1 Sámuel. V. RÉSZ - 1 Sámuel. 5,1–12. Isten az ítéletben is győzedelmes Úr.

A filiszteusok győzelme teljes volt. Nemcsak Izráelre mértek döntő vereséget, hanem Isten Ládáját is hatalmukba ejtették. Ezt a tényt nyilván úgy értelmezték, hogy istenük diadalmaskodott Izráel Istene felett. Ezzel a nép és nép közötti harc az isten és Isten közötti harc síkjára lett áthelyezve. Ezért tették Isten Ládáját győzelmi jelként istenük templomába, Asdódban (az újszövetségi Azótus – ApCsel 8:40 –, a mai Eszdud). Dágon a filiszteusok főistene volt. Neve a sémi „hal” és „gabona” szavakkal van összefüggésben. Felsőteste emberalakú, alsóteste – deréktól lefelé – halalakú volt. Talán ez az alakja is emlékeztet arra, hogy „tengeri népek” istene volt (1–2). Isten a filiszteusoknak is megmutatta hatalmát. Először ítéletet tartott istenük, Dágon felett, aki előbb arcra esett – mint a rabszolga ura előtt –, majd összetört a Szent Láda, azaz Isten színe előtt (3–5). Dágon összetörése után Isten a filiszteusok felett is ítéletet tartott. Rájuk nehezedett keze és zavarba ejtette őket. Határaikat egerek pusztították (LXX), a népet pedig – a tünetek alapján – feltehetően bubó-pestis tizedelte. Érthető, ha az asdódiak mielőbb szabadulni akartak a Szent Ládától, ami miatt Jahve istenüket, testüket és földjüket nagy csapással sújtotta. A fejedelmi tanács összehívásából arra lehet következtetni, hogy nagyon komolynak ítélték a helyzetet. A LXX szerint Gát önként vállakozott a Szent Láda elvivésére. Ha ez a bővítés helyénvaló, akkor arra utal, hogy a fejedelmek lekicsinyelték az asdódiak félelmét, s nem tartották jogosnak a Szent Láda és a történtek közötti összefüggés feltételezését. De a gátiak is hamarosan megtapasztalták Jahve sújtó kezét, s gyorsan Ekronba továbbították a Szent Ládát. Az ekroniakat a Szent Láda megjelenésének már a puszta gondolata is halálos rémülettel töltötte be. Rögtön bejelentették tiltakozásukat a fejedelmi tanácsnak, de a fejedelmek még mindig nem szánták rá magukat a kérdés gyökeres megoldására. A késlekedés rengeteg szenvedésnek és gyásznak lett a forrása. Isten a filiszteusoknak is leckét adott abból, hogy ő a természet, az élet, a halál és a történelem Ura (Ex 12:33). (6–12).

1 Sám. VI. RÉSZ - 1 Sám. 6,1–21. Ki állhat meg a szent Isten előtt?

A csapások Asdód, Gát és Ekron után a filiszteusok által lakott egész területre kiterjedtek. Bár felismerték a Szent Láda és a csapások közötti összefüggést, mégis hét hónapig húzták-halasztották a kérdés megoldását. A halogatásból látszik, milyen kínos volt ez az ügy a filiszteusoknak. Ha politikai-katonai tekintélyükön talán nem is ejtett volna nagy csorbát, a Szent Láda visszaküldése mégis vereség: Jahve hatalmasabbnak bizonyult mint ők és isteneik. Joggal gondolhattak arra, hogy Izráel ezt csak így értékelheti, s ennek katonai vonatkozásban is lehetnek következményei. De azért is kínos volt ez az ügy, mert a hadvezérek és a politikusok olyan kérdésekkel kerültek szembe, amikben teljesen tanácstalanok voltak. A csapások nemzeti létükben fenyegették őket, de ezt a veszedelmet karddal nem lehetett elhárítani. Ezért fordultak a papokhoz és a jósokhoz, akik végeredményben helyes útmutatást adtak (1–2). Tanácsuk pontos és körültekintő. Először megmondják, hogyan kell úgy hazaküldeni a Szent Ládát, hogy Izráel Istene szentségét ne sértsék meg, s ne hozzanak magukra újabb bajt. Azzal, hogy elvették a Szent Ládát, bűnt követtek el – nem Izráellel, hanem Jahvéval szemben, ezért jóvátételi, engesztelő áldozattal kell hazaküldeni. Az ’ásám jelentését itt is a Lev 5:15 határozza meg: engesztelő jellegű vétekáldozat olyan esetben, amikor Isten tulajdonjogát sértik meg. Ezzel a szóhasználattal az is kifejezésre jut, hogy a Szent Láda nem azonos Istennel, csupán hozzátartozik, a tulajdona. Theologiai szempontból a vétek beismerése mellett lényegtelen az engesztelő áldozati ajándék formája. Ha itt mégis említve van, úgy ebben a csapások és az Isten keze közötti összefüggés felismerése fejeződik ki, tehát az ajándék formájában is a Jahve hatalma előtti meghódolás jele. Az ajándéktárgyak száma tekintetében eltérés van a 4 v. és a 18 v. között. Különböző forrásokra nem szükséges ebből következtetni. Könnyen elképzelhető, hogy a filiszteusok – az ajándékból sohasem árt a sok jelszóval – átlépték a megadott keretet (3–5a). A papok és a jósok figyelmeztetik a vezéreket az ellenállás kilátástalanságára és veszélyére is. Ezért hozakodnak elő történelmi leckével és tanulsággal. A fáraó és az egyiptomiak sokáig vonakodtak, s ezzel csak több csapást zúdítottak magukra. Végül minden kiállott szenvedés hiábavalónak bizonyult, mert mégis engedelmeskedniök kellett. Ezért helyénvaló az intés: Ne keményítsétek meg szíveteket, mert ez teljes pusztulást jelenthet. Az engesztelő áldozattal és az engedelmességgel így adnak dicsőséget Izráel Istenének. A „dicsőségadásnak” itt is az az értelme, mint a Józs 7:19-ben: bűnvallás, az ítélő Isten igazságának az elismerése. Így csillanhat fel a remény: talán megkönyörül. De honnan származik ez a remény? Érezhetően nem az ajándékok hatékonyságából. Az ókorban híre volt annak, hogy Izráel királyai irgalmas szívűek. Jahve irgalmának még nagyobb híre lehetett, hiszen a filiszteusok és a ninivebeliek egyaránt komolyan bíztak könyörületében (5b–6). A papok és a jósok azzal a lehetőséggel is számoltak, hátha nem Izráel Istenétől van a csapás. Ezért megadva a szent Istennek járó hódolatot (új szekérbe olyan teheneket kell befogni, amelyeken még nem volt járom), az emberi megbizonyosodásnak is tág teret nyitnak. Ha a tehenek minden akadályozás nélkül nem az istálló felé igyekeznek, ahonnan borjaik bőgését hallják, akkor nyilván természetfeletti erők uralkodnak természetes ösztöneik felett. Így a próba is Jahve nagyobb dicsőségét szolgája: a tehenek a legrövidebb úton, folyton bőgve – természetfeletti erő kényszerének engedve – viszik vissza a Szent Ládát a „maga helyére” (Izráelbe). A vezérek megnyugodva hazamennek. Részükről befejeződött az ügy. Ám egy kérdés mégis nyitva marad: Miután így megbizonyosodtak arról, hogy Jahve az élő, igaz Isten, aki előtt a bálványok ledőlnek, aki hatalmas kézzel cselekszik – miért nem jutottak a filiszteusok erre a következtetésre: Jertek, szolgáljunk ennek az Istennek? (7–12).

