Józsué XIII. RÉSZ

Józs. 13,1–14. Józsué parancsot kap az ország felosztására.

Józsué sikeres hadjárataival a kanaániták haderejének zömét megsemmisítette, de ez még nem jelentette az ország egész területének teljes birtokbavételét. A Földközi-tenger partja mentén az egyiptomi határtól Szidónig terjedő sáv és a Libanon és Hermón vidéke meghódítatlanul maradt, és az ország belsejében is maradtak kisebb kanaánita gócok. Közben az évek múltak, Józsué megöregedett, nem remélhette már, hogy megéri az időt, amikor az Ígéret Földje teljesen Izráel kezére kerül. Ekkor kapta Istentől új megbizatásként, hogy az ígéret alapján ossza fel a kilenc és fél törzs között a nyugati országrészt. A két és fél törzs Mózestől kapta meg örökségét a Jordánon túl. Józsué egy lépéssel jutott tovább, azt a földet, amelyet Mózes csak messziről láthatott, ő osztja ki a többi törzsek között. Az ember rövid földi élete Isten beteljesedett és még beteljesülésre váró ígéretei közötti feszültségben folyik le. Az ígéretek beteljesedését türelmesen kell várni, de semmi esetre sem tétlenül.

A keleti területen is maradtak az ott lakó népek közül. Gesur és Maakáh arám királyság volt. Dávid idejében kerültek Izráellel szoros kapcsolatba (2Sám 3:3).

A léviták örökségéről három különböző tudósítást kapunk (13:14; 13:33 és 14:4–5; illetve 21:23), egybehangzó megállapításuk az, hogy lévi törzse nem kap törzsi birtokot. (Vö. 21:2–3 magyarázatával.) Józs. 13,15–33. Ruben, Gád és a fél Manassé öröksége.

A Jordántól keletre eső terület elfoglalását olvashattuk már a Deut 2:1–3:29 és Józs 12:1–6 verseiben. A 21/b és 22. vers nem illik bele a szöveg összefüggésébe, hiszen a midiániták területe messze délen az Akabai-öböl vidékén terül el, Bálám lakhelye pedig az Eufrátesz mentén. Ruben törzsének a Holt-tengertől keletre eső területnek az Arnon medrétől északra eső része jutott Szihón országából. Gádé lett Szihón országának másik fele egészen a Jabbókig, valamint Mahanaimtól fel északra a Genezáreti tóig egy fokozatosan keskenyedő sáv a Jordán mentén. Manassé fiainak jutott – az előbb említett sáv kivételével – Észak-Gileád és a Jarmuk folyótól északra eső terület (Básán). Az ország keleti határa a leírásokból nem állapítható meg határozottan.

Józs. XIV. RÉSZ

Józs. 14,1–5. Józsué, Eleázár és a főemberek szerepe.

E versekben a hagyomány három ága fonódik egybe. Egyik szerint az ország felosztását egyedül Józsué végezte el sorsvetés útján (vö. 13:1–7; 18:2–10), a másik Izráel fiai tevékenységét hangoztatja (14:5; 19:49–50), a harmadikban pedig jelentős szerepe van Eleázár papnak és a nagycsaládok főembereinek (14:1; 19:51; Num 34:16–29). A három állítás között nincs ellentmondás, sőt jól kiegészítik egymást. Természetes, hogy Józsuénak, a karizmatikus vezetőnek tekintélyére szükség volt a fontos aktus lebonyolításánál, de ez nem zárja ki Eleázár és a nagycsaládfők közreműködését, hiszen a sorsvetés (az ’úrim és tummim által) papi feladat, – és nyilvánvalóan a nép főembereinek jelenlétében történt. Az országot Isten adja népének. Józsué, Eleázár és a többi emberek csak az Ő rendelkezéseinek végrehajtói. A tizenkét törzs egysége itt is hangsúlyozott (vö. 1:12–15). Tizenkét részre osztják az egész ország területét. Külön indoklást kap a tizenkét törzs és a tizenkét rész összefüggése. Lévi fiai nem kapnak törzsi területet – így csak tizenegy részre volna szükség –, József háza viszont kétfelé ágazik (Efraim és Manassé), így kerekedik ki a törzsi területek száma tizenkettőre. Nem üres ígéret az, hogy Lévi öröksége az ÚR. A léviták lakóhelyet kapnak minden törzs területén, megélhetésük alapja azonban nem a föld, hanem a tized (Num 18:21). Éppen a következő szakasz mutatja meg, hogy Isten ígérete és áldása mennyire megtapasztalható módon nyilvánul meg annak életében, aki hűséggel szolgálja Őt.

