2 Sámuel XX. RÉSZ - 2 Sám. 20,1–26. Seba felkelése.

A 20:1 vesám-ja közvetlenül a 19:44-hez kapcsolódik. Seba kihasználja az izráeliek felháborodását, s újabb Dávid elleni lázadásra hangolja őket. Személyéről nem sokat tudunk. A Szerző elvetemült embernek nevezi. Ugyanezt a jelzőt alkalmazza Éli fiaira (1Sám 2:12), Nábálra (1Sám 25:25), így nevezi Sémei is Dávidot, amikor szidalmazza (2Sám 16:7). A 2Kor 6:15 a Sátánt jelöli ezzel a szóval. Ezt a jelzőt Seba nyilván tettével érdemelte ki. Benjámini származásán nemcsak azért van hangsúly, mert az északi és déli országrész határterületén ez a törzs nyugtalanságáról volt híres, hanem azért is, mert Saul törzséből származik az újabb rossz. A lázadás az átkelés után hamarosan kitört. A sértődött izráeliek – ahogy jöttek, úgy vissza is mentek. Dávidot csak Júda kísérte Jeruzsálemig. Már említettük, mennyiben felelős Dávid az újabb szakadásért. Nem lehet azonban csak őt hibáztatni. Izráel is súlyosan hibázott. Pártos nép. Nem azt keresi, mit kíván Isten, hanem azt élteti és követi, aki szájaíze szerint beszél és cselekszik. Ilyen „semmirekellő” ember pedig mindig, mindenütt akad (1–2). Jeruzsálembe érve Dávid első dolga volt elkülöníteni azt a tíz asszonyt, akiket a palota őrzésére otthagyott. Nem az asszonyokat akarja ezzel büntetni, hanem a törvény rendelkezéseinek tesz eleget. Absolon politikai „sakkhúzása” ezeknek az asszonyoknak az életében súlyos következményekkel járt (3). Dávid tisztában van azzal, hogy Seba felkelése ugyanolyan veszedelembe sodorhatja az országot, mint az Absolon lázadása. Ezért adja ki a parancsot Amászának Júda fegyverbeszólítására. Itt értesülünk Amászá kinevezéséről. Dávid megtartotta ígéretét. Leváltotta Jóábot a főparancsnokságból. De ez újabb baj forrása lett. Jóáb nyilván igazságtalannak tartotta Dávid eljárást. Dávid rossz időpontra időzítette a fővezérével való leszámolást, mert Jóáb a leváltását kizárólag az Absolon megölése következményének tekinthette. Ebben a kérdésben pedig, mint láttuk, Jóábnak volt igaza, bármilyen fájdalmat jelentett is ez Dávidnak. Jóáb ennek ellenére nem fordul Dávid ellen, kitart mellette. De érezhető: Csak az alkalmas pillanatra vár, hogy hatalmát, befolyását visszaszerezze. Ez hamar elérkezett. Amászá nem tudta végrehajtani Dávid utasítását. Igaz, a három nap túlságosan rövidnek látszik, de az adott helyzetben gyors cselekvésre volt szükség. Ezért Dávid nem vár az erősítésre, hanem a kéznél levő sereget veti be Seba üldözésére. Jóáb testvérét, Abisajt bízza meg a felkelés leverésével. Amásza nem sokat késhetett. Gibeonnál a nagy kőnél – ismert maccéba lehetett – találkozott az Abisaj vezetése alatt álló testőrök és hősök csapatával. A szöveg nagyon homályos ezen a helyen. A lényeg azonban világos: Jóáb éppen olyan aljas módszerrel teszi el útjából Amászát, mint egykor Abnért. Úgy tesz, mintha barátsággal közeledne hozzá – talán a kard kiejtése is ügyesen megrendezett csel volt –, s üdvözlés közben a gyanútlan Amászát hasba szúrta. (A szakáll megragadása és megcsókolása ma is a baráti üdvözlés jele az araboknál.) Jóábot féltékenysége másodszor sodorta gyilkosságba. Ezzel nagyon visszataszító vonás vegyül Dávid iránti ragaszkodásába. Nem bírja elviselni a mellőzést. Nem hajlandó osztozni a király bizalmában. Az Amászá holtteste mellé állított legény felhívásában már Jóáb és Dávid melletti döntésre szólítja fel a katonákat. Tehát azokat is, akik Amászával jöttek. Ettől az eseménytől kezdve újra Jóáb Dávid fővezére (4–14).