Ezek után ismét olyan dolog történt, amit nem várnánk. A Szent Láda – feltehetően a Bírák könyvében nagy szerepet játszó sóreki völgyön át – Bétsemes határába jutott. A város hegyoldalon feküdt. A szántóföldek a síkság felől estek. Mivel búzaaratás ideje volt (május vége, június eleje), ezért szinte az egész lakosság azonnal megtudta a nagy eseményt. Bétsemes papi város volt, tehát érthető a léviták jelenléte. Az öröm azonban hamar gyászra fordult. Isten keze ránehezedett a bétsemesiekre is: megölt közülük hetven férfit. A büntetés oka az, hogy belenéztek a Szent Ládába (19 v.). A Szent Ládának pedig már az illetéktelen érintése is halálbüntetéssel jár (Num 4:15–20). A cselekedet mögött talán kiváncsiság és tévhit volt: mi van a Szent Ládában? Benne van-e az Isten? A tett mindenképpen vakmerőség és tiszteletlenség volt. Gőgös, vagy felelőtlen belépés olyan szent területre, aminek a határán is csak levett sarukkal lehet megállni. Ha Isten Ládáját most nem is veszi körül a Szent Sátor, s nem rejti a szentek szentje, akkor sem menti fel semmiféle körülmény az embert a tisztelet, a hódolat alól. Isten szent, akár a filiszteusok földjén van, akár a „maga helyén”. Áldást csak ott ad, ahol szentségben és igazságban szolgálnak neki. Annak az Istennek a Ládáját, aki ilyen feltétlen és tökéletes hódolatot kíván, Bétsemesből is tovább küldték. Így jutott el Kirjatjearimba, a négy gibeoni város egyikébe, s ott is maradt mindaddig, míg Dávid Jeruzsálembe nem vitette. A 19 v. a hetven férfi mellett ötvenezer ember pusztulásáról is tudósít. Nem lehetetlen, hogy ez az adat egy sokkal nagyobb tragédia emlékét őrzi. Az cam (nép) szónak ugyanis nincs jelzője. Valószínű, hogy nem Bétsemesre vonatkozik, mert ez esetben a városnak igen nagy lélekszámúnak kellett volna lenni, hanem a népre. Isten keze nem csak a bétsemesieket sújtotta, hanem az egész népet is, ami szintén a hódolat elmaradásával lehetett összefüggésben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Izráellel szomszédos Filiszteában feltehetően bubó-pestis dühöngött, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ez Izráelbe is átcsapott. Ez a csapás ítélet jellegén semmit sem változtat. Isten szent népe közepette is. A Szent Láda visszakerülése önmagában nem jelent és nem ér semmit (19–21).

1 Sám. VII. RÉSZ - 1 Sám. 7,1–17. A megmaradás útja a megtérés.

A 6. és a 7. fejezet eseménye között húsz év távolság van. A lazább bevezetés és a pontos adat jól megfér egymás mellett: Teltek-múltak a napok, eltelt húsz esztendő. Mi történt közben? Politikai vonatkozásban jelentős változás nem történhetett, mert erről a Szerző tudósítana. Az afeki győzelem után a filiszteusok a helyzet urai. Az eltelt húsz év arra enged következtetni, hogy Izráelben a vallási élet terén nagy bénulás állhatott be. Az emberek nehezen tudtak felocsúdni abból a megdöbbenésükből, hogy a Szent Láda nem biztosítja a győzelmet, sőt az ellenség kezébe eshet, és visszatérése pusztulást hozott rájuk is. Ezért a Szent Láda elveszítette jelentőségét. A nép egy része közömbös, nagyobb része pedig bálványoknak hódol. Az, hogy ebből a mélypontból kijutott Izráel, emberileg Sámuel prófétai munkásságának köszönhető. Húsz év kellett ahhoz, hogy Izráel egész háza sóhajtozzék az Úr után. A nhh gyök alapjelentése: panaszkodni; itt abban a pozitív értelemben szerepel, mint a Bírák könyve számos helyén (1–2). Sámuel volt az is, aki a felébresztett vágyakozást helyes irányba terelte. Isten ítéleteinek a célja nem népe elpusztítása, hanem megjobbítása. Azért bünteti népét, mert elhagyta őt és idegen isteneket szolgál. Az ítélet akkor fokozódhat végpusztulássá, ha az Isten által kívánt megtérés elmarad. A sóhajtozás azonban nem elég. Sámuel az igaz megtérést három dologban határozza meg. A szur jelentése az elvetésen kívül: félreállítani, elhárítani. Amíg az idegen istenek ott vannak Jahve és a nép között, addig csak ítélet jön rájuk. A második követelmény az, hogy szívüket, vagyis egész valójukat, legbensőbb lényüket, érzelmi-akarati világukat osztatlanul és szilárdan az Úrra irányítsák. Ez nem valami passzív szemlélődést jelent, hanem a parancsra, a Jahve szavára figyelés állapotát. Ezért a harmadik követelmény a szolgálat, ami nélkül nincs igazi megtérés. A szolgálat esetében is a kizárólagosságon van a hangsúly; csak Jahvénak szolgáljatok. Az ilyen megtérés a megmaradás feltétele. Isten a próféták által minden korban a teljes szívből való megtérést hirdettette meg a megmaradás útjaként (3–4).

