BÍRÁK KÖNYVE MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor

Bevezetés - A könyv címe.

A könyv elnevezését azoknak a történeti személyeknek a méltóság jelzőjétől kapta (sófetim), akik részben charismatikus, részben institucionális vezetőkként, mint bírák kormányozták Izráelt, vagy Izráel egyes törzseit, a Józsué halálától a Sámuel fellépéséig terjedő korszakban. Az ún. „nagy bírák” a belső zűrzavar és a kívülről fenyegető veszedelem idején Izráel szabadítóiként jelennek meg. Ilyenek voltak: Otniél (3:7–11), Éhud (3:12–30), Debórá és Bárák (4–5. r.), Gedeon (6–8. r.), Jefte (10:6–12:7) és Sámson (13–16 r.). A „nagy bírák” első renden Izráel szabadítói voltak. Arról, hogy szabadítói tetteiket megelőzően is bírói funkciót végeztek volna, csak Debórá (esetleg Otniél) esetében olvashatunk. Másképpen áll a helyzet az ún. „kis bírák” esetében. Mivel a róluk szóló elbeszélésekben (Sámgár 3:31; Tólá 10:1–2; Jáir 10:3–5; Ibcán 12:8–10; Élón 12:11–12; Abdón 12:13–15) nem olvasunk az egész Izráelre nézve jelentős szabadító tettekről, csak legfeljebb, mint pl. Sámgár és Tólá esetében egyéni hősiességről, fel kell tételeznünk, hogy ezek a személyek egy intézményesen létező bírói tiszt hivatalos viselői voltak. A Bírák könyvében tehát Izráel vezetőinek egy olyan soráról van szó, akik részben isteni felhatalmazás alapján charismatikus joggal, részben hivatalos, ill. intézményes úton kormányozták a népet, vagy annak egyes törzseit vagy törzsi szövetségeit a honfoglalás utáni kortól a királyi intézmény bevezetéséig.

A könyv szerkezete
könnyen áttekinthető. Egyrészt világosan betagolódik abba a rendbe, amelyet az Ószövetség történeti könyvei vázolnak, másrészt önmagában is világosan tagolt, zárt egységet alkot. 1:1-ben és 2:6-ban utalást találunk Józsué halálára, arra az eseményre, amely jelképesen lezárja a honfoglalás első nagy korszakát. Ezzel az utalással kapcsolódik a Bírák könyve Józsué könyvéhez, ill. folytatja tovább a Józsué könyvében leírt események elbeszélését. A könyv végén viszont megtaláljuk azokat a félreérthetetlen utalásokat is, amelyek a Sámuel-könyvekben vázolt új korszak, a királyság kora felé mutatnak (17:6; 19:1; 21:25).

A könyv első önálló egységes szakasza 1:1–2:5; amely történeti bevezetésként leírja Izráel törzseinek azokat a hadi vállalkozásait, amelyeket Józsué halála után kezdettek. Ezekkel a vállalkozásokkal igyekeztek megszilárdítani és befejezni a honfoglalás első nagy korszakának eredményeit. A könyv középső és egyben fő része a 2:6–16:31 által határolt szakasz, amelyben a bírákról szóló elbeszélések találhatók. Ennek a középső, egyben legnagyobb szerkezeti egységnek igen fontos a bekezdő része, a 2:6–3:6 kisebb szakasza, amelyben a Bírák könyvének a theologiai alapgondolata található. Ez a szakasz a könyvben foglalt események üdvtörténeti magyarázatául szolgál. A harmadik önálló szerkezeti egység, a könyv befejező része, a 17–21 részekből álló szakasz. Ez a szakasz néhány olyan elbeszélést tartalmaz a törzsek életéből, amely illusztrálja a bírák korának vallási és állami téren rendezetlen körülményeit, és ezzel kifejezi azt a tényt, hogy a történelmi helyzet megérett a korszakváltozásra, az erős központi hatalommal rendelkező királyság intézményének bevezetésére.

A könyv szerzősége és theologiai tartalma.
A két kérdés a Bírák könyvének vizsgálatakor szorosan egyűvé tartozik. A könyvben ui. az ún. deuteronomista theologia jellegzetes vonásai fedezhetők fel. A deuteronomista történetírás legfőbb jellemző vonása az, hogy Izráel történetében az ember bűnét és az Isten bűnbocsátó kegyelmét jellegzetes összefüggésben és egységben szemléli. A deuteronomista történetíró theologus előbb vázolja Izráel szövetségszegését, engedetlenségét Isten parancsai iránt, ami főként abban nyilvánul meg, hogy más isteneket imád Jahve mellett. Jahve büntetésül idegen népek kezébe adja népét, akik megfosztják szabadságától és sanyargatják. A büntetés súlya alatt Izráel bűnbánatra indul és segítségül hívja Jahvét elnyomói ellen. Jahve megemlékezik szövetségi ígéreteiről, irgalmasságot gyakorol hűtlen népével, a bűnbocsánat jeléül egy-egy charismatikus, általa felhatalmazott és Lelke által indított vezető által megszabadítja Izráelt az idegen elnyomóktól. Ez az eseménysor szinte minden nemzedék életében megismétlődik a bírák korában. Minden nemzedéknek saját életében, történelmi sorsában kell megtapasztalnia a szövetségszegés, az engedetlenség pusztító erejét és az Isten bűnbocsátó, szabadító hatalmát és szövetségi hűségét, amely mélyebb fundamentuma a szövetségnek, mint az ember botladozó hűsége.

A deuteronomista theologia másik jellemző vonása egy bizonyos időszámítási séma, amelyben Izráel legrégibb történetének eseményeit elhelyezi. E séma szerint az Egyiptomból való szabadulás a Salamon templomépítése között 480, azaz 12×40 esztendő telt el (vö. 1Kir 6:1). A pusztai vándorlás (Num 14:33), Józsué, Sámuel, Saul és Dávid kora 40–40 évet ölelnek fel (vö. 1Sám 7:2; 1Kir 2:11), 5×40, azaz 200 esztendőt, akkor a bírák korának 7×40, azaz 280 esztendőt kell kitölteni. A Bírák könyvében talált adatok, a szükség és a nyugalom éveinek összege valóban 280 évet eredményez. A 40-es szám a deuteronomista történetírásban egy Istentől elrendelt és lezárt korszakot jelent. Isten a rendnek az Istene, aki üdvtörténeti tervét Izráellel az általa tervezett egészében és részleteiben meghatározott rendben viszi előre.

A deuteronomista történetíró theologus kezenyomát mutatja még a bírák tizenkettes száma. (Debórá lenne a tizenharmadik). A tizenkettes szám Izráel törzseinek a száma. Ha név szerint nem is szerepel minden törzs azok között, amelyekből bíró származott, mégis a tizenkettes szám jelképesen azt fejezi ki, hogy Isten minden törzset felhasznált Izráel megszabadításában és a szövetség rendjének fenntartásában vagy helyreállításában. A deuteronomista történetírónak ezek a theologiai kifejezési formái azonban nem szorítják ki, vagy teszik mellékessé azokat a kijelentéstörténeti tényeket, amelyeket a szövetség Istene a bírák korában népével tett. Pl. a könyv szerzője v. szerzői nem alkalmazzák mereven és sematikusan a 40-es kerek számot a történeti tények rovására.

