2 Sámuel. VII. RÉSZ - 2 Sám. 7,1–29. „Az Úr épít neked házat!”

A 7. fejezetben foglaltak a Dávid-hagyomány legjelentősebb magvát adják elénk. Két vonal fut benne, olykor teljesen összefonódva: az, amit Isten cselekszik, s ezért örök és tökéletes; és az, ami ennek az emberi vetülete, amiben hibák, s ezért ítéletek lehetnek. Ezért helytelen kizárólagosan felvetni a kérdést: messiási vagy közvetlen históriai értelme van-e szakaszunknak. A messiási és históriai vonatkozás párhuzamos szereplésének nagyon egyszerű oka van: a messiási ígéret históriai személyek láncolatán át jut el a beteljesüléshez. A szakasz három kisebb egységből áll: 1. Dávid templomépítési szándéka (1–3), 2. Isten válasza (4–16), 3. Dávid imája (17–29).

A sok belső, külső háborúskodás után szelíd, békés kép áll elöttünk. Dávid palotája már felépült. Isten békességet szerzett neki ellenségeitől. Dávid csak eszköz volt ebben Isten kezében. Dávid valami szép és nagy dologgal szeretné Isten iránti háláját megmutatni. Szándéka, s annak mozgató rugója nemes, alázatos szívre vall: Isten hajléka nem lehet alábbvaló, mint az övé. Ezért pendíti meg templom építési szándékát Nátán próféta előtt, akivel itt találkozunk először. Úgy látszik, szabad bejárása volt Dávidhoz, aki a prófétai szó iránt mindig nagy tiszteletet és engedelmességet tanúsított. A gondolatot Nátán is helyesnek találja, s biztatja Dávidot szándéka megvalósítására (1–3).

Dávid Nátán válaszával elintézettnek vette a templomépítés ügyét. A próféta szavát Isten válaszának tekintette. De Isten még azon az éjszakán kijelentette magát Nátánnak és keresztülhúzta Dávid elgondolását. A történetnek ez a mozzanata is nagyon tanulságos. Legszebb, legnemesebb, legkegyesebb terveink is ellenkezhetnek Isten akaratával. Isten útjain csak az ő élő kijelentése fényében lehet járni. Enélkül a próféta is legfeljebb csak a maga nevében beszélhet. Kijelentés nélkül a próféta is mondhat olyat, ami ellenkezik Isten akaratával. A próféták bölcsessége nem önmagukban volt, hanem a felülről kapott szóban. Ezért kellett Nátánnak helyesbíteni korábbi szavait: Azt én mondtam, de az Úr ezt mondja. Isten válasza kérdéssel kezdődik: Te akarsz nekem házat építeni? Ez végeredményben nem a templomépítés gondolatának a gyökeres elvetését jelenti, hiszen Dávid utódjának megengedi Isten. Tehát nem templom- vagy kultuszellenes próféciával van dolgunk. Az a kérdés, hogy miért nem építhetett Dávid templomot, elevenen foglalkoztathatta a kortársakat és az utókort. Az 1Krón 22:7–8 Dávid háborúival hozza összefüggésbe a tilalmat. De még ha igazi prófétai kijelentéssel lenne is dolgunk az említett helyen, akkor sem a benne megnevezett okon van a főhangsúly. Dávid az Úr háborúit harcolta. Ártatlan vér nem tapadt kezeihez. Szakaszunk ilyen vonatkozásban nem marasztalja el Dávidot. Isten többször is szolgájának nevezi. A kérdésben inkább csodálkozás van: Éppen neked jut ilyesmi eszedbe, Dávid? Életed nagyobb részében vándorló, bújdosó voltál. A Sátor-szentély esetében éppen azon van a hangsúly, hogy Isten vele vándorol népével. Emlékezteti Dávidot: Soha, senkinek nem adott templomépítésre parancsot. A hangsúly sohasem a pompán volt, hanem az engedelmességen. Ezt Dávid a Saul példájából és a maga életéből egyaránt tudhatta. De az elutasítás nem elvetés, hanem nagyobb kegyelem jele. Dávid egész eddigi élete Isten jótéteményeinek a kelyhe: Mindent Ő cselekedett. Vele volt a múltban: Ő választotta ki. Juhok pásztorából Izráel pásztorává tette. Kiirtotta ellenségeit. Olyan nevet szerzett neki, mint amilyen a leghatalmasabbaknak van. Általa és érette az egész népnek nyugodalmat adott. Vele van a jelenben, s vele lesz a jövőben. Ez a folyam nem szakad meg: Ezután is dicsőségem eszköze leszel, akin megmutatom hatalmam, szeretetem. Eddig is én tettem mindent, ezután is én teszek: Nem te építesz nekem házat, hanem én tenéked! Ha majd betelnek napjaid és pihenni térsz atyáidhoz, magot támasztok néked és megerősítem az ő királyságát. Az a ház, amit Isten épít Dávidnak mindörökre megmarad és királyi széke örökké megáll. Istennek ebben az ígéretében a messiási és a históriai vonal egyaránt benne van. A Júda házára vonatkozó korábbi ígéret Dávid házára szűkül le (Gen 49:10). A messiási váradalom a továbbiakban Dávid házához kapcsolódik: A Messiás Dávid fia (leszármazottja) lesz. Az intertestamentális korban gyakran találkozunk olyan messiás-váradalommal, amely Áron házából származó lévitai-papi Messiást várt (Test Ruben 6:5–12; Test Levi 18:1kk.; Test Benjamin 9:2. Russel, Zwischen den Testamenten, 127; E. Stauffer, Az Újszövetség teologiája, ford. dr. Kocsis Elemér, 8). A qumráni közösség tagjai két Messiást vártak: az Áron házából származó pap-messiást, és a Dávid házából származó fejedelem-messiást. „A 4Q-ban talált messiási Florilegium szerint a 2Sám 7:11–14 alapján valószínűleg egynek vették a dávidházi messiást Istennek rejtett, ősidők óta levő fiával.” (Dr. Pákozdy L. M.: A qumráni esszénusok és az ősegyház. Th. Sz. III. 1960. 11–12. sz. 345.) Az ősegyház Jézusban egyesítette a Messiás papi és királyi funkcióit. A Zsid 7 ezért hangsúlyozza: Jézus nemcsak Dávid leszármazottja, hanem a Zsolt 110:4 alapján pap is a Melkicedek rendje szerint. Jogos-e az ősgyülekezetnek ez a Jézus személyére történő koncentrálása? A messiási váradalom két ágra (papi és királyi) szakadása a következő módon történhetett: A próféták bizonyságtételeiben a Messiás papi és királyi tiszte egyaránt lényeges. Mivel Izráelben ezeket két külön „rend” töltötte be, ezért ez a két messiási tisztség lassanként két személyben kristályosodott ki. De Izráelben a Melkicedek rendje szerinti papság véleményem szerint azonos Dávid, illetve a Dávid-háza papságával. Ez szoros összefüggésben van Jeruzsálem elfoglalásával, s azzal, hogy Jeruzsálem a Dávid városa. Jeruzsálem ősi királyai, így Melkicedek is pap-királyok voltak. Dávid tehát nemcsak Izráel királya, hanem a jeruzsálemi pap-királyság jogszerinti örököse is. Ezen az alapon végzett Dávid a Szent Láda Jeruzsálembe vitelekor kifejezetten főpapi teendőket: áldozatok bemutatása, kommunió rendezése, a nép megáldása Jahve nevével. Az a ház, amit Isten Dávidnak épít, egyesíti a fejedelmi és papi vonásokat, ezért a dávidházi Jézus egyúttal Melkicedek rendje szerinti főpap is, pap-király, éppen azért, mert Dávid fia. A messiási váradalom két ágra szakítása tévút volt, amit az ősgyülekezet joggal helyesbített az összes messiási tiszt Jézusra való ruházásával.

