Bír. VI. RÉSZ - Bír. 6,1–6. Isten Midián kezébe adja Izráelt.

A 6–8. részek és a függeléknek számító 9. rész Gedeonnak, Izráel legjelentősebb bírájának a történetét beszélik el. Gedeon személyének a jelentőségére mutat, hogy ő volt az első olyan vezetője Izráelnek, akinek a nép felajánlotta az öröklési renden alapuló királyságot! (8:22–23). Gedeon történetét a deuteronomista szerző a szokott sémával illeszti Izráel történetének a menetébe. Izráel fiai újra azt cselekedték ami „rossz az Úr szemében”. Ezért az Úr hét esztendőre a midianiták kezébe adta őket. Midián Gen 25:2 szerint rokona Izráelnek, ősatyjának, Ábrahámnak ágyasától Keturától származik. Midián az arab félsziget nomád törzseinek az összefoglaló neve az Ószövetségben. Déli rokonaikkal Izráel jó viszonyban volt, különösen Mózes személyes kapcsolatai következtében (Ex 2:15kk.). A Palesztínától keletre lakó midianita törzsekkel Izráel ezzel szemben ellenséges viszonyban volt, már a honfoglalás korától kezdve (vö. Num 25; 31; részeket). Mózes megtiltja velük a keveredést, valószínűleg vallási okokból. Gedeon történetében a tevéken járó beduinok rablókként tűnnek fel Palesztína középső vidékein, első sorban Manassé törzsi birtokain. A midianiták betörésének esetében azonban többről van szó, mint egyszerű rablóhadjáratokról. Az Arab Félsziget nomád törzsei igyekeznek a sivatag és a puszta felől a lakott területek, a nagyobb biztonságot nyújtó kultúrterületek felé. Ez a törekvés egyik láncszeme annak a népvándorlási folyamatnak, amely során Izráel is eljutott Palesztínába. A midianiták törekvése (hasonlóan a moábitákéhoz vö. 3:12–30) azonban már Jahve felségjogaiba ütközik, mert Palesztína, mint az ígéret földje Jahve tulajdona, amelyet Izráelnek ígért. A midiániták uralmát Izráelben a Bír sáskajáráshoz hasonlítja (5 v.). Ezek a pusztai nomádok tevéiken a kelet-jordániai száraz folyómedrekben, vádikban jutottak el a Jordánig, majd ezen átkelve a termékeny közép-palesztínai hegységet és Jezréel síkságát elárasztották portyázó csapataikkal. A gázai út megjelölése azt jelenti, hogy egészen a tengerparti síkságig, a filiszteusok területéig ők uralták az országot. A föld termését és az állatokat egyaránt elvitték. Izráel (ez a megjelölés ebben az esetben főleg az északi és a közép-palesztínai törzsekre vonatkozik) barlangokba rejtőzve tengette életét. Amikor már igen súlyossá vált a helyzet, szokásuk szerint „az Úrhoz kiáltottak segítségért”.

Bír. 6,7–11. Egy ismeretlen próféta ítéletet hirdet és bűnbánatra hív fel.
Mielőtt Isten szabadító harcával beavatkozna Izráel és Midián háborújába, prófétát küld, hogy népét bűnbánatra indítsa. A próféta személyéről nem maradt semmi közelebbi adat ránk, de ami fontosabb, az általa küldött üzenet fennmaradt. A próféta szerepe, hogy rádöbbentse a népet arra az engedetlenségre, ami miatt Isten büntetése van rajtuk. Nem elég a szorultságban az Úrhoz kiáltani. Ha ezt a segélykérést nem kíséri őszinte bűnbánat és a megtérés szándéka, nem érte el sem a büntetés, sem a külső szabadítás Isten nevelő és üdvözítő célját. A prófétai igehirdetés összefoglalta Izráel történetének tanulságát. Ennek lényege Isten hűsége, mindig segíteni kész hatalma és a nép hűtlensége. Bár a prófétai igehirdetés következményeire már nem tér ki a Bír szerzője, az elmondottakból világos, hogy csak a bálványozástól való elszakadás és az élő Istenhez való megtérés után fog következni a külső szorongatásból való szabadulás.

Bír. 6,11–24. Gedeon elhívása.
Gedeon volt az az Isten által elhívott ember, aki mindkét feladatot teljesítette: a Baál-kultusszal szemben érvényre juttatta Jahve tiszteletét, aztán megszabadította Izráelt a midianiták kezéből. Gedeon Manassé törzséből, az Abiézer nemzetségéből származott. Ofra helye ma már ismeretlen, az elbeszélésből azonban arra lehet következtetni, hogy Sikem közelében lehetett. Az elhívás Gedeont búzacséplés közben találja. A helyzetre jellemző, hogy nem a szérűn, hanem a borsajtóban csépeli a búzát, hogy szükség esetén elrejtse a midianiták elől. Itt szólítja meg az Úr angyala. Az „Úr angyala” az Ószövetségben Jahve megjelenési formája. A szöveg sokszor nem tesz különbséget közte és Jahve között (14.16.23). Az említett versek egyszerűen Jahvét írnak. Gedeon először nem veszi észre, hogy kivel beszél. Az ismeretlen férfi köszönése, a jövevény szokásos üdvözlete keleten: „Az Úr van veled”. Gedeon azonban jelenlegi helyzetében ezt a megszólítást és hozzá az „erős vitéz” címet nem tartja helyénvalónak. Ha az Úr valóban Izráellel van, nem volna ilyen nyomorúságos helyzetben. Az Úr válaszképpen kijelenti Gedeonnak, hogy ő lesz Izráel szabadítója. Gedeon kételkedése és szabadkozása (14kk.) nem a kishitűség, sőt a hit komolyságának a jele, Isten nagy embereihez és a prófétákhoz hasonlóan (Mózes, Jeremiás) látva erejének kicsinységét és a feladat nagyságát, méltatlannak tartja magát a megbízatásra (15 v.). Gedeon nem meggondolatlan ember, hanem kalandor természetű, mint a fia Abimelek (vö. 9. rész). Előbb meg akar győződni az elhívás bizonyosságáról és azután cselekedni.

