1 Királyok. V. RÉSZ

E fejezet tartalmát három szakaszra osztva teintjük át. Az 1–8 versek az előző fejezet folytatását képezik és Salamon udvartartásának leírását adják, királyi feljegyzések alapján. A 9–14 versek Salamon bölcsességéről szólnak. Forrásanyaguk szerint a 3:4–28 versekhez kapcsolódnak. A 15–32 versek a templomépítés előkészítését ismertetik.

1 Kir. 5,1–8. Salamon udvartartása.

E szakasz mondanivalója: Salamon megőrizte Dávid országát, Isten népe békében és biztonságban élhet szőlői és fügefái alatt. Ez az állapot az Úr áldásaként van, aki megtartotta a Dávidnak adott ígéretét (2Sám 7). Az első vers az ország határait körvonalazza. Dávidtól kapta így örökségül Salamon. Hódoló ajándékokat azok a szomszédnépek hoztak, melyek önállóak maradtak ugyan, de elismerték a dávidi királyság felsőbbségét. A 2–3 versek az udvartartás élelmiszer és hús szükségletét írják le. Ha egy kór 393,84 liter, akkor a napi liszt szükséglet 118 hl + 236 hl volt. Hasonlóan nagy a hússzükséglet is. A keleti udvartartások általában ilyen nagystílűek voltak. De ez adatok még Salamon dicsőségét is hangsúlyozni kívánják. A királyi udvar gondoskodásában nemcsak a feleségek, tisztviselők, udvari szolgák és családtagjaik részesültek, hanem a Jeruzsálemben és a tartományokban élő zsoldosok is. Mint általában a keleti udvaroknál, úgy Salamonnál is csak természetbeni fizetés lehetett. A „Dántól-Beérsebáig” kifejezés Izráel földjének észak-déli kiterjedését jelöli. A lovak számát hitelesebben említheti a 2Krón 9:25. A hadiszekerek Izráelben Salamon korában használatosak először. A lovakat a harcikocsik városaiban tartották (10:26). Ide szállították a helytartók a szükséges takarmányt.

1 Kir. 5,9–14. Salamon bölcsessége.

Valószínű, hogy Izráelben sok anyagot gyűjtöttek össze Salamon bölcsességéről és ezek egy összefüggő tudósítást képeztek. A Dtr. szerző rendezte el így, amikor felvetette bizonyságtételébe. Salamonnak az Úr adott bölcsességet. Ez a bölcsesség látszott meg ítéletében (3:16–28), politikai és diplomáciai tevékenységében (5:26). Arról is tudott azonban a hagyomány, hogy a király elméletileg is ápolta udvarában a bölcsességet és néki rendkívüli bölcsessége volt. A hokmáh: gyakorlati életbölcsességet, a tebúnáh: az értelem élességét, belátást, judiciumot, a róhab léb: a szellem képességét, az értelmet jelenti. Az itt leírt bölcsesség olyan egyetemes megismerő képesség, amely megérti és rendezni tudja a világ jelenségeit, felismeri a teremtett világban Isten szándékát és minden dolog rendeltetését. A Róm 1:20 alapján úgy mondhatnánk, hogy kibetűzte a kozmosz elemeinek csodálatos ábc-jét. A 10–11 v. előbb általában Kelet fiaival, majd egyes személyekkel hasonlítja össze Salamon bölcsességét. A salamoni tanítások eszköze a példázat volt. Isten úgy teremtette a világot, hogy jelképekkel van tele. Jézus is a világból vett példázatokkal és hasonlatokkal fejezte ki Isten országa titkait. A 3000 példázat egy kerekszám lehet. Az 1005 értelme pedig: több mint ezer. Különös dolgokat sejttet a 13 vers Salamon bölcsességének titkairól. Beszélt a fákról, a legnagyobb cédrustól a legkisebb növényig, az izsópig. Bin Gorion szerint ez valószínűleg azt jelenti, hogy tudta minden fáról és növényről mire jó és milyen életkörülmények a legkedvezőbbek számára. Ismerhette a növények gyógyító hatását. Ismerte az állatok jellegzetességeit és értette sajátos nyelvüket. Híressé is lett mindenfelé (14 v.). Salamon bölcsessége nem csak kortársai előtt volt ismert és híres (10:1–13), hanem Izráelben később is a bölcs ember példaképe maradt. Ezért tulajdonították neki az izráeli bölcsességirodalomnak azokat a darabjait is, melyek nyilvánvalóan nem tőle származtak.

1 Kir. 5,15–32. A templomépítés előkészítése.

Irodalmi szempontból két részből áll ez a szakasz. A 15–26 v. a Dtr szerző által leírt elbeszélés Salamon és Hirám barátságáról, a templomépítéssel kapcsolatos üzenetükről és egyezségükről. A 27–32 versek pedig az elbeszéléshez csatolt hivatalos feljegyzések. Mikor Hirám meghallotta, hogy Dávidot, akivel jó barátságban volt (2Sám 5:11) fia, Salamon követte a trónon, követeket küldött Salamon köszöntésére. Ez a látogatás adott alkalmat Salamonnak arra, hogy ő is üzenetet küldjön Tirusz királyához és segítségét kérje a templomépítéshez. Híresek voltak ugyanis a tirusziak és szidóniak művészetükről és kereskedelmükről egyaránt. Libánon cédruserdői pedig igen jó építőanyagot szolgáltattak, már Dávid palotájához is. Salamon üzenetében elsősorban is hírül adja szándékát, hogy a Dávidnak adott isteni ígéretek beteljesítéséért házat szeretne építeni az Úrnak, mert már nyugodalmat adott az Úr népének e nagy feladat elvégzésére. Nincs ellentmondó: szátán sem. Ajánlatot is tesz Hirámnak. Hirám válaszában szintén az Úr dícsőítésével kezdi (lásd 10:1–13 magy.-nál), majd leírja a szállításra vonatkozó ajánlatát. Az „addig a helyig”: a 2Krón 2:15 szerint Joppé. A 24–25 versek a kereskedelmi megegyezést mondják el. A mennyiség az 5:2-vel összehasonlítva elfogadható. Az ApCsel 12:20 mutatja, hogy a szidóniak Heródes korában is Palesztinából szerezték be az élelmet. A 27–32 versek a munka megszervezéséről számolnak be. Salamon 30 000 munkást küldött Libanonba és szabályozta szolgálatuk rendjét is. A munkások nagy számának szükségét igazolják az építkezésekről szóló történeti feljegyzések is. Josephus szerint Heródes 10 000 munkást használt a 3. jeruzsálemi templom építésénél.

