétele után ismerte fel Áháb, hogy próféta az illető, aki Isten ítéletét hirdette néki. Amikor Benhadadot megkímélte, Isten népe ellenségét engedte szabadon. Ezért sújtja majd az Úr ítélete. Mint tudjuk – három év múlva beteljesedett a próféta ítélethirdetése. Közben azonban Áháb még mélyebbre jut az Úr ellen való engedetlenségben, hogy – mint a 21. fejezet mutatja – Illés próféta által még határozottabban hangozzék el az ítélet ellene. Most még nem érez bűnbánatot, csak elkeseredés és harag van a szívében. Az Úr nem siet ítéletének végrehajtásával.

1 Kir. XXI. RÉSZ

A Nábót szőlője sorsának leírásáról szól ez a fejezet, mely az Illésről szóló próféta-elbeszélések anyagához tartozik. A Dtr történetíró osztotta be a 20. és 22. rész közé, hogy így adjon hangsúlyt az Áháb bukását leíró következő fejezetnek. Arról az Istenről tesz bizonyságot, aki oltalmazója az ő rendjében élő népének és a királytól is számon kéri, ha vétkezik Isten törvénye ellen. Az 1–16 versek Nábót sorsát írják le, a 17–29 versek pedig az Illés próféta által Áháb ellen meghirdetett ítéletet. A második szakaszban különösen nyilvánvaló a Dtr munkája.

