SÁMUEL ELSŐ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Nagy Antal Mihály lelkész

Bevezetés - A könyv neve és felosztása.

Sámuel két könyve az ószövetségi kánon második részébe, az „első próféták” csoportjába tartozik. A TM-ban (textus massoreticus) közvetlenül a Bírák könyve után következik. A LXX közbeiktatja Ruth könyvét.
Nevét a kor kiemelkedő nagy prófétájáról, Sámuelről kapta, aki oly jelentős személy volt, hogy neve a Jer 15:1-ben Mózes, a Zsolt 99:6-ban Mózes és Áron mellett szerepel. A régi héber kéziratokban nincs két könyvre szétválasztva. Ezért tartalmaz olyan eseményeket is, amelyek Sámuel halála után következtek be. A LXX szerkesztői Sámuel és a Királyok könyvét összetartozónak tekintették. „Királyságok könyve” címszó alatt négy egységre bontva sorolták be a Kánonba. A Királyságok első és második könyve Sámuel 1., 2. könyvének, a Királyságok harmadik és negyedik könyve pedig a Királyok 1., 2. könyvének felel meg. Hieronymus „Királyságok könyve” helyett a „Királyok könyve” kifejezést használja. Sámuel könyve két részre tagolását 1448-ban átvette egy héber kézirat, majd 1517-ben Daniel Bomberg héber bibliakiadása is. Sámuel és a Királyok könyve elválasztása nem látszik szerencsésnek, mivel az 1Kir 1., 2. fejezete még Dávidról szól. Ennek azonban feltehetően szemléleti és keletkezési oka van. Az 1Kir 1., 2-ben leírt eseményeket Salamon korához tartozóknak tekintették. Sámuel könyve anyaga ezzel az idői határral állhatott előttük, s a hagyomány, a meglevő szöveg iránti tisztelet miatt nem változtattak a beosztáson. Sámuel könyve két részre osztásánál Saul halálát vették alapul.
Sámuel könyve történetileg és időileg a Bírák könyvében leírt események folytatása. Izráel történelme siralmas mélységeiből a legmagasabb és legdicsőbb csúcsokra vezet. Időtartama kb. 100–120 évre tehető a Kr. e.-i 1000. év fordulóján.
Az 1–2Sám anyaga a következő szakaszokra osztható: 1. Izráel története Sámuel születésétől a királyság kialakulásáig (1Sám 1–7). 2. Izráel története Saul kiválasztásától elvetéséig (1Sám 8–15). 3. Izráel története Dávid kiválasztásától Saul haláláig (1Sám 16–31). 4. Izráel története Dávid trónrajutásától az egységes birodalom megteremtéséig (2Sám 1–9). 5. Izráel története az egységes birodalom megteremtésétől Dávid élete alkonyáig (2Sám 10–20). 6. Függelék (2Sám 21–24).

Szövegkritikai kérdések.
A Biblia kritikai vizsgálata során a Sámuel könyvek anyaga eredetét illetően is számos elmélet látott napvilágot. Vannak, akik a Pentateuch és a Hexateuch, valamint a Bírák könyvéhez hasonlóan két forrást feltételeznek, a Jahvistát és az Elohistát (Thenius, Ewald, Löhr, Wellhausen, Cornill, Budde, Kittel, Sellin, Hölscher, Mowinckel stb.). Smend és Eissfeldt három forrásra gondol: Jahvista, Elohista és L – forrás. Mások szerint számos önálló forrás, tradició összedolgozásáról van szó (Alt, Rost, von Rad, Noth, Weiser, s részben, ide sorolható Gressmann is). A könyv anyaga különböző redakciókon ment keresztül. Ezek során a Redaktor szemléletétől függően sok anyagot kihagytak, betoldottak. Különösen viszontagságos sorsa lett volna a 2Sám 9–20-nak, ami eredetileg Sámuel könyve anyagához tartozott, de egy Redaktor kihagyta, majd jóval később egy másik Redaktor újra visszahelyezte. Általános vélemény szerint az utolsó Redaktor a Deuteronomista volt. A különböző, egymással ellentétes szemléletű források feltételezésénél Sámuel könyve esetében az ún. kettős elbeszélésekből indulnak ki: A királyság kialakulása (1Sám 9:1–10:16; 11:1–15 – 1Sám 8; 10:17–25a; 12), hogyan került Dávid Saul udvarába? – (1Sám 16:14–23 – 1Sám 17–18), Dávid tartózkodása a filiszteusoknál (1Sám 27:1; 28:2 – 1Sám 21:11–16), Saul elvetése (1Sám 13:8–15 – 1Sám 15:10–26), Saul a próféták között (1Sám 10:10–12 – 1Sám 19:18–24), Dávid nagylelkűsége Saul iránt (1Sám 24 – 1Sám 26), Dávid menekülése (1Sám 19:11–17 – 1Sám 20:1b–21:1 – 1Sám 19:18–24; 20:1a), Saul halála (1Sám 31 – 2Sám 1:1–5), a zifiek árulása (1Sám 23:19–28 – 1Sám 26:1kk.), ki ölte meg Góliátot? – (1Sám 17 – 2Sám 21:19). Véleményem szerint a felsorolt helyeken nem különböző szemléletű kettős elbeszélésekről van szó. Az izráeli királyság kialakulásáról az ószövetségi könyveknek, a Sámuel könyvének is, egységes szemlélete van. Az 1Sám 8–12 a királyság létrejöttének theologiai és gyakorlati vonatkozásait mondja el egységes szemlélettel és részletesen. Újabb ismereteink alapján a kettőzésekből nem lehet különböző forrásokra következtetni. Az ismétlések a homéroszi stílusra is jellemzőek. Az Iliász és Odüsszeia keletkezési korát a Kr. e.-i 9. századra teszik (pl. Szerb Antal, A varázsló eltöri pálcáját. Homérosz eposzai. 209.207). Sámuel könyve keletkezési korában már kialakult és általánosan ismert volt az eposzi stílus. Szerb Antal szerint „Sámuel könyvének egyes jelenetei homérosiak vagy talán még Homérosnál is üdébbek”. (A világirodalom története 122.) Az 1Sám 16–18 fejezetekben tudatos szerkesztéssel van dolgunk, s az egyes részek nincsenek ellentétben egymással. A 2Sám 9–20 említett kalandos sorsát elfogadhatatlannak tartom.
A Sámuel könyvében levő anyag eredetének a kérdésére pontos választ nem tudunk adni. Egy része magára Sámuelre mehet vissza. A könyv szerzője felhasználta saját ismeretanyagát, a nép ajkán élő hagyományokat, a korabeli írásos feljegyzéseket (prófétai feljegyzések: 1Sám 10:25; 1Krón 29:29; Jásár könyve: 2Sám 1:18; évkönyvek). A Szerző tudatos tervszerűséggel rendezte el az anyagot. A tárgyi szempontot olykor elébe helyezte az időrendinek. A Bírák könyvéhez hasonlóan tudatos szerkesztési felfogásból eredőnek tekinthető a könyv végén levő függelék is. A szöveg, különösen az elbeszélő részekben, jó állapotban van. Feltehetően másolásokból eredő szövegromlások előfordulnak, de e téren is józanoknak kell lennünk. Ma már egyre többen elismerik, hogy az irodalomkritikai módszer zsákutcába vezetett. A Biblia sokoldalú kritikai vizsgálata szükséges, de az eddig megtett utat alaposan felül kell vizsgálni, s a helyes eredmények megtartása mellett a súlyos hibákat, tévedéseket ki kell küszöbölni.