Seba valóban azt teszi, amitől Dávid tartott, bár nem nagy szerencsével. A gyors beavatkozás miatt helyzetét nem tudja megszilárdítani. Jóáb állandóan a nyomában van. Seba végül Izráel legészakibb területén, Ábél Bét-maakában keres menedéket. (Megerősített város, Dántól 8 km légvonalban Ny-ra. Valószínűleg azonos a mai Tell-abil-lal.) A 14 v.-ben a „bériek” helyett több írásmagyarázó a „bikriek” változtatást javasolja. Így Seba nemzetségéről lenne szó, aki érthetően menekülése irányát rokonai lakóhelye felé vette. Az 1Krón 7:36-ban a „Béri” személynévként szerepel. A 14b értelme is homályos. A „megvetett” helyett a Qöré „összegyülekezni”-t javasol, amit el kell fogadnunk. A fordítás elképzelhető úgy, hogy a bériek összegyűltek és kísérték őt, ti. Sebát. De úgy is lehet fordítani, hogy a „bériek” szó még az előző félvershez tartozik: „Izráel minden törzsén keresztülvonult, Ábél Bét-maakáig és az összes bériekig (egészen a bériekig).” Így az „összegyülekeztek” már Jóáb embereire vonatkozik, s a 14b a 15a-val együtt összegezve közli Seba üldözését. Mivel a város lakóitól csak Seba fejét kívánja Jóáb, tanácsosabb ez utóbi lehetőséget elfogadni. Jóáb tehát mindent elkövetett Seba kézrekerítése érdekében. Nyilván Amásza meggyilkolását akarta Dávid előtt semlegesíteni a lázadás teljes elfojtásával. A város szorongatott helyzetbe került. Nem sokáig állhatott volna ellen az ostromnak. A válságos helyzetben ismét egy bölcs asszony találja meg a kiutat. Beszédében régi közmondásra hivatkozhat, ami szerint Ábel városa régi szokások őrzője volt Izráelben, s jól értett a viszályok elsimításához. Jóáb most egy ilyen „anyát” (anyavárost) akar elpusztítani. Az asszony hangsúlyozza: Azokhoz tartozik, akik békét akarnak. Jóábnak sem célja egy izráeli város elpusztítása. Szót ért az asszonnyal. Csak Seba fejét kéri, amit meg is kap. A bűnöst utolérte méltó büntetése. Jóáb ígéretéhez híven, elvonult a város alól (15–22). Jóáb felelősségre vonásáról nem olvasunk. Az 1Kir 2:5 szerint Dávid nem felejtette el Jóáb gyilkosságait. Megbüntetését utódjára bízta. A 23–26 Dávid udvari embereinek a listáját közli. Ez két okból is indokolt: Bizonyítja vele Jóáb visszahelyezését régi tisztébe és lezárja vele Dávid élete újabb nagy szakaszát. A 8:15–18-cal összevetve új név is szerepel a listában: Adorám (az 1Kir 12:18-ban Adonirám). Az írnok neve is másként hangzik, bár bizonyára ugyanarról a személyről van szó, csak bizonytalanul hagyományozták a nevét. Dávid fiainak papi szolgálatáról itt már nincs szó. A 8:18 csak átmeneti helyzetet tükröz. Dávid Melkicedek rendje szerinti papsága szünetel „a” Dávid fia: Jézus eljöveteléig. A jairi Ira Dávid udvari papja lehetett. A lista lezárja a sok veszedelemről tudósító 10–20. fejezeteket. Dávid birodalmában újra helyreállt a rend. Isten kegyelme újra teljes fényében ragyog Izráel felett (23–26).

2 Sám. XXI. RÉSZ - 2 Sám. 21,1–14. Éhínség Saul bűne miatt.

Az esemény idejéről nincs pontos adatunk. Az elbeszélés elhelyezéséből arra következtethetünk, hogy Dávid élete vége felé történhetett. Az éhinség a hosszú ideig tartó szárazság következménye volt. Dávid Istentől kérdezi meg a csapás okát. Izráel Istene a Mindenség Ura, hatalma korlátlanul érvényesül a természet erői felett is. Ezt nagyon jól tudta Izráel. A kőeső, a sötétség, szárazság stb. nem azért volt csoda, mert nem tudták megmagyarázni keletkezését. A „csodát” Isten kegyelmes, vagy ítéletes beavatkozását az eseményekbe, abban látták, hogy éppen ott, s akkor történt, ahol és amikor a legnagyobb szükség volt rá, vagy a legtragikusabb ítéletet jelentette. Ezért nem menti fel a természeti erők működési törvényeinek az ismerete Isten népét ma sem az alól, hogy mögöttük Isten irányító kezét lássa (1a). Isten válasza az volt, hogy az éhínség Saul bűnének a következménye, aki megölette a gibeoniakat. Nyilván nem mindet, hanem sokat közülök. Nem részletezi, mikor és hol történt a vérengzés. A 2Krón 1 szerint a gibeoni szentély őrizte a Szent Sátort. A Józs 9 szerint a gibeoniak ennek a szentélynek a szolgálatára voltak rendelve. Gibeon és Nób közel volt egymáshoz. Mindkét város Jeruzsálemtől É-ra feküdt. A magyarázók arra gondolnak, hogy a gibeoniak között véghezvitt vérfürdő a nóbi papság kiirtásával lehetett kapcsolatban (1Sám 22:1–23). Eszerint Saul nemcsak a nóbi papokat gyilkoltatta le, hanem a szomszédos gibeoniak közül is sokat lemészároltatott. Az Író nyilván azért nem részletezi Saul tettét, mert nem azon van a hangsúly, hogy és mikor irtotta ki őket, hanem azon, hogy Saul megszegte azt az esküt, amit az atyák tettek a gibeoniaknak (Józs 9:15). Ezt az esküszegést egyáltalán nem menti, hogy „Izráel fiaiért és Júdáért érzett féltékenységből” cselekedett. Isten népe tetteit nem irányíthatja a nacionalizmus, csak az Isten akaratához való hűség. Saulnak éppen „Izráelért és Júdáért” kellett volna megtartani az esküt. Isten ugyanis nemcsak Izráel, hanem a pogányok igazsága felett is őrködik. Az esküszegés elnézése a pogányok szemében Isten hatalmának a lejáratását jelenthetné: Nem elég erős ahhoz, hogy számon kérje a bűnös bűneit. Saul meghalt ugyan, de a bűnt Isten számon tartotta (Ex 20:5). (1b–2).