1 Kir. 21,1–16. A jog és a hatalom harca.

Az első vers bevezetése a szerző által tett megjegyzés a leírandó eseményekhez. Nábót, akiről az elbeszélés szól, jezréeli lakos, akinek szőlője van a királyi palota mellett. A „Samária királya” kifejezés ebben a korban még csak a városra vonatkozik, mert maga a tartomány csak később kapta ezt a nevet. Jezréelben is volt palotája az izráeli királyoknak, mely valószínűleg nyári rezidencia lehetett. Áháb király szeretné megszerezni Nábót szőlőjét. Jog szerint két lehetősége volt erre: elcserélni vagy megvásárolni. Ilyen értelemben tett ajánlatot Nábótnak. Ő azonban nem fogadja el a király ajánlatát. Elutasító válasza nem a megszokotthoz való konzervatív ragaszkodás. Mélyebb oka van. Szőlője, őseitől kapott örökség, melytől ő, aki Isten népe rendjében akar élni, nem válhat meg. Izráelben ugyanis úgy tekintették a földet, mint Isten tulajdonát. Isten adta a honfoglalás alkalmával az egyes törzseknek és nemzetségeknek. Az így kapott szent földet, mint Isten haszonbérlői őrizték és adták tovább utódaiknak. A földtulajdon képezte a régi Izráelben a gazdasági és állami élet alapját. Csak az volt a teljes jogú izráeli polgár, akinek földje volt. Fontosnak tartották azért, hogy az atyáiktól kapott földet megőrizzék és kényszerítő körülmények nélkül ne idegenítsék el (Lev 25:23–28; Num 36:7). Nábót válaszát tehát személyes joga mellett Isten törvénye is motiválja. Számára Isten parancsa fontosabb, mint a király kívánsága. Az Istenhez való hűség mellett eltörpül előtte a jó üzlet lehetősége. De Nábót válasza kifejezi az Isten rendjében élő nép szabadságát is. Mivel Izráel Isten nagy családja, nem köteles megalázkodni a királyi kívánság előtt.
A királyi tulajdon különbözött a többiekétől. Nem személyes tulajdon volt, hanem a hivatallal járt. Birtokai: koronajavak voltak. Dinasztiák változásánál fontos következményei voltak ennek, mert a koronajavak az új királyi család tulajdonává lettek (2Sám 9:7; 12:8). Többféle. lehetőség volt a királyi javak növelésére: vásárlás, elítélt személyek vagy elmenekültek vagyonának birtokbavétele. Ezeket a király vagy hűbérül adta, vagy a királyi kamarás irányítása mellett kezeltette. Az 1910-es ásatások alkalmával megtalált osztrakák sok adatot tartalmaznak a valószínűleg Áháb idejéből való koronajavakról.
Áhábot bántja ugyan Nábót válasza, de nincs törvényes eszköze kívánsága megvalósítására. Az izráeli ember érzelmi hullámzására jellemző indulatossággal ment haza palotájába. Ilyen állapotban találja felesége, Jezábel. Ő nem veszi tudomásul Isten népének életrendjét, ő a keleti államjog szerint a királyi hatalmat korlátlannak tartja, így igényt támaszthat az alattvalók földjére is. Ezt a királyi hatalmat jelezte Sámuel is a királyt kívánó népnek (1Sám 8:10–22). Jezábel közbelépésével a jog és a hatalom harca kezdődik el. Szeretné azonban az igazság látszatát megőrizni, azért gonosz tervet eszelt ki. Áháb nevében és gyűrűjével lepecsételve leveleket írt a jezréeli véneknek és a főembereknek. Pontos utasítást ad, miképpen járjanak el. A vének tiszte még a régi nemzetségrendből származik. A nemzetségfők egy helység legfőbb testületét képezték. A főemberek a szabadok, a teljes jogú polgárok képviselői voltak.
Böjti napok tartása szokásos volt Izráelben különböző csapások és megpróbáltatások idején. Ilyenkor a helyi gyülekezet is összejövetelt tartott. Böjtöltek, énekeltek és kérték Istent a csapás elfordítására. Megvallották bűneiket és együtt keresték Isten haragjának okát (Józs 7; 1Sám 14:36–46). Jezábel tervébe jól illett az ilyen nyilvános alkalom tartása. Nábótnak a főhelyen kell ülni, hogy kifelé azt mutassák ezzel: nem haragszik rá a király a szőlő miatt. Jezábel pedig így akarja még jobban megalázni. Aztán a gyűlés során, a kigondolt terv szerint; két elvetemült embert állítottak, mint vádlót, Nábóttal szembe. Mindig két tanúra volt szükség, ha valakit el akartak ítélni (Num 35:30; Deut 17:6; 19:15; Jn 8:17; Mt 26:60). – A vád Nábót ellen, hogy káromolta, átkozta Istent és a királyt. A szentségtörvény szerint (Lev 24:16) az Úr nevének káromlása halálos bűn volt. De a törvény tiltotta a király káromlását is (Ex 22:27). Az átkot éppen olyan hatékonynak tartották, mint az áldást, azért fontos volt az átkozódó kizárása a nép közül, a kiközösítést jelképező megkövezés által, hogy így megszabaduljanak Isten haragjától. A hamis tanúk vallomásával a törvényesség látszatában ítélkezhettek Nábót fölött. Mint a Mt 26:65 mutatja: Jézust is Isten káromlásáért ítélik el.
A 11–13 v. szerint minden Jezábel tervének és utasításának megfelelően történt. A vének és főemberek, akik nem tudják, hogy mindez csak ürügy és látszat, kénytelenek kimondani az ítéletet: megkövezés a városon kívül.
A 14–16 v. szerint Jezábel üzenetet kap Nábót megkövezéséről, így Áháb már elfoglalhatta a szőlőt, amit jogosan nem tudott megszerezni. Nem izráeli törvény adott jogot a királynak még így sem az elítéltek vagyonának elfoglalására, hanem a keleti uralkodóknál szokásos gyakorlatot követte. – A 2Kir 9:26 szerint Nábót fiait is elítélték, így nem maradt örökös. Jellemző, hogy Áhábnak mindebben csak passzív része van. Áháb hallgatása által lett feleségének bűntársa. De ugyanígy osztoztak Jezábel bűnében a jezréeli vének, főemberek és Jezréel lakói is.

