1 Kir. X. RÉSZ

A fejezet mondanivalóját a 23 vers foglalja össze: „Salamon király nagyobb volt a föld minden királyánál gazdagságban és bölcsességben”. Az 1–13 versek Séba királynőjének látogatását beszélik el, ezzel szemléltetve Salamon hírét és bölcsességét, a 14–29 versek pedig adatokat közölnek Salamon gazdagságáról. A Dtr szerző munkája abban állott, hogy egybeszerkesztette a Salamont dicsőítő, a híréről és gazdagságáról szóló, a hagyományokból ismert anyagot.

1 Kir. 10,1–13. Séba királynőjének látogatása.

Ez elbeszélés hátterében történeti tény van ugyan, de a népies hagyomány legendás színbe öltöztette a királynő látogatását Salamon királynál. Történeti ismereteink szerint Séba népe eleinte Arábia északi részén lakott. Kr. e. a 8. században nyomult be Dél-Arábiába (Jemen) és ott virágzó államot létesített. Asszír feliratok is igazolják ezt. Erre az államra gondol ez az elbeszélés. Az Ószövetség többször említi Sébát. Híres volt gazdaságáról, ékszereiről (Zsolt 72:15; Ézs 60:6; Jer 6:20), valamint kereskedelméről (Jób 6:19; Ez 27:22 skv.; 38:13).
A királynő látogatásának oka: Salamon bölcsességének híre. De a Dtr hangsúlyozni kívánja azt is: az Úr neve miatt lett híressé. Feltehető, hogy a látogatás hátterében a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése és ápolása állott. A találós kérdések alatt példabeszédek értendők, melyek megértéséhez nemcsak ötletesség, hanem életbölcsesség is szükséges volt. Általában kedvelt társas szórakozás volt ez Keleten, mind a nép között, mind a fejedelmi udvarokban. Izráeli találós kérdésekről is tudunk (Bír 14:14.18; Péld 6:16 skv.; 30:4.15.18). Tekintélyes kísérettel és gazdag ajándékokkal érkezett a királynő. Salamon bölcsessége és gazdagsága olyan hatással volt rá, hogy a héber szöveg szerint: „nem maradt benne semmi rúah”. A rúah jelentése itt: lélegzet, életerő. Salamon palotája, udvartartása és áldozata (2Krón 9:4), mind nagy hatással voltak rá. Csodálatát juttatja kifejezésre a Salamonról elmondott dicséretében (6–7 v.). De nemcsak Salamont, hanem Salamon Istenét is magasztalja, aki őt királlyá tette. Nem személyes hitvallásnak kell ezt elsősorban értenünk, hanem ez ország és nép Istene előtt való hódolatnak. A pogány elképzelés szerint ugyanis reális hatalomnak tartották egy-egy ország istenét. Hírám is így dicsőítette az Urat. A Dtr azonban azt hangsúlyozza, hogy Séba királynője esetében többről van szó az általános keleti szokásnál, mert íme idegen királyok is észreveszik és elismerik Izráel Istenét, tetteit és hatalmát. A Biblia más helyeken is fontosnak tartja, hogy idegenek is halljanak az Úrról és lássák az ő tetteit. Így áll Mózes fáraó előtt. Erről vall a Zsoltáros (Zsolt 126:2). Ezért jönnek a keleti bölcsek Betlehembe. Ezért kell Pálnak is a császár elé állni. A 10 és 13 versek a kölcsönös ajándékokról szólnak. Hangsúlyos Salamon gazdagsága és ajándékozó készsége. A 10–12 versek helye a 9:26–28 után lenne. Hírám hajói az általa készített hajókat jelölik.
Megemlítjük még az 1–13 versekhez, hogy Séba királynője látogatásáról sok legenda keletkezett az arabok között. Az étiópiai hagyományok a császári ház származását Salamon és Séba királynője kapcsolatából vezetik le. Ilyen hagyományos gyökerei is vannak tehát annak, hogy a szerecsen királynő komornyikja Jeruzsálembe megy (ApCsel 8:26–39). Isten kegyelméből még nagyobb ajándékkal és örömmel térhet haza, mint Salamontól Séba királynője.

1 Kir. 10,14–29. Salamon gazdagsága.

Különféle adatokat tartalmaznak ezek a versek. Salamon évi bevételét a kereskedelem, az arab királyok adói és a helytartók beszolgáltatási adták (14–15 v.). A szerzett aranyak egy részéből pajzsokat csináltatott (16–17 v.). Ezek a pajzsok reprezentatív célt szolgáltak. Egy mina: 50 sekel, egy sekel 9–13 kg. A 18–20 v. az elefántcsont királyi széket írja le, mely a királyi szék csarnokában volt. A leírás keleti trónok mintájának követését mutatja. Az oroszlánok az erő és hatalom jelképei voltak. A 21–22 v. jelzi, hogy a Libánon-erdő háza volt az értékek megőrző helye. A beszerzés eszközei pedig a Tarsis-hajók. Hajófajta megjelölése lehetett ez a név (Ézs 2:16). Exotikus állatokkal is kereskedtek. Salamon idejében Edómon és Filiszteán át könnyen tengerhez jutottak. A 23–25 v. szerint Salamon gazdagságát növelték az ajándékba hozott értékek is. A 23 v. az egész fejezet tartalmát foglalja össze. Mivel Isten áldása alatt él a király, ezért ismerik el a világ uralkodói bölcsességét és hatalmát. A 26–29 v. arra mutat, hogy Salamon kereskedelméhez tartoztak a harcikocsik és lovak is. Nem tudjuk, hogy a „hittiek” megjelölésével a hettita birodalom maradványaira gondol-e a szerző, avagy csak általában, mint kanaániakat említi a hittieket. Salamon hatalma Arám több részére kiterjedt.
Az Újszövetségben Jézus két vonatkozásban említi Salamont. Mint Séba királynője fogadóját és megajándékozóját (Mt 12:42; Lk 11:31) és mint a dicsőség példáját (Mt 6:29; Lk 12:27). Séba királynője számára elég volt Salamon híre ahhoz, hogy vállalja a nagy utat és meglátogassa a királyt. Jézusban „nagyobb van itt Salamonnál” és ez a nemzetség nem vágyik az ő szavainak hallgatására. Salamon dicsőséges uralkodására a későbbi nemzedékek nosztalgiával gondoltak vissza és a Messiás eljövendő uralma előképének tekintették. Az ő gazdagsága és dicsősége azonban magának a népnek kényszermunkát jelentett. Dávid igazi magva és fia, Jézus Krisztus pedig önként leteszi mennyei dicsőségének gazdagságát, – melynek csak árnyképe lehetett Salamon országa –, magára veszi az egész nép, az egész világ terhét azért, hogy mi az ő szegénysége által gazdaggá lehessünk (2Kor 8:9). Salamon emberi találós kérdések megfejtése által mutatta meg bölcsességét, Jézus pedig úgy, hogy valóságos emberi kérdéseinkre feleletül és megoldásul saját magát adta: „bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1:30). Ami Salamon alatt csak ígéret és kóstoló volt a sálóm-ból, Jézusban valóságosan beteljesedett.