Dávid célja a gibeoniak kiengesztelésével az, hogy ne átkozzák, hanem „áldják Jahve örökségét”. Az Ábrahámnak tett ígéret Izráeltől is pozitív magatartást követel (Gen 12:3). Ha valóban átkot érdemel a nép, Isten nem fordítja azt vissza az átokmondó fejére, hanem számon kéri népétől gonosztettét. A gibeoniak hét embert követelnek Saul utódai közül. A 7 szent szám, valószínűleg a teljes elégtétel jele. Az a mód, ahogyan Saul bűnéért elégtételt vesznek a gibeoniak nagyon borzalmas. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt nem Izráel Istenének bemutatott emberáldozatról van szó. Saul hét leszármazottjának az életét nem Isten kérte, hanem Isten hozzájárult ahhoz, hogy a gibeoniak saját törvényeik szerint kapjanak elégtételt a rajtuk esett sérelemért. „Hasonlóan áldozott fel Achiles az Iliászban tizenkét előkelő trójait, hogy a megölt Patroklus lelkének engesztelést szerezzen. Az emberáldozat a klasszikus héberek szemében éppen olyan fertelmes dolog volt, mint a klasszikus görögökében. De mindkettő mögött a 2. évezrednek (Kr. e.) ugyanaz a keleti-mediterrán kultúrája áll, ami a két nép epikus hagyományainak sok hasonlóságát megmagyarázza” (Gordon, 319). (3–6a). Dávid hozzájárult a hét ember kiadásához. Méfibósetet azonban megkímélte a Jónátánnak tett esküjéért (1Sám 20:17). Ez világosan bizonyítja, hogy Méfibóset már Dávid udvarában volt (ld. a 9. fejezet magyarázatát). Ricpa két fiát jelöli ki (3:7), és Mérab öt fiát. A szövegünkben szereplő Mikál elírás. Az 1Sám 18:19 szerint Mérabot adták feleségül Adriélhez, Mikál a 2Sám 6:23 szerint gyermektelen maradt, tehát nemcsak Dávidtól nem volt gyermeke, hanem egyáltalán nem szült. Abel Mehola Kelet-Jordániában van. Barzillaj bizonyára nem azonos Dávid barátjával (17:27). Az esemény időpontja az árpa-aratás kezdete, vagyis április közepe (6b–9). Ricpa tettének a leírásával a Szerző szép példáját adja az anyai szeretet áldozatkészségének. Izráelben a legnagyobb büntetésnek számított, ha valakinek a holttestét, a madarak és vadállatok prédájává tették (2Kir 9:10; Ez 29:5). Ricpa önfeláldozó tettével a tisztességes eltemetés lehetőségét akarta biztosítani, s ezzel halottainak a nyugalmát. Ezért őrizte őket az eső megérkezéséig. Ez lehet a korai eső, ami október-novemberben jön meg, de lehet a kései eső is, június körül. Itt bizonyára az utóbbiról van szó. Az eső megindulása azt jelentette: Isten elfogadta a gibeoniaknak adott elégtételt, s a halottakat el lehet temetni. Ricpa többet kapott, mint amennyit remélt. Dávid ugyanis azt is megengedte, hogy Saulnak és fiainak a csontjait is elhelyezzék az ősök sírjában (10–14). Isten minden bűnt előhoz ítéletre. A büntetés halasztása nem jelenti a bűn elfelejtését. Olykor nemzedékek évszázadok során át halmozódik fel az a bűnadósság, amit Isten végül igazságosan, félelmes ítéletekben torol meg (Gen 15:16; Ex 32:34).

2 Sám. 21,15–22. Harcok a filiszteusokkal.

Szakaszunk a Dávid életének második felében bekövetkezett filiszteus-harcokról számol be. Az 1Krón 20:4–8 csak a 18–22 verseket közli, az első hatról nem tudósít. Az első legyőzött filiszteus neve: Jisbi Benób. (Ráfához ld. a 2Sám 5:22–25 magyarázatát.) A megölt filiszteus kopjája nyelének a súlya fele annak, amilyet egykor Dávid ellenfele viselt. Dávidot Abisaj, Jóáb testvére mentette meg a filiszteus kezéből (16–17). A következő harc színhelye Gób. Ismeretlen fekvésű hely. Az 1Krón, mely itt kezdi tudósítását, Gezér-t ad. A husai Szibbekaj a 23:27 Krónikák által helyesbített szövege szerint Dávid harminc hősének az egyike volt. A megölt filiszteus neve – szintén Ráfá fiai közül való – a Krónikákban Szippaj. Egyik helyen sem párviadalról van szó, hanem arról, hogy az Író egy-egy ütközetből csak a legnevezetesebb hőstettet örökítette meg (18). A harmadik vitézi tett színhelye is az ismeretlen Gób. A betlehemi Elhánán vitte véghez. Elhánán apjának a neve másképpen lett hagyományozva a 23:24-ben, az 1Krón 20:5-ben és szakaszunkban. Mégis valószínű, hogy mindhárom helyen ugyanarról a vitézről van szó, Dávid harminc hősének egyikéről. Nagyobb problémát jelent a legyőzött filiszteus neve. Az 1Sám 17-ben szereplő Góliáttal való névrokonság miatt sok magyarázó jut arra a következtetésre, hogy ugyanarról a történetről van szó. Ez azonban teljesen lehetetlen. Dávid és Góliát harca, Dávid győzelme olyan híressé vált, hogy egyszerűen képtelenség feltételezni az Íróról a névtévesztést vagy elírást. Annak, hogy Dávid fiatal korában legyőzte Góliátot, szilárd hagyománya van (1Sám 21:10). A 2Sám 21:15–21-ben elmondottak Dávid idős korában történtek. Ezt hangsúlyozza a 2Sám 21:17b is: Dávidot nem engedik többé harcolni. A 2Sám 21:19 Góliátja tehát nem lehet azonos az 1Sám 17 Góliátjával. Eszerint Elhánán nem lehet Dávid korábbi neve sem. Így valószínűleg helyes az 1Krón 20:5 kiigazítása: Elhánán Góliát testvérét (vagy leszármazottját) ölte meg (19). A negyedik harc színhelye Gát. Az itt legyőzött óriás filiszteus még torzszülött is volt. Jehónátán ölte meg, Dávid bátyjának, Simajnak a fia. A Krónikákban Simea fia, kevés eltéréssel mindkettő azonosítható az 1Sám 16:9 Sammá-jával (20–21). Mind a négy hős „Dávid, azaz szolgái” kezétől esett el. Nem szükséges ehhez feltételezni, hogy Dávid is ott volt a harcban. „Dávid harcai”, „Dávid háborúi” voltak mindazok a harcok, amik Dávid uralkodás alatt mentek véghez, függetlenül attól, résztvett-e azokban Dávid vagy nem. Itt is ilyen értelemben áll a „Dávid keze által” kifejezés. Dávid életében Isten kegyelme nemcsak abban mutatkozott meg, hogy őt magát megáldotta vitézséggel, erővel. Isten szeretetének a jele volt az is, hogy olyan emberekkel vette körül, akik méltók voltak hozzá. Féltő-szeretettel veszik körül akkor is, amikor megöregszik. Izráel szövétnekének nevezik. Érzik, tudják: Isten érette és miatta áldja meg őket. Istentől rendelt szabadító akkor is, ha nem tulajdon kezével forgatja a fegyvert (22).