1 Kir. 21,17–29. Isten látja az igazságot.

E szörnyű embertelenség olvasása közben kérdések támadhatnak bennünk. Miért engedte Isten? Miért nem leplezte le a hamis tanúkat? Miért hallgatott? Ez éppen úgy Isten titka itt, mint az volt a golgotai keresztnél. Pedig tudott az Úr Nábót sorsáról. Mutatja az Illéshez szóló ige. A dábar szónak a héberben dinamikus és konkrét értelme van. Meghatározza az eseményeket és történéseket. Így szólítja meg az Úr most Illést igéjével, hogy ítéletet hirdessen Nábót haláláért Aháb és Jezábel ellen. Illés, mint az Úrtól kapott üzenet hordozója, bátran áll újra Áháb elé. Gyilkosnak és rablónak nevezi a királyt. Majd meghirdeti a halálos ítéletet. Mert ő is Isten jogát képviseli a hatalommal szemben, Isten igényét a Baal-lal szemben. Nábót ugyan meghalt, de a szőlőt, csak átmenetileg birtokolhatja Áháb és Jezábel. – Áháb előbb csak Illés személyes haragját érzi, de később megalázkodik az Úr kezéből elfogadott ítélet alatt. A 21–22.24 versek a Dtr stílusát mutatják, aki kiegészítette az Illés próféta által elmondott szavakat (lásd 16:1–4). Későbbi pótlás a 25–26 v., szintén a Dtr szellemében.

A 27–29 v. Áháb megalázkodását és bűnbánatát mutatja. Az Úr pedig kész még ilyen halálra ítélt embernek is halasztást adni, mert nem gyönyörködik a bűnös halálában. Csak később, fia napjaiban, teljesedett be az Áháb házára kimondott ítélet (2Kir 9:27–10:14).
Az embert az elnyomók önkénye ellen védelmező Isten igazságáról és ítéletéről szól ez az elbeszélés. A prófétai szolgálatot teljesítő egyháznak küldetése annak hirdetése, hogy Isten az elnyomott emberek és népek mellett áll és számon kéri a hatalmaskodók bűneit.
Transzparens ez a történet. Nábót története mögött Jézus Krisztus alakja és a kereszt árnyéka magaslik fel. Sok vonatkozásban megismétlődik az, ami itt történik. Bár más szőlőről van szó nála, melynek megőrzését vállalta, Ő is védetlenül és kiszolgáltatottan testesíti meg Isten jogát és igényét e világban. Vele is végig csinálnak egy hamis bírói eljárást korának vénei és főemberei. Őt is hamis tanúk vádolják istenkáromlással. Néki is elitélten és kiközösítve a városon kívül kell meghalni. De míg Nábót halála csak leleplezte a bűnt, Jézus halála váltságdíj lett az Úr szőlőjéért.

1 Kir. XXII. RÉSZ

Nem történeti tudósítás elsősorban ez a fejezet, hanem prófétai elbeszélés. Központjában nem a 3. arám-háború leírása áll, hanem az igaz és a hamis prófétaság kérdése. Itt egy történeti keretbe illesztve szemlélteti az elbeszélés a kétfajta próféciát. Különösen foglalkoztatta ez a kérdés Isten népét Jeruzsálem pusztulása után, azért akar a Dtr e régi prófétai elbeszélés által is eligazítást és feleletet adni kortársainak.

1 Kir. 22,1–4. A történeti helyzet.

Az Áfék alatt vívott 2. arám-háború után (20:26–34) 3 évig békesség volt Izráel és Arám között. Közben az asszírok ellen Karkarnál 854/53, mint szövetségesek harcoltak együtt. Majd Áháb úgy gondolta, hogy a karkari ütközet Arámot jobban megviselte, mint Izráelt, azért közvetlenül utána lehetőséget látott arra, hogy Rámót Gileádot visszaszerezze tőlük. Rámót Gileád a honfoglalásnál menedékváros és lévita-város lett (Józs 20:8; 21:38). Salamon alatt az egyik tartomány székhelye (4:13). Valószínűleg Omri alatt került Arám birtokába.
Azzal az arám királlyal akar most Áháb újra szembekerülni, akinek szabadon bocsátása miatt ítéletet hirdetett ellene a próféta-tanítvány (20:42). Szinte maga megy elébe sorsának, mikor szolgái, főemberei tanácsában elhatározza a harcot Rámót Gileádért. Mivel Izráel és Júda a régi harcok után akkor már békességben élt egymás mellett, könnyen sikerült Júda királyát, Jehósáfátot is megnyerni terve támogatására.