1 Kir. VI. RÉSZ - A jeruzsálemi templom.

A 6–8. fejezetek szövegének magyarázata előtt, ahol a templom épületének, felszerelésének és fölszentelésének leírásáról olvashatunk, szükséges szólnunk a templom történeti és üdvtörténeti jelentőségéről.
A templom és Dávid-háza.

A jeruzsálemi templom rendeltetését csak a Dávidnak adott ígéretből lehet megérteni (2Sám 7). Dávid úgy gondolja, hogy békességet adott már neki az Úr, ő maga palotában lakik, azért házat szeretne építeni az Úrnak is. Akkor Nátán próféta által világos kijelentést kap arra nézve, hogy nem építhet házat, templomot, az Úrnak, hanem az Úr fog néki Dávidnak házat, dinasztiát építeni. Már a juhok mellől ezért választotta ki őt, fejedelemmé, nágíd-dá. Az Úr nem cédrusból való házban akar népe között lakni. Nem köti magát egy helyhez. Dávid személye, az ő királyi háza lesz az a hely, ahol ki akarja magát jelenteni. Dáviddal és az ő magvával köt örök szövetséget. Dávid házának királysága által akar népe között lakni. Dávid magvát fogja fiának tekinteni. Amint Dávid imája is mutatja (2Sám 7:17–25), nincs szó templomról a Dávidnak adott ígéretben. Csak utólag került bele a templomépítés hitelesítésére. Azt mondhatjuk róla, amit Pál apostol a törvényről mond a Róm 5:20-ban: „közbe jött”. Mikor Salamon úgy gondolja, hogy az Úr nyugodalmat adott és neki kell megépíteni a házat az Úr nevének, eltér a Dávidnak adott ígérettől, emberi erőfeszítéssel akarja megvalósítani azt, aminek beteljesedéséről maga az Úr fog gondoskodni. És mégis az történik, hogy mint a királyságot, melyet nem az Úr, hanem a nép akart, az Úr irgalmasan beépítette a jövendőt kijelentő tervébe, úgy elfogadta a megépített templomot és a benne folyó kultuszt is, sőt a királyság egész története alatt a jeruzsálemi templomhoz és kultuszhoz való viszony lett a királyok szolgálatának értékmérője. Olyan alaptéma lett, mely Izráel egész további történetét meghatározta.

A templom helye.

A 2Krón 3:1 írja le, hogy Salamon temploma a jebuzeus Ornán szérűjén, a Mória hegyén épült. A 2Sám 24:16–25 pedig azt mondja el, hogy ez a hely a Dávid személyes tulajdona lett. Prófétai figyelmeztetésre Dávid Isten haragját az engedetlen népszámlálás miatt úgy engesztelte ki, hogy megvásárolta a szérűt és ott oltárt épített az Úrnak. Ez az oltár a szent szikla közelében állhatott. Valószínű, hogy ugyanezen a helyen épült fel a jeruzsálemi templom. Izráel honfoglalása előtt jebuzeus szenthely lehetett itt. Gondoljunk Ábrahám és Melkisédek találkozására (Gen 14). Sálem, vagyis Jeruzsálem pap-királya a „Magasságos Istennek” áldozatokat mutatott ott be. Ez a Melkisédek prototípusa lett a Messiásnak (Zsolt 110; Mt 22:41 skv.; Zsid 1:13; 5:6). Ha a Mória hegyét is itt kereshetjük, az Ábrahámnak adott ígéretek is megszentelik e helyet.

A templom és a király.

A templom helyzetének ismeretéhez szólnunk kell a király és Jeruzsálem, valamint a templom és a király kapcsolatáról is. Jeruzsálem egyike volt a régi kánaáni városállamoknak. A honfoglalás után sem került Izráel birtokába, hanem önálló városkirályság maradt Júda és Izráel határa között. Amikor Dávid lett a király, székhelye 7 évig Hebronban volt. Itt keresték fel az északi törzsek és Izráel felett is királlyá kenték (2Sám 5). Így egyesült Dávid személyében Júda és Izráel egy királyságban. Ekkor határozta el Dávid, hogy székhelyét egy semleges helyre, a jebuzeusok birtokában lévő Jeruzsálembe teszi át. Jeruzsálem elfoglalásáról a 2Sám 5:6–10 és az 1Krón 11:4–9 tudósít. Mivel a várost nem Júda vagy Izráel seregeivel, hanem saját embereivel foglalta el, Jeruzsálem az ő tulajdona lett: Dávid városa. Így az ott lakó jebuzeusok is az ő királysága alá kerültek. Ezzel Dávid nemcsak Júda és Izráel, hanem Jeruzsálem királyává, a régi jebuzeus királyság urává is lett. Amikor tehát Salamon templomot épít Jeruzsálemben, a templom a Dávid által elfoglalt városban és az általa megváltott telken épült fel. Építője is a király volt. Úgy szerepelt azért, mint a király temploma. A királyi palota és a templom szoros kapcsolata is mutatja ezt az összetartozást. A király gondoskodott az áldozatokról, papjai királyi tisztviselők is voltak. A jeruzsálemi templom, mint királyi szenthely volt az állam szenthelye is (vö. Ám 7:13).

A templom és a szövetségláda.

Már Dávid azzal biztosította az új főváros elismerését és a nép hite számára is központi jellegét, hogy ide hozatta az Úr szövetségládáját. A szövetségláda kapcsolta ugyanis össze a régi izráeli törzsközösségeket. Elhelyezésére külön sátort készített. Később Salamon ünnepi szertartással vitette be a jeruzsálemi templomba (8:1–11). A szövtségláda által lett a templom az egész izráeli törzsközösségek kultuszhelyévé. A szövetségláda jele volt az Úr felettük való uralmának és jelenlétével szorosan össze volt kötve (Num 10:33–36; 1Sám 4:4–8:2; 6:2).

A templom és a szentsátor.

A szentsátor készítésére az Úr adott parancsot Mózesnek (Ex 25:8). A templomépítést Salamon határozta el (1Kir 5:19). A sátor vándorolt, a templom az állandó lakhely képe lett. A templom a szentsátor mintájára készült. Formája ugyanaz, csak nagyban és maradandóan. Szépségével mindkettő tükrözni akarja Isten országának dicsőségét.

Jézus és a templom.