2 Sám. XXII. RÉSZ - 2 Sám. 22,1–51. Dávid hálaéneke.

Az itt közölt zsoltár csaknem teljes egészében azonos a 18. zsoltárral. A Krónikás nem közli. Az ének helyét az Író igen jól választotta meg. Dávid harcait, sőt egész életművét zárja le vele. A zsoltár átfogó jelentőségével magyarázható, hogy éppen ez kapott helyet Dávid zsoltárai közül Sámuel könyvében. Nagyjából két fő egységre lehet osztani, bár a részek nem válnak el élesen egymástól. Az 1–31 háladal Isten szabadításáért, amit a zsoltáríró megtapasztalt. A 32–51 pedig csodálatosan szép Istent dicsőítő himnusz. A zsoltáríró Istennel való szoros kapcsolatáról vall. Találóan jegyzi meg Hertzberg: „Úgy tűnik, mintha a beszélő nem találna elég szót annak a kifejezésére, hogy teljesen az Úrra van utalva” (319). Csupán e néhány versben négyszer fordul elő a js’ gyök különböző formája, ami Isten szabadítását jelöli. Ezzel Dávid már a zsoltár elején bizonyságot tesz arról, akinek hatalma és ereje egész életét hordozta (1–4). Minden nyomorúságból megtalálta a szabadulás útját, mikor Istenhez kiáltott. Rendkívül elevenné teszi a nyomorúság állapotának az ábrázolását azzal, hogy hol perfektumot, hol imperfektumot használ: „Már körülvettek a halál hullámai, elvetemültség árja ijesztget…” (5–7). A 8–16 Isten megjelenését írja le. Természeti tüneményekkel színezi e megjelenés fenségességét és lenyűgöző voltát. Isten hatalma és méltósága oly nagy, hogy amikor Ő megjelenik, haragjától megreszket ég és föld. E hatalmas, mindenek felett való csodálatos Istennek gondja van választottjaira. Isten lényének előbbi leírásából érthető, miért nincs előtte akadály. Ő valóban meg tudja szabadítani Dávidot. Mintegy felülről nyúlt le érte, hogy kiemelje, a bajból kiragadja. Helyesen jegyzi meg Hertzberg ennél a szakasznál, mennyire fontos, hogy maga Dávid tesz bizonyságot e versekben Istennek azokról a szabadító tetteiről, amiket életében véghezvitt. Dávid élete tele volt olyan csodálatosan nagy dolgokkal, amik az utókort arra csábíthatják, hogy e tetteket Dávid tehetségének, nagyságának tulajdonítsák. „Ez a fejezet gondoskodik arról, hogy a hatalmas és nagy Isten tetteiként értsék, aki úgy cselekszik Dáviddal, mint egykor Mózessel” (Hertzberg, 321). (17–19).

Dávid a megtapasztalt szabadításban annak a jelét is látja, hogy Isten előtt „fedhetetlen”. Ez a fedhetetlenség nem bűntelenséget jelent. A támím (tökéletes, fedhetetlen) szó azt fejezi ki, hogy Isten és ember között rendben van a dolog. Elrendeződött. Nem meg nem történtté teszi bűnét, hanem megbocsátotta azt. „Igazságom szerint bánik velem az Úr” (21 v.) és „visszafizet nékem az Úr igazságom szerint” (21 v.) szintén nem azt jelenti, hogy Dávid tökéletes ember. Az igazság viszonyfogalom. Isten azt kívánja övéitől, hogy „rendeléseiben” járjanak. Teljesítse ki-ki amit Isten meghagyott néki – őrizzék meg az Isten útját. Isten az ő rendeléseihez való ilyen hűséges magatartást tulajdonítja „igazságul” az övéinek. Ezrét beszél Dávid is itt arról, hogy megőrizte Isten „rendeléseit, utait”. Nem szakadt el Istentől. Dávid vallomása tehát, hogy „fedhetetlen” egyáltalán nem zárja ki a tényt, hogy az ő életében is együttmunkálkodik Isten igazsága és kegyelme (20–25). Dávid Isten igazságáról beszél. Épp azért, mert az igazság viszonyfogalom, az ember tette egyáltalán nem közömbös Isten előtt. Kinek-kinek igazsága szerint fizet meg. Isten igazságához azonban az is hozzátartozik, hogy az alázatosokat megszabadítja, míg a kevélyeket megalázza. Isten igazsága tehát az alázatosoknak kegyelem, szabadítás (26–27). A szövétnek kedvelt kép az ószövetségben. Eredete és tartalma két dologgal van összefüggésben: A tűzoszloppal, ami Izráel előtt járt és vezette őket (Ex 13:21–22) és a templomi szövétnekkel (Ex 25:31–39; 1Sám 3:3 stb.), ami szintén Isten élő, állandó jelenlétére emlékeztetett. Harcaiban sohasem a maga erejére támaszkodott, hanem Isten jelenlétében bízott, s ezért rontott neki bátran, hatalmas seregeknek a biztos győzelem tudatában. Dávid életének az alkonyán a honfoglaló Józsuéhoz (Józs 21:45) hasonlóan tesz bizonyságot Isten szavainak a tisztaságáról, útjainak a tökéletességéről: Mindent megcselekedett, amit néki megígért, bajaiban, harcaiban pajzsként megoltalmazta (29–31). A 32–46 tartalma hasonlít az előző nagy szakaszéhoz. Hangvétele himnikus. Dávid minden eredményét Isten kegyelmes vezetésével magyarázza. Ellenségei legyőzését, tőlük való megszabadítását Isten végezte el, aki tanácsával, üzenetével is támogatta őt, míg ellenségeitől megvonta az útbaigazítást. Hiába kérdezték, nem válaszolt. Nem csak külső ellenségeitől, hanem a belső harcokból is kimentette őt. Az a nagy király tesz itt bizonyságot, akinek Isten népeket vetett uralma alá. Isten élő, állandóan munkálkodó, cselekvő Istennek bizonyult életében. Sőt nemcsak a királyt szabadította és szabadítja meg minden bajából: Hűségét megbizonyítja Dávid „magvának” is örökké. Hadd zárjuk e zsoltár magyarázatát Hertzberg szavaival, aki úgy értékeli, mint ami „theologiai kommentár” Dávid történetéhez: „Ennek a zsoltárnak az értelme szerint kell olvasni és hallgatni a Dávid-történetet (319). (47–51).

