Bír. XIII. RÉSZ - A 13–16. részek a Sámsonról szóló történeteket tartalmazzák.

Kétség nélkül, a Bír legérdekesebb alakja Sámson, aki személyének erejével és sokrétű gazdagságával a történelem folyamán nemcsak theológusokat és igehirdetőket, hanem festőket, szobrászokat és zeneszerzőket is megihletett. Éppen ezért Sámson története a legszemélyesebb hangú híradás a bírákról szóló elbeszélések közül. Sámson nem népvezér, inkább magános hős, aki barlangban lakik, aki nem vezet sereget, mint Izráel bírái, nem ösztönöz másokat felkelésre és harcra, mint Debórá, nem arat döntő győzelmet, mint Gedeon, tettei mégis az egész Izráel érdekében történnek. Ez a hatalmas, fékezhetetlen erejű ember azonban egyben nagy gyermek is. Tettei inkább nagyszerű és félelmetes csínytevésnek hatnak, mint hőstetteknek. Az Ószövetség, mint más hőséből sem, nem csinál Sámsonból kőbe merevített szentet. A nagy hőst esendő emberként mutatja be. Sámson, bár anyja méhétől Isten elválasztott embere, akin „Isten Lelke volt”, mégis erőtelen bábbá válik egy parázna nő karjai között. Ennek ellenére a szentíró úgy tudja összegezni Sámson életét, hogy mindabból amit tett az derült ki, hogy az „Isten volt vele”. Sámson még nem vívta ki a végső győzelmet a filiszteusok felett, de amit ő tett az már a szabadítás kezdete volt. Az Úr angyala így jelenti születését: „…ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a filiszteusoktól” (5 v.).
A Sámsonról szóló elbeszélések anekdótaszerű, néha egymástól függetlennek látszó tudósítások gyűjteménye. Ezeket a laza tartalmi összefüggésben álló elbeszéléseket a belső theologiai vonalvezetés tartja egybe: Sámson szabadító tettei Isten eljövendő nagy szabadításának előjelei. Az egyes anekdóták, különböző nevezetes helyekhez kötött elbeszélések, amelyeket bizonyára Dán törzse körében őriztek meg, mint a törzs nagy hősének emlékét, egyben az Úr szabadításának bizonyságát.
A córái kősziklához fűződik az Úr angyalának megjelenése, aki hírül adja Sámson szüleinek különös üdvtörténeti feladattal felruházott fiuk születését (13:2–24). Córá Jeruzsálemtől nyugatra kb. 20 km távolságban fekszik.
Mahané-Dán (13:25 vö. Józs 15:33), Dán tábora Córá és Estáol között terült el. Estáol Córától néhány km-re északra volt. Itt kezdte először az Úr Lelke Sámsont „nyugtalanítani”, harci tettekre indítani. Timná, Sámson feleségének lakhelye, és a filiszteusokkal történt első összetűzés színhelye, Córától délnyugatra, kb. 5 km távolságban lehetett (14:1–8). Askelón, egy a filiszteusok öt városa közül, Sámson első hőstettének színhelye. A tengerparti síkságon terül el, kb. Hebron magasságában. Askelónban Sámson harminc filiszteus férfit ölt meg (14:19). Etám sziklabarlangja, ahová Sámson a filiszteusok gabonáinak felgyújtása után rejtőzött, Bethlehemtől délre volt (vö. 15:18; 2Krón 11:6; 15:11; Ézs 2:21). Lehi júdeai helység, helye ma már ismeretlen. Ezen a helyen Sámson egy szamárállkapoccsal ezer filiszteust ölt meg (15:9–16).
Én-Hakkóré, forrás Lehinél, ahol víz fakadt a halálos szomjúsággal küzdő hős megelégítésére (15:17–19).
Gáza, a tengerparti síkságon legdélebbre fekvő filiszteus város, amelynek kapuját Sámson kapufélfástól kiszakította és elvitte egy kb. 60 km-re fekvő hegy tetejére. Hebronnal szemközt (16:1–3). Gáza egyben Sámson fogságának, utolsó hőstettének és halálának színhelye (16:21–30).
Szórék völgye Córá és Timná között terült el. Itt játszódik le Sámson és Delila története (16:4–20).
Sámson sírja Córá és Estáol között, tehát Dán tábora közelében lehetett (16:31).
Sámson hőstettei tehát lényegében Dán régi törzsi birtokain, kis részben Júdában és Izráel és Filisztea határterületein játszódtak le, lényegében nem nagy területen. Ez a terület Palesztínának a Jeruzsálem, Gáza, Hebron, Askelón városok között húzható vonalak által határolt része.

Bír. 13,1. Isten Izráelt a filiszteusok kezébe adja.
Isten büntetése az engedetlenné vált Izráelen most a filiszteus elnyomásban jelentkezik. A filiszteusok a Kr. e.-i 12. században telepedtek meg Palesztína partjain, a termékeny tengerparti síkságon. A filiszteusok az égei-tengeri népek csoportjába tartoznak. Ámós és Jeremiás könyve szerint Kréta szigete volt őshazájuk (Ám 9:7; Jer 47:4). Telepeik öt erődített város körül (Asdód, Askelón, Ekron, Gát, Gáza) helyezkednek el. Maga Palesztína is a filiszteusoktól kapta a nevét. A filiszteusok Izráel legszívósabb ellenfeleinek bizonyultak a történelem folyamán. A kanaániták mellett Izráel ősi ellenségeinek számítottak, mert igényt tartottak az ígéret földjére. Századok telnek el, míg végre sikerül Izráelnek a teljes fölényét biztosítani a filiszteusok fellett.

Bír. 13,2–23. Sámson születését az Úr angyala jelenti.
Sámson személyének jelentőségéhez tartozik annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy születését Isten előre jelenti. Csak egészen kevesen voltak olyanok az üdvözítés története folyamán, akiknek az élete ilyen módon kezdődött. Izsák, Sámson, Sámuel, Keresztelő János és Jézus születését előzték meg angyali jelenések.
Sámson szülei Dán nemzetségéből származtak. Feltűnő, hogy a 2 v. nem Dán törzséről, hanem „nemzetségéről” beszél. Mivel Dánnak a nemzetségtáblázatok bizonysága szerint csak egy fia volt, ezért a törzs és a nemzetség egybe esett, így mindkét elnevezés geneológiailag jogosult (vö. Gen 46:23; Num 26:42 vö. Bír 18:1.11). Sámson szülei Dán törzsének eredeti törzsi birtokán laktak Közép-Palesztinában. Ezt mutatják a Sámson történetében található összes földrajzi nevek, de az az egyszerű tény is, hogy csak ezen a területen lehettek állandó érintkezésben a filiszteusokkal. A Bír 18-ban leírt esemény még vagy nem következett be, vagy nem érintette Sámson rokonságát. Sámson apjának a neve Manóah, anyjának nevét nem ismerjük. Így nem tudjuk Sára, Anna, Erzsébet és Mária neve mellé sorolni, de hite és hitének bátorsága példaként maradt fenn.