A Bírák könyvének forrásai.
A könyv szövege a deuteronomista theologia keretben igen régi írásos és szájhagyományból származó anyagot tartalmaz, jól lehet a mai formájában csak a Pentateuch lezárása idején, tehát közvetlenül a fogság előtti korban, vagy a babiloni fogság idején állott elő. A szerző rendelkezésére állott minden bizonnyal Izráel bíráinak listája, a „nagy bírákról” szóló írásos vagy szájhagyomány, ezen kívül az egyes törzsek körében megőrzött anekdotaszerű történetek, amelyek a törzsek történetének fontosabb eseményével és kimagasló alakjaival foglalkoznak. A szöveg irodalmilag értékes gyöngyszemei: a Debórá-ének és a Jótám meséje, amelyek a héber költészet legrégibb emlékei közül valók. Ezeknek szövege a bennük megörökített eseményekkel egyidejű. A klasszikus forráselméleti kutatás jeles képviselője, Eissfeldt úgy véli, hogy a hagyományos Pentateuch-források, a Jahvista (J) és az Elohista (E) forrás, sőt egy ún. laikus (L) forrás is elkülöníthető, ill. megkülönböztethető a Bírák könyvében a deuteronomista theologia mellett. Az ószövetségi tudomány képviselőinek túlnyomó többsége szerint ezek a források a deuteronomista theológus művében olyan egységbe olvadtak, amelyben a határok már nehezen, vagy egyáltalán nem ismerhetők fel. A klasszikus forráselméleti kutatásnak mindenesetre annyi eredménye van, hogy világossá lesz: a Bírák könyvének a létrejöttében Izráel theologiai, kérygmatikus jellegű történetírásának nemcsak a deuteronomista, hanem a Deuteronomium előtti tradíciói is közrejátszottak. (A forráselmélet kifejtését 1.135.1).

A Bírák könyve Izráel történetének kereteiben.
A Bírák könyve Izráel történetének egy igen lényeges és eseményekkel teljes korával foglalkozik. Józsué halálával lezárul Izráel néppé alakulásának korszaka, amelyet az Egyiptomból való szabadulás, a Sinai törvényadás, ill. szövetségkötés és a honfoglalás határkövei jeleznek. A laza törzsi szövetség, amelyet csak a közös kultuszhely és vallás köt össze, az erős központi hatalommal rendelkező környező népek és városállamok gyűrűjében csak Isten irgalmassága és charizmatikus vezetők támasztása révén válhat alkalmassá Izráel nemzeti létének megtartására. Ez a helyzet érthető bizonytalanságot és sok belső ellentmondást szült. Egyrészt a régi rend hívei igyekeznek az „Isten királyságának” szövetségi gondolatán és tényén alapuló szabad törzsi szövetséget fenntartani. Másrészt kísérletek történtek újra és újra egy erős központi hatalommal rendelkező királyság létrehozására, amelyben biztosítékot láttak Izráel állami létének megszilárdítására. Gedeon még ezekkel a szavakkal utasítja el a felajánlott királyságot: „Az Úr uralkodik rajtatok!” (8:23). Viszont, fiának, Abimeleknek rövidéletű királysága bizonyság arra, hogy milyen erős volt a vágy a népben a királyság lehetőségei által nyújtott szilárd állami lét után. A könyv végén többször is elhangzik a megállapítás a kháotikus belső állapotok láttán: „Ebben az időben nem volt király Izráelben. Ezért mindenki azt cselekedte, amit helyesnek látott” (21:25 vö. 17:6; 19:1).

Ezeknek az irányzatoknak megfelelően kettős szemlélet vonul végig a Bírák könyvén. Egyrészt hálaadás Isten királyi uralmáért népe felett, hálaadás az időről-időre küldött szabadító személyekért, másrészt azonban őszinte vágyakozás az Istentől küldött király után, aki a belső zűrzavarban, a szövetség rendelkezéseinek vallási és jogi természetű megszegését kiküszöbölve, rendet teremt, kifelé pedig biztosítja a békét, megvédi az országot a szomszédos népek és a pusztai nomádok támadásaival és rabló hadjárataival szemben. Így alkot a Bírák könyvében leírt kor átmenetet a honfoglalás és a királyság korszakai között. Ez a kor átmenet, de olyan átmenet, amelyben Isten üdvözítő tervének egy szakasza a választott nép történetében mégis megvalósul.

Irodalom: - Kommentárok: Budde, 1897; Moore, 18982; Lagrange, 1903; Kittel, 1922; Gressmann 19222; Nötscher, 1950; Hertzberg, 1953; de Fraine, 1956.

Bír. I. RÉSZ

Az 1. rész történeti illusztrációul szolgál a könyv theológiai mondanivalójához. Józsué életében a honfoglalás legjelentősebb szakasza végbement. Izráel törzsei behatoltak Palesztína nyugati részébe, az „ígéret földjére”, és ott megvetették lábukat. Ez az esemény azonban nem jelentette az egész Palesztína maradéktalan birtokba vételét. Józs 13:1 ezt a tényt így örökíti meg: „Amikor Józsué megöregedett és megvénült, azt mondta az Úr: Te megöregedtél és igen megvénültél, pedig még igen sok maradt az országból birtokba venni való”. A Bír 1 arról tudósít, hogy a Józsué haláláig el nem foglalt területeket hogyan igyekeznek birtokba venni Izráel törzsei. A Józsué vezetése alatt végbement honfoglalás Izráel 12 törzsének egységes vállalkozása volt (vö. Józs 6–12. r.), Bír 1-ben olvasható honfoglaló harcok viszont csak az egyes törzsek vállalkozásainak tekinthetők. Ez a tény a törzsi szövetség lazulásának jele. A törzsek között fennálló szövetségi kapcsolat lazulása a Jahvéval való szövetségi kapcsolat lazulását vonta maga után. Ennek azonban fordítottja is érvényes: a Jahvéval kötött szövetség lazulását mindig megsínylette a törzsek szövetségi köteléke is.

Az önálló hadi vállalkozásba kezdő törzsek nem bírtak Palesztína őslakóival, akiket az Ószövetség „kanaánita” gyűjtőnéven emleget. Ennek a sikertelenségnek egyik oka a kanaániták fejlettebb haditechnikája (vö. 1:19), másik és a deuteronomista theologus történetíró szempontjából fontosabb ok Izráel bűne és engedetlensége. Mint ahogyan az Egyiptomból szabadult első nemzedék kishitűsége miatt nem mehetett be az ígéret földjére, hasonlóan, a Józsué utáni nemzedék sem juthatott kishitűsége miatt az ígéret földjének teljes birtokába. A Bír 1 történeti bevezetés és illusztráció ahhoz az Izráel számára gyötrő kérdéshez: Mi az oka annak, hogy a szövetség Istenének Kanaánra vonatkozó ígéretei ellenére, az ígéret földje még századokon át nem lehetett Izráel korlátlan birtoka? (vö. Gen 12:7; Deut 7:24kk.; 11:22–25; Józs 21:43–45).

Bír. 1,1–21. A déli törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A hadi vállalkozás előtt szent sorsvetés által kérdezték meg Izráel fiai az Urat (vö. Ex 28:30; Num 27:21; Bír 20:27; 1Sám 28:6). Az Úr megkérdezése Gilgálban, a honfoglalás korának első szent helyén, a 12 törzs vallási szövetségének, az ún. amphyktion-szövetségnek a központjában történhetett (vö. Józs 4:1–18; 5:2–11; 14:6; Bír 2:1). Ez az eljárás annak a meggyőződésnek a kifejeződése, hogy az ígéret földje nem hadizsákmány, hanem Isten ajándéka, sőt Isten birtoka, amely az egyes törzsi közösségeknek sáfárságra adatott. Júda elsősége nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Júda erejénél és kiválasztottságánál fogva egy törzsi szövetség vezetője, egyben segítője és védelmezője is. Ebbe a szövetségbe tartozott mindenekelőtt Júda testvére Simeon, amely háborús veszteségek következtében már Izráel korai története folyamán igen meggyöngült. Erre enged következtetni Jákób áldása (Gen 49:5–7). Mózes áldása már nem is említi (Deut 33). Ennek a törzsnek az osztályrésze Józs 19:1 szerint „Júda fiainak öröksége között fekszik”. A törzsi szövetséghez tartozott még Káleb csoportja (12 v.), valamint a kéniek, Jetrónak, Mózes ipának rokonsága (16 v.), és Benjámin törzse (21 v.).