A kijelentésként ható ígéretre: „veled leszek” (vö. 16 v. Ex 3:12) – Gedeon áldozatot készít. A kecskegödölye és a kovásztalan kenyér ételáldozat, a leves pedig az Isten követének a megvendégelésére szánt eledel. Gedeon a cserfa alatt végzi el az áldozatot. A cserfa Palesztinában szent fának számított, mint az ország egyik legterebélyesebb fája. Az ismeretlen azt parancsolja, hogy a levest öntse a húsra, ezzel azt akarja mondani, hogy Gedeon nem emberrel áll szemben, Istennek nincs szüksége eledelre. Gedeon azonban csak akkor döbben rá, hogy magával Jahvéval találkozott, amikor tűz emésztette meg az áldozatot. Előbb arra gondol, hogy meg kell halnia, mert „Jahve angyalát”, azaz Jahvét látta színről színre (22 v.) Az Úr azonban „békesség neked” köszöntéssel megnyugtatja Gedeont. Az Úr megjelenésének más célja van, nem átok, hanem áldás. Gedeon az Úr megjelenésének helyén oltárt épített az Úrnak, amelynek „Jahve-salom” nevet adott. A salom ebben az esetben kifejezetten ezt az értelmet nyeri: „sértetlen maradni”. Gedeon ezzel az ígérettel indulhat el az előtte álló nagy feladat elvégzésére. Az oltárépítés aktusa azt jelenti, hogy azt a területet, amelyen az ember az oltárt építette, Istennek szenteli (vö. Gen 11:4–9).

Bír. 6,25–32. Gedeon a lerombolt Baál-kultuszhelyen Jahvénak állít oltárt.
Az elhívás napját követő éjjel Gedeon megkapja az első határozott parancsot az Úrtól a helyi Baál oltár lerombolására és Asera ligetének kivágására, egyben arra is, hogy építsen az Úrnak oltárt, és az Asera-liget fájával gyújtson tüzet az Úrnak készített áldozathoz. Gedeon, tekintettel a vállalkozás veszélyességére, titokban, éjjel hajtja végre. Reggel a város lakói kiadását és halálát követelik. A vallásgyalázás büntetése halál, a kor szokása szerint. A Gedeon apja, Jóás, azonban – meggyőződve fia igazában – azzal a gúnyos mondással utasítja el fia felelősségre vonását, hogy „ha isten ő (ti. Baál), akkor szálljon perbe magáért”. A Baál elleni harcban jelszóvá lett ez a mondás, amint azt Illésnek a Baál-papok elleni harca is mutatja (1Kir 18:27). Gedeon akkor kapja a Jerubbaál nevet, ami a népi etimológia szerint ezt jelenti: „Szálljon perbe vele Baál” (22 v.). A ríb ige, amelynek jelentése: küzdeni, perelni, először fordult itt elő a Baál nevével kapcsolatban. Az egész történetből arra lehet következtetni, hogy a Jerubbaál név, Gedeonnak a néptől kapott díszítő jelzője, epiteton ornans, és eredetileg ezt jelentette: Baál ellen küzdő. Gedeon Baál elleni első csatája győzelemmel végződött. Ezután következett a küldetés második részének végrehajtása: Izráel megszabadítása a midianiták kezéből.

Bír. 6,33–35. Gedeon az Úr lelkétől indíttatva hadba szólítja Izráelt.
A 33. v. különbséget tesz a midianiták és az amálekiták, ill. a kelet fiai között. Amálek és a kelet fiai a midianiták szövetségeseiként szereplő beduin törzsek. Amikor a midianiták a szövetségeseik újra átlépték a Jordánt, tábort ütöttek Jezréel völgyében és elkezdték portyázásaikat. Gedeont az Úr „felruházta lelkével”. Az Ószövetségnek ez az egyik kifejezése a Lélek ajándékozásának körülírására. Ezzel Gedeon megkapta a feladata elvégzéséhez szükséges bölcsességet és erőt. Először hadba szólítja saját nemzetségét, aztán követeket küld törzséhez, Manasséhoz, majd a közvetlenül veszélyeztetett törzsekhez, Áser, Naftáli és Zebulón törzséhez. Ezek megértették, hogy elérkezett a szabadulás napja és követték Gedeont.

Bír. 6,36–40. Gedeon újabb jelt kér Istentől.
Gedeon mégegyszer meg akar bizonyosodni felőle, hogy Jahvétól kapta-e a megbízatást. A szérűre tett gyapjúfürttel való próba, a palesztinai éghajlatnak abból a jelenségéből érthető, hogy az esőtlen évszakban is igen bő harmat hull éjszakánként. A kétszer megismételt próba Ábrahámnak az Istennel való alkudozására emlékeztet Sodoma és Gomora elpusztítása előtt. A szentíró Gedeon „jelkívánását” nem marasztalja el. Isten alkalmazkodott elhívott szolgája gondoskodásához, mint az üdvtörténet folyamán annyiszor alkalmazkodott az emberi értelemhez és gondolkodáshoz, hogy tudtul adja akaratát és vígasztalását (vö. Fil 2:5kk.) – megadta neki a kért bizonyosságot, megerősítette hitében és elhívásában.