Sámson születésének története azzal kezdődik, hogy az Úr angyala mezei munka közben megszólította Mánóah feleségét. Az asszony eddig meddő volt, de most az angyal fiú születését jövendőli neki. Ezt a jövendőlést azzal egészíti ki, hogy a „gyermek születésétől fogva Isten názirja lesz” (vö. 5.7 v.). Az asszony utasítást kap arra nézve, hogy milyen életmódot folytasson terhessége alatt. Mánóah miután megtudta, hogy az Úr angyalához hasonló jelenségtől kaptak jövendőlést, könyörgött az Úrhoz, hogy újra küldje el követét, mert szeretnék megtanulni, hogy miképpen kell nevelni nagyra hivatott fiukat. Az Úr angyala ekkor újra megjelent a mezőn dolgozó asszonynak, ez elfutott férjéért, most már ketten mennek a jelenés helyére és kérnek tanácsot születendő fiuk nevelésére nézve. A különös vendég válasza azonban újra csak az anya terhesség ideje alatt kötelező életmódjára vonatkozik. Azzal, hogy a gyermek az Úr názirja lesz (5 v.), az Úr angyala már válaszolt a kérdésre. Most azt a rendelkezését erősíti meg, hogy az édesanyának is vállalnia kell a fia megszületéséig a názir életmódot (13–14 v.). Ez a rendkívül gondos előkészület a születendő gyermek rendkívüli isteni megbízatására utal és rendkívüli megbízatását van hivatva előkészíteni. A názir, az Úr felszenteltje (az nzr gyök jelentése: tartózkodni, magát megtartóztatni, önmegtartóztatással magát megszentelni, odaszentelni) nem ihat bort és részegítő italt, sem tisztátalant nem ehet, nem nyírhatja le haját és halottat sem érinthet (vö. Num 6:1–8). A nazirátus törvénye két formában volt ismerős Izráelben, volt egy ideiglenes nazirátus, amely csak egy bizonyos időre szólt, de Sámson példájából látjuk, hogy volt egy egész életre szóló nazirátus is. A Mt 2:23-ban található angyali mondás Jézus nevéről (nazoraios) valószínűleg szintén arra utal szójátékszerűen, hogy Jézus is anyja méhétől Istennek szentelt nazireus volt, akkor is, ha ez nála nem külső szabályok megtartásában mutatkozott. Sámson esetében csak arról tudósít a Bír, hogy nem nyíratta le haját sohasem (16:17). A le nem nyírt haj a názir fején, Isten teremtői szabadságának jele volt. Az Istennek szentelt ember ábrázatának olyannak kellett lennie, ahogyan Isten teremtői kezéből kikerült. A szeszes ital fogyasztása azért volt tilos, mert az ember által keltett mámor esetleg démoni inspirációt eredményezett. Ez a mesterséges inspiráció a pogány vallások papjainál és a hamis prófétáknál szokásban volt. Isten szent embere viszont csak Isten Lelkének ihletése alatt állhat.

Mánóah találkozása az angyallal elibénk idézi a keleti ember vendégszeretetét és emberségét a jövevénnyel szemben. A meghívás és a kecskegödölyéből vagy más fiatal állat húsából készített eledel felkínálása annak a jele, hogy a vendéglátók tudják, rendkívüli vendéggel állanak szemben (vö. Gen 18:7–8; Bír 6:19). A vendég nevének megkérdezése is erre a sejtésükre utal. Különben az udvariasság tiltja, hogy a keleti ember három nap eltelte előtt megkérdezze a vendég nevét. A jövevény a kérdésre így válaszol: „Csodálatos”, azaz nincs neve, csak csodálatos tetteiből lehet megtudni, hogy kicsoda. Többek között ennek a történetnek az értelmezése is hozzájárult ahhoz, hogy Jahve nevét később egyre ritkábban vagy egyáltalán nem ejtették ki. Az ószövetségi kijelentés Istenének nincs emberhez vagy pogány istenekhez hasonló neve. Ő megidézhetetlen és összehasonlíthatatlan Isten (Zsolt 40:6). Mózes is lényegében hasonló feleletet kap, amikor Isten nevét akarja megtudni (Ex 3:14kk.).
Amikor a vendég nem fogadja el a felajánlott ünnepi lakomát, Mánóah – szintén a vendég parancsára – az Úrnak áldozatként bemutatja. A közelben levő kőből oltár lett, ahol az áldozat lángjában felszállt „az Úrnak angyala” (20 v.). Ekkor döbbent rá Mánóah és a felesége, hogy az „Úr angyala” volt az, aki két ízben is náluk járt és beszélt velük. Az Úr angyala az Ószövetségben Jahve egyik megjelenési formája, Jahve képviselője vagy maga Jahve (vö. Gen 18:1–33; Bír 6:22–23). Mánóah megdöbbenve állapítja meg, hogy az Istent látták, és ezért meg kell halniok (22 v.). Felesége azonban világosabb hittel, és a hit nagyobb bátorságával értette a jelenést, tudta, hogy az Úr megjelenése nem halált, hanem áldást és életet, egyben nagy feladatot jelent számukra. Az Úr kegyelmesen lehajolt hozzájuk, kijelentette magát nekik, az áldozatban közösségre lépett velük, különleges szolgálattal bízta meg őket. Nevüket kiemelte az ismeretlenség homályából, életüknek és munkájuknak maradandó értelmet adott. Ez Isten kegyelmes kinyilatkoztatásának értelme.

Bír. 13,24–25. Sámson születése és első indíttatása.
Sámson anyja fiának „nap-ember” elnevezést adta. Egyes exegeták szerint ez a név és viselője Heraklész görög mondahősre emlékeztet. Ha lehetnek is távoli reminiszcenciák és közös vonások a két hős alakjában, azonban Sámson egész személyisége olyan mélyen be van ágyazva az ószövetségi kijelentés theologiájába és üdvtörténeti gondolkozásába, hogy lényegét illetően nem hasonlítható össze Heraklésszel. A gyermek Sámsonról azt olvashatjuk, hogy „az Úr megáldotta”. Az Ószövetség a Gen 1-től kezdve ezzel a mondással jelzi Isten szeretetének gazdag kiáradását teremtményeire és választott eszközeire. A 25 v.-ben egy igen jellegzetes megjegyzést olvashatunk, amely Sámson életének találó jellemzését is adja: „és kezdte az Úr Lelke nyugtalanítani…” Sámson élete valóban állandó nyugtalan tettrekész állapot volt, amelyben mindig készen állott betölteni Istentől rendelt szabadító küldetését: a filiszteusok megfélemlítését és elrettentését az Istentől kapott hatalma erejével. Sámson kegyetlennek látszó tettei azt érzékeltetik a filiszteus elnyomókkal, hogy hatalmuknak és zsarnokságuknak van határa. Ez a határ Isten szabadító szeretete.

Bír. XIV. RÉSZ - Bír. 14,1–20. Sámson házassága és ellentéte a filiszteusokkal.

Amilyen különös és váratlan fordulatokkal teljes a Sámson élete, olyan a házassága is. Timnában, szülőfaluja közelében, megszeretett egy filiszteus nőt. A kor szokása szerint szüleit kéri, hogy bonyolítsák le a szokásos házassági szerződést, azaz vegyék feleségül neki a filiszteus nőt. A szülők először felháborodva tiltakoznak ellene. Érthetetlen előttük, hogy valaki, aki az Úrnak názirja, hogyan vehet a „körülmetéletlen”, bálványimádó filiszteusok közül feleséget. Izráel közelében lakó népek, mind sémi népek voltak, akik körében szokás volt a körülmetélés. Egyedül a filiszteusok voltak körülmetéletlenek, ui. az égei tengeri népek nem gyakorolták ezt a keleti szokást. Szülei azonban nem tudták, hogy Sámsonnak ez a szándéka „az Úrtól” van, ui. házassága révén kerül majd kapcsolatba és egyben ellenséges viszonyba népe nyomorgatóival. 3–9 v. Sámson hatalmas ereje akkor mutatkozik meg először, amikor szüleivel Timnába megy leendő feleségéhez. Azt olvassuk, hogy amint egy oroszlánkölyökkel találkozott, „megszállta az Úr Lelke”, és kettészakította a vadállatot. Hazafelé menet Timnából a kettéhasított oroszlán tetemében egy méhrajt talált és mézet. Ez ad neki alkalmat arra a találós kérdésre, amellyel a lakodalma alkalmával zavarba fogja ejteni a filiszteus násznépet.