A 2Sám 7 szerint Dávidnak adott ígéret Jézus Krisztusban teljesedett be. Mikor Jézus emberi formát vett fel, Isten Dávid nemzetségébe iktatta be és így tette ígérete szerint állandóvá és maradandóvá a Dávid házával való szövetségét népe és az egész emberi nemzetség számára. Benne, aki „Dávid magvából lett test szerint” (Róm 1:3), lakozott Isten közöttünk (Jn 1:14). Ő lett a képe, a kiábrázolója a láthatatlan Istennek (Kol 1:15), az ő személye lett az a templom, ahol az Atya mindenki számára jelen van. Leronthatták ugyan ezt a templomot is, de feltámadásával egy új templomépítés kezdődött el, melynek szegeletköve ő maradt. Benne lesz az egész épület szent templommá az Úrban (Ef 2:20–22), élő kövekből (1Pt 2:5). Az ő városa az új Jeruzsálem, melyben már nincs templom, mert az Úr az ő templomuk (Jel 21:1–22:5).

1 Kir. 6,1–38. A jeruzsálemi templom építése.

Nehéz a bibliai szöveg alapján áttekinthető képet kapni a jeruzsálemi templomról, mert nem az elkészült templomról olvashatunk itt leírást, hanem valószínűleg a templomépítés tervezéséről és az építésvezetők által készített feljegyzésekből álltak adatok a Dtr szerző rendelkezésére. Erre mutat az is, hogy a leírás a mérték, az anyag és a kivitelezés szempontjait tartja fontosnak. Így a 2–7 versek a kőből, a 9–10.15–21 versek a fából készült munkákra vonatkoznak, míg a 23–35 a fából és aranyból való diszítéseket írják le. Ezeket a feljegyzéseket megtalálhatták a „Salamon történetének könyvében” és ezekből állította össze a szerző a fejezet anyagát. Magát a szöveget nem tudjuk rendezni, hanem a templom hármas beosztása szerint adjuk a fejezet magyarázatát. Az 1 v. az építés idejének kezdetét jegyzi fel. Ez a feljegyzés későbbi, mint az anyag többi része. Véleményünk szerint a 480. év nem a pontos idejét jelöli a templomépítés kezdetének, hanem Izráel történetének szimbolikus periódusokra osztásával függ össze. A templomépítés időpontja 962–955 között lehet. Ziv hónap a 2. hónap régi megjelölése.

A jeruzsálemi templom három részből állt: az ’élám, a hékál és a debír.

Az ’élám volt az előcsarnok. Ez volt az összekötő hely a profán és az isteni szféra között. Hosszúsága 10 m, szélessége pedig 5 méter. A hékál jelentése: „nagy ház”. A szó sumir-akkád eredetű. Akkádban akallu: nagy ház. Sumírban e-gal: palota. Itt a tulajdonképpeni szenthely, az istenháza megjelölésére szolgált. A hékál szó az Ószövetségben sem csak a szenthelyet jelenti, hanem más épületekre is alkalmazták és az épület főhelyiségét jelölte. Méretei: hossza 30, szélessége 10, magassága pedig 15 méter. A hékál-t az előcsarnoktól vastag fal választotta el. A falak vastagságának mérete Ezékiel leírása szerint 3 méter. A falakat belül cédrusfából való borítással burkolták be, a padlózatot pedig ciprusfa burkolattal. Mivel a külső építmények miatt az ablakok magasan voltak, kilátni nem lehetett a templomból. A debír: a szentek szentje. Homályos a szó etimológiája. A kopt: tabir szó „belsőt” jelent. Levezethető a dbr gyökből, melynek jelentése a héberben: „beszélni”, az arabban: „hátul lenni”. A hékál-on belül épült 10 méteres kocka alakú rész. Ablaka nem volt, így teljesen sötét. Falainak cédrusfa burkolatát még arannyal is bevonták. A debír volt a templom szíve. Benne volt az Úr jelenlétét jelképező szövetségláda, amely mellett két kerúb állt, kiterjesztett szárnyakkal. Szárnyaik a falakat érintették. Magasságuk 5 méter. A 2Krón 3:13 szerint a kerúbok arccal a hékál felé fordultak. A debír és a hékál között levő cédrusfa fal közepén volt egy ajtó, ötszögű ajtókerettel. A 2Krón 3:14 függönyről is ír a debír ajtajánál, ami a 2. templomnál is ismert. Erről a függönyről olvasunk a Mt 27:51-ben és a Zsid 6:19; 10:20-ban. A legtöbb keleti templomnál volt ilyen elkülönített hely az istenség számára. Salamon templomának sajátossága, hogy benne nincs istenkép. A hékál falain körül emeletek voltak a falakhoz építve. Ajtajuk kívülről, északról és délről volt. Innen vezetett fel csigalépcső az emeletekre. Az emeleteken voltak a kamrák, melyek Ezékiel szerint a papok számára készültek (40:44). A kamrákban őrizték a templom kincseit és a kultuszban használt tárgyakat is. A templom egész hossza 47 méter volt. A templom belső udvarát faragott kőből kerítés vette körül. A 2Krón 4:9 külső udvart is említ. A templom falait belül és az ajtószárnyakat domborművek díszítették: kerúbok, pálmák és virágfüzérek (23–25 v.). Kétféle kerúbokról van szó az elbeszélésben: az olajfából készült két kerúbról, melyek a debír-ben álltak és a kerúb alakú domborművekről. A szöveg előfeltételezi ismeretüket és nem írja le formájukat. A kerúb szó nem izráeli eredetű. Noth szerint az akkád karabu: imádkozni, szentelni, áldozni szóval lehet összefüggésbe hozni. Az Ószövetség szerint kettős szolgálatuk van: ők az Úr megjelenésének hírnökei (Ez 1:8; 10:19; Zsolt 18:11; 2Sám 22:11) és ők a szenthely őrei (Gen 3:24; Ez 28). A pálmák a növényvilág fejedelmei. Szépségük, nagyságuk és örökzöld levelük által a vegetatív élet dicsőségét egyesítik magukban. A béke jelképei is voltak. Palesztína jellegzetes növényei. A virágfüzérek az élet szépségének kifejezői. A domborművek elhelyezéséről az Ez 41:18-ból tudunk. Két pálma között volt egy kerúb, s virágfüzérek kapcsolták össze a kerúbokat és a pálmákat. Több sorban lehettek. Arannyal voltak bevonva. A 7 v. későbbi pótlás. Azt emeli ki, hogy a templomépítésnél ünnepélyes csend uralkodott. Lehet, hogy a pótlás hátterében az Ex 20:25 v. törvényére való emlékezés volt. A templomépítés szent munkáját hangsúlyozták e megjegyzés által. A 11–13 versekben, a templomépítésről szóló feljegyzések ismertetése közben a Dtr szerző az Úr üzenetét hirdeti. A fejezet bevezetésében a templom és Dávid-háza kapcsolatáról leírtak alapján az Úr üzenetének értelme: elfogadja a Salamon által választott utat, megengedi a templomépítést és felhívja Salamont a Mózes által adott parancsok teljesítésére. A Dávidnak adott ígéret beteljesítéséről pedig majd ő fog gondoskodni. Mintegy árnyképe és záloga lesz az építendő templom annak, hogy az Úr megtartja kegyelmének szövetségét, népe között való lakozása által is. A „jött az Úr igéje” kifejezés prófétai közvetítésre mutat.

