2 Sám. XIII. RÉSZ - 2 Sám. 13,1–39. Amnón paráznasága és meggyilkolása.

A 13–20. fejezet összetartozik. Az elmondottakkal kettős célt ért el az Író. Egyrészt a 11. és a 12. fejezet folytatásaként elbeszéli, hogyan érte utol Isten büntetése Dávidot Uriásért: „Nem távozik el a kard a te házadtól” és „éppen a saját házadból támasztok ellened rosszat”. Másrészt a tragikus események során kezd kibontakozni előttünk Isten kegyelmes ígéretének a megvalósulása is: Az uralkodásra alkalmatlan dávidfiak félretételével Isten Salamon útját készíti a trónhoz. A történet főszereplője Amnón, Dávid elsőszülött fia Ahinoámtól (3:2; 1Krón 3:1). A paráznasággal vétkező apát Isten élvhajhász, felelőtlen, ösztönein uralkodni nem tudó és nem is akaró parázna fiúval bünteti. Amnón érzése nem szerelem, hanem hirtelen fellobbant testi kívánság. Nem tartós, törvényes kapcsolatot keres féltestvérével, Támárral, hanem csak meg akarja „szerezni” (1–2). Amnón vágya örökre vágy marad, ha nincs mellette barátja, unokatestvére, Jónádáb, Dávid testvérének, Sammának a fia (1Sám 16:9). Jónádáb igen igen agyafúrt ember volt. Okossága (hákám) azonban nem párosult körültekintő bölcsességgel. Ammónban a trónörököst látja. Így nem igazi barát, hanem szolga. Amnón vágyainak, szeszélyeinek a kiszolgálója. Az igazi barátságban a barátok egyenragú társak, nevelik egymást. Ha a barátság tekintélytiszteleten alapul, óhatatlanul zsarnok lesz az egyik, szolga a másik. Jónádáb terve nemcsak azért rossz, mert segítséget nyújt egy szűz leány meggyalázásához, hanem azért is, mert Dávid jóhiszeműségének a kijátszása. Visszaélés az apai szeretettel. Dávid, amint Jónádáb szavaiból is látszik, szeretetteljes kapcsolatban volt családjával. Fiaihoz gyengéd, kívánságaik teljesítését nem tagadja meg. Különösen érthető ez az elsőszülött fiú, a trón várományosa esetében. A tanács arra való, hogy megfontoljuk. Amnón nem mérlegel. Azonnal elfogadja, mert vágyát így teljesülni látja. Nem érdekli sem apja, sem Támár, sem Isten törvénye (3–6). Amnón „szív alakú” süteményt akar süttetni Támárral. Hertzberg szerint a lebiba nem szív alakú sütemény, hanem olyan étel, amit a szív kíván, tehát kedvenc étel. Nem a sütemény formája a lényeges. Nem szerelmi varázslatról van szó. Amnónnak ez csak ürügy arra, hogy Dávid elengedje Támárt. A lány magatartása józan bölcsességet és felelősségtudatot tükröz. Válaszából kiderül, hogy bár tiltva volt Izráelben a közeli rokon házassága (Lev 18), amit a környező népek gyakoroltak, mégis volt példa rá. Támár is lehetségesnek tartja, hogy Dávid beleegyezne házasságukba (Gen 20:12). Támár figyelmeztetése: „Nem szoktak így cselekedni Izráelben” – nem a féltestvérek házasságának a lehetetlenségére utal, hanem a házasságon kívüli szerelmi viszony bűnös voltára. A nábál jelentése: balga, ostoba, istentelen – úgy intellektuális, mint morális értelemben. Amnón kívánsága olyan esztelenség, amivel Isten törvénye ellen vétkeznének. A Szerző szeretettel és részvéttel ír Támárról. Kitűnően érzékelteti tartózkodását és Amnón iránti rokonszenvét. Támár becsületessége, finomsága, felelősségtudata mellett annál jobban kiütközik a kéjenc Amnón durvasága és felelőtlensége. Elutasítja Támár javaslatát. Érvényt szerez akaratának. Amilyen hamar fellobbant vágya, olyan hirtelen el is múlt. Vágyának a kielégülése iszonyatos űrt hagyott maga után. Ezért tanítja az Ó- és Újszövetség: A szerelem Isten ajándéka, de csak a házasságon belül áldás. E renden belül szépséget, békességet teremt, azon kívül kiégést, gyűlöletet. Elrettentő példa erre Amnón, aki meggyűlöli és látni sem bírja Támárt. A lány további sorsa nem érdekli. Kidobatja. Ezzel újabb gonoszságot követ el (Deut 22:28–29; Ex 22:16–17). (7–18).

Támár a gyász külső jeleivel fut haza: Fején por, ruhája megszaggatva, keze a fején. Így találkozik Absolonnal, aki rögtön tudja, ki gyalázta meg húgát. Vígasztalása üres beszéd. Amit tennie kellett volna (Ex 22:16–17) nem tette meg. Ha sejtette a veszedelmet, jobban kellett volna vigyáznia húgára. Támár az ő szemében is eszköz volt csupán: bosszújának (és Amnón félretételének) az eszköze. Támárnak nem bosszúállásra lett volna szüksége, hanem a lányokat védő törvény érvényesítésére. Arra a kérdésre, vajon Támárnak jobb lett volna-e ezek után, ha Amnón törvényes felesége lesz, nehéz válaszolni. Az ókorban, Izráelben is, összehasonlíthatatlanul nehezebb sorsa volt a magános asszonynak, mint napjainkban. Lett volna otthona s ez is valami. Dávid sem tesz semmit Támárért. Talán azért, mert nehéz olyan dologban bírónak lenni, amiben magunk is vétkeztünk. Pedig éppen ezért kellett volna intézkednie. A felelősségre vonás elmulasztása nem a szeretet, hanem a cinkosság jele és súlyos következményekkel jár (19–22).