A hadjárat a 3–4 v. szerint Júda és Simeon közös vállalkozásával kezdődik. Az ellenség a kanaániak és a perizziek. A „perizziek” az Ószövetség más helyen található adatai szerint Közép-Palesztina területén lakó népcsoport (Gen 13:7; 34:30; Józs 11:3; 17:15). Az ütközet helye Bezek (vö. 1Sám 11:8). Ez a hely mai földrajzi és archeológiai ismereteink szerint Samáriától északkeletre fekszik, a mai „chirbet ibzik”. Hasonló nevű helyet Palesztina délebb részein nem ismerünk az Ókorból. Nem lehetetlen, hogy volt idő, amikor ez a viszonylag északra fekvő hely a Simeon törzs birtokaihoz tartozott, de később, – mint ahogyan a Dán törzse is (vö. 18. r.) – kiszorult Palesztína középső részéről. Júda és Simeon törzse olyan nagy győzelmet aratott, hogy nemcsak tízezer ellenséges harcos esett el, de az ellenséges tábor hatalmas vezérét, Adónibezeket is foglyul ejtették, és legyőzetése jeléül megcsonkították (6 v.). Adónibezek, sorsában Isten történelmi igazságszolgáltatását látja beteljesedni, ui. ő is hasonlóan csonkította meg az ellene harcoló és fogságába esett királyokat (7 v.). A 8–9 versekben olvasható elbeszélés Jeruzsálem bevételéről látszólag ellentmond a 21 versben olvasható adatnak, amely szerint Benjámin törzse nem tudta elfoglalni Jeruzsálemet. Az Ószövetség különben egyértelműen és egybehangzóan tudósít arról, hogy csak Dávid foglalta el Jeruzsálemet véglegesen, és akkor sem pusztította el lakosait, és nem gyújtotta fel a várost (vö. 2Sám vö. Józs 15:53). Itt valószínűleg a város környékének elfoglalásáról van szó, vagy pedig a város ideiglenes bevételéről.

A 9. versben a Hegyvidék, Délvidék és Alföld elnevezések pontosan körülhatárolják a déli törzsek birtokának tájegységeit. A Hegyvidék a Jeruzsálemtől Hebronig terjedő hegyes vidék, amelynek hegyei 1000 m magasságig emelkednek a tengerszint fölé. A Délvidék, a Negeb Hebrontól délre kb. Kádesig terjed, sztyeppe, a félnomád pásztorok kedvelt legeltető helye. Az Alföld pedig a Júdeai hegyvidéktől nyugatra, a tengerig terjedő dombvidéket és síkságot jelzi. A felsorolásból csak Júda Pusztája maradt ki, a Hegyvidék és a Holt-tenger között húzódó fennsík. A 10–15 v. a déli törzsek hadjáratának második jelentős mozzanatát, Hebron és Debir elfoglalását beszélik el. Miután Gilgálból kiindulva elfoglalták a nekik jutott osztályrész északi részét és Jeruzsálem környékét, innen délre fordultak és a Hegyvidék két legjelentősebb városát és a hozzájuk tartozó területeket is megszállják. Hebron, régi nevén Kirjat-Arba, Debir azelőtt Kirjat-Széfer ősi városok, amelyek ekkor már sok száz éves múltra tekinthettek vissza. Debir bevételénél találkozunk Káleb nevével. Káleb Józsué kortársa és harcostársa, a Mózes által Kanaánba küldött kémek egyike (Num 13:7), hitével kiválik a pusztában elhult kishitű nemzedék közül (Num 14:24). Most hívő bátorsága elismeréséül gazdag osztályrészt kap Júda törzsi birtokán.

Otniél házasságának történetét leíró elbeszélésben részben bepillanthatunk az ókori kelet szokásaiba, társadalmi érintkezési formáiba (a hős férfi megkapja a fejedelem leányának a kezét), részben képet nyerhetünk arról a tiszteletről és mély emberségről, amellyel a szövetséges nép tagjai egymás iránt viseltettek. A nagyobb és hatalmasabb város, Hebron ura, a nemzetség feje, Káleb, a Hebronhoz közelebb eső forrásokat a víz szűkében levő leánya családjának ajándékozza. A 16–20 v. a Júda által vezetett törzsi szövetség hadjáratának harmadik szakaszát, a Délvidék, Negeb és az Alföld elfoglalását írják le. A kéniek egy csoportja szintén Júda szövetségében és védelmében igyekezett letelepedni. Arád városa, amely Bérsebától délre 30 km távolságban terült el, a kéniek által lakott területnek számított. 1Sám 15:6-ban is találunk utalást arra, hogy a kéniek az amálekiták közelében laktak. A kéniek más része a Bír 4 szerint Észak-Palesztinában sátorlakó, félnomád életmódot folytatott. Arád után Simeon másik délen fekvő osztályrészét foglalták el, Cefat városát, amelyet hérämmel súlytottak. A héräm szent átok, amely teljes megsemmisítést von maga után. A hérämmel sújtott várost mintegy áldozatul az Úrnak szentelték (vö. Num 21:3; Józs 12:14). Az új név Horma, a héräm eredménye.

A Délvidék elfoglalása után kerül sor az Alföld, azaz a tengerparti dombvidék és síkság birtokba vételére. A szöveg a 19. versben a filiszteusok öt városa közül hármat említ: Gáza, Askelón és Ekrón városát. A LXX egy olyan szöveget őrzött meg, amely szerint ez alkalommal nem történt meg az említett városok elfoglalása. Ez arra utal, hogyha történt is valamilyen jellegű megszállás, az olyan átmeneti volt, mint Jeruzsálem megszállása (vö. 8–9 v. a 21 verssel). A filiszteusok városait csak Dávid és Salamon tudta végérvényesen bekebelezni Júda törzsi birtokai közé, és ezzel teljesíteni a Józs 15:45–47-ben kapott ígéretet. A 19 v. jelzi, hogy Júda nem tudta teljesen birtokba venni a neki sorsvetés által jutott területet. A hegyekben nem találtak erősebb ellenállásra, viszont a síkságon fekvő kanaánita városok vas harcikocsik birtokában olyan haditechnikai fölényben voltak, amellyel az akkor még kisállattenyésztő, félnomád, a városi kultúrát, kézműves ipart éppen tanulni kezdő izráeliták nem tudtak megbírkózni. A 20 vers utalásszerűen megemlékezik róla, hogy Hebront a Mózes által nyert ígéret szerint Káleb nyerte el (vö. Num 14:21; Józs 14:9).

A 21 v. csaknem szó szerint ismétlése Józs 15:63-nak, azzal a különbséggel, hogy Józs mindkét esetben „Júda” szót olvas a „Benjámin” helyett. Jeruzsálem eredetileg valóban Benjámin öröksége lett volna, de Dávid foglalta el véglegesen az Ószövetség mindenütt „Dávid városa” néven emlegeti. Ilyen módon ténylegesen Júdáé lett. Egy másik lényeges különbség a két szöveg között az, hogy Józs szerint a jebusziakat „nem bírták” kiűzni, a Bír szerint pedig „nem űzték el”. Ami ott gyengeségnek számított azt itt bűnül rója fel a szentíró.