Józs. 14,6–15. Káléb öröksége.

E szakasz eredetileg etiologikus monda volt. Arra a kérdésre válaszol, hogy miért laknak a kenizziek Júda fiai között. Tovább kérdezhetjük: miért éppen ide, a földosztás bevezetésébe, építette be a könyv szerzője ezt a részletet? A felelet a 21:45-ben fogalmazódik meg: minden beteljesedett, amit az ÚR ígért. Káléb sorsának alakulásában szinte annak szemléltetését is láthatjuk, hogy hogyan lesznek az utolsókból elsők. Edomita származású (Gen 39:11), de nem a jövevények kiszolgáltatott helyzete jut neki osztályrészül, hanem legelsőként kapja meg jutalmát. Júda fővárosa, az ősatyák temetkezési helye, övé lesz a kapott ígéret szerint (Num 14:24; Deut 1:36). Káléb azt is az ÚR ajándékának tekinti, hogy testi-lelki erőinek teljes birtokában életben maradhatott. (Életkori adatai szerint a Jordánon való átkelés óta mintegy hét év telt el).

Érdemes az Urat szolgálni (vö. 14:4). A hűségnek látható jutalma van (vö. Mk 10:28–31). Kimondatlan figyelmeztetés: a jutalmat el is veheti az ÚR azoktól, akik hűtlenségükkel érdemtelennek bizonyítják magukat. Hebrón régi nevét szövegünk az anákokkal hozza kapcsolatba. Feltételezhető, hogy a „Négyváros” név eredetileg egy – a Gibeónihoz hasonló – városszövetségre utal, vagy onnan ered, hogy a városban több nép lakott együtt.

Józs. XV. RÉSZ

Józs. 15,1–12. Júda határai.

A déli határ egybeesik az ország határával (vö. Num 34:3–5), a Holt-tengertől dél-nyugati irányban fut Kádes Barneáig, onnan északnyugat felé halad tovább a Földközi-tengerig. Kelet felől a Holt-tenger partvonala a határ a Jordán torkolatáig. Az északi határ a Jordán torkolatától szabálytalan vonalban húzódik nyugat felé, egy nagy vargabetűvel kikerüli Jeruzsálemet (a város Benjámin területére esik), majd Jaffától délre éri el a nyugati határt jelentő Földközi-tengert (Mé-Neftóa összecseng Merneptah fáraó nevével).

Józs. 15,13–19. Víz a sivatagban.

A 14:2–19 fonala folytatódik itt. Káléb a neki adott örökséget elfoglalta, kiűzte Hebrónból az anákokat. A továbbiakban megtudjuk, hogy miért laknak a kenizzi Otniél leszármazottai Debirben. Felbukkannak azonban olyan kérdések is, amelyekre magunknak kell választ találnunk.

Ki foglalta el Hebrónt és Debirt, és mikor? – Mindkét város bevételéről szó van a Józs 10:36–39-ben, valamint Bír 1:10–15-ben. Feltételezhető, hogy az előbbi helyen említett dúló hadjárat után a kanaániak újra megerősítették a lerombolt városok némelyikét, s ezeket később az ország birtokbavételének idején ismét el kellett foglalnia Izráelnek. A második ostrom idejét a 14:10 időmeghatározásához kapcsolhatjuk.

Ki kit unszolt, hogy kérjen Kálébtól ajándékot? A héber szuffikszumok alapján a nő únszolta a férfit, hogy kérjen a nő apjától mezőt (18 v.). A következő versben mégis Aksza hozakodik elő a kéréssel. A bv’ gyök árnyalt jelentését figyelembe véve a kérdéses rész körülírt fordítása így hangzik: „Egybekelésükkor rávette feleségét…” Aksza tettét a férje iránti szerelem, Kálébét pedig a lánya iránti szeretet befolyásolja.
Az ásatások beszédesen bizonyítják, hogy a Negeb nem volt mindig terméketlen sivatag. A régi települések maradványainak feltárása során öntöző rendszerek nyomára bukkantak a régészek. Valószínű, hogy Káléb ajándéka is öntözésre szolgáló víztároló volt.