Absolon megfontoltan készül a bosszúra. Két év múlva, mikor már senki sem gondolt rosszra, lakomára hívja a királyt és a királyfiakat, hiszen a juhnyírás vigasság alkalma volt (1Sám 25:2–13). Baál-Hacor Jeruzsálemtől 23 km-re volt É-ra. Eszerint a királyfiak földbirtokosok voltak. Amnón az ivásban sem tart mértéket. Absolon viszont tiszta fejjel ad jelt a gyilkosságra. A szolgák biztatása érthető, a trónörökösről volt szó. Az eset rémhírként jutott Dávid udvarába. A fejetlenségben Jónádáb bölcs szavakkal nyugtatja a királyt. Ha a gyilkosság előkészítéséről nem is lehetett tudomása, a testvérek haragjáról s Absolon nem csillapodó bosszúvágyáról tudott. Mégis tétlenül, kívülről szemlélte az eseményeket. Sem Amnón iránti barátsága, sem a király iránti tisztelete nem indította cselekvésre. Későn megmutatkozó bölcsességével csak magyarázni tudja, ami történt (23–29).

Absolon nagyapjához menekül. A 34–38-ban háromszor is olvasunk Absolon meneküléséről. Nem szükséges ebben ismétlést látni. A 34a még Jónádáb szavaihoz tartozik. Absolon a gyilkosság után nem maradhatott Izráelben. Szándékos gyilkosság esetén a menedék-városok sem nyújthattak menedéket. Ezért feltételezi menekülését. A 37 v. már tényként állapítja meg. A 38 v. pedig a gesuri tartózkodás tartalmát közli. Dávid elhatározta ugyan Amnón halálának megtorlását, de három éven át nem tesz semmit (30–39). Dávidot azzal büntette Isten, amiben maga is vétkezett. Nem szokatlan dolog ez Isten népének történetében. Jákób is visszakapta Lábántól, majd fiaitól, amit apja és bátyja ellen elkövetett. Szakaszunk – miközben Isten Dávid életében véghezvitt büntetését elbeszéli – azt is világosan megmutatja: Aki itt Dávid bűne miatt meghalt, maga is vétkes, romlott lelkű ember volt. Halála nem ártatlan halál. Absolon bűnére Isten később hozza el a büntetést. Előbb nyilvánvalóvá kell lenni szíve egész gonoszságának.

2 Sám. XV. RÉSZ - 2 Sám. 15,1–33. Vérbosszú helyett kegyelem.

A 13:39 és a 14:1 eseménye között három esztendő telt el. Dávid mindeddig nem vonult ki Absolon ellen. Absolon a mózesi törvények értelmében rászolgált ugyan a büntetésre (Ex 21:14; Num 35:19–20.33), mégis fiáról volt szó, akit szeretett. Továbbá, egy Absolon ellen indított hadjárat Dávid ellenségévé tenné apósát, Gesur királyát, akivel békés viszonyban volt. Jóáb észrevette, hogy Dávid gondolata Absolonon jár. Az cal fordítható „ellen” és „-nál” jelentéssel is. Jóáb körültekintő eljárásából arra következtethetünk, hogy az előbbi lehetőséget kell választani. Úgy vette észre, veszélyesen alakul a helyzet Absolonra nézve. Jóábot ebben az ügyben Dávid és családja iránti szeretete vezeti. Hozat egy bölcsességéről híres asszonyt Tékoából (Jeruzsálemtől D-re 16 km; később Ámós szülővárosaként ismert). Eljárásával oly módon akart célt érni, mint Nátán a másál-lal (2Sám 12). Magával Dáviddal akarja kimondatni a felmentő ítéletet. Jóáb az asszony „szájába adja” a mondanivalót. Kitalál egy történetet két fiúról, ami hasonlít a két dávidfiú tragédiájához (1–3).

Az asszony Jóáb utasításának megfelelően gyászba öltözik, s így mondja el történetét Dávidnak. Már az elbeszélés elején hangsúlyos: a testvérgyilkosság azért jöhetett létre, mert „senki sem volt, aki megmentse őket”. (A nácal jelentése: megment, kiragad). Nem volt, aki a köztük levő viszályt elsimította volna. A következő lényeges pont: A megmaradt fiú, akinek az életét a vérbosszuló rokonság követeli: örökös. Ezzel kétségtelenül Absolon trónörökös voltára utal. Az örökségre való célzással sejteti: a rokonok azért akarják elpusztítani az örököst, hogy megszerezzék az örökséget. Ez azért lényeges, mert elképzelhető, hogy Dávid Absolon iránti érzelmeit igyekeztek befolyásolni azok, akik „örökös”-ként számbajöhettek Absolon halála esetén. A király első válasza nem elégítette ki az asszonyt. Ha így megy el, nem teljesítette a megbízatást, esetleg a cselre is fény derülhet. Folytatja a beszélgetést. Újabb szavaiból kitűnik: sejti, mi nyugtalanítja a királyt: nem követ-e el mulasztást, ha futni engedi a gyilkost? Dávid újabb kitérő válasza után eskü alatt kívánja a fiú büntetlenségének a biztosítását (4–11). Dávid esküvése után az asszony ellene fordítja a vádat. Ezzel egy sorba állítja a vérbosszút követelő nemzetséggel. Absolont nem nevezi meg, de a „kitaszított” csak rá vonatkozhat. Dávid Isten népe ellen vétkezik, ha nem fogadja vissza. A 14a Amnónra utal. A halál tényén nem lehet változtatni. A 14b pedig már tanács Absolon ügyében. Ez a vers az egész szakasz csúcsa. Ha Dávid szívében ez a kérdés volt: „Vérbosszú, vagy kegyelem?” – akkor Isten ezen az asszonyon át megadta a választ. Isten a mózesi törvényben helyt ad a vérbosszúnak – elrettentésül. Az életet csak Isten veheti el. Szív szerinti akarata a kegyelem. Mindig is azt akarta (perf.), hogy ne legyen eltaszítva az eltaszított sem. A 15 és a 16 v.-ben az asszony „ködösít”. Dávidnak végig azt kell hinnie, hogy a saját ügyében jött s csak a két eset hasonlósága bátorította szólásra. A „király nyugalmat szerez nekem” egyaránt vonatkozik a maga és a Dávid problémájára. Valóban ideje lenne az Absolon-kérdést nyugvópontra hozni (12–17). Dávid rögtön rájött Jóáb mesterkedésére. Eszerint már máskor is megkísérelhette Absolon ügyét szóba hozni. Az asszony – dicséretes módon – védekezésével nem mártja be Jóábot, sőt biztosítja Dávidot fővezére jó szándékáról. A király kész tanulni mindenkitől, aki az igazságot képviseli. Jóáb öröme nem a diadalmaskodó emberé. Tanácsa meghallgatását úgy értékeli, mint a király feléje forduló szeretetét. Részesül a békességszerzők örömében (Mt 5:9). (18–20).