Bír. 1,22–36. Az északi törzsek honfoglaló vállalkozásai.
A két nagy északi törzset a 22–26 v. „József háza” összefoglaló néven említi, a 27–29 v. már névszerint is említik Efraimot és Manassét. Az első jelentős város, amit „József háza” elfoglal, Bétel. Bételhez már a patriarchák korából is fontos tradiciók fűződtek (Gen 28:19; 31:13). Később az északi országrész királyi szenthelye volt (1Kir 12:28). Gilgálból észak felé indulva Bétel volt az első nagyobb város. A várost hérämmel sújtották, mint annak idején Ajt és Jerikót (Józs 6:18; 8:26), vagy Cefatot (1:17). A szentírót nem zarvarja az a tény, hogy Bétel nem a József-törzsek hősiessége, hanem árulás és csel következtében esett birtokukba. Sőt, ezzel domborítja ki azt az igazságot, hogy Bétel, éppen úgy mint általában az ígéret földje, nem Izráel hősiessége és hadi ereje, hanem Jahve hatalma révén jutott örökségül népének. Izráel fiai megtartották szövetségi esküjüket, adott szavukat, szabadon bocsátották a velük szövetségre lépett bételi férfit és nemzetségét, aki messze északon a hittiek földjén, Bétel kanaánita nevén (Luz) új várost alapít. A 27. verstől kezdve a meg nem hódított városokat a könyv ugyanazon séma szerint sorolja fel. Ez és ez a törzs nem űzte ki a város lakóit, a kanaániaknak sikerült ott maradniuk, amikor azonban Izráel megerősödött adófizetőkké tette őket. A honfoglalás és a bírák korában az erősebb kanaánita városok szigetként álltak az izraelita törzsektől megszállt területeken. Izráel ekkor mintegy a „kapuk előtt” maradt. Később Dávid és Salamon uralkodása idején, az egységes országban megszűnt a kanaánita városok politikai önállósága és közigazgatásilag is betagolódnak Izráelbe. Ez a megoldás diplomáciailag és gazdaságilag is hasznosnak látszott, hadászatilag pedig érthető volt. Azonban a Bírák könyvének a szerzője előtt ezek a szempontok másodlagosak, egyetlen lényeges szempont a Jahvénak a való-engedelmesség. A „nem űzte ki” terminus állandó ismétlése olyan mint egy vádirat az engedetlen Izráel ellen. Amint a 2. rész theologiai értékeléséből kiderül, ez a diplomáciailag hasznosnak tűnő lépés később súlyos károkat okozott. Manassé nem tudta meghódítani Bét-Seánt, Taanakot, Dórt, Jibleámot és Megiddót (vö. Józs 17:11–13). Valójában ezek a városok a Samáriai hegységtől északra, a Jezréel síkság szélén fekvő ősi kanaánita erődgyűrű tagjai voltak.

A 30–36. versekben a Palesztína legészakibb részére szorult Zebulón, Áser, Naftáli és Dán törzsek sorsáról beszél a szerző. Fontos megjegyzés, hogy Áser és Naftáli esetében nem a kanaániak laktak az izraeliták között, hanem fordítva, ezek laktak a kanaániak között. Áser nem űzte el a tengerparti kikötővárosok lakóit. Amint a Debórá-énekből (4:18), hajós munkára ezek szolgálatába szegődött. Dán törzse, mivel később északra szorult, északi törzsnek számított, ezért sorolja fel a könyv Zebulón, Áser és Naftáli mellett. A 35. versben viszont Dán törzsének eredeti örökségéről van szó, amely a nyugati országrész középső részén terült el. Az emóriak Gen 10:16 szerint az egyik kanaánita törzs, amely Palesztína középső területeinek síkságain lakott erődített városokban. Ezeket a területeket később Efraim és Manassé hódította meg.
A lista nem említi a törzsek közt Issakárt, amely még nehezebb helyzetben lehetett a többinél. Jákób áldása azt mondja erről a Jezréel síkságán lakó törzsről, hogy robotossá lett (Gen 49:15). Issakár helyzetének súlyosságát az magyarázza, hogy a legerősebb kanaánita szövetségesek erődgyűrűjében élt (vö. Józs 19:17–23). A Bírák könyvének szerzője előtt azonban nem a listák teljessége, elsőrenden nem a históriai és topográfiai adatok a fontosak (bár a modern archeológia eredményei szerint ezek is messzemenően megbízhatóknak bizonyultak), hanem a theologiai mondanivaló, az események üdvtörténeti jelentősége és üzenetének magyarázata.

Bír. II. RÉSZ - Bír. 2,1–5. Az Úr angyalának megjelenése Bókimban.

Az egész 1. rész értelmezésének kulcsát ez a szakasz adja meg. Az Úr angyalának megjelenése emlékeztet az Úr jótéteményeire, szövetségére és szövetségi ígéreteinek beteljesedésére. Az Úr az ő angyalát küldte Izráel népe előtt a pusztai vándorlás kezdetén (Ex 23:20; 33:2). Most az angyal Izráelt hűtlenségére, engedetlenségére és a szövetségszegésre emlékezteti. Emlékeztet Istennek a szövetséghez fűzött parancsára, amely szerint az ígéret földjének teljes birtoklása annak a rendelkezésnek a végrehajtásától függ, hogy Izráelnek nem szabad az ígéret földjének előbbi lakóival sem szövetséget kötni, sem azok kultuszát átvenni (vö. Ex 23:33; 34:12; Deut 12:3; Józs 23:3). Ami régen parancsként hangzott el, most ítéletként szól. Mivel Izráel nem törekedett teljes erejével a kanaániak kiűzésére, sőt szövetséget kötött velük, azért Isten sem nyújt segítséget ezentúl kiűzésükhöz. Ott maradnak Izráelnek próba és kísértés gyanánt. Isten népe számára az engedelmesség elmulasztott alkalmai, áldás helyett súlyos próbává és kísértéssé válnak. Isten üzenete hallatán a nép rádöbbent bűnére és sírva fakadt. Ezért az angyal megjelenésének helyét „bókim”-nak (sírók) nevezték el. A LXX hozzáfűzi az 1 vershez: „és Bételbe, Izráel házához”. Gen 35:8 is arra enged következtetni, hogy ez a hely Bétel közelében volt, vagy a bételi szentélyhez tartozott. Bétel ugyan a József-törzsek tulajdona volt, de az üzenet egész Izráelhez szólt.

Bír. 2,6–10. Józsué halála után következő nemzedékek hűtlensége.

Józsué nevének említése nemcsak a történeti kapcsolat, hanem a theologiai mondanivaló miatt is lényeges. Mózes után Józsué volt Isten választott embere, Izráel charismatikus vezetője, Jahve akaratának letéteményese. Az ő személye volt a garancia a szövetség igéinek megtartására, de ugyancsak ő volt a gát a tévelygések ellen is (vö. Józs 24:11kk.). Józsué neve azonban a honfoglaló nemzedék jelképévé is lett. Józsué nemzedéke volt, amelyik látta Isten nagy tetteit az ígéret földjének birtokba vétele alkalmával, amely megtapasztalta Isten szövetségi ígéreteinek beteljesülését (Józs 21:43–45). A Józsué után támadt nemzedék azonban már „nem ismerte az Urat” (10 v.). Ez nem az intellektuális ismerés hiányát jelentette, hanem azt, hogy nem ismerték el a szövetség Istenét egyetlen Istennek, nem vállalták vele a közösséget abban az értelemben, ahogyan Józsué tette. Hallottak ugyan róla, szabadító és győzelmes tetteiről, de hiányzott életükből a személyes és közvetlen hittapasztalat és a személyes kapcsolat Jahveval, ami az előző nemzedék életében megvolt.

Bír. 2,11–23. Isten számonkérő igazságának és szabadító kegyelmének megnyilatkozása a hűtlen Izráel életében. Isten igaz ismeretének hiánya, egyetlenségének és akarata feltétlen voltának el nem ismerése szükségszerűen bálványozáshoz vezet. A 11 v. a kanaániak isteneit gyűjtőnevükön említi: baálok. A 13 v. pedig a kanaáni istenpantheon élén álló férfi és női istent nevezi meg Ba’al és ’Astárót. Baál jelentése: „úr”, „tulajdonos”. Felesége Astárót a termékenység istennője (babiloni megfelelője Istár), akinek kultusza az egész ókori keleten elterjedt. A kanaániak kultuszában minden helynek megvolt a maga Baálja és az ennek megfelelő női istensége. Ezeknek az isteneknek a kultuszát a 17 v. „paráználkodásnak” nevezi. Ez a kifejezés részben jelképesen értendő, a Jahve iránti hűtlenséget jelenti, részben szó szerint, ui. a Baál-kultusz ún. tenyészet-enyészet kultusz volt, amely figyelmét a termékenység kérdésére összpontosította. A természet elmúlásának és életre kelésének kultikus és mítikus kiábrázolása gyakran a kultikus paráznaság jelenségével kapcsolódott egybe. Valóban, a baálok jelentették Izráel számára a legnagyobb kisértést története folyamán, hogy letér a szövetségben kijelölt útról, megtagadja „pap-nép” küldetését, és megszűnik az élő Isten megváltó tetteinek és akaratának hirdetője lenni a világban (vö. Ex 19:5kk.).