Sámuel könyve és az ószövetségi Kánon.

Sámuel könyvének a Királyok könyvével való kapcsolata nyilvánvaló. Ezért fejeződik be Sámuel könyve a 2Sám 20; illetve a 2Sám 24 fejezetében foglaltakkal. Ezt bizonyítja az is, hogy a LXX a Sámuel és a Királyok könyvét „Királyságok könyve” cím alatt közli. A TM nagyobb egységre enged következtetni azáltal, hogy a Józsué, Bírák, Sámuel és Királyok könyvét az „első próféták” címszó alatt fogja össze. Fennáll egy még nagyobb összefüggés lehetősége is. Eissfeldt szerint a Sámuel könyvében előadott eseményeknek önálló könyvben való elhatárolása a Pentateuch megszerkesztésével lehetett kapcsolatban. Így a Pentateuch csak kezdete annak a nagy történelmi műnek, amihez a Józsué, Bírák, Sámuel és a Királyok könyve is tartozik. Ezek szerint Hexateuchról, Oktateuchról, Enneateuchról lehet beszélni (Budde, Eissfeldt, Hölscher). Vannak, akik a Deuteronomiumban látják a Királyok könyvéig terjedő történelmi mű kezdetét, s a Tetrateuch elnevezést használják (Noth, Engnell). Sajnos, a kérdést illetően csak feltevésekre szorítkozhatunk. A nagyobb összefüggés ténye kétségtelen. Dávid és Salamon kora kiválóan alkalmas lehetett ilyen nagyszabású történelmi mű létrehozására.

A könyv Szerzője és írásbafoglalása.

Az izráeli tradíció szerint (Talmud, baba batra 14b) a könyv szerzője Sámuel próféta. A tartalomból azonban világos, hogy Sámuel nem szerzője e könyvnek, hanem csak róla nevezték el. De ez nem zárja ki azt, hogy az 1Sám egyes részei magától Sámueltől, vagy közvetlen környezetétől származnak. Az 1Sám 10:25 szerint Sámuel személyesen is végzett írói tevékenységet. Az 1Krón 29:29 pedig arról tudósít, hogy a Dávid életének és uralkodásának az eseményei „a Sámuel próféta könyvében, a Nátán próféta könyvében és a Gád próféta könyvében” lettek feljegyezve. Az itt említett „Sámuel próféta könyve” természetesen nem azonos a kánonbelivel. Általában egyetértenek abban, hogy a könyv Szerzője az események szemtanúja, a főszereplők kortársa volt. A legapróbb részletekig ismerte Dávid élete eseményeit, s munkáját páratlan tárgyilagosság jellemzi. „E tekintetben Sámuel könyve az Ószövetség összes prózai könyvei között az első helyen áll.” (Hertzberg, 8.) A könyv megírása során felhasználta a már meglevő írásos feljegyzéseket, az 1Krón 29:29-ben említett prófétai könyveket, valamint az évkönyveket és a különböző listákat. Személye ismeretlen. A könyv írásbafoglalásának az idejét Dávid uralkodása végére vagy Salamon uralkodása elejére tehetjük.

A könyv célja, theologiai summája.
Sámuel könyve keletkezése, különösen egy nagyobb történelmi mű összefüggésében, szerves része és megnyilatkozása az izráeli nemzeti öntudat ébredésének. A szétszórt törzsekből egységes állam, a létében is veszélyeztetett népből palesztínai hatalom lett. A könyv Íróját áthatja az a meggyőződés – és erre akarja olvasóit is eljuttatni –, hogy Jahve, Izráel Istene a történelem Ura, a Mindenség Királya. Ő határozza meg és irányítja az emberek és a népek sorsát. Az egyes eseményeket ok-okozati összefüggésbe állítja, s ezáltal a történetekből történelmet formál. A történelem theocentrikus szemlélete azonban nem jelenti az emberi oldal megrövidítését vagy elhanyagolását. Isten dicsőségét és páratlan nagyságát emeli ki azáltal, hogy minden eseményt a hit és engedelmesség, a hitetlenség és engedetlenség, s ennek következtében az áldás és az ítélet szoros kapcsolatában lát. Így készteti az embert ragyogó eredmények között is Isten előtti meghódolásra és alázatra, és így mutatja meg a legkétségbeejtőbb mélységekből is kivezető hit és engedelmesség útját. Éppen a könyv Írójának a szemlélete alapján – és ennek folytatásaként – mondhatjuk, hogy Izráel és Júda történetének e korai szakasza lényeges része Isten országa történetének, Isten üdvterve célbajuttatásának. Sámuel és Dávid a tulajdonképpeni Király útegyengetője és hírnöke.

Forrásmunkák.
A vonatkozó irodalomból csak azokat a szerzőket soroljuk fel, akiktől a magyarázat során idézünk, vagy akiknek a műveire utalunk. A ZAW a „Zeitshrift für die alttestamentliche Wissenschaft” folyóirat címének a rövidítése, Budde, Karl: Die Bücher Samuel. Tübingen und Leipzig. 1902. Hertzberg, Hans Wilhelm: Die Samuelbücher. Göttingen. 1956. (Das Alte Testament Deutsch. Neues Göttinger Bibelwerk. Teilband 10.) Thenius, Otto: Die Bücher Samuels. Zweite Auflage. Verlag von Hirzel. Leipzig. 1864. Lüthi, Walter: Das erste Buch Samuel. (22 Predigten mit Eingangs- und Schlussgebeten.) Verlag Friedrich Reinhardt. Basel. (1964.) Weiser, Artur: Einleitung in das Alte Testament. Fünfte, verbesserte und vermehrte Auflage. Evangelische Verlagsanstalt. Berlin. (1963.) Buber, Martin: Königtum Gottes. Dritte, neu vermehrte Auflage. Verlag Lambert Schneider. Heidelberg. 1956. Keller, Werner: Und die Bibel hat doch recht. Forscher beweisen die historische Wahrheit. Econ-Verlag GMBH. Düsseldorf. (1960.) Noth, Martin: Geschichte Israels. Fünfte unveränderte Auflage. Evangelische Verlagsanstalt Berlin. (1961.) Lexikon zur Bibel. Hrsg. Fritz Rienecker. R. Brockhaus Verlag. Wuppertal. (4. Auflage, 1962.) Gordon, C. H.: Geschichtliche Grundlagen des Alten Testaments. Zweite, überarbeitete deutsche Auflage. Benziger Verlag Einsiedeln. Zürich Köln. (1961.) Jacobi, Bernhard: Beszélő kövek. Gondolat. 1968. Szerb Antal: A világirodalom története I–II. Második kiadás, Budapest, 1958. A varázsló eltöri pálcáját. Magvető. Budapest, 1969.