A király bocsánata nem teljes. Absolon hazajöhet ugyan, de nem jelenhet meg a színe előtt. Absolont megnyerő, szép külsejű férfinak ábrázolja az Író. Olyan volt, aki megjelenésénél fogva is uralkodásra termett. Hajának súlya 2 kg volt. (Az ókori sekelek átlagos súlya 10 g.) A gyermekeiről szóló adat eltér a 18:18-tól. Talán korán meghaltak s csak Támár érte meg a felnőttkort. Absolon mindenképpen véget akart vetni felemás helyzetének. Jóábot kéri közbenjárásra, aki azonban többszöri hívásra sem megy el hozzá. Absolon durva módszerrel végül elérte, amit akart: Jóáb Dávid elé terjeszti kérését. Dávid megadja a teljes bocsánatot. A szakasz elolvasása után azt érezhetjük, Dávid kezéből kicsúsztak gyermekei. Íme, Absolon is elérte, amit akart. Pedig nincs igaza. Nem hivatkozhat „igazságra”. Dávid, amikor hozzájárult hazatéréséhez nem „igazságot szolgáltatott” neki, hanem kegyelmet gyakorolt felette. Mégis – Isten akarata ez a teljes bocsánat. Dávid teljes bocsánata még visszataszítóbbá teszi Absolon gyalázatos tettét: Apja elleni lázadását (21–33).

2 Sám. XV. RÉSZ - 2 Sám. 15,1–12. Absolon lázadása.

Rövid, lényegretörő és nagyon eleven tudósítást olvasunk itt Absolon lázadást előkészítő mesterkedéséről. Ismeri a propagandaeszközöket. Tudja, mi kell a népnek. Pogány mintára fényessé teszi udvartartását. Hadiszekereket, lovakat vásárol, kengyelfutókat futtat maga mellett. Ez nem volt szokás Izráelben. Az 1Sám 8:11 is úgy említi ezeket, mint gonosz dolgokat, amik a királyság pogány voltát bizonyítják. Egyiptomban a király és a főemberek joga volt kengyelfutókat alkalmazni. A 15:1 és a 14:25 ismeretében elképzelhető, mennyire lenyűgözhette a népet Absolon „királyi” megjelenése. Még ravaszabbul bánt azokkal, akik Dávidhoz mentek igazságot keresni. A „kapu” Izráelben a törvényhozás helye volt. Dávid magának tartotta fenn a legfőbb bíró tisztét. Itt támad Absolon. Az izráelieket veszi célba. A tíz törzset lazább szálak fűzték Dávidhoz. Erre építi tervét. Részrehajlással gyanúsítja Dávidot az izráeli panaszosok előtt. Így fordítja saját javára a törzsi ellentétet. Közben gondoskodik útja egyengetéséről is. Egyfelől hangoztatja, mennyire igazságos lenne, ha ő gyakorolhatná a bírói tisztet; másfelől megjátssza a jó barátot mindenki irányában. Nem igényli a királyfinak kijáró hódolatot sem, hanem mindenkit keblére ölel s megcsókol. Nem túlzás, ha az Író úgy látja: E magatartásával sikerült ellopnia apjától az izráeliek szívét (1–6).

A 7 v. 40 esztendje nyilván elírás. Ennyi volt Dávid egész uralkodási ideje. A négy év helyességét bizonyítja a LXX Luc Vet Lat és Josephus is. Absolon nem siet el semmit. Négy esztendőt vár – bizonyára a kibékülés után – míg megérnek a dolgok a cselekvésre. Terveiben eddig nem jutott hely Istennek. Most olvasunk először „az Úrnak tett fogadalomról”. A későbbiekből azonban nyilvánvaló, mennyire nem Isten iránti hűsége bizonyítékáról van itt szó. Absolon nemcsak azt tudja, mi kell a népnek, hanem azt is, mivel nyerheti meg Dávidot. Az áldozat jó ürügy a távozásra s egyúttal lehetővé teszi sok jelentős ember eltávolítását is Dávid mellől. A 200 meghívott teljesen gyanútlanul követte – ahogyan a 11 v.-ből megtudjuk. Mikor a lázadás kitört, már nem tehettek semmit. Absolon jól választotta meg a lázadás kiindulópontjául Hebront. Ott született, bizonyára voltak Hebronban barátai és tisztelői. Egyúttal megakadályozta Júda csatlakozását Dávidhoz. Kürtjel adta hírül a felkelés kezdetét, amit egyik hely a másiknak továbbított. Absolon hívei között kiemeli az Író Ahitófelt, Dávid tanácsosát, Betsabé nagyapját. Átpártolásának az okáról nem olvashatunk. Mivel nem Jeruzsálemben, hanem Gilóban tartózkodott, arra következtethetünk, hogy nem volt Dávid aktív tanácsosa. Talán Uriás halála miatt romolhatott meg közöttük a viszony. (Giló a mai Khirbet Dsala, Hebrontól 11 km É-ra.) Absolon nem nágíd, hanem mäläk kíván lenni (vö. 1Sám 9:16; 10:1). Emberileg úgy látszik, bevált számítása. Az összeesküvés megerősödött, a nép egyre szaporodott mellette. A siker azonban nem Isten jóváhagyásának a jele. Isten engedi Absolon gonoszságának a teljes kibontakozását (7–12).