10–20 v. Sámson lakodalma a keleti mennyegzők szokásos keretei közt folyt le. Hét napig tartott, amelyen a szertartások vezetését a vőfély, „a vőlegény barátja” végezte. A mennyegzői táncok mellett sok tréfás vers és találós kérdés is elhangzott. Sámson ennek kapcsán tett fel egy találós kérdést, amely az oroszlán tetemében talált méz láttán fogamzott meg benne: „Étel jött ki az evőből, édes jött ki az erősből”. Sámson a megfejtésnek feltételeket szabott. Azt ígérte, hogy ha megfejtik, a jelenlevő harminc férfinak egy-egy ruhát ad. De ha nem tudják megfejteni, akkor a násznép köteles neki harminc öltöző ruhát adni. A filiszteus násznép, mivel képtelen volt Sámson találós kérdését megfejteni, feleségét kényszerítette rá, hogy tudakolja meg Sámsontól a találós kérdés megfejtését, ui. a harminc öltöny ruha anyagi romlásba döntötte volna a részvevőket. Sámson ugyan felesége unszolására elárulja a kérdés értelmét, de bosszúból harminc filiszteus férfit öl meg, és fosztja meg őket ruháiktól, hogy megfizethesse tartozását. Haragjában otthagyta feleségét és visszament apja házához. De nem is lett volna neki tanácsos az askelóni eset után a filiszteusok közt maradnia. Sámson apósa viszont férjhez adta Sámson feleségét a vőfélyhez, a „vőlegény barátjához”. Az após a történtek után méltán remélte, hogy nem lesz többé dolga Sámsonnal, ráadásul kettős hasznot húzhat a lánya kétszeri férjhezadásával. Ez az ügy újra okot szolgáltat Sámsonnak a bosszúra.

Bír. XV. RÉSZ - Bír. 15,1–8. Sámson felgyújtja a filiszteusok földjének termését.
Sámson házassága ún. sadika-házasság lehetett, amelyben az asszony az apa házánál marad. Ezért Sámson részéről magától értetődőnek látszik, hogy haragja elmúltával visszamegy apósa házához. Ő tudja, amit a filiszteusok még nem tudnak, hogy neki nincs oka félelemre a filiszteusok között sem. A békülést a magával vitt kecskegödölyével akarja egyengetni. Sámsont azonban apósa nem engedi „bemenni” a feleségéhez, sőt tudtára adja, hogy le kell mondania az asszonyról, mert az már más férfi, a lakodalmas vőfély felesége lett. Az apósa félelmében felajánlja az asszony húgát. Sámson azonban nem fogadja el az ajánlatot, mert érzi, hogy méltánytalanság történt vele. Nemcsak anyagi kár érte, hiszen tetemes összeget kellett fizetnie feleségéért, hanem gúnyt űztek belőle azzal, hogy a vőfélyhez adták feleségül. Hiszen éppen a „vőlegény barátjának” lett volna a kötelessége, hogy a menyasszonyra vigyázzon és a vőlegényhez vezesse. Sámson nagy haragra gerjedt, és úgy gondolta, hogy most már méltán áll bosszút a filiszteusokon.

Kegyetlen tréfát eszel ki. A farkukkal összekötözött rókák közé égő tűzcsóvákat köt és az állatokat a filiszteusok gabonatábláiba, szőlőibe és olajligeteibe engedi. Mivel éppen aratás ideje van (május–június hónap Palesztinában), a kár igen nagy, különösen a gabonában. Az ellenség terménye megsemmisítésének ezt a módját, mint harci eszközt alkalmazták a mameluk szultánok a 14. században. Mivel a farkuknál összekötözött állatok két ellenkező irányba igyekeztek, útirányukat nem lehetett kiszámítani, szinte lehetetlen volt elfogni őket és védekezni a tűzvész ellen.

A filiszteusok a kor szokása szerint – a kollektív felelősségrevonás értelmében – a tettes családján álltak bosszút, akkor is, ha azok nem voltak közvetlen okai a történteknek. Megégetik Sámson apósát és feleségét, akik végső fokon a szerencsétlenség okozói voltak, amiért csúfot űztek Sámsonból. A filiszteusoknak ez a tette újabb bosszút vált ki Sámson részéről. Sámson apósa és jog szerinti felesége elpusztításáért „válluktól a tomporukig elverte” a gyilkosokat, ez a kifejezés azt is jelentheti, hogy agyonverte őket. Ezek után Sámson egy nehezen hozzáférhető barlangban, az etámi sziklahasadékban lakott, hogy megmeneküljön a filiszteusok dühétől. Etám, júdeai város, Bethlehemtől délre, kissé távolabb volt a filiszteus határvidéktől, mint Sámson szülőfaluja.

Bír. 15,9–19. Sámson hőstette Lehiben.
A filiszteusok Sámson kiszolgáltatását kérik, az izraelitáktól. A filiszteus uralom fölényét mutatja, hogy az izraeliták ellentmondás nélkül készek engedni a filiszteusok kívánságának. Háromezer izraelita férfi indul el Sámson elfogására. Sámson ellenkezés nélkül megadja magát, azonban egy feltétellel, ha honfitársai nem ölik meg, csak megkötözik. Amikor annak a helynek a közelbe értek, ahol a filiszteusok várták Sámson kiadatását, és diadalordítással fogadták a Sámsont hozó izraelitákat, Sámsont „megszállta az Úr Lelke” és a kötelékek úgy pattantak le róla, mint ahogyan a lenrost a tűzben szétmállik. Egy ki nem száradt, azaz friss szamárállkapoccsal, amelyet Sámson éppen kéznél talált, ezer filiszteust ölt meg. Sámson győzelmét versben foglalja össze (16 v.). Sámson nem csak hatalmas erejű, hanem művész-lélekkel megáldott ember is volt. A helyet, ahol ezt a győzelmet aratta „Rámat-Lehinek” (állkapocs-magaslat) nevezte el.

A rettenetes harc után Sámsonon halálos szomjúság vett erőt. Víz azonban nem volt a környéken. Isten ekkor azzal mutatta meg szabadító hatalmát, hogy forrást fakasztott szolgájának. Sámson ezt a forrást „Én-Hakkóré”-nak (kiáltó-forrás) nevezte, mert az Úrhoz kiáltott és meghallgatta.

Bír. 15,20. Sámson húsz esztendeig Izráel bírája.
Ez a megjegyzés még a tizenhatodik részben is visszatér (31 v.). A Sámsonról szóló történetekben nem olvasunk arról, hogy bírói tevékenységet folytatott volna. Azonban nem lehetetlen, sőt természetesnek látszik, hogy Sámsontól, aki tetteiből és szavaiból ítélve, nemcsak erős, hanem eszes ember is volt, peres ügyekben sokan tanácsot kértek Izráelben. De a „bíró” szó másik értelmében (azaz: „szabadító”) is lehet őt bírónak nevezni, mert tettei Izráel elnyomóinak, a filiszteusoknak az elrettentésére szolgáltak.

