1 Sámuel XI. RÉSZ - 1 Sámuel. 11,1–15. Megvetettből szabadító.

A fejezetben leírt esemény és a micpai gyűlés között eltelt idő tartamára nem utal a Szerző. Ez esetben is a döntő fordulópontra irányítja a figyelmet. Úgy tűnik, a 10:7-ben jelzett alkalom elérkezett. Emberileg nézve a helyzet egyáltalán nem érett a fordulatra. A Saul királyságával kapcsolatos remények szétfoszlotak. Azok is magára hagyták, akik Micpából követték. Izráel királya egyszerű szántó-vető ember, akivel senki sem törődik. Izráel általános, helyzete is lehangoló. A filiszteusok megtörték erejét. A szomszédos népek ezen felbátorodva igyekeztek területüket Izráel rovására gyarapítani. Itt az ammoniak vállalkozásáról értesülünk, akik Izráel rokonai voltak – a Gen 19:38 szerint Lót leszármazottai. A két nép között keserű gyűlölet izzott, ami a babiloni fogság után sem szűnt meg. A Jabboktól keletre, a régi gileád földjén laktak. Talán a Jabboktól északra is volt némi területük. Korábbi terjeszkedési kísérletüket Jefte hiúsította meg (Bír 11). Támadásuk célpontja Jábes-Gileád volt. A Bír 21 szerint Benjámin utódai lakták. A város reménytelennek látta a harc felvételét és szövetséget ajánlott. Az ammóniak olyan feltételt szabtak, ami híven tükrözi gyűlöletüket és kegyetlenségüket. Biztosak sikerükben. Izráelt semmibe veszik. Ennél szemléletesebben aligha lehet lefesteni Izráel elesett állapotát: az ammóniak még a hét napi haladékot is megadják. Ez a gőg és magabiztosság már a bukás jele. Izráel gyalázása Jahve gyalázása. Ezért avatkozott be Jahve (1–3). Az események menete mögött nyilvánvalóan felismerhető Isten keze. A követek útja, Saul felindulása, a hadinép engedelmessége egyaránt Isten Lelkének a munkája. Saul szerepe itt ugyanaz, mint a karizmatikus vezetőké, a szabadító bíráké volt. A támadás kiindulópontja Bezek, ami hozzávetőleg Jábessel szemben, a sikemi út feljáratánál feküdt. A leírásból komoly haderőre kell következtetnünk. A LXX még nagyobb számadatokat közöl. A hadinép számbavételénél feltűnő módon külön esik szó Izráelről és Júdáról. Több jel utal arra, hogy Izráel és Júda szétválása nem minden előzmény nélkül következett be Salamon halála után. A 11:8c is ennek a bizonyítéka (4–8).

A követek a szabadítás jó hírével tértek vissza a szorongatott városba. Jahve cselekvése népének öröm, gyalázóinak ítélet. A jábesiek még nagyobb biztonságba ringatják az ammóniakat. Ez hadicsel és nem hazugság. Ammón sorsa nem is ezen dőlt el. A gőgös népet Isten verte meg vaksággal. A hadivállalkozás legelemibb óvatossági szabályait sem tartották be. Az éjszaka leple alatt Saul észrvétlenül átkelt a Jordánon. A hajnali, vagyis a harmadik őrváltáskor, 2–6 óra között, bekerítette az ammóniak táborát és megsemmisítő csapást mért rájuk. (A három hadcsoport taktikához vö. 17:7–8; 2Sám 18:1–2; Bír 7:16; 9:43.) (9–11).
A 10:27-ben felvetett kérdés feleletet nyert. A megvetett Saul Istentől küldött szabadító. Saul nagy politikai bölcsességgel elejét vette a bosszúnak, a testvér vérontásnak. Abban, ahogyan ezt megalapozta, az Isten iránti hódolata és alázata fejeződik ki. A szabadító: Jahve. Ő csak eszköz Izráel Istene kezében. Az ammóniak feletti győzelem lélektani szempontból is nagy jelentőségű volt. Izráel kissé magához tért. Ennek a jele a királyság gilgáli megújítása is (12–15).

1 Sám. XII. RÉSZ - 1 Sám. 12,1–25. Sámuel leteszi bírói tisztét.

A királyság gilgáli megújításával Saul ténylegesen Izráel királya lett. Ennek megpecsételéseként mondott le Sámuel bírói tisztéről, de ezért volt időszerű a figyelmeztető szó is. Búcsúbeszédét sajátos prédikáció-stílusban mondja el. Ez az igehirdetési forma olyan mély gyökereket eresztett Izráelben, hogy még az újszövetségi korban is megtaláljuk nyomát (pl. István vértanú beszéde, ApCsel 7:22–53). Az Ószövetségben korszak-váltásoknál találkozunk vele. A pusztai vándorlás korát Mózes (Deut 29–30), a honfoglalás korát Józsué (Józs 23–24) prédikációja zárja le. Az első bírót prédikáció vezeti be (Bír 2:6–3:6), Sámuel prédikációja pedig a bírák kora befejezésének és a királyság kora kezdetének a határköve. Sámuel lemondása, sőt beszéde is, a prédikáció-stílus mellett bírósági tárgyalás keretében van elhelyezve. A próféta a legfőbb Bíró: Jahve, és földi felkentje, a király színe elé áll. A hangsúly az erőszak és az igazságtalanság kérdésére esik. Sámuel jó lelkiismerettel és bátran lép a nép elé. Senki sem akadt, aki a legkisebb rosszat is mondhatta volna róla. Ez azonban nem csupán Sámuel feddhetetlensége és felmentése szempontjából fontos. Az egész bírák kora mérlegeléséről van szó: amíg Isten bírákat támasztott, olyanokat, mint Sámuel, addig minden rendben ment. Ez burkolt emlékeztetés a 8:10–18-ra, de megteremti a következő beszéd erkölcsi alapját is. Sámuel bátran beszélhet. Jahve igaz és hű szolgája (1–5).

A prédikáció is megmarad a bírósági tárgyalás keretében. Sámuel perbe szólítja Izráelt, de rajta keresztül maga Isten perel népével (Jer 2:35). Az egyik oldalon ott vannak Jahve igaz tettei – a cidqót Jahve Istennek a történelemben véghezvitt szabadító tetteit jelöli, amiket a szövetségi hűség alapján cselekedett (Bír 5:11; 1Sám 12:7; Mik 6:5); a másik oldalon pedig a nép hűtlensége, gonosztettei, Izráel Istennek köszönheti létét és fennmaradását. Ezért utal kétszer is az egyiptomi szabadításra. Mózest és Áront Jahve „teremtette”. Jahve küldte a bírákat is, akik által sokszor megszabadította őket, ha hozzá kiáltottak. (Mivel a Szerző Sámuel halála után írta e könyvet, ezért szerepel a 11 v.-ben Sámuel neve). A királykérés azért rendkívül súlyos bűn, mert ezzel kétségbevonják, hogy Jahve meg tudja-e és meg akarja-e szabadítani őket. A 12 v. olyan eseményre utal, amiről a Szerző nem tudósított, s összefüggésben lehet a 8:20-szal (6–12). A királyság felállítása nem csodaszer és nem megoldás. Isten kegyelme abban mutatkozik meg, hogy változatlanul megtartja szövetségi hűségét. Minden azon múlik, hogy a nép megtartja-e a parancsolatokat. A legfontosabb tehát most is, mint a bírák korában, a hűség és az engedelmesség. Csak Jahve tarthatja és szabadíthatja meg őket. Ezután is hiábavaló lesz minden emberi intézkedés, ha Isten keze ellenük lesz (13–15). A jel Sámuel szavainak az igazságát és a nép bűnösségét pecsételi meg. A búzaaratás ideje kb. a mi pünkösdünkre esik. Eső és mennydörgés május végétől augusztus végéig általában nem fordul elő Palesztínában. A jel magyarázata nem a természeti ritkaságban van, hanem abban, hogy Sámuel imádságára következett be. A népet félelem szállta meg, de a választott úton maradt. Az olyan bűntudat, ami a bűntől nem akar megszabadulni, nem sokat ér (16–19).