A prófétai szó a közvetlen folytatásról is beszél: Néked én építek házat – nékem az utódod. Ha pedig vétkezik, megfenyítem, de irgalmam nem vonom meg tőle. Történelmi távlatból nézve a dolgokat: Az a ház, amit Jahvénak építettek, elpusztulhatott; de az a ház, amit Isten épített Dávidnak, örökké megáll (4–16).

Dávid alázatosan és végtelen hálával fogadja Isten szavát. Felismeri és vallja: az, amit Isten cselekszik, végtelenül több annál, mint amit megtiltott. Szíve csordultig van és gyorsan a Sátorba, Isten színe elé siet. Megvallja kicsinységét, érdemtelenségét. Nem kételkedik Isten szavában. Amit megígért, az törvény: Megmásíthatatlan, feltétlen érvényű, amihez az embernek tartania kell magát. A 19 v. utolsó mondatának a fordítása nehéz. Talán leghelyesebb a régi Károlyi fordítást megtartani: „És ez törvény az emberre nézve”. A hálaadás hitvallásba megy át: Nincs olyan Isten, mint Jahve, aki leszáll népéhez, megváltja, nevet ad neki. Hálás Istennek ezért, hogy beavatta ebbe a „nagy dologba”, közölte vele szándékát. Bizonyságot tesz arról, hogy életében is megtapasztalta Isten nagyságát: Valóban olyan nagy Ő, mint ahogy „hallottuk füleinkkel”. Hálaadó imádságában Izráel dicsőségéről is beszél. Amiképpen saját maga és családja dicsőségét Isten tettének tulajdonítja, ugyanúgy Izráel kiemelt voltában is Isten megváltó és szabadító tetteinek a sorát látja. Páratlan helyzete van Isten népének, mert Jahve kiválasztotta magának. Figyelemreméltó, mennyire egynek tudja magát népével és Isten ügyével. Az az áldás, amit Isten néki és családjának ígér, Isten népe nagyságát szolgálja, s ezen keresztül végsőfokon Isten dicsőségét. Isten többet adott neki, mint amit remélhetett. Imája végén áldásért könyörög: „Mert a te áldásod teszi áldottá szolgád házát mindenkor”. Ezzel Dávid egész életének a tapasztalatát mondja el. Egy élet áldásos volta nem az ember cselekedetétől függ, legyen az a legkegyesebb tett is, hanem az Isten áldásától (17–29).

2 Sám. VIII. RÉSZ - 2 Sám. 8,1–18. Dávid nagy birodalma.

A 8. fejezet históriai szempontból igen értékes, mert átfogó képet nyújt Dávid hódításairól. Olyan birodalmat teremtett, amihez hasonló sem előtte, sem utána nem jött létre Palesztinában. Nyugaton leverte a filiszteusokat, s a Földközi-tenger volt a természetes határ. Keleten az arámok, Ammón és Móáb legigázásával vont védőgyűrűt az anyaország köré, s uralmát kiterjesztette a Nagy-Folyamig, az Eufráteszig. Északon a termékeny Orontes völgyéig nyomult előre, Délen pedig Egyiptom határáig, ami légvonalban 600 km. Felvetődik a kérdés: Hogyan volt képes a filiszteusok igájából felszabaduló kis Izráel ilyen nagy hódításokra? A Szerző és Dávid – a 7:9 és a 8:6.14 összefüggésében – kizárólag Jahve munkájának tulajdonítja a győzelmet. Most látszik, milyen súlyos tartalma van a 7:9-nek: „Oly nevet szerzek neked, amilyen neve a legnagyobbaknak van a földön”. Emberileg Dávid hódításait a kedvező külpolitikai helyzet tette lehetővé. De az emberi tényezők mögött is Isten keze van, aki mindent akarata szerint igazgat. Dávid korában, éppen úgy, mint Józsué honfoglalása idején, nem volt olyan számottevő világbirodalom, amely terjeszkedésével Izráelt fenyegette volna. Nyugaton a filiszteusok döntő vereséget szenvedtek. Ha olykor fel is ütik még fejüket, komoly veszedelmet nem jelentenek. Délen Egyiptom XI. Ramses halála után egy hataloméhes papi-klikk kezén esett szét. Külpolitikai tekintélyét teljesen elveszítette. Keleten az asszírok leverték Babilóniát, s a Kétfolyamközt egészen az Eufrátesz felső folyásáig meghódították. De Asszíria csak kétszáz év múlva lesz az ókori Kelet világbirodalma. Északon az arámok kis államokban éltek, s főleg Kelet felé igyekeztek terjeszkedni. Ők voltak Izráel vetélytársai a hatalomért vívott harcban. Igazán nagy csatákat ellenük vívott Dávid. A kocka azonban másként is fordulhatott volna. Ezért szerepel a 8. fejezetben kétszer is a jsc gyök, ami Isten szabadító beavatkozását fejezi ki, s egyúttal az események teológiai értékelését is adja. Dávid harcait vizsgálva még egy nagyon fontos dolgot állapíthatunk meg. Csak Móáb és Hadadézer (Cóba királya) esetében nem tudjuk, ki kezdte a harcot. Egyébként mindig a pogány fél támadt: a filszteusok, Amálek, Ammon, Damaszkusz. A Zsolt 60 szerint ugyanez vonatkozik Edomra is: a 13. v. alapján Dávid került szorongatott helyzetbe. Dávid háborúi tehát inkább „honvédő háborúk” voltak, nem világhatalomra törő hódítások. Belekényszerítették a harcokba, amikből Jahve kegyelme folytán győztesen került ki, s uralmát a támadók területeivel is növelhette. A szakasz két nagyobb egységre tagolható: 1. Dávid győzelmes háborúinak a felsorolása (1–14). 2. A dávidi állam vezetőinek a listája (15–18).