1 Kir. XI. RÉSZ

Az előző fejezetekben úgy állt előttünk Salamon alakja, mint aki az Úrtól kért és kapott bölcsessége által méltó és alkalmas volt arra, hogy – mint Dávid fia – az ígéretek hordozója legyen. Sok forrásanyag ismertetésével szemléltette a király bölcsességét, dicsőségét és gazdagságát. Közben mindig hangsúlyozta azt a gondolatot, hogy Salamon mindezt Istennek köszönheti. Ezért lett híresebb a föld minden királyánál. Temploma, palotája, bölcsessége és gazdagsága arról a sok ajándékról beszélnek, melyekkel az Úr megáldotta életét. Mikor a templomépítés után megjelent neki az Úr, már hangzott a Dtr szavain át az intés és figyelmeztetés, hogy el ne hajoljon a bálványokhoz, mert ezzel az egész nép romlását idézi elő. Ugyanis a király nem magánember, hanem mindig a nép reprezentánsa. Ebben a fejezetben a Dtr szerző már Salamon alakjának árnyoldalát mutatja be, bűneit, melyek miatt kimondja felette az Úr ítéletét. Elhajlásával Dávid házát is romlásba viszi. Vele olyan történeti folyamat kezdődik el, mely Izráel elszakadásához, később pedig a templom és az egész nép pusztulásához vezet. A kezdődő katasztrófa alapja Salamon személyében, bűneiben van. A Dtr tehát nem politikai magyarázatot ad, hanem teológiai értelmezést. Már itt felbukkan az a gondolat, amivel később állandóan találkozunk, hogy Isten Salamonnak kijelenti: a bűnökért milyen ítélet következik az ország életében. E fejezettől kezdve próféták kísérik végig Júda és Izráel történetét és a prófétai szó határozza meg az eseményeket. - Irodalmi szempontból régi, szóbeli és írásbeli forrásokra épül e fejezet. Ezt az anyagot dolgozta fel és értékelte a Dtr szerző művében. A fejezet tartalmát négy szakaszra osztva magyarázzuk.

1 Kir. 11,1–13. Salamon bűne és büntetése.

Míg királysága kezdetén azt lehetett elmondani Salamonról, hogy „szerette az Urat” (3:3), most a sok idegen asszony iránti szeretet lett életének meghatározója. Előbb belsőleg lett engedetlen Isten törvénye iránt, mivel feleségeit olyan népek közül is választotta, akikkel való keveredést az Úr tiltotta. Majd engedetlensége nyilvánvaló bűnökben is láthatóvá lett. Az asszonyok saját pogány isteneiket tisztelték és azoknak tiszteletére csábították a királyt is, aki megengedte a bálványimádás elterjedését az országban. A királynak biztosítani kellett az idegen asszonyok részére vallásuk gyakorlását, hazai isteneik imádását. Sőt az asszonyok kedvéért áldozati magaslatokat is épített. Több olyan népet sorol fel a szöveg, akikkel való házasságot a káros vallási befolyás veszélye miatt tiltotta az Úr (Ex 34:15–16; Deut 7:3; Bír 3:5; Józs 23:12). Fontos isteni parancsot hágott át tehát Salamon, amikor lebecsülte a tiltott házassággal járó veszélyeket. Feleségei közül név szerint csak egyet ismerünk: Roboám anyját, az ammóni Naamát (14:31). A tudósítások mindig külön kiemelik a fáraó leányát, akinek neve nem ismert. A megadott számok túlzottak, Salamon gazdagságát és hatalmát kívánják hangsúlyozni, hiszen költséges fényűzést jelentett a királyi háremek fenntartása. Ebben a tekintetben is felül akarta múlni a többi keleti uralkodókat. Salamon asszonyainak kétféle státusuk volt. A szárót szó: a „hivatalos asszonyokat” jelenti, azokat, akiket a király házastársának tekintettek. A többiek pedig a királyi hárem tagjai voltak. Az Énekek Éneke csak 60-at és 80-at említ (6–8). Abban a korban a többnejűség megszokott és elfogadott volt. A Deut 17:17 csak attól óvja a királyt, hogy ne legyen túl sok felesége. A királyok házasságai gyakran politikai házasságok voltak. – Az idegen istenek közül hármat említ a tudósítás. Astarté az összes kanaáni népek által tisztelt istennő volt. A termékenység és a szerelem istennőjeként is tisztelték. Milkóm vagy Molok az ammóniak istene (2Sám 12:30; Lev 18:21; 20:2–5). Kemós a moábiak „utálatossága” (Num 21:29; Jer 48:13). Az „utálatosság” szó lekicsinylő megnevezése a pogány isteneknek.
Salamon bűne az Úr haragját váltotta ki és büntetését vonta maga után. Ezért az Úr ítéletet hirdet Salamon ellen: elszakítja tőle az országot. Ugyanezt az ítéletet olvassuk Saulról (1Sám 15:27–28) és egy szimbolikus cselekmény is szemlélteti az ítélet bizonyosságát. Salamon bűne ellenére is érvényben marad azonban a Dávidnak adott ígéret. Ennek jele lesz a megmaradó egy törzs (lásd 32 v. magy.-nál) és Jeruzsálem. Az ítélet korlátozása Dávidért történik, akinek alakja, mint példakép és előkép vonul végig a királyok történetében. Jellemző, hogy a Krónikák könyve hallgat Salamon bűnéről. Sok nagy dolgot alkotott Salamon Izráelben vallási, kulturális, gazdasági, szervezési és politikai téren egyaránt. De éppen bukása teszi nyilvánvalóvá, hogy sem ő, sem az utána következő dávidi királyok nem tudják maradéktalanul betölteni az Isten előtt kedves király feladatát. Az Úr dicsőségét nem templomok, nem nagy emberi alkotások teszik láthatóvá, hanem majd az igazi Dávid fia: Jézus Krisztus, aki azért jut el a szenvedés nehéz órájára, hogy általa dicsőítessék meg az Atya neve (Jn 12:28). 1 Kir. 11,14–25. Az Úrtól támasztott ellenségek.
Nemcsak szavakban mondott az Úr ítéletet Salamon királysága felett, hanem ellenségek támasztásával kézzelfoghatóvá is tette azt. Két régi hagyományon alapuló elbeszélést jegyez fel a Dtr ezekben a versekben, hogy illusztrálja Salamon bűnének Izráelre is kiható következményeit. Hírámnak még azt üzenhette, hogy nincs ellensége (5:18) – a szátán szó (vö. Sátán) a régi héber nyelvben egyszerűen „ellenfelet” jelent –, most egyszerre kiderült, hogy az Úr nem csak áldásaival halmozza el Salamont, hanem intelmei szerint (9:6) elkezdi rajta az ítéletet engedetlensége miatt. Az Úrtól támasztott ellenségként fordul szembe Izráellel délen Edóm és északon Arám. Edóm Dávid idején került Izráel fennhatósága alá (2Sám 8:13–14). Később lázadás következménye lehetett a Joáb által végrehajtott megtorló akció. Hadad elmenekült Egyiptomba, ahol évekig a fáraó jóindulatát és barátságát élvezve élhetett. Majd Dávid és Joáb halála után visszatért hazájába. Edóm azonban továbbra is izráeli fennhatóság alatt maradt (9:26). Délen pedig a Cóbá királyától elmenekült Rezón lett Salamon ellenfele, aki Damaszkuszban alapított királyságot és Arám királya lett. Ellenségek kezdték tehát nyugtalanítani Salamon eddig békés uralkodását.