Józs. 15,20–63. Júda városai.

A lista tizenegy városcsoportot tartalmaz. Feltehetően Júda királysága tizenkét közigazgatási körzete (Josafát, vagy Jósiás korából) képezte az alapját. Mivel Júda királyságához nem csak Júda törzsi birtoka tartozott, hanem Benjámin és Dán területének egy része is, Józsué könyvének írója a forrásként használt tizenkét körzetet tartalmazó listából a más törzsek területére eső városokat kihagyta. Az eredeti lista rekonstruálása megkísérelhető a 18:21–28 és a 19:41–46-ban felsorolt városokkal kiegészítve.

Józs. XVI. RÉSZ

Józs. 16,1–10. Efraim öröksége.

Júda után József fiai következnek, de nem születésük sorrendjében, hanem a Jákóbtól kapott áldásnak megfelelően (Gen 48:14–19). Efraim területének déli határa Jerikó-Bétél-Gezer vonala. (Gezertől a tengerig terjedő szakasza meghatározatlan.) Az északi határ Sikemtől néhány km-nyire délre húzódik, Taanat-Silótól nyugat felé tart, majd a Vádi Káná vonalát követve ér a Földközi-tengerig. A 9. vers megemlíti, hogy Manasse területén fekvő városok is Efraimhoz tartoznak, de a városok nevét nem közli. (A 17:8 is csupán Tappuah nevét említi.) Gezer lakói továbbra is ott maradtak Efraim területén. Gezer Salamon idejében került izráeli fennhatóság alá (1Kir 9:15–22). Husaj, Dávid bizalmas udvari főembere az arkiak közül való volt. Az Alsó Bét-Hórón közelében említett jaflétiek is a kanaáni őslakossághoz tartozhattak, nem azonosak az 1Krón 7:32-ben említett Jaflét leszármazottaival.

Józs. XVII. RÉSZ

Józs. 17,1–6. Manasse leszármazottai.

Celofhád lányainak örökségi ügye azt szemlélteti, hogy a törzsek egy ága sem csonkulhat meg. Isten ügyel arra, hogy ígérete teljesen megvalósuljon. Celofhád lányai a Num 27:1–11-ben leírtaknak megfelelően kapják meg örökrészüket. Manasse utódai tíz részt kapnak a Jordántól nyugatra eső területen. Különös azonban, hogy a lányok nagyapjuk testvéreivel kerülnek egy sorba. Gileád hat fia közül öt kap egy-egy részt. (Vö. Num 26:29–34), a hatodiknak az öt leányunokája hasonlóképpen, így jön ki a tíz rész. Tovább bonyolítja a kérdést az, hogy 1Krón 7:14–19-ben Manasse családfája egészen más.

Józs. 17,7–13. Manasse határai és városai.

Az eddigi határleírások pontról pontra eléggé részletesen határozták meg a törzsi határok szakaszait. Itt hiányzik a határ rögzített pontjainak felsorolása, helyette csak általános tájékoztatást kapunk: a déli határ azonos Efraim északi határával, a nyugati a tenger, észak felől Ásér, kelet – pontosabban északkelet – felől pedig Issákár határáig terjed Manasse területe. (A keleti oldal Issákár területéről délre eső részén a Jordán vonala a határ.)

A törzsi határokat nem tekintették merev vonalnak, Manasse területén fekvő helységekben efraimiták laktak (8 v.), viszont Issakár és Áser területére eső jelentős városok lakói – Manasse törzséből valók voltak. Megiddó feltárása során kiderült, hogy a helyi uralkodónak a XII. században ugyanakkora palotája volt, mint amekkorát később Jeruzsálemben Salamon építtetett magának. A várost 1150 táján lerombolták. A romok közt talált aranyból elefántcsontból és alabástromból készült értéktárgyak a város gazdagságáról és magasfokú kultúrájáról tanúskodnak. Bét-Seán még hosszú ideig a kanaániak, illetve a filiszteusok kezén volt. A leletek alapján ítélve, csak Dávid idejében tudták az izráeliták ezt a fontos erődítményt elfoglalni.