A befejező versekben Sámuel a megmaradás útját tárja fel. Ha már megtörtént is a rossz, újabb ne kövesse. Ám legyen királyuk, de Istent szolgálják. Ne forduljanak el az élő Istentől hiábavalóságokhoz, a bálványokhoz, amik nem szabadíthatnak meg. Izráel fennmaradásának a titka Isten változhatatlan szövetségében, az ő szövetségi hűségében van. A 22 v. a kijelentés legmagasabb csúcsain jár. De ez sem old fel a felelősség alól. Hűséges szolgálatra buzdít és nem felelőtlenségre. A királysággal tehát nem oldódott meg semmi. A nép újra az élet és a halál válaszútja előtt áll. Ez nem csak Sámuel kortársaira, hanem a későbbi nemzedékekre is érvényes. Ezért van szükség a prófétai-papi szolgálatra, aminek olyan fontos része a közbenjáró imádság, hogy elmulasztását Sámuel egyenesen bűnnek tekinti (20–25).

1 Sám. XIII. RÉSZ - 1 Sám. 13,1–23. Isten elveti Sault.

Az ammóniak feletti győzelem új reményt gyújtott Izráel szívében. Mégsem csalódtak Saulban. A jó kezdet jobb folytatását várják. A 13–14. fejezet erről a folytatásról tudósít, a filiszteusok elleni felszabadító háború megindulásáról. A leírt eseményekben nem könnyű dolog kiigazodni. A pontos adatok ellenére nehéz a hadmozdulatok nyomon követése, a helyek azonosítása. Különösen a 14. fejezet mutatja, milyen pontos ismeretei voltak a Szerzőnek a történtekről, mégis a 13. fejezetben sok olyan dolog van, amiről egyáltalán nem (Sámuel szerepe a vállalkozás megindulásában), vagy csak hézagosan (a filiszteusok első hadmozdulatai és sikerei) értesít. Nehéz az időpont megállapítása is. A 13:1 szerint az esemény Saul uralkodásának második esztendejében, valószínűleg Gilgálban, valamilyen ünnepi összejövetel alkalmával indult el. Saul kiválasztott háromezer harcost, a többiek hazamentek. A filiszteusok látva a nép hazatérését, megnyugodtak. Közben Saul kiépítette a neki legelőnyösebb hadállást: kétezer emberrel megszállta a Vadi ec-Cuveinit északi oldalán levő Mikmászt, előőrsöket állított a bételi hegységen, ahonnan a filiszteusok támadása várható volt. Jónátán pedig ezer emberrel a völgy másik oldalától nem messze fekvő benjámini gibeában ütött tábort hátvédként. Következő lépésként Jónátán megbeszélt haditerv szerint – a 4 v. adja a 3 v. hiteles magyarázatát – elfoglalta a Mikmásszal átellenben, a völgy déli oldalán fekvő Gebát, ahol filiszteus helyőrség volt. Ezzel kettős célt értek el: megsemmisítették ezt a Saul hátában levő veszélyes támaszpontot, biztosították a két seregész biztonságát és kapcsolatát, – s odadobták a kesztyűt a filiszteusoknak. Ezzel elkezdődött a harc döntő szakasza. Saul – feltehetően megbeszélt jeladásként – megfúvatta a kürtöket (Bír 3:27; 6:34; 2Sám 20:1). Az izráeli harcosok gyülekezni kezdtek Gilgálban. Saul a kétezer embert a mikmászi hadállásnál hagyva lement Gilgálba. Jónátán változatlanul Gébában maradt (1–4).

A filiszteusok teljes hadigépezetüket mozgósították. Haditervük, mint rendesen, a megfélemlítésre épült. Az a haderő, amivel felvonultak, akkor is tekintélyes, ha figyelembe vesszük a LXX módosítását, amely a harmincezer harckocsi helyett csak háromezret ad. Gyors ellentámadásukkal kettős eredményt értek el: megakadályozták az ütőképes izráeli haderő összegyülekezését és kiszorították Saul seregét a mikmászi állásokból. Ez feltehetően nem harcok nélkül történt. Erre utal a ngsz gyök is, ami egyaránt jelent szorongattatást és pánikszerű menekülést. Ebből a kétezer emberből legfeljebb csak hírmondók juttottak el Gilgálba. A többiek kihasználva a búvóhelyekben gazdag hegység lehetőségeit, elrejtőztek. Jónátán nem mozdult ki állásából. A filiszteusok nem is őt veszi célba, hanem a gilgáli tábort. Ezért a velük tartó hébereket – a szó itt nem izráelieket jelöl, hanem kóbor nomád törzseket (14:21; Num 24:15–24) – a Jordánon túlra, Saul hátába küldték. Ezzel megakadályozták, hogy a Jordántól keletre élő izráeliek csatlakozhassanak Saulhoz, és elvágták a Jordánon túlra való menekülés útját is (5–7).
A filiszteusok nagyerejű felvonulása, a mikmászi sereg felbomlása, a teljes bekerítés veszélye érthetően nagy félelemmel töltötte be a Gilgálban összegyűlt izráelieket. A harc kilátástalannak látszott. A sereg nem növekedett, hanem állandóan fogyott. Ebben a helyzetben szánta rá magát Saul az áldozat bemutatására, ami miatt Isten elveti. Az elvetés okát inkább a sorok közül olvashatjuk ki. Nem a király profán jogköre és kultuszi igénye közötti összeütközésről van szó. Saul bűne az engedetlenség. Megszegte Sámuel prófétai útmutatását, tehát Isten rendelkezését. Nem tudott várni. Sámuel csak késett, de nem „elkésett”, hiszen az oltár még füstölgött megérkezésekor. Saul engedetlenségét súlyosbítja, hogy varázsszernek tekintette az áldozatot, amivel biztosíthatja emberei kitartását és Jahve kedvező indulatra hangolását (nem kegyelem-kérésről van szó). Ugyanazt várta az áldozattól, amit az afeki ütközet előtt a Szent Ládától várt Izráel. Mindezt betetézte azzal, ahogyan véghezvitte: „bátorságot vettem magamnak”. A bátorságra nagy szükség van Isten útjain. A bátorságnak azonban Isten parancsai végrehajtásában kell megmutatkozni. Saul a saját feje után indult el, mint a pogány népek. Isten terve azonban nem vall csődöt. Az engedetlen helyét Isten engedelmessel tölti be (8–14). A 13:15–23 a döntő esemény előtti helyzetet vázolja fel. Sámuel elhagyta a gilgáli tábort, de az események színhelyén maradt. A benjámini Gibea közvetlenül Geba közelében volt. Saul sem maradhatott Gilgálban. Hatszáz főnyi seregével a Jónátán által tartott állásokba sietett. A próféta utasítása tehát az lehetett, hogy küzdelmet nem szabad feladni. A helyzet azonban reménytelen volt. Utánpótlásra nem számíthattak. Észak, Nyugat és Kelet felől egyáltalán nem várhattak segítséget. A három dúlócsapat kiküldése a megfélemlítésen kívül nyilván ezt a célt szolgálta. Csak Délről jöhetett volna erősítés, ha a vállalkozást nem teszi teljesen reménytelenné az óriási filiszteus túlerő. Ráadásul az izráeliek nem rendelkeztek fegyverekkel. A filiszteusok érthetően teljesen lefegyverezték Izráelt. Még munkaeszközeikkel is a filiszteusokhoz kellett menni. A felsorolt szerszámok közül külön magyarázatra szorul az ösztöke. Ez legfeljebb mellékesen szolgált az igásállatok irányítására. Ahhoz, hogy a vas ösztöke elgörbüljön, nagyon kegyetlenül kellett volna bánni az állatokkal. Ezzel az eszközzel a szántás folyamatosságát biztosították, hogy menet közben ne kelljen megállni, az ekét kivenni a földből. Szülőhelyemen (Hajdúnánás) kb. egy méter hosszú bot végére erősített, vésőre emlékeztető vas volt, amivel szántás közben a csoroszlya és az ekeagy közé akadt gazt, göröngyöt döfködték ki, fordulónál pedig szükség esetén az ekevasat tisztogatták vele. Az izráeliek fegyertelenségére vonatkozó megjegyzés indokolt ezen a helyen. A hatalmas filiszteus túlerővel maroknyi izráeli csapat állt szemben, s mindössze a két vezérnek volt fegyvere. Önkéntelenül Ámós próféta szavai jutnak eszünkbe: „Hogyan állhat meg Jákób, hiszen kicsiny?” (Ám 7:5). (15–23).