2 Sám. 15,13–37. Dávid menekül Jeruzsálemből.

Dávid csak akkor szerzett tudomást Absolon tevékenységéről, amikor Hebronban kitört a lázadás. Nem gondol a harc felvételére Jeruzsálemben, mert ez neki hátrányos lenne, és a várost sem akarja kitenni az ostrom szenvedéseinek. Kétszáz megbízható embere Hebronba ment. Jeruzsálem nincs felkészülve az ostromra, hadsereget sem tud mozgósítani. Ha a várost körülzárják, akkor végképpen nem kaphat erősítést. Így az a leghelyesebb, ha kivonul Jeruzsálemből (13–16). Bét Hammerháq jelentése: legszélső ház. Itt tart Dávid csapatszemlét. A 18 v.-ben a „szolgái” szó valószínűleg Dávid egész kíséretét jelöli, ami a testőreiből (a kerétiek és a pelétiek), és a hatszáz gáti emberből állt. Nem értesülünk arról, hogy ez utóbbiakon kiket kell érteni. Egyes magyarázók szerint filiszteusok voltak, akik valamilyen pártharc miatt menekültek Dávidhoz. Elfogadhatóbbnak látszik O. Thenius magyarázata. Szerinte azokról az emberekről van itt szó, akik Dáviddal annak idején Gátba kivándoroltak (1Sám 27:2–3), majd vele először Ciklágba (1Sám 27:8; 29:2.5) mentek. Ők lennének azok, akik „hősök” (gibbórium) néven váltak ismertté (Thenius 218). A gáti Ittaj már valóban száműzöttként tartózkodott Izráelben. Dáviddal való párbeszéde ismételten megmutatja Dávid nemes gondolkodását, aki menekülése idején sem magával van elfoglalva. Bár neki jól jönne, ha Ittaj vele tartana, mégis lehetőséget ad neki a távozásra. A 14 v.-ben is csak azokat szólította, akiknek veszedelmes lett volna Jeruzsálemben maradni iránta való hűségük miatt. Ittaj idegen, nem forog veszedelemben. Dávid nem akarja magával rántani a bizonytalanságba, újabb száműzetésbe. Nem gúnyolódik, mikor Absolont királynak nevezi. Elfogadja a tényt. Ittaj ragaszkodása nagy nyereség Dávidnak. Az Író hatásosan állítja szembe az idegen filiszteus hűségét az izráeliek és az Absolon hűtlenségével. Dávid hálájáról itt nem olvasunk, de a 18:2 bizonyára a királyi módon megmutatkozó hála jele. Az „egész ország” itt Jeruzsálem lakosaira vonatkozik. A Kidron völgye a Jeruzsálem és az Olajfák hegye között húzódó völgy neve. A menekülés iránya a puszta. Az izráeliek hűtlenségéről már tud, oda nem mehet. Júda nem lett hűtlen – amint később kiderül –, de Absolon Hebronban van, így ha odamenekül, éppen karjaiba fut. Nyugaton a filiszteusokban szintén nem bízhatott, ha le is verte őket (17–23).

A papok is felkészültek a menekülésre. Természetesen a Szent Ládát is magukkal akarták vinni. Dávid kettős megokolással visszarendeli őket. Mindenekelőtt nem tekinti varázseszköznek a Szent Ládát. Isten segítségét semmiféle eszközzel sem lehet kierőszakolni, a Szent Láda jelenlétével sem (1Sám 4:11). Isten tetszése szerint cselekszik. Ezt jól tudja Dávid. Ezért mondja: Nem az a kérdés, vele lesz-e a Szent Láda, hanem az, kegyet talál-e az Úr előtt, vagy nem. Ha Isten kegyelmes lesz hozzá, visszahozza Jeruzsálembe és meglátja a Szent Ládát s az Isten lakóhelyét. Az istenfélő ember higgadt, körültekintő bölcsessége mutatkozik meg a másik megokolásban. A papok feltűnés nélkül Jeruzsálemben maradhatnak. Fontos értesüléseket juttathatnak el a menekülő királyhoz s ezzel nagy segítséget nyújtanak neki. A papok vállalják a megbízatást (a nóbi elrettentő példa ellenére is). (24–29). Dávid és kísérete gyászolva mennek az Olajfák hegyének a lejtőjén. „Ezen az úton ment az elárult Jézus Krisztus is, a Dávid fia” (Pákozdy L. M. Új ford. Lábjegyzet a 2Sám 15:30-hoz). Dávid itt értesül Ahitófel elpártolásáról. Ez újabb csapás (csak az ostoba emberek nem értékelik a bölcsek tanácsát). Ahitófel okossága sokat lendíthet Absolon ügyén. Dávid az ima erejét állítja szembe a rossz hírrel. Mostani nyomorúsága sem ingatta meg Istenbe vetett bizalmát. Továbbra is tőle vár segítséget. Amikor a hegyre felértek, szembe jött velük Husaj. Dávid Isten segítségét ismeri fel Husaj megjelenésében. Íme, máris meghallgatásra talált imádsága. Ezért beszéli rá Husajt a veszedelmes szerep vállalására. A Husaj származását jelölő „akri” a Józs 16:2 értelmében efraimit jelent. A „király barátja” kifejezés nem csupán Husaj Dávid iránti érzelmének a kifejezésére szolgál, hanem udvari cím lehetett, amire méltónak bizonyult (30–37).

2 Sám. XVI. RÉSZ - 2 Sám. 16,1–14. Dávid találkozása Cibával és Sémeivel.

Dávid a pusztába vezető úton még két emberrel találkozik. Mindkettő Saul törzséhez tartozik. Egyik hűségéről biztosítja, a másik gyalázza. Cibát a 2Sám 9-ből már ismerjük. Itteni állítása később rágalomnak bizonyul (19:25). Nem a hűség vezeti Dávidhoz. Méfibóset vagyonát akarta megszerezni. Szolga helyett úr akart lenni. Ez sikerült is neki. Dávidot sok barátja elhagyta. Nem tartja lehetetlennek Méfibóset átállását sem. Ciba „ragaszkodását” örömmel fogadja s Méfibóset birtokaival jutalmazza. Ciba tehát nemcsak Méfibósetet árulta el, hanem Dávid szorongatott helyzetét a maga hasznára igyekezett kihasználni (1–4).