Józs. 17,14–18. József fiai keveslik részüket.

A szakasz stílusa anekdótaszerű. A 14:4 dramatizált illusztrációjának tekinthetjük. József fiai először Efraim hegyvidékét kapták osztályrészül (a Bétél és a Sikem közötti területet). Keveselték részüket az ÚR áldására és az áldás látható jelére, nagy létszámukra hivatkozva. Ekkor jelölte ki nekik Józsué a Sikemtől északra eső területet, hogy vegyék birtokukba. Aki többet kíván magának, tegyen is többet érte! – A 11–13 versből kitűnik, hogy Manasse fiai fokozatosan el is foglalták a második örökrészükként kapott területeket. M. Noth a Refáim földjét a Jordántól keletre, nevezetesen a Jabbók és Jarmuk közötti erdős területen keresi. Ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy olyan hagyományanyag van itt előttünk, amely nem tud arról, hogy a Jordántól keletre levő terület már a két és fél törzs kezén van. A refá’im szó azonban nem egy bizonyos meghatározható etnikai csoportot jelöl, hanem az canákím-hoz hasonlóan, mintegy gyűjtőnévként Kánaán legendáshírű, félelmetes őslakóira vonatkozik. Ez a homályos utalás nem alap arra, hogy szembehelyezkedjünk azzal a többször is hangsúlyozott állítással, mely szerint a keleti országrészt még Mózes vezetésével foglalták el és vették birtokukba Izráel fiai.

Józs. XVIII. RÉSZ

Józs. 18,1–10. A fennmaradt területek felosztása.

Az első vers szemlélteti az idő múlását és a körülmények megváltozását. Izráel már nem Gilgálnál táboroz, hanem behúzódott az ország belsejébe. Siló Efraim hegyvidékének közepe táján feküdt. Izráel kultuszi életében fontos szerepe volt, központi kultuszhellyé tette a szövetségláda jelenléte. Éli főpap is itt lakott. 1050 táján a szövetségláda a filiszteusok kezére került, Silót is elpusztították (Jer 7:12kk.; 26:6kk.). Még mindig maradtak el nem foglalt területek. A tény megállapítása mellett theológiai indoklást találunk: a hét késlekedő törzs a hibás, hiszen az ÚR nekik adta a földet! Hogy a halogatásnak vége legyen, Józsué utasítást ad a fennmaradt területek számbavételére. A huszonegy megbízott által összeírt területet hét egyenlő részre osztják, és a hét törzs között kisorsolják. A sorsolás az egész nép közös ügye, ezt hangsúlyozza a már letelepedett törzsek felemlítése. Egyben kultikus esemény is (a qáhál és az cédáh az istentiszteletre egybegyülteket jelenti) az ÚR színe előtt a Jelenés Sátoránál játszódik le. Az általánosságba vesző nagy szavaknak sokszor semmi foganatja nincs, többet ér a jól alkalmazott határozott útmutatás. Mindegyik törzs megkapta a maga örökrészét, ez azonban egyben meghatározott feladatot is jelent számukra.

Józs. 18,11–28. Benjámin öröksége.

Az előző versekben olvasott bevezetés után azt várnánk, hogy az ott említett összeírás eredményének felsorolása következik. A hét törzs örökségének leírása azonban nem egyöntetű. Mindegyik szakaszban van városlista, emellett néhányban határleírás, néhányban pedig egyéb megjegyzés is található. Benjámin északi határa Jerikó, Bétél és Alsó-Bét-Hórón vonala. A nyugati határ Bét-Hóróntól Kirját-Jeárimig húzódik. A déli határ azonos Júda északi határával ugyanazokat a pontokat sorolja fel, de fordított sorrendben (15:5–9) (Gilgál neve helyén itt Gelilót olvasható!) Benjámin területe az ország kettészakadása után Júda királyságához tartozott. Az itt felsorolt városokkal lehet kiegészíteni Júda országa tizenkét közigazgatási körzetének leírását (15:20–62). Bétél később Izráel királyságához tartozott (1Kir 12:29). Avvim talán Ajjal azonosítható, Micpe valószínűleg az 1Sám 7-ben és Jer 40-ben Micpa néven említett szenthely, de nem azonos a 11:8-ban az északi városok közt felsorolt Micpével. Gibeón, Kefira és Beérót Benjáminhoz tartozik, Kirjat-Jeárim, a tetrapolisz negyedik tagja viszont Júda tulajdona. Geba és Gibea Saul történetével kapcsolódik össze. Ráma Sámuel próféta lakóhelye volt.