1 Sám. XIV. RÉSZ - 1 Sám. 14,1–23. Az Úr előtt nincs akadály.

A 14. fejezetben változik a kép. A reménytelen helyzetben Jahve közbelép. Szabadítást teremt. De eszköze nem Saul, hanem fia, Jónátán. (Nevének jelentése: az Úr adta). A Szerző szeretettel és lelkesedéssel írja le alakját. Az események meghatározása hézagos. A leírásból hosszabb idő eltelésére gondolhatunk. A filiszteusok Mikmász hágójáig előretolták előőrseiket. Saul a Geba és Gibea közötti Migrónban tartózkodott, ami kulcsfontosságú volt a Mikmászba vezető út szempontjából. Ezt az utat mindkét fél gondosan őrizte. Az izráeli sereg még jobban leolvadt. Jónátán külön ezer emberéről semmit sem hallunk. Saulnak összesen van hatszáz embere. Az ütközetre egyik fél sem szánta rá magát. Saul maroknyi csapatával támadásra gondolni sem mert. A filiszteusok hadereje pedig ilyen harci adottságok között alkalmatlan volt könnyű sikert ígérő támadásra. A harckocsikkal és lovasokkal itt semmit sem értek. Saul a filiszteusok részéről várta a kezdeményezést. Berendezkedett Migrónban. Mellette volt Ahijja pap (azonos az 1Sám 22:9 Ahimelekjével) a sorsvetés eszközeivel, sőt úgy tűnik, a Szent Ládát is oda vitette. (A LXX a 18 v.-ben éfódot ad). Mindez jól beleillik a Saulról alkotott képbe: a veszélyes helyzetekben nem akar semmit sem elhibázni. Ezért kell a Szent Láda, az éfód és a pap (1–5).

Az eseménytelenséget Jónátán törte meg. Kívülről nézve egyszerűen unta a helyzetet. Valójában sokkal többről van szó. Isten indította fel a szívét. Az, amihez hozzákezd, vakmerőség és őrültség. Elindulnak ketten – egy hadsereg ellen. Saul biztosan nem járult volna hozzá vállalkozásához. De itt van a magyarázata annak is, hogy Jónátán és Dávid később olyan jól megértik egymást. Jónátán bátor harcos, kiemelkedő jellem, de mindennek alapja a hit. Nem a filiszteusok haderejére néz, nem Izráel, vagy a maga kicsinységére, hanem Jahvéra. A filiszteusok körülmetéletlenek, Izráel választott nép. Bízik abban, hogy Jahve tud és akar tenni valamit népéért. Szabadítását sok vagy kevés által egyaránt elvégezheti (6–7). Jónátán kezdeményez, de a döntést és a vezetést Jahvéra bízza. Kész megállni, de kész a legképtelenebb helyzetbe belemenni, ha Jahve akarja. A feltétlen engedelmesség jegyében jelt kér. Tudja: Jahve irányíthatja a hitetlenek beszédét is. Olyan eseményben ajánlja fel magát eszközül, aminek a szerzője Isten. S ha tisztelettel adózunk Jónátánnak, ne feledkezzünk meg névtelen szolgájáról sem, aki életre-halálra mellette van hitből fakadó döntése végrehajtásában (8–10). Ezután minden a Jónátán reménysége szerint történt. Jahve kedvező jelt adott, amit még jobban kiemel a filiszteusok elbizakodottsága, akiknek a szavaiban tréfa, gúny, alattomosság van. Nem tudták, hogy gőgös kiabálásukkal azt a győzelmi jelt mondták ki, amit Jónátán Istentől kért. A terep nagyon hátrányos volt Jónátánnak, de bátran felvette a harcot. Egészen kicsi helyen – egy nyomtávolság fele szélességben, egy dűlőföld hosszúságában (az iga-föld nemcsak területet jelent, hanem hosszúságot is) – nagy győzelmet arat. De ez csak a kezdet. Jahve ezután kezdi megmutatni hatalmát. Földrengés támad, hatalmas pánik tör ki a filiszteusok táborában, s mint egykor a midiániak (Bír 7:22), egymásnak esnek, s a zűrzavarban egymást gyilkolják (11–15).

Jahve valóban cselekedett. Az izráeliek táborában hamar észrevették a filiszteusoknál támadt felfordulást. Saul nagyon határozottan intézkedik – valójában kapkod. Előbb megállapíttatja, ki hiányzik seregéből. Majd kegyes akar lenni. Előhozatja a Szent Ládát, nyilván Istent akarta megkérdezni. Ki is adja Ahijjának a parancsot, de nincs türelme megvárni Jahve szavát. Ám arra van ideje, hogy Isten szava helyére oda tegye a magáét és megeskesse a népet (24 v.). Ez Saul. A maga feje után megy. Talán sok minden másképpen alakul, ha nem így cselekszik. Az izráeliek még váratlan szövetségeseket is kaptak azokban a héberekben (13:7), akik eddig a filiszteusokkal tartottak. Isten előtt tehát valóban nincs akadály. A kevés is sok lehet, hiszen a döntő eseményt ő maga, emberi részről pedig Jónátán és fegyverhordozója által vitte véghez. Ezért tulajdonítja az Író is teljesen Jahvénak a szabadítást (16–23). 1 Sám. 14,24–52. A szabadító átok alatt.