Most tűnik ki, hogy a 3–4 v. mögött Sámuel csendes munkája van. A próféta jár-kél a nép között, hinti a magvakat. Mindenütt, mindenkinek ugyanazt mondja (ez van a 3 v. „Izráel egész házának” kifejezése mögött). A magvetés beérik, gyümölcsöt terem. Izráel megtér: elveti a bálványokat, Jahvénak szolgál. Sámuel ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy összehívja a népet Micpába (Jeruzsálemtől 7 km É-ra). A későbbiek szerint ennek az összejövetelnek nem volt politikai célja. Istentiszteleti összejövetel volt, amire azért volt szükség, hogy az egyénekben végbement változás kollektíve is kifejeződjék: az egyéni megtérést, bűnbánatot, Isten szolgálatának a vállalását pecsételje és erősítse meg a közösségi bűnvallás és odaszánás. A nép összehívására vonatkozó parancsot Sámuel feltehetően az irányítása alatt álló próféta-tanítványoknak (próféta csoportnak vagy csoportoknak) adja ki. Ezek a „szent”, eksztázisba eső emberek – egyenként vagy csoportosan – akadály nélkül bejárhatták Izráelt, hiszen nem bántotta őket senki, a filiszteusok sem. A lényeg az, hogy Sámuel mellett olyan „munkacsapat” volt, amelyet a szükséges pillanatban aktivizálni tudott, s tagjai a rájuk bízott feladatot elvégezték. Sámuel azért hívta egybe Izráelt, hogy prófétai-papi közbenjáró könyörgésében vigye Isten elé a nép bűnbánatát, s kérje annak elfogadását. Sámuel ezzel a prófétai tiszt legősibb és legmaradandóbb szolgálatát gyakorolta, s nem véletlen, hogy a Szentírás Ábrahám és Mózes után a harmadik nagy imádkozóként tartja számon (Jer 15:1) (5). A 6 v. a micpai bűnbánati istentiszteletet írja le nagyon tömören. Felbecsülhetetlen kincs lenne, ha a Szerző részletesen leírta volna lefolyását. A böjt mellett csupán a két legfontosabb mozzanatot emeli ki. Az istentisztelet csúcspontja az volt, mikor az Isten előtti meghódolás, alázat és bűnbánat jeleként vizet merítettek és kiöntötték az Úr előtt. Ahogyan kiöntjük, előtted a vizet, úgy öntjük ki szívünket is (1Sám 1:15; Zsolt 22:15; JSir 2:19); s ahogyan elnyeli a föld a ráöntött vizet, úgy tűnünk el színed elől, ha nem könyörülsz rajtunk. Ezt követte a bűnvallás: Vétkeztünk ellened! Ahol bűnbánat, bűnvallás van, ott a nép már újra a szövetség talaján áll, s remélheti, hogy Isten részesíti a megígért megtartásban, szabadításban (Lev 26:40–42; Deut 3:1–6). Ezért a 6c szorosan idetartozik, de a sft gyöknek itt nem a szokásosabb – a bírák esetében általában használt – „ítélni”, „bíráskodni” értelme van, hanem „igazsághoz, vagy igazságra juttatni”. „Így juttatta igazságra Sámuel Izráel fiait Micpában” (6).

A 6c helyes fordítása nyomán még világosabban látszik, hogy a 7–11-ben leírt események milyen szorosan kapcsolódnak a bűnbánati istentisztelet lefolyásához. A filiszteusok értesültek az izráeliek összegyülekezéséről, s azonnal cselekedtek. Gondos megfigyelés alatt tartották Izráelt és szükség esetén azonnal be tudtak avatkozni. A Szerző úgy állítja be a filiszteusok hadbavonulását, mint ami érthető ugyan, de jogosulatlan. Érthető, ha a filiszteusok ilyen nagy megmozdulásban lázadást gyanítanak és csírájában akarják elfojtani, mégis jogosulatlan, mert a micpai egybesereglésnek nem volt politikai célja. Az izráelieket váratlanul érte a filiszteusok támadása. Pánikszerű félelmük még inkább érthető, ha figyelembe vesszük a 13:19kk. tudósítását teljes lefegyverzésükről. Izráel csak az imádság fegyverét tudja szembeállítani a filiszteusok támadásával és úgy tűnik, hogy szorultságukban nagyon hittek ennek a fegyvernek a hatékonyságában. Sámuel mint imádkozó lesz szabadítóvá. Közbenjáró imádságát áldozat vezeti be, aminek különleges jellegét hangsúlyozza az ólá és a kálíl szavak használata – mindkettő teljes áldozatot jelent –, az a szokatlan dolog, hogy szopós bárányt mutat be áldozatul. Ezzel az engesztelő áldozat különleges hangsúlyt nyert, s egyúttal azt is híven kifejezi, hogy Izráel is ilyen tehetetlen, gyenge bárányként esik a filiszteusok kezébe, ha Isten nem könyörül rajta. Az esemény tavasszal történt, amint erre a szopós bárány alapján következtethetünk (7–9). A filiszteusok az áldozati istentiszteleten levő Izráelt támadták meg. Hasonló esetről nem tudósít a Szentírás. Mélységesen megrendítő, hogy az izráeliek nem kapkodnak, nem menekülnek. Ha halálos félelemben is, de ott maradnak az oltár mellett. Istenre bízzák magukat. A fordulat a legkritikusabb ponton következett be. Sámuel elmondta közbenjáró imáját. Isten hatalmas mennyei szóval válaszolt. Ez lehetett a kezdete annak a roppant mennydörgésnek, amivel Isten elkezdett beavatkozni az események menetébe. A hmm a magasabb hatalom által keltett félelem, az a pánik, amivel az Exodusban (14:24), Józsué könyvében (10:10kk.) és a Bírák könyvében (4:15; 7:21 többször találkozunk. A szabadítás meghallgatás, és) teljesen Isten munkája (Józs 6; 10:13; Bír 5:20). Erre utal a vajjinnágefu lifné jiszrá’él kifejezés is: „leverettettek Izráel szemeláttára”. Isten hadakozott érettük, ők csupán szemlélői voltak szabadításának. Igaznak bizonyult Sámuel szava: Ha teljes szívből megtértek és egyedül az Úrnak szolgáltok, kiment titeket a filiszteusok kezéből (7:3). Az a harc, amit Sámuel vívott a filiszteusok ellen, nem politikai, hanem theologiai természetű. Históriai értéke mellett fontos programszerű jelentősége is van. Isten népe győzelmei mindig úgy jöttek és jönnek létre, mint az, ami itt van leírva. Nem Izráel, hanem Jahve győzelmei, aki megdicsőíti nevét a népek szemeláttára. Ez a történelem prófétai szemlélete, ami a próféták bizonyságtételében a későbbi korokban is végigvonul (10–11). A győzelem emlékére Sámuel emlékkövet állított fel Micpa és Sén között, hogy az késői századokban is hirdesse Isten szabadítását, mint a Jordán medrében elhelyezett tizenkét kő a csodálatos átkelés emlékét (Józs 4:4–9). Olyan korokban is, amikor az emberek már elfelejtették, s nem beszélnek róla. Az Ó- és Újszövetség szerint olyan kor lehetősége is fennáll, amikor csak a kövek beszélnek. A felállított emlékkő ezt hirdeti: ’äbän hácézär: Szabadító kőszikla (ti. az Úr) (12). (Vö. 4:1.) A fejezet befejező versei összefoglaló jellegűek, s hosszabb korszakot ölelnek át. A győzelem nem jelentette a filiszteusok végleges leverését, de Sámuel haláláig nem ismétlődött meg az afeki vereség utáni helyzet, mert Jahve keze a filiszteusok ellen volt Sámuel egész életében. Ezeknek a szavaknak tehát históriai jelentősége van. A filiszteusok nem terjeszkedhettek, sőt számos határmenti város visszakerült az izráeliekhez. Az a szabadítás, amit Isten Sámuel imádságára nyújtott, az őslakókat is megfélemlítette, s békében éltek Izráellel. A szövetség jogrendjének az érvényesülését Sámuel bírói tevékenysége biztosította. Az igazságszolgáltatás mellett az áldozatok bemutatásáról is gondoskodott, ezért épített oltárt Rámában, amit prófétai elhivatása és lévitai származása alapján egyaránt megtehetett. Ez az adat is a silói szentély elpusztulását bizonyítja (13–17).