Józs. XIX. RÉSZ

Józs. 19,1–9. Simeón öröksége.

Simeónnak nincs saját körülhatárolt területe, Júda területének déli részén kapott tizenhét várost. Simeón önálló törzsi léte gyakorlatilag megszűnt. Lassan teljesen beolvadt Júda törzsébe, a kenizziekhez hasonlóan (vö. 14:6). Már Jákób mondásaiban olvashatjuk, hogy Simeón, Lévivel együtt, szét fog szóródni (Gen 49:5–7). Mózes áldásában pedig meg sincs említve Simeón neve (Deut 33:6–29). A gyakori háborúk következtében a Negeb települései elnéptelenedtek, az öntözéses földművelés megszűnt, a terület lassan sivataggá lett. Saruhen például Kr. e. 900 tájékán elpusztult és négy évszázadon keresztül lakatlan volt.

Józs. 19,10–16. Zebulón öröksége.

A galileai törzsek között középen helyezkedik el Zebulón területe. A határon levő városok felsorolása összevegyült a többi városokkal úgy, hogy nem lehet megállapítani, hogy melyek tartoznak a tizenkét város közé. A déli határ Jokneám, Szárid és Kiszlót-Tábor vonala. (A Tábor hegyénél hármas határ találkozik.) A keleti határ pontosan nem állapítható meg, a Tábor-hegyétől észak felé húzódik. Az északi határ szintén bizonytalan, körülbelül Hukkót és Neiél vonalában kereshető. A nyugati határ középső része a Jiftah-Él völgye. A városok közt említett Bétlehem Názárettől 15 km-nyire nyugatra feszik, nem a Jeruzsálem melletti Bétlehem. Józs. 19,17–23. Issakár öröksége. Simeónhoz hasonlóan itt sem találunk határleírást. Elképzelhető, hogy az írásbafoglalás idejében már Issakár törzsi önállósága is csupán emlékként élt (vö. Gen 49:14). A felsorolt helységek a Tábor-hegy, Jezréel, Bét-Seán és a Genezáreti tó déli csücske közötti területen fekszenek.

Józs. 19,24–31. Ásér öröksége.

Dél felől természetes határ a Kármel hegye. Keleten Zebulón, majd Naftáli területével határos. Észak felé a Szidón fennhatósága alatt levő területig terjeszkedik Ásér, a nyugati határ egy szakasza a Földközi-tenger. (Tirusra Dávid és Salamon se tudta kiterjeszteni a hatalmát).

Józs. 19,32–39. Naftáli öröksége.

A leírásból a déli határ elég pontosan megállapítható: a Kinmeret-tó déli csücskétől, a Jordán kifolyásától egyenesen nyugatnak tart a Tábor-hegy északi oldalánál levő hármas határpontig. Innen derékszögben északnak fordul, majd Hukkótnál ismét derékszögben nyugatnak a Neiél közelében levő másik hármas határpontig. A nyugati határ Én-Hácór felé húzódik, pontos leírása – Ásér keleti határához hasonlóan – hiányzik. Valahol északon eléri a határ a keleti oldal természetes határát képező Jordánt. A 34 versben említett Júda semmiképpen sem vonatkoztatható Júda törzsi határára, a LXX nem is említi.

Józs. 19,40–48. Dán öröksége.

A határok leírása hiányzik. A 47 vers szerint a törzs elhagyta eredetileg kijelölt területét és a Jordán forrásvidékén telepedett meg. A könyv szerzője mégis fontosnak tartja, hogy az Ígéret Földje eredeti felosztásáról teljes képet adjon. Dán kisorolt örökrésze Benjámintól nyugatra Júda és Efraim között feküdt. Valószínűleg a filiszteiusok egyre erősödő nyomása kényszerítette őket új terület keresésére. Nevük fennmaradást azzal biztosították, hogy az elfoglalt várost Dánnak nevezték el. (Bír 18:1–29). Dán az ország legészakibb fekvésű városa.