Sám. I. RÉSZ - 1 Sám. 1,1–20. Sámuel születése.

A könyv a kor nagy prófétája, Sámuel születése elbeszélésével kezdődik. Apja, Elkána (’él qáná: Isten teremtett) az 1Krón 6:11–12 szerint (TM) a Lévi törzséhez tartozó Cófaj vagy Cuf leszármazottja. Az Efraim hegyvidékén levő Ramatajimból (az újszövetségi Arimáthia, Mt 27:57; a mai rentis, Liddától ÉK-re, Silótól kb. egynapi járóföldre) felthetően a filiszteusok előretörése miatt vándorolt a benjámini Rámába (a mai er-ram, Jeruzsálemtől 8 km É-ra, Saul Gibeájától 4 km szintén É-ra; a későbbiek során csak ez a Ráma képzelhető el az események szinteréül – 1Sám 19:18kk.; 20:1), Sámuel lévita származásán a könyvben azért nincs hangsúly, mert tisztét prófétai elhívás alapján töltötte be. Efraim hegyvidéke a Bírák könyvéből bálványimádás és fajtalankodás helyeként ismerős. Isten munkája nyomán ilyen környezetből is származhat jó (vö. Jn 1:47). Elkánának két felesége volt: Anna (kegyelem, tetszés) és Peninna (korall). De a többnejűségből adódó keserűségek is előtérbe lépnek, amik Isten teremtési rendjére figyelmeztetnek (Gen 1:27; 2:21; Mt 19:4kk.). (1–2).
Elkána kegyes ember volt. Isten iránti kötelességének évről-évre eleget tett. A zarándoklatok helye Siló (a mai Selun, Rámától 25 km ÉK-re). A honfoglalás korában itt helyezték el a Szent Sátort és a Szövetség Ládáját (Józs 18:1). Elkána tehát a törvényes kultuszhelyen tisztelte Jahvét. Családját is magával vitte. Ez az irántuk való szeretet és felelősség, valamint az Úr parancsai iránti hűség jele. Ezek a zarándoklatok az izráeli emberek, családok számára ünnepi, örvendező alkalmak voltak, vidám lakomákkal egybekötve. Elkána és családja örömébe azonban sok üröm is vegyült. Anna, a kedvelt (fő)feleség, gyermektelen volt. Az izráeliek a gyermekáldást Isten legnagyobb ajándékának tartották, amiben Isten életadó szeretete és jövőtteremtő hűsége mutatkozik meg. Ezért a gyermektelenség a legnagyobb csapásnak számított. A Szentírás ma is így tanít a gyermekáldásról. Peninna nem csak otthon, hanem a zarándoklatokon, a szenthelyen is keserítette Annát. A szöveg szerint nem csupán ingerelte, bosszantotta, hanem megvetette és folyton megalázta. Büszkesége miatt nem látott a dolgok mögé, amire az Író különös hangsúllyal hívja fel a figyelmet: Anna nem hibás. Isten zárta be méhét. Ezek a szavak már sejtetik, hogy Istennek terve van Annával: nem megvetett, hanem kegyelembe fogadott, nem megalázott, hanem felmagasztalt. Elkána nemes szívvel állt Anna mellett. Szeretete nem hidegült meg. Ragaszkodásának számos jelét adta. Vígasztaló szavai a házastársi kapcsolat legmélyebb lényegére utalnak: „Nem többet érek én neked tíz fiúnál?” Csak ott van igazi házastársi közösség, ahol ezt mindkét fél magáévá teszi. Önhibájukon kívül gyermektelen házastársak nagy vígasztalása és erőforrása ez (3–8).

Az előzmények ismertetése után az Író rátér a döntő jelentőségű silói zarándoklatra. A lakoma végeztével Anna észrevétlen eltűnik, s bánatával odamegy, ahol gyógyulást remélhet: a szentélybe, az Úr színe elé. Feltűnő, hogy a szentélyt hékál-nak nevezi a Szerző. A szó alapjelentése: templom, palota, szilárd építmény. A Jelenés Sátorát (1Sám 2:22) épületek (a papok lakásai és kamrák) vették körül. A viszontagságos idők miatt valószínűleg megerősítették a bejáratot is. Az Író az egész tömbre gondolhatott, s ennyiben jogos a hékál szó használata. Anna lelkiállapotát nagy megértéssel és megrázó erővel rajzolja meg a Szerző. Lelke mélyéig el van keseredve, ezért könyörgése is szíve legmélyéből fakad. Így lép be Anna a nagy imádkozók sorába a mindenképpen áldástakarók könyörgésével. Imádságában Istent Seregek Urának nevezi. A név mögött levő fogalommal jóval korábban találkozunk (Józs 5:13–15). A „seregek” szó jelenti Izráel seregeit (Ex 7:4; 12:41; 2Sám 7:8), a mennyei seregeket (Gen 32:2; Józs 5:13kk.), a csillagok seregét (Ézs 40:26; Zsolt 148:2). M. Buber szerint a „Seregek Ura” elnevezésben is a Jahve istennév lényege rejlik: A seregek (mind a mennyeiek és mind a földiek) azt dicsőítik, aki „velünk van” (Num 14:43; Deut 20:1). A Seregek Ura az, aki vele megy népével (Ex 33:16). (Vö. M. Buber, 67.) E név Isten mindenekfeletti hatalmának a kifejezésére is szolgál. Anna attól kér, aki jelenlevő, s akinek hatalma van mindent megadni. Kéréséhez fogadalmat csatol: Ha Isten meghallgatja, születendő fiát nazireusként az Úrnak szenteli egész életére. Fogadalma nem számításból fakad – adok, hogy adj –, hanem hálája és hódolata kifejezője (9–11).

A hosszan imádkozó, ajkát hangtalanul mozgató Annát Éli részegséggel gyanusítja. Ebben Éli sok rossz tapasztalata tükröződik. Az áldozati lakomákba egyre jobban benyomult a kánaáni bálványkultuszok erkölcstelen szelleme. Magatartása azonban figyelmeztető példa mindazoknak, akik emberekkel, lelki dolgokkal foglalkoznak. Nem szabad általánosítani és felületesen ítélni. Nem nehéz elképzelni, mit érezhetett Anna a vád hallatán. De megjárja a megaláztatásnak ezt az útját is. Éli szavai és személye fölött újra felragyog Anna Istenbe vetett hite és bizalma. Éli nem kutatja, mi volt az a nagy keserűség és mit kért Anna az Úrtól. Elegendőnek tartja, hogy Anna Istennek elmondta. Sálóm köszöntéssel bocsátja útjára, s megerősíti abban a reménységében, hogy Isten megadja szíve kérését. (Szavait nyelvtanilag ígéretnek is lehet fordítani.) Anna megtalálta amit keresett. Szomorú és keserű szívvel jött az Úr elé, vidáman és örvendező szívvel távozott onnan. Ez az imádság és az igazi istentisztelet áldása. Rajta is beteljesült Agg 2:9 ígérete (12–18).