Hogyan váltak kisértéssé a Baálok Izráel számára? Izráel Isten parancsa ellenére nem űzte el a kanaániakat. A kanaániak, mint régi telepes és városlakó emberek magasabb kultúrával rendelkeztek, mint a félnomád Izráel. A kanaániak Izráel tanítómesterei lettek földművelésben, városépítésben, iparban, kereskedelemben. A kereskedelmi (commercium) és házassági (connubium) kapcsolatok szükségszerűen vallási kapcsolatokhoz vezettek. Izráel a kanaániaktól örökségbe kapta a földműveléssel kapcsolatos kultikus és mágikus szokásokat is, valamint az ország ősi szent helyeit, azok pogány istentiszteleti szertartásaival. Fennállt a veszély szüntelen Izráel hitében, hogy Jahve illetékességét az egyiptomi szabadításra és a honfoglalás idejére, a múltra korlátozza, a jelenre nézve pedig a Baálok illetékességét vallja. Fennállt a veszély, hogy bár Jahve a harcban győzött, de békében az élet egész területén a Baálok diadalmaskodnak.

Isten ítéleteivel figyelmezteti népét elfelejtett küldetésére, az egyetlen, az élő Istenről való bizonyságtételre. Az ítélet az ellenség formájában jelentkezett. Izráel sokat szenvedett a bírák korában ellenségeitől. De ez a szenvedés nem sorsszerű volt, hanem Isten nevelő munkájának eszköze. Jahve volt az, aki „fosztogatók kezébe adta őket”, „eladta őket ellenségeik kezébe” (14 v.). De Izráel az ítéletben és az ítéleten túl újra és újra megtapasztalta Isten könyörülő irgalmasságát, hűségét és szabadító szeretetét. Ez abban nyilvánult meg, hogy „megsajnálta őket” (18 v.), „bírákat támasztott nekik”, „akik megszabadították őket fosztogatóik kezéből” (16 v.). A „bíró” szó tartalma tehát első rendben: „szabadító”, „megmentő”.

Az ószövetségi theologia ezt az állandóan visszatérő gondolatsort a Bírák könyve theologiai sémájának nevezi. Ez a folyamat azonban több, mint a deuteronomista theologus történetíró sémája, ez Isten népe engedetlenségének, hűtlen feledékenységének, de egyben a bűnösön könyörülő Isten kegyelmének és igazságán győzedelmeskedő szeretetének egyik legkiemelkedőbb üdvtörténeti példája. Izráel többszöri visszaesése és megkeményedése végül is Istent tartós ítéletre indítja: Nem nyújt tovább segítséget engedetlen népének a kanaániak kíűzéséhez, ezek állandó kísértésképpen ott maradnak az ígéret földjén. Isten a megkeményedett szívű és engedetlen népét azzal bünteti, hogy meghagyja kedvelt bűneiben, hogy azok súlyos kísértéssé és próbává legyenek számára. Azonban ebben a tettében sem vonja meg végleg kegyelmét népétől, nem a fáraó példája szerint bünteti övéit, mert meghagyja számukra a megtérés útját, hogy a próbák tüzén át hitük megtisztuljon, és szövetségi hűségük megújuljon (22 v.).

Bír. III. RÉSZ Bír. 3,1–6. A kanaániak Isten nevelő munkájának eszközei.
Az el nem űzött kanaániakat Isten nemcsak Izráel megkisértésére, hanem harci erejének megedzésére is felhasználja. A könyv theológiai bevezetésének utolsó soraiban egy új gondolat vetődik fel a kanaániak megmaradásának értelméről: „hogy megtanítsa (ti. Jahve) hadakozásra mindazokat, akik azelőtt nem értették” (2 v.). Isten ítéletében tehát a kegyelem kettős mozzanata rejlik: a kísértéseken és próbákon keresztül megtisztítani Izráel hitét, az ellenség támadásai által megedzeni az új nemzedékek harci erejét, és ezáltal biztosítani Izráel nemzeti fennmaradását. A 3. és 5. versekben felsorolt népek Dél-Palesztinától a Libanonon át vezető és az Eufráteszig terjedő területen laktak. Eddig terjedt az ígéretek szerint az „ígéret földjének” eszményi határa (vö. Deut 5:7; 11:24; Józs 1:4).
A Bír theologiai bevezetése kimondja azt a hitvallást, hogy amint a pusztai vándorlás idején, úgy a bírák korában is, Izráel nem saját igazsága és hűsége, hanem Isten csodálatos és megmagyarázhatatlan szeretete és irgalma folytán maradt fenn. A Bír könyve ennek a hitvallásnak az illusztrálása: maradjatok Jahve mellett, tekintsetek az ő kipróbált hűségére. A Bírák könyvében olvasható történet mindenekelőtt üdvtörténet, prédikált történet.

Bír. 3,7–11. Otniél legyőzi az aramokat.
Izráel első bírájának története is a választott nép hűtlenségének a leírásával kezdődik. Izráel fiai „elfeledkeztek” az Úrról, az ő istenükről, és a baáloknak és aseráknak szolgáltak (7 v.). Az Úr büntetésül Aram Naharaim (Folyamköz, Mezopotámia) királyának, Kusán-Risátajimnak a kezébe adta őket. A Kusán név a király negroid származására utal, a Risatajim pedig „kettős szégyent” jelent. A király mezopotámiai és aram kapcsolatáról világosan beszél a 8 v. A király személye és palesztínai hódítása rejtélyt jelent Izráel történetében, bár nem valószínűtlen, mert mezopotámiai királyoknak Palesztína történetébe való beavatkozásáról máshol is ad hírt az Ószövetség (Gen 14.). A nyomorúságban Izráel fiai az „Úrhoz kiáltottak” segítségért. Az Úr Otniélt, Káleb unokaöccsét küldte szabadítóul. Otniél alakjával találkoztunk már az 1:12kk.-ben. Otniél a honfoglalás utáni nemzedék kiemelkedő alakja a déli törzsek körében (vö. Józs 15:17). Otniél azonban nemcsak hős és kiemelkedő személyiség, hanem charismatikus vezető is. Törzsi jellegű hőstetteiből azonban csak úgy léphet tovább egész Izráel érdekében végezendő szabadító tettekre, ha az Úr Lelke „jön rá” (10 v.), és alkalmassá teszi erre. Otniél győzelme révén 40 esztendeig békében élhetett Izráel. Már az első bíró esetében láthatjuk, hogy a bírói tiszt egy olyan Istentől rendelt intézmény, amely az Istentől adott időben szabadító segítséggé válik Izráel számára. Lényeges feltétele az, hogy a bírói tiszt bíráskodásban és harcban egyaránt Isten Lelkének ihletésére gyakorolható. Egyedül Isten illetékes abban, hogy népe számára a nyugalom és a harc éveiben egyaránt alkalmas vezetést és segítséget adjon.