Józs. 19,49–51. Józsué öröksége.

Az ország felosztása előtt, bevezetésként, Káléb megjutalmazását olvashattuk, a befejező szakasz Józsué hűségének jutalmáról szól. (Vö. Num 14:24.30.) Józsué származását tekintve efraimita (Num 13:8), a törzse területének közepén fekvő Timnat-Szerahot kapja birtokul. A záradék ismét felsorolja, hogy kik működtek közre az ország felosztásában (14:1–5).

Káléb és Józsué személyes példájának kiemelése az egyéni felelősség gondolatát hangsúlyozza. Az ország nem szerzett birtoka Izráel fiainak. Az ÚR adta kezükre és osztotta ki nekik örökségül. A pusztában elhullt nemzedék a hitetlenség és engedetlenség következményét példázza. A nép és az ország megmaradása, jövőjének alakulása a népet alkotó egyének hűségétől függ. „Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok” (Ézs 7:9) – de ha a próbák idején hűségesen helytálltok – nem marad el a jutalom.

Józs. XX. RÉSZ

Józs. 20,1–9. A menedékvárosok.

Mózes idejéből eredeztetett rendeltetés végrehajtásáról számol be ez a rövid fejezet. (Num 35:9kk.; Deut 19:2–13). Sikem és Hebrón már az ősatyák történetéből ismert szent hely, Kedes neve is ezt jelenti. Hasonlóképpen Rámót (magaslat) és Becer (megközelíthetetlen) neve is erre utal, Gólán neve pedig a gáláh (felfed, kijelent) gyökkel hozható kapcsolatba. Mind a hat név szerepel a léviták lakóhelyeként kijelölt városok listáján. A városokhoz tartozó körzet a keleti országrészen egy-egy törzs területe (Deut 4:43), a nyugati országrész három körzete pedig Gelilea, Samária és Júdea. Miért kapcsolódik ez a szakasz az ország felosztásáról szóló leíráshoz? Egyrészt azt hangsúlyozza, hogy az ország szent föld, melynek tisztaságát meg kell őrizni, ugyanakkor arra is rámutat, hogy Isten az ígéret földjén azok számára is készít helyet, akik vétkük miatt érdemtelenekké váltak. A véletlen gyilkossá vált ember nem kényszerül arra, hogy az ország határán túlra meneküljön, életben maradása biztosítva van, sőt idővel otthonába is visszatérhet. Az ország Isten tulajdona, a törvényt ő szabja meg. (A menedékvárosok védelme azokat illette meg, akik vétkes szándék nélkül, véletlenül bisegágáh öltek meg valakit, – a szántszándékkal bejad rámáh gyilkolókat nem.)

Józs. XXI. RÉSZ Józs. 21,1–8. Kisorsolják a léviták lakóhelyeit.

A bevezető mondatok (1–3) szerint a léviták lakóhelyeinek kijelölése Mózes rendelkezésére hivatkozva, (Num 34:2–8) Silóban történt, ugyanott, ahol a hét törzs örökségét kisorsolták (18:10). A samáriai városok feltűnő mellőzése azonban a fogságbavitel utáni idők viszonyait tükrözi, a léviták egyes csoportjainak jutó városok elhelyezkedése pedig sajátos rangsorolást követ. Gerson fiait, – a születés szerinti sorrend felcserélésével (Gen 46:11) – megelőzik a kehátiak, közülük is külön kiemelve kerülnek az élre Áron leszármazottai. Ennek megfelelően az ároni papok lakóhelyei Jeruzsálem környékén vannak, a többi kehátiaknak a nyugati országrész középső vidékén, a többi lévitáknak pedig a távolabbi területeken jut hely. A „léviták” kifejezés nem annyira Lévi törzsét, mint inkább a „lévita rendhez” tartozást jelenti. A léviták nem birtokot, hanem csupán lakóhelyet kapnak, szinte úgy laknak Izráel fiai között, mint idegenek, mint vagyontalan jövevények.

