RUTH KÖNYVE MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Békési Andor lelkész

Bevezetés - A könyv helye a kánonban.

Feltűnő, hogy a könyv egészen máshol található a héber kánonban, mint a fordításokban. A legkésőbbi részben, az „iratokban” mint az „Öt tekercs” második tagja fordul elő. Ez nyilván nem jelent egy előző rangsorolással szembeni leértékelést, hiszen a zsinagógában megbecsülték ezen a helyen is a könyvet, mint ünnepi tekercset olvasták a hetek ünnepén, a pünkösdnek megfelelő aratási ünnepen. A fordításokban viszont egészen elől, a történeti könyvek között, mindjárt a Bírák könyve után találjuk, sőt egyik hagyomány egyenesen a Bírák folytatásának tekintette. Origenes is kifejezetten állítja, hogy a zsidók a Bírák és Ruth könyvét egy könyvnek számították. Ma már nem lehet eldönteni, hogy késői keletkezése miatt került-e a héber kánon harmadik részébe, vagy – a keletkezés idejétől függetlenül – mintegy lefokozásképpen egyes kifogásolhatónak tetsző jelenetei miatt. Ha késői, fogság utáni eredetű volna, akkor előre hozatalának az lenne az oka, hogy a bírák idejére eső történetet beszél el. Ha valóban Sámuel próféta lenne a szerzője, ahogy egyesek állítják, akkor ténylegesen indokolva volna a történeti könyvek közötti helye, ezt azonban egyáltalán nem lehet bizonyítani.

A könyv tartalma.

Elimélek és felesége Naómi két fiával – éhínség miatt – elhagyja Betlehemet és közel tíz esztendeig mint védelmet élvező idegen (gér) a szomszédos Moáb területén él. A két fiú idegenben idegen, moabita nőkkel köt házasságot, Orpával és Ruthtal. Előbb Elimélek, majd a két fiú is meghal. Naómi, amikor hírt kap, hogy „az Úr rátekintett népére és kenyeret adott neki”, elhatározza, hogy visszatér hazájába. Menyei is vele akarnak menni mind a ketten, de végül is csak Ruth vállalja az ismeretlen és bizonytalan sorsot és indul el anyósával. Éppen az árpát aratják, amikor Betlehembe érnek (1).

Ruth, hogy anyósa és a maga eltartásáról gondoskodjék, él a szegények törvény biztosította jogával és kimegy a határba, hogy az aratók után kalászt szedegessen. Éppen egy Boáz nevű jómódú férfi földjén áll munkába. Később kiderül róla, hogy elhalt apósának közeli rokona. Boáz szeme megakadt Ruthon, szót vált vele és kedvez neki munkájában (2).

Anyósa tanácsára Ruth egyik délután kimegy a szérűre, ahol Boáz kedvező széllel a kicsépelt gabonát tisztítja. Munkája végeztével Boáz lefekszik aludni. Ruth alkalmas pillanatban emlékezteti őt a „sógorházasság”-ból adódó kötelességére. Boáz kész vállalni örömmel, feltéve, ha egy még közelebbi rokon, mert tudomása szerint van ilyen is, lemond erről, az elsősorban őt illető jogról és kötelességről. Ha az önként félreállt, Boáz vállalja, hogy teljesíti a „megváltó” (gó’él) kötelességét, Ruthnak „nyugvó helyet”, az elhunytnak pedig – ha az Úr akarja – utódot támaszt (3).

A közelebbi rokon a város kapujában, a vének előtt lefolytatott eljárás során eláll a reá eső földdarab átvállalásától és az azzal kapcsolatos házasságtól. Nincs most már akadály, Boáz feleségül veszi Ruthot. Hamarosan fiuk születik, aki az Obed nevet kapja. Naómi karjaiba veszi az újszülöttet és hangos szóval áldja az Urat, hogy nyomorúságában vígasztalót, öregségére pedig gondviselőt adott neki. Csak később, az üdvtörténet kifejlése során tűnik ki – bár a csatolt származási táblázat már sejteti –, hogy ennél többről van itt szó: annak készíti itt a Mindenható az utat, aki mindeneknek „szabadítója”, Üdvözítője lesz.

A mű belső célja.

A kis írásmű önmagában is értékes, a héber próza valóságos gyöngyszeme, nem kétséges mégsem, hogy nem önmagáért, a kis népi történet puszta elbeszéléséért írták, hanem bizonyos szándékkal. Nehéz eldönteni, hogy mi volt ez pontosan. Csak feltevéseink vannak, de ezek nagy számmal. Néhányat említünk csupán:

1. Szigort enyhítő szándékkal írták. Esdrás és Nehémiás – a fogságból hazatérve – az otthon maradtak közt gyakorivá lett vegyesházasságokat könyörtelenül felszámolja. Egyszerűen el kellett bocsátani az idegen feleséget, többször gyermekeivel együtt (Ezsd 10:2.12; Neh 13:23–27). Mintha a próféta jóslata teljesedett volna be rajtuk: „Mint a fészkéből kiűzött bújdosó madár, olyanok lesznek a Moáb leányai”. A könyvet eszerint az otthon maradottak közül írta valaki, hogy ezt az irgalmatlanság számba menő szigorúságot – a dávidi ősanya esetére hivatkozva – enyhítse.

2. Szociális reformot szolgáló iratnak szánták, mely az Izráel népe fennmaradása szempontjából nagy jelentőségű, mivel a fogság alatt feledésbe ment sógorházasság (levirát házasság) intézményét kívánja felújítani a népszaporulat biztosítására. A könyv eszerint a feltevés szerint – az előzőhöz hasonlóan – természetesen a fogság után íródott volna.

