1 Sámuel. XVIII. RÉSZ - 1 Sám. 18,1–5. Dávid és Jónátán barátsága.

Dávid azzal, hogy legyőzte Góliátot, a kipróbált harcosok sorába lépett. Most már ilyen minőségben tartotta Saul maga mellett. Egyedül Isten tudta, milyen veszélyeket rejtett ez magában. Ezért adott mellé hű barátot, megbízható szövetségest Jónátán személyében. Ebben a barátságban félreérthetetlenül felismerhető Isten munkája. Jónátán csak nézte Dávidot míg az atyjával beszélgetett, s lelke egybeforrt vele. Ezzel megszületett az Ószövetség – és a világirodalom – legcsodálatosabb barátsága. Szeretetük kölcsönös volt, aminek a mélységéről megrendülten vall Dávid is a 2Sám 1:26-ban. Ebben a barátságban kétségtelenül Jónátán vállalta a nehezebb részt: a trónról is le tudott mondani Dávid javára. Felismerte Isten akaratát és alávetette magát. Ezért jelentős alak Jónátán a Dávid–Saul-történetek ütközőpontjain: Benne ábrázolódik ki, milyen utat kellett volna Saulnak is választani. Jónátán szerette atyját, de lelke a Dávidéval volt rokon. Prófétalelkek összeforrása volt ez a barátság. A ruha és a fegyverzet odaajándékozása is a személyiség teljes átadását fejezi ki (1–4). Kezdetben Saul is bizalmába fogadta Dávidot. Feladatokkal bízta meg. Dávid mindenben bölcsen, s így sikerrel járt el. A skl gyök használata kiemeli: Nem vakszerencséről van szó, hanem olyanról, ami a bölcs megfontolás nyomán jár. A bölcsesség és siker egyaránt Isten vezetésének a jele. Dávid egyre feljebb jutott, vezér lett, amit mind a hadinép, mind Saul udvara lelkesedéssel vett tudomásul (5).

1 Sám. 18,6–19. Saul Dávid életére tör.

Saulnak a Dávid iránti indulata hamar megváltozott. Amikor egy hadivállalkozásból hazafelé mentek, felkeltette féltékenységét a körtáncot lejtő nők éneke – ami a Saul–Dávid-történetek egyik leghitelesebb emléke. Rádöbbent a valóságra: Már csak a királyság hiányzik Dávidnak. Ezzel újra válaszút elé került: Vagy meghajlik Jahve akarata előtt és félreáll, vagy felveszi a harcot Dávid – voltaképpen Jahve – ellen. Saul nem képes félreállni, s az utóbbit választja. Még a gyilkosságtól sem riad vissza. Íme, ilyen mélységekbe jut az, akitől Jahve Lelke eltávozott. Jellemző, hogy megszállott állapotában is mennyire tudatosan a maga javára cselekszik. De a gyilkossági kísérlet következménye nem az, hogy Dávid ijed meg, hanem Saul. Belátja, Jahve Dáviddal van, de a harcot nem adja fel. Ezredessé teszi Dávidot, csatákba küldi. Ezt is azzal a hátsó szándékkal teszi, hátha elesik Dávid a harcokban. Saul terve kudarcot vall. Dávid nem veszít semmit, sőt nyer: kifejtheti katonai és vezetői képességét, s meghódíthatja egész Izráel és Júda szívét (6–16). Saul továbbra is a harcmezőn akarja elveszteni Dávidot. Ezért ígéri neki Mérabot feleségül. Így önmagát is megnyugtatja: nem ő lesz a hibás, ha meghal. Ezzel csak a saját lelkiismeretét altathatta el. A 18. v.-ben Dávid a jól nevelt ember szerénységével válaszol, ami nem jelenti az ajánlat visszautasítását. Saul nem tartotta be szavát. Ezzel vérig sértette Dávidot. A sértődött ember könnyen követ el balgaságot. Dávid ez esetben is bölcsen jár el: Hallgat és vár (17–19).

1 Sám. 18,20–29. Dávid Saul vejévé lesz.

Közben Mikál beleszeretett Dávidba, s ez új fordulatot adott a dolgoknak. Saul örült, mert úgy vélte, most még veszélyesebb csapdát állíthat Dávidnak. Saul két házassági ígérete között fokozódás is van – Saul rovására. Mérabot is kelepcének szánta, de ő nem volt szerelmes Dávidba. Mikál szerette Dávidot. Saul tulajdon lánya szívét, boldogságát is kész összetörni a maga célja érdekében. Így az sem várható tőle, hogy Izráel érdekeire tekintettel legyen. A gonosz terv végrehajtásában a királynak vannak cinkosai. Szerepüket láthatóan nem alattvalói félelemből, hanem rokonlelkűségből vállalják. Dávid egyedül áll a cselszövések között. Jónátánt nem avatta be Saul. Úgy látszott, Dávid végül beleesett a csapdába. Valójában ezt az akadályt is győzelmesen vette. A kért jegyajándékot határidő előtt Saulhoz juttatta. A király kénytelen volt beváltani ígéretét. Terve visszájára fordult. Igazság szerint ezzel meg kellett volna szűnni gyűlöletének, hiszen Dávid a veje lett. Mivel nem ez történik, ebből is látható, milyen démoni háttere van Saul cselekedeteinek. Látta, tudta, hogy tulajdon gyermekei közül immár kettő szívvel-lélekkel Dáviddal tart, Jahve is vele van, mégis folytatja a harcot, aminek a vége csak a biztos bukás lehet (20–29).

A 30 v. Dávid újabb harci sikereiről számol be. Csupán ezekből a megjegyzésekből tudunk arra következtetni, mennyire nem békés korszakban történtek ezek az események. Izráel élethalálharcot vív a filiszteusokkal. Dávid sikereit ebben az összefüggésben kell látnunk. Míg Dávid részt vett ezekben a harcokban, Izráel mindig győzelmet aratott.