Bír. XVI. RÉSZ - Bír. 16,1–3. Sámson Gázai hőstette.
A Bír szerzője elfogulatlanul ír arról, hogy Sámson Gázában beleszeretett egy parázna nőbe és bement hozzá (vö. Gen 38:15kk.). A filiszteusok észrevették és lesben álltak, hogyha kijön a házból, megölik. A keleti vendégjog szokásokból érthető, hogy miért nem törtek rá a házban. Sámson észre veszi a filiszteusok szándékát, figyelmüket elkerülve eltávozik a házból és Gáza városának a várkapuját kitépi sarkaiból és zárából, és felviszi egy kb. 60 km távolságban levő hegytetőre, Hebronnal szembe. Ezzel a szinte tréfásnak mondható hőstettével mutatja Istentől kapott erejének fölényét. Sámsonnak ez a tette, félelmetes erejének bizonyságaként figyelmeztetésül szolgál a filiszteusoknak.

Bír. 16,4–22. Sámson elárulja erejének titkát Delilának és a filiszteusok fogságába esik.
A filiszteus nőkkel való kapcsolata végül is vesztére lesz Sámsonnak. A filiszteusok fejedelmei (valószínűleg az öt város fejedelme) ajánlatot tesznek Delilának, 1100 ezüst pénzt ígérnek neki, ha segít megtudni Sámson erejének titkát, és ezzel lefegyverezi a rettegett ellenséget. Delilában nagyobb a pénz szerelme, mint Sámson iránt érzett szeretete, ezért mindent megtesz Sámson titkának kikutatására. Sámson Delila kérdésére három ízben is félrevezető dolgokat mond ereje forrásáról. A még nyers és használatlan kötelek azzal a mágikus hittel állanak kapcsolatban, hogy még különös életerő van bennük. Ezért látszik valószínűnek Delila előtt Sámson vallomása. Sámson azonban minden kötelet széttép, és a szövőszékhez szegezett hajfürtjeit is kiszabadítja. Sámson a szövőszék mellett aludt, a szövőszék a „zugolyszegek” segítségével a földhöz volt erősítve. Delila méltán hihette, hogy a szövőszéken levő vászonba beleszőtt hajfürtőknél fogva Sámson a ráleselkedők könnyű zsákmánya lesz. A hetes szám szent szám, egyben varázsszám is, amelyet megtudva azt hitte Delila, hogy Sámson titkának birtokába jutott.

Sámson végül is enged Delila állandó unszolásának és elárulja názir voltának titkát. Istentől kapott ereje könnyelmű kiszolgáltatásával olyanná lett „mint bármelyik más ember” (16:17), azaz mint bármelyik közönséges ember. Ez azért történt, mert „az Úr eltávozott tőle” (16:20). Sámson erejének is van határa. Ereje addig marad meg, amíg ő maga hű marad erejének forrásához, teremtő és szolgálatra elhívó Istenéhez, és ennek az Istennek a parancsához. Sámson kiszolgáltatta titkát, Istenhez való kapcsolatának jelképét. Ezzel beteljesedett rajta annak az embernek szomorú sorsa, aki kincseit a disznók elé dobja (Mt 7:6).

Ekkor a filiszteusok elfogják, kiszúrják a szemét, leviszik Gázába, régi győzelmének színhelyére, és ott, a börtönben malmot kell hajtania, azaz rabszolga és női munkát végeznie bilincsbe verve. Ennél mélyebb megaláztatás a hős férfit nem érhette.
A 22 v.-ben rövid megjegyzés történik Sámson növekvő hajára. Sámson hőstetteinek sora még nem zárult le. A megjegyzés sejteti, hogy újabb veszély közeledik a filiszteusokra.

Bír. 16,23–31. Sámson halála és temetése.
A filiszteusok kettős ünnepet ülnek, az egyiket Dágon istenük tiszteletére, a másikat Sámson foglyulejtésének örömére. Dágon ősi sémita isten, a gabona istene. Tisztelete már a Kr. e.-i 15. század Mezopotámiájából ismert. A filiszteusok mint kanaánita istent a Palesztínába költözésük után vették át (vö. 1Sám 5). Az ünnepi mámorban valakinek az az ötlete támad, hogy hívják elő Sámsont, hogy „szórakoztassa” őket. Sámsont, mint tréfacsinálót ismerték és remélték, hogy szellemes mondásaival, esetleg erőmutatványaival majd szórakoztatja az ünnepi sokaságot, vagy egyszerűen az idétlen vakká vált, egykori félelmetes ellenség látásával akarták teljessé tenni ünnepi örömüket. Sámson, az Úr názirja nem vállalta ezt a szerepet. Újra tudatában volt küldetésének. A bűne miatt támadt nyomorúságában újra magára talál és Istenhez folyamodik. Az Úrhoz fohászkodott erőért, hogy még egyszer bosszút állhasson népe elnyomóin, a filiszteusokon. Megragadta és kidöntötte a palotát tartó két főoszlopot, amelyben az ünneplő sokaság volt. A palota rászakadt, de vele együtt a háztetőn és a házban levők is elpusztultak, mintegy háromezren. Halálában „többet juttatott halálra”, mint életében. Rokonsága hazavitte holttestét, és atyja Mánóah sírboltjába temette el, mert a kor hite szerint nagy szerencsétlenségnek számított, ha valakit idegenben kellett eltemetni. A temetése mutatja, hogy nem álltak mögötte tömegek. Inkább magános hős volt, mint népvezér.

Sámson története nem morális példatár. Emberi történet, amely Isten megszentelő s bűnbocsátó irgalmából betagolódik az üdvtörténetbe. Ebben az értelemben első ő abban a sorban, amelynek tagjai: Sámuel, Saul, Dávid és Salamon. Ilyen értelemben emlegeti Zsid 11:32 a hit hősei között. Az egyházi atyák allegórizáló módszerükkel Jézus egyik őstípusát látják benne. Ez az exegetikai módszer idegen a Biblia lényegétől és üdvtörténeti szemléletétől, ezért nem követhetjük, de valljuk, hogy Sámson minden erényével és gyarlóságával együtt, csak úgy, mint Isten többi választott embere az üdvözítés történetének a nagy összefüggéseiben a tökéletes szabadításra és a tökéletes szabadítóra mutat. Az általuk végzett szabadítás Jézus Krisztus felé mutató jel, reménység és segélykiáltás.

Bír. XVII. RÉSZ - A Bír két függeléke, 17–18. és 19–21. részekben, nem tartozik szorosan a bírák történetéhez.
Nincsen szó bennük bírákról, csak a szövetséges népről. Mindkettő Izráel szövetségszegéséről szól, abban a korban, mikor még nem volt király Izraelben. Egyik történet az Istennel szemben, a másik a szövetséges társsal szemben elkövetett szövetségszegésről szól. Mindkettő a bírák korának jellemzése, annak a kornak a leírása, amikor erős központi hatalom hiányában, nem volt aki elrettentse és eleve elriassza a szövetség megszegőit, amikor mind istentiszteleti, mind erkölcsi téren messzemenően az emberi önkény uralkodott. Az első elbeszélés a Dánban keletkezett törvénytelen szentély eredetéről szól. A történetet a Bír-ben található formájában Júdában, minden valószínűség szerint jeruzsálemi papi körökben őrizték meg. Ezt bizonyítják az elbeszélés theologiai szempontjai, a törvénytelen szenthely elleni polemia, valamint a 18:30-ban található adat, amely az északi országrész pusztulásáról tudósít.