1 Kir. VII. RÉSZ

Mind a fordítás, mind a magyarázat számára nehézséget jelent, hogy a héber szöveg rossz állapotban maradt ránk. Az elbeszélés anyaga a jeruzsálemi királyi építkezések aktáiból és feljegyzéseiből származik. Ezekből kerülhetett Salamon könyvébe és a Dtr szerző változtatás nélkül átvette. Hasonlóan az előző fejezethez, itt is látszik, hogy nem kész épületek és edények leírásáról van szó. Külön találjuk a kő, fa és fém munkákra vonatkozó adatokat. Főként a 13–51 versek mutatják, hogy egymás után felsorolták a készítendő tárgyakat és a feljegyzésekből utólag formáltak beszámoló jellegű elbeszélést. Pótlólag csatolták hozzá a Hirámról szóló megjegyzéseket is (13–14.40.45 v.). Feltűnő ismétlések fordulnak elő a szövegben.

1 Kir. 7,1–12. A királyi palota.

Ezek a versek megszakítják a templom leírásáról szóló beszámolót és a királyi palota építkezéseiről adnak rövid tudósítást. Az 1 v. megjegyzése szerint a palota 13 évig épült. Nem arról lehet azonban szó, hogy hét évig a templomot és utána 13 évig a palotát építették, hanem mindkettő egyszerre épülhetett, de a palota építése tovább tartott. A palota fekvéséről annyit tudunk, hogy délre volt a templomtól és két bekerített udvar vette körül. De az egész épület-komplexumot is falak övezték. A leírás több ház építését említi. A Libánon-erdő házának mérete nagyobb mint a templomé. Nevét a sok cédrusoszlopról kaphatta. Állami, reprezentatív épület volt. Falak nélküli nagy csarnok, melyet három sorban 45 oszlop tartott. Felette emelet volt kamrákkal. Ezekben helyezték el a különféle eszközöket (10:16–17; Ézs 22:8) és kincseket (10:21; Ézs 39:2). Az oszlopcsarnokok (6 v.) a Libánon-erdő háza előtt voltak. Céljukról nem tudunk. Várakozó helyek lehettek. A királyi szék csarnoka volt az ítélő csarnok. Ide az előző csarnokokon át lehetett jutni. Ez lehetett a fő reprezentációs terem, ahol a király alattvalóit vagy más országok követeit fogadta. Itt volt a 19:18–20-ban említett elefántcsont királyi trón. A királyi lakosztály a királyi szék csarnoka mögött volt, a hátsó udvarban. Főbejárata a csarnokon át lehetett. Külön épület volt a fáraó leányának a háza. De külön épület lehetett Salamon többi asszonyai számára is a királyi lakosztály mögött. A 9–12 versek az épületek és az udvar falairól számolnak be.

1 Kir. 7,13–22. A templom előtti két oszlop.

Az oszlopok leírása előtt a Hírámról szóló tudósítást olvashatjuk. Szokás volt az, hogy egy speciális munkát külföldi szakemberekre bíztak. Hírám pedig anyai ágon izráeli származású is volt. Első nagy műve a két oszlop elkészítése. A qúm ige jelentése hifilben: „felállítani”. Tehát szabadon álló és nem az előcsarnokot tartó oszlopokról van szó. Az oszlopokon még külön díszes oszlopfők is voltak. Mindkét oszlopnak neve volt. Nevüket a feliratukról kapták. Nehéz a két név értelmének megfejtése. Jákim jelentése: „ő (Jahve) alapít”. Boáz jelentése: „benne erő van”. Némelyek egy mondattá kapcsolják össze a két nevet. Mások egy-egy felirat kezdő szavaiként értelmezik. Mi a nevek alapján azt a következtetést látjuk helyesnek, hogy az oszlopok szimbolikus bizonyságok Isten hatalmáról, aki a szenthely alapítója és oltalmazója volt. E két oszlopra a 2Kir 25:17-ben és a Jer 52:20–23-ban találunk utalást.