Bír. VII. RÉSZ - Bír. 7,1–8. Gedeon seregét az Úr parancsára háromszázra csökkenti.
A négy törzsből összesereglett hadinép a Jezréel síksága délkeleti részén, a midianiták táborával szemben ütött tábort. Az Úr azonban túl soknak tartotta ezt a sereget az ellenség legyőzéséhez. Ha ezzel a nagy sereggel győz Izráel, az az Istennel szemben gőgös dicsekedéshez vezethet. Ez pedig bűnbe ejtené Isten népét. Isten úgy akarja megszabadítani népét, hogy egyben helyes istentiszteletre is neveli. Gedeon először a Deut 20:8-ban olvasható haditörvény szerint megadja a lehetőséget a hazatérésre azoknak, akik félnek. A megmaradt tízezer ember még mindig sok az Úr szemében. Az Úr parancsa szerint csak azok maradhatnak, akik a vízből, a kutyához hasonlóan, nyelvükkel nyalva isznak. Ilyen módon végül is háromszázra csökken Gedeon serege. A sereg csökkentésénél nem stratégiai, nem is lélektani szempontok, egyedül az Úr akarata döntő. Egyes exegeták úgy vélik, hogy a gondosaknak el kell távozniuk, a mohóbbak és hanyagabbak maradhatnak, hogy ezzel is világos legyen, hogy nem emberi bölcsesség és erények döntik el a csata sorsát. Ezeknek a meggondolásoknak azonban nincs tárgyi alapja. Isten szuverén akaratából csak háromszáz embert választott akarata végrehajtására. A többiek, akik távoznak, kapnak majd feladatot, de csak akkor, ha Isten hatalma által lényegében eldőlt a csata. A távozók átadták élelmüket és kürtjeiket a maradóknak. Tehát a legszükségesebb eledel, háromszáz ember harci kürtökkel, elegendő volt Istennek a csata eldöntéséhez. Ez az előkészület bizonyos értelemben párhuzamba állítható Jerikó bevételével, ahol csak Isten parancsának engedelmes végrehajtására, és kürtökre volt szükség (Józs 6).

Bír. 7,6–14. Gedeon az ellenséges katona álmát isteni jeladásként értelmezi.
Ez a szakasz bizonysága annak, hogy a háromszázra csökkent sereg és vezére nem voltak emberileg tekintve magabiztos hősök. Isten bár újra biztosította Gedeont a győzelemről, még egy lehetőséget adott neki a teljes megbizonyosodásra. Gedeon nyilván még mindig félt, mert élt az Úr által nyújtott lehetőséggel (10 v.). Szolgájával a midianiták táborához lopakodott, hogy kikémlelje az ellenséges sereg hangulatát. A midianiták igen komolyan vették Izráel szokatlan felkelését, ez nemcsak az őrség pontos felállításából látszott, hanem abból a nyomasztó álomból, amelyet az egyik ellenséges katona beszélt el társának. Egy hatalmas árpakenyér (a földművelő Izráel jelképe) elsodorta sátrukat Midián táborában (a sátor a beduin midianiták jelképe). Az ellenséges katona álma, és ennek olyan értelmű megfejtése társa részéről, hogy az álom Gedeon győzelmét jelenti, a győzelem végleges bizonyságát adta Gedeonnak. A „lélektani hadviselést” is Isten végezte el.

Bír. 7,15–22. Gedeon háromszáz emberével megfutamítja a midianiták táborát.
Gedeon az álom hallatára leborult imádkozni, azaz Istent dicsőíteni. Aztán visszatérve a táborába, azonnal támadást rendelt el. Gedeon és emberei a cserépkorsók összetörésével, a kürtök megfújásával, a korsók alól hirtelen elővett fáklyákkal és a hadikiáltással olyan zavart okoznak az ellenség táborában, hogy az összezavarodva és egymás ellen harcolva megfutamodik. Gedeon és emberei egy helyben állva figyelik az ellenség futását. Nem emberi erő, nem ember hősiessége, hanem az Úr győzött.

Bír. 7,23–25. Izráel megsemmisíti a futó ellenséget.
A megzavart midianita sereg a Jordán átkelő helyei felé futott. Ott viszont Manassé, Naftáli, Áser újra fegyverbe szólított harcosai és Manassé nagy testvértörzse, Efrajim állták útját a menekülőknek a Jordán egész felső folyásának hosszában. Az ellenségre nézve legnagyobb csapás volt, hogy két fejedelmét Orébet (Varjú) és Zeébet (Farkas) is elfogták és megölték. A midianita fejedelmek kivégzéséről szóló históriai tudósítás hitelességét bizonyítja az a tény, hogy a kivégzésük helyét róluk nevezték el, és az így elnevezett helyet késői nemzedékek is ismerik. A kivégzett fejedelmek levágott fejét, mint győzelmi trófeát Gedeonhoz viszik a Jordánon túlra, aki már ott folytatja az életben maradt ellenség seregrészek üldözését.

Bír. VIII. RÉSZ - Bír. 8,1–3. Efrajim irígysége.

Az Efrajim és Manassé testvértörzsek között fennálló féltékenység kiújul és egy pillanatra veszélyeztetni látszik a győzelmet. Bár Manassé volt József idősebb fia, Jákób mégis Efrajimot teszi elsővé áldásában (vö. Gen 48). Efrajim valóban nagyobb szerepet játszott Izráel történetében, mint a létszámához mérten is jelentős Manassé, amelynek a Jordánon túl is voltak telepei. Efrajim férfiai szemére vetik Gedeonnak, hogy nem hívta őket azonnal segítségül, ezért a győzelem dicsőségét most egyedül Manassénak tulajdonítják. Gedeon, aki tudja, hogy mennyire nem az ővé a törzséé a győzelem kivívásának érdeme, higgadt szavakkal csendesíti le a dicsőségre szomjas testvértörzset. Azáltal, hogy a midianiták vezérei Efrajim kezébe estek, a győzelemből, ill. a zsákmányból övék a nagyobb rész. Bár Efrajim beavatkozása csak utószüretnek, mezgérlésnek számít mégis ez nagyobb és bőségesebb volt, mint Abiézer, azaz Gedeon nemzetségének szüretje. A testvérharc sokszor veszélyezteti Isten szabadító hatalmának és győzelmének teljes érvényre jutását. Az ilyen viszályban az győz, aki saját dicsvágyát legyőzve, higgadt testvéri szóval lecsíllapítja az indulatokat. Gedeon nemcsak az ellenség elleni harcban mutatkozott Isten emberének, hanem az irigy és féltékeny testvérekkel szemben is. Néha ez a nehezebb feladat (vö. 12:1–7).