Még mindig a mikmászi csata színhelyén és eseményei között vagyunk. A középpontban azonban már nem az ütközet van. Ezért jogos a 23 v. zárójellegű összefoglalása, és indokolt az is, ha a továbbiakban az eseményeknek megfelelően értesüléseket kapunk a küzdelem végső alakulásáról és befejezéséről. A 24 v. tudósít arról, mit tett Saul Jahve megkérdezése helyére. A Szerző az idői sorrendet aláveti a leíró szempontoknak. A LXX már értékeli is Saul eljárását: Saul pedig igen nagy bolondságot követett el, mert megeskette a népet (24 v.). Ez három dologban mutatkozott meg: Halálos veszedelemnek tette ki Jónátánt, bajba sodorta a népet, s megakadályozta az Isten által adott győzelem teljes kihasználását (24). Saul a nép megesketésénél nem gondolt arra, hogy fia és fegyverhordozója nincs ott. Így történhetett meg, hogy Jónátán tudatlanul és akaratlanul megszegte az esküt. (Palesztína gazdag volt vadmézben, Gen 42:11). Jónátánt itt is szókimondó, az igazságot szerető embernek ismerjük meg. Nem inti le az egyszerű közkatonát sem, ha igazat mond. Mint gyermek fájdalommal, mint az igazság embere nyíltan levonja a végső következtetést: Atyám bajba, romlásba sodorta az országot. A nép megesketése taktikailag nagyon helytelen volt. Lefokozta a harci lendületet. Ha a filiszteusok ellentámadásba mennek át, végzetes vereség érhette volna Izráelt. Az eredmény így is jelentős: Ajjalonig, tehát a síkságig űzték a filiszteusokat. A hegyvidék felszabadult. De sokkal nagyobb győzelmet is arathattak volna (25–31).

Az eskü más vonatkozásban is veszedelembe sodorta a népet. A kimerült és éhes emberek nekiestek a zsákmányolt állatoknak, s mohóságukban figyelmen kívűl hagyták Jahve rendelkezéseit. Bár az állatokat szabályosan levágták (scht), a kiömlő vérrel nem törődtek, rajta tapostak, felette ettek. A kultikus rendelkezések szerint a szabályosan levágott állatok vérének a sorsa sem közömbös. Még a vadászaton leölt állatok vérét sem lehetett szabadon hagyni, hanem be kellett takarni földdel (Lev 17:13). Egyébként pedig az állat vérét áldozatként az oltárra kellett önteni (Lev 17:11). Valószínűnek tartom, hogy az egyes települések melletti áldozóhalmok, oltárok eredetét és szerepét is ebben kell keresni. A páska-bárány vérével sem volt szabad a küszöböt meghinteni. Így érthető Saul intézkedése is: követ helyeztet el, amin az állatokat levágják, és gyorsan oltárt építtet a kiömlő vérnek. Az oltárépítés tehát nem járulékos és érthetetlen elem, hanem lényeges és érthető cselekedet (32–35).

A győzelem kiaknázatlan maradt. Ezt Saul is érezte. Ezért éjszakai rajtaütést tervez. Most, mikor nyeregben érzi magát, eszébe sem jut Jahve megkérdezése. Ahijja figyelmezteti, akit hitében és méltóságában egyaránt sérthetett Saul korábbi magatartása (14:19). A megkérdezés feltehetően a szent sorsvetés eszközeivel történt. De Jahve nem válaszolt. Ez annak a jele, hogy olyan bűnt követtek el, amiért még nem szereztek engesztelést. Saul nagyon tettrekész. Magához hívatja a nép oszlopait (azaz vezetőit: Bír 20:2; Ézs 19:13; Zak 10:4). Sorsvetést rendel el a bűnös kikutatására. Újra esküszik, szent lelkesedéssel, de mégis felelőtlenül. A sorsvetés Jónátánt jelölte ki bűnösként. S itt nem csak arról a drámai dologról van szó, hogy az apa halálra adja a fiát, hanem arról a tragikus feszültségről is, hogy az ártatlannak kell a bűnös miatt bűnösként meghalni. A szabadítónak a törvény szerint meg kell halni. Az, aki Isten rendeléséből szabadító, az ember bűne miatt halálfia. Jónátánt a nép kiváltotta. Ez feltehetően úgy történt, hogy a nép magára vállalta a bűnterhet, s valamilyen engesztelő áldozatot is mutattak be. Saul azonban olyan feszültséget érzett, ami miatt lemondott a harc folytatásáról. Ezért van itt helyén a 46. v. megjegyzése (36–46).

A 14:1–46 emberi főszereplője Jónátán. Saul alakja egyre inkább háttérbe szorul. Ahol előtérbe kerül, ez ott is főleg elvetése indoklása miatt történik. Ezért helyezte a Szerző ide az életével, királyságával kapcsolatos összefoglalást, noha az amálekiekkel való leszámolást a következő szakaszban közli. Alkalmasabb helyre nehezen helyezhette volna, hiszen a következő fejezet már Dávid elhívását vezeti be. Amennyiben ez a záró összefoglalás pozitív, ebben az összefüggésben ezt a következőképpen kell értenünk: Isten még ez által a Saul által is sok jót tudott véghezvinni. Itt tudósít a Szerző Saul családjáról és fővezéréről. A családi lista kissé pontatlan. Jisvi valószínűleg Isbaállal azonos. Abinádáb pedig, aki a tragikus csatában Malkisuával és Jónátánnal együtt elesik, bizonyára másolási hiba miatt hiányzik. Az 52 v. fontos dologként említi, hogy a filiszteus-kérdés Saul életében nem oldódott meg. Saul ugyan gyűjtögette maga köré az erős és bátor embereket, s ezzel lerakta az állandó izráeli hadsereg alapjait, de már nyilvánvaló: nem ő lesz az, aki megszabadítja a népet a filiszteusok kezéből (47–52).

1 Sám. XV. RÉSZ - 1 Sám. 15,1–35. Győzelem és – vereség.

A 15. fejezettel lezárul Saul uralkodásának első szakasza. A továbbiakban csak „gyakorlatilag” király, de a theokrácia jogrendje szerint már nem törvényes uralkodó, hanem trónbitorló. Mivel önmagától nem tudja levonni a végső következtetést és nem tudja átadni helyét a választottnak, ezért van szükség királysága hosszas utótörténetére. A 13. és a 15. fejezetben nem Saul elvetésének kettős hagyományával van dolgunk, hanem Isten ítéletének fokozódásával. Első engedetlensége miatt Isten nem épít neki házat (királyságát nem utódai öröklik, 13:13–14), újabb engedetlenségével pedig tragikus véget von fejére. Saul királyságának és személyének az elvetése e fejezet nélkül homályos és félreérthető lenne. Könnyen a próféta és a király személye, hatalmi köre közötti összeütközés következményének lehetne feltüntetni. Ez a fejezet világosan megmutatja: Saul nem Sámuellel, hanem Jahvéval került olyan összeütközésbe, ami indokolttá tette elvetését.

Az elbeszélésből világosan kitűnik az amálekiek elleni hadjárat kettős természete: egyfelől Jahve számonkérő ítélete, másfelől Saul megpróbálása. Az ünnepélyes bevezetés az ügy komolyságát, a felkenésre való hivatkozás pedig Saul szolga jellegét emeli ki, akinek feltétlenül teljesítenie kell annak a parancsát, akitől hatalmát kapta. Az amálekiek a Gen 36:12 szerint Ézsautól származtak, tehát Izráel rokonai voltak. A déli sztyeppén éltek. A két nép közötti gyűlölet a pusztai vándorlás korára megy vissza. Az amálekiek az éhségtől, szomjúságtól tikkadt izráelieket megtámadták. Jahve megmentette Izráelt, de már akkor parancsot adott Amálek eltörlésére (Ex 17:8kk.; Deut 25:17kk.). Ennek az ideje érkezett el. Saulnak hérämmel kell sújtani Amáleket. A héräm az egész ókori keleten ismerős volt: a harcosok átok-eskü alatt kötelezték magukat az ellenség teljes megsemmisítésére. Izráel esetében a héräm sohasem a néptől indult ki, hanem Jahve parancsára történt. Nem a nép bosszúja, hanem Jahve igazságos büntetése a nemzedékek során felhalmozódott bűnök miatt. Sokak számára megbotránkoztató, kegyetlen eljárás a héräm. A kérdés megítélésénél két dologról nem szabad elfeledkezni. Először: aki Jahve útját keresztezni akarja, népét létében veszélyezteti, az Jahve megsemmisítő ítéletével találja magát szemben – az Ábrahámnak adott ígéretnek megfelelően (Gen 12:3). Másodszor: a héräm elrendelését nem kultikus (Isten személyét közvetlenül sértő) vétek, hanem az Isten jogrendjét, az életet, az emberek, népek egyenlőségét és szabadságát sértő embertelen tettek elkövetése, vagy szándéka indokolja. Isten nem magáért áll bosszút, hanem az igazságtalanságot torolja meg. Kegyetlen és embertelen volt Amálek, amikor a fáradt izráelieket megtámadta. Agág kardja anyákat tett gyermektelenné (15:33), s ez feltehetően nem csupán egy ember vétkére, hanem az egész nép lelkiségére, cselekedeteinek a gonoszságára utal. Nem véletlen, hogy Eszt 3:1 Izráel félelmes ellenségét, Hámánt, agáginak nevezi. A héräm Jahve igazságos uralkodásának és ítéletének a pecsétje, aki kigyomlálja a gonoszt a földről, hogy ne rettentsen a porból való ember (1–3).