A hit, az Isten iránti bizodalom maradandó örömmel töltötte be Annát. Az ilyen öröm csak abban a szívben vesz lakozást, amelyik gyermeki nagy hittel van tele. Az ilyen hit nem szégyenül meg. A kért fiú megszületett. Anna Sámuelnek nevezi. Az „Úrtól kértem őt” nem a név magyarázata, hanem megokolása. A Sámuel név a „meghallgatni” gyökből és az „Isten” főnévből van összetéve. Hirdesse a gyermek egész élete – amit neve is jelent: Isten meghallgat! (19–20).

1 Sám. 1,21–28. A hálaadó ember teljesíti fogadalmát.

A következő zarándoklatra Anna nem ment el. Nem akart a szenthelyen Isten színe elé járulni, míg nem teljesítette fogadalmát. A gyermeket abban az időben 2–3, gyakran 4–5 éves korában választották el. (Lexikon, 767.) Elkána megérti Annát, de ő elmegy Silóba. A fontos családi esemény sem gátolja ebben. A fogadalmi áldozat kifejezett említése arra mutat, hogy Elkána is tett fogadalmat arra az esetre, ha Annától fia születik. Elkána a születést követő zarándoklaton váltotta be fogadalmát. Anna sem húzza-halasztja fogadalma teljesítését. A 24 v. hangsúlyozza, hogy Sámuel egészen kicsiny korában került a silói szentélybe. Ez feltehetően a szokásos zarándoklat alkalmával történt. Szülei különböző áldozatokat mutatnak be: a szokásos évi áldozatot, hálaáldozatot, az elsőszülöttet kiváltó áldozatot (Ex 13:11–16). A 25 v. ez utóbbit emeli ki. Anna sugárzó arccal, boldog szívvel áll azon a helyen, ahol egykor összetörten állt: Ezért a fiúért imádkoztam, most azért én is készségesen felajánlom az Úrnak!

1 Sám. II. RÉSZ - 1 Sám. 2,1–10. A hálaadó ember magasztalja Istent.

A fogadalom teljesítése után Anna hálaadó imádsággal magasztalja Istent. Imája sok ponton szoros kapcsolatban van helyzetével, de érthető, ha egyéni élete eseményeit összefüggésben látja Isten egyetemes, igazságos uralkodásával. A zsoltárt sok írásmagyarázó elvitatja Annától. Mivel csaknem általánosnak mondható az a vélemény, hogy a 10. v.-ben szereplő király és felkent nem a földi királyra, hanem Isten eschatologikus királyára és felkentjére vonatkozik, – a zsoltárban több eschatologikus vonás is van –, nincs okunk kétségbe vonni, hogy Anna korából való, s magától Annától is származhat. A „zsoltáros nő” nem ritka jelenség Izráelben (Ex 15:20–21; Bír 5; Lk 1:41.42.46–55). Az eschatologikus váradalmak keletkezési korát jóval korábbra lehet tenni, mint általában szokás. (J. Klausner a messiási váradalmat Izráel „első megváltása” – az egyiptomi szabadítás – idejéből származtatja. Szerinte a messiás őstípusa Mózes. The Messianic Idea in Israel. Macmillan Company. New York, 1955.) A zsoltár három fő gondolatkörre tagolható: Egyedül Isten méltó a dicsőítésre (1–2), Isten igazságosan uralkodik (3–5), Isten páratlan hatalma és végső diadala (6–10).

Anna „betelt örömmel” magasztalja Istent. A mögötte levő útért, a tapasztalt áldásért ad hálát. Ezt emelik ki az 1 v. perfektumai: ujjongott szívem, megnőtt szarvam, megnyílt szám, szabadításodnak örültem. A gyermektelenség átkát, a gúnyolódások miatti szégyent felváltotta a gyermekáldás öröme. Ezzel Isten felemelte szarvát: hatalomra, tisztességre juttatta, s most már megfelelhet ellenségeinek, letorkolhatja őket. Mindezekben Isten szabadítását látja. Olyat, mint ami vele történt, egyedül az élő, igaz, szent Isten tehet, s csak Őt illeti meg a dicséret és a hódolat (1–2).

Anna azt, ami vele történt, Isten igazságos uralkodása nagy összefüggésébe állítja be. Isten beavatkozik az emberek, a népek életébe, s az erőtelenek, megvetettek, gyengék oldalára áll. Ezért inti az elbizakodottakat: a vakmerő, gőgös beszéd semmit sem használ, „mert Jahve a tudás Istene”. Egyedül Ő tudja, mi a célja a másik emberrel. A kevélység, a másik ember megvetése Isten elleni lázadás. Isten azt is tudja, hogy az ilyen felfuvalkodott emberek életében „nincsenek rendben a cselekedetek” (a 3 v. vége így fordítható. Hasonló irányba mutat a LXX módosítása is: „a cselekedeteket Ő méri le”. A TM szövege azonban élesebb és nincs szükség változtatásra). A 4–5 v. példákon szemlélteti Isten igazságosságát: a hősöket megfélemlíti, bizodalmukat összetöri; a botladozókat, elgáncsoltakat felemeli; a meddő bővölködik gyermekáldásban, a sokgyermekes meg kiszárad. A Szentírás máshol is szívesen dicsőiti Istent a meddőség megszüntetésében megmutatkozó hatalmáért (Gen 18:14; Lk 1:36; Róm 4:19–21; Zsid 11:11). Az 5a pontos fordítása a következő: „Akik jóllaktak kenyérrel, bérért szegődnek el, éhesek pedig nem lesznek többé”. A zsoltárnak ezek a szavai is eschatologikus vonatkozásúak. Az emberiség legnagyobb kérdése, a kenyérkérdés Isten által tervbe vett megoldására utalnak. A társadalmi egyenlőtlenségek megszűnnek (3–5).

Isten mindenekfeletti hatalma legnyilvánvalóbban abban mutatkozik meg, hogy Ő élet és halál Ura. Nemcsak arra van hatalma, hogy halálra adjon, hanem arra is, hogy életre keltsen. Az ószövetségi feltámadás-hit villan fel itt, aminek a lehetőségét az Ószövetség kegyesei Isten mindenhatóságában látták. Az ember nem szakíthatja ki életét, sorsát Isten kezéből. Az elszegényítés és meggazdagítás gondolatának újra felvétele azt a célt szolgálja, hogy tovább vezessen, eschatologikus távlatokba mutasson: Isten a gyámoltalanokat felemeli a porból és a tekintélyesek között ad nekik helyet. Isten mindent megtehet, mert mindent Ő teremtett. A dolgok végkimenetelét is Ő határozza meg. Az igazak és a gonoszok útja elválik. Isten eschatologikus győzelmét semmi sem tartóztathatja fel. Az alapgondolat itt is ugyanaz, mint Jézus főpapi imájában: Isten nem kiveszi kegyeseit ebből a világból, hanem megőrzi őket, a gonoszok útja pedig sötétségben vész el. Isten országát nem emberi erő juttatja diadalra: Isten töri össze az ellene perlekedőket, amikor ítéletet tart a föld felett – amire felkente és hatalommal felruházta királyát, a végidők szabadító messiás-királyát. A zsoltár Sámuel születését és életét Isten üdvcselekményébe állítja, s közeli rokonságot mutat a Lk 1:46–58-cal. Az ószövetségi Magnificat-nak is nevezhető.