3. A könyvet dinasztikus célzattal írták, a Dávid ház érdekében. Ezt kétféleképpen is tehették: a) Informatív jelleggel. Ebben az esetben azt akarja elmondani a szerző, hogy kik voltak a nagy király ősei, meg akarja okolni a moabita beütést és azt is, hogy miért segítették Dávidot trónrajutásában különböző nemzetiségi, nem-zsidó csoportok. E felfogás szerint – a szűk nemzeti kereteken túl – üdvtörténeti távlatok nyílnak meg, melyek azután Dávid fiában, a Krisztusban tágulnak ki egészen. Ebben a látásban Boáz, a gó’él lesz a főalak, aki – ha nagyon kezdetleges módon is – de már az eljövendő Messiás előképévé válik. b) Eufémisztikus, szépítő jelleggel írták. Föltételezik, hogy Dávid moabita származása régtől ismert volt. Ki is mert volna ilyesmit utólag kitalálni és terjeszteni? Innen érthető, hogy Dávid, amikor Saul elől kellett bujdosnia, szüleit Eglon moabita király gondjaira bízta (1Sám 22:3–4). Ez a kétes értékű moabita származás azonban nem szolgálta az uralkodó ház dicsőségét és birtokai jogszerűségét se alapozta meg kellően. A szerző most felújítja az eseményeket, érthetővé teszi, hogy Dávidnak csak egyik dédanyja volt idegen származású, de – mint ünnepélyes vallástétele bizonyítja – az is teljesen beolvadt a választott népbe. E felfogás szerint a könyvet korán, a salamoni felvilágosodás idején írták.

4. A környező népek termékenység kultuszával hozzák kapcsolatba. A történetben szereplő párokban – Elimélek-Naomi, Boáz-Ruth – a mitológiai istenpárt: Tammuz–Istárt vélik felfedezni. Ennek Egyiptomban Izis–Oziris, Elő-Ázsiában pedig Tammuz–Adonis–Istár párosítását találjuk. Boáz, akinek nevét a salamoni templom egyik oszlopa is viseli, eszerint eredetileg „Baal” lehetett. A kultuszlegenda valamilyen formában tovább élt Betlehemben, ezt akarja szelidíteni, emberi szintre leszállítani az elbeszélés.

5. A könyvet építő szándékkal írták. Nem az özvegyi hűséget, nem is Ruth „kegyességét” akarja a szerző megénekelni, hanem Isten gondviselését, valóságos vezetését akarja szemléltetni, először egy család, majd pedig egy egész nép történetében. Ruth története Isten vezetésének a története. Ezt a vezetést nem külső csodák által érzékelteti, mint a régi mondákban, hanem a szívek belső ihletésével és maguknak az eseményeknek láthatatlan irányításával. Az Úr csodásan működik, – mondanánk ma. Találóan állapította meg Rudolph, hogy az elbeszélés főszereplője nem Ruth, nem Naomi, hanem Jahve maga. Az események részletében, mint döntő hatalom, az Ő gondviselése bizonyul győzelmesnek. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít az elbeszélés a József történetéhez. Ennek is, mint annak egyes eseményeiben megmutatkozó vezetés: nagy távlatú, egyetemes üdvtörténeti vezetés megértésére segít. Érdemes erre a vezetésre rábízni magát az embernek, érdemes „az Úr szárnyai alatt oltalmat keresni” (2:12).

E mellett az egyszerűnek tűnő értelmezés mellett döntenek sokan. Egybeesik ezzel a régi puritán kommentátorok szemlélete, akik – az emberi oldalt, a vezetésre való figyelést hangsúlyozva – „a hit útja és jutalma” tényében ragadják meg Ruth könyve igazi mondanivalóját.

Az irat műfaja.

Eissfeldt meghatározása szerint a könyv: „népmondából kikerekített novella”. Történetiségét illetően Rudolph megállapítása közelíti meg legjobban az igazságot: „Ruth könyvében annyi a hitelre méltó történeti tartalom, amennyit egy ilyen népi elbeszéléstől az ember elvárhat”. Az elbeszélés „szájhagyományra épül” (Sellin), de vannak, akik írott forrást tételeznek fel a mostani művészi egybefoglalás mögött. (König)

Ez a kettős eredet – a monda és a novella egybefonódása – lehet meghatározó az irat keletkezésének időpontjára nézve is. Azok, akik a novella formára teszik benne a hangsúlyt, a fogság utáni időre, az 5. század végére gondolnak, akik viszont a mögötte levő mondára, azok visszamennek ez időpont keresésében a királyok koráig, némelyek egészen Salamon idejéig.

A könyvben található „arameizmusokat” ma már nem tekintik a korábbi keletkezés akadályának. Az a tény is, hogy adásvételi szerződések kötésére már a 7. században írásos formulát használtak és nem jelképes cselekményt, mint ebben a könyvben a sarulehúzást, a korábbi időpontot, mindenképpen a fogság előttit teszi valószínűvé.

A sógorházasság (jibbum). Általánosságban tilos volt házasságot kötni az elhalt fívér özvegyével (Lev 1:16), viszont kötelező volt ez, ha a vele egy fedél alatt lakó fivér magtalan volt (Deut 25:56). Az életben maradó fivér egy módon szabadulhatott a kötelezettség alól: az úgynevezett „sarulehúzás” (halicáh) eljárás elszenvedésével. Az özvegy lehúzta nyilvánosan a vonakodó sógor saruját, majd szemen köpte és így szólt: „így járjon minden férfi, aki nem akarja megépíteni testvére házát!” (Deut 25:9) Eleinte csak akkor hárult kötelezettség a sógorra, ha fiúgyermek nem maradt az elhalt után. A görög fordítás már csak gyermeket említ, nemre való tekintet nélkül. Ugyanez a sadduceusok gyakorlata is Jézus idejében (Mk 12:19).

Ruth házasságát is a sógorházasság (levirát házasság) kategóriájába szokták sorolni általában, pedig Boáz valójában nem mint levir (latin, sógor), hanem mint gó’él (kiváltó, megváltó) veszi feleségül Ruthot. A Góél intézménye. A közelebbi rokon jelölésére használják, noha eredetében: kiváltót, megváltót jelent. A család, a nemzetség és a nép szolidaritásából következett, hogy bármely fontos tevékenységet, amit a családon belüli valamelyik férfi nem tudott teljesíteni, azt a legközelebbi rokonnak, mint a gó’él-nek kellett elvégeznie helyette az élet akadálytalan folytatódása érdekében. Ez a kötelességekre éppenúgy vonatkozott, mint a jogokra (Lev 5:21–26). A megváltás kötelezettsége elsősorban az eladott, vagy elzálogosított földtulajdon visszaszerzésére késztette a rokont. Később ez a szigor enyhült, végül csak a rokon előjogát jelentette a saját részére való megvásárláshoz (Jer 32:8–12). A rokon feladata volt a rabságba jutott családhoz tartozó személy kiváltása is, de főként a megölt testvér vérének megbosszulása (gó’él/haddám). Ez a rendelkezés az idegenek védelmét szolgálta elsősorban. „Ne bántsd, mert vérét számon kérik!” A gó’él képzete – spiritualizált formában – Izraelnek Istenéhez való viszonyát is átszínezte, Isten szolidarítást vállalt népével, Izrael Góélje lett. Ő mentette ki népét Egyiptomból és sokféle más ellenség kezéből. A Góél személye Deutero-Ézsaiásnál telik meg igazán élettel és nyer az Újszövetségbe átívelő távlatot.