Bír. 3,12–30. Éhud megszabadítja Izráelt a moábitáktól.
Éhud az a „nagy bíró”, akiről az első részletes elbeszélést olvashatjuk. Éhud története is, mint a kijelentés történetének minden fejezete az ember bűnével kezdődik: „De Izráel fiai ismét azt cselekedték, ami rossz az Úr szemében” (12 v.). Isten megtorló büntető igazsága Eglónnak, Moáb királyának a személyében jelentkezik. Izráel segítséget kérő imájára Isten a Benjámin törzséből származó Éhudot küldte szabadítóul. Az elbeszélésből kitűnik, hogy Éhudnak már a szabadító tette előtt is vezető szerepe volt Izráelben, ui. az adót az ő vezetésével vitték az izráeliták Eglónnak. Éhud a szabadító tettét részletekbe menően eltervezi. Moáb királya a „pálmák városában” tartózkodhatott, amelyet a moábiták elfoglaltak, vagy a jerikói oázisnál levő királyi palotájában. Éhud, balkezes lévén, jobb csípőjére kétélű „kardot” övezett (gómad ismeretlen hosszmérték, etiópiai nyelven botot jelent). Ezt a tőrszerű kardot szokatlan helyen viselve, feltűnés nélkül vihette be a királyhoz. A hadisarc átadása után, Gilgálból, a szenthely melletti faragott bálványoktól (a szinkretizmus világos bizonyítékai) azonban visszatért a királyhoz, azzal az ürüggyel, hogy titkos isteni üzenetet kapott és ezt át kell adnia a királynak. Ezzel a csellel elérte, hogy a király testőrei és udvari emberei magukra hagyták őket, a nagytestű király felállt, hogy tisztelettel hallgassa az isteni üzenetet. Éhud ezt a pillanatot kihasználva, halálos szúrással átdöfte a király testét. Majd belülről bezárva a király emeleti szobájának a fő ajtószárnyát, egy hátsó kijáraton eltávozott, és valószínűleg a külső lépcsőn lefutva eltűnt a palotából, ui. keleti szokás szerint az emeletre vezető lépcsők a ház külső oldalán voltak. A szolgák, amikor látták, hogy be van zárva az ajtó, egy darabig vártak, ui. hozzászoktak, hogy korpulens uruk máskor is hosszan végzi szükségét. Éhud ezt a mozzanatot is beszámította tervébe. Az így nyert időt és a király halálával támadt zűrzavart kihasználva, „megfújta a kürtöt”, azaz riadóztatta Efrajim hegyvidékét. Az izráeliták elzárták a Jordán átkelő helyeit és a nyugati parton rekedt moábita sereget lemészárolták. Éhudnak ez a szabadító tette 80 év békét jelentett Izráelnek, a következő nemzedék életére is kihatott. Az elbeszélés részletesen, megelégedéssel, sőt olykor gúnyosan írja le Eglón meggyilkolásának történetét. Nem szégyelli, sőt nem titkolja, hogy Éhud csellel vitte végbe gyilkos tettét. Örül a csel sikerén. Éhud tette nem erkölcsi példa, hanem a maga egyediségében érthető meg. Éhud tette mögött egyrészt meg kell látnunk Isten szabadító munkáját, másrészt felvetődik a zsarnok meggyilkolásának lehetősége. Móáb terjeszkedése esetében többről van szó, mint egyszerű elnyomásról. Móáb előbb elfoglalta a Jordántól keletre fekvő területet az Arnón és Jabbók folyók között, majd átlépi a Jordánt és megszállja Jerikót. Innen igyekszik Palesztína nyugati vidékein terjeszkedni. Ezzel Izráel honfoglalását utánozza, és Jahve illetékességi körét zavarja, ui. az „ígéret földje” Jahve tulajdona, amelyet szövetséges népének ígért.

Az ún. zsarnokgyilkosság és a felszabadító harc kérdésében pedig láthatjuk, hogy az Ószövetség is vallja: Isten parancsai, akaratának általános érvényű kinyilatkoztatásai nem lehetnek akadályai szabadító szeretetének. A „Ne ölj!” általános érvényű parancsa a sokak szabadítása érdekében ragadott „kard” esetében ideiglenesen felfüggesztést nyerhet. Éhud tette és a róla való bibliai tudósítás, ha nem is részleteiben, hanem egészében és kihatásaiban nem lényegtelen bibliai rész a felszabadító háborúk és forradalmak theologiai értékelésnek kérdésében.

Bír. 3,31. Sámgár hőstette a filiszteusok ellen.
Sámgár történetét egyes LXX kéziratok a 16:31 után sorolják be. Ennek az lehet az oka, hogy tartalmilag rokon a Sámsonról szóló elbeszélésekkel. Viszont Sámgár említése az 5:6-ban azt mutatja, hogy az eredeti héber szöveg Sámgár bíráskodásának idejét helyesen állapította meg, és helyesen sorolta be őt Otniél után és Bárák, ill. Debórá elé.
Sámgár az ún. „kis bírák” közé tartozik. Az az egyetlen feljegyzés maradt róla, amely szerint egy ökörösztökével hatszáz filiszteus férfit ölt meg. Az ökörösztöke nem harci eszköz. Az ökrök hajtására használt farúd, végén vas heggyel. Sámgárnak csak ilyen „fegyver” állott rendelkezésére. Ez mutatja, hogy az ellenség nemcsak legyőzte, kizsákmányolta, de teljesen le is fegyverezte Izráelt. Istennek azonban nincs szüksége fegyverekre a szabadításhoz. Sámgár tette az ökörösztökével jelképes értelmű. Arról beszél, hogy Isten segítségével kis lehetőségekkel is nagy tetteket lehet véghez vinni. Sámgár tette azonban nem jelenthetett hosszabb időre szóló szabadulást. Ezt mutatja az 5:6 megjegyzése. Azonban Istennek megvolt a maga célja ezzel a nagy személyes bátorsággal, de kevés lehetőséggel rendelkező bíróval is. Tettét beillesztette a nagyok tettei közé.

Bír. IV. RÉSZ - Bír. 4,1–3. Jábin és Sisera sanyargatják Izráelt.

A 4. és 5. részek tartalmilag egységet alkotnak. A 4. rész az észak-kanaáni szövetség ellen vívott döntő ütközet prózai leírása. Az 5. részben ugyanennek az eseménynek a költői megörökítése található, az ún. Debórá-ének, amely az Ószövetség egyik legszebb és legrégibb költői gyöngyszeme. Az észak-kanaáni szövetség vezetője Jábin, Hácór királya. Jábinnal a honfoglalás történetében már foglalkozott Józs 11. Józs 11 szerint Jábin elesik és Hácórt is elpusztítja Józsué. A Bír szerzője vagy ötvözi a két eseményt, vagy Hácór elfoglalása is ideiglenes lehetett, és itt egy későbbi, hasonló nevű uralkodóról van szó. Mindenesetre itt Jábin a cselekmény passzív szereplője. A szövetség tényleges vezére Sisera, Jábin fővezére. Ez Haróset Cójim-ban, Jezréel síkságának északnyugati részén lakott. A terület neve a „pogányok Harósetje, mai elnevezése: el charetije. A szöveg a szövetséges városok között említi Taanak és Megiddó városát. Ezek a Jezréel síksága délnyugati részén terültek el. Sisera kilencszáz vasharcikocsival rendelkezett. Ez abban a korban rendkívül korszerű és ütőképes haderőt jelentett, amellyel szemben hadászatilag igen kedvezőtlen helyzetben voltak a lovassággal és hadiszekerekkel nem rendelkező izráeliek. Sisera rémuralmának ideje húsz esztendő. A Bír 4:3 „kemény” sanyargatásáról ad hírt. Sisera és rémuralma elrettentő bizonysága az engedetlenség következményének (vö. 2:3).

Bír. 4,4–11. Debórá felhívására Bárák sereget szervez Sisera ellen.