2 Sám. XXIII. RÉSZ - 2 Sám. 23,1–7. Dávid utolsó mondásai.

Igen jól illeszkedik a 22. fejezet zsoltárához, mintegy kiegészíti azt. Az Istent magasztaló ének után úgy értékelhetjük, mint „a dinasztia jövőre vonatkozó theologiai programját”. (Hertzberg, 324). Az „utolsó szavak” megjelöléssel a mondanivaló fontosságát hangsúlyozza. A halálra készülő utolsó szavait komolyan kell venni. Felépítésében hasonlít a Num 24; Péld 30–31. fejezet bevezetéséhez. Ez nem irodalmi kölcsönzést jelent, hanem azonos stílusforma használatát. Az 1 v. „bemutatkozása” egyúttal önjellemzés is. A ne’um szó használata feltűnő. Az Isten akarata közlésére szolgáló kifejezés emberi beszéddel kapcsolatban ritkán fordul elő (Num 24:3–15; Péld 30:1). Dávid teljes nevén nevezi meg magát. Királyi tisztét azonban körülírással fejezi ki. Következetesen nem nevezi magát királynak. Tudatában van annak, hogy ez a cím kizárólag Istent illeti. Ha az idegenek, a pogány népek királyként tisztelik is, önmagát fejedelemnek, karizmatikus vezetőnek tekinti. Három kifejezéssel adja meg önjellemzését. „Méltóságra emelt férfiú”: A passzív igetörzs használatával jól érzékelteti az Író Dávid alázatát. Áldásokban, eredményekben gazdag élete nem egy önerejéből magasra emelkedett ember útja, hanem olyané, akit valaki más emelt fel. A következő jelzővel meg is mondja, ki emelte fel. „Jákób Istenének felkentje”: Az atyák Istenére való utalás egyúttal emlékezés Isten gondoskodó szeretetére, aki nemzedékek hosszú során át hordozta választottait. „Izráel énekeinek a kedveltje”: Ez a kifejezés nyelvtanilag kétféle értelmet is hordozhat. Egyfelől jelenti azt, akit Izráelben sokszor megénekeltek; másfelől pedig azt, aki „az ének tekintetében kedvelt” tehát megbecsült énekes (1). Mint felkent, szakrális személy. Isten Lelke van rajta. Nem úgy, mint az eksztatikusokon, hanem mint a nagy prófétákon. Isten beszédének a hordozója és közvetítője. Nem gőgös kijelentés ez, hanem annak a megvallása, hogy magát mindenkor alá tudta vetni Isten akaratának; mindvégig eszköz tudott maradni Isten kezében. A következő tanács előtt ez a kijelentés figyelmeztet annak isteni eredetére. Nem a „napok és évek sokaságának a bölcsessége” az, amit a halálra készülő öreg Dávid tovább akar adni, hanem „a Mindenható lehellésének” a „Léleknek” az üzenete (Jób 32:7–8). (2–3a). Igazságosság és istenfélelem az uralkodó két ékessége és kötelessége. Az egyik az Isten, a másik az emberek irányában követendő magatartás. Az ilyen uralkodóra áll a 4 v. hasonlata: „Reggeli világosság, mikor a nap felragyog”, és „esőtől zöldült pázsit a földön”. Ahogyan a reggeli világosság elűzi az éjszaka sötétjét, s derűvel, örömmel tölti be a szíveket, ahogyan az eső új életre és növekedésre serkenti a mezők fűvét (Palesztina sok száraz, napégette foltja hirtelen kizöldül, ha az eső esik rá), úgy biztosítja az igazságos és istenfélő király a nép békés, örvendező, növekedő életét (3b–4).

Az 5 v.-nek hitvallás jellege van, amiben Dávid saját élete példáján szemlélteti Isten kegyelmének a megelevenítő hatását. Úgy tekint vissza az életre, mint ami az Istennel való örök szövetség jegyében telt el. Az crk jelentése: sorba helyez, rendbehoz. Isten a vele kötött örök szövetségen belül mindent elrendezett, rendbehozott. Ezzel a verssel prófétai értékelését adja annak, amit megtapasztalt. Élete sok szenvedése, nyomorúsága, hányatottsága fölött ott látja Isten mindent helyére rakó, elrendező szeretetének a munkáját (5). A következőkben az igazságban és istenfélelemmel uralkodóval szemben az elvetemült ember életét, s annak hatását mutatja be. Mivel nem a fényből és erőből merítenek, nem ragyogás és élet van körülöttük, hanem csak rossz és baj. Utalás lehet ez Dávid ellenségeire, akiket élete során megsemmisített, ártalmatlanná tett Isten. De általában utalást találhatunk arra nézve is, mennyire maguk okozzák pusztulásukat a gonoszok. Nem is lehet hozzájuk szelíden és szépen közeledni, kihívják maguk ellen az ítéletet és az erőszakot, mert csak ez vezet eredményre velük szemben. Dávid élete során megtapasztalta az Istennel járás „jó ízét”. Ez készteti tapasztalatai összegezésére, a követendő út megmutatására. A fiakon, az utódokon múlik, tanulnak-e Isten felkentjének a tanításából, vagy megvetik azt (6–7).