1 Kir. 22,5–12. Próféta a próféták ellen.

Izráel régi harcaiban döntő jelentőségű volt, hogy háború előtt Isten akaratát megtudják (Bír 20:23.27; 1Sám 23:2.4; 1Kir 12:22–24). Az istenfélő Jehósáfát júdai király azért Áhábtól is azt kéri, hogy az Úr megkérdezése nélkül ne induljanak el. Áháb könnyen teljesíthetőnek tartotta kívánságát, mert rendelkezésére állt 400 próféta. Kik ezek? A 18:4 szerint Jezábel az Úr prófétáit megölette. A megmaradtak elrejtőztek és nem léphettek fel Áháb udvarában. Ezek a próféták a király által tartott emberek voltak. Izráel Istene prófétáinak mondták ugyan magukat, de elhívás és küldetés nélkül, mint mesterséget gyakorolták a prófétaságot. Nem álltak sokkal magasabb szinten, mint Baal prófétái. A király fizette és jutalmazta őket, azért az volt a kötelességük, hogy prófétálásuk által, főként politikai vállalkozásoknál, támogassák a király elgondolásait. Mivel a király asztaláról éltek, természetesen sikert és szerencsét jósoltak (Mik 3:5). Rövidlátó szemléletük szerint az ígéreteket Izráelre, az ítéleteket a pogányokra alkalmazták. Nem eredeti egyéniségek voltak, hanem egymást ismételgetve adtak jövendölést (Jer 23:30). Gyakran szimbolikus cselekményekkel is szemléltették mondanivalóikat. E próféták azt hirdetik, amit Áháb várt tőlük: az Úr kezébe adja Rámót Gileádot. Jehósáfátot azonban nem nyugtatja meg e próféták kórusa. Jól érzékelte az Áháb udvarában uralkodó állapotot. Olyan prófétát szeretne azért hallani, aki valóban az Úr üzenetét. hirdeti. Áhábnak a Mikájehútól való vonakodása mutatja, hogy mennyire nem vette komolyan prófétái szavát maga sem. A 26 v. arra mutat, hogy fogságban is tarthatta Mikájehút. A látszatért azonban enged Jehosáfát kívánságának. A próféták megkérdezése hadba vonulás előtt ünnepélyes aktus volt. Samária kapujában, a népgyűlések helyén, királyi székben ülve várják Mikájehú próféta előhívását. Közben Áháb prófétái már prófétáltak, a héber szöveg szerint: „prófétaként viselkedtek”. Táncoltak és más szokásos mozdulatokat végeztek, hogy magukat extázisba hajszolják. Prófétai viselkedésre mutat Gidkijáhú szimbolikus cselekménye is, aki vasszarvak által Arám „felöklelését” ábrázolja ki. Az ilyen cselekménynek varázserőt tulajdonítottak a primitív népek. Úgy vélték, hogy Isten azt csinálja utánuk, amit kiábrázoltak. Az imitáció által akarták kikényszeríteni Isten cselekvését.