Az 1 v. „ezek után”-ja általános kapcsolási formula. A filiszteusok még egy kísérletet tettek korábbi uralmuk visszaszerzésére. Az Író nem beszél a harc elindulásáról, lefolyásáról, csak az eredményt összegzi: Dávid leverte a filiszteusokat. Kérdéses a mätäg há’ammá fordítása. A mätäg jelentése: kantár, gyeplő: az utóbbié pedig könyök, alsókar. König az ’ammá szónak anyaváros jelentést tulajdonít, s Gátra a filiszteusok fővárosára vonatkozna. Helyesebb, ha a szöveg jelentését a szó szerinti értelmen belül keressük: Dávid elragadta a filiszteusoktól a kantárt(tartó) kezet, vagy: Dávid kezébe vette a gyeplőt, s a filiszteusokat szolgáivá tette. Móáb a Holt-tengertől keletre lakott. Az ellenük indított háború okát nem ismerjük. Az 1Sám 22:3 még barátságos kapcsolatot feltételez a két nép között. Nagyon gonosz dolognak kellett történnie, ha Dávid oly keményen megbüntette őket. A lefektetés és a kétharmad kivégzése valószínűleg a hadinépre vonatkozik. Kétféle mértéket alkalmaztak. A megkegyelmezetteknél teljes kötéllel mértek. A kegyelemben nagyvonalúbbak voltak, mint az ítéletben. A harcok során Dávid csak ebben az egy esetben érvényesítette a véres hadijogot. Az okok és körülmények ismerete nélkül helytelen lenne emiatt Dávidot kegyetlen vérszopónak bélyegezni. Dávid itt is Isten eszköze, aki ártatlanul nem büntet egy népet sem, hanem csak a „betelt gonoszságuk” mértéke szerint (Gen 15:16) (1–2).

Legnagyobb fegyverténynek Hadadézer legyőzését tekinthetjük, akinek az uralkodása alatt Cóbá a legerősebb arám állam volt. Hadadézer Asszíria rovására akart terjeszkedni. A Tigris melletti palotákban talált ez időből származó ékírásos szövegek nyugatról fenyegető veszedelemről beszélnek, ami az arámoknak ez a terjeszkedési kísérlete lehetett. Ilyen helyzetben nyomult Dávid előre Kelet-Jordániából észak felé, egészen az Orontesig. Akkor verte le az arám királyt, amikor az támadásba lendült, hogy az Eufrátesz mellett asszír területet foglaljon el. A korabeli asszír szövegekkel való egybevetés is bizonyítja a Szerző tudósításának a históriai értékét. A Hadadézer feletti diadal nagymértékben növelte Dávid hírnevét és gazdag zsákmányhoz is juttatta. A lovakkal még nem tudott mit kezdeni. Izráel sem a gazdasági életben, sem a hadakozásban nem használt lovakat. Ezért semmisítette meg őket inaik elvágásával. Az 1Krón 18:4 adata bizonyára az 1700 elírásából adódik. Damaszkusz segítséget akart nyújtani Hadadézernek, de nyilván elkésett. Dávid a damaszkuszi sereget is leverte. Adófizetőjévé tette Damaszkuszt, sőt helyőrséget is hagyott benne. A Szerző és a kortársak Isten segítségében látták győzelmeinek a magyarázatát. Ezért jegyzi meg az Író ezen a helyen: Jahve adott győzelmet Dávidnak mindenütt, ahová csak ment. Dávid is Istennek tulajdonította sikereit. Ezért szentelt minden arra méltó dolgot az Úrnak. Később ezeket is felhasználták a templom építéséhez (3–8).

Dávid győzelmeinek a súlyát, tekintélyének a nagyságát mutatja Hámát királynak a magatartása. Ez a város 200 km-re feküdt Damaszkusztól északra. Ajándékával részben rokonszenvét fejezte ki – ő is hadilábon állt Hadadézerrel –, részben Dávid jóindulatát akarta megszerezni – sikerrel. Jórám és az 1Krón 18:10 Hadorám-ja egyaránt Tói király fiának a neve lehet. A Szerző a Hadad arám istennév leírását akarta elkerülni. Hámát királya ajándékának kapcsán felsorolás következik azokról a legyőzött népekről, ahonnan Dávid szintén zsákmányt vihetett Jeruzsálembe. A listán szereplők közül a fejezetben nem esett szó Ammónról és Amálekről, vagy azért, mert ezután ír róla részletesen (Ammón, 10. rész), vagy azért, mert korábbi eseményre utal (Amálek, 1Sám 27:30). Bár az is lehetséges, hogy olyan harcokról van szó, melyeknek nem volt különösebb jelentőségük. A győzelmek sorát Edom leigázásáról szóló tudósítás zárja. Elfoglalása két szempontból is jelentős volt: Egyfelelől gazdag réz- és vasérc lelőhelyei miatt, másfelől déli részén vezetett keresztül a legfontosabb dél-arábiai karavánút, így Dávid szabad utat nyert a Vörös-tengerhez is. E summás felsorolás világossá teszi, hogy Dávid kiterjesztette hatalmát mind a négy égtáj felé. Ezért olvashatjuk itt újra az Isten szabadítására vonatkozó megjegyzést (9–14).