Bír. 8,4–9. Szukkót és Penuél megtagadja a Gedeon által kért segítséget.
Szukkót és Penuél két izreaelita város a Jabbók parján, Gád törzs területén. Most az egykori Mérozhoz hasonlóan (vö. 5:23) megtagadják a segítséget az ellenség vezéreit üldöző és élet-halál harcot vívó testvéreiktől. A két város férfiai nemcsak megtagadták a segítséget, hanem gúnyolták is Gedeont és vállalkozását. Gedeon fogadalmat tesz, hogy győzelem esetén példásan megbünteti mindkét várost. Bármi is volt Szukkót és Penuél magatartásának oka a Bír könyve a kortásakkal együtt elítéli őket. Ha eljön az Istentől rendelt cselekvés órája, akkor Izráelnek engedelmeskedni kell Isten elhívott szolgáinak. Bír. 8,10–21. Gedeon vérbosszút áll a midianiták királyain és megbünteti Szukkót és Penuél lakóit. Zebah és Calmunná a midianiták királyai a nyugat felől menekült csapatokkal együtt biztonságban érezték magukat. Gedeon azonban meglepetésszerűen rájuk tőr, a tábort szétszórja, a két királyt pedig foglyul ejtve viszi magával hazafelé. Útközben megbünteti Szukkót és Penuél lakosait. Szukkót embereit elrettentő példaképpen megkínozza, Penuélt pedig leromboltatja és férfiait kivégezteti. Miután kiderült, hogy Zebah és Calmunná nyugat-palesztínai hadjáratukban a Tábor hegyénél megölték Gedeon testvéreit, Gedeon a vérbosszú törvénye szerint megöli őket is. Miután Gedeon elsőszülött fia, akit első rendben illetett volna a vérbosszú joga, fiatalsága miatt vonakodik védtelen emberek legyilkolásától, maga Gedeon hajtja végre a bosszút. Feltűnő, hogy Gedeon az elfogott midianita fejedelmekkel nemeslelkűen bánik. Kijelenti, hogy életüket is megkímélte volna, ha nem ölik meg testvéreit. Ugyanakkor az őt harc közben gúnyoló Izraelita városokat fenntartás és kímélet nélkül megbünteti.

Bír. 8,22–23. Gedeon visszautasítja a királyságot.
A nagy győzelem után Izráel felajánlotta az örökösödési joggal bíró királyságot Gedeonnak. Gedeon ezt nem fogadta el. Elhatározását a következőkkel indokolja: „Az Úr uralkodik rajtatok!” Izráelben egyedül Jahve a király! Ez az epizód nagy jelentőségű a bírák korának theologiai megértése szempontjából. Izráelben a bírák korában még erősen élt Jahve királyságának a gondolata. Voltak jelentős körök, amelyek határozottan elutasították az institucionális királyság gondolatát, és megelégedtek a charismatikus jellegű bírói intézménnyel. Ui. az ókori keleten a királyi jog ellentétben állott Jahve szuverén szövetségi jogával. Ennek a theologiai nézetnek a szempontjából Gedeon az ideális bíró, aki feladatának elvégzésével visszaadja Istennek a királyi hatalmat, mert nem tekinti azt zsákmánynak. Gedeon magatartása összhangban áll 1Sám 8. és 12. részeinek valamint Hóseás prófétának a theologiájával. (A kérdés részletes tárgyalását lásd a bevezetésben!)

Bír. 8,24–27. Gedeon bűne: bálványozása.
Bár Gedeon Izráel eszményi bírája, a Szentírás mégsem hallgat bűnéről. Az ember bűne nem teszi kisebbé Isten tetteinek nagyságát. Gedeon bűne a második parancsolat megszegése volt. A midianitáktól zsákmányolt ékszerekből és amulettekből egy efódot készíttetett, és az efódnak szentélyt építtetett Ofrában. Az efód itt nem az Ex 28:6kk.-ben leírt papi öltözetet jelenti, hanem egyfajta istenképet. Gedeon nem egy idegen istent, hanem Jahvét ábrázolta ki. Ezzel a tettével ugyanazt a bűnt követte el, mint Áron és Jeroboám (Ex 32; 1Kir 12). Az élő Istent nem szabad kiábrázolni, tárgyiasítani, bálványként „kezelni”. A Gedeon által készíttetett efód jóslásra szolgált és jelentős jövedelmet jelentett Gedeon családjának.

Bír. 8,28–35. Gedeon uralkodása és halála. Izráel újabb hűtlensége.
A 28 v. összefoglalja Gedeon győzelmének jelentőségét. A midianiták felett aratott döntő győzelemmel lezárultak az Arab-félsziget beduin törzseinek a kísérletei, amelyekkel igyekeztek megvetni lábukat az ígéret földjén.
Gedeon személyének jelentőségét mutatja királyhoz illő háztartása, sok felesége, hetven fia és az Ofrában felállított fejedelmi szentély. A kanaáni mellékfeleségétől származott fiának neve: Abimelek (atyám király). Hosszú és békés élet után, amely egy egész emberöltőt felölelt, halt meg Gedeon. A 30–33. versek beszámolnak arról, hogy miután meghalt Gedeon, nem volt aki a Baál-kultusz ellen küzdjön, Izráel újra hódolni kezdett a baáloknak. Egy olyan Istent választottak főistenül, akinek a nevében a „szövetség” szó benne volt: Baal-Berit (a szövetség ura). A forma hasonlított a Jahve kultuszhoz, de a tartalom más volt. Igen könnyen elmosódnak a határok az élő Isten tisztelete és a bálványozás között, ha nincs határozott prófétai szó és alkuvás nélküli bizonyságtétel. Izráel fiai a történelem és a mindenség Ura helyett a természeti erőket kezdték imádni. A Jahve iránti hűtlenség magával hozta a Gedeon házához és emlékéhez való hűtlenséget is.