Moáb és a moabiták. Abban az időben, a bírák korában a Holt tengertől keletre eső területet, az Arnon és Zered folyók között, nevezték Moáb földjének. Az ország egész területe magas fennsík, átlag 1060 méterre a Földközi tenger szintje felett. Moáb mezején, ahová Elimélek közelebbről költözött, az Araba folyó és a Jordán völgyének azt a részét értik, amely a folyótól és Jerikótól keletre húzódik. Moábot a legrégibb időkben Lotan-nak, vagy Lot-nak hívták. A genezis elbeszélései, melyek Lótot teszik Moáb atyjává, azt jelzik, hogy a moabiták ezen a területen telepedtek le. A moabitákat ugyanaz az arameus hullám sodorta a tájra, amely az izráelitákat. Az utóbbiak érkezését nagy rettegéssel nézték, de nem merték őket megtámadni (Num 22–24; Deut 23:4; Bír 11:15). Ruben és Gád moabita területen szorított magának helyet (Józs 13:15–39). Később a moabiták ezeket is ellenőrzésük alá vonták, sőt még a benjaminitákat is szorongatták. Egy idő múlva a Ruben törzs nyilván beleolvadt a moabitákba. Saul harcolt ellenük, Dávid legyőzte őket és adófizetőivé tette.

Salamon halála után a moabiták visszanyerték függetlenségüket. A „moabita kö”-vön Mesa moabita király elmondja, hogy Akháb uralkodása alatt – istenük Khemós segítségével – Moáb visszanyerte szabadságát. Később gyakran betörtek izraelita területre. A próféták sokszor prófétálnak Moáb barbárságai ellen. Nehémiás idejében a nabatusok özönlötték el az országot, sőt később egészen megszüntették Moábot, mint önálló államot.

A moabiták nyelve – mint a „moabita kő” feliratai mutatják – közel állt az akkori héber nyelvhez, sőt valósággal azonos volt vele. A moabiták istene Khemos volt. A moabita kövön található Aster-Khemos összevont név mutatja, hogy a babilóniai Istárnak, a termékenység istenének imádata átszínezte a moabita isten tiszteletét. Innen van a kultusz visszataszító jellege. A „moabita kő”, amikor emberáldozatot említ, megerősíti a Bibliai tanúságát (Num 25:5; Zsolt 106:28).

Irodalom: Gerleman, G: Ruth das Hohelied. Biblischer Kommentar. Neukirchen 1965. Haller, M. – Galling. K.: Die Fünf Megilloth. Tübingen 1940. Hertzberg, H. W.: Die Bücher Josua, Richter, Ruth. Das ATD 9. Göttingen 1953. Marton L.: Ruth könyve. Bpest. 1896. Morison, J.: The Book of Ruth. The Pulpit Commentary. Grand Rapids 1958. Rudolph, W.: Das Buch Ruth. Kommentar zum At. Heidelberg 1939.

Ruth. I. RÉSZ - Ruth. 1,1–5. Tíz esztendő idegenben.

Az elbeszélés bevezetésében csak mintegy vezérszavakban kapunk felvilágosítást az események helyéről, idejéről és a szerepet vivő személyekről. A „bírák” idejében játszódnak az események, annak egyik csendesebb időszakában, amikor nem voltak háborúk, valószínűleg nem sokkal a királyság megalapítása előtt. Ekkor vándorol Elimélek családjával a Moáb földjére, éhínség miatt, amely nyilván nem háborús pusztítások, hanem aszály miatt szakadt az országra. Az éhínség nem volt ritka Palesztinában és környékén, s nem egyszer nagy jelentőségű események elindítójává lett. Ábrahám és Izsák is éhínség miatt vette kezébe a vándorbotot és indult neki az ismeretlen útnak, mely azután a hit és engedelmesség útjává lett számára (Gen 12:10; 26:1).

Betlehemből ment Elimélek a moabiták földjére. Két Betlehemről tudunk a szent földön. Egyik északon, a Zebulon földjén feküdt (Józs 19:15), a másik Júda földjén. Hogy tévedés ne eshessék, a szerző meghatározza a várost közelebbről is, sőt régebbi nevét is közli. Efrata volt ugyanis Betlehem („kenyér háza”) régi neve, s mindkét név egyenlőképpen a város és környéke termékenységét emeli ki (Gen 35:19). Annál feltűnőbb, hogy Eliméleknek mégis éhínség miatt kellett elhagynia szülőföldjét. Ezzel sejteti a szentíró, hogy itt is, mint az ősatyák esetében, mélyebb értelme van a dolgoknak és ez csak később lesz nyilvánvaló. De ezt mutatja már az a tény, hogy mint védelemre szoruló idegen (gér) tartózkodott Elimélek mindvégig Moáb földjén, hazája Júda Betleheme maradt.

Betlehem fekvése nemcsak szép, hanem védelmi szempontból is rendkívül előnyös. A szemtanuk elragadtatással beszélnek az aránylag keskeny, hegygerincen épült városról és a teraszosan művelt, mély völgyekbe aláereszkedő olajfa ligeteiről és a gazdagon termő szőlő tábláiról.