1 Sám. XIX. RÉSZ - 1 Sám. 19,1–24. Dávidnak menekülnie kell.

Saul a maga érdeke szemszögéből nézte Dávid sikereit, s képtelen volt alávetni magát a nép érdekének. Ahogyan nőtt Dávid hírneve, úgy növekedett Saul gyűlölete is. Mivel sem a megszállottságával összefüggésbe hozott gyilkossági kísérletei, sem ármánykodásai nem sikerültek, a nyílt erőszak útjára lépett. Elkezdte mondogatni: Dávidot halálra kellene adni. A királytörténetekből, -drámákból is tudjuk, milyen veszélyes az, ha a király ilyeneket mond. Mindig akad valaki, aki jutalom reményében véghezviszi a gonosztettet. Isten gondviselését és hatalmát mutatja, hogy Dávid esetében még csak orvgyilkossági kísérletről sem hallunk. Saul tervének legkomolyabb akadálya Jónátán volt. Ezért igyekezett apja őt is megnyerni céljának. Saul érveit a 20:30–31-ből ismerjük. Jónátán vonatkozásában emberileg érthető Saul szándéka. De mivel indokolhatta meg szolgái előtt? Jónátán a kísértésben igaz barát és igaz gyermek maradt. Figyelmeztette Dávidot a veszélyre, s vállalkozott a közbenjárásra. A 2–3 v. szerint Dávid és Jónátán korábban is tett óvatossági rendszabályokat. Az említett rejtekhelyen Dávid – Jónátán jóvoltából – nem ez alkalommal hallgathatta ki először Saul és Jónátán beszélgetését (1–3).

Jónátán nagyon határozottan beszélt atyjával. Ez nem szeretetlenség. Őszinte, egyenes ember, aki a felelősség terhe alól nem menekül. Tudja, sem atyjának, sem önmagának nem válik javára, ha nem igazság szerint cselekesznek. Bár az ilyen felelősségvállalás a nehezebb út, de ez a helyes. Jónátán világosan értésére adja atyjának: az, amit tervez, bűn. Hálátlanság is Dáviddal szemben, aki kockára tette életét a népért, és így érettük is. Érthető, ha Jónátán itt Dávid legnagyobb hőstettére, Góliát legyőzésére utal. Ha megöleti, ártatlan vért ont, s így azzal a Jahvéval találja szemben magát, aki Dávid által cselekedett – és aki számon kéri az ártatlan vér kiontását. Saul meghajlik Jónátán érvei előtt. Esküvel ígéri: Nem lesz bántódása Dávidnak. Ezzel a béke helyreállt. Saul itt úgy jelenik meg előttünk, mint akire józan, értelmes beszéddel lehetett hatni. A baj az, hogy minden hatás előtt nyitva állt. Ezért nem lehetett tartós az ígérete (4–7). Egy nagyobb hadisiker után ismét megkísérelte megölni Dávidot, akinek sikerült kitérni a dárda elől és hazament. Dávid nem tulajdonított különösebb jelentőséget az esetnek. Mikál azonban felismerte a veszélyt – talán megtudott valamit – és rábeszélte férjét a menekülésre. A leírás szerint (12 v.) Dávid lakása a város, vagy az erődítmény falán lehetett (Józs 2:5; 2Kor 11:33). Saul tehát elszánta magát a végsőre: Dávid letartóztatására és kivégeztetésére. Itt is látszik, mennyire tudatos állapotban cselekedett, tehát felelős tettéért. Nem őrült, hanem démonian gonosz. Nem tud uralkodni a „bűn” felett (Gen 4:7). Isten Saul szándékát tulajdon lányával buktatja meg. Mikálnak sikerült félrevezetni a kiküldött embereket, s ezzel időt nyert Dávidnak. A teráf itt csak a szabadítás eszközeként szerepel, sem Dávidra, sem Mikálra nem lehet ebből semmi következtetést levonni. Mikál önmagáért nem aggódott. Ravaszsággal, bölcsességgel majd kivágja magát – ezeket Keleten egyébként is a nők fegyvereinek tartották (8–17).

Dávid Sámuelhez menekült. Ez az egyetlen írott bizonyíték kapcsolatukról a felkenés utáni időből. A 19:18kk. hangneme arra mutat, hogy állandó összeköttetésben voltak – talán főleg közvetítők által. Érthető, ha Dávid most személyesen megy a prófétához. Ügyében jelentős fordulat következett be: Saul nyíltan életére tört. A helyzetet Sámuel is veszélyesnek ítélte, s védelmet nyújtott Dávidnak: A próféták Ráma melletti telephelyére, Nájótba vitte. Sámuel Isten Lelke védelme alá helyezte Dávidot, s hamarosan kiderült, milyen áttörhetetlen ez a védelem. Sem a kiküldött csapatok, sem Saul nem tudott áthatolni rajta. E történet rokon a 2Kir 1:9–14-gyel és a 2Kir 6:16–17-tel. Saul újra Isten Lelke hatalma alá került, mint a 10:6.11-ben. Ám a kettő között óriási különbség van. Isten Lelke egyaránt tud felkészíteni és lefegyverezni. Ezért kellene Isten népének mindig a Lélek védelme és támogatása alá helyezni magát. (A prófétacsoport, az eksztázis, a 19:24c megjegyzéséhez a magyarázatot ld. a 9. és a 10. fejezet magyarázatánál) (18–24).

Halálos veszedelem és szabadítás – ez a 19. fejezet ritmusa. Isten új utakat talált, hogy megmentse választottját az új veszedelmekből. Saul erőszakkal sem győzhette le Dávidot. Így ez a történet a további események előjelét is megadja.

1 Sám. XX. RÉSZ - 1 Sám. 20,1–42. Dávid és Saul útja elválik.

Dávid bizonytalanságba került helyzetét és további magatartását illetően. Ezért – kihasználva Saul és közvetlen környezete eksztatikus állapotát – Jónátánhoz sietett a további teendők megbeszélésére. Felzaklatott lelkivilágát és ártatlanságának a tudatát híven tükrözi az 1 v. három kérdése. De önvizsgálatra, alázatra, a halál elfogadására is kész, ha bűnösnek találnák. Ezeknek a kérdéseknek a felvetése és megvizsgálása lényeges. Dávid nem gonosztevő, nem pártütő. Saul azt tekinti vétkének, ami az igazsága: Isten kiválasztottja és eszköze. Jónátán még bizalommal van Saul iránt, s nem látja az eddiginél veszélyesebbnek a helyzetet. Mégis enged Dávid meggyőző érveinek, nem vitatkozik, hanem legteljesebb támogatásáról biztosítja barátját (1–4).