Bír. IX. RÉSZ - Bír. 9,1–6. A sikemiek királlyá választják Abimeleket.
Abimelek nem tartozik a bírák közé, Izráel Istentől-rendelt bíráinak sorába. Példája elrettentő torzképe az Istentől rendelt és a néptől önként elfogadott szabadító személyek példájának. A szövegből világosan kitűnik, hogy Abimeleket nem Isten hívta el, hanem maga szerezte királyságát, ráadásul becstelen úton. Sikem kanaánita város polgárai utalnak ki pénzt neki a Baál-Berit templomából, hogy testvéreit bérgyilkosokkal kiírthassa. Abimelek a sikemiek lokálpatriotizmusának hízeleg, és a vérségi kapcsolataikra hivatkozva nyeri meg őket galád tettének. Feltűnő, hogy a kanaánita sikemiek ugyanott tették királlyá Abimeleket, a „sikemi emlékoszlop tölgyfájánál”, ahol egykor Józsué megújította a szövetséget Jahve és Izráel között (Józs 24:26). A 6. v. különbséget tesz Sikem és Milló között, bár a két hely között szoros kapcsolat volt. Milló az elbeszélésből következtetve Sikem fellegvára lehetett, ahol a Baál-Berit temploma állott. Bír. 9,7–21. Jótám meséje. Abimelek királysága fölött Jótám meséje mondja ki a megsemmisítő prófétai ítéletet. Jótám Gedeon (akit a 9. rész kizárólag Jerubbaal néven említ) legkisebb fia, aki gondviselésszerűen megmenekült a kivégzéstől, amikor bátyjait legyilkolták. Jótám a Garizim hegyéről, amely Sikem fölött áll, beszédet mond Sikem polgáraihoz. A beszéd „Jótám meséje” néven ismert az ószövetségi irodalomtörténetben, és az óhéber elbeszélő művészet egyik legszebb ránkmaradt emléke. Minket első renden theologiai tartalma érdekel. Jótám példázatszerű mesét mond a fák balul sikerült királyválasztásáról, amelyik a sikemiek királyválasztását és annak várható végét példázza. Sem az olajfa, sem a szőlő nem fogadják el az ajánlatot, mert az embereknek hasznot hajtó gyümölcstermés helyett nem kívánnak „hajlongani a fák előtt”. Ez a jellemzés a király ceremoniális pózolásának kigúnyolása, amelyet a szabad izráelita ember teljesen haszontalannak és nevetségesnek tart. Mivel nem akad a hasznos és tiszteletreméltó fák között egy sem, amelyik elvállalná a királyságot, a leghaszontalanabb növényt a tüskebokrot kérik fel a fák a királyi tiszt elvállalására. A tüskebokor királysága azonban veszedelmessé válik, mert száraz bozótja könnyen gyullad, és tüze belekaphat a leghatalmasabb fába, a Libanon cédrusába is, és megemésztheti azt. A tüskebokornak az a kívánsága, hogy a fák árnyékában pihenjenek, gúnyos célzás Abimelek silány kérkedésére. A fenyegetés pedig utalás arra a valóságos veszedelemre, ami Abimelek és Sikem szövetségéből származik a városra, amely Közép-Palesztína legnagyobb és legtekintélyesebb városa volt mindeddig.

Jótám alkalmazza meséjét az adott helyzetre. A hangsúly a sikemiek hűtlenségén és bűnén van. Ők azok, akik lehetőséget adtak Abimeleknek testvérei legyilkolására, ők választották királlyá Abimeleket. Ha igaz módon és hűségesen cselekedtek, legyenek boldogok királyukkal, de ha nem, legyenek egymás számára kölcsönösen veszedelemmé és pusztulássá. Jótám szavai prófétai ihletéssel és bátorsággal kimondott szavak. Az elkövetkező események igazolják Jótám prófétai ítéletét.

Bír. 9,22–49. Abimelek lerombolja Sikemet és kiírtja polgárait.
A 22. versben azt a különös megjegyzést olvashatjuk, hogy Abimelek három esztendeig uralkodott Izráelen. Úgy látszik, hogy talált magának híveket Izráelben is. Testvérgyilkosságát bizonyára „igazolta”. Gedeon emléke pedig méltatlan fiára is kihatott, Izráel a méltó apa utódját látta benne. Az embereket meg lehet téveszteni, azonban Istent nem. A 23. versben olvasható megjegyzés: „Isten egy gonosz lelket bocsátott Abimelek és Sikem polgárai közé” – azt akarja kifejezni, hogy olyan történelmi időkben, amikor látszólag a gonoszság, a hatalom- és nyereségvágy, gyilkolási ösztön és cinkosság szab törvényt önmagának, a hatalom akkor is Isten kezében van, aki gondoskodik arról, hogy minden elkövetett bűn visszaszálljon a vétkesek fejére. A történelmi igazságszolgáltatás, ha olykor késik is, nem maradhat el. Isten malmai, ha olykor lassan, de biztosan őrölnek.

A sikemiek kapzsisága vesztükké lett. Nem volt elég nekik városuk gazdagsága, a szenthelyből és a várost körülvevő termékeny földekből származó jövedelem, útonállásra adták magukat. Ezzel ellentétbe kerültek Abimelekkel, aki Izráel királyaként kénytelen volt fenntartani a közrendet. A sikemiek nem elégedtek meg az ország közbiztonságának súlyos megzavarásával, hanem fellázadtak Abimelek fennhatósága ellen. A lázadás szervezője egy Gaál nevű férfi volt, Atyja nevének, Ebednek említése valószínűleg alacsony származására utal. Gaál családjával együtt Sikemben talált menedéket Abimelek elől, és ott egy őszi ünnep alkalmával a nép Abimelek ellenes hangulatát kihasználva, nyílt lázadást szít a király ellen (22–29 v.). Zebul, Abimelek sikemi helytartója azonban értesíti a királyt a lázadásról, aki meglepetésszerűen megjelenik Sikem alatt és megveri Gaál seregét. Erre a sikemiek elűzik Gaált (30–41 v.), de Abimelek nem elégszik meg ezzel, hanem csellel elfoglalja a várost, lakosait legyilkoltatja és a város helyét sóval behinteti (42–45 v.). Hasonlóan cselekszik Millóval, Sikem fellegvárával és a benne levő Baál szentéllyel (46–49 v.). Egy lerombolt város sóval való behintése azt jelenti, hogy a helynek ezentúl pusztasággá kell válnia. Így teljesedett be Jótám prófétai üzenete. Tűz jött ki a tüskebokorból és megemésztette a cédrust. Gedeon kanaánita ágyasának fia, akit a sikemiek tettek maguk felett királlyá, most elpusztította Sikem ősi és büszke városát. Sikem lerombolásának ténye jelentőségében meghaladja egy város lerombolásának történetét. Sikem ezentúl megszűnt kanaánita városnak létezni, megszűnt benne a kanaánita szentély, a Baál-Berit szentélye. A helyén már Izraelita város épült. Az emberi zűrzavar és Isten gondviselése folytán így szabadult meg Izráel Közép-Palesztina legjelentősebb kanaánita városától, amely Baál szentélyével állandó veszedelmet jelentett számára.