A történetben szereplő személyek neve másutt nem fordul elő az Ószövetségben. Elimélek jelentése: „Istenem király”. A görög fordítás – mintha közelebb akarná hozni – a sinai kódex szerint végig „Abimélek”-et olvas: „atyám király”. A fiúk nevei mindenképpen jelképesek, tragikus sorsukat, korai halálukat örökítik meg. Machlon: „betegeskedés”, Kiljon: „sorvardás”. Meddig élt a család zavartalan együttlétben, nem tudjuk. Elimélek meghalt, valószínűleg nem sokkal megérkezésük után. Apjuk halála után a fiúk megházasodnak, de nem úgy, mint Izsák, a szülőföldről, hanem környezetükből, moabita lányt vesznek feleségül. Arról értesülünk, hogy ők is hamarosan meghalnak, s a három nő magára marad. A nők neveinek etimológiája bizonytalan. Elimélek feleségének Naómi, illetve Noomi, jelentése egyesek szerint: „én gyönyörűségem”, mások szerint a gyökszónak, amelyből ered, „édesség” az alapjelentése. Hálás anyja adhatta neki születésekor az Úr édességét, jóságát megörökítő nevet. Ennek ellentéte volt a másik név, amit szomorú sorsa miatt maga adott magának: „Mára”, keserű. Amint sóhajtotta: „nagyon megkeserített engem a Mindenható (20). Az Orpa név jelentése: „akaratos”, vagy hátatfordító. Ruth nevét már a korai szír fordítás „társnő”-nek, „barátnő”-nek értelmezte. Egyesek szerint: „rózsát” is jelenthet. A szűk látókörű Talmud azt állítja, hogy a fiúk korai halála büntetés volt, az idegen asszonyok miatt, Naómi nyomorúsága hasonlóképpen, a szülőföld elhagyása miatt. Ezt csak azok mondhatják, akik nem veszik észre, hogy ezek az emberek mind eszközök Isten kiválasztó és üdvösségre vezérlő akarata elvégzésére. A hangsúly egyébként is nem azon van, hogy elmentek, hanem hogy visszatértek. A Betlehembe indulást az elbeszélő – nemcsak Naómi, hanem Ruth esetében is – „hazatérés”-nek mondja.

Ruth. 1,6–18. Útban hazafelé.

Naómi hírét veszi, hogy az Úr meglátogatta, pontosabban „kedvébe fogadta népét, hogy kenyeret ad nekik”. Ekkor nyugtalan lesz, mint aki hívást hall és nincs maradása többé Moáb földjén. Menyeit vissza akarja küldeni szüleik házába, hogy azután egyedül érhessen haza. Még nem tudja, hogy éppen az az ő szolgálata, hogy az idegen nőt magával vigye, Isten népe közé iktassa, jelül és zálogul a népek majdani eggyélételére. (Ef 2:14–16). Orpa visszafordul, Ruth mindenképpen vele akar menni. Naómi csak hosszas párbeszéd után enged az iránti való hűséget mindennél előbbre helyező idegen nőnek. Az élénk párbeszéd gyakori az elbeszélésben egyebütt is. A könyv 85 versből áll, ebből 55 vers párbeszéd.

Jutalmul szeretetükért Naómi azt kívánja menyeinek, hogy találjanak „nyugvó helyet” (menúchá). Ez a szó, noha mindössze kétszer fordul elő, mégis az elbeszélés kulcsszavának tekinthető (1:9; 3:1). A katonai szaknyelvben „támaszpontot” jelent, a Bibliában leginkább az ígéret földjét (Deut 12:9; 1Kir 8:56; Zsolt 95:11), majd Sion hegyét, mint Jahve lakhelyét, és jelképesen azt a nyugalmat, amit az Úr övéinek ad: a családban, a földi Sionban és egykor a mennyben. Ebbe a nyugalomba bemenni a legtöbbet, magát az üdvösséget jelenti (Zsid 4:1.11).

Egyelőre Naómi csak nagy nyomorúságát érzi, azt, hogy „az Úr ellene nyújtotta ki kezét” (13). Tudatában van, hogy nem képes azt a reá háruló kötelességet se teljesíteni, hogy – még fiakat szülve – a sógorházasság révén új férjet adjon menyeinek (Deut 25:5–10). Sorsa, jövője – emberileg – kilátástalan és reménytelen, aki vele megy, az a teljes bizonytalanságba indul, a sötétbe ugrik. Annál meglepőbb – és nyilván csak üdvtörténeti összefüggésében érthető, hogy Ruth mégis ragaszkodik hozzá, valósággal „belé ragad” (vö. Zak 8:23) és a hitvallás ünnepélyességével elmondott szavaiban nemcsak a maga, hanem minden emberi szív Isten és népe közössége utáni oldhatatlan vágyának ad kifejezést: „Néped az én népem, Istened az én Istenem” (16). A teljes emberi egzisztencia latbavetése ez, az élet legvégső valóságainak, a bölcsőnek és koporsónak, a népnek és hitnek felmutatásában.

Ruth. 1,19–22. Együtt otthon.

Két fáradt asszony érkezett csak Betlehembe, mégis „megmozdult miattuk az egész város”, úgy ahogy megmozdult a föld, amikor a szövetség ládáját Silóba vitték (1Sám 4:5), ahogy megmozdult Jeruzsálem, amikor Salamont királlyá kenték (1Kir 1:45), és úgy, mint amikor a Salamonnál nagyobb vonult be oda (Mt 21:10). Egyelőre csak szürke, panaszkodó embereket látunk a jelenetben, mégis roppant horderejű események kezdetét jelenti a Betlehembe érkezésük. Eljövetelre, megérkezésre, az igazi ádventre emlékeztetnek a történések, amikor majd hangzik a kiáltás: „Kapuk, emelkedjetek, Ím jő fejedelmetek!”. Naómi valóban „ürességben” érkezett vissza (21), de Ruth személyében már ott van az ígéret, hogy az öröm teljességét készíti az Úr. Naómi útja nehéz út volt, igazi „via dolorosa”. A kiválasztottak útja, amelyen engedelmességben kell járniuk, sohasem könnyű, de érdemes rálépni: mindig közelebb visz ama végcél, „a vigadozással való aratás” felé (Zsolt 126:5). Most is, alighogy megérkeztek, „kezdődik az aratás ideje”. Előbb május közepe táján, az árpát aratták és csak azután a búzát. Naómi másképp szólt volna, ha mindezekben meglátta volna az Úr kezét, vezetését. Események, jók és rosszak, emberek, élők és halottak, még eltakarták előle Istent. „Bibliai történetünknek abban van az igei mondanivalója, hogy megtanít különbséget tenni a között, amit emberek tesznek és gondolnak és a között, amit a Biblia Isten velünk való munkájának nevez; és hogy megtudjuk: Isten munkája minden körülmények közt célhoz ér és nem múlik annak esendőségén és nem hiúsul meg attól, amit mi gondolunk, mondunk vagy cselekszünk” (von Rad).