A 7. fejezettel lezárult Izráel történetének a királyság ellőtti szakasza. Ebből a szempontból fontos mindaz, amit itt olvasunk. Izráel életét sokszor fenyegette halálos veszedelem. Ezekbe mindig azért jutott, mert elfordult Jahvétól. A megmaradás útja a megtérés, a hit, az Úrnak való szolgálat. Valahányszor Izráel ilyen lélekkel tekintett Urára, mindig megtapasztalta szabadítását. Ezt húzza alá a 7. fejezet is. Sámuelben Isten olyan követet küldött népéhez, amilyen Mózes óta nem élt közötte. Munkássága nyomán a theokrácia tökéletesen érvényesült a politikai, a jogi és a vallási élet területén egyaránt. A következő fejezet csak ebben az összefüggésben értékelhető helyesen.

1 Sám. VIII. RÉSZ - 1 Sám. 8,1–22. Izráel királyt kér.

A 8. fejezet az izráeli királyság korát vezeti be. Olyan döntésről tudósít, ami évszázadokra meghatározza Izráel történetét. Helyes volt-e ez a döntés? A könyv prófétai szemléletű Szerzőjének az álláspontja már a szerkesztésből is kitűnik: A 7. fejezet után a király-kérést csak lázadásnak lehet tekinteni. A 8. fejezet magyarázása során három kérdés vetődik fel: Miért kért Izráel királyt? Miért látta ezt Sámuel rossznak? Miért kapta meg Izráel mégis a kért királyt?

A királyság felállításának a gondolatával a vének valamilyen ünnepi áldozati alkalommal hozakodtak elő. Így érthető a vének és a nép váltakozó szereplése. A vének mind jelen voltak. Az egész Izráel királyt akart. A kérésnek vannak kimondott és ki nem mondott okai. A vének először Sámuel idős korára hivatkoztak. Érthető, hogy a későbbiek során Sámuel személye elleni támadásnak is vette a király-kérést. Ez a megokolás éppen a vének szájából nagyon meglepő. Izráel jogi életének az az alaptétele, hogy a vének hivatottak a vezetésre. Ezért képviselhették a népet a vének Sámuel előtt. A próféták esetében pedig különösen nem a testi erőn volt a hangsúly, hanem azon a Lelken, ami bennük és általuk munkálkodott. A másik ok az, amit a könyv Szerzője is tényként állapít meg a 8:1–2-ben: Fiaid nem a te utaidban járnak. Sámuel idős korára olyan helyzetbe került, mint annak idején Éli. A derék apának méltatlan fiai voltak. Gedeon (Bír 8:28–9:6), Éli (1Sám 2:12.22) és Sámuel fiainak a példája intő jel lehetett volna: az örökléses királyság esetén a nép ki lesz szolgáltatva a méltatlan utódoknak is. De az igazi okok csak ezután jutnak szóhoz. Izráel karizmatikus vezetői (Mózes, Sámuel) prófétai-papi közbenjárók voltak. A nép nem közbenjárót akar, hanem hadvezért. Talán nem véletlen a „mi harcaink” hangsúlyozása sem. Izráel harcai ugyanis a karizmatkus vezetés idején az „Úr háborúi” voltak. A vének és a nép megokolásában egyaránt elhangzik: Olyanok akarunk lenni, mint a többi pogány népek. E kívánság két dolgot is takar. Az ókori pogány népek rendszerint úgy tekintettek királyukra, mint aki a nemzeti isten megtestesülése. A király személyében láthatóan, kézzelfoghatóan van jelen istenük. Izráel korábban keservesen megtapasztalta, hogy a Szövetség Ládája nem biztosítja Jahve jelenlétét (4:11). Az izráeli királyság felállítása a pusztai aranyborjú készítés újabb változata (Ex 32:1.4.8). A másik dolog az, hogy Izráel terhesnek érzi „szolgálatát” s ezt megtagadva visszájára akarja fordítani Isten megváltó tervét. Nem Izráelnek kell olyanná lenni, mint a népek, hanem a népeknek kell olyanná lenni, mint az Isten akarata szerinti Izráel: Megismerni az Urat és szolgálni Néki teljes hódolattal.

Sámuel a nép kívánságát Isten elleni lázadásnak tekintette. A szavak mögött meglátta a lényeget. A nép kérése a theokrácia megsértése. Mint M. Buber megállapítja: „a Sinai-szövetség… király-szövetség. Jahve nem csupán a kizárólagos „védő-Isten”… Ő a kizárólagos politikai fő (99). Jahvénak ez a királysága azt jelenti, hogy „nem elégszik meg azzal, hogy vallásos értelemben vett „Isten” legyen, nem adja át az uralkodást a világi élet egyetlen területén sem az embernek – aki nem „Isten”: éppen erre az uralkodásra tart igényt s ezt gyakorolja, mert semmi sincs, ami nem Istené lenne” (Buber, 88.89). Izráel történetében korábban is történt kísérlet a királyság felállítására. Először a midianitákat leverő Gedeonnak kínálták fel a királyi koronát, de ő visszautasította: „Én nem uralkodom felettetek, sem az én fiaim nem fognak uralkodni rajtatok: az Úr uralkodik tifelettetek” (Bír 8:23). Jótám másálja szerint a királyság gonosz embereknek való gonosz dolog (Bír 9:8–15). Abimelek csúfos véget érő királyságát csak „mindenre kapható” emberek segítségével tudta felállítani, testvérei iszonyatos meggyilkolása árán (Bír 9:1–5). A nép kívánsága nem csak lázadás, hanem hálátlanság is. Hiszen az a nemzedék saját szemeivel láthatta Isten szabadítását. Ezt szemlélteti a könyv szerzője is azzal, hogy közvetlenül a nagy győzelem után közli a király-kérést. Sámuel látta a ki nem mondott, igazi okot: Ez a nemzetség lélekben teljesen elszakadt Jahvétól. Tisztelik ugyan, de magukban jobban bíznak. Ezért akarják felcserélni a karizmatikus vezetést királyságra, az elhívást választásra. Lélekben már olyanokká lettek, mint a többi népek (gój: olyan nép, amely nem ismeri Jahvét s a maga feje után megy). Most külsőképpen is olyanok akarnak lenni. Tehernek érzik azt, ami legnagyobb kiváltságuk. Nem Jahve kezébe akarják letenni sorsukat, hanem saját kezükbe akarják venni (1–6).

Sámuel semmit sem cselekedett magától. Imádságban Istent kérdezte meg. A válasz megerősítette abban, hogy a nép kívánsága bűn, de ugyanakkor nagyobb összefüggésbe állította a nép kérését. A 7 v.-től kezdve helytelen a sm’ gyököt mindig ugyanazon értelemmel fordítani. A „meghallgatni” azaz „teljesíteni” értelemben csak a 22 v.-ben szerepel. A 7 v.-et helyesebb így fordítani: „Figyelj csak a nép hangjára – mindarra, amit neked mondanak: Nem téged dobtak félre, hanem engem dobtak félre, hogy ne uralkodjak felettük”. A Gen első fejezetei szerint a történelem alapvonala az, hogy az ember egyre jobban elszakad Istentől. Ez alól a választott nép sem kivétel. Az egyiptomi szabadítás óta egyebet sem csinálnak, mint Isten ellen lázadoznak, elhagyják, bálványoknak szolgálnak. Sámuel csak „sorstárs” ebben az egész folyamatban: így cselekesznek veled is. S nem ő az egyetlen, akivel ez történik. Isten szolgái sorsában mindig a választott nép s az embervilág Isten elleni lázadása tükröződik, Mózestől elkezdve, Sámuelen s a prófétákon át egészen Jézus Krisztusig – és az ő szolgái életében is –: „Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék mirajtunk” (Lk 19:14). (7–8).