Bír. 9,50–57. Abimelek pusztulása.
Abimelek sem elégedett meg Sikem elpusztításával, hanem a Sikemmel szövetséges Tébecet is meg akarta példásan büntetni. (Tébec kb. 15 km távolságra volt Sikemtől.) Abimelek a várost elfoglalta ugyan, de a fellegvárat nem tudta bevenni. Amikor Abimelek a fellegvár közelébe nyomult, hogy Sikemhez hasonlóan felgyújtsa, egy asszony egy malomkő felső részével (10–15 cm × 30–40 cm széles és 5–7 cm vastag ovális alakú kő) bezúzta koponyáját. A király érezve, hogy halálos sebet kapott, kérte fegyverhordozóját, hogy ölje meg, ui. szégyen volt egy harcos férfinak asszony kezétől meghalni. A fegyverhordozó enged ugyan a király kérésének, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Abimelek, aki szégyenletesen ragadta magához a hatalmat, szégyenteljes halált halt.

Bár Abimelek története csak epizód, és bár nem számítják Izráel bírái közé, jelentősége pozitív és negatív tulajdonságaival együtt túl utal önmagán és igen fontos a királyság intézményének korabeli theologiai megítélése szempontjából. A király (mäläk) szónak különös csengése volt az izraelita fülben. Izráel királynak nevezte magát Jahvét (Ézs 6:5; Zsolt 93; 95–99). Mivel az ókori keleten a királynak isteni jogai voltak, Izráelben ennek a megvalósítása lehetetlen volt, a királyság intézménye mindig a szövetség theologiájának erős kritikája alatt állott. Izráelben legfeljebb egy olyan királynak lehetett létjogosultsága, akit Isten hívott el, és aki tiszteletben tartja Jahve-király szövetségi törvényeit.

Bír. X. RÉSZ - Bír. 10,1–2. Tólá bíráskodása.
Tólá Izráel ún. „kis bírái” közé tartozik. Részben igaz az, hogy a nagy és kis bírák között annyi a különbség, mint a nagy és a kis próféták között, ti. az egyikről több, a másikról kevesebb híradás maradt ránk. Ez azt jelenti, hogy kicsiknek és nagyoknak, az útókor előtt ismertebbeknek és kevésbé ismertebbeknek megvan az Istentől rendelt szerepe Izráel történetében. Az ún. kis bírákról szóló rövid tudósítások hívják fel figyelmüket arra, hogy a rendkívüli megbízatással felruházott charismatikus személyek életműve közötti időben sem szűnt meg a bírói tiszt folyamatossága. Az ún. nagy bírák történetét ezzel a formulával vezeti be a Bírák könyve: „…és az Úr szabadítót támasztott Izráel fiainak” (3:9.15). Az ún. kis bírák története pedig ezzel a formulával kezdődik: „XY fölkelt Izráel megszabadítására”, de a szabadító tettekről általában nincs szó, csak a hivatalban eltöltött évei számáról. Amikor nem volt szükség nagy szabadító tettekre, Isten akkor is gondoskodott Izráel belső rendjéről, az ellenség távoltartásától és ennek a feladatnak az elvégzésére alkalmas személyekről. Abimelek csúfosan végződött királysága után az Issakárból való Tólá „kelt föl Izráel megszabadítására” (1 v.). Szabadító tetteit nem részletezi a Bír. Csupán annyit tudunk meg róla, hogy neves nemzetségből származik, amelyet Gen 46:13 és Num 26:23 is említ. Még annyit mond el róla a Bírák könyve, hogy Sámirban, Efrajim hegyvidékén lakott és ott is temették el. Sámir helye ma ismeretlen. Némelyek a későbbi Samáriával azonosítják. Mivel az Issakárból való Debórá szintén Efrajimban bíráskodott, lehetséges, hogy központi fekvésénél fogva Efrajimban volt a bíráskodás állandó helye.

Bír. 10,3–5. Jáir bíráskodása.
Jáir Gileádból származott, a régebbi tudósítások alapján következtetve, Manassé törzséből (Num 32:41; Deut 3:14). Családjának nagyságára és tekintélyére utal az a megjegyzés, amely fiáról és a család által birtokolt harminc településről beszél. A szamárcsikók (cajárim) és a városok (cárim) szavak között a nép etimológiai összefüggést látott, ezért a szájhagyomány által ránk maradt szövegben mindkét fogalmat cajárím szójátékkal jelzi. Jáir inkább a hivatalból választott, mint a charismatikus szabadító személyek közé sorolható.

Bír. 10,6–16. Izráel hűtlensége és bűnbánata.
A 6. verssel, egy újabb, nagy szabadítónak, Jeftének a története kezdődik. De a theologiai bevezetésben még nem esik szó róla, csupán Izráel újabb hűtlenségéről, és a reá következő büntetésről és megtéréséről. A Bír szerzője felsorolja azokat a népeket, amelyeknek isteneit Izráel imádta. A kanaáni istenek, a Baál és Astarte mellett ott találjuk Arám (a Palesztínától északra fekvő terület, Szíria), Szidón (főníciai kikötőváros, Jezábel idejében a Baál-kultusz felvirágoztatója Izráelben), Moáb, Ammón és a filiszteusok isteneit. Izráel önként ezeknek a népeknek vallási és kulturális vonzásába került, a vallási behódolást, politikai hódítás követte. Bűn és bűnhődés együtt járnak. A szakasz két népet említ elnyomóként a Jáir utáni időkben. Az egyik nyugaton, a másik keleten fenyegette Izráelt. A Bír először az ammonita veszéllyel foglalkozik, de a filiszteusok említése is mutatja, hogy ez a rész theologiai bevezetés kíván lenni a Sámsonról szóló elbeszélésekhez is.