Sémeivel a puszta szélén fekvő Bahurimnál találkozott Dávid. A hegy egyik oldalán ment Dávid és csapata, a másikon az átkozódó Sémei. Vérengzőnek nevezi Dávidot. Mint a 9. fejezetben említettük, ehhez nem szükséges feltételeznünk a 21. fejezet eseményeit. Sémei hitelt adhatott egy olyan híresztelésnek, mely Dávidot tartotta Abnér és Isbóset gyilkosának. Az emberek mindig hajlamosabbak a rosszat elhinni, mint a jót. Bár Sémeinek nem jelenthet előnyt, ha Absolon váltja fel Dávidot, mégis kárörömmel szemléli Dávid nyomorúságát. Dávid – ha nem is abban vétkes, amivel Sémei vádolja – elfogadja, hogy korábbi bűneinek a büntetése mostani állapota. Isten küldte rá a szenvedést. Talán ő mondta Sémeinek, hogy gyalázza. Ezért tiltja meg Abisajnak Sémei megölését. Bár úgy érzi, több ez, mint amit megérdemelt, Istenre bízza, mikor elégeli meg. Most sem szerez magának elégtételt. Ajéfim ismeretlen fekvésű hely. Dávid otthontalan bujdosóként teljesen Istenre van utalva. Nem lázad. Elfogadja az ítéletet, mint bűneinek megígért igazságos büntetését. Ezért vezet Dávid útja az ítéleten át a megszabadulás felé s büntetése nem válik elvettetéssé (5–14).

2 Sám. 16,15–23. Absolon bevonul Jeruzsálembe.

Absolon akadálytalanul vonulhatott be Jeruzsálembe. Mellette van az elpártolt Izráel. Ahitófel elfoglalta a tanácsosi posztot. Nem volt hát felesleges Dávid előrelátó intézkedése. Husaj nem követi pontosan Dávid utasítását, az adott helyzetekben igyekszik megtalálni a legmegfelelőbb utat Absolon bizalma elnyeréséhez. Valóban Istentől nyert bölcsességgel válaszol Absolon gúnyolódására. Nem ócsárolja Dávidot. Ezzel ellenkező eredményt érhetett volna el. Inkább megokolja: miért van Absolon oldalán. Absolon a választott király. Annak szolgál, akit az Úr és a hadinép választott. Különben sem idegen az, akit szolgál, hanem barátjának a fia. Absolon nem veszi észre az ítéletet Husaj szavaiban. Az ő királyságának semmi köze sincs Isten választásához. Csak a nép, a megtévesztett nép tette őt királlyá. A nép akarata pedig nem Isten akarata. Atyja trónfosztásával viszont a fiúi tisztességről feledkezett meg. Királyságából tehát mindkét fontos tényező hiányzik: Isten kenete éppen úgy, mint a Dáviddal való jogfolytonosság (15–19). Husajnak sikerült megnyerni Absolon bizalmát. E biztató jel után újabb rossz következik. Ahitófel biztatására Absolon bemegy apja otthon hagyott feleségeihez. Keleti szokás szerint ez a hatalomátvétel megpecsételését jelentette. A tetőn felállított sátor az egész nép tudtára adta: Absolon az új király. Dávid és Absolon között minden szál elszakadt. Híveinek nem kell félni a kibékülés lehetőségétől. Absolon bűnét súlyosbítja, hogy nem egyszerűen az „előd” asszonyainak az elvételéről van szó, hanem az élő apa feleségeiről. Ruben (Gen 35:22) elvesztette elsőszülöttségi jogát és átkot vont magára (Gen 49:3–4), mert bement atyja ágyasához. Hasonlóan kell értékelni Absolon tettét is. Ami pillanatnyilag ügyes sakkhúzásnak és párthívei erősítésének látszik, végül egy lépéssel közelebb viszi a gyászos bukáshoz. Aki túlteszi magát Isten törvényein, annak előbb-utóbb el kell pusztulni. Absolon tettét nem enyhíti az, hogy Isten ezáltal beteljesítette a Dávidnak kilátásba helyezett ítéletet (12:11). Az Író megemlíti Ahitófel nagy tekintélyét. Tanácsával mégis újabb bűn elkövetésére biztatta Absolont. Bölcsességét nem Isten igazsága, hanem az emberi bosszú szolgálatába állította. Elszakadt Isten törvényétől. Az Istentől elszakadt bölcsesség pedig istentelen és embertelen tettekbe sodor (20–23).

2 Sám. XVII. RÉSZ - 2 Sám. 17,1–23. Husaj meghiúsítja Ahitófel tanácsát.

Ahitófel második tanácsa veszedelmesebb az elsőnél. Igazi szándéka és Absolon érdeke fedi egymást: Dávidot kell elpusztítani. Nem szabad időt adni Dávidnak sorai rendezésére. Gyorsan rajta kell ütni fáradt seregén. Ha Dávid kézrekerült, semmi sem veszélyezteti Absolon királyságát. A tanács elfogadása végzetes lehetett volna Dávidra nézve. Tetszik is mindenkinek, de Absolon hallani akarja Husaj véleményét is (1–4). Husaj célja az időnyerés. Ismét bölcsen jár el. Nagyon udvariasan utasítja vissza Ahitófel tanácsát: „Ez egyszer nem jó.” Elevenen ecseteli Dávid és katonái bátorságát. Úgy tudnak küzdeni, mint a kölykeitől megfosztott medve. Felhívja a figyelmet Dávid óvatosságára: Nem tölti az éjszakát a hadinéppel, s egy ilyen rajtaütésnél éppen ő csúszna ki Absolon kezéből. Különösen Dávid vitézségét hangsúlyozza. Néhány harcos elesése is pánikot okozhat az új király seregében. Gondos előkészítést javasol, ami látványos győzelemhez juttatja Absolont. Husaj szavai nyomán Absolonban felülkerekedik óvatos, megfontolt természete. Nem akar semmit elsietni. Husaj tanácsa mellett dönt. A 14 v. már megmutatja, nem kétséges, ki lesz a győztes. Isten meghallgatta Dávid imáját. Meghiúsította Ahitófel tanácsát (5–14). Husaj a megbeszélésnek megfelelően gondoskodik a hír továbbításáról. Ahitófel tanácsát is megüzeni, nehogy meglepetés érje Dávidot abban az esetben, ha Absolon mégis megváltoztatná elhatározását. A két papfiú: Jehónátán és Ahimaac volt az összekötő Dávid és a jeruzsálemi papok között. Nem tartózkodtak a városban, nehogy gyanút keltsenek. Ha árulásuk kiderülne, a papi kenet sem mentené meg apáikat a haláltól (1Sám 22:6; 1Kir 2:26). Egy leány hordta a híreket a papok és a papfiúk között. Hűséges szolgálatán sok múlott. A Rogel-forrás, a mai Bir Ejjub (Jób- vagy Jóáb-forrás), a Kidron- és a Hinnom-völgy találkozásának a közelében. A nagy elővigyázatosság ellenére is majdnem felfedezték őket. Egy bahurimi ismerős rejtette el a fiúkat. A kút bizonyára üres ciszterna volt. Bár sokan elfordultak Dávidtól, mégis voltak, akik életük kockáztatásával is hűek maradtak. Ahitófel öngyilkossága abból a felismerésből fakadt, hogy Absolon ügye elveszett. Halála Absolon sötét végének is előre veti árnyékát (15–23).