A hadjárat lefolyásáról szűkszavúan tudósít a Szerző. Láthatóan nem a harc van érdeklődése középpontjában. Saul az amálekiektől nem messze fekvő Telajimba (valószínűleg azonos a Józs 15:24 Telemjével) vonta össze a haderőt. A lehető legnagyobb hadsereg felvonultatását a szent háború – a héräm – és az ellenség veszélyes volta egyaránt indokolja. Júda is tekintélyes erőt mozgósított. Ez érthető, hiszen Amálek veszélyes szomszédja volt. Saul a jól bevált izráeli harcmodort, a lesvetést alkalmazta (Bír 9:32; Józs 8; Bír 20 stb.). Az említett város az amálekiek fővárosa lehetett. A harc megindulása előtt Saul távozásra szólította fel a kénieket, akik Mózes házassága révén Izráel rokonai voltak (Bír 1:16). Az említett jótéteményről a Num 10:29kk.-ben olvasunk. A Dél-vidéken, főleg Júda között telepedtek le, de az ország legkülönbözőbb pontjain is megtalálhatók voltak. Nevükből és szétszórt telepedésükből kovács mesterségükre következtethetünk (Bír 4:11; 5:24). Az 1Krón 2:55 a rekabitákat is a kéniek közül származtatja (4–6).

Az, ami emberileg döntő volt, sikerrel járt. Amálek felett fényes győzelmet arattak. Jahve utasítását azonban nem hajtották végre. Fenntartásokkal engedelmeskedtek. Bárcsak arról hallanánk – írja Lüthi (183), hogy az anyákon és a csecsszopókon esett meg Saul szíve. Ezt az emberiességet talán megbocsátotta volna neki Isten. De nem: az állatok javát megkímélte, a gyermekeket és az anyákat kiírtotta – csak a hasonló állású Agágot kímélte meg, valószínűleg azért, hogy diadalmenetben mutogathassa. Engedetlenségükkel Jahve tulajdonjogát is megsértették. A héräm-et bizonyos vonatkozásban Jahvénak szánt teljes áldozatként is felfoghatjuk. A hitványat Istennek adták, az értékest megtartották maguknak. A továbbiak szempontjából lényeges a 9a: Saul és a nép teljesen egy volt ezeknek a dolgoknak az elkövetésében (7–9).

Sámuel Jahve kijelentése által értesült a végzetes bűnökről (1Kor 14:24.25). Amáleket legyőzték ugyan – Jahve véghezvitte ítéletét –, de Saul elbukott a próbán. Isten őt tette felelőssé a nép bűnéért is. Nem szerzett érvényt Jahve igéjének. Itt találkozunk Sámuel könyvében először az Isten részéről történő megbánás fontos theologiai fogalmával. Saul méltatlan lett Isten elhívó kegyelmére, ezért Isten megbánta (11 v.), hogy királlyá tette. Elvetése bevégzett dolog, ezen semmi sem változtathat (29 v.). Istennek vannak örök és változhatatlan tanácsvégzései, amiktől soha el nem tér. De az ember bűnével áldás helyett ítéletet, megtérésével ítélet helyett kegyelmet vonhat magára. Isten az ember bűne miatt megbánhatja a jót – amit tett vagy tervezett (Gen 6:6–7; Jer 18:9–10), de szíve szerint az van, ha a rosszat (ítéletet) bánhatja meg és jót cselekedhet (Jer 18:7–8; Jón 3:10). Sámuel nem Jahvéra haragszik, hanem Saulra. Talán helyesebb a chrh gyököt itt „erősen felindulni” értelemben venni. A Jahve iránti tisztelet és a Saul iránti féltőszeretet jegyében érthető az egész éjszakán át tartó prófétai könyörgés. De nem csak Saulról van szó. A héräm megszegésével az egész nép veszedelembe került (Józs 7). Ha Jahve haragja nem sújtott le a népre, hanem csak Sault vetette el, már ez is végtelen kegyelem, amiben Sámuel könyörgésének döntő szerepe lehetett (10–11).

Saul nem sokáig időzött a csata színhelyén. Kármelen át (Hebrontól délre 12 km) Gilgálba sietett. Kármel volt az első izráeli város, amit visszatérőben érintett. A győzelem emlékét hirdető oszlop felállítása érthető, sőt szükséges (Józs 4; 1Sám 7:12). De Saul kifejezetten magának állított emlékoszlopot. Nem Istennek adta a dicsőséget. Ismét kiütközik az, ami a Saul történetek során egyre jobban napvilágra lép: Saul nem Isten szíve szerinti ember. Sámuel Gilgálban találkozott Saullal, aki úgy lépett a próféta elé, mint akinek teljesen tiszta a lelkiismerete: Érvényt szereztem Jahve igéjének! Ám a szép szavakat az elkövetett bűn áruló jelei veszik körül – túlságosan észrevehetően. Igaz, Saul ezt is meg tudta magyarázni: Az állatok javát a nép tartotta meg – Isten nagyobb dicsőségére. Azt, amit a parancsból végrehajtott, úgy állítja be, mintha mindent megtett volna. Sámuel fülében üresen csengtek Saul szavai. Csupán a Jahvétól kapott kijelentés igazságát pecsételték meg. Ezért mondja: Hagyd el. Kár a szóért. Nekem van mondanivalóm számodra (12–16).

Sámuel emlékezteti Sault arra a jóra, amit Isten tett vele. A maga szemében is senki volt, Isten mégis királlyá kente. Hálából is teljesítenie kellett volna Isten akaratát. Ezzel szemben engedetlennek bizonyult. A zsákmányt elébe helyezte Isten igéjének. Saul még mindig nem érzi magát bűnösnek. A hadinép hagyta meg az állatokat. De a hadinép sem hibás, hiszen Jahvénak akarja áldozni azokat. Nem mindegy, hogy héräm-mel pusztítják-e el, vagy Jahvénak áldozzák? A felelet határozott: Nem. Más az engedelmesség és más az áldozat világa. Az engedelmesség alól még a teljes áldozattal sem lehet kibújni. Isten az embertől engedelmességet kíván. Az engedetlenség, a lázadás, olyan, mint a teráf-bálványozás és a jövendőmondás. A qäszäm jövendőmondás, de nem prófétai értelemben, hanem úgy, ahogyan Bálák akart „jövendőt mondatni” Bálámmal (Num 22:7; 23:23). Ezért varázslásnak is lehet fordítani. A teráf istenszobor. Akár a második parancs megszegéseként, akár pogány szokások átvételeként, bálványimádás (19:13kk.; Gen 31:19kk.; Bír 17:5 stb.). Az áldozatban az ember nem ajándékozó, hanem megajándékozott (Lev 17:11). Szó sincs itt az áldozat leértékeléséről vagy elvetéséről. Minden a helyére kerül. Saul azért bűnös, mert – korábbi szavaival ellentétben (15:13) – nem szerzett érvényt Isten akaratának. Csak most derül ki: Saul tudta, hogy rossz dolog történt. Engedett, mert félt a néptől. De Isten szolgájának nem a néptől kell félni, hanem Istentől. Bár félelmes, amikor Isten akarata és a nép akarata összeütközik, mégsem szabad meginogni. Már késő megragadni a próféta palástját. Ennek elszakítása is csak a meghirdetett ítéletet erősíti meg: Nem lehetsz király! Elvetetted Jahvét, ő is elvetett téged. Visszavonhatatlanul. Így Saulnak nem marad más hátra, mint a látszat megőrzése: Add meg a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt. Sámuel ebben engedett neki, de ez a lényegen nem változtatott (17–31).