Dávid terve világos. Az újhold jelentős ünnepnek számított. A szombatra vonatkozó rendszabályok is érvényesek voltak rá. Az ünnepi étkezésen a király asztalánál csak a legjelentősebb személyek vettek részt: Jónátán, Abnér és Dávid. A 6 v.-ből Izráel régi kultuszi szokásairól tudunk meg egy lényeges dolgot: a nemzetség – a törzs után következő legnagyobb egység – évenként áldozatra gyűlt össze, ahol nyilvánvalóan az áldozat közösségi jellegén volt a hangsúly. Az 5–7-ben nem ravaszságről, hanem jelkérésről van szó. Gyakorlatilag a hallgatás és a dühkitörés egyaránt kifejezhetné Saul gyilkos szándékát. Jónátán előtt ismerős világ ez (14:8–10), s ezért készségesen elfogadja Dávid javaslatát (5–9). A tervet pontosan kidolgozták. Erre az adott helyzetben szükség volt. Az előtérben mégsem a közvetlen események, hanem a távoli jövő és a két ifjú kapcsolata áll. Jónátán ünnepélyes, esküszerűen ható szavakkal biztosítja Dávidot jóindulatáról. Dávid hálálkodásának még a lehetőségét is elhárítja: Ha te lennél hasonló helyzetben, ugyanezt tennéd értem. Szavaiból balsejtelem és prófécia csendül ki. Érzi, ő maga is belepusztulhat atyja engedetlenségébe. Dáviddal azonban Isten vele lesz, mint atyjával is vele volt, mikor elhívta, s amíg el nem vetette. Dávid király lesz. Királyi döntéseket hoz. Akkor rajta lesz a sor a szeretet és hűség megmutatásában. Dávid ügye felett Isten őrködik, aki elégtételt követel ellenségeitől és megsemmisíti őket. Az eskü és a szövetség megújításának az alapja nem bizalmatlanság, hanem a kölcsönös szeretet (10–17). A terv pontos megbeszéléséről csak vázlatosan tudósít a Szerző (24a.35). A 18 és a 19 v. eleje a pqd jelentéstartalmát figyelembe véve így hangzik: „…holnap újhold. Menj el (vagy lép le, tűnj el), hogy helyed üresen maradjon. De harmadnapra…” stb. Eszerint nem csak kifogásról, hanem valóságos fedőakcióról van szó, s a 24a nem jelenti azt, hogy Dávid az egész idő alatt a rejtekhelyen tartózkodott. A 19 v. értelme is homályos. Feltehetően a szokott titkos rejtekhelyükről van szó, amit Saul első gyilkossági kísérlete óta rendszeresítettek (erre utalna a rejtélyes „cselekmény” szó). A jeladásnál a legrosszabb és legnehezebb körülményt veszik figyelembe, s ezért nincs ellentétben a későbbiekkel (41–42 v.). Az Isten nevére való hivatkozás egymásiránti tiszta indulatukat fejezi ki, de Isten legyen a Bíró is, ha valamelyikük megszegné szövetségüket (18–24a).

A Szerző rendkívül szemléletesen írja le az eseményeket. Jónátán kedvező jelnek tekinti Saul hallgatását, ezért szólal meg a király titkos gondolatait leleplező hang: Dáviddal valami olyan dolog történhetett, ami tisztátalanná tette. Másnap kitört Saul haragja. Nem mondja ki Dávid nevét. Isai fiának nevezi. Ez is gyűlöletét mutatja. Jónátán a megbeszélés szerint cselekszik. Saul féktelen haragjában, gyalázattal illeti Jónátánt anyjával együtt (elfajzott gyermek, zabigyerek). Most robban ki belőle gyűlöletének az oka: amíg Dávid él, addig veszélyben van az ő és a Jónátán királysága. Ezért kell Dávidnak meghalni. Meggyőző érv, s talán adott esetben mindenki másra hatott volna. Jónátán nem inog meg. Tudja: Dávid Jahve válsztottja. Újra megpróbál közbenjárni és békéltetni, mint a 19:1–7-ben, de eredménytelenül. Sőt: Saul még őt is meg akarta ölni. Így megértette Jónátán is: Apja visszavonhatatlanul elhatározta Dávid megölését. Szívében haraggal és bánattal ott hagyta az ünnepi asztalt. Nem maga, hanem Dávid miatt szomorkodott (24–34).

Jónátán a megállapodás szerint cselekedett. A megbeszélt időben és helyen megjelent egy legénykével, s megadta a jelt. A nyíljáték nem felesleges. Jónátán nem tudhatta előre, nem jár-e arra valaki. A nyilazással tökéletesen fedve volt Saul előtt is. Azon meg senki sem csodálkozott, ha a történtek után ebben sem telt kedve. Érthető tehát, hogy Jónátán és Dávid – mivel lehetőség volt rá – elbúcsúzott egymástól. Az elválást nem csak az egymás iránti szeretetük tette nehézzé, hanem az a sejtelem is, hogy mindketten nehéz harcok előtt állnak. Jónátán sálóm kívánással bocsátotta el Dávidot – és a sálóm valóban csak Dávid életében teljesedett be.
Saul és Dávid útja ezzel elvált. Nem Dávid akarta. Isten választottjának és igazi szolgájának menekülni kell az elől, aki egykor Isten embere volt, de hűtlen lett Megbízójához (35–42).