1 Kir. 11,26–40. Egy törzs „szövétnekül” marad.

Salamon vallási elhajlása, majd a külső ellenségek támadásának említése után, ebben a szakaszban arra a veszedelemre mutat rá a szerző, mely belülről fenyegette Salamon birodalmát. Szintén az Úr büntetéseként. Különböző forrásokból egybeszerkesztett elbeszéléssel van dolgunk. A 26–28 és 40 v. alapjául régi történeti adatok szolgálnak. A 29–39 v.-ben pedig egy prófétai elbeszélést olvasunk Ahíjá próféta küldetéséről.
A 26–28 és 40 v. Jeroboám személyéről ad tájékoztatást. „Efráti”, vagyis Efraim törzséből, Cerádából származik. Az anyja neve Cerúcáh („bőrbeteg”), „gúnynévnek is felfogható. Jeroboám egyszerű népi származású ember lehetett, aki a nehéz kényszermunkák végzése közben, munkája által emelkedett ki társai közül és lett felügyelővé. A szébäl szó, a szábal: „hordani” igéből, a teherhordók vezetőjét jelölheti. A gibbór hajíl kifejezés több értelmű volt. Jelölte valakinek a jogi és szociális helyzetét, de egyszerűen csak azt is, hogy derék ember. Az építkezéseknél kapott beosztása azonban alkalmat adott Jeroboámnak arra, hogy a nép szavának és elégedetlenségének hangot adjon. Ilyen értelemben fogható fel a „kezet emelt a király ellen” kifejezés. Így lett népszerű az emberek között, de veszélyes a király előtt. Ezért volt kénytelen Egyiptomba menekülni (40 v.), ahol akkor Sísák fáraó uralkodott (945–924-ig).
A 29–39 v.-ben leírt prófétai elbeszélés aztán azt mondja el, hogy az Úr ezt a Jeroboámot választotta ki eszközül Salamon királyságának megítélésére. Ahíjá próféta kapott megbizatást az Úrtól arra, hogy ezt Jeroboámnak tudtára adja. A próféta az üzenetet egy szimbolikus cselekménnyel közölte. Szimbolikus cselekményekről többször olvasunk a prófétáknál (1Sám 15:27–28; Ézs 8:1–4; 20:1–4; Jer 19:1–3; 32:6 skv.; Ez 4–5. r.). A jel teremtő kiábrázolója volt a jövendőnek. A prófétai igehirdetés dinamikus formája. Ahíjá 12 darabra tépett köppenye Izráel 12 törzsét ábrázolja, melyekből Jeroboám tíz darabot vehet, vagyis 10 törzset szakaszthat el, mint a próféta szavakkal is magyarázza. Egy törzs pedig Dávidért Salamon utódainak uralma alatt marad. E különös számítás értelme szerintünk az, hogy Júda törzse mellett, amely természetszerűleg ragaszkodott a dávidi királyok uralmához, Benjamin törzse az egyetlen a többi 11 közül, mely „Dávidért és Jeruzsálemért” jelül megmarad. E törzs területén feküdt Jeruzsálem. Ehhez a törzshöz tartozott Saul, az első király. Így marad ez a kis törzs, mint zálog az egész Izráelért, a dávidi királyságban. Ténylegesen azonban csak egy része tartozott később Dávid utódaihoz. Az Úr döntése ugyan – amint a szimbolikus cselekmény kiábrázolta – végleges, de Jeroboámnak még várnia kell Salamon haláláig, mert „Dávidért” csak Salamon fiától veheti el a királyságot.
Ez az egy törzs lesz a nír: a „szövétnek” az Úr előtt Dávidért Jeruzsálemben. Fontos üzenetet tartalmaz a „szövétnek” szó. A házban az égő szövétnek fénye annak volt a jele, hogy laknak abban a házban és nem halt ki a család (Jer 25:10; Jób 18:6; Péld 13:9; 20:20). Ezt a lakóházaknál ismert képet Dávid házára alkalmazza. A megmaradó egy törzs lesz a szövétnek, a fényjel arról, hogy az Úr az egész Izráel jövendőjét a Dávid házához kötötte. Útjelző lesz a szövétnek a nép politikai zűrzavarában a jövőben is (1Kir 15:4; 2Kir 8:19; 2Krón 21:7; Zsolt 132:17). Tartalmilag a „szövétnek” alatt a Dtr a Nátán próféta által adott ígéretre gondol (2Sám 7). Jeroboám is kap ígéretet Izráel királyságára nézve. Feltételesen és csak emberi síkban Dávidhoz hasonló ígéretet, de a messiási célokról nincs szó ebben az ígéretben. Nem nágíd lesz, hanem csak király. Egy titokzatos „ha” nagy lehetősége hangzik el, mint prófétai szó, hogy Dávid ivadékát általa megalázza és alázatban tartsa az Úr. Az adott feltétel azonban már Jeroboám életében ítéletté lesz az izráeli királyság felett Jeroboám bűne miatt.

1 Kir. 11,41–43. Záradék.

A Dtr szerző a forrásra hivatkozik, ahonnan anyagát vette. Tehát Salamon történetének volt már egy, a Dtr munkája előtt keletkezett összefoglalása. A 43 v. később állandóan ismétlődő sematikus feljegyzés.

1 Kir. XII. RÉSZ

Az 1Kir 12. – a 2Kir 17. fejezetig Júda és Izráel királyságának történetét ismerjük meg. A következő 12–14. fejezetek a Dávid és Salamon uralkodása alatt perszonálunióban egyesült királyság kettészakadását és az első júdai és izráeli királyok uralkodását írják le. Irodalmilag a 12–14. fejezetek magvát az Ahíjá prófétáról szóló elbeszélés képezi, melyből már az előző fejezetben is olvastunk. Régi forrásanyag a 12. fejezet alapja is, melyet a Dtr szerző megjegyzéseivel látott el. Azt mondja el ez a fejezet, hogyan teljesedett be az Úr ítélete, melyet Ahíjá próféta által meghirdetett, vagyis hogyan szakadtak el Salamon fiától, Roboámtól az északi törzsek és választották királyukká Jeroboámot.

1 Kir. 12,1–24. Szociális forradalom Izráelben.

Már Salamon alatt nyilvánvaló lett a nép békétlensége és nyugtalansága. Fia, Roboám alatt pedig forradalmi erővel robbant ki az elégedetlenség. Mivel törvény szerint nem volt öröklődő királyság, Salamon halála után az északi törzsek újra dönthettek, hogy fenntartják-e Júdával a Dávid alatt létrejött perszonáluniót vagy önálló utat választanak. Az elődöknél is szó volt arról, hogy Izráel külön ismerte el királyságukat (1Sám 11:15; 2Sám 2:4; 5:3; 1Krón 29:20–22). Központi fekvésére és múltjára tekintettel Sikembe hívják össze a népgyűlést, hogy az izráeli törzsek nyilatkozzanak: elfogadják-e felkiáltással Roboám királyságát. Roboám biztos lehetett dolgában és csak formális aktusra gondolva mehetett el Sikembe júdai kíséretével. – (A 2–3 v. és a 12 v.-ben Jeroboám neve betoldás lehet. Ellentmond a 20 versnek. Valószínűleg azt hallotta Jeroboám, hogy tárgyalni fognak Roboámmal. Megvárta azonban a tárgyalás eredményét és csak akkor jött haza Egyiptomból. Ha ugyanis Roboám elfogadja a követeléseket, neki újra menekülni kellett volna). Izráel népe szociális követeléseket tárt Roboám elé. Elégedetlenségüket a Salamon alatt kivetett megterhelő adók és a kényszermunkák váltották ki. Helyzetük szemléltetésére az igavonó állat igájának a képét használják, mely nehéz és kemény volt. Bizonyára konkréten is elmondták követeléseiket. Roboámot váratlanul érték a követelések és három nap haladékot kért arra, hogy a kíséretében levő vénekkel tanácskozzék. Majd a vele levő ifjakkal is tanácskozott. A héber jeládím szó jelentése: „gyermekek”. Úgy érthetjük, hogy a régi játszótársak, a Roboám generációjához tartozó fiatalok. Így emeli ki a szöveg a két nemzedék korkülönbségét. Ragaz jegyzi meg, hogy a történelem folyamán sokszor három napból évtizedek lettek, míg egy uralkodó osztály megértette a nép jogos követeléseit. A vének tanácsa megfontolt és mérsékelt. Így lehetne megfogalmazni: ha nem mondod most azt ki nyíltan, hogy „az állam én vagyok”, hanem azt mondod, hogy én az első szolga vagyok az államban, akkor téged fognak szolgálni, mert szolgáló királynak a nép is fog szolgálni. Az ifjak tanácsa pedig nyílt és elutasító. Válaszuk megfogalmazására egy akkor ismert közmondást alkalmaznak, mely azt fejezi ki, hogy Roboám még sokkal keményebb lesz, mint atyja volt. A „skorpió” a rabszolgák fegyelmezésére használt eszköz volt. Nevét formájáról kapta. A rómaiak is használtak ilyen nevű fegyelmező eszközt.
Roboám az ifjak tanácsát fogadta el és így beszélt az izráeli törzsekkel. Természetes következménye volt ennek a nép válasza, melyet a régi lázadó, Séba költői formában megfogalmazott mondásával fejeztek ki (2Sám 20:1). „Menj sátraidba Izráel!” kifejezés értelme: ne törődj a Dávid házával!” „Törődj a magad házával Dávid!” mondás pedig azt fejezi ki: tisztázhatod kik tartoznak a te házadhoz, mivé lett a te nagy és szép államod! Roboám keménysége tehát megpecsételte az ország kettészakadását. Ézsaiás próféta még 200 év múlva is elrettentő példaként említi (Ézs 7:17). Az ország kettészakadásának nyilvánvalóan voltak jogi, gazdasági, politikai és vallási okai is. A Dtr szerző bizonyságtevése csak az isteni hátteret említi: az Úrtól lett ez a fordulat. Így akarta az Úr beteljesíteni Salamon királyságának megítélését és a Jeroboámnak adott ígéretet. Az emberek bűnös döntésein át is az Úr a maga terveit valósítja meg (Gen 50:20). A 17 v. azokra az izráeliekre vonatkozik, akik Júda városaiban laktak az egységes királyság idején. A 2Krón 11:16 későbbi kivándorlásokról is ír.
Roboám (926–910) még megkísérli hatalmi szóval menteni kilátástalan helyzetét. Adonirámot, aki már Dávid óta a kényszermunkák vezetője, elküldi a diplomáciai kapcsolatok felvételére. A nép azonban megkövezte és Roboámnak is meneküni kellett. Így szakadt el Izráel Dávid házától. A pásac ige jelentése: „valaki ellen fellázadni”. De jelöli ez a szó az Ószövetségben az Isten ellen való lázadást is. Az ebből a gyökből származó päsac szó a bűn engedetlenség jellegére utal (18–19 v.).
Ezután került sor arra, hogy a forradalom régi vezetőjét (11:27), Jeroboámot (926–906) királlyá választották az egész Izráel, vagyis az északi országrész fölött. A 20 v. héber szövegében eredetileg Júda törzse helyett Benjamin állhatott. Így kombinálja a Septuaginta is. De értelemszerűen is így van. Júda törzse hovatartozásáról nem is lehetett szó a megbeszélésen. Az természetes volt már, hogy Júda a Dávid háza mellett maradt. Beteljesedett tehát az Ahíjá által mondott prófécia az egy Dávid házánál maradó törzsre nézve is. Védőfalat jelentett így Benjámin törzse Jeruzsálem számára észak felé. De egyben záloga is volt a dávidi királyságnak az egész Izráelért. Benjamin törzse őrizte meg és tartotta ébren az egész Izráelre vonatkozó reménységet. A fogság után a „megnekültek” gyülekezete Júda és Benjamin törzse tagjaiból állt. Az északi törzsek pedig, akik nem akartak Dávid fiának uralma alatt maradni, később szétszóródtak a népek között. A Benjamin nemzetségéből származó Pál apostol viszi hozzájuk és a pogányokhoz is később a Dávid fiáról: Jézus Krisztusról szóló evangéliumot.
21–24. v. Roboám még egyszer emberi erőfeszítéseket tesz az elvesztett izráeli királyság visszaszerzésére, de az Úr Semajá próféta bizonyságtétele által megakadályozza szándékának végrehajtásában. Tudomásul kell vennie, hogy az események alakulása mögött Isten döntése volt. A prófécia megalázza és visszatérésre készteti. Semajá prófétáról még a 2Krón 12. r. tesz említést, melynek 15 verse szerint megírta Roboám történetét. A „megmaradt népnek” kifejezésből az vehető ki, hogy az északi törzsek közül még voltak, akik a dávidi királyság folytatását akarták.