Sámuel végrehajtja a héräm-et Agágon. Nehéz eldönteni, hogy Agág magatartása kevélységet vagy halálfélelmet takart-e. A szöveg alapján inkább hetykeségre lehet gondolni. Sámuel szavaiból kitűnik: őt sem ok nélkül szánta halálra Jahve (32–33).

Sámuel és Saul útja ezzel véglegesen elvált. Ez elsősorban nem a testi látásra vonatkozik. Jahvénak nem volt több szava Saulhoz Sámuelen keresztül. A 35 v. bepillantást ad Sámuel lelkébe. Erős szívű, Jahve akaratát hűségesen betöltő ember. Akkor is végrehajtja Ura parancsát, ha majd megszakad bele a szíve. Gyászolását hangtalan közbenjárásként is értékelhetjük (Ezsd 10:6). A népre és a királyságra, amitől olyan sokat vártak, sötét felleg borult. De Jahve nem hagyta el népét az ő nagy nevéért. Saul elvetésével párhuzamosan meghirdette a szíve szerinti felkent eljövetelét (34–35).

1 Sám. XVI. RÉSZ - Az 1Sám 16–17-ben a Szerző a Jahve által rendelt vezetőknél, karizmatikus szabadítóknál (pl. Mózes, Józsué, Sámuel, Saul – újszövetségi vonatkozásban Keresztelő János és Jézus) többnyire megfigyelhető „forma” szerint három döntő mozzanatban adja elénk Dávid színrelépését. A következő három cím e mozzanatokat emeli ki.

1 Sám. 16,1–13. Dávid titokban színrelép.

A szakasz szorosan kapcsolódik a 15. fejezethez. Saul elvetése Jahve megváltoztathatatlan döntése. Ezen Sámuel gyásza – hangtalan közbenjárása – sem változtathat. Sőt, Jahve szavaiból némi rosszalás is kiérződik: Miért gyászolod azt, akit én elvetettem? Nem a gyász, hanem a cselekvés ideje van. Az új király felkenésére adott parancs végleg megpecsételi Saul elvetését. Isten Sámuel előtt sem leplezte le egészen tervét. Csak annyit mondott el neki, amennyire a következő lépés megtételéhez szükség volt. Isten választása a betlehemi Isai egyik fiára esett. Júda törzse ezzel először kapott kiemelkedő szerepet. Egyúttal az is érezhető, hogy Isten tanácsvégzéseinek titkos világában járunk. Kezdetét veszi Jákób áldásának a beteljesülése (Gen 49:10). A Júdára vonatkozó ígéret írásbafoglalásának kérdésétől függetlenül a Júda vezető szerepével kapcsolatos reménység, valamint a Júda törzséből származó Messiásra irányuló váradalom nagyon régi lehetett. Az új király alakját az ígéret világa veszi körül. Sámuel félelme újabb oldaláról mutatja be Sault: Még Sámuel megöletésétől sem riadna vissza. A megbízatás veszélytelen elvégzésére Isten teszi bölccsé a prófétát. A hűség és a bátorság mellett bölcsességre is szükség van. Erre figyelmezteti Jézus is tanítványait (Mt 10:16). A felkenés áldozati keretben történik, de a hangsúly nem az áldozaton van. A taktikához hozzátartozik, hogy mások is legyenek jelen, a lényeg szempontjából azonban mindez mellékes. A reflektorfény Dávidot keresi. Ezért nem értesülünk részletesebben sem az áldozat lefolyásáról, sem a jelenlevők személyéről. A parancs végrehajtása élő és állandó kapcsolatot kívánt Isten és Sámuel között (1–3). Az Isten emberének a megérkezése nagy riadalmat okozott Betlehemben. Nyilván tudtak a Sámuel és Saul közötti szakításról. Attól féltek, hogy a próféta látogatása bajt hozhat rájuk. Izráelben tehát mindenki félt: Félt a próféta, félt a nép és félt Saul is. A királyság, az Isten elleni lázadás, az Isten uralma lerázásának a rossz gyümölcsei korán jelentkeztek. A megtisztulásra azért adott parancsot Sámuel, mert az áldozat Jahvéval való közösség. Sajnos, nem tudjuk, hogy e szertartás miből állt. Az Ex 19:10.14; Lev 20:7; Num 11:18; Józs 3:5; Jób 1:5; Jóel 2:16; 2Krón 30:17kk.; 1Kor 11:28; Jak 4:8 vet rá némi fényt (4–5).

Míg az áldozati előkészületek folytak, Sámuel észrevétlen elvégezte a rábízott feladatot. A véneket és az ifjakat nem avatta be, csak Isait. Isten csak Éliáb esetében okolta meg, miért nem őt választotta. Külső megjelenése hasonlított a Sauléhoz (9:2; 10:23–25). Elvetésére is ugyanazt a szót használja, mint a 15:23-ban és a 16:1-ben a Saul esetében. Az emberre döntő hatással van a külső, a látszat. Jahve a belsőt nézi, azt ami a szívben van (Jer 17:10; 20:12). Dávidra nem is gondolt Isai, aki az 1Krón 2:13–15 szerint a hetedik fia volt. De itt is az 1Kor 1:27 érvényesült. Újabban többen feltételezik, hogy Jahve elhívottja csak később kapta a Dávid nevet, mivel a mari-szövegekben gyakran előfordul a davidum szó parancsnok, vezér értelemben. De ez csak feltevés. Kiemelkedő személyeknél az Írás kifejezetten tudósít a névváltozásról (Ábrahám, Jákób). A névváltozásnak Dávid esetében is nyomának kellene lenni. Valószínűleg ősi sémi szó, aminek a jelentése „fejedelem, király” (Pákozdy L. M. lábjegyzet az 1Sám 16:19-hez).

Dávid felkenése titokban történt. A beqäräb jelentése itt testvérei „közül” és nem testvérei „közepette”. Jahve Lelke a felkenés pillanatában hatalmába vette Dávidot. Nemcsak a felkenés külső jelében részesült, hanem belső tartalmában is. Felkenése titokban történt, de az, hogy Jahve Lelke vele van, mostantól egyre nyilvánvalóbbá válik környezetében. Erre utal a 16:18 is. A felkenéssel Dávid Jahve eszköze lett. Így húzható meg Dávidtól az a vonal, aminek a végén a végidők királya áll (Ézs 11:2; 61:1–2; Lk 3:22; 4:18kk.). Mindazt, ami ezután történik, ennek a jegyében kell érteni és értékelni. S ezzel, noha még titokban, a Jahve által rendelt szabadító a színre lépett (6–13).