1 Sám. XXI. RÉSZ - 1 Sám. 21,1–10. Ahimelek főpap segíti Dávidot.

Az első két vers értelme így adható vissza: Dávid tehát elmenekült. Jónátán visszament a városba, Dávid pedig Nóbba vette az irányt (Jeruzsálemtől ÉK-re, Benjámin területén). Siló pusztulása után ott volt a szentély. A főpapi szolgálatot Ahimelek, Éli leszármazottja látta el abban az időben. Az a tény, hogy Dávid Nóbba ment, jó kapcsolatot feltételez közötte és a szentély, különösen Ahimelek között. Ez arra mutat, hogy Dáviddal nem csak a prófétai (Dávid menekülése Rámába), hanem a papi körök is rokonszenveztek. Ahimelek kész volt minden segítséget megadni Dávidnak. A főpap rokonszenve olyan nagy volt, hogy – más nem lévén – a szent kenyereket is hajlandó volt Dávid rendelkezésére bocsátani, csak a legelemibb tisztasági előírásokat kívánta meg (Lev 15:16–18; Ex 19:5). Ennek a látszólagos törvénysértésnek igen nagy jelentősége van. Végső következtetéseit Jézus vonta le (Mt 12:3–4). Vannak szigorú, áthághatatlan szabályok, törvények. De vannak magasabb törvények, amelyek adott esetben feloldhatják az alacsonyabbakat: a természeti világ törvényeit a természetfelettiét (jobb kifejezés hiányában), ide tartoznak a próféták, s mindenekfelett Jézus csodatettei (a háborgó tenger lecsendesítése, betegek gyógyítása, halottak feltámasztása); az ítélet törvényét az irgalom és a kegyelem törvénye; a kultuszi törvényt az Isten akarata és terve nagyobb szolgálatának a törvénye. Nem a kultusz és az élet összeütközéséről van itt szó, hanem arról, hogy semmi sem öncél – a kultusz sem, hanem mindennek be kell épülni Isten terve megvalósulásának a szolgálatába. A 8 v.-nek kettős szerepe van: Utal arra, hogy a 7 és a 8 v. között még történt valami, és előkészíti a 22:6–19-et. Ekkor kérdezhette meg Ahimelek Istent Dávid ügyében (22:15). Ennek során, vagy amikor Ahimelek kihozta a szentélyből Góliát kardját, tudta meg Dávid, hogy Nóbba érkezésének nemkívánatos tanúja van Dóég személyében, aki feltehetően valamilyen fogadalom teljesítése vagy kijelentéskérés céljából volt a szentélyben. Edomi származásának a puszta említésére is felszisszen a kegyes izráeli olvasó: Ez nem jelenthet semmi jót! Az edomiak ősi ellenségei voltak Izráelnek, ami egészen a kezdeti időkre megy vissza (Gen 25:25). Az exilium bekövetkezése után (Kr. e. 587) félelmes eseményekben robbant ki ez a gyűlölet. A 22:22 szerint maga Dávid is rögtön rosszra gondolt. Ahimelek tudta, hogy Dóég a szentélyben van, mégsem zárkózott el Dávid kérése elől. Tudatosan vállalta a következményeket. Dávid tehát szent kenyerekkel a tarsolyában, s a nagy győzelemre emlékeztető karddal az oldalán megy tovább. A kitaszított, menekülő Dávid ezzel a „szent szférában” marad (Hertzberg).

1 Sám. 21,11–16. Dávid Ákis királyhoz menekül.

Dávid mégis egyedül volt, csak a saját értelmére támaszkodhatott. Isten papi megkérdezése csak arra a kérdésre adhatott választ, hogy Isten vele lesz-e vagy nem. Az események felkavarták. A legbiztosabbnak ígérkező megoldást választotta: Külföldre, Ákis királyhoz menekült. De számításában csalódott. Ákis szolgái a gyűlölt és veszélyes ellenséget látták benne. Ilyen értelemben igyekeztek urukat is befolyásolni. Dávid hamar észrevette, milyen veszélybe került, s mielőtt Ákis nyilatkozott volna, megjátszotta az őrültet. Ezzel az őrülteknek kijáró védelem alá helyezte magát és megmenekült. Dávid életének ez a legmélyebb pontja. A háttérben azonban érezhető Isten jelenléte, aki jó ötletet ad Dávidnak, elfogadtatja a színlelt őrültséget, s ellenségeivel hírdetteti: Dávid király! (Vö. az 1Sám 27:1–4 magyarázatával.)

1 Sám. XXII. RÉSZ - 1 Sám. 22,1–5. Isten prófétát ad Dávid mellé.

A majdnem végzetessé vált próbálkozás után Dávid Adullámba menekült (Betlehemtől kb. 20 km DNy-ra). Az üregekben, barlangokban bővölködő sziklafészek, mint természetes „erősség”, jó tartózkodási hely volt a bujdosónak. Előbb a családja – amit a 22. fejezet indokol –, majd mindenféle eladósodott és megkeseredett lelkű nép (igen erős kifejezés) csatlakozott hozzá. A Szerző nem elítélően jellemzi így ezeket az embereket. Saul királyságának és a filiszteusok támadásainak az áldozataira kell gondolnunk. Ezek az emberek Dávid mellett hősökké lettek. Négyszáz férfi már jelentős erő. Dávid nem akarta családját kitenni a bujdosó szabadcsapat viszontagságainak, ezért Móáb királyánál biztonságba helyezte. A móábiak és a Dávid háza kapcsolatára a Ruth könyve is utal (1:1; 4:17). Adullámból Gád próféta tanácsára Júda belsejébe húzódtak. A Heret-erdő mai neve Charasz, 7 km-re Adullámtól D-re. Ezzel lezárul Dávid bujdosásának első szakasza. Az üldözöttből szabadcsapat vezére lett, aki mellett oltalmat, feladatot kapnak a tönkrement és megkeseredett lelkű emberek. Isten prófétát rendelt mellé, tehát nem hagyta magára. Istennek ez a gondoskodása végigkíséri Dávidot további útján. Gád Dávid mellett volt bujdosása idején. Később is Dávid prófétája és látnokaként emlegetik (2Sám 24:11–19; 1Krón 21:9–19; 2Krón 29:25). Dávid mindig kész volt engedelmeskedni Isten szavának. A nagyobb összefüggésben a próféta megjelenése annak a pecsétje, hogy Dávid nem lázadó, hanem Isten választottja. Az az ember, akivel Jahve vele van.