1 Kir. 12,25–32. Jeroboám valláspolitikája.

Jeroboám királyságát Istennek (11:29–39) és a népnek (12:20) köszönhette. Mikor trónra került, az Úrban való hitet mellékes dolognak tekintette, a vallást pedig teljesen politikai céljainak szolgálatába igyekezett állítani. Az új izráeli királyságban két alapvető intézkedéséről olvasunk: új fővárost választ és új kultuszt vezet be.
Fővárossá Sikemet teszi. Sikem a törzsszövetség gyüléseinek régi helye (Józs 24). A legjelentősebb város az Efraim hegységben és már Izráel előtt régi városkirályság volt. Ezért építette ki ezt a várost királyi rezidenciává. Majd Penuélt is kiépítette, hogy könnyebben kormányozhassa a Jordántól keletre fekvő területeket is. De külpolitikai okok is kényszeríthették erre. M. Noth feltevése szerint Sisák fáraó hadjárata állhat ennek a hátterében (14:25–28). Csak átmeneti lehet itteni székelése, mert a 14:17 szerint már Tircában van.
Az új kultusz alapításában politikai és vallási szempontok határozták meg. Önkényes intézkedésére mutat elhatározása. A jácac ige jelentése nif.-ban: „egymásközt tanácskozni”. Jeroboám önmagával tanácskozta meg, hogy Jeruzsálem mintájára saját királyi szenthelyet alapít (Ám 7:13). Első lépése, hogy készíttetett két aranybikát (fából arannyal bevonva). A bikák a termékenység és a természeti erő megtestesítői voltak, Palesztinában úgy ismerték a bikaképeket, mint Baal képeit és jelképeit. Baalt az egész Keleten bikán állva ábrázolták. A jeroboámi kultusz Jahvét nem bika formában ábrázolta ki, hanem az aranybikák talapzatul szolgáltak. Az elképzelés szerint az Úr láthatatlanul ott állt rajtuk, amint a szövetségládán láthatatlanul trónolt a kerúbok között. A veszélyes benne a Jahve- és a Baal-kultusz keveredése volt.
Hasonlóan hangzik Jeroboám szava, mint az Ároné a pusztában (Ex 32). Az Áron által készített aranyborjú sem egy új isten képe volt, hanem a távollevő Isten megfogható jelenléte, pótléka. Nem új Istent akart Jeroboám sem választani Izráelnek. A félreérthető kiábrázolásból mégis bálványimádás lett. „Ezek a te isteneid” felhívás úgy érthető, hogy ezek szemléltetik előtted annak az Istennek a jelenlétét, aki kihozott Egyiptomból. A 30 v. fordítása: ez lett alkalom a vétkezésre. Bétél és Dán, ahol a talapzatokat felállították, fontos helyek voltak az izraeli királyságban. Dánban az aranybika az északi törzseket volt hivatva szorosabban az ország központjához kötni, amelyek hajlamosak voltak az elkülönülésre. Délen, Bétélben a Jeruzsálem felé vágyakozóknak állta útját. Mindkettő régi kultuszhely. Bétél hagyományai Ábrahámig és Jákóbig nyúlnak vissza (Gen 12:8; 13:4; 28:10; 35:7; Bír 20:26; 21:14). Dán pedig a bírák kora óta volt törzsi szenthely (Bír 18:30).
31–32 v. Jeroboám király további kultikus intézkedéseit sorolja fel. A bét bámót: „magaslatok háza”, azt az építményt jelöli, melyet a magaslatokon folyó áldozati kultusz gyakorlásához készítettek. A magaslatok többnyire már régi kanaáni kultuszhelyek voltak és ezeket vették át és rendezték be Jahve szolgálatára (Ez 20:28). Majd maga állított nem lévita származású papokat is szolgálatba, emberi rendelkezéssel pótolva a kiválasztást és küldetést. Új ünnepnapot is rendelt a 8. hó 15. napját. A lombsátoros ünnep régi dátuma 7. hó 15-e volt. Ez önkényes intézkedésekből és ezek hátteréből lesz érthető Jeroboám bűne, mely állandóan visszatér Izráel királyainál.
Mi volt Jeroboám bűne? A külső kereteket tekintve a következőket említhetjük: Nem Jeruzsálemben, hanem más szenthelyeken és magaslatokon gyakorolták a kultuszt. Nem lévita, tehát nem Istentől rendelt papok szolgáltak. De intézkedésinek belső tartalma még nyilvánvalóbban mutatja bűnét. Az istentiszteletet az állam és kultúra függvényévé tette és emberi, politikai célok szolgálatába állította. Az ígéretektől és az Isten szövetségétől függetlenített kultusz bálványimádássá lett. Isten parancsait a maga akaratával helyettesítette. Az Istennek való engedelmességnél fontosabb volt az asszimilálódás és megalkuvás. Nem Isten szolgálata, hanem a Júdával való konkurrencia határozta meg. Önkényes intézkedéseivel az egész népet megrontotta. „Jeroboám bűnét” sokszor említi a Királyok könyvében a Dtr bizonyságtétele (15:24.34; 16:7.26; 22:53; 2Kir 10:29; 17:22 stb.). A 33. vers már a következő fejezet bevezetéséül szolgál.