2 Sám. 17,24–29. Dávid Mahanajimban.

Husaj terve sikerült. Dávid időt nyert csapatai rendezésére. Mire Absolon a Jordánhoz ért, ő már Mahanajimban volt. Absolon a rokonát, Amászát bízta meg az izráeli sereg vezetésével. Amásza apjának a neve „Jitra, az izráeli”. Az 1Krón 2:17-ben „izmáeli” szerepel. Az utóbbi lehet a helyes, mert a származást csak nem izráeliek esetében jelölték. Anyja neve Abigail, „Cerujának, Jóáb anyjának nőtestvére”. Az 1Krón 2:16 szerint Ceruja és Abigail Isai leányai voltak, tehát Dávid testvérei. Kérdés, miért áll szövegünkben így: „Abigail, a Náhás leánya?” Talán arról lehet szó, hogy csak féltestvérei voltak Dávidnak. Anyjuk első házasságából születtek s Náhás, az első férj neve. A csatában Absolon személyesen is részt vesz. Az izráeliek Gileád földjén ütnek tábort, Kelet-jordániában (24–26). A 24 v.-ben az Író megszakította Dávid helyzetének az ismertetését az izráeli sereg vezéréről szóló tudósítással. Most újra visszatér Dávidhoz. Megtudjuk e versekből, hogy Dávidnak kelet-jordániai barátai is voltak. Sóbi, a Náhás fia, a 11:1kk.-ben tisztességre tanított Hánun testvére. Dávid helytartójaként működhetett Rabbában. Mákirral már találkoztunk. Dávid akkor nyerte meg, amikor Méfibósetet udvarába fogadta. Barzillaj Gileádból való. Dávidhoz mindvégig hűséges, gazdag idős ember (vö. 19:32). Ezek az emberek megjelenésükkel erkölcsi bátorítás mellett anyagi segítséget vittek Dávidnak. Ajándékuk a gondoskodó szeretet bizonysága. Csupa praktikus, használati dolgok, amikre Dávidnak nagy szüksége van. Segítségük Isten gondoskodásának a jele. Dávidnak nem kell rekvirálással gyűlöletessé tenni magát a kelet-jordániaiak előtt. Megkapja ajándékként, amire szüksége van (27–29).

2 Sám. XVIII. RÉSZ - 2 Sám. 18,1–8. A lázadás leverése.

Dávid tapasztalt hadvezér. Tudja, a sereg ütőképessége nagymértékben függ a jó szervezéstől. Három részre osztja harcosait. A vezérek: Jóáb, Abisaj és Ittaj. Benájáról nem hallunk. Nem valószínű, hogy ne lett volna Dávid mellett. Ittaj miatt mellőzhette Dávid. Dávid személyesen részt akar venni az ütközetben. Nagyon fontos volt most csatát nyernie. Ezenkívül fia volt az ellenség vezére, talán így akart vigyázni életére. Kísérete lebeszéli. Aggódnak érte. Neki nem az a feladata, hogy bátorságával adjon példát a seregnek. Megvolt ennek is az ideje. Serege akkor küzd bátran, ha tudja: Királya, akiért harcol, biztonságban van. A segítség említése arra utal, hogy Dáviddal tartalék csapat volt (1–3). Dávid enged a nép kívánságának. A három fővezérnek az egész hadinép előtt szívére helyezi a fia kímélését. E parancs mutatja, hogy Dávid győzelemre számított. De híven tükrözi Absolon iránti szeretetét is. Szíve még most is nyitva van előtte. Kész megbocsátani. A Szerző ezekben a fejezetekben mesteri rajzát adja Dávid és Absolon egymással oly ellentétes jellemének (4–5). Az ütközet színhelye Efraim erdeje. Nem a nyugat-palesztinai Efraim hegység erdőségéről van szó. Az Író a Kelet-Jordániában levő Gileád cserjés-bozótos erdőségére gondol. Nevét onnan kaphatta, hogy Jefte idejében ott szenvedtek vereséget az efraimiak (Józs 17:15.18; Bír 12:4kk.). Budde leírása szerint a palesztinai erdő egyáltalán nem hasonlít a mi erdeinkhez. „…kőmező, egyfajta sziklatenger. Természetesen fák is nőnek a sziklatömbök között. Ha ilyen kőmező peremén megy végbe egy csata, akkor a gyors menekülés különösen gyilkos dolog lehet.” (Budde, 283.) Így érthető a megjegyzés: „Többet emésztett meg az erdő, mint a fegyver” (6–8).