A 9–18 szerint még egy utolsó kísérlet történt a nép kijózanítására. A 8 v. fordítása nehézkes. Pontosabb értelmét így adhatjuk vissza: „De most jól figyelj oda hangjukra, hogy tanu légy ellenük. Közöld velük a király jogigényét is, aki rajtuk uralkodnék”. E fordítás mellett szól a 8:10.11; 12:1–19 is. A próféta Isten tanuja a lázadó nép ellen. A mispát hammäläk nem király-törvény, hanem a király jogigénye, az a mód, ahogyan a királyok majd eljárnak. Jogigényükből hatalmuknál fogva „jogot” csinálnak. Azért kértek királyt, hogy legyen hadvezérük: a király mindent a háború céljaira állít be. Nem Jahve háborúit, nem is a nép, hanem a maga háborúit harcolja. Jogorvoslást várnak tőle: ezen a téren is csalódnak. A király egyetlen jogot ismer: az erősebb jogát. Kiadásai fedezésére tizedet szedet – egyenlővé teszi magát Istennel. Végül személyi szabadságuk is csorbát szenved: a király rendelkezik velük. Nem szabadok lesznek, hanem szolgák. A hatalom démonizálódásának félelmes megrajzolása ez, s a helyzetet csak súlyosbítja, hogy Isten nem támaszt majd bírát, aki kimentené őket királyaik kezéből (9–18). De a nép hajthatatlan maradt. Bizony, a nép szava nem Isten szava. Csak ezek után kapta Sámuel a parancsot: Hallgass szavukra és adj nekik királyt. Isten nem okolja meg a kérés teljesítését. Theologiailag nézve itt is arról van szó, mint a bűnesetnél: Isten szívbőlfakadó engedelmességet akar. Ezért engedi népét – s az embervilágot is – menni a magaválasztotta úton, míg egyszer szenvedései nyomán el nem jut bűne felismerésére s megalázva magát visszatér Urához. De ez nem jelenti a király-kérés jogosságának az elismerését. A királyság létrejötte Izráelben nem történelmi szükségszerűség, hanem lázadás, bűn. Izráel további története azt mutatja, hogy ebben a kérdésben is Istennek volt igaza. Arra a kérdésre, hogy mégis miért adott nekik királyt, a Hós 13:11 adja meg a választ: „Adtam néked királyt haragomban és elvettem az én búsulásomban!” Ezen az sem változtat semmit, hogy a király később a messiás-király előképévé lett. S ha a babiloni fogság után Izráel a királyságot nem is állította vissza, szíve mélyén mégis az maradt, aki volt: Isten királysága ellen lázadó nép, aki a mennyei király helyett a földit választja. Ennek az útnak a végső csődje, a királyper utolsó felvonása Pilátus udvarán ment végbe, mikor a nép ezt kiáltotta: „Nem királyunk van, hanem császárunk” (Jn 19:15). Kétségtelen, hogy a 8. fejezet theologiai előjel nemcsak Saul, hanem az egész izráeli királysággal kapcsolatosan. Azt, ami itt elhangzott, sohasem szabad figyelmen kívül hagyni.
Az előzőekben megszületett az „elvi döntés” a királyság felállításáról. A következő fejezetek a gyakorlati kivitelezést adják elénk szép sorjában és igen részletesen. A nép személyi javaslattal nem hozakodott elő. A theokrácia abban még érvényesül, hogy a király személyét Isten választja ki (19–22).

1 Sám. IX. RÉSZ - 1 Sám. 9,1–27. Isten elindítja Sault a királyság felé.

A 8. és 9. fejezet között nincs sem históriai, sem szemléleti szakadék. Isten, noha nem szíveszerint való a királyság, mindent megtesz azért, hogy a rosszból is jó származzék. Nem érezteti rosszalását a leendő királlyal sem. Az intésnek, figyelmeztetésnek akkor van helye, amikor a nép és a király együttesen áll Isten színe előtt. A Szerzőt szent csodálat tölti be Isten iránt, aki mindent bölcsen cselekszik.

Isten választása a Benjámin nemzetségéből való Kis fiára, Saulra esett. Benjámin volt a legkisebb törzs. E kicsiség okát a Bír 17–19 közli s innen tudjuk meg azt is, hogy e törzs tagjai rendkívül bátor harcosok voltak. Mivel a legkisebb törzs, a többi törzsek nem lehetnek féltékenyek rá, mégis azt kapják, aki után vágyakoznak: bátor harcost. A családfa bemutatása jó és előkelő származásra mutat. Saul megjelenését – mint később is –, örömmel írja le: keresve sem lehetne különbet találni. A szépség kiemelése is a választottság jele (1Sám 10:23; 14:42; 16:12; 2Sám 14:25; 1Kir 1:6; Ézs 33:17; Zsolt 45:3). Neve jelentése: Elkért, azaz Istentől kikönyörgött. A 13. fejezet szerint már nem fiatal, hiszen ifjú harcos fia van, bár maga is a szülői házban, apja irányítása alatt él. Az izráeli család ugyanis általában nem szóródott szét, hanem harmad- és negyedízig is egy fedél alatt laktak. Lakóhelyét itt nem nevezi meg az Író, de nyilván a későbbiekben Saul Gibeájának nevezett város lehetett (Jeruzsálemtől É-ra, kb. 5 km). (1–2).

Isten bölcsen cselekszik abban is, ahogyan az eseményeket elindítja. Végeredményben, ha Saul uralkodásának az első szakaszára s az őt követő Dávid uralkodására gondolunk, nagy események előkészítéséről van szó. Isten a nagy dolgokat is egyszerűen és csendesen készíti elő. Ebben tekintettel van Izráel történelmi helyzetére is. Ha mindez látványos külsőségek között történik, akkor a filiszteusok felfigyelnek s csírájában fojtanak el minden megmozdulást. De ugyan melyik filiszteus fejedelem tartotta veszélyesnek, hogy egy embernek elvesztek a szamarai, fia keresésükre indult legényével s végül Sámuel prófétánál kötöttek ki? Isten cselekvésével van tehát dolgunk, akinek a tervében minden történésnek célja van. Isten szándékából az ember olykor nagyon sokáig semmit sem lát s nehezen talál rá az Isten által kívánt útra. Saul és szolgája az állatok feltételezett útvonalát követve bolyong erre-arra. A 9:20 szerint a keresés időtartama nem túl hosszú: legfeljebb két éjszaka és két nap. A bolyongás legtávolabbi pontja Cuf földje. Mivel visszafelé Benjámin északi határát érik el először – Bételbe menők jönnek szembe velük –, Cuf födje Efraim déli részén volt, ami megfelel az 1:1-nek. Saul érthető megokolással akarja itt abbahagyni a keresést. Ez a keresés eredménytelenségét és a további út céltalanságát is jelenti. Az, hogy a dolog az emberi eredménytelenség és lemondás pontján vesznek más irányt, a háttérben munkálkodó Istenre mutat. Saul – legénye javaslatát elfogadva – rálép az Isten által munkált célhoz vezető útra. A továbbiakból kitűnik: eddig minden, a szamarak elkóborlása, keresése, ennek az érdekében történt. Az „Isten embere” kifejezést gyakran használták a próféták jelölésére. Szavai a szolga beszéde szerint feltétlen bizalmat érdemelnek. E megállapítás a későbbiekre nézve is lényeges. Az „Isten emberei” az élet szolgálatában állottak, még az ilyen jellegű útbaigazítást sem tartották méltóságukon alulinak. Saul restelt üres kézzel megjelnni Sámuel előtt. A szöveg szerint nem fizetésről, hanem ajándékról van szó. Nem az Isten embere kívánja, hanem a hozzáforduló ember érzi úgy, hogy valamivel kifejezésre kell juttatni köszönetét. Az a tény, hogy a legénynél pénz volt, kedvező fényt vet az izráeli szolgák akkori helyzetére.