Az új ellenség Ammón, amelyik a kelet-jordániai kultúrterület szélén, a puszta felől lakott. Ammón a Jabbók és az Arnon közötti területre tartott igényt, amint az a 11:3-ból kitűnik. Az ammoniták azonban, hasonlóan a moábitákhoz (3:12–31) és a midianitákhoz (6:4) betörtek a nyugati országrészbe, és ezzel a tettükkel az ígéret földjét veszélyeztették és Jahve illetékességi körét zavarták (vö. 10:9 v.).
Izráel tizennyolc évig élt ammonita hódoltság alatt. Amint az előzőleg hasonló esetekben történt, nyomorúságából az Úrhoz kiáltott. Itt olvassuk először, hogy az Úr azokhoz az istenekhez utasítja őket, amelyeket imádtak. A szentíró ezzel egyrészt azt akarja kifejezni, hogy Jahvét bántja Izráel ingatagsága, másrészt azt, hogy Isten nem kényszerű és látszatbűnbánatra vár, hanem tettekben megnyilvánúló megtérésre és új életre. Amikor Izráel eltávolítja az idegen isteneket köréből, akkor Isten „megelégelte Izráel nyomorúságát” (16 v.). Bár Isten előzőleg kimondja az ítéletet: „Ezért többé nem szabadítalak meg titeket” (13 v.), irgalma mégis győz megtorló igazsága felett. Isten nem foglya saját végzéseinek. Szavai és tettei között olykor kimutatható következetlenség, népe iránti hűségének, szeretetének és kegyelmének aktusában oldódik fel, és válik érthetővé.

Bír. 10,17–18. Izráel és Ammón döntő ütközetre készülnek.
Izráel a betolakodók ellen Micpában gyűl hadba. Micpa a keleti országrészben (az azonos nevű nyugat-palesztinai szent helyhez hasonlóan) a keleti törzsek központi szent helye lehetett, ahová az „Úr színe elé” gyűltek egybe (11:11 v.). Gileád földjének, azaz a közvetlenül veszélyeztetett területnek a harcosai azonban nem találtak maguk között alkalmas és tapasztalt hadvezért. Csak annyiban tudtak megállapodni, hogy azt a férfit, aki vállalkozik erre a tisztségre, fejedelemmé fogják választani.

Bír. XI. RÉSZ - Bír. 11,1–11. Gileád férfiai az elűzött Jeftét visszahívják és vezérükké választják.

Jefte (Isten kinyit) egy előkelő, Gileád nevű embernek volt a fia. Jefte apjának neve csak a törzs ősatyjáéhoz hasonló, egyébként két különböző személyről van szó. Anyjának társadalmi helyzete miatt Jefte nem élvezhetett egyenlő jogokat apja törvényes feleségeitől származott fiaival. Testvérei elűzik Gileádból, hogy ne örököljön velük együtt. Jefte Tób földjén (a Jármuktól északra fekvő terület) telepedik le, szabadcsapatot gyűjt maga köré és portyázásból él. Mindenesetre erős és tapasztalt katona hírében állott, hogy Gileád férfiai őt tartották a legalkalmasabb hadvezérnek az Ammón elleni harcban. Elmentek hozzá, segítségét kérték és ígéretet tettek neki, hogy vezérükké választják. Jefte, bár ő volt a sértett fél, elfogadta a jóvátételi ajánlatot és segítségére sietett népének. Gileád vezetői és Jefte elmentek Micpába, a szent helyre, ott vezérré választották Jeftét, ő pedig „elbeszélte az egész ügyét az Úr színe előtt” (11 v.). Ez azt jelenti, hogy az Úr színe előtt megerősítették a kötött szövetséget.

Jefte Abimelek ellentéte, viszont Dávidnak pozitív előképe. Jefte bíróvá választása éppen ellentéte Abimelek királlyá választásának, annak ellenére, hogy a két ember sorsát életük kezdetén párhuzamba lehet állítani. Abimelek is alacsonyabb sorból származott, mint testvérei. Gedeon kananita ágyasának volt a fia. Ő is szabadcsapatot gyűjtött maga köré, de nem önvédelemből (mint Jefte), hanem testvérei legyilkolására, az uralom megszerzésére. Abimeleket kanaánita rokonsága választja királlyá, az Úrtól sem kap elhívást.

Jeftét Izráel választja vezéréül és Isten színe előtt történik a választás megerősítése. Dávid is Jeftével hasonló módon jut uralomra. Őt is elűzik övéi, bujdosásra, gerilla életmódra kényszerül önvédelemből. De nem maga ragadja magához a hatalmat, az Úr hívja el és Izráel választja meg királyává. Isten és a nép együttes választása Izráelben a vezéri tiszt elfogadásának törvényes feltétele.

Bír. 11,18–28. Jeftének az ammonitákkal folytatott béketárgyalásai meghiúsulnak.
Jefte előbb megpróbálja Ammón királyával békességben rendezni a területi vitát. Ammón királya állítólagos történeti jogokra hivatkozik, amikor igényt tart az Arnón és a Jabbók közötti területre. Azt állítja, hogy Izráel ezt a területet a honfoglaláskor Ammóntól vette el. Jefte világosan megcáfolja ezt a „történethamisítást”. Izráel ezt a területet nem Ammóntól, hanem az emóriaktól, Szihontól, Hesbon királyától vette el, miután az nem akarta átengedni területén Izráelt az ígéret földje, Nyugat-Palesztina felé. Izráel már háromszáz esztendeje él ezen a területen. Nyilvánvaló, hogy ez a mondvacsinált történeti igény csak ürügy a jogtalan, területrabló háborúhoz. Feltűnő, hogy a 15 v. együtt említi Ammónt és Moábot, és a 25 versben is Moáb királyáról van szó a honfoglalás eseményével kapcsolatban. Ennek az eljárásnak az oka az, hogy Ammón és Moáb egészen közeli rokon néptörzsek voltak, amelyeknek történelmi sorsa és hadi vállalkozásai annyira egybeszövődtek, hogy nem választhatók el egymástól. Miután Ammón királya visszautasítja Jefte érvelését és békítő kísérletét, Jefte az Urat hívja segítségül és ítélő bíróul.