2 Sám. 23,8–39. Dávid hősei.

A szakasz két nagyobb egységre tagolódik. Az első (8–24) egy-egy kiváló harcos nevezetes tettét sorolja fel, a másik (25–39) Dávid harminc hősének a nevét közli. A 8–24 felsorolása nem rang szerint történik. A sorrendet minden bizonnyal az elkövetett hőstettek nagysága határozza meg, ezért lehetséges, hogy nem Benájáhu, Abisaj, vagy Jóáb van az élen (az utóbbi teljesen ki is marad, talán azért, mert ő a tisztségviselők közt szerepel), hanem egy ismeretlen ember: Jóséb Basebet. Az 1Krón 11:11; 27:2-ben Jásobám-ot olvashatunk. Ő sem a Hármak, sem a Harmincak köréhez nem sorolható. Az ő címe ez volt: ró’s hassálisi. A LXX nyomán itt hasselósá-ra lehet változtatni. Ez azonban nem helyes, mert a Hármak feje már megvan: Abisaj (18 v.) Thenius szerint a hassálisi a „három” számnévből ered, ebből képzett melléknév. Keleti szokás szerint egy harckocsin hárman voltak. A „vezér-harckocsin” pl. a fővezér, mellette még egy előkelő ember, aki a fővezér védelméről gondoskodott és a kocsi hajtója. A salisi a király közvetlen környezetéhez tartozó előkelő harckocsizó volt: a fővezér és a kocsi hajtója mellett a „harmadik”. Thenius ezért segédtiszttel, hadsegéddel, Luther pedig lovaggal fordította. Ezek között is élbeli volt Jóséb Basebet. Származási megjelölését másként közli az 1Krón 11:11; 27:32 (Hakmoni fia). A 800 elesettről szóló adatot előnyben kell részesíteni a Krón 300-ával szemben, mert az élre került, felül kellett múlnia Abisajt, aki 300-at ölt meg. A „dárdát forgatni” kifejezés egy harci szokásra utal: a hős a csata végén ezzel a szimbolikus cselekedettel jelölte meg azokat, akiket ő ölt meg (8).

Eleázár neve az 1Krón 11:12-ben is így olvasható. A „hármak” csoportjához tartozott. Hőstettének színhelye a Krón szerint Paszdammim. Hertzberg szerint azonos az 1Sám 17:1 Efesz-Dammim-jával. Ha a hely azonos is, az esemény bizonyosan nem. Eleázár is Isten szabadító munkájának volt az eszköze. Az Úr szerzett szabadulást általa. Izráelben tisztelték a hős vitézeket, de nem bálványozták őket. Csak mint Isten eszközei játszottak szerepet népük életében. A „Hadinép is visszatért, de csak fosztogatni” megjegyzésből láthatjuk, Isten népe körében sem volt mindenki bátor, s tette azt, amit Isten rendelt. Csak egyes, kiváltképpen kegyes emberek követték Isten akaratát, a többség azt kereste, mikor, miből lehet nagyobb előnye, kevesebb baja. A többség itt is megfutott a harcok elől. Isten kegyelmének a jele, hogy mégis adott olyan hősöket, akik elvégezték a szabadítás munkáját, ha a nép nem is érdemelte meg (9–10). Samma története az 1Krón 11-ben összeolvad Eleázár tettével (Sammát nem nevezi meg). Lehi ismeretlen fekvésű hely (Bír 15:9). Nem tartozott sem a Hármak, sem a Harmincak közé. Ő is szabadító tettet vitt véghez (11–12).

A 13–17 nem a Hármak tettéről tudósít, hamem három vitéz férfiúról, akik a Harmincak közül valók voltak, amint ezt a 13 v.-ben olvashatjuk is. Nevük nem maradt fenn. Talán azért, mert ha vitéz tettet vittek is véghez, nem szabadító tett volt. Ez az elbeszélés szép példáját adja a katonák Dávid iránti szeretetének. Életüket is kockára tették kívánsága teljesítéséért. Láthatjuk azonban azt is, mennyire megbecsülte Dávid ezt a ragaszkodást. Tisztelte ezeket az embereket. Méltatlannak érezte saját személyét ilyen áldozat elfogadására. Úgy tekintett a vízre, mint a három vitéz vérére, hiszen életük kockáztatásával szerezték. Ezért nem itta meg, hanem „Istennek adta”. Ilyen áldozat egyedül Istennek jár. A három férfi hősiessége mellett Dávidnak ez a magatartása is szerepet játszhatott ennek az eseménynek a megörökítésében (13–17). Abisaj a Hármak egyike, méghozzá vezére volt. Róla sokat hallottunk. Cerujá fia, Jóáb testvére. Dávidnak is rokona. Benájáhu a harmadik a Hármak között. Az 1Krón 11:21-ben Benája. Dávid testőrségparancsnoka volt. Még Salamon uralkodása alatt is találkozunk vele, aki kényes ügyek elintézését bízta rá (18–23).