Sok félreértésre és találgatásra adott okot a 9. v. megjegyzése: „akit most prófétának neveznek, régen nézőnek hívták”. N. Walkernek köszönhető, hogy erre a kérdésre fény derült. Walker meggyőzően kimutatta, hogy a héber nábí’ egyiptomi eredetű szó az n-b-ből képezve. Egyiptom történetének korai korszakában a hivatalos templomhoz hm ntr (Isten embere, Isten szolgája) címmel fordultak. (Tehát az „Isten embere” kifejezés is egyiptomi eredetű és tartalmú.) A nábí’ azoknak a személyeknek a méltóságjelzője volt, akik a kultuszi szolgálatban magasabb fokra jutottak. (N. Walker, What is a Nabhi? ZAW 73.1961. 99.100). Így a 8 v.-ben a „régen” sokkal messzebbre mutat vissza, mint azt korábban feltételezték. A „látó” elnevezés a régi őshazából, Mezopotámiából, a nábí’ pedig az egyiptomi kultúrkörrel való találkozás korából származik. A nábí’ elnevezés ezért használatos már Ábrahámmal (Gen 20:7) és Mózessel (Deut 18:15.18) kapcsolatosan is.

A város nevét, ahol az Isten embere éppen tartózkodott, ismertnek tekinti a Szerző. Feltehetően Ramatajimról van szó, ahonnan Sámuel szülei származtak. Úgy látszik, nem állandó lakhelye volt Sámuelnek. A 9:25-ben említett ház a próféta megszokott szálláshelye, esetleg az ősi ház lehetett. Saul és legénye estefelé érkezett a városba. A vízhordás a lányok, asszonyok dolga volt, rendszerint alkonyatkor végezték. A kút a városon kívül, az alacsonyabb oldalon volt, az áldozóhalom pedig a város tulsó oldalán, a városnál is magasabban feküdt. Az áldozóhalmokkal sokszor találkozunk. A honfoglalás előtt többnyire kánaáni szentélyek voltak e halmokon. Amint a szövegből kitűnik, az izráeliek Jahvénak mutattak be áldozatokat ezeken a helyeken, amik azonban lassan megtelítődtek a kánaáni kultuszok tartalmával, kicsapongásaival. Sok esetben nyíltan is a bálványimádás helyeivé váltak. Ezért harcoltak a próféták olyan nagy szenvedéllyel ellenük (pl. Illés, Hóseás, Jeremiás). Törvényességüket erősen kétségbevonják a Mózes által adott rendelkezések, amelyekben szigorúan érvényesül az egy kultuszhely – egy áldozati oltár elve. E kérdés megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a kétségtelenül históriai tényt, amiről a Józs 22 számol be. A Jordán keleti oldalán települt harmadfél törzs oltárépítését a többi törzsek Isten elleni lázadásnak tekintették s a büntető hadjáratot csak akkor hagyták abba, amikor kiderült: nem áldozásra építették, hanem csupán emlékeztető jelnek szánták. Az áldozóhalmok jelentőségének a növekedése szoros kapcsolatban van a bírák kora zűrzavaros helyzetével, majd a központi szentély elpusztulásával. Ezek azonban csak érthetővé teszik, de nem törvényesítik őket. Jósiás kultuszreformja nem új helyzetet teremtett ezen a téren, hanem a mózesi rendelkezéseknek szerzett érvényt (Vö. a 14:32–35 magyarázatával.) (10–13).

Isten kellő időben tájékoztatta Sámuelt szándékáról. A „hogyant” nem részletezi az Író. A 17 v. szerint Sámuel olyan próféta, aki állandó kapcsolatban van Urával s bármely pillanatban kész üzenete átvételére. A kapott kijelentés és utasítás szerint Sámuel nem királlyá keni Sault hanem nágíd-dá: fejedelemmé. E szóban elhomályosul az uralkodói korlátlan hatalom. A fejedelem „meghirdetett”, Jahve felkentje. Csak nevében különbözik a bíráktól, feladata ugyanaz. Olyan tetteket visz véghez, mint azok, akikkel Jahve van. Isten cselekszik majd általa, mert „rátekintett” népére (Ex 3:7). A felkenés is a megbízatás kapott jellegére utal (14–17). Saul bolyongásának a sikertelensége egyszerre megszűnt, amint rálépett a Sámuelhez vezető útra. Ettől kezdve minden simán megy. A próféta éppen a városban van. A város kapujában a szürkületben megpillantanak egy embert s amikor a próféta felől tudakozódnak tőle, az hozzájuk fordulva így szól: Én vagyok. Kérdezniük sem kell és Sámuel rögtön megnyugtatja őket a szamarak dolgában. Ezzel betölti az igaz prófétaságnak azt az ismérvét, amit Nabukodonozor a Dán 2:5.9-ben felállított. A szamarak keresése befejeződött, de mindaz, ami eddig történt, csak bevezetése volt útjuk igazi céljának. Sámuel sokat sejtető szavaira – Saulnak és családjának semmije sem veszhet el, mert minden az övék – Kis fia a szerénység felsőfokán válaszol. S noha ennek jó része a keleti udvariasságból származik, nyilván van benne őszinteség is. Így Isten cselekvéseinek egyik fontos alaptörvénye is kifejezésre jut: a kicsiket választja nagy tettei végrehajtására, az alázatosaknak ad kegyelmet. A leendő királynak rögtön meg kell tanulni az első – és örök leckét: az engedelmességet: Menj fel… reggel elbocsátlak. Saul egész további útja ennek a leckének a megtanulásától és helyes alkalmazásától függ. Sámuel határozottan utal arra, hogy Saul szívét nyomta valami. Mivel Saul szíve titkának a kijelentése pontosan egybeesik királysága megjelentésével, összefüggés lehet a kettő között. A királyság és az első király sorsa ezzel még jobban összefonódik. Ha Saul szíve mélyén szeretett volna király lenni – és miért nem kívánhatta volna ezt –, akkor élete későbbi tragédiájában világosan kifejezésre jut: az az Izráel, amely királyt kíván magának, az az ember, aki király kíván lenni Izráel felett, egyaránt a vesztébe rohan (18–21).