Ruth. II. RÉSZ - Ruth. 2,1–10. Találkozás Boáz földjén.

Ruthról, aki a képeken mosolyogva, köteg érett gabonával karján áll előttünk, itt tűnik ki, hogy milyen kemény küzdelmet kell megvívnia a puszta létéért. A szegények és idegenek joga és egyben nehéz munkája volt az, amit most vállalt, ami legalább a létminimumot biztosította számukra. Ruth méltán igényelhette ezt, mert szegény is volt, idegen is. Az elbeszélésnek ezekben a fárasztó paraszti munkát megörökítő jeleneteiben Ruth már másodszor vizsgázik, és jól vizsgázik. Először akkor vizsgázott, amikor személyesen és ünnepélyesen döntött és kockázatot vállalva elindult Naómival, és vizsgázik most másodszor, amikor munkába áll és abban hűséggel kitart, az égető napsütésben is, hogy Naómi és a maga eltartásáról gondoskodjék.

Ebben a fejezetben ismerjük meg az elbeszélés harmadik főszereplőjét, Boázt. A már ismert személyekhez való viszonyát említi a szerző mindenekelőtt; A módác és a qárób héber szavak világítanak rá erre. Ezek „ismerőst” és „rokont” is jelenthetnek. Nem tartozik az elhalt Elimélek szűkebb családi köréhez, a lelki rokonság kettőjük között talán szorosabb volt, mint a vérségi, de abból, amit tesz kitűnik, hogy közelebb áll a megholthoz és családtagjaihoz, mint a legközelebbi rokon. A hagyománynak, amely szerint Elimélek unokaöccse lenne, nincsen semmi alapja. A szerző ’is gibbór hajil-nak nevezi Boázt, amely egyként kifejezheti, hogy harcképes és azt is, hogy „jómódú” férfi. De nyilván „nem harci erényeit akarja kiemelni, hanem tehetős, derék voltát, szemben a segítségre szoruló Naómival és Ruthtal” (M). Különös, sokat mondó csengése lehetett nevének a héber fülek számára: „bóaz”, benne erő van.

A szegényeknek törvény adta joguk volt a kalászszedegetés (Lev 19:9–10), de a tulajdonos jóindulata is szükséges volt hozzá. Nem mindenütt, csak ott lehetett kalászokat szedegetni, ahonnan a markokat már összeszedték, kévébe rakták, illetve – ahogy ott szokásban volt – mindjárt a szérűre hordták, hogy még aznap kicsépeljék. Ezért fordul Ruth kérésével Boázhoz. Később arra is engedélyt kap, hogy a kévék, pontosabban a „marokszedő lányok” között is szedegethessen, tehát mindjárt a munkavonalában azok után, akik közvetlenül az arató férfiak után haladtak. Ezek nem kaszával, hanem – a talaj köves volta miatt – sarlóval arattak.

Ruth „történetesen” éppen Boáz földjére talál. A héber szó (miqre) másutt (Péld 2:14) „sorsot” jelent, itt pedig „véletlent”, vagyis azt, ami az illető akarata vagy közreműködése nélkül történik, és egyben azt jelzi, hogy az embereknek nincs hatalmukban a történések menetét meghatározni. Nyilvánvaló, hogy itt is egy láthatatlan kéz vezeti Ruthtot elhatározásában és odaérkezésében, és abban is, hogy Boáz éppen akkor megy ki megnézni munkásait; így veszi észre Ruthot és kedvességet tanusít iránta. Boáz nem vár sürgető könyörgésre, hanem úgy cselekszik, mint aki örül az alkalomnak, hogy régi barátjának, illetve az ő szeretteinek szolgálatot tehet.

Ruth. 2,11–17. Isten szárnyai alatt.

Amikor Boáz azt is megengedi Ruthnak, hogy az aratók korsójából igyék, és az esetleges bántalmazásoktól is megoltalmazza a férfiaknak adott tilalmával, Ruth lábaihoz veti magát és így köszöni meg a reménységen felül kapott segítséget. Boáz ünnepélyes szavakkal válaszol neki. Kitűnik, hogy tud róla, ismeri sorsát, méltányolja Naómi iránti ragaszkodó szeretetét. Ruth nem is gondolja, milyen mélyen belelát szívébe. A jellemet a jellem, az értéket az érték ismeri fel leghamarabb. Ruth igaz veretű, jellemes emberrel találkozott, aki másban is tudja értékelni a jellemet, hűséget, helytállást.

Mint a törvény ismeretében jártas ember előtt nem ismeretlen előtte a törvény intenciója (Deut 23:3–4), amely szerint a moabiták örökre ki vannak zárva az Úr gyülekezetéből. Boáz azonban Ruth személyes döntésére emlékezve megértéssel és szeretettel irányítja az idegenből jött nő tekintetét Izráel Istenére. Valósággal fogadja őt és meghívja Izráel népének nagy családjába. Jól döntött, nem fog csalódni, mert az Úrtól lesz jutalma annak, aki szárnyai alatt keresett oltalmat. Boáz ünnepélyes szavai a jövőre mutatnak és biztatást sugároznak: Ruth tapasztalni fogja, hogy érdemes oltalmat keresni az Úrnál. Ha valamelyik mozzanatnál, akkor ennél feltétlenül talál a megállapítás, hogy „az elbeszélés keretében az érzések gazdagságának bámulatos mértékét találjuk” (G). De még többet is. Az a hit és meggyőződés fűti át Boáz szavait, hogy Isten igazsága és váltsága nincs leszűkítve egy bizonyos hagyomány őrzőire. Még egy moabita nő is, aki a visszataszító Khemós imádatában nőtt fel, akihez még most is hozzátapadhatnak a bálványimádás maradványai, helyet találhat Izráel Istenének szárnyai alatt. Ígéretek vannak itt beteljesedőben. Az Ábrahámnak adott ígéret, hogy az ő „magvában” áldatnak meg a világ minden népei, Ruthban termette első zsengéjét (Gen 11:3; Gal 3:8).