1 Sám. 22,6–23. Abjátár az efóddal Dávidhoz menekül.

Dávid szabadcsapatáról Saul is hamarosan értesült. A hírből csak ezt a következtetést vonhatta le: Dávid a nyílt lázadás, pártütés útjára lépett. Szolgái közül senki sem tájékoztatta, tehát Dávid felé tekintgettek. Saulnak igaza volt – s a lényeget illetően mégis tragikusan tévedett. Mivel környezetével szemben is bizalmatlanná vált, az első leszámolást nagyon körültekintően készítette elő. A leírás alapján valamilyen ünnepi alkalomra gondolhatunk. Saul a magaslaton, a tamariszkusz alatt trónolt, minden számottevő embere jelen volt. A külső kép, amit a Szerző megrajzol, igazán királyi. Saul úgy trónolt, mint egy nagy ókori király. A belső tartalom még jobban hasonlít a zsarnok királyok képéhez. Környezetében, ha nem is kizárólag, de többségben benjáminiek voltak. Saját törzsét előnyökben részesítette. Erre akart építeni Dáviddal szemben. Isai fia júdai, a benjáminiak nem várhatnak tőle semmit. A 7. v. nem csak ebből a szempontból fontos. Világosan utal a 8:14-re: a király valóban elveszi a szántóföldeket, kerteket és udvaroncainak adja. Ugyanakkor a 22:2-t is tartalommal tölti meg. S végül úgy látszik, nem is olyan valótlan az a kép, amit Saul magának festett. A jelenlevők mind hallgattak. Csak az idegen, a gyűlölt edomi ragadta meg az alkalmat a feljelentésre, a jutalom reményében. (6–10). Saul azonnal intézkedett. Most sem fontolta meg igazán tettét, sem annak következményeit. Kegyességét az érdeke határozta meg. Bár a vádban csak az Ahimelek neve szerepelt, a papokat mind magához rendelte és összeesküvéssel vádolta őket. Most látjuk, mennyire joggal félt Sámuel Saultól (16:2), aki valóban nem riad vissza semmitől, ha királysága megvédéséről van szó. Zsákmánynak tekinti, amit minden áron meg kell védenie (vö. Fil 2:6). Dávidon nincs hatalma. Így azokat pusztítja, akik mellette vannak. Ez teszi Saul tettét különösen démonivá (Jel 12:17). Fegyveres őrsége közül senki sem merte a papokra emelni kezét. De ott volt Dóég, az edomi. A papok közül a leírás szerint senki sem próbált menekülni. Méltósággal, áldozati bárányokként várták be a halálos csapást. De ez csak a kezdet. Saul lemészároltatta az egész papi várost, az állatokkal együtt, vagyis héräm-mel sújtotta, amit Jahve ellenségein szoktak végrehajtani. A vérfürdőből csak Abjátár menekült meg, aki az efóddal Dávidhoz futott. Dávid vétkesnek érezte magát – mégsem ő volt a vétkes.

Saul egyre mélyebbre süllyedt. Tettén minden jóérzésű izráeli megborzadhatott. Már korábban szakított a prófétákkal, most visszavonhatatlanul szakított a papsággal is. Jahve szolgáinak e két különleges csoportjával. Ugyanakkor Isten Saul bűnével is bűnt büntetett. Most teljesedett be az ítélet Éli házán (2:31–33). De ez az ítélet is elgondolkodtató. Ahimelek igaz cselekedetet vitt véghez azzal, hogy segítette Dávidot. Az atyák bűnei miatt meghirdetett ítéletet ez nem fordította el, ám az mégsem közömbös, hogy valakit igazságot vagy gonoszságot cselekedve ér utol Isten haragja. A másik oldalon – Dávid előbbre jut. Az üldözött mellett menedéket találnak az üldözöttek, Isten oltalmát a külső veszélyekkel szemben. S míg Saul végzetesen szakított a prófétákkal és a papsággal, addig Dávid mellett ott van a próféta és a pap, a prófétai vezetéshez megkapta a papi tanácsadást is (11–23).

1 Sám. XXIII. RÉSZ - 1 Sám. 23,1–13. Dávid megszabadít és megszabadul.

A 23:1kk. szorosan kapcsolódik az előző fejezethez. Nem csak történeti folytonosságról van szó. Az üldözött Dávid Isten eszköze. A menekülő – szabadító. Azok is hozzá mennek, akiknek szabadításra van szükségük. Jahve háborúit Dávid harcolja. Bár Saul is harcol a filiszteusok ellen, „szabadító” (jsc) tetteket nem visz véghez. Az esemény színhelye és ideje aránylag pontosan meghatározható. Dávid Adullámban van. Keilá Adullámtól D-re kb. 10–11 km-re volt. A filiszteusok azt a kedvelt időt választották a portyázásra, amikor a gabona a szérűkön volt. Így az időpontot aratás utánra, a nyár közepére tehetjük (1).

Dávid lelke a hír hallatára azonnal felindult a cselekvésre. Nem a harci dicsőség, politikai megfontolások, hanem a segítés szándéka vezette. Balsikerre, vagy félmegoldásra nem is gondolt, csak teljes győzelemre. Magatartásának alapja a Jahvénak való engedelmességben van. Felbuzdulását nem tekintette kijelentésnek, hanem alávetette Jahve döntésének. Ha Jahve akaratát cselekszi, akkor nem lehet kétséges a vállalkozás kimenetele. Jahve megkérdezésének a módjáról nem értesülünk. A leírás alapján a szent sorsvetésre gondolhatunk. Dávidnak le kellett küzdeni környezete kishitűségét is. Emberei ellene voltak a vállalkozásnak. A kérdést önmaguk és nem a segítségreszorulók szemszögéből nézték. Júda és Keilá szembeállítása feltűnő. A Józs 15:44 szerint Keilá is Júdához tartozott. Dávid emberei nem az „eszmei”, hanem a tényleges helyzetet tartották szem előtt: Keilá abban az időben a filiszteusok fennhatósága alá tartozott. Dávid még nincs abban a helyzetben, hogy harcosait akaratuk ellenére küzdelembe vihetné. Nem neki, hanem embereinek van szüksége a megerősítésre. A leírás alapján most inkább prófétai megkérdezésre kell következtetnünk. Ezt bizonyítja a részletes válasz is. Ez két szempontból fontos. Itt is láthatjuk: a nép szava nem Isten szava, hanem – ez esetben – a félelemé. Isten győzelmet ígér: kezedbe adom a filiszteusokat. Sőt, a válasz egyenesen sürgető: „Rajta, menj;” A Szerző csak a vállalkozás végeredményéről tudósít: minden Isten akarata, kijelentése szerint történt. A filiszteusokat leverték, a zsákmányt visszavették, sőt a filiszteusok igás állatai is a kezükre kerültek. Így lett az üldözött Dávid szabadító (2–5).