A Szerző Aszáéllel kezdi a Harmincak névsorát, akit Abnér megölt (2Sám 2). Azért említi az elején, mert a harminc név nélküle is megvan. Ez arra utal, hogy halála után betöltötték a helyét. A felsorolt hősök képezik a Harmincak rendjét. A legtöbb hős nevét megtalálhatjuk az 1Krón 11 és 27 listáiban. Többet közülük mindkét helyen is. Az 1Krón 11 listája azonban nem zárul le Uriás nevével, hanem még további 16 nevet sorol fel. Ez annak a bizonyítéka, hogy a Sám listája hamarabb lezárult, még akkor, amikor Uriás élt. Felvetődik itt az a kérdés, hogy a harminc csak névleges szám volt-e, tehát így hívták ezt a testületet, de nem ragaszkodtak a harmincas számhoz; vagy szigorúan mindig csak harmincan lehettek és csak a halálozás vagy más kiesés miatt megüresedett helyeket töltötték be újakkal. Helyesebb az utóbbit feltételezni. Ezt erősíti meg jelen listánk is. Aszáél nevét még a Harmincak közt említi, de már tud arról, hogy meghalt. Viszont nélküle is éppen harminc név szerepel, tehát betöltötték a helyét. Az utolsó hős neve Uriás. Hertzberg ebben a névben figyelmeztetést lát, ami meg akarja óvni az utókort Dávid heroizálásától (24–39).

2 Sám. XXIV. RÉSZ - 2 Sám. 24,1–25. Dávid népszámlálása.

Szakaszunk Dávid második botlását beszéli el. Az esemény időpontját nem határozza meg az Író. Az 1 v. elején álló „ismét” szóból sokan arra következtetnek, hogy eredetileg a 21. fejezet után állhatott. Az Író azért rendezte el így az anyagot, mert a 21. fejezet még inkább a Saul ügyéhez kapcsolódik, míg a 24. fejezet a templomépítés alapjának a megadásával már a következőket vezeti be. Mindenesetre a 21. fejezetre való utalás úgy is elképzelhető, ha nem tételezzük fel a két fejezet eredeti egymásmellettiségét. Az Író utalhat két fejezettel előbb történt elbeszélés eseményeire is az „ismét”-tel. Sőt, utalhat Izráel sok-sok engedetlenségére, ami eddig történt, s ami miatt Isten haragja újra meg újra felgerjedt ellenük. A két fejezetben csak az Isten haragjáról szóló tudósítás az, ami közös. Más a harag kiváltó oka, és más a büntetés módja is. Isten büntetése az, hogy megkísérti, engedi elbukni a királyt. Az 1Krón 21:1 szerint nem Isten, hanem a Sátán kisértett. A két tudósítás között nincs ellentmondás. A világmindenség nem két úr hatalma alatt áll. Nincs semmiféle dualizmus. A Sátán működése is Isten beleegyezésétől, engedélyétől függ. Ilyen értelemben beszél a Sátán munkájáról a Jób 1:12 is, ahol Isten engedélyt ad Jób megkísértésére, vagy Jézus is, amikor ezt mondja: „A Sátán kikért titeket”. Sem jó, sem rossz nem történhet ezen a világon Isten engedélye nélkül. Isten a nép bűnét bünteti Dávid elbukásával. A választott nép életében a bűn sohasem magánügy. Mindig kihat az egész közösség életére (Num 14:34; Józs 7; 2Sám 11–12). Dávid bűne a nép megszámlálása. Az Író előtt természetesnek látszott, miért bűn ez. Ezért nem részletezi. De tudta ezt Jóáb is, aki megpróbálta eltéríteni a királyt szándékától. Később Dávid maga sem érzi igazságtalannak a kapott büntetést. Kérdés, miért ítélte el Isten a nép megszámlálását. Erre a legvalószínűbb feleletet akkor kapjuk meg, ha figyelembe vesszük a 9 v. tudósítását. Nem általános népszámlálásról volt szó, hanem a hadinép számbavételéről, a fegyverforgató nép megszámlálásáról. Izráel népének eddig minden harca világosan és kimutathatóan „Isten háborúja” volt Dávid uralkodása alatt. A harcok kimenetele sohasem az izráeli sereg létszámától, erejétől, felszerelésétől vagy bátorságától függött, hanem attól: vele volt-e az Úr, vagy ellene harcolt. Dávid nagy birodalma sem haderejének a nagyságától fügött, hanem annak volt fényes bizonysága, mire képes Isten ereje. A hadinép megszámlálása beavatkozás volt Isten hatáskörébe. Kísérlet arra, hogy az Isten kegyelmébe vetett hit helyett más biztonságot keressen magának Dávid. Isten azonban nem enged kétfelé sántikálni. Az ő népének ebben a világban éppen az a feladata, hogy megmutassa: egyedül Isten kegyelmében van a megmaradás és a növekedés (1–2).

Jóáb látta Dávid akaratának helytelenségét. Íme egy ritka eset, amikor Jóáb képviseli Isten akaratát Dáviddal szemben. De nem tudta a királyt eltéríteni szándékától. Nem az igazság szava győzött, hanem a hatalom szava. Végzetes, amikor ez a kettő így szétválik. Jóábék nem tudták vállalni az apostoli döntést: Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek (ApCsel 5:29). Dávid népszámlálása következményéből látszik, milyen sok szenvedéstől menthették volna meg a népet, ha inkább Istenre hallgatnak. Az Istenre való hallgatás mindig ilyen pozitív dolgot jelent. Dávid nem kérdezte meg az Urat. Dávid életét megvizsgálva láthatjuk, mindig akkor bukott el, amikor saját belátása, vágya szerint döntött (3). A számlálás Dávid utasítása szerint egész Izráelre kiterjedt. Kelet-Jordániában kezdték. A megadott területek leírásánál az a szempont érvényesül, hogy a Szerző csak a határterületeket közli, Tirussal és Sidonnal pedig az irányt. A „Kánaániak városai” kifejezés bizonyára nem idegen területeket jelöl, hanem olyan településeket, ahol még mindig megvoltak az őslakók. A számlálás elég hosszú ideig tartott: kilenc hónapig és két napig. A népszámlálás eredményéről nincs pontos, megbízható adatunk. Más adatokat közöl a Krónikás és a LXX. Ennek a bizonytalanságnak az oka abban lehet, hogy a népszámlálás adatai Isten közbejött ítélete miatt nem lettek hivatalosan feldolgozva, sőt tulajdonképpen ez a munka be sem fejeződött. Erre utal az 1Krón 27:24 is (5–10a.). Dávid utólag belátta, hogy bűnt követett el. Istenhez könyörög bocsánatért, kérve Őt: vegye el bűnét. A bűn felismerésének és megvallásának a célja mindig ez: Meg kell szabadulni tőle. Csak úgy rendeződhet Istennel a megzavart kapcsolat. E kérésével Dávid kifejezésre juttatja: nem akarja meg nem történtté tenni bűnét. Tudja, számot kell adnia érte. Mintegy arra kéri Istent, vonja felelősségre. A helyes magatartás nem „fátylat borítani” arra, ami történt, hanem „rendezni” azt, ami történt. Ezt a rendezést csak Isten viheti véghez (10b). Isten eleget tesz Dávid kérésének. Elküldi hozzá Gád prófétát, s választás lehetősége elé állítja. Ebben kgyelme mutatkozik meg. Dávid maga választhatja meg büntetését. Ezzel újabb lehetőséget kap arra, hogy választásával – ha ez helyes – sok mindenen változtasson. Nem mindegy, mit választ. Dávid merész döntéssel Isten karjaiba veti magát. Tudja, Isten az ítéletben is kegyelmesebb, mint az ember. A büntetés: Hetvenezer halott. Ez egyezik a Krónikás adatával. Tragikus, hány embernek kellett elvesznie Dávid bűne miatt. Az 1 v. ismeretében azonban hozzá kell tennünk: az bűnhődik, aki bűnös. A nép vétkezett, tehát bűnhődnie kellett (11–13).