1 Kir. 7,23–51. A templom fölszerelései.

A templomi fölszerelések felsorolása anyaguk szerint történik. A 23–40 v. a rézből készült tárgyakat írja le, a 41–47 v. a rézmunkák ismételt felsorolása, a 48–50 v. az aranyból készült tárgyakról szól. A nagy tenger (23–26 v.) rézből öntött hatalmas edény volt. 12 bika tartotta annak jelképezésére, hogy Izráel 12 törzsből álló papi nemzetség. Négy csoportban, hármanként, az égtájak szerint álltak a bikák. Méreteire gondolva – a 2Krón 4:6 megjegyzése ellenére – nem szolgálhatott praktikus célt, hanem szimbolikus értelme volt. A tenger szerepel mind a kanaáni, mind a babiloni mitológiában. A babilóniak szerint a tenger a termékenység és az élet ősforrása. Montgomery utal arra, hogy a szíriai és palesztinai szenthelyeken is voltak szent tavak. Helyes tehát az őstenger képmását látni a nagy tengerben. Ezékiel próféta látomásából már hiányzik. Feleslegessé lett, mert a templomból élő víz fog fakadni (47:1 skv.). Mosdómedencék (27–39) használata is ismert volt a régi Keleten. Az ásatások alkalmával is találtak ilyen edényeket. Több héber szót nem lehetett pontosan visszaadni a szövegben. Az író ismertnek vehette és bizonyára csak a különbségeket akarja kiemelni. A 2Krón 4:6 v. szerint az áldozati husok megmosására használták. Feltehető, hogy szimbolikus jelentésük is volt. Kittel említi, hogy a nagy tenger mellett ezek a felhőket jelképezték. A rajtuk levő állatkép díszítéseknek mitológiai értelme lehetett. A 40–47 v. arról közöl adatokat, hogy a szükséges fölszerelések elkészültek. Kérdés, hogy a szövegben előforduló ’adámáh szó várost, vagy földet jelent-e itt? Adámáh a Jordán keleti partján feküdt, Szukkót tőle északra, Zaretán pedig szemben a nyugati parton. Ez a vidék gazdag volt ércekben. Ezért nem volt fontos a réz méregetése. A 48–50 v. az aranyból készült felszereléseket írja le: Az oltár. A 6:20.22 skv.-ben olvasunk egy cédrusfából készült oltárról, melyet arannyal vontak be. Ugyanerről az oltárról van szó itt is. Ilyen oltár volt a szentsátorban is (Ex 30:1–10). Ez nem áldozati oltár volt, hanem füstölő oltár. A rézből való áldozati oltár a templom előcsarnokában volt (8:64). Ez az oltár a pedig a debír előtt a hékál-ban. Mi volt a füstölő oltár értelme? Gyakran olvasunk arról, hogy a füstfelhő az Úr jelenlétét hirdette (Ex 19:16; 40:34; Ézs 6:4; Jel 15:18). Másutt a szentek imádságának képe (Zsolt 141:2; Jel 5:8). Az Úr jelenlétének jele volt tehát ez az oltár az imádkozó gyülekezet között. A szentkenyerek asztala hasonlóan megvolt a szentsátorban is (Ex 25:23–31). A babiloniaknál is ismert. Istenük számára tettek oda kenyereket. Elképzelésük szerint az istenek mindennapi eledele is a kenyér volt. Az Ószövetségben is az Úr étkezését, s az Úrral való, meg nem szűnő asztalközösséget jelképezi. Azt a gondolatot fejezték ki általa, hogy az Úr nem csak láthatatlanul trónol közöttük, hanem megosztja velük mindennapi kenyerüket is. A mécstartók a mennyei világítótestek reprezentánsai lehetnek (Gen 1:16). A 49–50 v. kisebb kultusztárgyakat sorolnak fel. A hintőedényekkel az áldozati vért fogták fel és ezekkel hintették meg megszentelésre az oltár szarvait is (Ez 43:20). A kanalak pedig az italáldozatoknál voltak használatosak. Az 51 vers megjegyzése szerint Salamon a Dávidtól örökségül kapott kincseket bevitte az elkészült templomba. A tudósítás a 2Sám 8:10–12-re tekint vissza (1Krón 22:14.16; 29:2–9).

1 Kir. VIII. RÉSZ

Ez a fejezet a Királyok könyveinek a legterjedelmesebb része. Irodalmi szempontból is hatalmas kompozíció, mely sokak bizonyságtételéből alakult ki. Olyan jelentőssé lett a jeruzsálemi templom Isten népe számára, hogy a templomszentelés eredeti beszámolójához a későbbi korok bizonyságtevői pótlásokat és kiegészítéseket csatoltak. Az elbeszélések akkor még nem voltak kánoni tekintéllyel bíró Szentírás részei, hanem eleven hagyományként éltek. Ezért egészítették ki őket későbbi korok emberei a saját koruk számára fontos, aktuális mondanivalókkal. Jepsen pl. 6 forrásból eredőnek véli a mai elbeszélés anyagát. Főként azonban a Dtr szerző műve ez a fejezet. Mint az egyes szakaszok címei is mutatják, a fejezet felosztása jól áttekinthető.

1 Kir. 8,1–11. A szövetségládát a templomba viszik.

Mint a jeruzsálemi templomról írt bevezetésben már említettem, Izráel kultuszának döntő eseményéről van szó ezekben a versekben. Mivel a szövetségláda volt az a régi kultusztárgy, mely összekapcsolta a törzseket, a Salamon által épített királyi templom azáltal lett az egész Izráel szenthelyévé, hogy a szövetségládát a templomba vitték. Alapvető aktusa volt tehát ez az alkalom a jeruzsálemi templom kultuszának. Ez az esemény olyan nyomot hagyott a nép életében, hogy egy évenként megismétlődő királyi Sion-ünnep fejlődött ki belőle. Évről évre átélte ezen az ünnepen a kultuszközösség Jeruzsálem és Dávid kiválasztását. Ez évenként ismétlődő ünnepi szertartás emlékei alapján leírt tudósítást olvashatunk tehát ezekben a versekben. Felismerhetők benne az ünnep alapelemei: összejövetel, felvonulás, áldozat, áldás. Ez ünnepre mutat a Zsolt 132 is. A 7., vagyis ’étáním hónapban vitték fel a ládát a templomba. Valószínű azért, hogy a főünnep, a lombsátoros ünnep kezdetén vonuljon be a szövtségláda a templomba, az állami kultusz központjába. A fejezet kezdő szava, az „akkor”, ezt a napot jelöli. Mivel a 6:38 szerint a Búl, vagyis a 8. hónapban lett kész a templom, a fölszentelés a következő év 7. hónapjában lehetett. Az 1 v. Izráel összejövetelét háromféle változatban is említi. Ismertek és használtak voltak ezek a kifejezések. Dávid városa és Sion egyet jelent (2Sám 5:7). Az összejövetel után az ünnepi felvonulás kezdődött. Ünnepi alkalmakon a papok vitték a ládát és a többi fölszerelést a léviták. A „Jelenés-sátora” alatt a mózesi szentsátor értendő, mely Gibeonban volt, ahol Salamon is áldozott. A felvonulás után az áldozat következett, melyet a templom előcsarnokában mutathattak be. Aztán bevitték a ládát a debír-be és a kerúbok szárnyai alá tették. A rudak hosszúsága megfelel az Ex 25:15 előírásában megadott méretekben. A szövetségláda tartalmára nézve hangsúlyos a szövetségben, hogy csak a két kőtábla volt benne (Deut 10:1–5). A Zsid 9:4 apokrif hagyományokra épít amikor azt állítja, hogy a mannával telt korsó és az Áron vesszeje is a szövetségládában voltak, mert ezeket régen a szövetségláda elé tették (Ex 16:33; Num 17:25). 10–11 v. Elvégezték a templomépítés nagy és emberileg pompás munkáját. A felvonulás, az ünnepi áldozat és a szövetségládának a szentek szentjébe, a debír-be helyezése által felajánlották a templomot Istennek. Most az Úr válasza volt a döntő. És az Úr válaszolt. Mint Mózes idején a vándorló gyülekezet szentsátorát (Ex 40:34–38), most ugyanúgy, felhőbe és megjelenése kábód-jába rejtve, elfogadja a dávidi királyságban élő gyülekezet templomát, mint kegyelmének és jelenlétének látható zálogát, alászállásának kifejezését. A felhő, az atyák hite szerint, az Úr megjelenéséhez tartozott. A kábód Jahväh az Úr földi megjelenési formája volt. Azt olvassuk róla, hogy Izráel látja (Ex 16:7.10), a Sinain lakik (Ex 24:16), elvonul Mózes előtt (Ex 33:18–23). A kábód szóban a súly, a tekintély, a tisztelet fogalma van. Az Úr kábód-ja az ő hatalmát és tekintélyét jelenti. Kábód-ja által van jelen ünnepélyesen. A P. forrás használja az Úr megjelenési formájának ezt a kifejezését. Most tehát az Úr dicsősége töltötte be a templomot.