Az 1Sám 1:1–2:10 kiválóan tükrözi Sámuel könyve szemléletét. A legkilátástalanabb helyzetből is van szabadulás, mert Isten mindenható és meghallgató Isten. Az emberi oldal az alázat, imádság, hálaadás, magasztalás.

1 Sám. 2,11–21. A hűtlen papok és a hűséges szolga.

A 11. v. csak Elkána hazatéréséről tudósít. Feltételezhető, hogy Anna egy ideig ott maradt a gyermekkel, s nincs szükség a LXX módosítására: hazamentek. A szakasz párhuzamosan ábrázolja Sámuel és Éli fiai szolgálatát. Sámuel Éli felügyelete alatt Jahvét szolgálja. Szolgálata tartalmáról nem értesülünk. A hangsúly a tisztaságon és a szentségen van. A másik oldalon Éli fiai „szolgálata” áll. A Szerző tudatosan alkalmazza a szembeállítást. Míg az egyik vonal állandóan süllyed, a másik folyton emelkedik, mint később Saul és Dávid esetében. Éli fiainak a bűne abból eredt, hogy nem ismerték az Urat, sem a népre vonatkozó papi jogszabályokat. Ez nem valami tárgyi ismeret hiányára utal. Nem voltak „életközösségben” sem az Úrral, sem a jogszabályokkal; vagy gyakori jelentése szerint: nem törődtek az Úrral, sem a jogszabályokkal. Maguk csináltak maguknak törvényt – a maguk hasznára. Az áldozatokból a papoknak járó részt a törvény ponosan megszabta (Lev 7:34; Deut 18:3). Az áldozók és a papok csak az áldozat bemutatása után kaphatták meg a maguk részét. Ezért hangsúlyos a szövegben Éli fiai önkényes eljárása: Nem elfogadnak, hanem elvesznek, s magukat elébe helyezik Istennek. A főzés és sütés ellentéte is nyilván ebben éleződik ki. A tüzön való sütés, illetve elégetés az áldozat esetében Isten kiváltsága. Az emberek nem tehetik magukat egyenlővé Istennel. A papokra ez fokozottan érvényes. Az imperfektumi és perfektumi formák Éli fiai eljárásának a folyamatosságát és tényszerűségét fejezi ki. Éli fiai bűnét súlyosbítja, hogy következményei az egész népre kihatottak. A 17 v. pontos fordítása: „Az ifjak vétke azért volt igen nagy Jahve előtt, mert az emberek megvetették Jahve áldozatát.” Nem Istenhez vezették a népet, hanem elriasztották, vagy közömbössé tették. Az áldozat elvesztette jelentőségét, s csupán a papok megélhetési forrásának látszott (11–17). Éli fiai bűneinek sötét hátteréből egyre világosabban emelkedik ki Sámuel alakja. A hűtlen papok mellett növekszik a hűséges szolga. Az éfód Izráelben és más ókori népeknél egyaránt ismeretes volt. Izráelben az éfód a főpap ruházatához tartozott, de egyszerűbb len éfódot a papok is viseltek (1Sám 2:18; 22:18; 2Sám 6:14). A főpapi éfódhoz szorosan hozzátartozott a hósen, ami 12 kővel volt díszítve, az Urim és a Tummim pedig bele volt téve (Ex 28:4–30). A szent sorsvetés esetén ezért szerepel az éfód. A Bír 8:27-ben az éfód istenszobor (vagy együtt az istenszobor és a rajta levő ruha), a Bír 17:5-ben és a 18:14.17–18-ban pedig az istenszobron levő ruha. Más népeknél az éfód felöltöztetett istenszobor volt, ennek a ruháját vette fel a pap, amikor jövendőlt. Az asszír feliratok (Kr. e. 19. sz.) és az ugariti szövegek (Kr. e. 15. sz.) szerint közönséges ruhadarabként is ismeretes volt, s főleg nők viselték. (Lexikon, 839.) A me’íl az előkelőek ruhája volt, az Ex 28:4 szerint a főpap hivatali ruháját is így hívták. Sámuel példája is mutatja, hogy Istennek nemcsak a felnőttek szolgálhatnak, hanem a gyermekek is (Zsolt 8:3; Mt 21:16). A Szerző tudatosan és ügyesen közli Éli áldását itt, ahol a beteljesüléséről is beszámol. Az Istennek való engedelmességből, a fogadalom teljesítéséből új áldások születnek. Egyúttal az idő múlását is szemléletesen érzékeljük: Mire az öt gyermek megszületett Sámuelből ifjú lett, s ezzel el is jutottunk a következő eseményekhez (18–21).

1 Sám. 2,22–36. Isten megítéli Élit és fiait.

Az évek múlásával nem csak Éli örögedett és Sámuel növekedett, hanem Éli fiainak a bűnei is sokasodtak. A 22 v. sokféle bűnre enged következtetni, s külön kiemeli a Szent Sátornál szolgáló asszonyokkal való paráználkodást. Nem törvény által meghatározott szolgálatról van szó. Feladatuk a takarítás és a szent kenyerek sütése lehetett, vagy pedig böjtölésekkel és imádkozásokkal szolgáltak (Lk 2:27). Jahve szentélye a paráználkodás miatt hasonlóvá lett a bálványmagaslatok szentélyeihez, s az a veszély fenyegetett, hogy a jahve-kultusz beolvad a kánaáni magaslati kultuszokba. Éli csak akkor próbált közbelépni, amikor már az egész nép beszélt fiai bűneiről. Intésében két dologra hivatkozik. Nem jó az, hogy a nép ilyeneket beszél róluk. Isten szolgáinak szentül kell élni. Ne adjanak okot semmivel se szóbeszédre, sem Isten neve gyalázására. Bűnös magatartásukkal Isten haragját vonják magukra. Ha az ember ember ellen vétkezik, a törvény pontos ítéletet tesz közöttük, megszabja a bűnös büntetését. De Isten büntetésének senki és semmi nem szabhat határt, a büntetés mértéke kizárólag tőle függ. Ezért rendkívül veszélyes dolog ellene vétkezni. Éli beérte az intéssel. Kemény szigorral talán még megmenthette volna gyermekeit. A bűnbánat és a megtérés elmaradt, ezért kellett bekövetkezni Isten megsemmisítő ítéletének (22–25). De Isten ügye nem jut csődbe a hűtlen szolgák miatt. Ezért irányítja a Szerző egy pillanatra Sámuelre a figyelmet, aki egyre kedvesebb lett Isten és emberek előtt. Külön hangsúlyt ad ennek a megállapításnak, hogy a Lk 2:42 a gyermek Jézusra alkalmazza (26).