1 Kir. 22,13–23. Az igaz prófétai üzenet.

A Mikájehúért küldött követ igyekszik útközben rávenni a prófétát, hogy a 400 prófétához hasonlóan szóljon és jót ígérjen. Válasza egyszerű: azt fogom mondani, amit az Úr parancsol majd nékem. A király kérdésére először ugyanazt mondja, amit az udvari próféták. Tudja, hogy Áháb ezt szeretné hallani tőle. Áháb azonban hanghordozásában gúnyolódást érezhet, azért eskü alatt kényszeríti, hogy közölje az Úr üzenetét. Ekkor a próféta elmondja két látomását. Az első látomás a gazdátlanul, pásztor nélkül maradt, elszéledt Izráelt szemlélteti. Már ez is érzékenyen érinti Áhábot. Majd a második látomás egészen feltárja, hogy mi az Úr döntése e hadjárat kimenetelét illetően. A próféta látomásában tanúja az Úr királyi széke előtt a mennyei seregek tanácsának (Ézs 6; Ez 1; Zak 3). Ebben a tanácsban hallja a próféta, hogy arról volt szó: ki szedi rá Áhábot, hogy felvonuljon és elessen Rámót Gileádban? Egy lélek, egy lény a világfeletti teremtmények közül, vállalja, hogy hazugság lelke lesz a próféták szájába és így fogják rászedni Ahábot. Ebből a látomásból értette meg a próféta, hogy a 400 prófétának az Úr adta a hazugság lelkét Áháb elvesztéséért szájukba. A prófétai bizonyságtételnek egy különös példájáról olvasunk itt. Nem megbízatás szerint kapott igét hirdet, hanem az Úrtól kapott látomás megértése lett számára igévé. Az Úr akaratának megismerését hirdeti úgy, mint az Úr igéjét.

1 Kir. 22,24–28. A prófécia hatása.

Mikájehú látomása feltárja az Úr tervét. Belőle Áháb és prófétái egyaránt megérthették Isten akaratát. Először Gidkijáhú reagál sértett hiúságában a megértett kijelentésre. Elfogadhatatlannak tartja, hogy csak Mikájehú vehet üzenetet Istentől. A próféta azonban nem folytat teológiai párbeszédet vele, hanem rábízza az Úrra az igazság eldöntését. Egy jövendő napra utal, mikor ki fog derülni, hogy ki volt igaz és ki volt hamis próféta. Szemléletes képpel utal erre az eljövendő napra.
Áháb nem válaszol a próféciára, hanem intézkedik, hogy vegyék őrizetbe a prófétát és szigorított fogságba tartsák, amíg ő győztesen visszatér. Nem hisz a próféta szavának, azért legalább elnémítani szeretné, hogy emberi terveit végrehajtsa.
Mikájehú, aki az Úrtól kapott látomás igazságának teljes bizonyosságában van, nem szól egy szót sem a börtön ellen, nem tiltakozik a király igazságtalansága ellen. Nem menti, nem igazolja magát, biztos abban, hogy majd az események megmutatják kinek volt igaza. De a közbenlevő időben vállalnia kell, hogy fogoly, kigúnyolt, üldözött és megvetett legyen. Az igaz prófétai magatartást és nyugalmat szemlélteti saját sorsával. Mártírként kerül a király fogságába azért, mert igét hirdetett. Nem tudunk további sorsáról. De azt tudjuk, hogy az általa hirdetett üzenet igaz lett. Igen, a prófétát el lehet némítani, de Isten igéje mindörökké megmarad és érvényes marad. Mikájehú utolsó mondatával kezdődik a Mikeás próféciája. Van aki mondja tovább: Mikájehú: „kicsoda olyan mint Jahve”?!