2 Sám. 18,9–32. Absolon halála.

Efraim erdeje nem csak az izráeli sereget pusztította el, hanem Absolont is. Menekülés közben feje beakadt egy nagyobb fa ágai közé. Talán eszméletét is elvesztette, s így maradt függve ég és föld között, mivel öszvére kiszaladt alóla. Jóáb egyik katonája vette észre. Dávid parancsához híven nem nyúlt hozzá, hanem értesítette Jóábot. Jóáb szavaiból kitűnik, nem vette komolyan Dávid parancsát. Akkor nem ellenkezett ugyan, de nyilván elhatározta, nem kíméli Absolont. A Szerző igen jól jellemzi az egyszerű közkatona logikáját. Semmi szín alatt nem szegi meg a király parancsát. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül az igazság. Akkor pedig – tudja – Jóáb nem védené meg a király haragjától. Szövegünk szerint Jóáb személyesen ölte meg Absolont, legényei pedig élete utolsó szikráit is kioltották. Ez egyúttal azt is kifejezi, hogy Absolon megölése közös tettük volt. Jóáb eljárása – bár Dávid egyenes parancsa ellenére ölte meg Absolont – érthető és jogos. Nem féltékenység vagy egyéni érdek vezette, hanem Dávid s a birodalom érdeke. Absolon gesuri tartózkodása idején Jóáb a békülésen munkálkodott. A teljes bocsánatot is ő szerezte meg. Most viszont látta, mire képes Absolon a hatalomért. Újabb bocsánat újabb lázadást szülne. Jóáb jól ismerte Dávidot. Tudta, nem lenne ereje leszámolni fiával. Ezért végzett ő vele. Isten így kímélte meg Dávidot attól, hogy fiával szemben kelljen igazságát keresnie. Absolon halálával véget is ért a harc. Jóáb megfúvatta a kürtöt. Absolon holttestével úgy bántak, mint a kivégzett gonosztevőkével, mint Ákánnal, s Ai felakasztott királyával (Józs 7:26; 8:29). A Szerző megemlékezik itt egy Absolon által felállított emlékoszlopról. Az oszlop felállítását Absolon így okolta meg: „Nincsen nékem fiam.” A 14:27 szerint Absolonnak három fia volt. Az említett oszlopot tehát vagy még fiai születése előtt állíthatta, vagy – ami még valószínűbbnek látszik – meghaltak a fiúk, s haláluk alkalmával tette ezt a fiatal ember szájából meglehetősen szokatlanul hangzó kijelentést és állíttatta fel saját emlékoszlopát. A „király-völgy” a Gen 14:17 szerint ismert hely lehetett valahol Jeruzsálem közelében. Josephus szerint (Ant VII. 10,3) Absolon emlékoszlopa a Király-völgyben volt, Jeruzsálemtől két stádiumra. Az ún. Absolon-emlékoszlop a Jozafát-völgyben későbbi korból származik (9–18). Jóábnak értesíteni kellett a királyt a történtekről. Ahimaac, Cádók fia jelentkezett hírvivőnek. A feladatra nem a jutalom reményében vállalkozik, hanem a győzelem hírével ő szeretné a király szívét megörvendeztetni, aki korábban annyi rossz hírt vitt neki. Jóáb nem akarja engedni. Tudja, a mai győzelem nemcsak örömöt, hanem bánatot is jelent Dávidnak. Félti Ahimaacot a csalódástól, s esetleg attól is, hogy Dávid haragra gerjedhet a hír hallatán (vö. 4:10). Egy kusit küld a hírrel. (Nem személynév, hanem a nemzetiségét jelöli: etiópiai néger.) Ahimaac kitartó kérlelésére Jóáb végül engedett. Így ketten is elmentek. A kikkar a Jordán völgye. Kiépített út, itt könnyebb volt futni, mint a kusi útvonalán, aki valószínűleg a rövidebb, de a rosszabb utat választotta. Ezért ért hamarabb Ahimaac Dávidhoz (19–23). Dávid Mahanájimban várta az ütközetből jövő hírt. Az ókori Keleten az erősebb váraknak kettős kaputornya volt, a tornyokat folyosószerű szabad hely kötötte össze (Pákozdy L. M. Új ford. Lábjegyzet a 18:24-hez). Itt tartózkodott Dávid. Egy ember jó hírt hozhat, mert vereség esetén tömegesen fut a menekülő sereg. Ahimaac köszöntése „békesség” nem csupán üdvözlet, hanem a jó hír összefoglalása is. Dávid nem elégszik meg ennyivel. Absolon után érdeklődik. Nem világos, hogy Ahimaac valóban nem tudott-e Absolonról, vagy csak kitér a felelet elől. A kusi közli Absolon halálát (24–32). 2 Sám. XIX. RÉSZ 2 Sám. 19,1–9. Dávid siratja Absolont.

A Szerző megrendítően beszéli el Dávid bánatát. Nem törődik a győzelemmel, pedig ez nyomorúságának a végét jelenti. Absolon gonoszságára sem gondol, a sok keserűségre, amit neki okozott. A megtévedt s elvesztett gyermekét siratja. Életét is kész lett volna odaadni Absolon életéért – aki viszont szívfájdalom nélkül kész lett volna kioltani apja életét. Az Író megérti Dávid bánatát, de nem helyesli. Ez lehetett a kortársak véleménye is. Jóáb kemény szavakkal próbálja felrázni a királyt. Szemrehányással illeti, amiért ennyire nem tud uralkodni magán. Magatartását katonái joggal úgy értékelhetik, hogy többet jelent neki a hűtlen gyermek, mint szolgái hűsége, akik életüket kockáztatták érte. Jóábnak igaza van. Esküje nem fenyegetés. Amit mond, valóban bekövetkezhet, ha Dávid nem tér jobb belátásra. Egyéni gyásza és fájdalma felett úrrá kell lenni az ország jövője, békessége érdekében. Dávid hallgat Jóáb szavára (a mértéktelen gyászt korábban maga is Isten elleni engedetlenségnek tekintette, vö. 12:23). Hozzájárul a díszszemle megtartásához, s ezzel tisztázta magát a hálátlanság vádja alól.
A nagy megpróbáltatás ideje ezzel véget ért. Isten újra elhozta Dávid életében a felemelkedést. Amint láthattuk, Absolon sem ártatlanul halt meg, noha lázadása és halála beletartozik az Uriásért Dávidra mért büntetések sorába. Mégis azt kell mondanunk, hogy Dávidot Isten nem pusztán abban a tényben bünteti, hogy fiai meghalnak. Ezek a fiúk saját gonoszságuk miatt pusztulnak el. Az igazi büntetés az, hogy a kegyes és istenfélő Dávidnak ilyen romlott fiai vannak.