1 Kir. 8,12–13. Salamon mondása.

Szokás volt az a keleti templomszenteléseknél, hogy a király egy mondásban fejezte ki hitvallását. Ebben a két versben Salamonnak az Úrról való vallástétele van. Valószínű, hogy eredeti formájában nem a héber szöveg, hanem a LXX őrizte meg. A Septuaginta szerint így hangzik a mondás szövege: „az Úr helyezte a napot az égre. Ő maga sötétben akart lakni. Így építettem néked fejedelmi házat, egy helyet, hogy itt lakozz örökre.” Vagyis összeköti Isten teremtői dicsőségét és a történet urának elrejtettségét. A menny fényességének teremtője itt a földön elrejtve akar maradni, akkor is, mikor közel jön az emberekhez, mert az ember nem láthatja titokzatos fenségét. Az Úr, a kozmikus erők ura az, aki kész így elrejtve alászállni az emberekhez.

1 Kir. 8,14–21. Salamon igehirdetése.

A 14 vers arra mutat, hogy Salamon a templomszentelő szavait a szentek szentje felé fordulva mondhatta el, azután visszafordult a templom előcsarnokában álló gyülekezethez és megáldotta őket. Keleten a királyok papi szolgálatot is végeztek. A következő versekben leírt igehirdetést a Dtr szerző megfogalmazásában olvashatjuk. Üzenetének lényege gyakran ismétlődik a Királyok könyveiben: az Úr beteljesíti ígéreteit. A templomépítést az üdvtörténet összefüggésében szemlélteti és így teszi azt jelentőssé a ma számára. Hangsúlyos a Dtr bizonyságtételében Dávid kiválasztásának és Jeruzsálem, mint Isten lakhelye, kiválasztásának kapcsolata. Így, az Úr akaratára hivatkozva, kívánja megalapozni azt, hogy csak ezen a helyen lehet az Urat igazán imádni. S így hozza szoros kapcsolatba a templomot a dávidi dinasztiával. A debír-ben elhelyezett szövetségláda a két kőtáblával a bizonyság arról, hogy „ott van az Úr szövetsége”.

1 Kir. 8,22–53. Salamon imádsága.

Nehéz lenne pontosan és biztosan megállapítani, hogy Salamon templomszentelési imája milyen változásokon ment át, amíg mostani végső formájában elénk került. Sok pótlást és kiegészítést vehetünk észre fogalmaiban, nyelvében és történetszemléletében egyaránt. Legnyilvánvalóbban azonban a Dtr szerző hitvallását ismerhetjük fel a Salamon szájába adott imádságban. Nem megváltoztatni, nem meghamisítani akarta ezáltal, hanem kora számára is üzenetet hordozó bizonysággá tenni. Salamon imádságát tatalma szerint három részre oszthatjuk: 22–30 v. bevezető hitvallás és könyörgés 31–51 v. hét kérés, hogy az Úr konkrét helyzetekben engedje magát megtalálni és hallgassa meg a hozzá fordulók imádságát, 52–53 v. záró fohász. 22–30. Hitvallás és könyörgés. Legrégibb példája ez az imádság az Ószövetség liturgiájának. Nem tudjuk állt-e (22 v.), vagy térdelt (54 v.) Salamon az oltár előtt. Az eredetibb a 22 v. lehet. Az Ószövetség korában nem összekulcsolt, hanem az ég felé kiterjesztett kezekkel imádkoztak, melyben az imádságot meghallgató Isten ajándékainak elfogadására való készség jutott kifejezésre. – Imádsága hitvallással és az Úr dicsőítésével kezdődik. Arról tesz vallást, hogy nincs olyan Isten, mint az Úr, aki népe múltjában már bizonyságát adta szövetségének és hűségének. Dicsőíti az Urat a Dávidnak adott ígéretek beteljesítéséért, mely Salamon számára a megépült templomban lett nyilvánvaló. Könyörög a Dávidnak adott másik ígéret megtartásáért: Dávid királyi székének az utódokban való állandóságáért. A 2Sám 7:14-ben ígért apa-fiú viszonyról van szó, mely a dávidi utódokra vonatkozik. A helyes megértéshez figyelni kell arra, hogy míg a keleti népek általában a királyt titokzatos módon isteneiktől származtatták, a Dávidnak adott ígéret alapján Izráelben Isten és a király viszonyát adoptáció, örökbefogadás formájában értelmezték (Zsolt 2:7; 110:3). Prófétai szó által lett a király Isten fiává. Salamon tehát azt kéri, hogy ezt az ígéretet is teljesítse be az Úr. A 27–30 versek általános kérést tartalmaznak az imádságok meghallgatásáért. Isten és a templom viszonyáról olvasunk itt. A nyilván későbbi eredetű 27 vers Isten transcendens voltát fejezi ki. Ugyanakkor azt a különös titkot, hogy az Úr a sém Jahväh által, „Neve” által, mégis itt lesz népe között könyörgésük meghallgatására. Titokzatos feszültség van tehát az Úr mennyben lakása és Nevének a templomban lakozása között. E kommentár keretei között csak utalhatunk arra, hogy az Ószövetségben többször előfordul a sém Jahväh, mint a kijelentés önálló formája. Két hely különösen sokatmondó a Deuteronomium előtti irodalomból. Az Ex 23:20–21-ben a sém Jahväh nem más, mint maga az Úr, aki vezérli Izráelt. Másrészt az Úr törvényes képviselője úgy, hogy nem maga az Úr kíséri az ő népét, hanem maleak-ja, akiben az ő Neve van. Az Ézs 30:27-ben szintén a sém Jahväh az Úr megjelenési formája. A Deut szemlélete szerint az Úr választott egy helyet, hogy ott lakozzék az ő Neve. Ez a hely Jeruzsálem (1Kir 11:36; 14:21; 2Kir 21:4.7). Tehát az Urat az ő Neve képviseli a templomban. Ezt az értelmezést ismerhetjük fel itt is. Titokzatos módokon jelenti ki magát az Úr népének, míg végül Jézus Krisztusban található testet öltött az ő Neve (Mt 1:21; ApCsel 4:12). 31–51. Az imádság alkalmainak példái. Ez a szakasz mintapéldákat sorol fel az imádság alkalmairól. Hét példában szemlélteti és foglalja össze népe életének történetét, benne az Úr ellen való vétkezésük és megítéltetésük okát és a megtérés lehetőségét. A felsorolás, mint lehetőségeket említi ugyan ezeket az alkalmakat, de a Dtr szerző tudja, hogy mindezek már megtörténtek. A hét példa: 31–32 v. Ha valaki felebarátja ellen vétkezik. Háttérben az Ex 22:6–12 és Deut 5:11 skv. lehet. 33–34 v. Ha a nép vereséget szenved vétkei miatt és megalázkodva a templomba megy az Urat keresni. 35–36 v. Ha szárazság lesz. A választott nép története során gyakran előfordult ez a természti csapás. 37–40 v. Ha különböző csapások lesznek. Többnyire együtt fordulnak elő ezek a csapások az Ószövetségben. Egyetemes bűnbánat. 41–43 v. Ha idegen keresi az Urat. Az Úr az egész világ Ura, hogy hatalmát és tetteit a pogányok is megismerjék. Az idegen nem megy ugyan be a templomba, de imádkozhat a templom felé fordulva is. 44–45 v. Ha a nép hadba vonul. Az Úr fog igazságot szolgáltatni népének ellenségeik előtt. 46–51 v. Ha fogságba viszik őket. Vigasztaló üzenet lehetett a Dtr kortársai számára, hogy Salamon imádságába már a távoli jövőre is gondolt, mikor Izráel messze a templomtól vágyakozik az Úr templomába. Ez a szakasz előfeltételezi a fogságot. A vaskemence képe a nyomor nagyságát jelzi (Deut 4:20; Jer 14:4; Ézs 48:1). Jellemző vonása Salamon imádságának, hogy számol Izráel vétkével, de tud a megtérés, a bűnvallás és bűnbocsánat lehetőségéről is. A súb: „megtérni” szó négyszer is előfordul benne. A megtérés a Dtr számára az adott óra parancsa és lehetősége. Az egész imádságból kitűnik, hogy a Dtr nézete szerint a jeruzsálemi templom az a hely, ahol az Úr nevét segítségül lehet hívni. Sőt már az imádság iránya is (ország, város, templom felé fordulás), azt jelenti, mintha ide jönnének. De nemcsak visszatekint ez az imádság Izráel múltjára, az Istentől adott igazságos ítéletekre, hanem azt várja, hogy imádságukat meghallgatja az Úr és mint az ő népe és tulajdona irgalmat találnak az Úr előtt. 52–53 v. Záró fohász ez a két vers. Későbbi betoldás lehet. Az imádkozó kéri benne az Úr készségét a nép könyörgésének meghallgatására. Kérését az Úr kiválasztó, a többi népektől elkülönítő kegyelmére alapozza, mely által az Úr örökségévé lettek.