1 Kir. XIII. RÉSZ

Egy irodalmilag egységesnek mondható régi prófétai elbeszélést találunk ebben a fejezetben. A Dtr szerző kevés kiegészítéssel szívesen iktatta be művébe, hogy ezáltal is hirdesse az izráeli kultusz ellen kezdettől elhangzó isteni ítéletet. Az ő korában már beteljesedett ez az ítélet, így általa kortársai előtt jól illusztrálhatta, hogy népe életét és történetét Isten igéje határozta és határozza meg. A fejezet tartalmát hat szakaszra osztva magyarázzuk.

1 Kir. 13,1–5. Ítélethirdetés Bétél ellen.

A 12. fejezet azzal végződött, hogy Jeroboám Bétélben új kultuszt és új ünnepet vezet be, hogy mindezt az új állam szolgálatába állítva, függetlenítse magát Jeruzsálemtől és Júdától. Sőt saját személyében is úgy lép fel, mint az új kultusz és szenthely ura és papi szolgálatot vállalva áldozatot akar bemutatni (33 v.). Ekkor jelenik meg Júdából a névtelen Isten embere és az Úr parancsára, ítéletet hirdet az oltár ellen és ezzel az egész Jeroboám által megszervezett kultikus rend és vallás ellen. A prófétai szó hitelességét mutatja az egész fejezeten át hangsúlyozott bidebar Jahväh kifejezés: „az Úr igéjével, az Úr szavánál fogva”, mely az Úrtól kapott közvetlen kijelentésre utal (1–2.5.9.17.32). Az „Isten embere” megjelölés az Ószövetségben Mózestől kezdve (Deut 33:1) gyakran használatos olyan emberekre, főként prófétákra, akik különös módon Istenhez tartoztak és tőle megbízatást kaptak a szolgálatra. Isten embere mindig az Úr igéjének hordozója, kegyelmének vagy ítéletének kijelentője. A prófétai szó az oltár ellen hirdettetik és azt szólítja meg. Az ilyen megszemélyesítő megszólítás használatos volt a prófétáknál (pl. Jer 22:29). Kifejezésre jut azonban benne az is, hogy Isten emberének nem Jeroboámmal van csak rendezendő ügye, hanem Jeroboám bűne által az egész nép kultusza és élete romlott meg. Az oltár megszólításával magát a szenthelyet fenyegeti pusztulással.
Az oltár ellen meghirdetett ítélet: Dávid házának egy leszármazottja – a Dtr már tudja és beírja a nevét is – ezen az oltáron papokat áldoz meg és emberi csontokat fog elégetni. A hangsúlyos benne, hogy egy dávidi király fogja megsemmisíteni ezt a szenthelyet és a hamis kultusz szolgálatát vállaló papok maguk lesznek az áldozatok. Az emberi csontok égetése alatt sírokból hozott csontokat érthetünk. A temetéshez szokott izráeliek előtt szörnyűség volt ez (Ám 2:1). Az oltár így tisztátalanná és kultikus szempontból használhatatlanná lesz. Az Úr ítéletét Isten embere egy csodajel hirdetésével erősíti meg. A mófét: „csodajel”, az egészen rendkívülit jelenti. Olyan jelet, mely által Isten különösen megmutatja hatalmát. Az Ex 7–12 jelei ilyen csodajelek. A hirdetett ítélet nyilvános érvénytelenítése volt Jeroboám áldozatának és az oltár profanizálása. Jeroboám megdöbbenve hallja a prófétai ítéletet. Királyi hatalommal szeretné érvényteleníteni a próféciát, ezért parancsot ad Isten embere elfogatására. Az Úr azonban egy jelben azonnal megmutatja, hogy a hirdetett ige tőle való és oltalmába veszi az ő emberét. A király kinyújtott keze megszáradt, vagyis megmerevedett. Majd azonnal bekövetkezett a próféciát megerősítő csodajel is. Világossá lett ezzel, hogy így fog teljesülni maga a prófécia is.

1 Kir. 13,6–10. Isten embere nem vállal közösséget velük.

Joroboám személyes megítéltetésében elismeri, hogy valaki erősebb áll vele szemben. Isten embere közbenjárását kéri. Kérésében nem az Isten embere mágikus erejével számol, hanem annak imádsága által az Isten kiengesztelésével. Az „engeszteld meg a te istened orcáját” kifejezésben egy, a vallástörténetből ismert elképzelés van – a pogány istenkép simogatás –, melyről az Ószövetségben más helyen nem olvasunk. Kérésével azt fejezi ki a király, hogy az ítéletet Isten beavatkozásának tartja. A próféta könyörgése valóban gyógyulást hoz a királynak, aki szeretné, ha ezzel le is zárhatná a történteket. Isten emberét meghívja magához a királyi palotába, asztalközösséget kínál fel, ami Keleten a teljes közösség vállalását jelentette. A nép felé így bizonyíthatta volna, hogy nem érvényes az ítélet és a kultusz folyhat tovább. A próféta azonban az Úr igéjének engedelmeskedve nem vállal velük közösséget. Elvégezve küldetését, ismeretlenül akar eltávozni. Nem személye, hanem a hirdetett ige volt a fontos.

1 Kir. 13,11–19. Isten embere elbukik.

Új szereplője a további fejleményeknek a bétéli öreg próféta. Bétél, a város, 1 km-re volt magától a bétéli szenthelytől. Az öreg próféta nem volt jelen az eseményeknél. De ez még nem bizonyítja azt, hogy ellensége is volt az ott folyó kultusznak. „Fiai”, tanítványai vittek hírt neki mindarról, amit Isten embere által az Úr mondott és cselekedett. Az elbeszélés szerint az öreg próféta egy próféta-csoport vezetője lehetett. Azért nevezik atyjuknak és ő fiainak őket. Olyan fajta nábí’ lehetett, mint amilyenekkel a Saulról szóló történetekben találkozunk, majd később Illés és Elizeus idejében is. Az öreg bétéli próféta komolyan veszi mindazt, amit fiaitól hallott. Személyesen siet azért Isten embere után, hogy amit nem sikerült elérni a királynak, ő rendezhesse el. Felismeri annak lehetőségét, hogy az asztalközösség vállalásával lehetne valami kompromisszumot keresni Jeruzsálem és Bétél között. Így meg lehetne erőtleníteni a bétéli oltár ellen mondott ítéletet. Nem kezd vele vitatkozni az elmondott ítéletről. Egyszerűbb utat választ. Ha ugyanis egy ponton, az asztalközösség vállalásában enged, akkor relatívvá lehet tenni az egész próféciát és rehabilitálni a bétéli kultuszt. Lojális kapcsolat alakulhat ki Jeruzsálem és Bétél között. Két dologra hivatkozik, hogy célját elérje: az egyenlő értékű prófétai elhívásra és egy hazug, egy angyal által kapott üzenetre. Így állítja szembe Isten embere előtt az igét az igével. Így teszi bizonytalanná az Isten emberét: a bétéli oltár ellen mondott prófécia csak átmeneti üzenet lehetett?! Azzal ugyanis számolhat egy próféta, hogy egy későbbi üzenet mást közöl (Jer 28:1–11). Isten embere a királyi csábításnak ellenállt, de a kegyes szavakba öltöztetett hazugság megcsalja. Nem a világi hatalom, hanem a „kollega” hazugsága erőtleníti meg és elbukik.