1 Sám. 16,14–23. Dávid az udvar nyilvánossága elé lép.

A Szerző a Dávid felkenése és a szakaszban leírt esemény között eltelt időt nem közli. Látszólag Saulhoz kanyarodik vissza, valójában Dávid további útját mutatja be. Jahve elvetése Saulon abban is megmutatkozott, hogy Jahve Lelke elhagyta. Saul király maradt ugyan, de az Isten népe körében szükséges legitimáció nélkül. A két szakasz egymás mellett a Lélek-váltás jelenségét mutatja. Isten embereinek a történetét Isten Lelke történetének is nevezhetjük. Isten Lelke elhagyta Sault, s ezzel megszűnt Isten embere lenni. Isten Lelke helyét a gonosz lélek foglalta el. A szentírás nem ismer középutat. Az ember általános és különleges értelemben vagy Isten Lelke uralma és irányítása alatt van, vagy a démoni lélek hatalma és irányítása alatt (Lk 11:24–26; Mt 12:43–45). A gonosz lélek általi megszállottság tüneteiről nem értesülünk. A későbbiek alapján főleg búskomorságra és heves dühkitörésekre gondolhatunk. De nem elmebeteg. Nem állandó állapotról, hanem megismétlődő esetekről van szó (a perf. cons. itt az ismétlődést fejezi ki). A gonosz lelkek hatalmától Jahve Lelke megvéd, de a gonosz lelkek is Jahve hatalma alatt vannak. A 16:14-ben ez világosan kifejezésre jut. A Szerző Jahve Lelke ajándékozásában Jahve kegyelmét, a Lélek elvételében és a gonosz léleknek való kiszolgáltatásban pedig Jahve ítéletét látja. Nem sokat ért, hogy Sámuel megadta a tisztességet a nép előtt, ha Isten szemmelláthatóan megvonta tőle. Saul szolgái helyesen értékelik uruk állapotát, de az igazi következtetés levonásával adósok maradnak. Ezért csak tüneti kezelést tudnak javasolni. Sámuel megkérdezése láthatóan eszükbe sem jutott, vagy nem merték említeni a próféta nevét Saul előtt. Pedig nála kellett volna keresni a megoldást. Saul, mint király, elbukott. De mint ember, még megtalálhatta volna a megmaradás útját. Mivel nem tudott csak „ember” lenni, ezért kellett mint embernek is elbuknia. Szolgái a zenei gyógymódot ajánlották. Idegrendszeri megbetegedések esetében a zene jótékony hatását már az ókorban ismerték. A görögök is alkalmazták lelki betegek gyógyítására. A zene rendkívüli lélektani hatása kétségtelen. De nem csak jó, hanem rossz hatás keltésére alkalmas zenét is lehet komponálni (14–16).

Saul elfogadta szolgái tanácsát. Ezzel hallgatólagosan maga is beismerte betegségét. Az egyik jelenlevő Dávidot hozta szóba. Egész sor jótulajdonságot sorol fel: tud pengetni (Dávid zenei adottságát más helyek is bizonyítják: 2Sám 1:17kk.; 3:3kk.; 6:5kk. stb.), jó családból való (a gibbór chajil itt ugyanabban az értelemben szerepel mint a 8:1-ben), hadakozó férfi – nyilvánvalóan a 17:34–35 értelmében, de említése azért fontos, mert Saul a 14:52 szerint gyűjti maga mellé a bátor férfiakat; ezek mellett okos beszédű, jó megjelenésű, s ami a legfontosabb: olyan ember, akivel Jahve vele van. (Már nehéz feladatok sikerültek neki.) Noha fiatal, nőtlen, de kipróbált személy. Ebből a leírásból rendkívül harmonikus egyéniség rajzolódik ki előttünk (17–18). Saul nyomban intézkedett. Isai és Dávid engedelmeskedtek. Egyikük sem tudta, mi Saul igazi célja. Nem hallott-e meg valamit Dávid felkenéséről, s nem csapdát készített-e. Dávid azzal a hittel indul, amivel későbbi útjait is járta: Isten útjait és akaratát ember nem keresztezheti. Az ajándék, amit visz, nem a félelem, hanem a királynak kijáró hódolat jele. A felsorolásból azonban igen egyszerű körülményekre lehet következtetni (19–20). Dávid azonnal Saul elé került. Az cámad lifné értelme nem „szolgálatot teljesíteni”, hanem elébe bocsátani, kihallgatást kapni (szolgálatot teljesíteni cámad cal, Budde, 120). Saul rögtön megkedvelte Dávidot. Megkérte Isait, hadd maradjon Dávid a környezetében. (Az cámad lifné értelme az előző verset figyelembe véve így adható vissza.) Tehát nem állandó szolgálatról van szó. Így a 17:15 nem simítás, hanem kiegészítés. Az, hogy Saul fegyverhordozójának tette meg, inkább udvari besorolást jelentett, mint tényleges szolgálatot. Ha az udvarban volt, akkor a fegyverhordozóknak kijáró ellátásban részesült. Hadivállalkozásoknál eszébe sem jutott Saulnak a gyermek Dávid szolgálatát igénybe venni. A szolgák által ajánlott gyógymód bevált. De ezáltal az nyert hangsúlyt, hogy Dávid valóban olyan ifjú, akivel Jahve vele van – még ilyen vonatkozásban is. Az esemény előadásmódjából nyilvánvaló, hogy Jahve irányította a dolgokat. Dávid nem véletlenül, hanem az Ő akaratából került Saul udvarába. Így maga Saul készíti elő akaratlanul is Dávid királyságának első lépcsőit. A titkos felkenés után megtörtént a második fontos lépés: Jahve választottja – bár inkognitóban – az udvar nyilvánossága elé lépett (21–23).

1 Sám. XVII. RÉSZ - 1 Sám. 17,1–54. Dávid a nép nyilvánossága elé lép.

A fejezetben leírt esemény időpontja ismeretlen. Dávid harcosként még nem jött számításba, tehát nem sok idő telhetett el azóta, hogy Saul udvarába került. A két sereget az Élá-völgy (tölgyes, terebint-völgy, ma vadi Esz-Szant, Jeruzsálemtől DK-re) választotta el egymástól. A tölgyfa a kelta népeknél szent fa, az istenség szimbóluma volt (Jacobi, 219k). Talán ezért is ütöttek a filiszteusok tábort az Élá-völgyben. A felsorolt helyek közül csak néhányat tudunk azonosítani. Szókó kb. 21 km-re volt Betlehemtől Ny-ra, Azeka Szókótól 5 km-re ÉNy-ra, ma Tell-el-Zakarija (Józs 10:10; Jer 34:7) (1–3).

A filiszteusok bajvívót állítottak ki. Így akarták a csata sorsát eldönteni. A Szerző részletesen leírja Góliát alakját és fegyverzetét. Csaknem három méter magas. Testét tökéletesen védte a rézsisak és a kb. 82 kg súlyú rézpáncél. Támadó fegyverekben sem szenvedett hiányt. Vállain dobólándzsák, kezében hatalmas dárda – a végén 6–7 kg vasheggyel. Ez utóbbi megjegyzés kultúrtörténeti szempontból is lényeges: a vaskorszakba való átmenet idején vagyunk. A filiszteusok bajvívója iszonyatos alak, rémítő fegyverzetben. Gőgjének és gyalázkodásának az alapja is abban a bizonyosságban van, hogy nem lesz senki, aki ki merne állni vele szemben. Ez a biztonsága és gőgje napról-napra növekedik – negyven napon át. Az, hogy szitkozódása Saul, Izráel, sőt Jahve gyalázása, csak később, s főleg Dávid szavaiból tűnik ki. Góliát fegyverzete feltűnően hasonlít a keltákéhoz, mintha csak egy kelta harcos állna előttünk. A párviadal, az ellenfél ócsárlása kedvelt kelta szokás volt. A párviadalt a görögök is szerették (Jacobi, 215k) (4–11).