Bír. 17,1–6. Miká bálványképe és szenthelye.
A 17. rész bevezetés a törvénytelen szenthely keletkezésének történetéhez. Egy Efrajim hegyvidékén élő ember, Miká (az 1 és 4 versben Miká-jéhu – Ki olyan mint Jahve) ellopta anyjának pénzét, ezeregyszáz ezüst pénzt. Tetemes összeg lehetett, mert a későbbiekben látjuk, hogy elegendő volt templom, bálványkép és egész kultuszi felszerelés elkészítéséhez. A Sámson elárulásának is ezeregyszáz ezüst pénz volt a díja (16:5). Úgy látszik, hogy a Sámson vérdíjának összege a gonosz célra fordított és megátkozott pénz szimbólumává lett Izráelben. Keleten ismerős egy legenda a Júdás-pénz vándorlásáról, amely a Gen 37:28-ban leírt eseményekkel kezdődik el. Nem lehetetlen, hogy egy ilyen legenda állt a Miká lopott pénze mögött is. Az összeg mindenesetre célzás arra, hogy a bűnösen szerzett pénz bűnt szül.
Miká anyja megátkozta a pénzt és a tolvajt. Miká erre megijed és visszaadja a pénzt az anyjának. Mikor kiderül, hogy a fiú a tettes és a megátkozott, az anya rémül meg. Hogy elfordítsa a fiáról az átkot, a pénzt „szent célra” ajánlja fel, bálványt készíttet belőle. A „faragott és öntött bálvány”, fából kifaragott és ezüstlapokkal beborított istenkép lehetett. A bálványnak házi szentélyt is építettek, efódot, azaz papi ruhát és jóslásra használt teráfokat, kisméretű istenképeket is készítettek (vö. Ex 28; Gen 31:19kk.). A házi szentély a jeruzsálemi templom megépítése és az istentisztelet centralizálása előtt, önmagában véve nem volt bűn, ha az csak egy oltárból állott, vagy ha a szentélyben nem volt más egy oltáron kívül, amelyen a családfő, vagy ha volt helyben lévita, áldozatot mutatott be Jahvénak. Viszont a bálványkészítés tiltott volt a szövetségi törvényben (Ex 20:4; Deut 27:15). Miká szentélye nem Baál szentély volt, Miká neve is arra vall, hogy Jahve tisztelője volt. Viszont szentélyében mégis pogány módra folyt az istentisztelet. A 2. parancsolat ui. nemcsak a bálványok készítését tiltja, hanem az egy élő Isten bármilyen kiábrázolását is (Ex 20:4–6). Áron, Miká és Jeroboám vétke nem az volt, hogy idegen isteneket imádott, hanem az, hogy Jahvéból bálványt csinált. Minden bálványkészítés és bálványtisztelet kapcsolatban van a mágiával. Ez a magatartás, amely hívő engedelmesség helyett „bírni” akarja az Istent, bűn Jahve szuverén hatalma és kegyelme ellen (Ex 32; 1Kir 12:28kk.). Minden olyan törekvés, amely Istent és az ő szabad szeretetét intézményesíteni akarja, formák közé merevíteni, emberek által ellenőrizni és kiszolgáltatni, minden időben Isten ítélete alá esik. A kultusz, az istentisztelet nem cél, hanem eszköz Isten ítéletes és kegyelmes akarata és szeretete kiáradásának érdekében, olyan eszköz, amely nem válhat bálvánnyá és amelyben nem lehetnek bálványaink, nemcsak materiális, de lelki értelemben sem.
A felsorolt kultuszi kellékekből ítélve Miká szentélye a pogány tévelygés gyűjtőhelyévé lett. Jahve pogány módon történő imádása jellegzetes valláskeveredés, szinkretista jelenség. Miká fiai közül választott papot. A felavatás terminusául az 5 v. ezt a kifejezést használja: „megtöltötte a kezét”. Ez a kifejezés egy tisztségbe való beiktatásnak a jellegzetes terminusa. A felavatott megkapja mind az eszközöket, mind a felhatalmazást szolgálata elvégzéséhez. Az a szokás, hogy valaki a családból végezze az istentiszteletet, nem volt egyedülálló eset a templom megépítése előtti korban. Bár a pappá avatás túlment a megengedett határon, mert a Lévinek adott tiszt megsértését jelentette. Ezt érezhette Miká is, amikor alkalom adtán fia helyett egy lévitát fogad papjául.

Bír. 17,7–13. Miká Lévita papot szerződtet szentélyébe.
A júdei Bethlehem nem volt lévita város (vö. Józs 21:9–16), ezért volt ott jövevény a lévita, aki jobb megélhetést keresett magának Efrajim vidékén. A Leviticus könyve, valamint Ex 28 ősi bizonyság arra nézve, hogy a papság tisztsége Lévi fiaira, különösképpen Áron nemzetségére bízatott. Az igaz és helyes istentisztelet, a szövetség törvényeinek a megőrzése volt az a szent feladat, amit a léviták Izrael egész története folyamán nagy hűséggel végeztek. Most azonban egy lévita és leszármazottjai hamis istentisztelet bűnébe keverednek. Miká a lévita szerződtetésével rangossá akarja tenni és törvényesíteni házi szentélyét. A lévitát „atyjává” teszi. A pap megszólítása keleten: „atyám”, vagy „atyánk” (abuna). Bizonyos keresztyén felekezetekben ma is megtalálhatók ennek az ószövetségi és ókori keleti szokásnak a maradványai, amikor a papot így szólítják meg: „atya”, „atyám”, a lelki atya értelmében.
Feltűnő, hogy sem Mikának, sem a lévitának nem okoz egy pillanatra sem lelkiismereti kérdést a Jahve-bálványszentély működése. Ha nincs határozott iránymutatás és vezetés istennépe között, elvész a lelkiismeret érzékenysége és meggyengül az ítélőképesség, amellyel jó és rossz, igaz és hamis közt különbséget tud tenni az ember. Miká a hamis istentiszteleti kultusz létrehozása és a lévita szerződtetése tényében különös isteni ígéretet lát (13 v.), és reméli, hogy jót fog vele tenni az Úr. Hamis reménység az, amely a lopás, átok, törvényszegés és bálványkészítés után jót remél.

Bír. XVIII. RÉSZ - Bír. 18,1–10. Dán törzsének egy része új törzsi birtokot keres.
A törzsekre vonatkozó jövendőlések szerint Dán törzsének legfőbb jellemző tulajdonsága a bátorság és vakmerőség (vö. Gen 49:16k.; Deut 33:22). Józs 19:40kk. szerint Dán törzse megkapta a maga birtokát Palesztína középső részén. Sámson története még Dán eredeti törzsi területén játszódik le. A törzs egy része azonban, amelyiknek nem jutott megfelelő osztályrész, vagy nem tudta azt birtokba venni az őslakók és filiszteusok miatt, a kanaániak által gyérebben lakott területen, északon, termékeny földet keres magának új törzsi birtokul. Az új birtokot kereső csoport Cóárból és Estáólból, amely helységek a törzs politikai életének a központjai lehettek, kémeket küld északra, akik a Jordán forrásvidékén fekvő Lajis várost alkalmasnak tartják letelepedésre. Lajis város lakói a „szidoniak módján” éltek (7 v.), azaz békés kereskedő és iparűző életet folytattak, nem voltak hadban járatosak, ezenkívül szövetségeseik és rokonaik is távolabb voltak.
A kémek Lajis kikémlelésére indulva, Efrajim földjén mentek át, és Miká házánál töltöttek egy éjszakát. Dialektusáról felismerték a bethlehemi lévitát, és megtudták tőle, hogy a Miká házi szentélyének a papja. Jóslatot és áldást kértek tőle vállalkozásukhoz. Mindkettőt megkapták. Mivel a jóslat beteljesedett, emlékezetükbe vésték a szenthelyet, ahol a kedvező jóslatot kapták.