Isten itt azért jelenti ki eljövendő ítéletét, hogy amikor bekövetkezik, senki ne magyarázhassa félre. Nem véletlen csapás éri Éli fiait, hanem Isten bünteti meg őket (25c). Az ítélet meghirdetését a kiválasztásra való emlékeztetés és az ítélet megokolása vezeti be. Isten népének szentnek kell lenni (Ex 19:5). A papokra ez fokozottan érvényes. Az ítélet megokolásában kifejezésre jutnak azok a tények, amikben vétkeztek, továbbá a bűn és a büntetés emberi és isteni oldala. A bűn emberi háttere az, hogy Éli többre becsülte fiait, mint Istent. A halálba szerette őket. A büntetés isteni oldala pedig az, hogy Ő csak azokat dicsőíti meg, akik Őt megdicsőítik. Azokat, akik gyalázatot hoznak rá, gyalázatra juttatja. Pontosan arról van szó itt is, mint Nádáb és Abihu esetében (Lev 10:3) (27–29). A meghirdetett ítélet szerint Isten elveszi a főpapságot Éli házától és csaknem kipusztítja. A megmaradókra is gyalázat és nyomorúság vár. Isten szava a későbbiek során igaznak bizonyult. Éli Áron fiatalabb fiának, Itamárnak a leszármazottja. Josephus szerint (Ant V. 11,5) az eleázári ágról Uzzi főpap halála után ment át a főpapság az itamári ágra, s lett Éli a főpap. A változás oka ismeretlen. Ha Éli bűnös módon ragadta volna magához a főpapságot, akkor ez az ítélet megokolásában helyet kapott volna. Az eleázári ág kihalásáról sem lehet szó, mert Dávid mellett ott van az eleázári Cádók. Az ítélet Hofni és Fineás halálával kezdődött el. Később a nóbi vérfürdőből csak Abjátár menekült meg, akit öreg korában Anatótba száműzött Salamon. A jeruzsálemi papság Cádóktól származott. Jósiás reformációja során a vidéki papság elvesztette szolgálatát és kenyerét. A Deut 18:6–8 szerint alkalmazást és eltartást igényelhettek a szentélynél (a jeruzsálemi templomnál), de a 2Kir 23:9 szerint csak ellátást kaptak, szolgálni nem engedték őket. Így lettek Éli leszármazottjai kenyérkéregetőkké (30–34). Isten ügye a papság, illetve a főpapság vonalán sem jut csődbe. Isten a hűtlen pap helyére hűségeset támaszt, akinek a házát állandóvá teszi. A próféciában nincs szó kifejezett személyről. A későbbi Cádók főpapra sincs utalás, hiszen az cmn (hű) és nem a cdq (igaz) gyök származéka szerepel. A história értelmen túl messiási jövendölésre, is gondolhatunk (35–36). A prófécia theologiai jelentése világos: A szolgálatra Isten hív el. Az elhívásból nem következik semmiféle megváltozhatatlan jogfolytosság. A hűtleneket Isten félreállítja, de üdvtervét tovább viszi.

1 Sám. III. RÉSZ - 1 Sám. 3,1–21. Isten kijelenti magát Sámuelnek.

Az 1Sám 3:1–4:1a Sámuel elhívását, s a rábízott első üzenetet adja elénk. Azért is nagyon fontos esemény ez, mert abban az időben Isten ritkán jelentette ki magát. A jáqár jelentése: ritka, drága, értékes. Így a kifejezés ezt is jelenti: akkor tudták meg, milyen értékes Isten kijelentése, amikor ritka lett. Nem voltak látomások, próféciák, amik az élet, a történelem dolgaiban igaz útmutatást adtak volna (1). Sámuel első kijelentésvételének részletes leírása a prófétai elhívás tényét hangsúlyozza. Ez a végső pecsétje annak, hogy Isten elfogadta Anna fogadalmi ajándékát (1:11). Így lett Sámuel hivatalos szolgából Isten elhívott szolgája. Éli öregségének a kiemelése az eltelt időt szemlélteti. Sámuel nem kisgyermek már, hanem ifjú. A 3 v. szerint Sámuel fekhelye kifejezetten a hajlékban volt. Feltehetően nem a Szentek Szentjében, hanem a pitvarban. A Zsolt 134:1 magasztaló imádságra buzdítja azokat a papokat, akik éjjelente Isten házában állottak. Ezzel lehet összefüggésben, hogy Sámuel éjszakánként a hajlékban tartózkodott. A kijelentés éjfél után és virradat előtt történt. Erre utal a 3a: Még mielőtt Isten szövétneke kialudt volna (Ex 27:20; Num 24:2). Amikor Isten megjelenik a Jelenés Sátorában, alvót talál. Éli pedig aludni küldi azt, akit Isten felébresztett. Sámuel a legfontosabb dologban nem kapott tanítást. Élinek csak harmadszorra jutott eszébe, hogy Isten szólítja Sámuelt. Most is pontosan tudja, mit kell tenni: Isten hívó szava az engedelmességre kész feleletet várja. A part. sóméac a hallásrakész állapotot fejezi ki. Sámuel éber állapotban részesült Isten kijelentésében. A skb gyöknek qal-ban nincs „aludni” jelentése. Sámuel nem álomlátó, hanem Mózeshez hasonló próféta, akivel Isten szemtől-szembe beszélt (2–9). Az első kijelentés, amit Sámuel kapott, ítéletet tartalmaz, ami egész Izráelre eljön. A „fületmegcsendítő” dolog más helyeken olyan ítéletet jelent, ami magát a létet fenyegeti (2Kir 21:12; Jer 19:3). A számonkérés napján Éli házát is utoléri Isten büntetése. Éli és fiai vétkét súlyosbítja, hogy tudatosan vétkeztek. Úgy látszik, hogy a korábbi ítélethirdetés még figyelmeztető szándékú is volt. A „talán” (Jón 3:9) lehetősége fennállt. De Éli nem szorította kordába fiait (a khh gyök jelentése itt a keményebb rendreutasít, kordábafog). A 14 v. nyelvtanilag úgy is értelmezhető, hogy a véresáldozat és ételáldozat nem az engesztelés módjára vonatkozik, hanem a bűn tartalmára: Éli házanépének az áldozatok terén elkövetett bűneiért nem lehet engesztelést szerezni (10–14). Sámuel félt elmondani Élinek a kapott kijelentést. Isten szavát azonban akkor is tovább kell adni, ha ítéletet tartalmaz. Éli elfogadta Isten ítéletét, de nem tett semmit annak elhárítására. Így félelmes kettősség áll előttünk: Isten cselekedjen úgy, ahogyan akar – és fiai is tegyék azt, amit akarnak (15–18). A 3:19–4:1a összefoglaló megjegyzés, ami lezárja a könyv első szakaszát és bevezeti a következő fontos eseményt. A hűtlen szolgák között felnőtt az anyja méhétől fogva kiválasztott hűséges szolga. Isten elhívta a szolgálatra és hűségesnek bizonyult: Egyetlen Igét sem hagyott a földre esni. Az első kijelentést újabbak követték. A Szent Sátor ismét Jahve megjelenésének a helyévé lett. A hír egész Izráelt bejárta: Van próféta Izráelben! A silói szentély páratlan jelentőségű lett. De az is nyilvánvaló, hogy a kultuszhely önmagában nem sokat ér. Az igazi vonzóerő az élő kijelentés. Ugyanez vonatkozik a mi kultuszhelyeinkre is. A prófétai szó fontosabb, mint a kultuszhely. Siló később elpusztulhatott, de a prófétai szó továbbra is hangzott Dántól fogva Beérsebáig.