1 Kir. 13,20–26. De Isten igéje érvényes marad.

Isten embere tehát engedetlen lett az Úrtól kapott parancs iránt (9 v.). S most következik a drámai fordulat. Isten embere és az öreg próféta együtt ülnek. Az Úr azonban közbeszól és felbontja az asztalközösséget. Az Úr az öreg próféta szájába adja az ő igéjét Isten embere megszégyenítésére. Általa mondja ki, erősíti meg a prófétai üzenet érvényességét. Ez Isten szuverén szabadsága. Az öreg csalárd próféta által hirdet az Úr ítéletet Isten embere felett, mivel „az Úr szájának ellene volt”. A máráh ige jelentése: „szándékosan makrancosnak lenni”. Vagyis engedetlenségével aláásta az Úr szavának hitelét az egész küldetésre nézve. Bukásáért el kell vennie az ítéletet, de az általa meghirdetett üzenet érvényben marad Bétél ellen. Súlyos büntetésnek számított az, ha valakit nem temettek el (2Krón 21:20; Jer 26:23).
Isten emberét utolérte az Úr ítélete. Útközben oroszlán ölte meg. Csodálatos vonását láthatjuk itt Isten ítéletének. Míg Isten embere engedetlen volt és ezért halt meg, az oroszlán engedelmes eszköz lesz az ítélet végrehajtásában. Csak annyit tesz, ami a megbízatása. Nem többet és nem kevesebbet. Nem a ragadozó vadállat jelenik meg benne, hanem Isten ítéletének eszköze. A holttest érintetlen, a szamár életben maradt.
Az emberek, akik megtalálták holttestét és hírt vittek róla a városba, nem tudták ki ez az ember és miért történt ez a haláleset. De a bétéli próféta tudta, hogy az Úr ítélete teljesedett be. Ő a tanúja annak, hogy nem véletlenül ölte meg az oroszlán ezt az embert. Az oroszlán magatartása is meggyőzte, hogy igaz és érvényes az Úr kijelentése, amit Bétél ellen mondott.

1 Kir. 13,27–32. Közös sírjuk a beteljesedés jele.

Az öreg próféta siet megkeresni és bevinni a holttestet a városba, hogy ott elsírassa és saját sírhelyébe eltemesse. A „jaj testvérem” a halottsiratás kifejezése (Jer 22:18; 34:5), melyet ismételgetve mondtak el. De ismerünk az Ószövetségben gyászdalokat is (2Sám 1:19–27; 3:33). Kéri „fiait”, hogy majd oda temessék el őt is, mert be fog teljesedni az Úr igéje. Sírjuk emlékeztetés lesz, hogy ne felejtsék el a történteket Izráelben. Közös sírjuk a jele a Bétél ellen elhangzott prófécia igazságának és beteljesedésének. A külső eseményekből emlékül csak egy sír marad, melyet Jósiás alatt megtalálnak, de békén hagynak (2Kir 23:17–18). Isten igéje pedig minden emberi elbukás és csalás ellenére is érvényben maradt, mert Isten útját emberi engedetlenség sem akadályozhatja.

1 Kir. 13,33–34. De Jeroboám nem tért meg.

Arról a Jeroboámról mond itt ítéletet a Dtr szerző, aki még a prófétai üzenet és a személyes bűnhődés után sem tért meg gonosz útjáról, hanem folytatta a hamis kultuszt. A papok beiktatására egy különös héber kifejezést találunk a szövegben. A málá’jad jelentése: a „kezet megtölteni”. Hagyományos term. technicus volt ez. Valószínűleg egyes áldozati kellékek átadását jelölte. E jelképes cselekménnyel ruházták rá valakire a jogot a papi szolgálat gyakorlására (Bír 17:5–12; Ex 28:41; Lev 8:33; Num 3:3). Papjai nem elhívás alapján, hanem tetszés szerint vállaltak feladatot. – „Jeroboám háza” alatt általában az izráeli királyságot érthetjük, mert Jeroboám közvetlen háza már fia rövid uralkodása után kihalt (15:29).
A júdai Isten embere Ámos próféta előfutára, aki szintén Bétélbe küldetett, II. Jeroboám királyhoz az Úr üzenetével (Ám 9:1). Őt nem csalja meg egy próféta, őt a bétéli főpap utasítja ki (Ám 7:2). Fejezetünk közvetlen hangú elbeszélésén át is megdöbbentő erővel hangzik az az üzenet, hogy Isten igéje, az Úr megbízatása ellen nem lehet büntetlenül vétkezni. Boldog, de veszélyes feladat az Úr szolgálatában állni. Pál apostol így fejezi ki ezt a gondolatot: „megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek” (1Kor 9:27).

1 Kir. XIV. RÉSZ

Jeroboám és Roboám rövid történetéről olvashatunk ebben a fejezetben. A Jeroboám név jelentése: sokasodik a nép. A Roboám nevének jelentése pedig: a nép kiterjeszkedett. Mindkét név azt juttatja kifejezésre, ami hordozójuk életében kockán forog és amit mindketten a maguk módján elrontanak. Az Ahijá elbeszélés, mely a 11:26 v.-nél kezdődött, folytatódik és itt fejeződik be. Ennek keretében olvasunk Jeroboám háza megítéléséről. Ez a prófétai elbeszélés a legrégibb bizonysága annak, hogy Jeroboám háza Isten ítélete alatt állt. Maga az elbeszélés nem a Dtr műve, de feldolgozásában már felismerhető teológiai értékelése. A 19–21.29–31 versekben a júdai és izráeli királyokról szokásos bevezető és záró formákat találjuk. A 22–24 v. Júdáról mond ítéletet. A 25–28 v. pedig egy régi történeti tudósítást tartalmaz.

1 Kir. 14,1–20. Ítélet Jeroboám háza felett.

Az a különös ebben az elbeszélésben, hogy egy kéréssel kezdődik, amelyből ítélethirdetés lesz. „Abban az időben”, vagyis valamikor Jeroboám uralkodása alatt, beteg lett a fia. A királyt, mint apát és az utódlás szempontjából is, aggasztja a gyermek betegsége. Személyesen is ismeri Jeroboám az öreg sílói prófétát. Azt is tudja róla, hogy jövendőt tud mondani. Azért megkéri feleségét a próféta felkeresésére. Inkognitó küldi el, mert fél a prófétától, hogy az ő bűne miatt rosszat mond majd a gyermek sorsáról. Küldi a prófétáknak szokás szerint járó ajándékot is (1Sám 9:7; 2Kir 5:15; 8:8). Az Úr azonban közben az öregsége miatt már megvakult prófétának megjelenti Jeroboám feleségének érkezését és megbízza üzenetének átadásával is. A küldetés, sálah: „küldeni” igéből, az Ószöv.-ben gyakran a prófétai megbízatás kifejezője. Nem arról van szó tehát, hogy Ahijá próféta különleges képességekkel rendelkező ember, hanem Isten követe, akinek az Úr szavát kell továbbadnia. Kemény próféciát mondat el vele az Úr, melyet Jeroboám feleségének kell majd a férjének, a királynak tolmácsolni. E prófécia keretében nyilatkozik a beteg gyermek sorsáról is. Alkalommá lett tehát a gyermek betegsége arra, hogy szembesüljenek Istennel. A próféta hangsúlyt ad szavának azzal is, hogy kifejezetten hivatkozik az Úrtól kapott üzenetre. Először elmondja, hogy Jeroboám hálás lehetne Istennek, mert ő tette királlyá. Ő azonban bűnökkel felelt Isten jóságára. Nem járt az elé is példaképül állított Dávid útján. Sőt bálványimádással bosszantotta az Urat (12:28–32). Ezért ítéli meg az Úr Jeroboám egész házát. Az ítélet leírása két részre osztva található a 10–11 és 14–16 versekben. A 10–11 v. értelme, hogy Jeroboám házának még a nyoma sem marad meg. A „falra vizelők” alatt a férfiakat, a fiú utódokat kell érteni. Gyalázatban fog elpusztulni a királyi család minden tagja. A kutyák és a madarak eszik meg holttestüket, nem kerülhetnek atyáik sírjába. Ez az ítélet külső jele. A 12–13. v. közben a gyermek sorsáról szól. Pontosan megmondja a próféta a halál idejét. De ez nem a gyermek megbüntetése lesz. Egyedül a gyermeket temetik el tisztességgel. Őt menti ki az Úr Jeroboám házának ítéletéből.
A 14–16 v.-ben a Dtr szerző, aki már megérte Izráel bukását és az asszírok fogságába hurcolását (732 és 721; 2Kir 17:20–23), a pusztulás okát Jeroboám bűnére visszatekintve állapítja meg. Jeroboám bűne miatt így nemcsak közvetlen háza, hanem az egész Izráel bűnhődik. A 17–18 v. szerint a prófécia pontosan beteljesedett a gyermeken. A 19–20 v. az izráeli királyok értékelésénél használt szokásos záróforma. Említi a forrást, amely hadakozásairól és uralkodása többi dolgairól ír, de a Dtr semmit sem tart méltónak feljegyzésre. Tartalmatlan 22 év volt. Alatta csak bosszúságot szerzett bűneivel az Úrnak.