A cselekmény főszereplője Debórá, aki prófétai adottságai révén Izráel bírája volt, és Efrajim vidékén, Ráma és Bétel között „Debórá” pálmája alatt mondott ítéletet peres ügyekben. Debórá törzsi hovatartozandóságáról nem szól az elbeszélés. A bírói székhelyéről arra lehet következtetni, hogy Efrajim törzséből származott, viszont a Debórá-ének alapján (5:15) mégis úgy látszik, hogy Issakár törzséből való. Valószínű, hogy általában a bírák állandó székhelye a vezető északi törzs, Efrajim területén volt (vö. 12:11). A harc Debórá Istentől kapott próféciájának indíttatására kezdődhetett el. Ő hívja Bárákot Naftali törzséből, hogy gyűjtsön hadsereget és a Tábor hegyéről induljon Sisera ellen, mert az Úr kezébe adja a kananeus vezért. Bárák ugyan bátor hős, de határozatlan sorsdöntő kérdések esetében. Az isteni felhatalmazásból eredő határozottságot Debórá kapja. Bárák csak úgy hajlandó vállalni a felelősséget, ha Debórá is vele megy. Debórá kész elmenni, de akkor nem Báráké, a hadvezéré, hanem nőé lesz a győzelem dicsősége. Debórá első sorban magára céloz, de amint a későbbiekben nyilvánvalóvá lesz, szavai Jáélre is érvényesek, aki megöli Siserát. Debórá mondása (9 v.) azonban utal arra is, hogy Isten tud egy gyönge nő által is hatalmasokat legyőzni, hogy emberi erő ne dicsekedjék vele szemben.
A prózai tudósítás csak Zebulón és Naftáli törzsét említi a Sisera ellen harcoló izráeli törzsek között. A Debórá-ének ellenben Efrajim, Benjámin és Issakár törzsét is az izráeli harci szövetséghez sorolja (5:14–16). Az izráeli hadsereg gyülekezési helye Kedes volt, amely szenthelynek számít. A támadás pedig a Tábor hegyéről indult el, amely ősi idők óta szintén szent helynek számít. A 11 v. megemlíti a kéni Hébert, aki elvált a délen lakó rokonaitól, és Kedes és Hácór között táborozott, jövevényként a kanaániak között, szövetségesükként. Héber feleségének Jáélnek fontos része lesz a csata eldöntésében.

Bír. 4,12–16. Debórá és Bárák legyőzi Siserát.

Az izráeliek hadi készülődésének hírére Sisera azzal válaszol, hogy harcba indítja ellenük egész haderejét. A kanaániak hadereje a Kisón patakjánál áll hadirendbe. Kisón a Jezréelt átszelő keskeny, de állandó vizű patak. A Tábor hegyről ered, átfolyik a síkságon és az Akkói-öbölbe ömlik.

Az ütközet előtt Debórá mégegyszer prófétai szóval erősíti az izráeli sereget. Az izráeli sereg harcba indul, de nyomban ezt a megjegyzést olvashatjuk: „Az Úr pedig összezavarta Siserát minden harcikocsijával és egész táborával együtt…” (15 v.). Maga az Úr harcol Izráel seregeivel. A kanaáni harcikocsik rendjének összezavarása párhuzamba állítható az egyiptomi harcikocsik elpusztításával a Vörös-tengeren való átkelés alkalmából (Ex 14:24). A teljes zűrzavarban Sisera leugrott harcikocsijáról és gyalog menekült, a kanaániak szövetségesének a kéni Hebernek szálláshelye felé. Heber feleségének sátrába futott, és ott kért menedéket az üldözők elől. Jáél barátságot színlelve fogadta, de amikor Sisera a kimerültségtől mély álomba merült, halántékát átverte egy sátorcövekkel. (A sátorcövek is békében használt eszköz vö. 3:31). Mire Bárák Sisera üldözése közben Jáél sátrához ért, Sisera már halott volt. Így kétszeresen is beteljesedett Debórá próféciája: „…asszony kezébe adja el az Úr Siserát” (9 v.).
Az ókori szemlélet szerint a szövetség és vendégbarátság megszegése Jáél részéről bűnnek számított. Az Ószövetség Jáélnek ezt a tettét szintén nem erkölcsi példaként, hanem kivételként jegyezte fel. Jáél, akinek nevében benne van a Jahve neve, Jahve ügyéért szállt síkra és ezért az ügyért végzett a félelmetes zsarnokkal. Az Ószövetség értékelése szerint ezért a kivételes hitbeli bátorságáért dicséret illeti. A prózai tudósítás tárgyilagosan és tényszerűen beszéli el a Kisón melletti csata történetét, a theologiai értékelést a költői tudósításban találjuk.

Bír. V. RÉSZ - Bír. 5,1. Bevezetés és címirat.
A Debórá-ének a történeti elbeszélés fontos és lényeges kiegészítése. A költeményben benne van az eredeti élmény dinamikája és gazdagsága, egyben a prózai tudósítás prófétai értékelése. A címirat szerint Bárák, aki Debórá társa volt a harcban és a győzelemben, a győzelmi dalban is társszerzőnek számít. A 2–11 verseket, amelyek egyes szám első személyben hangzanak el, Debórának tulajdoníthatjuk, akiben valóban művészi lélek volt. A prófétai mondások általában ritmikus jellegűek. A 12–31 versek, amelyek Debórá és Bárák megszólításával, ill. felszólításával kezdődnek, már a kórus számára szólnak.

Bír. 5,2–31. Debórá és Bárák győzelmi éneke.
A 2–3. versekben a győzelmi ének (műfajilag drámai költemény) felhívja a királyokat és fejedelmeket, hogy legyenek szemlélői és hallgatói az előadott eseményeknek. A hallgatóságot a történelem földi irányítói alkotják, a cselekmény résztvevői Izráel népe és fejedelmei, de legfőbb irányítója maga az Úr. Az énekmondó mindenek előtt a szabadság lelkéért dicséri az Urat. A szabadon növesztett, hosszú haj – az ókori nézetek szerint – a szabadság jele. Bár Izráelben Jahve a király, minden kezdeményezés tőle indul ki, és minden győzelem az ő szabadító hatalma által történik, a nép mégsem válik kiskorúvá ezáltal. A szövetséges nép a szövetség Istenének önkéntes társa, amely szíve szerint cselekszi Isten akaratát. Az ének külön dicséretre méltónak tartja azt a tényt, hogy a „nép önként kelt föl”. Isten és a szövetséges nép és vezetőinek egysége az eredményes vállalkozás feltétele. Ezért az egységért is Istent illeti a dicséret, mert Lelke által csak Ő tudja a egységet ajándékozni. 4–5 versekben a bevezetés után azonnal az Úrra irányul a figyelem, mint a cselekmény fő mozgatójára, és a történeti dráma nagy rendezőjére. Mint ahogyan a Sinainál történt kijelentés alkalmával (Ex 19:18k.; 20:18–21), eget-földet megrázó, az elemeket szolgálatba állító erejével jelent meg, hasonlóan avatkozott bele most is a történelembe népének javára. Az Úr maga volt, aki összezavarta Sisera harcikocsijainak rendjét az elemek szolgálatba állításával (4:15). Ennek a győzelemnek a Sinai hegynél történt kijelentéssel való kapcsolatba hozása arra utal, hogy Isten ezt az eseményt is bevonta a szövetség és a kijelentés, egyben az üdvözítése munkájának történetébe, hogy például, vígasztalásul és bátorításul szolgáljon a következő nemzedékeknek.

A 6–8 versekben az ének azt a nyomorúságot ecseteli, amelybe Izráel engedetlensége miatt került. Bár szabadító személyek voltak, de Isten szabadítása még késett. Sámgár személyes hőstettével csak kevés enyhülést hozott, és csak a filiszteusokkal szemben. A kanaániak ellenállás nélkül sanyargatták Izráelt. Jáél sem tehetett semmit az Úr beavatkozása nélkül. Debórá és Bárák felkelése előtt megbénult a forgalom Izráelben, elnéptelenedtek a főútvonalak, mert a karavánok a jogbiztonság nélküli országot elkerülték. Tehát megszűnt a kereskedelem. A bizonytalanság miatt megszűnt a földművelés is. Egyes szövegváltozatok szerint kifogyott az árpakenyér és megszűntek az áldozatok is. Végül a teljes bizonytalanság betetőzéseként megfosztották Izráelt fegyvereitől is. A kereskedelem és a földművelés megszűnése olyan nyomorúságot eredményezett, hogy a törvényben előírt legszükségesebb áldozatokat sem tudták bemutatni. Az új istenek választása az elkeseredés, fejetlenség és bizonytalanság jele. Isten hatalma és szabadító erejének készenléte ellenére is ilyen nyomorultan tud élni Isten népe, ha megfeledkezik Uráról és saját vágyai és gondolatai után megy.