1 Sám. IV. RÉSZ - 1 Sám. 4,1–11. Isten minden tévhitet megítél.

Sokan úgy vélekednek, hogy az 1Sám 4–6 és a 2Sám 6 önálló hagyományt képvisel, az ún. Láda-hagyományt vagy Láda-forrást. Feltevésüket azzal indokolják, hogy az 1Sám 4–6 nincs szoros kapcsolatban az 1Sám 1–3-mal: Nincs benne szó sem Éli és fiai bűneiről, sem Sámuelről. Ha létezett volna olyan Láda-hagyomány, mint amilyenre gondolnak, akkor a Ládáról sokkal többet kellene tudnunk. Az 1Sám 4–6 szervesen illeszkedik a könyv szerkezetébe. Éli és fiai halála igazi megértése elképzelhetetlen a 2:27–36 és a 3:10–14 nélkül. A meghirdetett ítélet elkezdődik. Ennek során bepillantást nyerünk a kor történelmi körülményeibe, Izráel hitvilágába, s eljutunk a királyság kialakulása közvetlen előzményeihez. A könyv Írója mindezt mesteri módon egyetlen döntő esemény leírásával éri el. Az elbeszélés igazi középpontjában nem a Láda van, hanem Isten, aki ítéletét véghezviszi, de az ítéletben is dicsőséget szerez nevének.

Sámuel könyvében itt találkozunk először a filiszteusokkal. Eredetükről keveset tudunk. A Gen 10-ben levő „népek listájában” szerepelnek (10:13–14). Első csoportjuk igen korán megérkezhetett Kaftorból, azaz Krétáról (Deut 2:23; Jer 47:4; Ám 9:7) a róluk elnevezett Palesztínába (Filisztea). Ábrahámnak és Izsáknak kapcsolata volt a filiszteusokkal, tehát már Ábrahám előtt ott éltek (Gen 20; 26:1.8.18). A Gérárban végzett ásatások során a Kr. e.-i 2000–1500 közötti időből olyan típusú edények kerültek elő, amilyeneket a későbbi filiszteusok is használtak. Sok tekintetben, főleg nyelvükben, kanaánizálódtak, úgy hogy a későbbiek során nem volt szükség tolmácsra a sémi héberek és az égei-filiszteiusok között. Egy területen szilárdan ellene álltak a sémizálódásnak: a körülmetélkedést nem vették át, ezért nevezték őket az izráeliek sokszor körülmetéletleneknek. A Kr. e.-i 13. sz. végén, 12. sz. elején a „tengeri népek” hatalmas vihara zúdult a hitti birodalomra, Ugaritra és Egyiptomra. A hitti birodalom és Ugarit megsemmisült. Egyiptomnak sikerült visszaverni a „tengeri népeket”. A III. Ramszesz (Kr. e. 1195–1164) által legyőzött „tengeri népek” között a filiszteusok is szerepelnek. A „tengeri népek” égei csoportjának egy része e vállalkozás során érkezett Palesztinába. A már korábban ott levő filiszteusok ez új hullám révén jelentősen megerősödtek. Gaza, Askalon, Asdód, Gát és Ekron meghódításával megteremtették a pentapolis-t (öt városállam szövetsége). Gordon szerint nem véletlenül van hasonlóság a filiszteusok és a spártaiak államszervezete között: a hasonlóság közös égei hátérre utal. Ennek az új hullámnak a megérkezésével kezdődött el az izráeliek és a filiszteusok között az az élet-halál harc, amiről a Bírák könyve és a Sámuel könyve tudósít. Az Enkomi-i leleten ábrázolt filiszteusok kötényt és rövidujjú mellényt viseltek. fejükön pedig gombsorral díszített homlok-diadémot, nyakukon egymás fölött sorakozó nyakvédő karikákat. Művészetük az égei-mükénei világra emlékeztet. (Lexikon, 1074k; Jacobi, 138–141; Gordon, 115–116, 144–311). – Szokásaikról, vallásukról, fegyverzetükről keveset tudunk, de ez a kevés feltűnő rokonságban van a keltákéval (1Sám 17:2.4–11.41.54; 31:9; 1Krón 10:10). Lehetséges, hogy a „tengeri népek”, akiknek az égei csoportjához a filiszteusok is tartoztak, kelták voltak. Olyan fegyvertényre, mint amilyet a „tengeri népek” véghezvittek, csak igen hatalmas nép – vagy népek szövetsége – lehetett képes.

Az, hogy a szakaszban leírt összecsapást melyik fél kezdeményezte, nem állapítható meg. A LXX szerint a filiszteusok vonultak hadba Izráel ellen. Ebben az esetben Izráel részéről csak védekezésről van szó. A TM szövege szerint viszont Izráel kezdeményezte a harcot, s az izráeliek magatartása alapján (4:3) ezt kell előnyben részesítenünk a LXX szövegével szemben. Így a 4:1a-val való összefüggés is világos: Az Úr újra megjelent Silóban és kijelentette magát Sámuel által. Ebből Izráel azt a következtetést vonta le, hogy Isten velük van, s eljött a filiszteusokkal való leszámolás ideje. Ehhez az 1Sám 3:11 félreértése is hozzájárulhatott. Ében-háézer – az izráeliek táborhelye – nem azonos a 7:12 Ében-háézerével. Az előbbi település lehetett, az utóbbi pedig csak emlékoszlop. Afek a filiszteusok uralmi területének az északi peremén feküdt – hadászatilag rendkívül kedvező helyen (1–2).