A „szárnyai alatt” kifejezés igen szemléletes (12). Dávid is kedveli (Zsolt 17:8; 36:7), és hasonlóképpen a Dávid Fiai is szívesen alkalmazza (Mt 23:37). Ott nem tudjuk biztosan, itt azonban valószínűleg nem a fiait elrejtő anyamadár képe lebeg a szerző szemei előtt, hanem a kérubok eltakaró, védelmező mozdulata, amely Isten védelmét szimbolizálja. Ruth amikor Isten szárnyai alá menekül, a leghatékonyabb védelmet nyeri, „részese lesz Jahve védelmének és jogkörének”.

Az étkezésben való részvétel is – noha az csak kenyérből, frissítő borecetből és csemegének számító pörkölt árpából állt – megtiszteltetés a befogadott idegennek. Talán szakrális színeződése is van, közösségbe fogadásról lévén szó. A napi munka eredménye, amit Ruth helyben kicsépel – Dalman szerint ilyen kis mennyiséget bottal, vagy fakalapáccsal – aránylag igen szép mennyiség, 36 liter volt. Elég volt háton hazavinni, a völgyből fel a hegygerincen fekvő városba.

Ruth. 2, 18–23. Naómi hálaadása.

Amikor Naómi meglátja a haza vitt gabonát, annak mennyiségét, mindjárt tudja, hogy valaki különleges jóindulatának köszönhetik azt, ezért önkéntelenül áldást mond az ismeretlen jótevőre. Amikor pedig meghallja, hogy kinek a földjén szedegetett Ruth és az milyen kedves volt hozzá, egyszerre megváltozik az eddig állandóan nyomott hangulata és az Urat, akinek eddig – ahogy mondta – csak felemelt kezét tapasztalta, most áldani kezdi, hogy „nem vonta meg kegyelmét se élőktől, se holtaktól”. Az beszél így, aki evangéliumot, örömhírt hallott. Feltámadt örömének és új reménységének okát is megnevezi, amikor ezt mondja Boázról: rokonunk ő, megváltóink egyike! Tehát „góél”, aki esetleg feleségül veheti Ruthot, aki iránt az – amint ő is kiérzi a beszámolóból – az első pillanattól fogva rokonszenvet tanusított. Biztatja Ruthot, hogy az aratás végéig maradjon Boáz földjén és annak szolgáló leányaival tartson, két okból is. Egyfelől, mert – amint az eredmény mutatja – megéri a fáradságot, másfelől pedig ott biztonságban lehet az esetleges zaklatásoktól, és így jó hírnevén nem esik csorba. Ezt annál inkább meg kell tennie Ruthnak, mert Naómi most biztosra veszi, hogy Boáz komoly számításba jöhet a család számára, mint „gó’él”, mint megmentő.

A gó’él a gá’al héber gyökből származik, amelynek jelentése: kivált, visszaszerez, megment. Az ószövetségi gyakorlatban a „góél” az a rokonsághoz tartozó férfi, akire többféle feladat hárulhat: 1. hogy visszavásárolja a rokonnak azt a birtokát, melyet a hitelező lefoglalt, zálogolt (Lev 25:25); 2. hogy kiváltsa a rokont, akit rabszolgaságra adtak el (Lev 25:47); 3. megbosszúlja azt a rokont, akit ellenség ölt meg (Num 35:19); 4. esetleg feleségül vegye a meghalt rokon gyermektelen özvegyét és magot támasszon annak (Deut 25:5). Ez utóbbi kifejezetten csak a megholt fivérének, az özvegy sógorának a kötelessége.

A szentírók Istent is, mint az emberek bűnből és halálból kiváltóját, szintén „Góél”-nek nevezik. Jób ezért mondhatja: „Tudom, hogy az én Megváltóm (gó’él) él (19:25). Ézsaiás kb. tizennyolcszor használja ezt Istenre vonatkoztatva, aki mint „Góél” megmenti Izráelt az ellenségektől, az embereket pedig egyénenként a bűnből.

Ruth. III. RÉSZ - Ruth. 3,1–9. A nyugalomba vívő úton.

Az első fejezetből ismert „nyugvó hely” itt kifejezetten a házasságot jelenti (3:1). „Hogy jól legyen dolgod” – arra céloz, hogy a fiatal nő a családban találhatja meg boldogságát és ott töltheti be hivatását. Az a „nyugalom” is, amit Isten készít az embereknek, a családban, közelebbről a „betlehemi családban” találja meg kiindulását és jelképét, és majdan teljességét „az atyai hajlék”-ban, Isten nagy családjában, a szentek egyességében (Jn 14:2).

A tapasztalt és gyakorlati érzékű Naómi kezdeményez itt is, hogy Ruthnak otthont, a családnak pedig utódot biztosítson. Végső kifejlésében a legszentebb dolog, az üdvtörténet egyik nagy eseményének elindításánál vagyunk, meglepő, hogy az mégis a legteljesebb „profanitás” légkörében játszódik le. De ez érthető is, hiszen a szentnek nincs külön saját területe, annak mindig a profán területén kell jelentkeznie és megvalósulnia. Naómi tudja, hogy az aratás befejeztével Boáz kint van a szérűn és kedvező esti széllel a kicsépelt gabonát szeleli. Kiküldi hozzá Ruthot, hogy személyesen emlékeztesse őt a rokon jogára és kötelességére, tudtára adva: „Te vagy a legközelebbi rokon!”