2 Sám. 19,10–44. Dávid visszatér Jeruzsálembe.

Szakaszunkban a hazatérő Dávid útjáról olvasunk. A Szerző mesterien szemlélteti a megváltozott helyzetet e találkozások elbeszélésével. Ugyanazok a személyek ezek, akikkel menekülése alkalmával is találkozott. A 10–15., valamint a 42–44. a 20. fejezetet vezeti be, elmondva az Izráel és Júda között kialakult újabb ellentét okát. Izráel csak a vesztett csata után mérlegeli, mi is történt. Az ellen a Dávid ellen lázadt fel, aki megmentette őket a filiszteusok kezéből. Hittek Absolon rágalmainak, készpénznek vették ígéreteit. A teendőket illetően nincsenek egy véleményen. Döntésüket Dávid korábbi érdemei és Absolon halála egyaránt befolyásolja. Az Író azok véleményét közli, akik Dávid visszahozását sürgetik. Nem egy Dávidhoz mindvégig hűséges izráeli csoport nyilatkozata ez, hanem olyanoké, akik maguk is hozzájárultak Absolon felkenéséhez. A kialakult helyzetben Dávid visszahozását tartják célravezetőnek. Meghalt az új király – éljen a régi. Dávid bizonyára értesült Izráel szándékáról. Talán nem volt egészen biztos a vita végső kiemenetelét illetően, bánthatta is, hogy egyáltalán ennyit vitáznak a dolgon, sürgetni is szerette volna az események menetét. Ezért folyamodik a 12–15-ben leírt eljáráshoz, ami ugyan ügyesnek látszik, mégis új ellentétek okozója lett. Dávid külön súlyt helyez Amásza megnyerésére, amit a fővezérség odaígérésével el is ér. Ebből nyilvánvalóan kitűnik Jóáb kegyvesztettsége. Jóáb töretlen hűséggel állt Dávid mellett. Ez elvitathatatlan érdeme. Dávid mégis meg akar szabadulni tőle, mert terhesnek érezte többször is megmutatkozó önkényes eljárását. Absolon megölése miatt különösen is ellenszenves lett előtte. A várt hatás nem maradt el. Júda nemcsak határozatot hozott Dávid hazahozatalára, hanem azonnal cselekedett is (10–15). A Dávid elé vonuló júdaiakhoz csatlakozik a 16. fejezetből ismert Ciba és Sémei is. Az utóbbi ezer benjáminival. Ciba nem lett ugyan Dávid ellensége Absolon lázadása idején, mégis szükségét érzi hódolata megmutatásának. Nyilván sejti, hamarosan kiderül a Méfibóset ellen elkövetett árulása, s ezért igyekszik előre biztosítani Dávid jóindulatát. Sémeinek nagy oka van a király kegyeit keresni. Magatartásában rokonszenves vonás az őszinteség. Nem tagadja, még csak magyarázni sem akarja azt, ami történt. Dávid előtt arra hivatkozik, hogy ő jött először az ellenség oldaláról üdvözölni a visszatérő királyt. Dávid jóindulatára és politikai bölcsességére számít. Abisaj – meg sem várva Dávid válaszát – Sémeit halálra méltónak tartja. Dávid elutasítja Abisajt, szatan-nak, kisértőnek nevezi. Ezzel igen találóan jellemzi Ceruja fiainak igyekezetét, akik újra meg újra arra akarják rábírni, hogy elégtételt szerezzen magának (1Sám 26:8; 2Sám 3:24; 16:9). Dávid kegyelmet gyakorol, s ezzel Isten iránti háláját fejezi ki, aki megszabadította (Mt 18:23–35). Itt mutatkozik meg az is, hogy valóban Istenre tudja-e bízni az ellene elkövetett bűnök számonkérését. Sémei a keze között van, ha nem áll rajta bosszút, ez valóban nagylelkűségét bizonyítja. Végül nem lényegtelen szempont az sem, amit Sémei mérlegelt. Nem lett volna bölcs dolog Dávidtól Sémeit megöletni, mert ezzel elriasztotta volna azokat, akiknek hozzá hasonlóan volt okuk a félelemre. A Sémeinek adott kegyelem viszont őket is felbátorítja a csatlakozásra (16–24).

Méfibóset is megjelenik Dávid előtt. „Saul fia” ismét közvetett értelemben szerepel: Saul unokája. Gondozatlan külseje Dávid iránti hűségét bizonyítja. Most derül ki, hogy a Dávidnak ajándékba vitt szamarak voltaképpen Méfibósetnek voltak felnyergelve. Nagyon alázatos. Bénaságára hivatkozik, ami miatt ki volt szolgáltatva a hűtlen szolgának. Tudatában van, mivel tartozik Dávidnak. Mint Saul leszármazottja csak halált érdemelne (1. és 9. fejezet magyarázatát). Dávid mégis jóságos volt hozzá. Dávidra bízza a döntést: hisz-e neki vagy nem. A király bajban van. Méfibóset ártatlansága világos, viszont Cibának is vannak érdemei. Ezért osztotta meg Saul birtokát közöttük. Méfibóset belenyugszik a döntésbe. Válasza a Dávid iránti szeretetét tükrözi (25–31). Barzillaj is eljön. Kiderül, hogy a 17:27 nemcsak egy esetre vonatkozik, az első segítséget tartós vendéglátás követte. Barzillaj üdítő jelenség Dávid útján. Mikor bajban volt, vagyonával szolgált neki. Hitt az igazságban, Dávid ügye győzelmében. Amit tett, önzetlenül tette. A visszafelé vezető úton sokan mennek Dávid elé. Vannak, akik mosakodni mennek, vannak, akik markukat tartani mennek. Barzillaj együtt örülni megy. Dávid meghívását szerényen elutasítja. Szavaiból nem az öreg kor lemondása, hanem az öreg kor bölcsessége szól. Csendesen – megismerve és betelve az élettel – készül hazafelé (32–40). Izráel addig vitatkozott, amíg elkésett. Mire megérkezett, addigra Júda áthozta a királyt a Jordánon. Az izráelieket nagyon érzékenyen érintette az eset. A király ünnepélyes visszahozatalába kétségtelenül hiba csúszott be. Nem lett volna szabad semmilyen címen okot adni a két országrész közötti viszályra. Tulajdonképpen a korábban Júdához küldött üzenet akadályozza meg Dávidot abban, hogy beleszóljon az izráeli és júdai küldöttek egyre hevesebbé váló vitájába. Ezért mérgesedhetett el az annyira, hogy végül ellenségként váltak el. A Szerző a vita leírásával híven ábrázolja a pártos nép magatartását is. Nem az a fontos, hogy eljutottak a helyes döntésre: Itt van Dávid, s rendeződhetnek a bajok. Vita tárgyát képezheti közöttük az is, kinek van joga a jó döntés végrehajtásához. Sok jó ügy szenvedhet hajótörést ilyen indulatok miatt (41–44).