Dávid a birodalmat polgári kormányzással irányította. Az „egész Izráel felett” kifejezés arra utal, hogy a szakadás óta a közhasználatban az Izráel név csak a tíz törzset jelentette. A legfőbb bírói tisztet Dávid magának tartotta fenn, s mivel ő lényegében karizmatikus vezető volt, ez Isten legfőbb bírói jogának az elismerését és érvényesülését jelentette. Biztosította a jogot és igazságot. Nemcsak Isten iránt volt alázatos és igaz, hanem istenfélelme, a nép iránt is megmutatkozott a jogosság és igazság megőrzésében. A birodalom irányításának a megszervezésében Dávid nem vette át szolgai módon az ókori világbirodalmak, elsősorban Egyiptom államszervezetét, az egyes tisztségek lényege, s e tisztségeket betöltők hatásköre azonban csak az ókori, főleg az egyiptomi mintákból érthető. Különösen így van ez a mazkír (rev. Károlyi: emlékíró; új ford. főtanácsadó) és a szófér (rev. Károlyi: íródeák; új ford.: kancellár) esetében. E két tisztség jelölésére használt szavak az egyiptomi és a héber nyelvben ugyanazt jelentik: mazkír: beszélő (emlékeztető), szófér: írnok. A sorrend Egyiptomban a fordítottja volt a szövegünkben levőnek: írnok és beszélő. Salamontól kezdődően Izráelben, illetve Júdában is megelőzte a szófér a mazkír-t. Hivatáskörük pontos meghatározása szinte lehetetlen. Nehezíti a helyzetet az is, hogy Egyiptomban mindkét cím méltóságjelző is volt, tehát olyanok is viselték, akik nem valóságos írnokok és beszélők voltak. Az írnok a király személyes titkára volt. Az írnok személyének a jelentőségét ékesen mutatja, ahogyan egy egyiptomi írnok dicsekedik – és ez a többiekre is érvényes –, hogy csak ő léphetett a király elé, s csak ő láthatta a királyi palotát teljes pompájában. Az írnok állt az „írnokok csarnoka” (Jer 36:12.20) élén. Ő kezelte a királyi irattárat. Feladata volt továbbá a birodalmi és a diplomáciai levelezés intézése, a királyi rendeletek megfogalmazása, vagy leírása diktálás után, neki kellett gondoskodni a törvények és a rendeletek tudtul adásáról. Olykor ő vezette a külföldi követségeket is. Egyiptomban a fáraó sokszor az írnokot küldte a templomba, hogy érette imádkozzon (vö. 2Kir 22:14). Rendőrfőnöki (belügyminiszteri) és pénzügyi (pénzügyminiszteri) szerepe is volt. A mazkír feladatköre is szerteágazó volt, ezért nem lehet egyszerűen „emlékeztető”-vel fordítani. Helyesebb „beszélőnek” nevezni, bár ez sem pontos kifejezés. A mazkír közvetlenül a király szolgálatában állt. Irányította az udvari ceremóniát, a fogadásokat. Tájékoztatta az uralkodót a birodalom helyzetéről. A lakosság szószólója volt a király előtt. Ő adta tudtul az országban a király akaratát, ezért nevezték olykor heroldnak is. Fontos szerepe volt a tisztviselők kinevezésében. A mazkírnak is volt rendőri feladata, s részt vett a diplomáciai ügyek intézésében is. Bár Izráelben közvetlenebb volt az uralkodó és főemberei, valamint az uralkodó és a nép kapcsolata, mégis az egyiptomi példa alapján alkothatunk világosabb képet magunknak az izráeli szófér és mazkír szerepéről is. (Vö. J. Begrich, Sofer und Mazkir. ZAW. Bd. 58. 1940–41. 1–29). Fővezére Jóáb volt. Papjai Cádók és Abjátár. E két nevet találjuk a következő helyeken is: 2Sám 15:29; 20:25; 1Kir 1:7–8.25–26. Abjátár életét végigkísérhetjük. Származásáról biztos adatunk van (1Sám 22:9kk..20; 1Krón 24:3.6). Kegyvesztettségéről az 1Kir 2:26 tudósít. Cádók az 1Krón 6:53; 9:11 szerint Eleázár leszármazottja (vö. 1Sám 2:30–36). Dávid uralkodása alatt Abjátár és Cádók egyaránt főpap volt, utóbbi a gibeoni magaslaton levő Szent Sátornál (1Krón 16:39). Mindketten komoly segítséget nyújtottak Dávidnak, amikor menekülnie kellett Absolon elől (2Sám 15; 19). Dávid élete végén Abjátár Adónijjához pártolt. Cádók hűséges maradt Dávidhoz. Salamont Dávid parancsára Cádók kente királlyá (1Kir 1:7–8.32–45). Salamon Abjátárt Anatótba száműzte, s ezzel a főpapság véglegesen az eleázári ágra szállt vissza (1Kir 2:26–27; Ez 44:15). (Lexikon, 1551). A testőrök parancsnoka Benája volt, tekintélyben a fővezér, Jóáb után következett. A kerétiek és a pelétiek valószínűleg ugyanahhoz a népfajhoz tartoztak, mint a filiszteusok. Krétáról származtak. Van Gelderen szerint a kerétieknek még tiszta krétai vér folyt az ereikben, a pelétieknek már nem. (Lexikon, 1075.) A közös származásra utal az is, hogy a 2Sám 15:18-ban a kerétiek, pelétiek és a gátiak egymás után vannak felsorolva. Dávid idegen testőrsége részben a királyok szokásából magyarázható, részben pedig abból, hogy nem oszlatta fel zsoldos csapatát, mely még bujdosása idején szegődött hozzá, hanem továbbfejlesztette. A zsoldosokból álló sereg főleg a testőrséget látta el, míg a tulajdonképpeni „állandó” hadsereg izráeliekből állt. A hadiszolgálat rendjéről az 1Krón 27:1–15 tudósít. A megbízható testőrség és az állandó hadsereg megszervezése nagyon fontos lépés volt. Ezek nélkül komoly központi hatalom, erős birodalom elképzelhetetlen Dávid fiainak a papsága (a Lévi leszármazottai kiváltságaiban való részesítésük) nem volt törvényes. A Krónikás a király „első szolgái”-ra szelidíti a dolgot. Bizonyára Sámuel könyvének az adata a régibb.

2 Sám. IX. RÉSZ - 2 Sám. 9,1–13. Dávid magához veszi Méfibósetet.

A 2–8. fejezetek nagy vonalakban a történeti menetnek megfelelően adják elénk Dávid életének a legfontosabb eseményeit. Az első komoly időrendi kérdést a 9. és a 10–12. fejezet veti fel.
A 9. fejezet Dávid Méfibóset iránti jótéteményét mondja el. A történet időpontjára vonatkozóan semmi biztos támpontot nem ad a Szerző. Elhelyezéséből arra következtethetünk, hogy az egységes birodalom megteremtése után és az ammoni háború előtt – vagy legfeljebb közben – kerülhetett rá sor. Az írásmagyarázók általános véleménye szerint a 21:1–14 eseménye megelőzte az itt elmondottakat. E vélemény szerint Dávidnak lelkiismeret-furdalása van a hét saulida megölése miatt, s ezt a szörnyűséget akarja jóvátenni. Hivatkoznak a 19:29-re: „Atyám egész háza halálfia volt”, és a 16:7-re, ahol Sémei Absolon lázadását Isten igazságos büntetésének tekinti Dávidon „Saul háza minden kiontott véréért”. Emellett tanúskodna a 9:1.3 is – Dávid kérdése: Maradt-e még valaki Saul házanépéből?, és Ciba felelete, aki csak Méfibósetről beszél. (Pákozdy L. M.: Új ford. Lábjegyzet a 2Sám 21:1-hez.) A kérdés elemzése alapján e nézetet nem fogadhatjuk el. A 9. fejezet olyan helyzetet tükröz, amelyben Saul leszármazottai a nyilvánosságtól félrehúzódva élnek. Dávid teljesen tájékozatlan, különben nem kérdezné, él-e még közülük valaki. Dávid sohasem tört Saul életére. Utódait sem gyűlölte és nem üldözte. Királyságát nem féltette tőlük. Nem törődött velük. A 21:6b-ben ezzel szemben kifejezetten tud Méfibósetről és nem engedi bántani. Ha a 9. fejezet eseménye a 21:1–14 után történt volna, akkor Dávid nem kérdezhetné ezt: Maradt-e még valaki Saul házából? Mivel Dávid az 1 v. kérdésében kifejezetten említi Jónátánt, s az iránta való szeretete egyébként is köztudomású volt, érthető, hogy Ciba is Jónátán fiát, Méfibósetet ajánlja, aki testi fogyatékossága miatt is leginkább rá volt szorulva a király pártfogására. Távábbá Ciba joggal érthette úgy Dávid szavait, hogy nem Saul egész házával, hanem csak közülük egy valakivel akar jót cselekedni. De ez a többieknek is érthetően a tudomására hozza: Nem kell félniök Dávidtól. A 19:29 Saul hét leszármazottjának a megölése nélkül is érthető. Saul háza két okból is „halálfiának” számíthatott Dávid előtt. Egyrészt, mert üldözte Dávidot, életére tört, ezért megérdemelné a halált. Másrészt a keleti királyok eljárása alapján, akik uralmuk biztosítása érdekében sok esetben az előző uralkodóház minden tagját kiirtották. Végül Sémei megjegyzése (16:7) érthető a 21:1–14 eseményei előtt is, hiszen Abnér és Isbóset erőszakos halála a rosszhiszemű emberekben gyanút kelthetett Dáviddal szemben.