A 9–11 versek a Debórá és Bárák szabadító tette utáni korszakot ecsetelik. Most már minden másképpen van. Vége a nyomorúságnak, Izráel élvezheti hálaadással Isten ajándékainak a gazdagságát. Az ének dicséri Izráel vezetőinek önkéntes odaszánását és felelősségvállalását. Aztán felhívja az egész népet, hogy minden rangban, foglalkozásban és élethelyzetben dicsérje az Urat, az Úr igazságának tetteit, azaz szabadító-megváltó tetteit. Isten szabadító tette által lehetséges újra az élet teljessége és gazdagsága, az utakon járás, békés pihenés az otthonokban, pásztorok éneke az itatóvályúnál. A földművelő is Isten szabadítása által élvezheti fáradságos munkájának gyümölcsét. Bárkik és bárhol vagytok, ne feledkezzetek meg a hálaadásról! A megszabadított és megváltott gyülekezet tartozása a hálaadó hitvallás.

12–18 versekben rátér a győzelmi ének a csata leírására. A 12 v. szerint a Debórá szerepe a bátorítás, az ihletés, Báráké pedig a fegyverforgatás volt. A 13 v. leírja, hogy miként válaszolt Izráel Debórá harci felhívására. „Lement a kapukhoz”, azaz azonnal összegyűlt és Debórá köré sereglett. A népet és a hősöket, azaz a vezetőket újra együtt említi az ének. A 13. versben és a következőkben igen fontos adatokat ismerünk meg az egyes törzsek helyzetéről a kanaániakkal folytatott harc idejéről. Az ének mindenek előtt Közép-Palesztina hegyvidékének három törzsét említi: Efrajimot, amelynek „gyökere Amálekben volt” (ezzel a meghatározással a törzs nagyságára utal, amelynek települései mélyen délre nyúlnak, Amálek felé), utána pedig Benjámint és Manassét. Mákir Manassé elsőszülött fiának a neve, és jelképesen a törzs elnevezése (Gen 50:23; Num 26:29; Deut 3:15; Józs 17:1). Az északon letelepült törzsek közül Zebulón, Issakár, a Debórá törzse és Naftáli a Bárák törzse vett részt a harcban. A Jordánon túli törzsek nem csatlakoztak a felkelőkhöz. Ruben csak „fontolgatta” részvételét, de inkább választotta a „semlegesség” kényelmes álláspontját, mint a kockázatos harcot. Mivel Józs 13:24–28 szerint Gileád minden városát a Gád törzse kapta, feltehető, hogy „Gileád” használata ezen ahelyen a Gád törzsének jelképes megnevezése. Gád is „pihent a Jordánon túl”. Lehet, hogy a Jordán mély völgyén való gyors átkelés volt az akadály, lehet, hogy maguknak is voltak vitás ügyeik szomszédaikkal, lehet, hogy a hatalmas kanaáni városszövetséggel nem akartak ujjat húzni. Bármi is volt semlegességük oka, az ének megrója őket, hogy nem ismerték fel a nagy pillanatot, ami cselekvésre hívta őket, és a maguk dolgát előbbre helyezték Isten és a nép ügyénél. Különösebbnek tűnik, hogy a harcban közvetlenül érdekelt Dán és Áser törzse nem vett részt. Ezek a törzsek elszegődtek a föníciai tengerpart nagy kikötővárosaiba hajósmunkára, ezzel a kanaániak szövetségébe és szolgálatába állottak. Innen magyarázható semlegességük. Ők sem ismerték fel az Istentől küldött nagy alkalmat, a cselekvés és döntés óráját. Velük szemben különösképpen kiemeli az ének Zebulón és Naftáli törzsének hősiességét. Ez a két törzs hordozta a harcban a legnagyobb terhet. A Siesera elleni harcban Júdáról egyáltalán nem tesz említést Debórá éneke. Ez a harc csak a jezréeli kanaánita szövetség által elnyomott törzsek szabadságharca volt, a későbbi északi országrész törzseinek „belső ügye”, bár hatása az egész Izráelt érintette.

A 19–22 verseknek az ütközetről szóló költői leírásában értékes történeti adatok vannak. Megtudjuk, hogy a csata Taanaknál és Megiddó vizeinél folyt, és északra a Kisón patakja felé vonult. A kananeusok magabiztosan, zsákmányra éhesen gyülekeztek a harcra, de hamarosan meghiúsult minden győzelmi reményük, mert magával Jahvéval találták magukat szemben. Jahve mind a mennyei, mind a földi erőket harcba indította ellenük. A „csillagok” harcoltak ellenük, és a „Kisón patakja sodorta magával őket”. A szokatlan méretű felhőszakadás következtében a különben néhány méter széles patak folyóvá dagadt, megzavarta és elsodorta az ellenség táborát – az üldözőkből üldözöttek lettek. Ez az apokaliptikus jellegű esemény valóban hasonlít az Egyiptomból való kivonulás eseményeihez, ahogyan azt az ószövetségi zsoltárirodalom és apokaliptika is látja (Zsolt 2; 46; 48; Ez 38). Jahve jelentette ki itt önmagát történeti szabadító tetteiben. A 23 versben egy kis epizódot olvashatunk Méroz városa lakóinak magatartásáról. Ma már nem ismerjük ennek a városnak a helyét. Valószínűleg a csata színhelye közelében fekvő Izraelita település, amely a kananeusokkal volt szövetségben. Méroz nem nyújtott segítséget Izráelnek a csata ideje alatt. A harc előtt még lehetett helye a megfontolásnak, de amikor Jahve nyilván kijelentette győztes hatalmát, már nem volt helye a tétovázásnak. Amikor Isten közbeavatkozik, már csak az áldás és az átok feltétele alatt lehet cselekedni (vö. Gen 12:3; Deut 11:26; 30:15). Mivel Méroz a részvételt minden formában megtagadta, Izráel az Úr angyalának parancsára átokkal sújtotta, ami szokás szerint hérämet jelentett.

24–27 v. A csata leírásának drámai csúcspontja az ellenség rettegett vezérének, Sisera halálának leírása. Sisera, seregével ellenkező irányban menekült. A kéni Heber szálláshelye ui. a Kisón patakjától északkeleti irányban, Hácór mellett volt. Siserának sikerült elmenekülnie a csata színhelyéről, és menedéket kérni szövetséges Héber feleségének sátrában. Valószínűleg azt remélte, hogy az asszony sátrában nem fogják keresni. Jáél szövetségeshez illően, fejedelmi módon fogadta Siserát, de amikor az a kimerültségtől mély álomba merült, pöröllyel agyonüti és sátorcövekkel átszúrja halántékát. Az énekmondó és az éneket hallgató gyülekezet most csak egyre gondol: Jáél kész volt az Úr szolgálatába állani, amikor ütött az óra (vö. 1Kir 18:40kk.).
28–30 v. Az utolsó jelenetben nagy lélektani finomsággal ábrázolja a költemény a Sisera hazatérését váró asszonyokat. Az anya aggódik fia késése miatt. A feleségek és az ágyasok azzal nyugtatják meg az anyát, hogy fia bizonyosan gazdag zsákmányra talált, és a préda osztása miatt késik. A költő drámai érzékére vall, hogy nem fejezi be a gondolatmenetet. Nem ecseteli az asszonyok ráébredését a rettenetes valóságra. Nem kíván gyönyörködni azoknak a védtelen embereknek a fájdalmában, akik a harc igazi vesztesei, akkor sem, ha azok az ellenfél oldalán állnak.
31 v. A költemény váratlanul, az elbeszélés tetőpontján, drámai csúcsán ér véget egy átok és egy áldásmondással. Jahve ellenségeinek Siserához hasonló sorsot kíván azoknak, akik Jahvét szeretik, olyan ellenállhatatlan erőt, mint amilyen ellenállhatatlan erővel nyomul előre a kelő nap. A 31b v. utal a győzelem áldásos következményeire. Debórá és Bárák diadalát negyven esztendei béke követte. A Debórá-ének bármennyire is Izráel népének a győzelmét ünnepli a kanaániak felett, mégis világosan kitűnik belőle, hogy Isten győzelméről van szó, aki terveit népének csődje és ellenségei hatalma ellenére is következetesen véghez viszi. Mindenki az ő akaratának eszköze.