A 9:22–10:16-ban folytatódik Saul felkészítése. Látnia kell: Isten irányította lépéseit s ezen a helyen már vártak rá. Isten útjain elvégzett időkkel és alkalmakkal van dolgunk, amikről nem szabad lekésni. Sault körülveszi Isten gondoskodó szeretete: Tarisznyájukból kifogyott az élelem – elkészített lakoma várja őket. Az idegenben nincs hová fejüket lehajtani – éjjeli szállásukról gondoskodva van. Szíve zaklatott a próféta sejtelmes szavai, a lakomán tapasztalt tiszteletadás miatt – Sámuel nem hagyja magára, hanem hosszan beszélget vele az éjszaka csendjében. De az Istentől rendelt időnek nem szabad elébe sem menni. Sámuel a bizalmas beszélgetés közben is tud hallgatni arról, amiről még hallgatnia kell. Saulnak ez újabb lecke: meg kell tanulnia várni (22–27).

1 Sám. X. RÉSZ - 1 Sám. 10,1–16. Saul a jelek útján.

Sámuel láthatóan titokban akart cselekedni. Ezért választotta a hajnali időpontot és küldette előre a legényt. Az, ami történik, egyelőre nem tartozik senkire, csak Istenre, Sámuelre és Saulra. A felkenés szakrális cselekmény. Különleges tisztre, szolgálatra való ehívás külső pecsétje (Ex 29:7). A felkent Isten szolgája, megbízásában jár el, ezért oltalma és ítélete alatt áll. A felkenésnél Sámuel Jahve megbízottja. A tulajdonképpeni felkenő maga Isten: „Az Úr kent fel téged”. A felkenés nem tesz más emberré, lelki értelemben szentté, aki csak Isten akarata szerint cselekedhet. A megbízatást engedetlenség esetén is csak a megbízó Isten vonhatja vissza. Így érthetjük meg Saul életútját. Ezért nem emelt rá Dávid soha kezet. A felkenés a király esetében a Jahvénak való alávetettséget, a theokrácia új keretek közötti érvényesítését fejezi ki. A csók – ami Keleten uralkodókkal kapcsolatosan a hódolat kifejezése volt (Zsolt 2:12) – nem tartozott a felkenéshez. Itt Sámuel atyai jóindulatának és szeretetének a jele, amivel egész élete végéig kísérte Saul útját – még elvettetése után is (1).

Isten jónak látta jelekkel is megerősíteni Sault, amint ezt a karizmatikus bírák esetében többször megtette (Bír 6; 7:9kk.). Saul nem kéri, hanem kapja a jeleket. Isten három jelt ígér neki. Színhelyüket az adatok ellenére sem tudjuk pontosan meghatározni. Ráhel sírja a Jer 31:15kk. szerint is az Efraim és a Benjámin törzs határán volt. A Tábor-tölgy helye ismeretlen. A harmadik jel helyét nem jelöli meg az Író. Leginkább Saul lakóhelyére gondolhatunk: az említett Isten halma a Saul Gibeájához tartozó áldozóhalom lehetett (13:3; 14:2). Sault itt már jól ismerik, nagybátyjával is találkozik. Homályos a necíbé pelistim értelme is. A necíb jelentése: oszlop; helytartó; helyőrség, megszálló csapat. Talán egyaránt gondolhatunk az oszlopokra, mint felségjelekre, és az ott állomásozó megszálló helyőrségre. Az első jel megpecsételi Sámuel szavainak az igazságát: a szamarak megkerültek. A többi jelekkel együtt pedig a fejedelemségre vonatkozó szavakat is megerősíti. A második jel Isten gondoskodásának újabb bizonysága. Menetközben mindent megkap, amire szüksége van. A legfontosabb a harmadik jel. Erre mutat az a körülmény is, hogy az előző kettőnek csupán a beteljesüléséről tudósít a Szerző, ezt viszont részletesen előadja. Saul maga is felelős azért, hogy azzá legyen, amivé Isten akarja tenni. Fel kell ismernie a cselekvés idejét és módját. Az alkalmat azzal a hittel ragadhatja meg, hogy Isten vele lesz, és ügyét győzelemre juttatja. Cselekvési szabadsága azonban korlátozott. Sámuel prófétai-papi vezetése alatt áll. A 8 v.-ben jelzett gilgáli találkozás arra mutat, hogy Sámuel és Saul között a micpai eseményig szorosabb kapcsolat volt, mint az a leírásból kitűnik. A 10:8-nak semmi köze nincs a 11:14kk.- és a 13:7kk.-höz (2–8).

A 10:1–13-ban ismét fontos vallástörténeti jelenséggel találkozunk: a próféták csapatával. Más népeknél is találkozunk velük. Rendszerint kötelékekben éltek, vezető irányítása alatt. Szentélyek mellett, vagy azok közelében voltak táborhelyeik. Csoportosan, olykor magánosan járták a vidéket, országot. Ilyen helyek voltak: Ráma (1Sám 19:18), Bétel (2Kir 2:3), Jerikó (2Kir 2:5), Gilgál (2Kir 4:38). Az eksztázis elérése érdekében külső eszközöket is felhasználtak (zenét, táncot, ütemes kiáltozást, 1Kir 18:20kk..28kk.; 22:6.10kk.). Olyan szélsőséges dolgokkal, mint amilyenekről az 1Kir 18-ban a Baál-prófétákkal kapcsolatosan olvasunk, az izráeli prófétai csoportoknál sehol sem találkozunk. Szerepük azoknak a feladatoknak az elvégzésében állt, amiket vezetőik bíztak rájuk. Sámuel mellett úgy lehet tekinteni őket, mint a próféta jól szervezett munkacsapatát, amit fel tudott használni az Izráel megújításáért végzett fáradozásában. Addig nem volt baj, amíg nagy prófétai személyiségek irányítása alatt állottak. Mihelyt ez elmaradt, dús táptalajává váltak a hamis prófétaságnak. Az 1Kir 22-ben már így találkozunk velük. Azt nem mondhatjuk, hogy Jahve Lelke nem volt jelen ezekben a csoportokban. Mégis esetükben inkább pszichológiai jelenséggel van dolgunk, mint a szó igazi értelmében vett prófétizmussal. Különösen megfigyelhető ez tömeghatásukban. Az olyan próféták, mint Sámuel, Illés, Elizeus, vagy az ún. író-próféták nem hozhatók velük egy nevezőre. Sámuelre nincs hatással a próféták csapatának a révülete. Már elhívásánál lényeges, hogy tudatos állapotban veszi Isten kijelentését. Sőt tovább is mehetünk: A próféták csapatának a „tömeghatása” azokra is hatástalan volt, akikben Jahve Lelke átlagon felüli mértékben munkálkodott. Dávidra is veszélytelen volt a próféták csapatával való találkozás (1Sám 19:18kk.). A Saulnak adott három jel közül azért ez a legfontosabb, mert ez áll legszorosabb kapcsolatban a szolgálatra való felkészítésével. A „más emberré leszel” kifejezés elsődleges értelme nem valami lelki, szellemi megtérésre, megújulásra utal, hanem az eksztázis állapotának a jelölésére szolgál. De szójátékszerűen többet is jelent. A 9 v. szerint Saul „mássá” válása abban a pillanatban megtörtént – vagy elkezdődött –, amint Sámueltől elvált. Így az eksztázis csak folytatás, annak a pecsétje, hogy Isten Sault eszközévé választotta. Alkalmassá akarta tenni arra, hogy ereje, Lelke beavatkozása számára nyitott legyen. Amint a későbbiekben majd látjuk, ez meg is történt. Saul tragédiája az, hogy nem csak Jahve Lelke előtt lett nyitottá, hanem a gonosz lélek előtt is. Így is mondhatnánk: Saul nem próféta, hanem médium. A királyság dicsősége helyett Saul egyelőre megvetést és gyalázatot tapasztalt. A próféták csapatához tartozókat tisztelték ugyan, de meg is vetették. Általános vélemény szerint valamirevaló ember nem csatlakozott ezekhez a „senkiháziakhoz”, akiknek nem volt atyjuk (tiszteletreméltó nemzetségtáblázatot nem tudtak felmutatni). A Szerző innen származtatja a közmondást: Hát már Saul is a prófétákhoz tartozik? A 19:24-gyel szemben ezt kell eredetinek tekintenünk, mivel itt került Saul először kapcsolatba a próféták csapatával. Saulnak vállalnia kellett a gyalázatot. Ez is hozzátartozott felkészítéséhez. Az Ó- és Újszövetség tanítása ebben teljesen összhangban van. (9–16).