A 6 v. szerint lezárja Keilá megszabadítását, részint előkészíti a következő eseményt. A harcban Abjátár bizonyára nem vett részt, sőt mások is maradhattak Adullámban. Semmi esetre sem arról van szó, hogy itt más forrás lép be, amely szerint Abjátár most került Dávidhoz. A vers megközelítően így fordítható: „Majd Abjátár, az Ahimelek fia, Dávidhoz sietett Keliába, s kezében vitte az efódot is.” Feltehetően ő vitte meg a hírt Saul készülődéséről. A nagy sietésnek, futásnak ez a magyarázata. Egy bizonyos: Saul és Dávid egyaránt igen gyorsan cselekszik. A hírszerzést mindkét oldalon kitűnően oldották meg. Saul még el sem indult, s Dávid már megtette az ellenintézkedést (6).

Saul és Dávid személye újra éles ellentétben áll. Dávid Jahve háborúit harcolja, Saul a magáét. Dávid Jahve kijelentése világosságában jár, Saul csak a maga értelmére támaszkodhat, s kiderül, vélt világossága mekkora sötétség. Az eseményeket megdöbbentően félremagyarázza és téves következtetéseket von le. Dávid Jahve kijelentésén tájékozódik és késlekedés nélkül megteszi, amit tennie kell. Nem áll bosszút Keilá lakosain hálátlanságukért, még csak szóvá sem teszi. De nem is fatalista, s nem mondja: Jöjjön, aminek jönnie kell. Isten azért jelenti ki magát gyermekeinek, hogy a biztos pusztulás elől megmeneküljenek. Dávid megy, ahová mehet: űzött vadként bolyong csapatával. Mégis tudjuk: Jahve védelme alatt van. Saul terve kudarcot vallott – mielőtt elindult volna véghezvinni. A szabadító Dávidból így lett megszabadított (7–13).

1 Sám. 23,14–28. Jahve megerősíti és megmenti Dávidot.

Saul Keilá ellen nem vonult ugyan ki, de Dávid üldözéséről nem tett le. Dávid bujdosásának egyik legnehezebb szakasza ez. Bolyongásának színhelye a Hegyvidék és Júda pusztája, a hegység keleti kopár lejtője. Saul kitartó üldözése ellen Dávid gyors helyváltoztatásokkal védekezik, s nehezen megközelíthető helyeken üt rövid időre tábort (a mecád nehezen megközelíthető hely, üreg, barlang, amiben bővölködött Júda pusztája). Az Író csak azokat a pontokat jelöli meg, ahol külön említésre méltó események történtek. Saulnak ezek a kísérletei nem jártak sikerrel. Isten őrködött Dávid felett. Nem adta ellensége kezébe. Az állandó veszély, bujdosás, Dávidot is komoly próbára tette. Különben sem az az ember, akinek kenyere a bujkálás, a tisztázatlan helyzet (20:8). Érthető, ha őt is elfogta a félelem. A 15 v.-ben a TM lábjegyzete és Ewald nyomán a vajjar’ (látta vagy észrevette) helyette helyesebb vajjirá’-t (félt) punktálni, a vers második fele pedig körülményt magyarázó mondat. A vers tehát pontosan így fordítható: „Dávid pedig félt, mivel Saul akcióba lépett, hogy életére törjön. Dávid – akkor éppen – Zif pusztájában, az Erdőségben volt” (14–15).

Isten nemcsak külső védelmet nyújtott Dávidnak, hanem belsőleg, lelkileg is felvértezte. Ezt a célt szolgálta Jónátán látogatása. Nem nehéz elképzelni, milyen üdítő hatással lehetett Dávidra Jónátán barátságának ez az újabb megnyilvánulása és az, amit mondott: Ne félj, atyám keze nem ér el, király leszel. Jahve döntése változatlan. Dávid szorongatott helyzete nem változott meg, sőt még nagyobb megpróbáltatás előtt állt, de erőt kapott a teher elhordozásához. Barátja megtalálja hozzá az utat, ellensége nem (16–18). Zif Hebrontól DK-re kb. 6 km-re fekszik. Júdához tartozott (Józs 15:55). Érthetetlen, miért fordultak a zifiek Dávid ellen. Jelenlegi ismereteink alapján csak ezt mondhatjuk: megtalálja zsák a foltját. Saulnak is voltak „jóakarói”. Ebben az összefüggésben világos, mennyire különböznek erkölcsi és hitbeli tekintetben Dávid barátjától, illetve barátaitól. Saul örül, s ha a helyzetet nem ismernénk, igazat is adnánk neki, hogy a zifieket Jahve áldottainak nevezi. Valójában Isten káromlása, amit mond. A legaljasabb emberi magatartások egyikének a dicsőítése (19–24).

A zifiek árulása miatt Dávid nehéz helyzetbe jutott. Az Író csak a végeredményt közli. Dávid szorongva menekül. A gyűrű csaknem bezárul körülötte. Saul már kezében érezheti a sikert, amikor a filiszteusok betörésének a hírére abba kell hagynia Dávid üldözését. De ez nem véletlen. Isten lépett közbe a válságos pillanatban. Megpecsételi, amit Jónátán mondott: Saul keze nem érheti el Dávidot. Egyik ellenségét a másikkal semlegesíti. Közben nyitva marad a kérdés: ki a nagyobb ellensége a választott népnek és Isten ügyének: a körülmetéletlen filiszteus, vagy az izráeli Saul? A szakasz értelme világos: a Dávid elleni harcban Saul nem számíthat Isten segítségre (25–28).