1 Kir. 8,54–61. Salamon áldása.

Az imádság után Salamon záró áldását találjuk. Ez a szakasz hiányzik Salamon imádságából a Krónikák könyvében. Noth szerint bizonyára azért, mert a Krónikás korában már nem ismerték el a király jogát a nép megáldására. Tartalmilag négy gondolat van benne: hálaadás, kérés, intés és bizonyságtétel. Hálaadás az Úrnak, hogy nyugodalmat adott népének. A nyugalmon a biztonságos és békés élet értendő az ígéret földjén. Ezt a nyugalmat részben már Józsué alatt megadta Isten (Józs 21–44; 23:1), de csak a királyság idején vált teljessé (2Sám 7:1), mert Dávid győzelmei által szerzett az Úr nyugalmat népének. Dávid által a Mózesnek adott ígéretek teljesültek be. De az ígéretek még tovább mutatnak (Zsid 4:8–11). Kérés, hogy az Úr legyen velük (Ex 33:15–17). Intés az Úr útján való járásra. Bizonyságtétel, mert Izráel sorsa által fogják a népek megismerni az Urat. A 61 vers a tulajdonképpeni áldás: békességben lenni az Úrral: sálém cim Jahväh.

1 Kir. 8,62–66. Az ünnepi áldozat.

A templomszentelés ünnepi cselekménye az áldozat bemutatása volt. Két héber szót olvasunk itt az áldozatok megjelölésére: zäbah és selámím. Az Ószövetség különféle összefüggésekben említi a két áldozatot, de mindig az Úrral való szövetség vonatkozásában. A zäbah az áldozat külső formáját jelöli: véres áldozat. A selámím pedig a tartalmát és célját: békeáldozat. Ehhez az áldozathoz hozzátartozott az áldozati lakoma is, az Úrral és az egymással való közösség megélésére. Az áldozati lakoma az Úr jelenlétében az öröm és vidámság ünnepe volt. Az áldozati állatok száma túlzás lehet az alkalom ünnepélyességének hangsúlyozásáért. A 65 vers azt akarja elmondani, hogy a templomszentelés Izráel főünnepe, a lombsátoros ünnep alkalmával történt. A kétszer hét nap a 2Krón 7:9 v. értelmében történt betoldás. A Hamát bejáratától Egyiptom patakjáig megjelölés egyértelmű a szokásos „Dántól Beérsebáig” kifejezéssel. A 66 v. újra kiemeli a közösségi áldozatban és lakomán résztvevő nép örömét.

1 Kir. IX. RÉSZ

Ebben a fejezetben – eltekintve attól a kijelentéstől, melyet Salamon válaszul kapott imádságára az Úrtól – olyan feljegyzéseket olvasunk, melyekből a király uralkodói tevékenységét ismerhetjük meg.