1 Kir. 22,29–38. Emberi mesterkedés a próféta ellen.

Már abban megmutatta Áháb szembeszállását Isten akaratával, hogy a prófétát bezáratta. Tudatában van annak is, hogy mivel ő e háborúnak az elindítója, az arám király őt szeretné elfogatni elsősorban. Félelemből, de egy kicsit emberi mesterkedéssel is szeretné kijátszani, hogy a prófétai szó beteljesedjék rajta. Álruhába öltözött, hogy ne legyen felismerhető. A prófétai látomás ugyanis világosan mutatta, hogy az Úr személyesen Áhábot akarja most megítélni. De az arám király parancsa is mutatja, hogy most ő is eszköz Isten kezében Áháb megítélésére.
Érthetetlen az istenfélő Jehósáfát magatartása. Miért nem állt a próféta mellé? Miért megy harcba a prófécia ellenére? Nem szól erről semmit az elbeszélés. De bűnét megmutatja abban, hogy bűnhődni kell magatartásáért. Az ő bűnhődésének azonban van egy Istentől kiszabott határa. Csak az életveszélyig, a kétségbeesésig jut el, de életben marad. Bizonyára segélykiáltásáról ismerik meg az arámiak, hogy nem ő Izráel királya. A 2Krón 18:31 szerint imádság volt ez a kiáltás Isten segítségéért. Áháb fölött azonban teljesülni kell Isten ítéletének. Jól szemlélteti ezt a találomra meghúzott nyíl képe. El akart rejtőzni Isten ítélete elől, de nem lehet. Az arámok nem tudják hol van Áháb, de Isten tudja. Sőt a körülmények is úgy alakulnak, hogy sebesülten sem tud harcikocsijával visszafordulni, hanem ott vérzik el. Beteljesedik Mikájehú próféciája. Nem győztesen jött meg, hanem holtan hozták haza. Szeretett volna ugyan a próféta ellen is tüntetni győzelmével, de kiderült, hogy a fogságban sínylődő prófétának igaza volt.
Beteljesült Illés próféciája is (21:19). Nem volt benne a próféciában, hogy „a parázna nők mossák”. Montgomery szerint úgy kerülhetett ez a kiegészítés az ítélet teljesedésének leírásába, hogy a kutyák alatt a későbbi olvasók a férfi paráznákat érthették, ezért írták az elbeszélés kiegészítéséül oda a parázna nőket is. Ezzel is hangsúlyozni kívánták a bálványimádó Áháb szégyenletes halálát. – Beteljesült a névtelen próféta-tanítvány próféciája is (20:42), amiért akkor szabadon engedte az Isten által megítélt arám királyt.

1 Kir. 22,39–40. Áháb életműve.

A szokásos záróformát tartalmazza ez a két vers. A bevezető formában azt tudtuk meg, milyen sokat tett Áháb Isten ellen. A prófétai elbeszélések azt mondták el, mennyit tett Isten Áhábért, hogy megtérésre hívja. Itt a záró megjegyzésekben életművének csak múlandó alkotásairól olvasunk. Lelkeket rombolt, falakat épített. A samáriai ásatások felszínre hozták Áháb elefántcsont palotájának alapjait. A palota hatalmas védelmi fallal volt körülvéve. Nevét a falakon és ajtókon levő elefántcsont díszítésekről kapta. A városok megerősítéséről csak a 16:34-ben közölt adatokat tudjuk. Bár Isten ítéletéből Áhábnak az Arám elleni harcban kellett meghalni, a kevés jóért, ami benne volt, atyái sírjába temethették el (21:19).

1 Kir. 22,41–51. Jehósáfát.

Jehósáfát 868–847 között uralkodott. Nevének jelentése: Jahve ítél. De abból, ami Isten ítélete Jehósáfát fölött, már kortársai is megláthattak valamit. Ilyen alapon tesz róla később a Dtr is bizonyságot. Az itt közölt adatokban vallásos, politikai magatartásáról és kereskedelmi kapcsolatairól olvasunk. Istenfélő ember volt, aki tovább folytatta atyja, Ászá tisztogató munkáját. Istenfélelmének a róla szóló többi elbeszélésekben is sok jó bizonysága van. Politikai magatartását az jellemezte, hogy a békesség útját kereste Izráellel. A békés kapcsolat külsőleg is megerősödött azáltal, hogy fia Aháb lányát vette feleségül (2Kir 8:18). Ez a házasság azonban sok rosszat is hozott Júdára nézve. – Kereskedelmi, gazdasági vonatkozásban a népért fáradozott. A Tarsis-hajók építésével Salamon munkáját folytatta az Ofirba tett kereskedelmi utazásokkal. Jehósáfát emlékét nem romok őrzik, hanem hite és az Úrhoz való hűsége.

1 Kir. 22,52–54. Ahazjá izráeli királyról rövid bevezetés.

Áháb fia atyja bűnében járt tovább. Sőt anyja hatására ő már csak Baalt szolgálta. E két királyról szóló megjegyzések is mutatják, hogy mennyire másként alakulnak a dolgok Júdában, ahol Dávid örökségében járnak, mint Izráelben, ahol Jeroboám bűnei érnek tovább az ítéletre.