1 Sám. 10,17–27. Királyválasztás – csalódással.

A gondos előkészítés után a nép kívánságának a teljesítésére Micpában került sor. Az egybehívott népen a választójoggal rendelkező férfiakat kell érteni, akiknek a zömét a hadköteles korúak alkották. Az összehívás módjáról nem értesülünk. Feltehetően ez esetben is a próféták csapata által történt. A sorsvetés előtt Sámuel újra figyelmeztette a népet: Isten nem azért teljesíti kérésüket, mert helyesli. Izráel kizárólag Jahvénak köszönheti népi létét (egyiptomi szabadítás) és fennmaradását (ellenségei kezéből való megszabadítás). Amit a nép tesz, az hálátlanság és lázadás. Úgy tűnik, mintha Sámuel választ várt volna a kemény feddésre. Ez volt az utolsó lehetőség a visszafordulásra. A nép igazát nem tudta védeni, de kívánságától sem akart elállni. Ezért hallgatott. Veszélyes és sorsdöntő hallgatás volt ez (17–19a). A sorsvetés a Józs 7:16–18-nak megfelelően itt is az urimmal és a tummimmal történt. Az urim hagyományos értelme: fény, talán a bűnt leleplező fény; a tummim jelentése pedig: tökéletesség, ártatlanság. (Lexikon, 850). Saul rejtekhelyét viszont szóbeli prófétai kijelentés által tudhatták meg. A király személyének sorsvetés általi kijelölése a theokrácia érvényesítését jelenti. Ugyanakkor az egész népnek ellenőrizhető és kétségbevonhatatlan módon juttatja kifejezésre: Jahve választottja valóban Saul. A prófétai szó és a titkos felkenés mellett ezért van szükség a sorsvetésre is. Enélkül a „semmirekellő emberek” az egészet Sámuel kitalálásának minősíthetnék. A 9:1–10:16 összefüggéséből érthető Saul magatartása. Nehéz lenne eldöntenünk, hogy elrejtőzködésében a szerénység, vagy az aggodalom volt-e túlsúlyban. A jelek után újra megtapasztalhatta: Isten beszéde igaz. Ezzel komoly útravalót kapott szolgálata betöltéséhez. A Szerző ismét utal Saul délceg alakjára. Isten a nép szíve szerint választott. Sámuel Saul méltatásánál sem ejti ki a király szót. Saul Isten választottja: nem kevesebb és nem több (19b–24). Mivel a felkenés már megtörtént, ezért Sámuel ilyen vonatkozásban nem intézkedett. A népnek pedig láthatóan eszébe sem jutott. Nem volt tehát más fontos teendő hátra, mint a király jogkörének a tisztázása és rögzítése. A király és a nép szempontjából ez egyaránt lényeges. Sámuel személyesen írta be ezeket a könyvbe, és elhelyezte az Úr színe előtt. Ez utóbbi mozzanat azt is jelképezte, hogy Isten maga őrködik a jogszabályok megtartásán. Igen lényeges dolog ennek a bizonyos könyvnek a szereplése. Eszerint Izráelben régtől fogva létezett egy könyv, amibe a fontos dolgokat, elsősorban a törvényeket bejegyezték, s amit az Úr színe előtt, tehát a Szövetség Ládájában vagy mellette tarthattak. A Deut 31:26 is tud ilyen könyvről, ami még Mózes korából származott. Feltehetően ezzel lehet azonosítani az 1Sám 10:25-ben szereplő könyvet. Ez a hely is világos bizonyítéka annak, hogy az írás Izráelben sokkal régebbi keletű, mint sokan feltételezik. Ez megfelel annak a kultúrtörténeti háttérnek, amiben Izráel néppéválása előtt, s az új hazában való letelepedés után élt. Az írásnak fontos szerepe volt az ókori Keleten. Egyiptomban pedig különösen. Nagy iskolák voltak, ahol az írnokokat képezték. Ha az írásnak ilyen nagy jelentősége volt Izráel korábbi környezetében, akkor lehetetlen, hogy ez ne lett volna hatással rá. Sohasem szabad elfelejtenünk: Izráel nem primitív népként lépett a történelem színpadára. Sok esemény írásbafoglalása igen korán, vagy mint az 1Sám 10:25 is mutatja, azonnal is megtörténhetett. A Dávid és a Salamon korában virágzó történetírás elképzelhetetlen ilyen előzmény nélkül (25a). Sámuel a rábízott feladat teljesítése után hazaküldte a népet. Saul is hazament – Gibeába, szülőföldjére, ahol később székhelyét is kiépítette. A leírásból itt már nem az öröm, hanem a csalódás hangja szól. A nép nem így képzelte az egészet. Valami nagyot várt – és nem történt semmi. A hazafelé tartó király mellé kevesen szegődtek. Csak azok, akiknek Isten megérintette szívét. Mások csúfolódva mondták: Hogyan szabadíthatna ez meg minket? S ha a Szerző haszontalan embereknek nevezi is ezeket, mégis az általános véleményt mondták ki, azt, amit mások elhallgattak. A nép csalódott. De csalódott Saul is, hallgatott és várt. Az olvasó is feszülten vár: mi lesz ebből? Egy világos: A király önmagában semmit sem ér. A nép kívánságának a teljesülése sem ér semmit. Ha százszor, ezerszer teljesül is kérésük, nem érhetnek el jó eredményt, ha Isten nem érinti meg a szíveket. Ez az ítélete minden emberi útnak, de itt csillan fel a jó kibontakozás lehetősége is (25b–27).