1 Kir. 14,21–31. Júda bűne Roboám alatt.

Bár a 11:43 és 12:17.21–24 v. említést tett már Roboámról, mint Júda királyáról, itt a 21 v.-ben a júdai királyoknál szokásos bevezető formát olvashatjuk. Az első júdai királynál a Dtr Jeruzsálem fontosságát is kiemeli, melyet az Úr magáénak választott (8:44.48; 11:13.32.36; 2Kir 21:7). Júda bűnét sem hallgatja el a bizonyságtétel. Júda ugyan a Dávid házához való hűségében az ígéret és kgyelem alapján maradt, bűne azonban még inkább nyilvánvaló a féltőn szerető Isten előtt. Bűnük: a magaslati kultusz folytatása, a pogány kultusz-tárgyak: maccébák és aserák felállítása és a qádés-ek megtűrése. – A szentoszlopokról, vagy maccébákról az ősatyáknál is olvasunk. Náluk ezek Isten jelenlétének jelképei voltak. Nem is szólnak ellene a régebbi iratok. Később azonban kultusz-tárgyakká lettek. Az oszlopok és kövek mellé áldozati asztalokat tettek és pogány hatások alatt úgy tekintették, mint az istenek lakhelyét. Az asera szónak kétféle értelme van. Egyik szerint: istennő, a szerelem és vegetáció istennője. Másik értelme szerint pedig az istennő tiszteletére a szenthelyen felállított fából készült oszlop. A kanaániaktól vették át. A qádés-ek a szerelem istennője szolgálatában álló kultikus paráznák voltak, akik magukat így ajánlották fel tiszteletére (Ám 2:7; Deut 23:18). A 25–28 v. Sísák fáraó hadjáratáról tudósít. A hadjárat célja csak hatalmának demonstrálása és zsákmányolás volt. A fáraó feliratából ismert, hogy Izráelen is átvonult Júdától váltságdíjul a templom és a palota kincseit viszi el. A királyi pompára használt aranypajzsok elvitele és rézpajzsok csináltatása, a régi dicsőség hanyatlását szemlélteti.
A 29–31 v. záróforma. A 30 v. csak határincidensekre utalhat. Roboám uralkodásáról a 2Krón 11:5–10 ír.

1 Kir. XV. RÉSZ

Az a jellemző a 15. és a következő 16. fejezetekre, hogy tömör összefoglalásban, közel 40 év történetét mondják el. Ez idő alatt 2 júdai és 5 izráeli király uralkodásáról olvashatunk. A szokásos, megjegyzések töltik ki a két fejezet több mint felét. Ebből is látható, hogy a Dtr nem Júda és Izráel részletes történetének megírására törekszik, hanem az Úrhoz való viszonyuk szempontjából hangsúlyoz eseményeket. A királyok közül csak Ászá, Júda királya olyan, akinek szíve az Úré volt. Az izráeli királyok Jeroboám útján és bűneiben élnek tovább. Ennek következménye az is, hogy Izráelben egymást váltják és irtják ki a királyok, a labilis alapon nyugvó trón birtoklásáért. Az elbeszéléseket források alapján foglalja össze a szerző.

1 Kir. 15,1–8. Abíjá uralkodása.

Csak formális adatokat olvashatunk Abíjá (910–908) uralkodásáról. Kérdéses az anyja neve, mert fiánál ugyanaz szerepel. Valószínűleg a 2Krón 13:2 közli a helyes adatokat. Abíjá bűne, hogy nem Dávidhoz igazodott, akiért „szövétneket” hagyott az Úr (lásd 11:36 magy.-nál), hanem apjához, Roboámhoz. A Királyok könyvében Dávid mindenütt példaképül van állítva a királyok elé. Bűnének említéséről csak itt olvasunk. Lehet, hogy későbbi eredetű ez a kritikai megjegyzés. A 6 v.-ben levő feljegyzést a 2Krón 13:2–22 írja le. Itt csak a feszültség jellemzésére szolgál. A 7–8 v. a szokásos záróforma. 1 Kir. 15,9–15. Ászá szíve az Úré volt.
A bevezető megjegyzések után Ászá király (908–868) uralkodásáról olvasunk összefoglalást. Mivel szíve az Úré volt, szívesen számol be a szerző azokról a cselekedetekről, amelyekben ennek bizonyságát adta. A felsorolás szerint Júdát a 14:22–24-ben említett kultikus bűnökből igyekezett megtisztítani. Határozott tudott lenni még anyjával szemben is. A 15 v.-ben feltűnő, hogy atyjának is voltak az Úrnak szánt adományai.

1 Kir. 15,16–24. Júda és Izráel harcai.

A gyakran emlegetett megjegyzés (6.16.32 v.) illusztrálására tudósítást jegyez fel a szerző a királyi évkönyvekből. Megértéséhez azt kell tudnunk, hogy az ország kettészakadása következtében Jeruzsálem, a júdai főváros, egészen Izráel határánál feküdt. A két ország között a határharcok Benjamin területének birtoklásáért folytak. Izráelnek sikerült Benjamin területének közepén kiépíteni Rámát, mint erődítményt, hogy elzárja a kapcsolatok lehetőségét. Azért használta fel Ászá a templom és a palota kincseit is arra, hogy Izráellel szemben az arám király segítségét kérje. Arám feliratokból is tudjuk, hogy Benhadad ez időben volt király. A felirat ugyan Bar-Hadad-nak említi, de az arám bar és a héber bän szó jelentése ugyanaz. Mivel Ben-Hadad a szövetség alapján északról megtámadta Izráelt és a felsorolt helységeket bevette, kénytelen volt feladni Rámát és visszavonulni Tircába, mely akkor királyi székhely volt. Ez adott alkalmat Júdának arra, hogy Benjamin területén Gebát és Micpát kiépítse. Tartós maradhatott ez a határ, mert Jósiás idején is úgy szerepel Geba, mint Júda északi határa (2Kir 23:8). Benjamin hitben és reménységben Júdához tartozik. Az izráeli királyok emberi erőlködése keresztezni akarja ezt a döntést. Ebből támad a feszültség a két ország között.
A 23–24 v. Ászára vonatkozó záró formájában két adat van. A városok építése, melyen a városok kiépítése érthető. Betegsége, melyről a 2Krón 16:12 tudósít. Fiáról a 22. részben olvasunk.

1 Kir. 15,25–34. Nincs nyugalom Izráelben.

Jeroboám fia, Nádáb rövid ideig (906–905) király. A két év jelenthet csak néhány hónapot is. E rövid idő alatt is atyja útját és bűnét követte. Izráel a filiszteusokkal gyakori harcot vívott Gibbetonnál, mely a filiszteusok városa. Ekkor szőtt összeesküvést ellene Basá, megölte és ő lett a király. Keleti szokás szerint trónra lépése után kiirtotta elődje háznépét. De a Dtr nem az emberi oldalát nézi, hanem azt, hogy Basá a Jeroboám háza ellen meghirdetett ítéletet (14:10) hajtotta végre. – A 31 v. záróforma. A 32. v. azonos a 16 verssel. A 33–34 v. bevezető forma Basá uralkodásához. Általa is Jeroboám bűne folytatódik. 905–883-ig uralkodott.