1 Sám. XXIV. RÉSZ - 1 Sám. 24,1–23. Dávid legyőzi a kísértést.

Saul nem ismerte fel, hogy Máon pusztájában Isten állt útjába, s mentette ki kezéből Dávidot. Ezért, mihelyt tehette, folytatta az üldözést. Saul serege számbeli fölényének és minőségének a kiemelése egyaránt a Dávidot fenyegető veszedelmet hangsúlyozza. Közben Dávid még keletebbre húzódott. Júda pusztájának a Holt-tenger nyugati partvonulatán fekvő Éngedi pusztájába vette be magát. Éngedi meglehetősen szegényes oázis volt. Mai neve Ain Dsibi. A számos szakadék és barlang miatt ez a vidék kiválóan alkalmas volt búvóhelynek. A barlangok között több olyan van, amely szakaszosan fut, s a bejárati barlanghoz további barlangok, homályos folyosók csatlakoznak. A 4 v.-ben említett juhaklok esetében is ilyen barlangokra kell gondolni, amiket a bejáratnál védőkerítéssel láttak el. Nagy barlangok, barlangrendszerek esetén a barlangon belül is csináltak kerítést kövekből. Dávid taktikája a következő lehetett: Kémeivel figyeltette Saul megmozdulásait. Amikor közeledett, Dávid hirtelen és titokban visszavonult, s elrejtőzött egy barlangban embereivel. Így történt, hogy Saul éppen abba a barlangba ment szükségét elvégezni, amelyben Dávid rejtőzött embereivel. Nem véletlenről van szó, hanem Isten kezének a munkájáról. Az, amit Saul fáradságosan és szívós üldözéssel sem tudott elérni, Dávidnak az ölébe hullt. Ezt a történetben szereplők egyformán felismerték: Dávid emberei éppen úgy, mint később Saul. A döntő kérdés az, hogyan kell Istennek ezt a tettét értékelni (1–4).

Dávid emberi szerint elérkezett a bosszú és a megszabadulás ideje. Isten Dávid kezébe adta Sault. Tehát emberi is tudtak Isten tervéről, Dávid leendő királyságáról. Helyzetértelmezésüket prófétai kijelentéssel támasztják alá: „Lásd, ez az a nap, amelyet Jahve megmondott neked: „Íme, én adom majd kezedbe ellenségedet.” Dávid azonban másként értelmezte a helyzetet, mint emberei. Nem a bosszú alkalmát látta elérkezettnek, hanem felismerte a kísértést, Isten próbatételét. Még világosabban láthatjuk ezt, ha az 5c-t a prófécia szövegéhez vesszük, ami nyelvtanilag lehetséges: „Íme, én majd kezedbe adom ellenségedet, tégy vele aszerint, amint jónak látod!” Isten éppen azt figyeli, mit lát Dávid jónak. Ebben van a próba. Most kitűnik, mi van a szívében (16:7c). Dávid megállja a próbát. Ügyét, sorsát, s a bosszút Istenre bízza. A 7b-t imádságnak is felfoghatjuk: „Jahve óvjon meg engem attól…” Dávid nem azért cselekszik így, mert nagylelkű akar lenni Saul iránt. Nem is a király személyének a szentsége tartja vissza, noha maga is hivatkozik erre. (Az izráeli királyság későbbi történetéből látjuk, milyen jelentéktelen szerepet játszott Izráelben ez a gondolat.) Cselekvésének az alapja az, hogy féli Istent. Semmi mást nem akar, csak Istent tisztelni, s az adott helyzetben akarata szerint cselekedni. Istenfélelmének a következménye, hogy az ó- és újszövetségi kegyesség csúcspontjain jár. Itt is megmutatkozik a Dávid és Saul közötti nagy különbség. Saul elbukott az előre meghirdetett próbákon (13:1–14; 15:1–34), Dávid felismeri és helytáll. A rosszul értelmezett prófétai mondással az Isten igaz félelméből következő helyes magatartást állítja szembe (Mt 4:1–10) (5–8a).

Az elmondottakat igazolja Dávid Saulhoz intézett beszéde is. Felvetődhet a kérdés, miért nem próbálta meg Dávid hamarabb a tárgyalásnak ezt az útját. Azért, mert most tárgyi bizonyítékot tud felmutatni. Saul ebből megértheti, Dávid valóban nem tervez semmi rosszat ellene. Dávid rendkívül udvarias. Nem Sault hibáztatja, hanem gonosz tanácsadóit. A Szerző itt is mesterien állítja párhuzamba Sault és Dávidot. Saul gonosz tanácsadókra hallgat. Dávid ellene áll a gonosz tanácsnak (11 v.). Saul nem tudott harcosaival szemben érvényt szerezni Isten akaratának (15:15–24). Dávid ellenállt embereinek, ügyét továbbra is Istenre bízza. A végkimenetel felől azonban nincs kétsége. Ez fejeződik ki a 16 v. igealakjaiban: „Jahve lesz a bíró és ítél majd közöttem és közötted” (perf. propheticum). „Ő ismeri és leperli az én peremet, és elégtételt szerez nekem veled szemben” (praes. inst.) (8b–16).

Sault lefegyverezte és megrendítette Dávid tette és beszéde. Ez a hatás azonban nem természetes. Dávid Isten Lelke által és hatalmával szólt (16:13). Jóval győzte meg a gonoszt, s az általa megnyilvánuló Lélek felszabadította Sault – pengető szerszám nélkül is – a gonosz lélek hatalma alól. Saul beismeri vétkét. Igazat ad Dávidnak. Megerősíti Jónátán szavait Dávid királyságára vonatkozóan. Ennek a bizonysága az az eskü is, amit Dávidtól kér. Így lepleződik le félelmetesen az a démoni erő, ami Saul tetteiben megnyilvánult: Tudja Isten akaratát, ismeri a végső kimenetelt, mégis harcol ellene míg csak bele nem pusztul. A kibékülésnek nincs különösebb következménye. Dávid nem kerül vissza Saul udvarába. Ennek az ideje elmúlt. Egyik is, másik is megy a maga útján, a maga sorsa felé (17–23).