A magyarázók egy része szükségesnek tartja a 17 és a 16 v. felcserélését. (Pl. Budde). Szerintük Dávid könyörgése megelőzte a csapás megszüntetését. Ez megszegényítése a mondanivalónak. Itt éppen az a fontos, hogy Dávid jó helyre vetette bizodalmát. Isten kegyelmes volt, s hamarább megszüntette a csapást, mint ahogyan ítéletében meghirdette. Dávid azonban ezt még nem tudja. Látja, a pestis angyalát éppen a szérű felett. Az angyal megpillantása nem lényegtelen mozzanat. A döghalál nagyon kézzelfogható dolog. De minden kézzelfogható mögött ott van Isten angyala – végsőfokon maga Isten. Megható Dávid imájának mély bűnbánata. Minden bűnt magára vállal, s a büntetést is magára kéri az elkövetett rosszért. A „nyájért” könyörög, mely „nem vétkezett”. Dávid annyira érzi bűnének a súlyát, hogy ennek ismerete eltakarja szeme elől a nép bűnét. Dávid magatartása figyelmeztetés is: mások bűne sohasem ment fel bennünket saját bűnünk vállalása alól (14–17).

Arauna, akinek szérűje mellett az angyalt megpillantotta Dávid, jebuszi származású volt, tehát az őslakossághoz tartozott. Ez azt bizonyítja, hogy Dávid nem irtotta ki az őslakókat Jeruzsálemből, sőt még birtokaikban is meghagyta őket. Arauna nevét az 1Krón 21:15 Ornán-nak, a LXX Ornának írja. Szakaszunkban főleg Arauna szerepel. Ezért valószínűleg ez a helyes. A szérűt rendszerint tágas, széljárta helyen készítették. Itt történt a gabona cséplése és szórása. A Krónikás adata szerint Arauna éppen gabonát csépelt, amikor Dávid Gád próféta utasítására felkereste, hogy oltárt építsen a szérűjén. Arauna, értesülve Dávid jövetelének a céljáról, felajánlja ajándékként a szérűt, sőt az áldozathoz szükséges dolgokat is. Ebben a keleti udvariasság (Gen 23:11) és a király iránti tisztelete egyaránt kifejezésre jut. Dávid nem fogadja el az ajándékot, mert nem akar ingyen áldozatot bemutatni Istennek. Csak a magunkéból áldozhatunk. Az nem áldozat, ha a másét adjuk neki, vagy azt, amihez könnyen jutottunk. A szérű árát az 1Krón 21:25 hatszáz sekel aranyban állapítja meg. Ez lényegesen több, mint amennyit szövegünkben olvasunk. Isten tehát megengesztelődött a nép iránt. Ennek az oka nem Dávid könyörgésében, vagy az áldozat bemutatásában van, hanem kizárólag Isten könyörülő irgalmasságában. Az áldozatnak már nem kérő, hanem hálaadó jellege van. A nagy rosszból, ami a nép között végbement, végül nagy áldás származott. Az angyal megpillantásából, a Gád prófétán keresztül kapott utasításból, nyilvánvalóvá lett, hol kell Dávid magvának felépíteni Isten templomát. Főleg ezért tarthatta fontosnak a Szerző ennek az eseménynek a közlését, s ezért helyezte a szorosan Dávidról szóló tudósításoknak a végére. Dávid életének a befejező részéről a Királyok könyve tudósít. Talán feltűnő, miért nem Sámuel könyvének a végén olvashatunk a Dávid haláláról. Isten népe története nem egyes embereknek, még csak nem is királyoknak a története. Dávid életének minden fontos eseményéről írt a Szerző. Ami ezután következik, annak már nem ő van a középpontjában. Új, más dolgok kerülnek előtérbe: az utód trónralépése, s a templom felépítése. Dávid elvégezte feladatát. Abban, hogy ezzel a tudósítással fejeződik be Sámuel könyve, nyilvánvalóan kifejezésre jut: Dávid alakját nem lehet heroizálni. Nagysága nem önmagában volt, hanem Isten kegyelmes cselekedeteiben. Nem Dávid volt nagy, hanem Isten, aki által cselekedett. Dávid és a választott nép minden bűne és nyomorúsága ellenére Isten temploma készül és épül a világban. Ez ennek a szakasznak és Sámuel könyvének összefoglaló, nagy üzenete.