Bír. 18,11–31. Dán törzsének harcosai elrabolják Miká szentélyét, és felállítják az elfoglalt Lajisban.
A 11 v. szerint az új hazát keresők csoportja hatszáz fegyverforgató férfiból és családtagjaikból állt. A kor szokása szerint a nők és gyermekek számát nem jegyzi fel az író. Ez a szám a törzsnek csak egy kicsiny százaléka lehetett, még akkor is, ha a Num 1:39 és 26:43 adatait és később népszámlálás visszatükröződésének tartjuk, amely szerint Dán törzsében kb. hatvanezer fegyverforgató férfi volt. Mivel a kémek Lajist rendkívül alkalmasnak találták lakhelynek, ezért késedelem nélkül táborba száll, és honfoglalásra indul a csoport. A gyülekezés helye, Kirjat Jearim (Jeruzsálemtől északnyugatra kb. 10 km távolságra fekvő hely). Innen indulnak el az Efrajim területén át vezető fő útvonalon észak felé. Amikor Miká házához érnek, az öt ember, aki előzetesen már járt ott, felhívja a honfoglalásra indult harcosok figyelmét a szentélyre, amelyet a jóslat beteljesedése következtében hasznosnak és hathatósnak véltek. Amíg egyesek köszöntik a lévitát – ez ui. elég hosszú és bonyolult ügy keleten – a már jártas öt férfi, bizonyára a ház külső lépcsőjén felmenve a szentélybe, elviszi annak berendezését. A lévitát pedig nagyobb jövedelem és tisztség ígéretével könnyen ráveszik arra, hogy velük, ill. a szentély berendezésével menve, otthagyja előbbi kenyéradóját, Mikát. Egy törzs papjának lenni nyilvánvalóan nagyobb jövedelmet jelent, mint egy családi szentély papjának. Miká, amikor észreveszi a szentélye kincseinek és papjának elrablását, kivonul a rablók után, de a felfegyverzett és túlerőben levő tömeg elől kénytelen meghátrálni, még azt a jogát sem ismerik el, hogy vádolja a tolvajokat. A tolvajlással, a hamis istentisztelettel, a szövetségi törvény megszegésével kezdődött szentély történetében ezzel az esettel is halmozódnak a bűnök. Dán fiainak cselekedetét egyedül az ököljog igazolja. A lévita hálátlanul és hűtlenül otthagyja előbbi gazdáját, mert nem Jahve papja, csak béres, akit a rang és jövedelem érdekel. Jogi zűrzavar, rablás, hűtlenség, pogány elképzelések, hamis istentisztelet törzsi szinten jellemzik a kort és terhelik egyre inkább a Lajis-Dánban felállítandó, későbbi királyi szentély történetét.

Dán törzsének harcosai lemészárolják a gyanútlan és békés Lajis lakóit, a várost elfoglalják és a törzs ősatyjáról Dánnak nevezik. Az ilyen módon alapított városban állítják fel a lopott és megátkozott pénzből keletkezett és elrabolt szenthelyet, amelynek a papsága ugyan Mózesre vezeti vissza eredetét, de valójában törvénytelen istentiszteleti helyen hamis istentisztelet végez. Gerson, Ex 2:22 szerint (vö. 18:4) Mózes elsőszülött fia. A szetélyben elhelyezett bálványok Saul koráig, a silói szentély pusztulásáig szolgálták a hamis istentisztelet céljait. I. Jeroboám, a kettészakad birodalom északi részének első királya Dánba aranyborjú szobrokat állítatott (1Kir 12:28–29 vö. Ex 32). Így teljesedett ki Miká tévelygése az egész északi országrész, Izráel hamis istentiszteletévé.
Miká tévelygése azért szülhetett ilyen gyümölcsöket, mert „ebben az időben nem volt király Izráelben” és „mindenki azt cselekedte, amit jónak látott” (17:16 v.). Amikor a szentíró utal az északi országrész fogságba vitelére, kifejezi azt a meggyőződését, hogy szoros kapcsolatot lát a hamis istentisztelet és az északi törzsek pusztulása között. Igaz, hogy a déli országrész is később (Kr. e. 586) elpusztult, de a maradék, amelyet egyben tartott Jahve igaz tisztelete és ismerete, visszatért és felépítette a jeruzsálemi templomot. Viszont a Kr. e. 722-ben Asszíria által elhurcolt északi tíz törzs nyomtalanul felszívódott a pogányok között. Az istentisztelet kérdése nem mellékes kérdés. Az igaz istentisztelettel áll vagy bukik Isten választott népe.

Bír. XIX. RÉSZ - A 17–18. részek a vallási és jogi zűrzavarról, a 19–21. részek pedig arról az erkölcsi zűrzavarról írnak, amelyik a királyok kora felől nézve a bírák korát jellemezte. Egyúttal azonban arról is bizonyságot tesz a történet, hogy bármilyen nagy is a zűrzavar Isten népe között, az szövetség Istene helyén van és rendet teremt.

Bír. 19,1–10. Egy lévita visszafogadja bethlehemi mellékfeleségét.
Egy Efrajim hegyvidékén jövevényként élő lévita mellékfeleséget (nem teljes jogú feleséget) vett magának a júdeai Bethlehemből. Az asszony házasságtörést követett el, elhagyta férjét és hazatért atyjához Bethlehembe. A férj egy idő múlva megbocsátott az asszonynak, elment hozzá és helyreállította a házasságot. Az após napról napra marasztotta a vőt házánál. Ez a rendkívüli barátságos marasztalás a keleti ember vendégszeretetének jellegzetes megnyilvánulása. De az is lehet, hogy az apa ott akarta tartani a vőt házánál, és nem akart lemondani lányáról. A „falat kenyér” a két fő étkezésnek jellegzetes kifejezése (5 v.). Amíg az elkészítésére és megsütésére vártak, időről időre eltelt egy nap.
A lévita magatartásának leírásából, ki nem mondottan is látszik a szentíró szándéka. Rámutat arra, hogy ezekben a zűrzavaros időkben is voltak olyanok Izráelben, akik értették a szövetség igéinek lényegét, és értették az irgalmas, a bűnösnek megbocsátó isteni szeretet titkát.