Dávid, mikor sorsa jóra fordult, megemlékezett a Jónátánnal kötött szövetségről, s annak megfelelően akart eljárni. A hűség (häszäd), amire Dávid többször is hivatkozik, a szövetségből rá eső rész teljesítését jelenti. Cibát (Arám név, jelentése: ág, hajtás), Saul szolgája és legényeként emlegetik, tehát hű maradt Saul házához. Dávid kérdése nehéz döntés elé állítja: Jó, vagy rossz szándék vezeti a királyt? Dávid szavaiban különösen hangsúlyos az Isten hűségére való hivatkozás: Isten beteljesítette ígéretét – királlyá tette –, s ez őt is hűségre kötelezi. Ciba nem vonja kétségbe Dávid jóindulatát. Megmondja, amit tud. Mivel Dávid Jónátánt említette, ezért javasolja Méfibósetet. A tesi fogyatékosság megemlítésével veszélytelenségét és segítségreszorult voltát emeli ki. Mákir, aki Méfibósetet gondjaiba vette a 17:27kk. szerint igen tehetős ember volt. A 17:27 adata azt is mutatja, hogy tisztelte Dávidot. Méfibósetet nem Dáviddal szembeni ellenséges szándékból rejtette el, hanem emberségből. Tudott és mert jót cselekedni az elbukott Saul unokájával. Jótéteménye helyesnek és időállónak bizonyult, s amit esetleg korábban rovására írtak, az végül dicsőségére vált. A jó cselekvése alól soha semmi sem mentesít (1–4). Ló-Debár gileádi helység volt a Jordántól keletre. Méfibóset érthető szorongással jelent meg Dávid előtt, aki ünnepélyes és határozott szavakkal oszlatja el félelmét: Jónátán fiának nincs oka aggodalomra. Dávid valóban cselekszi a hűséget: visszaadja néki Saul egész vagyonát. Nem tudjuk, hogy a földet ki művelte addig. Mivel nincs szó arról, hogy elvették volna valakitől, bizonyára a „korona tulajdona” lehetett. Tehát Dávid mondott le a haszonélvezetről Jónátán fia javára. Így a király tette még értékesebb. A „király asztalánál enni” nagy megtiszteltetést jelentett. Méfibóset Dávid belső udvarához tartozott, s részt vett a nyilvános étkezéseken. Jónátán tehát nem tévedett Dávid iránti bizalmában (1Sám 20:15). Méfibóset udvariasan és tisztelettudóan fogadja Dávid jóindulatát: Döglött kutyának nevezi magát, amivel mély alázatát fejezi ki (1Sám 24:15). (5–8).
Dávid Cibát bízta meg Méfibóset birtokának a művelésével. A 7 v. és a 10 v. között nincs ellentmondás, hiszen csak Méfibóset étkezett a király asztalánál, (s ez sem jelentette azt, hogy minden esetben ott étkezett) s házanépéről (12 v.) és rangjához méltó háztartásról is gondoskodni kellett. Ciba nagy családjával el tudta látni e feladatot, s nyilván meg is tudott élni belőle. Mikával az 1Krón 8:34-ben találkozunk. A Krónikák könyve nem közli e történetet (9–13).
Dávid célba érkezett. Isten beteljesítette ígéretét: Nagy nevet szerzett neki. Birodalma a Nagy-tengertől (Földközi-tenger) a Nagy-Folyamig, a Libánontól a Veres-tengerig terjedt. Mindenben hűségesen, Isten akarata szerint járt el. Rendezetlen ügy nincs mögötte. Élete, uralkodása hegyormára ért, ahonnan magasabbra már nem vezet út – legfeljebb lezuhanni lehet. A következő fejezetek Dávidnak, s rajta keresztül Izráelnek ezt a további útját mutatják be.

2 Sám. X. RÉSZ - 2 Sám. 10,1–19. Az ammóni háború elkezdődik.

A 10–12. fejezetben a 8:11–12 ajándék-, illetve zsákmánylistájában már jelzett izráeli–ammóni háborút olvahatjuk, valamint közbeiktatva – mert ezalatt történt – Dávid Betsabéval való vétkezését. A Szerző minden szépítés nélkül, részletesen írja le Dávid botlását. Ez érthető, hiszen olyan eseményről van szó, ami Dávid egész további uralkodására és a trónöröklésre is kihatással van. Az ammóniak elleni háború okának a bő előadása is hasznos, mert aláhúzza, amit a 8. fejezet magyarázatában már hangsúlyoztunk: Dávid háborúi honvédő, s nem hódító háborúk voltak. Ezt a hadjáratot sem ő kezdeményezte. Fejezetünkben két ízben is találkozunk az arámokkal, először az ammóniak zsoldosaiként, majd a Hadadézer kezdeményezésével létrehozott és vezetése alatt álló Dávid elleni arámszövetségben. Az itt leírt háborúk nem azonosíthatók azokkal, amikről a 8:3–6 tudósít, mivel a körülmények merőben különböznek.