1 Kir. XVI. RÉSZ

Az előző fejezethez hasonlóan itt is csak rövid megjegyzésekben értesülünk az események alakulásáról. Míg azonban ott a két ország közötti ellentét áll a központban, itt belső harcok, összeesküvések mutatják, hogy Izráel Jeroboám bűnének terhes ítéletét hordozza. Isten ítélete által meghatározott forradalmak követik egymást. Egyik király a másikon hajtja végre az ítéletet. Mind Jeroboám, mind Basá az izráeli királyság karizmatikus jellege szerint lettek királyok. Utánuk azonban a királyok állandó zavargások közben váltják egymást a trónon, hol az egyik, hol a másik törzsből kerekedik felül valaki. Majd Omri uralkodásától kezdve figyelhető meg bizonyos változás, aki dinasztikus érdekeket igyekszik érvényesíteni. Ez a próbálkozás több nemzedéken át sikerrel jár. – A Dtr munkája a királyokról mondott ítéletekben és az Izráel megromlását szemléltető anyag rendezésében ismerhető fel.

1 Kir. 16,1–7. Ismétlődő próféciák.

Új próféta jelenik ugyan meg Jéhú személyében, hogy Basá felett ítéletet hirdessen, de amit elmond lényegében ugyanaz, amit Jeroboámnak Ahíjá próféta hirdetett (14:7 skv.): elsöprő ítélet bűnei miatt. A próféta szavait éppen ez ismétlődő üzenet teszi hatásossá. Később Áháb fölött is hasonló szavakkal hangzik el Illés próféciája (21:21–22.24). De a próféciák beteljesedéséről is olvashatunk mindenütt (15:29–30; 16:11–13; 2Kir 9:7–9). Így látja és hirdeti a Dtr Izráel egész történetén át az Úr által adott prófétai üzenet beteljesedését. Az 5–6 v. záróforma. – Különösen hangzik a 7 v. Első fele az 1–4 v. összefoglalása, az utolsó mondat azonban ítéletet tartalmaz Jeroboám háza kiirtásáért. Nem későbbi betoldás ez, mint némelyek gondolják. Véleményem szerint Basától azért kéri számon az Úr Jeroboám háza megölését, mert nem Isten eszközeként, hanem csak az uralomért cselekedte. Maga is Jeroboám útján járt tovább. Hasonló gondolatot fejez ki az Ézs 10:5–12.

1 Kir. 16,8–14. Újabb összeesküvés.

Basá fia, Élá (883–881) katonai összeesküvés áldozata lett. Zimri 7 napos uralkodása alatt csak az ítélet végrehajtását végzi el Basá háza felett. Uralkodásuk egész Izráel kapkodásának és elesettségének szemléltetője.

1 Kir. 16,15–28. Samária város alapítása.

Zimri csak a királyi palotát tudta összeesküvéssel megszerezni, de a nép bizalmát nem. De ez a palota is temetőjévé lett, mert benne égett. (Öngyilkosságról 5 helyen olvasunk a Bibliában: Bír 9:54; 16:26; 1Sám 31:4; 2Sám 17:23; Mt 27:5). – Zimri halálával sem oldódik meg a királyi trón birtoklása. Tibni személyében új ellenkirály támad Omrival szemben, akivel haláláig osztozni kénytelen a hatalmon és csak Tibni halála után lett Omri Izráel egyedüli királya. Egy mondat feljegyzést találunk csak királyi tevékenységéről (24 v.), mert a 23.25–26 és 27–28 versek a szokásos bevezető, értékelő és záró formákat tartalmazzák.
Omri (881–871), mint bölcs uralkodó, okulva az országban folyó zavargásokból, követi a dinasztikus dávidi királyság példáját. Megveszi Samária hegyét egy Sémer nevű (valószínűleg kanaáni) embertől és királyi várost épít, melyet Samáriának nevez el. Így alkotott államjogi szempontból hasonlót Jeruzsálemhez és a dávidi királyi udvarhoz. Amint Jeruzsálem városállam maradt Júdában, úgy Samária városa egy új politikai hatalom lett Izráelen belül. Jól mutatja ezt a 2Kir 10:1–11 leírása: Amikor Izráelben Jéhú dinasztiája veszi át a hatalmat, Samária királyává külön választják meg. Ez a perszonálunió Samária és Izráel között meg is maradt egészen az ország pusztulásáig. Kivehető ez Ézsaiás próféciájából is (Ézs 9:8). A dinasztikus királyság gondolata így alakult ki Izráelben, mert a samáriai királyság csak az utódra szállhatott. Samária kedvező fekvése következtében mind politikai, mind gazdasági szempontól megfelelő központja lehetett az országnak. Omri jelentőségét mutatja, hogy az asszír feliratokon Izráel, „Omri-háza” néven szerepel. A Dtr ítélete pedig az róla, hogy rosszabbul cselekedett minden elődjénél. Samáriában szenthely sem volt a Jahve-kultusz számára. Omrit Samáriában temették el, mint királyi városban.

1 Kir. 16,29–34. Áháb uralkodása.

Az új dinasztiát alapító Omri után fia, Áháb lett a király Izráelben (871–852). Bibliai és más történeti forrásokból róla tudunk az izráeli királyok közül legtöbbet. Apja, Omri mind politikai, mind gazdasági és kulturális téren egy stabilizált királyságot hagyott hátra fiának. Külpolitikailag is egyre jelentősebb lett Izráel. Ezt a célt szolgálta, hogy Áhábnak apja a főníciai királylányt, Jezábelt szerzi meg feleségül. Apja, Etbaal azonos lehet a tíruszi Itobaallal, akiről Josephus azt írja, hogy Astarte istennő papja volt és így szerezte meg a királyi hatalmat. Áhábnak sikerült hatalmában tartani Moábot. Jó kapcsolatot tartott fenn Júdával is. Gazdaságilag is virágzó volt az ország, melynek védelmét erődítmények kiépítésével igyekezett biztosítani. Látszólag minden rendben volt. Megromlott azonban az Úrhoz való viszonyuk és a kultikus élet is idegen tartalommal telítődött. Áháb olyan kultusz fenntartására törekedett, mely uralkodói érdekeinek szolgálatában állhat. Tisztelte ugyan Jahve-t is. Gyermekeinek is a Jahve nevével összetett neveket adott. De az országban a Baal-kultuszt egy szintre emelte az Úr tiszteletével. Ezért mondja róla a Dtr szerző: kevés volt neki, hogy Jeroboám vétkeiben járjon. Jeroboám még csak az aranybikákkal és a magaslati kultusz folytatásával rontotta meg a népet, Áháb azonban Samáriában templomot építtet a Baal-nak. Felesége Jezábel pedig nyíltan szembefordult azokkal, akik az Úr szolgálatában álltak. Jezábel befolyása alatt Áháb tíruszi Baal-prófétákat hozatott az országba, akik a pogány vallás misszionáriusai lettek. Ezért halványultak el a Dtr szemében uralkodói érdemei az Úr iránt való hűtlenség és engedetlenség mögött. Az Úr másként mér és ítél, mint az emberek. A 34 v. Jerikó felépítéséről ad hírt. Az Úr által megítélt Jerikó nem hevert eddig sem romokban. A 2Sám 10:5-ből tudjuk, hogy már Dávid alatt lakott hely. A bánáh: „építeni” szó kifejezésen kiépítést is lehet érteni. Erről van szó itt is. Az építő Hiél gyermekeinek haláláról azért tesz említést a Dtr, hogy általa az Úr ítéletének (Józs 6:26) beteljesedését hirdesse. A megjegyzés hátterében az a szokás állhat, hogy a ház építésénél a pogány gyakorlatban emberáldozatot mutattak be. Az ilyen áldozat célja: a veszélyes démonok megnyugtatása, vagy az istenek oltalmának keresése volt. – A Dtr szerző azért is fontosnak tartotta Áháb bűnének emlegetését, hogy így mutassa meg mennyire az Úrtól való és szükséges szolgálat az, melyet Illés próféta végzett Izráelben és Izráelért. Bevezetésnek tekinthető ez a következő fejezetek elbeszéléseihez.