Ez volt tehát a helyzet, amikor a júdai Betlehemben Isainak – aki apja volt annak a Dávidnak, aki ki- és bejáratos volt Saul udvarában –, az a gondolata támadt, hogy a táborban levő három fiának élelmet küld Dáviddal, s megtudja, élnek-e, halnak-e. A Szerző itt újra közli Dávid családfáját. Szerintem ennek szövegkritikai jelentősége nincs. Mostantól Dávid nyíltan színrelép. Ha a származása megemlítésére okot keresünk, ez éppen elég. Egyébként Góliát származása is kétszer szerepel a fejezetben (4.23). Mint a bevezetésben említettük, az ismétlés a homéroszi-eposzi stílus sajátos jellemvonása. A 19 v. még Isai beszédéhez tartozik: Dávidnak adja meg a szükséges felvilágosítást. Már itt nyilvánvaló: A véletlennek tűnő események mögött Jahve irányító keze van. Dávid pont a negyvenedik – a legkritikusabb? – napon érkezik a táborba. Éppen akkor, amikor a seregek csatarendbe állottak. Ez annyira megragadja, hogy küldetéséről is megfeledkezik. A csomagját a táborban hagyva a csatarendekhez siet. A továbbiakban nem is esik szó az apjától kapott megbízás teljesítéséről. Isai parancsa csak azért volt fontos, mert így jutott el Dávid az Isten által akart célhoz. Noha megkeresi testvéreit is, a döntő mégis ez: látja a filiszteust, hallja gyalázkodását, s tapasztalja Izráel gyávaságát (12–25).

Dávid előbb csak érdeklődik, de már ezzel is Izráel öntudatát ébresztgeti. Emlékeztet Izráel kiváltságára: Élő Istene van, hogy merészeli ez a körülmetéletlen gyalázni Jahvét és csatarendjeit? Ezzel széttöri a Góliát személye és fegyverzete okozta varázst. A félelmes bajvívót egyszerű körülmetéletlenre fokozza le. De az is egyre világosabbá válik, hogy még így sem akad vállalkozó – és Dávid nem is mást keres, hanem maga készül a bajvívásra. Nem a jutalomért, hanem Jahve dicsőségéért. Ezt húzza alá az Éliábbal és a Saullal folytatott párbeszéd is. Dávid nem a maga erejében és bátorságában bízik, hanem Jahvéban. Ő volt vele a vadállatokkal szemben is. Jahvét sérti a filiszteus gyalázkodása. Dávid nem csupán egyszerű hívő, aki Jahvéra bízza magát, hanem eszköz az élő Isten kezében. Ebből érezhetett meg Saul is valamit, s ezért engedélyezte a küzdelmet. Saul fegyverzetével Dávid nem boldogult, s így még nyilvánvalóbb lesz: Jahve nem fegyverrel, hanem a fegyvertelennel szerez győzelmet a fegyveressel szemben (26–40).

Az összecsapást homéroszi hősökre emlékeztető párbeszéd előzi meg, aminek azonban itt fontos theologiai szerepe és tartalma van. A filiszteus beszédéből árad a gőg és a megvetés. De érezni lehet, ez a nagy elbizakodottság a biztos bukás előjele. Dávid szavaiból a feltétlen hit és bizalom surgárzik. A fejezet csúcspontja tulajdonképpen nem is a győzelem, hanem Dávid beszéde, amit joggal nevezhetünk prófétai ítélethirdetésnek is. Nincs hathatósabb fegyver Jahve nevénél. Nincs biztosabb út a bukáshoz, mint Jahve nevének a gyalázása. Jahve ad kezembe –, s ezzel a dicsőséget Istennek adja – nem csak téged, hanem az egész filiszteus sereget is. Ebből tudja meg a föld, de az egybegyűlt gyülekezet is, hogy Jahve az Isten. A „gyülekezeten” Izráel csatarendjeit érti. Kultikus közösségként szólítja meg őket, mert elsősorban nem mint harcosok, hanem mint Jahve szabadításának a tanúi vannak jelen. Isten országának alaptörvénye ez: Nem karddal szerez szabadulást, gyengével szégyeníti meg az erőset. Dávid, s rajta keresztül Izráel a Gen 12:3 védelme alatt áll. A filiszteus átkozta (gll) Dávidot és Istenét, ezért Jahve megsemmisíti (’rr) (41–47).

Minden úgy történt, ahogyan Dávid megmondta. A filiszteusok „harcosa” elbukott Izráel „harcosával” szemben. Rémülten menekültek, s Izráel egészen a megerősített városokig üldözte őket. Így lépett Dávid Jahve által rendelt szabadítóként a nép nyilvánossága elé. A történetből kitűnik: Bizony, Izráel Istene az Isten, aki tud szabadítót ajándékozni népének, s ez a szabadító: Dávid (48–53).

Az 54 v. arról tudósít, hogy Dávid elvitte Góliát fejét Jeruzsálembe. Dávidnak ez a tette nagyon különösnek látszik. Már utaltunk rá, hogy a filiszteusok a „tengeri népek” égei csoportjába tartoztak, a tengeri népek pedig minden bizonnyal kelták voltak. A levágott fej – az ellenség, különösen az ellenség vezérének a levágott feje – a keltáknál fontos szerepet játszott. Feltárt kelta templomban a bejárati oszlopokba külön fülkék voltak bemélyesztve, s ezekbe helyezték el a levágott fejeket (Jacobi, 219). Dávid eljárása ebben az összefüggésben érthető: Itt van a nagy hős feje – tegyétek istenetek templomába! A filiszteusok kelta származását támasztja alá az is, hogy később Saul fejét istenüknek, Dágonnak a templomában helyezték el (1Sám 31:8–9; 1Krón 10:10) (54).

Az 55–58 két beszélgetésről tudósít. Az első beszélgetés a párviadal előtt Saul és Abnér között folyt le. Értelmét pontosan meghatározza és megfejti ez a körülmény. Saul a párviadal kimenetele felől érdeklődött Abnértól. A mi nemcsak ezt jelenti: ki, kicsoda, hanem ezt is: mi, micsoda. A bén nem csak az apa-fiú kapcolatot fejezi ki, hanem gyakran szerepet átvitt értelemben is, pl. bän-mávät – halál fia (1Sám 20:31). Saul tehát ezt kérdezi: „Minek a fia lesz ez az ifjú, Abnér?” Élet-fia? Halál-fia? Győz, vagy elesik? De erre a kérdésre sem Abnér, sem mások nem tudtak válaszolni. Nem hittek Dávid győzelmében. A másik beszélgetés Saul és Dávid között ment végbe a győzelem után. A veszély tehát már elmúlt. Most az a Saul kérdez, akit Jahve elvetett, s aki tudja: Jahve már választott magának új királyt. Kérdésének más szinezete van, mint az előbbi esetben: „Miféle ifjú vagy te?” Dávid szerényen, a későbbiek során rá annyira jellemző bölcsességgel válaszol: Szolgádnak, a betlehemi Isainak a fia vagyok. Vagyis: Nem vagyok én semmiféle különleges ifjú. Dávid ezzel a válaszával elaltatta Saul felvillanó gyanúját.