Ammón eredetéről, lakóhelyéről, Izráellel való kapcsolatáról az 1Sám 11:1–3 magyarázatában szóltunk. Szakaszunk szerint jó kapcsolat volt a két állam között. Ennek az eredete Dávid bujdosásának az idejére megy vissza. Náhás – az 1Sám 11-ből érthetően – Dáviddal rokonszenvezett, s ezt tettekben is megmutathatta. Barátságuk Dávid trónra jutása után is megmaradt. Dávid békében hagyta Náhást, aki viszont semleges maradhatott a korábbi arám hadjáratok során. Dávid Náhás halála után utódjával, Hánunnal (a név jelentése: kegyelt) is békességben akart maradni. Az udvariassági szokásoknak megfelelően részvétnyilvánító, s egyben üdvözlő követséget küldött az új uralkodóhoz. Hánun tanácsadói nem bíztak Dávidban. Féltették országuk függetlenségét. A követeket kémkedéssel gyanúsították, s óvatosságra intették királyukat. Rosszhiszeműségükkel nagy veszedelem előidézői lettek. A fiatal király többet tett, mint amire tanácsot kapott. Nem óvatos, hanem felelőtlen. Megszégyeníti Dávid követeit. Gúnyt űz belőlük. A szakáll a régi hébereknél a férfiasság jele volt, s ezért a férfi büszkesége is. Csak nagy gyász esetén nyírták le (Ézs 15:2; Jer 41:5), de ezt is szívesen elkerülték ideiglenes befedésével (Ez 24:17.22). Ráadásul csak a felét nyírták le, s ezzel az egyiptomi mesékből ismert bolond-külsőt adták nekik. Ehhez járult a ruha alsó részének a levágása, ami önmagában is igen nagy megszégyenítés volt. Győztes hadvezérek alkalmazták olykor hadifoglyaikon a legyőzött ellenség gyalázására (Ézs 20:4). A követek maguktól nem változtathattak külsejükön, mivel jogi vonatkozásban ez fontos tény volt. Ezért küld eléjük Dávid, s ezzel hivatalosan tudomásul vette Hánun „válaszát”, s egyúttal megkíméli követeit a további szégyentől. Jerikóba küldi őket, s ott maradnak mindaddig, míg szégyenkezés nélkül emberek elé léphetnek (1–5).

Dávid a megszégyenítés ellenére sem kezdeményezett háborút. Az ammóniak hamar belátták, milyen súlyos hibát követtek el. Jogosnak tartják a megtorlást, s ezért biztosra veszik. Meg akarják előzni Dávidot. Hadat gyűjtenek. Zsoldjukba fogadják a környező királyok seregeit. Az 1Krón 19:6 szerint 1000 tálentum ezüstöt fordítottak erre a célra. Bét-Rehób arám állam volt a Jordán forrása vidékén; Cóbához ld. 8:5-öt; Maaka Izráel által körülzárt arám terület volt (Józs 13:13) a Hermontól D-re. A tóbi emberek is arám csoportot jelölnek, a Jordántól K-re, Gileádban éltek. A felsorolásból hiányzik Gesur. Bizonyára a Dáviddal való rokonság miatt nem kapcsolódott a vállalkozásba (6).

Dávid hamarosan értesült az ammóniak készüléséről. A gyors beavatkozást tartotta célravezetőnek. Rögtön útnak indította Jóábot az állandó hadsereggel – az éppen szolgálatot teljesítő törzzsel – és a hősökkel. Ezzel sikerült ugyan megakadályozni az ammóni és az arám haderők egyesülését, de az izráeli sereg is szorítóba került, ami könnyen végzetessé válhatott volna. Az ammóni sereg fővárosuk, Rabba kapuja előtt (a mai Amman) állt fel, az arám szövetségesek pedig az 1Krón 19:7 szerint Médebánál tartózkodtak (Rabbától kb. 29 km DNy-ra. Így Jóáb két tűz közé szorult. Seregét két részre osztja. A veszedelmesebb ellenfelet magának választja. Rövid buzdító beszédében a veszély súlyosságát a nagy téttel ellensúlyozza: Népünk és Istenünk városai forognak kockán. Jóáb egyetlen más esetben sem áll így előttünk: kemény katona, rettenthetetlen hős, de a harc kimenetelét Istenre bízza. A tettrekészség, pontosság, kötelességtudat, helytállás és az Istenre hagyatkozás nem zárják ki egymást, sőt szorosan összetartoznak. Mivel a küzdelemben Izráel Istene került a középpontba, a harc részletezése szükségtelen. Komoly ellenállásra nem is került sor. Az arámok Jóáb első rohamára megfutamodtak. A pánik átterjedt az ammóniakra is, bemenekültek a megerősített városba. Ostromra az izráeliek nem készültek fel, sem hosszú hadviselésre, ezért visszatértek Jeruzsálembe (7–14).
Hadadézer nem nyugodott bele a vereségbe. Dávid hatalma túlságosan veszélyessé vált. Ezért mozgósítja teljes haderejét. A Folyamon túlról is felvonultatja seregét (az asszírok a Kétfolyamközt csak az Eufrátesz felső folyásáig hódították meg, azon túl az arámok kezén volt) és hatalmas arám szövetséget hoz létre. Dávid is mozgósítja Izráel egész haderejét és személyesen vezeti. Fényes győzelmet arat. Hadadézer kivételével az összes arám királyok szövetséget kötnek vele és szolgáivá lesznek. Az Ammón-kérdés még nem zárult le, de az ammóniak teljesen magukra maradtak. Dávid büntető hadjárata nem sokáig késik, amiről a következő fejezet tudósít. Isten az arámok ellen is megsegítette Dávidot, népéért, Izráelért (15–19).

2 Sám. XI. RÉSZ - 2 Sám. 11,1–27. Rabbá ostroma. Dávid házasságtörése.

Szakaszunk tudósítását nem olvashatjuk a Krónikák könyvében, noha a Krónikás is tudott arról, hogy Dávid nem vett részt Rabbá ostromában (1Krón 2:1). A történet elhallgatása vagy közlése az írók céljából adódik. Sámuel könyvének a Szerzője a tények közlését tartja fontosnak. Nem szépít. Meggyőződése szerint Isten akarata nem azért jut teljesedésre, mert bűntelen, tökéletes eszközei vannak. Nem az ember, hanem Isten cselekvése a döntő. Szolgáinak a botlásai, engedetlenségei mögött még fényesebben ragyog Isten hatalma, nagysága, az ember iránti szeretete és kegyelme. De ez sohasem menti a bűnt és azt, aki elköveti. A 11:1–12:27 szorosan összetartozik és két fő részre tagolódik: Dávid házasságtörése (11:1–27) és Isten ítélete (12:1–25).