1 Kir. 9,1–9. Az Úr válasza Salamon imádságára.

Ezek a versek is a Dtr történetíró fogalmazásában állnak előttünk. Arról tudósítanak, hogy az Úr ismét megjelent és kijelentette magát Salamonnak. Ebben az ünnepi kijelentésben mond igen-t az Úr a templomépítésre. Elfogadja az emberi tervet és saját tervének, akaratának jelévé és eszközévé teszi. A kijelentés Salamon imádságához kapcsolódik. Meghallgatta az Úr Salamon könyörgését, elismeri és megszenteli ezt a templomot, hogy ez a hely látható jele legyen Neve által való jelenlétének és záloga a Dávidnak adott ígéret beteljesedésének. Dávidot, mint az Úrnak való engedelmesség előképét, gyakran említi a Dtr. A 6–9 versekben ítélethirdetésről olvasunk. Megértéséhez látnunk kell, hogy amit a Dtr a Salamonnak szóló figyelmeztetésben elmond, az az ő korában már beteljesedett. A történtekben Isten igazságos ítéletét ismeri fel. A nép legnagyobb bűnét az idegen istenek szolgálatában látja (Deut 12:29–31). A büntetés pedig háromféleképpen teljesedik, illetve teljesedett be: elűzetés arról a földről, melyet az Úr nékik adott (Deut 4:26), a templom elpusztítása, Isten népe példabeszéddé és gúnytárgyává lesz (Deut 29:23–27; Jer 7:1–15).

Nem a templom birtoklása, hanem az Úr parancsainak teljesítése jelenti az ígért boldog jövőt. Csak ilyen feltétellel lehet a templom az Isten előtt való hódolat helye. Izráel azonban az Úr szabadító tetteire és akaratának kijelentésére hálátlansággal felelt. A Dtr történetszemléletének alapvonásait ismerhetjük fel ezekben a versekben. Feltűnő a templom és a dinasztia összekapcsolása. Mindkettő csak akkor állhat meg, ha a király és a nép Isten útján járnak. Mert a népnek és a királynak a sorsa minden korban az Úrnak való engedelmességtől függ. A megítéltetés késhet, de nem késik és nem marad el. 1 Kir. 9,10–28. Feljegyzések Salamon uralkodásáról. Egymás mellé illesztett tudósításokat olvashatunk ebben a szakaszban Salamon uralkodásának különféle dolgairól. A Dtr ezt az anyagot változtatás nélkül átvette különféle forrásokból. 10–14 v. Salamon és Hírám kapcsolatairól szól. A 11 vers „akkor” szavának idejét nem lehet biztosan meghatározni. A 10 v.-ben megadott idő nem lehet helyes, mert Hírám uralkodása Dávidéval esik egybe (5:15) és csak Salamon uralkodásának első negyedéig tarthatott. A húsz város átengedése Galilea északkeleti részén aranyért, fáért és munkáért történt. A Krónikák könyve megfordítja ezt a tudósítást úgy, hogy Hírám adott át Salamonnak városokat (2Krón 8:2). A későbbi korban ugyanis megengedhetetlennek tartották azt a gondolatot, hogy a király az Úr által a választott népnek adott földből eladhasson. Kábul a Józs 19:27 szerint, az Áser törzse területén fekszik. A népies etimológia alapján a jelentése: „mint semmi”, tehát értéktelen. Az „atyámfia”, vagy „testvérem” megszólítás szokásos volt a keleti királyoknál. A 120 talentum arany milliókat jelentő összeg. Egy talentum ugyanis 55–60 kg lehetett.

A 15–24 versekben a kényszermunkákról, a munkák által folyó építkezésekről olvasunk. A kényszermunka, mint intézmény ismert volt az egész ókori Keleten. Izráelt csak az egyiptomi szolgaság emlékeztette erre (Ex 1:11–14; 5:4–19; Deut 6:6). Izráelben Dávid alatt hallunk először kényszermunkáról. Salamon pedig teljesen kifejlesztette ezt az intézményt a sok építkezés ideje alatt. Bár a 9:20–22 igazolni próbálja, hogy csak idegeneket alkalmaztak erre a munkára, a régebbi adatok (5:27) azonban világosan mutatják, hogy „egész Izráelből” szedték a rabszolga munkát végzőket. Megerősítik ezt a 11:26–28 és a 12:4–16 versek forrásai is. Salamon halála után éppen a kötelező és terhes kényszermunka a közvetlen oka a politikai feszültségnek. A kényszermunkáknak külön vezetői voltak, akik Salamon tisztviselői közé tartoztak. A héber szakkifejezése: masz. Alkalmazásukat az ’áláh: hif.-ben „kiemelni” szóval fejezik ki.

A kényszermunkákról szóló híradás közben esik szó azokról az építkezésekről, melyeket Salamon a templom és a palota építésén kívül végeztetett. Ezek többnyire nem új építkezések, hanem a már meglevők kibővítései. Így Milló-ról már Dávidnál is olvasunk (2Sám 5:9). Salamon tehát csak megerősítette. Rajta, a máláh: „tölteni”, „feltölteni” igéből, a város citadelláját, vagy akropolisát kell érteni. Más városoknak is volt ilyen Milló-ja (Bír 9:6.20). Hácór-t és Megiddót az ásatásokból is ismerjük. Hácór Szíria felé volt határváros. Megiddó a Jezréel síkságon, fontos kereskedelmi útvonal mentén feküdt. Nem ismert a fáraó hadjáratának célja Gezer ellen. Salamon a nászajándékul kapott várost is megerősítette. Béthoron védelmi város volt (Józs 10:11; 16:3). Raktárvárosok az ország egész területén voltak a hadsereg és a lakosság élelmezésére. A harcikocsik és lovasok városai részben azonosak voltak a raktárvárosokkal. A 23 v. egy lista felirata lehet. A 24 v. „ekkor” szava arra mutat, hogy hivatali feljegyzéssel van dolgunk a fáraó lányának az új palotába költözéséről.

A 25. vers Salamon áldozatáról két dolgot hangsúlyoz: csak Jeruzsálemben, az általa épített oltáron (8:64) áldozott, tehát már nem a magaslatokon (3:3) és az izráeli történeti ünnepek keretében mutatta be áldozatait a három főünnepen (Ex 23:14–17).

A 26–28 versek Salamon kereskedelméről szólnak. E versekhez tartoznak a 10:11 és a 10:22.26–29 versek is. A ászáh: „csinálni” igét, a 10:11-re gondolva, helyesebb „szerezni” szóval fordítani itt. Vagyis a Hírám által csináltatott hajókat Salamon megvásárolta, vagy használatra megszerezte. Tírusz lakói ismertek voltak a tengeri kereskedelemről. Ofir fekvése vitatott. Gondolnak Dél-Arábiára vagy Délkelet-Afrikára. Gen 10:29 Séba és Havilá között említi. Aranyban gazdag hely volt (Ézs 12:12). Az arany mennyisége túlzott lehet.