Nyilván szimbolikus jelentősége van annak is, hogy Ruth úgy felkészül, kiöltözik „mint egy férje számára felékesített menyasszony”. Amikor mintegy védelmet keresve az alvó Boáz lábaihoz húzódik, szemmel láthatóan olyat tesz, amire áll az ősatyák történetéből ismert kifejezés: „nem szoktak ilyet cselekedni Izráelben” (2Sám 13:12). Nem kétséges, hogy – Naómi tanácsára – túlságosan emberi módon igyekszik Ruth siettetni az ígéretek beteljesedését. Két körülmény szolgálhat ennek magyarázatául. Először az, hogy Naómi kezdettől fogva átérzi a reá háruló felelősséget egyfelől Ruth, másfelől pedig a család érdekében, hogy Ruth végre a megérdemelt otthon nyugalmába jusson, a család pedig utódhoz, fiú gyermekhez, akiben neve fennmarad és léte folytatódik. Másodszor az, hogy Ruth valóban itt is Istenre néz, akinél oltalmat keresett. Feltűnő ugyan, hogy ebben a fejezetben Isten neve csak futólagosan említtetik és úgy tűnik, mintha emberek vették volna kezükbe a dolgok irányítását, a valóság mégis az, hogy a „veszélyes vállalkozásból” a felülről való vezetés és a gondviselés itt sem hiányzik. Emberileg nézve veszélytelenebbül is lehetett volna intézni a dolgot, gondoljuk. Úgy, hogy Naómi megy el alkalom adtán Boázhoz és megbeszéli vele a dolgot. Ruth útja valóban nem megfontolt emberi út. Nagy kockázattal járt. A hit merész kockázataira emlékeztet. A gabona szelelése esti, éjszakai munka volt, kizárólag férfiak végezték; nőnek semmi helye ilyenkor a szérűn, ahogy a görög fordítás is megjegyzi. Ruth tettében azért van a drámai feszültség, olyan mint Eszterében, amikor az így szól: „bemegyek a királyhoz, a törvény ellenére; ha azután elveszek, hát elveszek!” (4:16). Mi csak azt látjuk, amit Ruth – a hit merészségében – cselekszik, de az ügy maga, annak továbbmenetele azon múlik, amit az Úr kiválaszt, megszentel és felhasznál az emberi cselekedetből.

Ruth. 3,10–19. Az ígéret záloga és öröme.

Boázt nem lepi meg – bár álmából felijed – Ruthnak a szokatlan időben és helyen való jelenléte. Nyilván belső előkészítés történt itt is. Ahogy nem várnók, az Úr áldottának nevezi, mint angyali jelenésekben szokás, majd – sokat mondó kifejezéssel – „derék asszony”-nak ’ésät hajil nevezi. Férfiakra (Ex 18:21.25) és nőkre vonatkozóan is előfordul ez a kifejezés (Péld 12:3; 31:10), s mindkét esetben az illetőket a szolgálatra alkalmassá tevő erőkre utal. „Erő” birtokosa volt Ruth, éppenúgy mint maga Boáz is. A küldetéssel megbízottak felkészítése ez. Hogy valóban megvan, azt mindig mások veszik észre. Boáz megdicséri Ruthot szeretetének ez újabb megmutatásáért a család iránt. Annak idején elhagyta szülőházát, vallását a napa iránti ragaszkodásból és meghalt férje iránti kegyeletből, most pedig még nagyobb szeretetre szánta el magát. Arra, hogy házasságra lépjen rokonnal, hogy férjének utódot, napának pedig gondviselőt támasszon. Boáz ebben kész vállalni a reá, mint rokonra háruló felelősséget, de a még közelebbi rokon jogát, mint törvényt ismerő ember, tiszteletben kívánja tartani. Ha az lemond a „kapuban”, „akkor én váltalak meg” – mondja, és erre meg is esküszik. A kapu keleten az volt, ami Rómában a „fórum”, nyugati viszonyok közt pedig a „piactér”, az a nyilvános hely, ahol a nép összejött és – a vének irányítása mellett – megbeszélte és elintézete családi és közügyeit.

Ruth küldetését elvégezve haza is mehetne. Boáz nem kísérheti el, mert neki a gabonát kell őriznie. De mivel a fiatal asszony és a saját jó hírnevét is félti, Ruthét részben az éjszaka veszélyeitől, részben pedig attól, hogy meglátják és félre magyarázzák ottlétét, visszatartja őt és csak hajnali szürkületkor küldi haza. De nem üres kézzel. Megajándékozza, nyilván azért, hogy kintlétét mások felé ezzel is igazolja, de főként azért, hogy elhatározását, mintegy ígérete zálogával megpecsételje. A Ruthnak adott gabona mennyisége 6 mérték, körülbelül 40 kilogramm lehetett. Noha Ruth „derék asszony” volt, ekkora mennyiséget nem lehetett könnyű elvinni hazáig. A targum itt megjegyzi, hogy az Úr adott Ruthnak, mint a Messiás jövendő ősanyjának erőt ekkora teher elbírásához.

Naómi, aki többször panaszkodott, hogy „üresen” hozta őt vissza az Úr, íme most örvendezhet Boáz ajándékának, és főként az ígéretnek, amit az megpecsétel. Ruth most már „veszteg maradhat”, azaz nyugodtan várhat, mert akin a megoldás múlik, az most már haladék nélkül, „még ma” cselekszik. Boáz ebben is a kegyes ember példaképe. Isten az Ő országa ügyében gyakran vár ilyen azonnali cselekvést (Zsid 3:7–8).

Ruth. IV. RÉSZ - Ruth. 4,1–10. Házasságkötés a kapuban.

Boáz a szérűről egyenesen a város kapujába ment, leült az ott található kövek, vagy kőpadok egyikére. Nyugodtan vár, mert tudja, hogy a rokonnak ott kell elmennie, akár ki a földekre megy, melyek terasz-szerűen terültek el a város alatt húzódó völgyekben, akár – mint őmaga – most jön be a szérűkről. Jött is a várt rokon hamarosan, meg is szólítja őt Boáz: „Jer csak, ülj ide atyafi!” Az atyafi szó nincs az eredetiben, az illető neve se, hanem van egy lefordíthatatlan kifejezés, amely rendszerint a megnevezni nem tudott vagy nem akart név helyett szokott állni, és körülbelül ennyit jelent: ez és ez, vagy N. N. Boáz tudja a rokon nevét, nyilván nevén is szólítja, az elbeszélő azonban nem nevezi meg, vagy azért mert ő nem tudta már, vagy ami még valószínűbb – a rokonnak a nem éppen dicséretes viselkedése miatt – nem akarta.

A „város vénei”-re se kellett várni. Mindig kéznél voltak ezek a jobb módú, törvényismerő, de nem feltétlenül öreg emberek, akik a várost vezették és intézték a nép ügyeit. Boáz tízet kért fel az ügy lebonyolításához. Ennyi férfi kell ma is a zsinagógában, hogy az együttes gyülekezetnek legyen tekinthető. Nyilván jelképes ez is, hogy a két féllel együtt most tizenketten vannak, mint a tizenkét törzs, majd a tizenkét apostol. A valóságban ennél több vén, „senator” volt Betlehemben, hiszen Sukkotban is hetvenheten voltak (Bír 8:14).