Ammón ügye még nem zárult le. A segítségükre siető arámokat leverte ugyan Dávid, velük azonban nem bocsátkozott harcba. Ebben szerepet játszhatott a téli évszak közeledése is. A kérdés napirenden maradt, s mihelyt eljött a tavasz – a hadba vonulás ideje –, Dávid azonnal elindította Jóábot Ammón teljes leigázására, s fővárosa, Rabba bevételére. A Szerző nem marasztalja el Dávidot otthon maradásáért. A város ostroma sokáig elhúzódhatott. Elég, ha Dávid az utolsó rohamnál jelen lesz (12:26–31). Mégis ez a kényelem tartogatott olyan próbát, amin elbukott. A déli hőség idején Keleten, aki csak teheti, hűvösre húzódik. Dávid is ezt tette. Délutáni álmából felébredve a palota lapos tetejére megy, ahol este és éjszaka kellemes hűvös van. A palota magasabb volt a környező házaknál, így láthatott be Dávid a másik ház udvarába, ahol éppen egyik testőrének, Uriásnak a felesége fürdött. A nő meglátása felkeltette Dávidban a vágyat. Óvatos: kipuhatolja, kiről van szó. Mikor megtudja, hogy egyik testőrének a felesége, elhozatja. Nem tartja az egészet nagy ügynek. Pedig Uriás előkelő helyet tölthetett be Dávid testőrségében. Emellett szól az is, hogy háza közel volt a palotához. Hitti származású, de Jahve tisztelője. Mint neve is mutatja: Uriás, Urijjáh: Jahve az én világosságom. Egyike volt Dávid hőseinek (23:39). Felesége, Betsabé (eskü-lánya), előkelő családból származott: Éliám (1Krón 3:5 Amniél) lánya, Ahitófel unokája. Ez a tény még súlyosbítja a király bűnét: Olyan ember ellen vétkezik, aki hozzá hűségesen ragaszkodott. Betsabé nem tanúsított ellenállást Dávid kívánságával szemben. Ez a helyzeten semmit sem változtat. Később Dávid is kizárólag önmagát vádolja a történtekért. A tisztulási fürdő említése érthetővé teszi, miért járt egyetlen ballépés következményekkel. Izráelben és az araboknál egyaránt ezt az időt tartották a legalkalmasabbnak a fogamzásra. Mégis ezt kell mondanunk: Isten nem engedi, hogy Dávid bűne titokban maradjon. Betsabé megüzeni terhességét. Dávid ezután mindent megtesz, hogy bűne titokban maradjon. Egyre mélyebbre süllyed a bűnbe. Egyetlen bűn a bűnök láncolatát szüli (1–4).

Dávid első terve egyszerű, és könnyű sikert ígér. Ha Uriás bemegy a feleségéhez, el van intézve a kínos ügy. Ez a terv azonban zátonyra fut Uriás kegyes magatartásán, aki még ittas állapotban sem hajlandó megszegni a háborúban levő katonákra vonatkozó önmegtartóztatási tilalmat (5–13). Végül Dávid egyetlen kiutat lát: Uriásnak meg kell halni. Visszaküldi a háborúba, ahol feltűnés nélkül „érhet kard hol egyet, hol mást”. De ez csak látszat. Valójában közönséges gyilkosságról van szó, amiben Jóáb készségesen segít. Ő az ilyesmiből nem csinál kérdést. Uriás nemkívánatos személy. El kell tűnnie. Jóáb ezt sokkal ügyesebben megrendezi, mint ahogyan Dávid kigondolta. Így a király vétke miatt nem csak Uriás halt meg (14–21). Dávid képmutató szavai, amikkel Uriás halálhírét veszi, nem Jóábnak szólnak, hanem a hírnöknek, nehogy észrevegyen valamit. Íme, aki a bűnből bűnnel akarja kimosni magát, egyre jobban bemocskolódik. Döbbenetes dolog, hogy az a Dávid, aki a legsúlyosabb próbák idején tiszta tudott maradni, s aki sohasem embereknek, hanem Istennek akart tetszeni, milyen mélyre zuhant. Éppen úgy megvan benne a vágy a bűn takargatására, mint azokban, akik nem félik Istent. A különbség csak az, hogy neki nem sikerülhet. Hiába veszi feleségül Betsabét a gyász letelte után – ami a lehetséges legrövidebb ideig tarthatott –, Isten nem tekinti lezártnak az ügyet. Számadásra szólítja Dávid, mert „az Úr rossznak tekintette, amit Dávid cselekedett”. (22–27).

2 Sám. XII. RÉSZ - 2 Sám. 12,1–25. Isten ítélete.

A 11. fejezet bemutatja, hogy hová juthat a legkegyesebb ember is, ha a bűn elkövetése után nem Istennél keresi a megoldást és feloldozást, hanem bűne eltitkolásával akarja rendbehozni dolgait. Szakaszunk a bűnbánat és ítélet által való megtisztulás útját adja elénk. Isten Dávid iránti szeretete abban mutatkozott meg, hogy nem hagyta bűnében. A próféta és a király párbeszéde lélektani és művészi szempontból egyaránt igen magas fokon áll. Nátán példabeszéde – másál-ja – nagyon életszerűen hat. Dávid egy pillanatra sem vonja kétségbe valódiságát. Az érték, amit a gazdag a szegénytől elvesz, nem sok. Jogilag az Ex 21:37 (MT) érvényesítése elegendő is lenne. Fizessen négyet egy helyett. Dávid amiatt az indulat miatt szab ki halálos büntetést, ami a tett elkövetése mögött volt: a gazdag a szegény ember szempontjából nem mérlegelte tettét. Nem törődött azzal, milyen fájdalmat okoz a másiknak: Önző, részvétlen, könyörtelen. Ezért tartja Dávid igazságosnak és szükségesnek a szigorú büntetést (1–6).

Ez az a lélektani pont is, ahol ellenállhatatlan és megsemmisítő erővel hangozhat el a prófétai szó: Te vagy az az ember! A másál elérte célját. Az örökkévaló Bíró ítéletet hirdetett Izráel legfőbb bírája felett úgy, hogy előbb vele mondatta ki önmaga felett az ítéletet. A legfőbb Bíró bűnösnek jelentette ki Dávidot, majd következik a megokolás és a büntetés kiszabása. Dávid tette hálátlanság volt Isten iránt. Mindent olyan mértékben kapott meg Istentől, mint senki más, sem előtte, sem utána. Kapott asszonyt bőven és még kaphatott volna. Mivel kedves volt Isten előtt, minden kérését, kívánságát teljesítette volna Isten. De Isten áldásai ilyen mértékben csak azon nyugodnak meg, aki figyelmesen hallgat szavára és rendeléseit megtartja. Dávid megvetette Jahve igéjét – amin itt elsősorban a felebarátra vonatkozó törvényeket kell érteni. Dávid ez esetben nem kért, hanem vett! Dávid titka Isten kijelentése nyomán kiderült: Uriást fegyverrel vágattad le! Az Ammón fiai fegyverével ugyan, de te gyilkoltad meg. Uriás halálát Isten nem Jóábtól, nem az ammóniaktól, hanem Dávidtól kéri számon. A próféta nem a Betsabéval való vétkezéssel kezdi Dávid bűnlajstromát, hanem Uriás megölésével. Az ügy tehát másképpen is rendeződhetett volna. Akkor vált súlyossá, amikor az első bűnbeesést nem a megbánás követte, hanem tudatosan elkövetett bűnök egész sora. A megokolást követi a büntetés kiszabása, ami rendkívül súlyos. Túlmegy az Ex 20:5 határain: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyed iziglen”, mert nem távozik el soha a fegyver Dávid házából. Nemcsak Dávid élete további eseményeinél, hanem Izráel, majd Júda királyságának történetében sem lehet ezt figyelmen kívül hagyni. Az ítélet már Dávid életében megkezdődik. Feldúlta egy békés család életét, Isten is feldúlja az övét. Ő titokban cselekedett, Isten egész Izráel szemeláttára teszi (Lk 12:2–3). A 8 v. szerint annak az okát is Dávid bűnében, s a büntetésben kell látnunk, hogy birodalmának határai Rabba bevétele után nem szélesednek tovább. Istennél nincs személyválogatás az ítéletben. Akikre sokat bízott, azoktól sokat vár, s akik hozzá közel vannak, azoknak kell megszenteltetnie (Lev 10:3). (7–12).