Már az első összecsapás során heves küzdelem alakult ki, ami a filiszteusok győzelmével végződött. Izráel véneinek a kérdéséből az derül ki, hogy a biztos győzelem reményében vonultak hadba. A vereséget nem a filiszteusok számbeli fölényének tudják be, hanem annak, hogy Jahve verte meg őket. Ez a kiindulási pont kétségtelenül helyes. A továbbiakban azonban téves vágányra futnak. Isten jelenlétét külső eszközzel akarják biztosítani. Ezért hozatják el a Szent Ládát Silóból, amelyen láthatatlanul ott trónol a Seregek Ura (3–6). A Szent Láda megérkezése kettős hatást váltott ki a filiszteusokban. Először rendkívül megrémültek. Az Ószövetség több helyen tudósít arról, hogy Izráel Istenét más népek is nagyon komolyan vették. (Józs 2:9; 5:11; 1Kir 20:23; 2Kir 5:15). Az egyiptomi szabadításra való hivatkozás különösen helyénvaló. A 8b szövege csak első látásra hat zavarólag. A bekól-makká bammidbár nyelvtanilag így is fordítható: „Ez az Isten az, aki totális (teljes) csapással sújtotta Egyiptomot a pusztában”. Ezek szerint nem a tíz csapásról, nem is a pusztai vándorlás csodáiról van szó, hanem a vörös-tengeri szabadításról. Az említett puszta azonos az Ex 14:11–12-ben szereplő pusztával. A filiszteusok tehát attól féltek, hogy Izráel Istene ugyanúgy megsemmisíti őket is, mint az egyiptomi sereget. A biztosnak látszó vereség azonban egy ellentétes lélektani hatást is kiváltott: a félelem helyébe halált megvető hősi elszánás lépett. De ez önmagában nem lett volna elég. Isten akarta népét a filiszteusok kezébe adni. Így történhetett meg, hogy a filiszteusok döntő győzelmet arattak, sőt az Isten Ládáját is zsákmányul ejtették. Ezzel a vereséggel Izráel olyan mélyre zuhant, amihez csak a Kr. e.-i 587-es eseményt, Jeruzsálem s a templom elpusztítását lehet hasonlítani. A vereség tanulsága azonban nyilvánvaló: Isten jelenlétét az ember semmiféle eszközzel, a legszentebb kultuszi eszközökkel sem biztosíthatja. A prófétai szó jelenlétéből sem lehet hamis következtetéseket levonni. Isten a tévhitet lerombolja, megsemmisíti, bármilyen formában jelentkezik – és bármilyen áldozattal jár is. Megtérés, engedelmesség nélkül nincs szabadítás. Az összefüggés alapján már itt felismerhető, hogy mindez Isten akaratából történt. Az Élinek meghirdetett jel bekövetkezett: két fia egy napon halt meg (2:34). A Szent Láda fogságra jutásának a megengedésével Isten valóban olyat cselekedett Izráelben, hogy belecsendült mind a két füle mindenkinek, aki csak hallotta (3:11–12), (7–11).

1 Sám. 4,12–22. Isten ítélete folytatódik Éli házán.

A vesztes csata, s főleg a Szent Láda elveszítése hatását Siló lakosai magatartásán szemlélteti a Szerző és ezzel elvezet Isten további ítéletének a színterére is. A hírnök teljesítménye a marathoni futáshoz hasonlítható: a csata feltételezett helyétől Siló légvonalban is kb. 30 km-re volt. Már külső megjelenése is elárulta, hogy rossz hírt hoz (a megszaggatott ruha, a porral behintett fej a gyász jele volt). Ám az, amit mond, minden vártnál rémítőbb: elvették az Isten Ládáját! Siló lakosai kétségbeesetten jajveszékelnek. Ha a Szent Láda elveszett, akkor minden elveszett. Isten nem a Seregek Ura, ha ez megtörténhetett. A hamis reménység így torkollik reménytelen kétségbeesésbe. A szentély a követ érkezési helyéhez viszonyítva a város tulsó oldalán lehetett. Az Éliről kapott kép itt is megfelel a korábbinak. Remeg a szíve a Szent Láda miatt, mégis megengedte, hogy elvigyék. Ezért figyeli állandóan az utat. A 13 és a 15 v. nincs ellentétben egymással. A cfh jelentése: figyelni. A vak ember bár nem lát, figyelni tud (12–14). A hírnök ajkáról egyre súlyosodó tartalommal peregnek a Jób-hírek: megfutamodott Izráel, igen nagy vereség érte a hadinépet, két fiad is meghalt – az Isten Ládáját is elvették. Éli most jutott el odáig, hogy az Isten ügyét mindennél többre becsülje. Minden csapást kibírt, még fiai halálát is, de a Szent Láda elveszítésének a hírére holtan esett össze. A bírói működését összegező megjegyzés – amit vagy mint a legtekintélyesebb szentély főpapja, vagy mint a kis bírák egyike gyakorolt (Hertzberg) – a helyén van itt. A LXX 40 év helyett 20-at közöl. Az 1Sám 1–4 alapján azonban elképzelhetetlen, hogy 78 éves korában kezdte volna el működését. Így a TM adatát kell helyesnek tekinteni (15–18). A Szent Láda elveszítése miatti kétségbeesést szemlélteti Fineás feleségének a sorsa is. A megrázkódtatás miatt meglepték a szülési fájdalmak (a kr’ a keleten szokásos szülő testtartás). Az anya számára legnagyobb örömhír sem tudja megvígasztalni: fia született. A Szent Láda elveszítése teljesen összetörte, s a többi csapásokkal együtt halálát okozta. Haldokolva is ez volt minden gondolata: Oda van a dicsőség (ezt fejezi az a név – Ikábód –, amit fiának adott). E rövid szakaszban ötször fordul elő, hogy elvették az Isten Ládáját. Úgy látszott, hogy Isten felett emberi erők, vagy bálvány istenek diadalmaskodtak. Ezért rémültek meg. A jajveszékelésből azonban hiányzott a hit és a helyénvaló cselekvés felismerése. Elfeledkeztek arról, hogy meghirdetett események következtek be. Isten úgy cselekedett, ahogyan jónak látta (3:18). Ítéletét elkezdte és véghezviszi Éli házán és Izráelen, de éppen ez mutatja, hogy Ő a mindenség Ura.

A fejezetben leírtak a kor megértése szempontjából igen fontosak. Értesülünk a királyság kialakulása előtti eseményekről, a filiszteusok harci sikereiről, az izráeliek nyomorúságos helyzetéről. Az afeki vereségnek sokkal súlyosabb következményei voltak, mint az a fejezetből kitűnik. Siló teljesen elpusztult. A szentély a lángok martaléka lett. Romjai későbbi századok próféciáiban is intő példaként szerepelnek (Jer 7:12). A romhalmot H. Kjaers archeológus vezetésével dán expedíció tárta fel (1926–1929). A Kr e.-i 1050 körüli időből származó jelentős romréteg a filiszteusok győzelmét hirdeti. De a Júda hegyvidék más részei is osztoznak Siló sorsában. Az archeológusok ásói más helyeken is hasonló korból származó hamurétegeket tártak fel (Debir, Bét-cur stb.). A fejezet komor sorain átcsillan az Író prófétai hitvilága: Isten nincs a Szent Ládához és semmiféle kultusztárgyhoz vagy kultuszhelyhez kötve. A történelmet jelenléte jelképeitől függetlenül irányítja. Isten akkor is jelen van, ha kultuszhelyi elpusztulnak. Ez olyan rendkívül messzeható felismerés, aminek a végső következtetését Jézus vonja le a samáriai asszonnyal való beszélgetésben (Jn 4:19–24). (19–22).