Bír. 19,11–21. A lévitát Gibeában csak egy jövevény fogadja be.
A lévita az ötödik nap estéjén indul hazafelé Efrajim hegyvidékére. Feleségével és szolgájával alkonyatra Jeruzsálemig jutott, de nem akart ott megszállni, mert Jeruzsálem urai akkor még a jebusziak voltak. Azt remélte, hogy egy közeli izraelita helységben nagyobb biztonságban töltheti az éjszakát. Mivel Palesztinában a naplemente után hirtelen áll be a sötétség, kénytelenek voltak ott megszállni, ahol a naplemente meglepte őket. Nem jutottak el Rámáig (kb. 8 km északra Jeruzsálemtől), csak Gibeáig, ezért ide tértek be szállást keresni. Gibea, azonos a később Saul Gibeája nevezetű benjáminita várossal, 6 km távolságban északra Jeruzsálemtől (vö. 1Sám 11:4; 15:34). Kiderült azonban, hogy gibea lakóiból kiveszett nemcsak a szövetség rendeléseinek tisztelete, a szövetséges társ iránti szolidaritás érzése, hanem az emberség legalapvetőbb megnyilvánulása is, a vendégszeretet. Gibea lakói közül senki nem fogadta be az utasokat éjszakai szállásra. Ezért a város piacterén táboroztak le és készültek éjszakai pihenőre. Más városba menni már nem lehetett, mert a falakon kívül maradt utas ki volt szolgáltatva a rablóknak. Végre egy olyan ember fogadta be őket házába, aki maga is jövevény volt Gibeában. Gibea lakói közül egyetlen igaz sem akadt a jövevényen kívül. Mint egykor Sodomában egyetlen igaz ember volt, a jövevény Lót (vö. Gen 19), úgy Gibeában most egyetlen ember volt, akiben élt az istenfélelem és az emberszeretet. A vendégbarátság íratlan törvényei szerint a házigazda ellátta az utasokat mindennel, amire szükségük volt, az embereket és a teherhordó állatot élelemmel. A lábmosás is a vendéglátáshoz tartozott. A tűző naptól megforrósodott, sziklás utakon mezítláb vagy saruban jártak az emberek. A lábakat megviselte az út, porosak voltak, a bőrük repedezett. A lábmosás felüdülés és gyógyulás volt ilyen körülmények között, a vendég iránti figyelmesség első jelei közé tartozott (vö. Gen 24:32 vö. Lk 7:44).

Bír. 19,22–30. Gibea lakóinak gyalázatos tette.
Rövidesen az is nyilvánvalóvá lett, hogy Gibea lakói nem különbek Sodoma lakosainál. A drámai gyorsasággal pergő események több vonásukban párhuzamba állíthatók a sodomaiak bűntettével. A gibeai férfiak összegyűlnek a vendéglátó ház előtt és a férfi vendég kiadását követelik, hogy vele homosexuális üzelmeket folytassanak. A vendéglátó gazda látva a támadók elvetemültségét és kérlelhetetlenségét, felajánlja nekik lányait a vendég helyett. A vendégei bztonsága fontosabb neki gyermekei biztonságánál, becsületénél és életénél. A lévita, hogy megmentse a vendéglátó gazdát, felajánlja feleségét. A gibeaiak az idegen megrontása helyett megelégednek felesége megbecstelenítésével. A megbecstelenített asszonyt olyan mértékben elgyötrik, hogy az, amikor hajnalban a vendéglátó ház küszöbéig vonszolja magát, a küszöbön holtan rogy össze.
Az ügy ettől kezdve már halálos komolyra fordul. A szövetségi jog ilyen durva megsértése, egy ember egyéni sorsából az ügyet közüggyé avatja. A férj megdöbbentő, de a kortársak számára beszédes módon adja tudtul és bizonyítja a gibeaiak megtorlást kívánó vétkét: A holttestet tizenkét darabra vágja, és megküldi Izráel mindenik törzsének. A hatás: egyetemes megrendülés és elszörnyedés. Egyértelműen megállapítja az egész nép, hogy ilyen gyalázatos megszegése a szövetségi jognak még nem történt, mióta Izráel az ígéret földjére lépett. A szövetségi jog ellen való vétség azt kívánja, hogy az egész nép együtt vizsgálja ki a bűntettet és torolja meg a vétket. Az ilyen jellegű bűn Jahve ellen való vétek, aki Egyiptomból szabadította ki népét, szövetséget kötött vele, törvényt adott neki. Jahve Izráelt pap-néppé tette, hogy hirdesse a pogányok között az élő Isten ismeretét, hatalmas szabadító tetteit. A gibeaiak gyalázatos tette szégyent hoz Jahve nevére és Izráelre egyaránt a népek világában, és hitelvesztetté teszi az élő, szent és igaz Istenről szóló hitvallást.

Bír. XX. RÉSZ - Bír. 20,1–11. Izráel vezetőinek tanácsa elhatározza Gibea megbüntetését.
A gibeaiak páratlan bűntettének hallatára „egy emberként” gyűlt egybe az egész Izráel Micpába. Dán, Beérseba és Gileád földrajzi meghatározással azt akarja az elbeszélő mondani, hogy északtól-délig és kelettől nyugatig, tehát az egész Izráel, kivétel nélkül. Mégis volt egy kivétel a Benjámin törzse, amelyik hamis szolidarítást vállalt a bűnösökkel és nem ment el Izráel szövetségi törzsi gyűlésébe. Micpa, Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő helység, nem messze Gibeától, Micpa a királyság előtti korban és a babiloni fogság idején fontos politikai döntések helye volt Izráelben (1Sám 7:5–14; 10:17; 2Kir 25:23–26). Miután a törzsi szövetség hatalmas erővel működésbe jött, mintegy négyszázezer harcos gyűlt egybe, előállott a lévita és az „oszlopos emberek”, a vezetők tanácsában, előadta panaszát és elbeszélte a gibeaiak gaztettének részleteit. Amikor ezt meghallották, „egy emberként” elhatározták Gibea felelősségre vonását. Elhatározták, hogy „annak a bolond dolognak megfelelően” cselekednek Gibeával, tehát fajtalan és perverz magatartásukat, hasonló visszás tettel viszonozzák, és a nem a szövetségi hűség és szolidarítás szerint bánnak vele. A háborúra körültekintően felkészülnek, amikor a sereg tíz százalékát a „hadtápvonal” ellátására rendelik.

Bír. 20,12–17. Benjámin ellene szegül a törzsi szövetség akaratának.
Mivel szerették volna elkerülni a nagyobb vérontást, és az ártatlanok megbüntetését a vétkesekkel együtt, ezért a törzsi szövetség követeket küld Benjámin törzsének vezetőihez a bűnösök kiszolgáltatása ügyében. Benjámin törzse azonban a törzsi, vérségi kapcsolatot kötelezőbb erejűnek tartja, mint a szövetség igéinek parancsát és az igazságot. Isten népének cselekvését nem a „vér szavának”, hanem Isten szavának kell meghatározni. A bűnösök kiszolgáltatása helyett az egész Benjámin törzse fegyvert fog a bűnösök védelmében, ezzel cinkosságot vállal velük, bűnük és büntetésük részesévé lesz. Huszonhatezer harcképes férfi harcra készül Izráel egyesült serege ellen. Benjámin harcosai között volt hétszáz „balkezes” parittyás, akik „nem hibáztak” (16–17 v.). Úgy látszik, hogy Benjámin törzsi adottságai közé tartozott, hogy sok „balkezes” volt közte (Éhud is ilyen volt vö. 3:15). Ez a tulajdonság a jobb kéz használatához szokott emberekkel szemben nagy előnyt jelentett a harcban. Benjámin főként ezekben a félelmetes harcosokban bízott, akik koruk mesterlövészeinek számítottak, amikor szembe helyezkedett a többi törzs akaratával.