Dávid nem mentegeti magát. Beismeri bűnét, aminek megragadó bizonysága és kifejezője a Zsolt 51. Bűnbánatával a halálos ítélet elhárul fejéről – amit úgy tűnik, a legfőbb Bíró is kimondott rá. Így tudjuk meg, hogy Dávid szívében nemcsak határtalan hit, hanem mélységes alázat és bűnbánat is lakozott. Ezért talált kegyelmet Isten előtt. A bűnbocsánat és a halálos ítélet hatályon kívüli helyezése nem jelenti a büntetés visszavonását. Dávid vétke nem személyes ügy. Bűnével okot adott Isten ellenségeinek a gyalázkodásra, Jahve neve szidalmazására. Ezért a vétekben fogant gyermeknek meg kell halnia. Dávid új életet kezdhet, s bűnbánata, alázata valódiságát az eljövendő ítéletek vállalásában kell bebizonyítania (13–14).

A gyermek gyors megbetegedése és halála annak a jele, hogy Isten ítélete bevégzett dolog, visszavonhatatlan. Dávid böjtöléssel, könyörgéssel keresi Istent, könyörög a gyermek életéért. Isten azonban nincs részvéttel iránta, mint ahogyan ő sem volt Uriás iránt. Dávidot Istennek ez az ítéletben való keménysége nem eltávolítja Urától, hanem közelebb viszi hozzá. Mihelyt értesül a gyermek haláláról, azonnal megfürdik, megkeni magát, átöltözik és a Sátorba, Isten színe elé megy. Meghódol Isten előtt, s ebben az imádságban ujjászületik. Szolgái nem értik magatartását. Dávid tanítása minden időkre érvényes: Akkor és addig kell könyörögni, amíg annak az ideje van. Isten könyörületével az utolsó pillanatig lehet számolni. De Isten ítélete ellen lázadni, miatta panaszkodni nem szabad. Azzal adunk neki dicsőséget, ha valljuk: „Igazságosak és igazak a te utaid ó szentek Királya!” (Jel 15:3). (15–23). Jahve nemcsak az ítéletben hű, hanem a kegyelemben is. Ezért áldja meg Dávidot és Betsabét fiúgyermekkel. A gyermekáldást Dávid Isten megengesztelődése, bocsánata jelének tekinti. Ezért adja neki a Selómó nevet: Az ő (Jahve) békessége. A gyermek nevét a sálóm főnév 3. személyű suffigált formájának tekinthetjük, ahol a h (het) mater lectionis a v (vav) helyett. Nátán Jedidjának nevezi Salamont – az Úr kedvence. Dávid Nátánra bízza a gyermek nevelését. A király és a próféta közötti kapcsolat nem romlott meg. Nátán nem fordított hátat a bűnbeesett királynak, de Dávid sem bocsátotta el igazmondó prófétáját. Ezért szolgálhatnak továbbra is együtt Isten népe vezetésében. Isten kezét kell látnunk abban is, hogy Dávid éppen Salamon nevelését bízta Nátán prófétára. Isten már tudja, mi lesz ebből a gyermekből, aki ennyi bűn, szenvedés, ítélet közepette született erre a világra (24–25).

2 Sám. 12,26–31. Rabba bevétele.

Szakaszunk Rabba bevételével, az ammóni háború befejezéséről tudósít. Az írásmagyarázók általános véleménye szerint csupán szerkesztési szempontból került erre a helyre. Az ostrom nem tarthatott ilyen sokáig (két gyermek megszületése). A Szerző nem akarta a Betsabé-történetet megszakítani. Ez a nézet elfogadhatónak látszik. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az ókorban egy megerősített város bevétele olykor évekig elhúzódott. Salmanassar pl. háromévi ostrom után tudta bevenni Samáriát (2Kir 17:5). A víziváros elfoglalása megpecsételte a fellegvár sorsát. Jóáb hű fővezére Dávidnak. Királya dicsőségét akarja növelni. A város elfoglalásához a meglevő sereg is elég lenne, de a király nem vonulhat hadba sereg nélkül. Rabba elestével az ammón királyság is Dávid uralma alá került. Az új korona igen súlyos volt, egy tálentum 59 kg. Kicsit nehéz fejdísz. Viszont ha arra gondolunk, hogy Keleten a nők pl. a fejükön hordták a vizet, aminek a súlya olykor a 40 kg-ot is meghaladta, akkor már nem is látszik olyan nehéznek. Lehetséges az is, hogy a 30 v.-nek jelképes értelme van: Dávid megfosztotta Ammón királyát uralkodói méltóságától, s maga lett Ammón királya. A 31 v. nehéz kérdést vet fel. Eszerint Dávid roppant kegyetlen módon végeztette ki a foglyul esett ammóni katonákat. Az ilyen értelmezést azonban gyanússá teszi az, hogy csupa kéziszerszámokról olvasunk. Miért éppen ezeket választotta kínzóeszközül? Helyesebb tehát, ha egy másik fordítási lehetőséget alkalmazunk. A szím + be így is fordítható: valakit valamilyen eszköz mellé állítani, tehát kényszermunkára rendelni, ahogyan az egyiptomiak tették egykor Izráellel. E magyarázatot támasztja alá az a tudósítás is, amit Suetonius közöl: „Az uralkodó okozta nagy bajokhoz és csapásokhoz még néhány szerencsétlen véletlen is hozzájárult… a Keleten elszenvedett gyalázat, hogy Armeniában iga alatt hajtottak át egy légiót…” (De vita duodecim caesarum. Ford. Kiss Ferencné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961. 242.) Hasonló utalásokkal más ókori Szerzőknél is találkozunk. Dávid nagy birodalmában sok munkáskézre volt szükség, Dávid eljárása tehát érthető. Ammón leverésével a dávidi nagy birodalomban egy időre békesség van. Külső ellenségtől nem kell félni. Dávid életében mégsem nyugalom következik, s ennek magyarázata éppen a 11. és 12. fejezetben van.