Az elbeszélő vigyáz arra, hogy az ügy lefolytatása jogszerű, az ősi szokásoknak megfelelő legyen. Kiemeli, hogy Boáz elismeri a közelebbi rokon előjogát. Amíg csak a birtok megváltásáról van szó, ez késznek is mutatkozik vállalni a „megváltó” szerepét. Az olvasónak itt eláll a lélegzete, és önkéntelenül kérdezi: mi lesz most? Ruth feleségül megy hozzá anélkül, hogy ismerné, hogy vonzalmat érezne iránta? De nem kerül sor erre. A láthatatlan kéz már itt is cselekedett. A rokon egyszerűen visszalép, amikor megtudja, hogy a birtok csak „élő tartozékaival együtt” vásárolható meg. Bevallja, hogy nem akarja „örökségét elveszíteni”, azaz saját vagyonát megkárosítani. Nincs okunk arra gondolni, amire a Targum utal, hogy a rokon – házas ember lévén – attól félt, hogy örökös perlekedés lenne otthon a két asszony között. Az sem áll, hogy Ruth moabita származása lett volna az akadály. Arra gondolhatott, hogy a férj halála is e miatt való ítélet lehetett, és ő nem akarja ilyesminek kitenni magát. A szír fordítás egészen újszövetségi hangot üt meg, amikor azt mondja, hogy „a hit hiánya volt ez szívében”. A kérdést a héberben kiemelt „magamnak” és „magadnak” szócskák belső értelme dönti el. Ezzel elárulja a rokon, hogy benne lenne a dologban, ha az a saját érdekét szolgálná. Ha haszna lenne belőle, vállalná. Boáz mindenképpen vállalja, mérlegelés nélkül. Miért? Egyszerűen azért, mert – ahogy valaki megjegyezte – ott van szívében az a szeretet, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13:5).

Az „eladja” igen nem fejezi ki a szó eredeti értelmét. A héberben befejezett múlt van, és nekünk is azzal kell fordítanunk. Naómi, illetve még Elimélek „eladta” már előbb a birtokot. Ha ugyanis Naóminak eddig birtokában lett volna elhalt férje vagyona és csak most adná el, akkor hogyan lehetett volna annyira szegény, hogy menyével együtt kalászok szedegetésére szorult? A valóság az, hogy Naómi már régebben eladta, ha a földet nem is – mert ahhoz végeredményben nem volt joga –, de a haszonélvezetet mindenképpen, és ezt kellett most visszaváltani.

A saru lehúzásának nagy jelentősége volt – és részben még mindig van – keleten (7–8). A sarunak vagy a sarus lábnak a megvett földre tevése a birtokba vételt jelképezte (Zsolt 6:10), a lehúzása és a másik félnek való jelképes átadása pedig a jogigényről való lemondást jelentette. A közelebbi rokon tehát lehúzza saruját és átadja Boáznak, jelezve, hogy lemond arról a jogról, hogy mint tulajdonos a nevezett földre lépjen. A sógorházasság visszautasításánál a sarulehúzásnak megszégyenítő szerepe is volt (Deut 25:9). Bár a közelebbi rokon bizonyos értelemben rászolgált, a megszégyenítés (halícáh) itt elmaradt, nyilván azért, mert a közelebbi rokon se volt „sógor”. Naómi, mint tulajdonos, aki tulajdonképpen átruházza a jogokat Boázra, nem jelenik meg a színen. A jelenetet Boáz ünnepélyes nyilatkozata fejezi be, amely szerint a birtokot megváltja, Ruthot pedig feleségül veszi, hogy „ki ne vesszen a meghalt neve atyjafiai közül és az ő városának kapujából” (10). A házasság Boáz és Ruth között ezzel az ünnepélyes nyilatkozattal megkötöttnek volt tekinthető. A záró jelenetben biztosan Ruth is megjelent a vének előtt, bár az elbeszélő ezt nem említi.

Ruth. 4,11–17. Áldáskívánás anyára és újszülöttre.

Az áldás szavait – az elbeszélő szerint – a nép Boázhoz intézi. Nyilván nemcsak nagylelkűségéért, hanem azért is, mert – noha a születendő gyermek Mahloné lesz – mégis Boáz lesz annak tényleges apja. Ő pedig, míg egyfelelől eleget tesz a törvény rendelésének, valójában saját elhatározásából cselekszik, szeretetből veszi el Ruthot és teremti meg számára a megérdemelt nyugalmat, és az így idegen létére is megtapasztalhatja, hogy érdemes Izráel Istenének szárnyai alá menekülni.

A figyelem még egyszer Naómira fordul. Neki is része lesz a „megváltásban”, a születendő gyermek „megújítója és gondviselője” lesz neki. A „lelked megvidámítója”, szószerint ezt jelenti: lelkét, életét visszaadni valakinek, és így megörvendeztetni. A hetes szám szent szám volt abban az időben is, itt csak a sok gyermeket akarja jelölni. A Obed név is elsősorban a Naómihoz való viszonyt határozza meg. Egyesek szerint Jibleámnak (Gunkel), mások szerint Ben Noam-nak (Eissfeldt) kellene nevezni, az előtte álló kifejezés értelmében. Nem kétséges azonban, hogy Obed az „Úr szolgája” is lesz, amikor a Mindenható üdvtervében nagyatyjává lesz Dávidnak.

Ruth. 4,18–22. Örökkévalóságra nyíló távlatok.

Az eddig vezetett származási vonal itt – a 17 vers végén – királyi vonalba torkollik bele, és ezzel együtt Ruth és Boáz idillikus elbeszélése magába az emberiség történetébe szerkesztődik bele, és ezzel bebizonyosodik, hogy Isten vezetése több volt, nagyob célt szolgált, mint két elárvult nő sorsának formálását. Amikor az újszövetség egybe fogja az itt szereplőket Jézus Krisztus megjelenésével, akkor a választott nép üdvösségre vezetésén túl – éppen Ruth, Támár és Raháb felvételével – más népek, minden nép üdvösségre vezérlésére egyengeti az utat. A további táblázat is (18–12), akár eredeti, akár utólagos hozzácsatolás, ahogy többen állítják (vö. 1Krón 2:5–15), ennek tudatosítására, megerősítésére szolgál.