1 Sám. XXV. RÉSZ - 1 Sám. 25,1–44. Isten jelt ad Dávidnak.

A 25. fejezetben Dávid bujdosásának legbékésebb, utolsó előtti szakaszáról értesülünk. Ez az idő nem lehetett nagyon rövid. Emellett szól az Ahinoámmal és az Abigaillal kötött házasság is.

A Sámuel haláláról szóló tudósítás feltehetően az idői sorrend kedvéért van ezen a helyen. A próféta személyéhez és érdemeihez képest túlságosan rövidnek tűnik ez a megemlékezés. A Szerző nem ad halotti búcsúztatót. A figyelmet nem a nagy öregre, hanem arra a szerepre irányítja, amit Sámuel betöltött és ami temetésénél is kifejezésre jutott: az egész Izráel jelen volt. Ha ezt nem is lehet szó szerint venni, a lényeg ugyanaz: Sámuel személye és szolgálata Izráel egységét jelentette és fejezte ki. Ez az egység elsősorban nem népi, nemzeti, hanem kultuszi, vallási egység volt – a szó legigazibb értelmében. Mózes óta nem volt ilyen vezéralakja Izráelnek. Méltán siratta hát az egész nép, amely a kultuszi-vallási egységet megvetve a „népi egység” útjára lépett, s a pártviszályok, fenyegető testvérháború és külső veszedelmek zűrzavarában vajúdott. A temetésen bizonyára Dávid is jelen volt. Az 1b a további események színhelyére vezet. A LXX Párán helyett Máónt ad, valószínűleg ez a helyes szöveg. A szövegromlás másolási hibából következhetett be (1).

A Dávid és Abigail házasságával végződő elbeszélés rendkívül színes és bájos. Belső tartalma azonban annál súlyosabb. A szakasz elején bepillantást nyerünk Dávid és szabadcsapata életébe. A Szerző igen kedvező képet nyújt Dávidról: nem rablóvezér, serege nem rablóbanda. Ellenkezőleg: környezetében vigyáz a jogrendre és a biztonságra. Ezzel minden józan emberben elismerést és megbecsülést vált ki. A történetben szereplő Nábál (a név jelentése: értelmetlen, ostoba) igen gazdag, ám durva, gőgös ember volt. Olyan, aki Istent nem fél, embert nem becsül. Ez fejeződik ki magatartásában és beszédében egyaránt. A juhnyírás az aratáshoz hasonló ünnep volt, amikor nem csak a barátoknak, hanem az ismerősöknek, szomszédoknak is csurrant-cseppent valami. Dávid udvarias és szerény. Tíz embert küld csupán, s ezzel a várt ajándék nagyságát is kifejezi. De Nábál önző és hálátlan. A jót elfogadja, de nem hajlandó semmivel sem viszonyozni. Végtelen gőggel és megvetéssel szökött szolgának nevezi Dávidot. Ez mutatja, hogy valóban bolond: Nem ismeri el Dávidot Jahve választottjának. Nem tud ma szolgálni a holnap emberének. Nábál szavaiból és magatartásából némi korrajzot is kapunk. Nyilván nem ő az egyetlen, aki nem veszi észre és nem érti, hogy a Dávid és Saul közötti viszályban valójában mi megy végbe. Vannak Nábálok, és vannak Abigailok. A sok szökött szolgára való utalás pedig híven tükrözi az általános helyzetet. A társadalmi rétegződés Saul királyságával nagyot lépett előre. A szolgák nem a jólét és az igazságosság miatt szöktek meg (2–11).

Dávidot méltán háborítota fel Nábál eljárása. Sérelem érte. Jogosnak vélt bosszújában Nábál felesége, Abigail állította meg. Abigail nem számításból, hanem meggyőződésből részesíti Dávidot királynak kijáró tiszteletadásban. Tud Isten tervéről és hisz annak megvalósulásában. Az igazi veszélyt nem az üldözésekben látja, hanem abban, hogy Dávid tud-e diadalmaskodni a kísértések felett. Isten most is próba elé állította és majdnem elbukott. Nem kért útmutatást, s Isten egy asszony által állítja és leckézteti meg. Abigail a sértést igazi értékére szállítja le. Nem csak a sérelmet kell nézni, hanem azt is, kitől származik. Ne törődjön a Nábálok – a bolondok – bolondságaival, hanem igyekezzen méltónak bizonyulni Isten elhívásához, aki megtartja ígéretét. A királyságban csak akkor lesz öröme, akkor lesz rajta Isten áldása, ha a hozzávezető úton semmi bűnt nem követett el. Abigail áldás kivánása egyúttal prófécia is: Isten úgy tesz majd Dávid ellenségeivel, mint Nábállal, az ő életét pedig megtartja. Az „élők csomója” kifejezés az Élet-könyvének felel meg (Zsolt 69:29). Itt szólal meg először az az ígéret is, hogy Isten maradandó házat épít Dávidnak (14–31). Dávid felismerte, hogy az asszonyon keresztül Isten szólt hozzá és nagy veszedelemtől óvta meg. Ezért áldja Istent és eszközét. Felismeri a kísértést, amit nem vett észre. Pontosan meg is jelöli: vérontás, és saját kezével akart elégtételt szerezni magának. Abigailt felemelt orcával (vácässzáh pánájik: és felemeltem arcodat – megkedveltelek, igazat adok neked) bocsátja el, ami azoknak a kiváltsága, akik jót cselekszenek (Gen 4:7) (32–35).

A 36–39a azt bizonyítja, hogy Abigail valóban Isten akarata szerint beszélt. Most derül ki, milyen súlyos tartalma van Abigail szavainak: Járjanak úgy, mint Nábál, ellenségeid. Dávid ezt az eseményt jelül is kapta: Vigyázzon a kísértésekre, a többit bízza Istenre, aki meg tudja szabadítani minden ellenségétől. A Szerző itt közli Dávid családi életének eddigi eseményeit: Saul Mikált máshoz adta feleségül, Dávid pedig korábban már feleségül vette a jezréeli Ahinoámot, Nábál halála után meg Abigailt is. Ezek a házasságok kétségtelenül hozzájárultak Dávid tekintélyének és helyzetének a megszilárdulásához, de királlyá Isten akaratából lesz – aki családi vonatkozásban is megáldotta választottját (36–44).