Bír. 20,18–48. Izráel serege a kezdeti vereség után teljes győzelmet arat Benjámin törzse felett.
Mielőtt Izráel serege elindult Benjámin ellen, Bételben „megkérdezték az Istent” (18 v.). A bételi orákulum-kérés oka, hogy ebben az időben ott volt a szövetség ládája (27 v.), Fineás főpappal együtt. Fineás nevének említése közvetlenül a honfoglalás utáni időkben utalja az eseményt. Mivel más tudósítások szerint a szövetség ládája a bírák korában Silóban volt (vö. Józs 18:1; 1Sám 1:3; 3:3; 4:1), lehetséges, hogy a sátor és a láda vándorló szentélyként szerepelt, ezért a bételi ősi szenthelyen is felállíthatták. Isten „megkérdezésére” azt a választ kapják Izráel fiai, hogy Júda indítsa el a harcot Benjámin ellen. A törzsek között az elsőség felelősséggel, példamutatással és áldozattal jár együtt. Az első ütközetben Izráel seregei maradtak alul. Benjáminnak előnyt jelentett az ismerős terep, félelmetes parittyásai a 21 v. szerint huszonkétezer embert terítettek le Izráel seregéből. Ezután a kudarc után újra megkérdik az Urat Bétélben, hogy folytassák-e a harcot Benjámin ellen, aki ha bűnös is, mégis „atyafi”. Az Úr parancsa a harc folytatása. A második összetűzés eredménye is kedvezőtlen Izráel egyesített seregeire nézve: tizennyolcezer ember veszteség. Izráel seregét már megtizedelte Benjámin serege. Ekkor bizonytalanná válnak döntésük helyességében és Bétélben áldozatokat hoznak, és újra megkérdik az Urat bőjt közben. Az égő áldozat bűnért való áldozat, a béke áldozat pedig szövetség megerősítő, közösségi áldozat, amikor a nép az Úr jelenlétében áldozati lakomán vesz részt. Az Úr parancsa változatlan, egyben azonban ígérete is a győzelemre nézve: „Vonuljatok föl, mert holnap kezedbe adom őt”.

A harmadik próbálkozást nagyobb körültekintéssel végzik Izráel seregének vezetői. A sereget két részre osztják, az egyik támad Gibeától északnyugatra, a Bétélbe vívő úton, a másik pedig lesben áll Gibeától délnyugatra. Az északnyugatra elhelyezkedett csapat futást színlel (Baál-Támár ismeretlen hely, Gibea és Bétél között lehetett), és elszakítja a Benjámin Gibeát védő seregét a várostól. Ezalatt a délnyugatra álló sereg elfoglalja a várost és felgyújtja. Benjámin serege két tűz közé kerül és megsemmisül, Gibea és a többi benjámini város hérämként pusztul el. Benjámin törzse huszonhatezer kardforgató harcosából (15 v.) huszonötezer esett el azon a napon (46 v.). Négyszáz az előző napon eshetett el, mert a 47 v. szerint csak hatszázan maradtak Benjámin seregéből. Ezek elmenekültek egy hozzáférhetetlen kősziklára, a Bétéltől keletre elterülő Szela-Rimmón (Gránátalma-szikla) hegyére. Ezeket nem üldözték tovább, hanem előbb a városokat pusztították el, lakosaikkal együtt. Nélkülük a hatszáz emberre is megsemmisülés vár.

Bír. XXI. RÉSZ - Bír. 21,1–3. Izráel esküje és gyásza.
Izráel újra összegyűl Micpába és miután a „rossz kiírtását” kíméletlenül elvégezte, megesküdtek Izráel emberei, hogy senki nem adja lányát feleségül a Benjámin törzséből megmaradt férfiaknak. Így lesz teljessé az ítélet Benjámin felett.
A győzelmet azonban nem öröm, hanem gyász követi. A nép elment Bétélbe és sírt „az Isten színe előtt”. Majd új oltárt építettek, az új kezdet jeléül, égő és békeáldozatot mutattak be. A bánat és a szövetség megújítása, és az áldozatban közölt bűnbocsánat közben feltámad a kérdés: Miért történt mindez? Hogy lehet az, hogy egy tag kivágatott Izráelből? Hogyan lehet teljes a szövetség, ha hiányzik belőle egy törzs? Hogyan lehetnek érvényesek a népnek adott ígéretek, amikor nincs együtt már az egész nép?
Ami tötént, az Isten parancsából történt. A fekélyt ki kellett vágni Izráel testéből. De miután ez megtörtént, Isten bűnbocsátó kegyelme folytán nem lehet-e irgalmasságot gyakorolni a megmaradtakkal?

Bír. 21,5–25. Izráel helyreállítja a Benjámin törzsét.
A törzsek tanácsa elhatározza, hogy Benjámin törzsét újra felépíti. A megmaradt férfiaknak megkegyelmeznek. A törzs helyreállításához azonban anyák kellenek, viszont Micpában mindnyájan megesküdtek, hogy nem adják leányaikat a Benjámin törzsből megmaradt férfiakhoz. A kérdést úgy oldják meg, hogy kiírtják Jábes-Gileád férfilakosságát, mert megtagadta a közös harcban való részvételt, a városban talált négyszáz hajadont pedig férjhez adják Benjámin fiaihoz. Mivel ezzel még mindig sok férfi maradt feleség nélkül, azt a tanácsot adják Benjámin fiainak, hogy amikor a silói lányok, az Úr évenkénti ünnepe alkalmával kijönnek körtáncot, azaz ünnepi táncot járni Silóból, raboljanak közülük maguknak feleséget. A nőrablás tiltott volt Izráelben, mert az emberrablás körébe tartozó bűn volt. Most azonban, mivel Izráel egyik törzsének megmaradásáról volt szó, kivételesen megengedték. Izráel tanácsának eme eljárásából az lett nyilvánvaló, hogy az irgalmasság fontosabb volt számukra, mint az eskü és a jog formális megtartása.
Izráel törzsi szövetségének a magatartása a vétkes Benjáminnal szemben a maga idején és számunkra szokatlanul kemény és határozott módján, példa Isten népe tagjainak egymás és a közösség iránt gyakorolt felelősségére egyben szeretetére. Az egy test törvényszerűsége uralkodik Isten választott népe között. Ha egy tag szenved, vele szenvednek a többiek is. A bűn felszámolása és a fegyelmezés éppen olyan fájdalmas a fegyelmezőnek, mint a fegyelmezettnek. A közösség egyszerre mozdul meg és cselekszik, amikor Isten szentségének a megcsúfolásáról és a küldetés veszélyeztetéséről volt szó. De akkor is egy emberként indult fel a közösség, amikor gyógyítani kellett a beteg testrészt. A Bírák könyve azzal a megállapítással végződik, hogy mindez azért történhetett, mert nem volt király Izráelben. A szentíró óhaja nem egy keleti kényúr, hanem egy Isten szerint való uralkodó, aki a szövetségi jog, a szövetség rendeléseinek legfőbb őre és garanciája lehetne. A Bírák könyvének két függelék elbeszélése tanulság arra nézve, hogy Isten népe sem nélkülözheti a törvényes vezetést és a határozott irányítást. Ezekre éppen a választott nép küldetése érdekében van szükség, a hitvalló és a bizonyságtevő élet tisztaságának megóvására (vö. Ex 19:5–6; 1Pt 2:9).
Bár nem volt látható király ebben az időben, az is nyilvánvaló lesz a szentíró bizonyságtételéből, hogy Izráel ezekben a zűrzavaros időkben sem volt király nélkül, mert a szövetség Istene, Jahve uralkodott népe felett törvényével és irgalmával. Ő gondoskodott eszközökről királyi akarata érvényre juttatására, és az üdvözítése történetének továbbvitelére.

A Bír történetének vége nem felemelő győzelem, mégis erőt és reménységet adó bizonyságtétel, amely Isten hűségéről beszél, aki népe hűtlensége ellenére és választottjainak csődje ellenére is hatalmasan kijelenti királyi uralmát népe, az idegen népek és istenek felett egyaránt. Izráel hanyatlása, csődöt mondása nem jelenti a szövetségi ígéretek végét. Az Izráelt teremtő és elhívó Istennek van hatalma népe történetének mély pontjain is újat kezdeni, és az üdvözítés történetében új utakat nyitni (vö. Ez 37).