Bír. 11,29–33. Jefte fogadalma és győzelme.
Jeftének az ammoniták felett aratott győzelmében nyilvánvaló, hogy újra nem Izráel és vezére, hanem az Úr a fő cselekvő és a győztes. „Az Úr Lelke jött Jeftére”, és ennek erejével ellenállhatatlanul vonult át Gileádon és Manassé földjén (bátor példájával harcosokat toborzott), hogy minél hamarabb megütközhessen Ammón seregével. Az ütközet előtt azonban fogadalmat tett, hogy azt ami (a szöveg így is fordítható: aki) győzelmes visszatérése esetén először lép ki háza ajtaján, égő áldozatul megáldozza az Úrnak. Jefte döntő csapást mért az ammoniták seregére, úgy hogy azoknak „meg kellett alázkodniuk Izráel fiai előtt”. A szentíró azonban nem felejti el megemlíteni, hogy „az Úr kezébe adta őket”. Jeftéé és Izráel fiaié csak az engedelmes odaszánás volt, de a győzelmet az Úr aratta.

Bír. 11,34–40. Jefte teljesíti fogadalmát:
feláldozza a leányát. Jeftét hazaérkezésekor elsőnek lánya köszönti, aki Gileád lányainak élén győzelmi tánccal üdvözli a diadalmasan hazatérő vezért. Jefte megdöbbenve veszi tudomásul, hogy ha teljesíteni akarja fogadalmát, egyetlen leányát kell feláldoznia. Fájdalma jeléül megszaggatja ruháját. Azonban maga a leány ad biztatást apjának fogadalma teljesítésére: „Apám, ha szavadat adtak az Úrnak, cselekedjél velem úgy, ahogyan kijött a szádon…” A leány csak két hónap haladékot kér, hogy leánytársaival a hegyek közé vonulva elsirassa lányságát. Ezután az apa „teljesítette azt a fogadalmat, amelyet tett felőle”. Micpában Izráel leányai minden esztendőben négy napos ünnepen emlékeztek meg Jefte leányáról. A Jefte leánya feláldozásának történetében meglepő az emberáldozat, amelyik tiltott dolog volt Izráelben (Lev 18:21; 20:2–5; Deut 12:31; 18:10). Jeftének és leányának az ügyét azonban ettől a tilalomtól függetlenül ítéli meg a könyv szerzője. Feltűnő, hogy nem bírálja és nem helyesli, csak a maga tragikus nagyságában szemléli és tárja elő Jefte tettét. Megrázóan felemelő, ahogyan az apa és egyetlen leánya komolyan veszik az Úrnak tett fogadalmat, akkor is ha annak teljesítése egyikük életébe, a másikuknak gyógyíthatatlan fájdalomba kerül. A szöveg ugyan óvatosan fogalmaz és a 39 v. nem mondja ki nyíltan az emberáldozat tényét, de a 31 versből nyilvánvaló, hogy Jefte fogadalmában égőáldozatról van szó.

Bír. XII. RÉSZ - Bír. 12,1–7. Az Efrajimmal folytatott harc megkeseríti a győzelem örömét.

Efrajim férfiai kivonulnak Jefte ellen, hogy fegyveresen vonják felelősségre azért, hogy őket kihagyta a hadjáratból és így elestek a zsákmánytól és a győzelem dicsőségétől. Jefte szemükre veti, hogy éppen az ellenkezője igaz, mert amikor hívta őket, nem jöttek segíteni. Efrajim azonban továbbra is támadóan lép fel. Jefte a gileádiak élén megütközik velük, és megfutamítja őket. A gileádiak lezárták az átkelő helyeket a Jordánon, és a „Sibbólet” szó segítségével „igazoltatták” az átkelőket. Aki nem tudta kiejteni a szót helyesen, felkoncolták. Az efrajimiak ui. az „s” mássalhangzót nem tudták kiejteni, ezért „Szibbóletet” mondtak. Az elbeszélés hitelességét alátámasztja az a nyelvészeti megfigyelés, hogy Efrajim hegységnek egy részén a legutóbbi időkig a lakosság „s” helyett „sz”-et mond. Az elesett efrajimiak száma mutatja, hogy milyen áldozatokkal jár a testvérharc. Ami Gedeonnak egykor sikerült, a féltékeny testvér-törzs lecsillapítása, ebben Jefte kudarcot vallott. Isten népének életében sokszor megtörtént, hogy amikor Isten megszabadította ellenségeitől és békességet adott neki, testvérharcokban őrölte fel erejét.

Bír. 12,8–15. Ibcán, Élón és Abdón bíráskodása.
A három vezető személy Izráel ún. „kis bíráinak” a sorába tartozik. Nevükhöz nem fűződik semmilyen szabadító tett. Abból a tényből azonban, hogy a Bír feljegyzi nevüket és bírói működésük időtartamát, arra következtethetünk, hogy ezeket a személyeket egy meglevő intézményes bírói tiszt betöltésére választották. Isten nemcsak háborús veszély idején gondoskodott szabadítókról, hanem béke idején is adott intézményt és hozzá alkalmas személyeket Izráel belső rendjének fenntartására. A három bíró közül az első Ibcán volt, aki Bethlehemben bíráskodott. Nem jegyzi fel a szerző, hogy a júdeai, vagy a Zebulón területén levő Bethlehemről van szó. Valószínű, hogy a júdeai Bethlehemről, mivel ez az ismertebb, ezért nem fűz külön jelzőt hozzá a szerző. Ibcánról csak annyit tudunk, hogy harminc fia volt. Ez arra vall, hogy gazdag és tekintélyes ember lehetett. Élón, bár Zebulón törzséből származott, Ajjálonban, Efraim területén bíráskodott. Ez a tény valószínűvé teszi azt a feltételezést, hogy a legtekintélyesebb északi törzs, Efrajim területén volt általában a bírák székhelye (vö. 4:5; 10:1). Abdónról, aki már Efrajimból származott, csak annyit jegyez fel a könyv, hogy hatalmas családja volt. A nagy család az ószövetségi gondolkozás szerint áldás volt. A negyven fiú és harminc unoka jele annak, hogy Abdón életét Isten gazdagon megáldotta.