Józs. 21,9–19. Áron fiai az elsők.

Júda (és Simeón) területén kilenc város lett az ároni-keháti lévitáké. Az elsőként említett Hebrón valószínűleg nem szerepelt az eredeti 12×4-es séma szerinti listán. A nyolc város mindegyike Hebróntól délre fekszik. Ez az adat talán arra emlékeztet, hogy Lévi törzse a korábbi időben Simeónnal együtt a déli vidéken élt és később szóródott szét (Gen 49:5–7). A Benjámin területéről kijelölt várások Jeruzsálemhez eléggé közel vannak. Gibeón lakói a kiválasztott kultuszhely szolgái (9:27).

Józs. 21,20–42. A többi léviták Jeruzsálemtől távolabb kerülnek.

A többi kehátiak az eredeti kiosztás szerinti Dán, valamint Efraim és Manassé területén kapnak lakóhelyet. Gerson leszármazottainak az északi terület jut (vö. Bír 18:30), Merári utódai négy-négy várost kapnak Zebulón, illetve Ruben és Gád földjén. A negyvennyolc város között Jeruzsálem neve nem szerepel. Ha hozzászámítanánk, akkor éppen a szent 7×7 lenne az eredmény. A Num 35:5 szerint minden városhoz négyzet alakú terület tartozik. A négyzet oldala kétezer rőf, közepén van maga a város. Nem kizárólag csak léviták laknak ezekben a városokban, hanem a várost birtokló törzs tagjai közt kapnak lakóhelyet ők is. A léviták különleges helyzete állandó figyelmeztetés az egész nép számára: Ez az ország más, mint a többi ország. Ez az ország Isten országa, aki azt akarja, hogy szent földjén szent nép éljen.

Józs. 21,43–45. Az ígéret beteljesedett.

A befejező szavakban ismét az üdvtörténeti szemlélet nyilvánul meg: Istennek „minden jó szava” teljesedésbe ment. Az ország, mégpedig az egész ország az ÚR keze által a választott nép tulajdonává lett. Ez az állítás nem a könyv írójának visszavetített véleménye. A Biblia első könyveinek theologiai jellegű ábrázolásán kívül a történelem tényeiből is határozottan megállapítható, hogy Izráel erre a földre régtől fogva igényt tartott. Bár Józsué könyvében is találunk történelmi utalásokat, jól látható, hogy az írót elsősorban az érdekli, hogy Isten akarata hogyan megy végbe. Nem az önmagában való, Istentől függetlenített történelmet akarja megírni, hanem azt, hogy Isten mit és hogyan cselekszik a világgal. Az üdvtörténeti szemlélet alapján megrajzolt kép és az író előtt ismert történelmi helyzet között feszültség van. Ha Isten az egész országot Izráelnek adta, akkor miért nem tudták teljesen birtokukba venni? Miért bomlott fel a tizenkét törzs egysége? Ha minden jó szó teljesült, akkor miért nem jó minden?

A következő fejezetekben lehet megtalálni a választ az ilyen kérdésekre.

Józs. XXII. RÉSZ

Józs. 22,1–8. Józsué hazabocsátja a keleti országrész harcosait.

A fejezetek egymásutánja nem jelent időrendi besorolást. Elképzelhető, hogy a két és fél törzs harcosai a nagy hódító hadjáratok után hazatértek már és nem maradtak hosszú évekre távol a túlsó parton hagyott családjuktól. Inkább a könyv szerkezete miatt került ide ez a rész. Az 1:12–18-ban megkezdett téma itt nyer befejezést, keretbe foglalva a közben elmondottakat. Isten nyugalmat adott népének. Ez a nyugalom az áldás beteljesedésének ismertetőjele (Mik 4:4; Zak 3:10), az engedelmesség és hűség jutalma. (Jól felismerhető az elbeszélés prédikáció jellege.) Józs. 22,9–12. Oltár a Jordán partján. Gelilót helyett a LXX-ban Gilgál olvasható. (Ezt az azonosítást alátámasztja a 15:7; ill. 18:17 héber szövege is.) Az építményt feltűnő nagysága jellemzi, eredeti nevét a héber szöveg sajnos nem közli. Vagy mizbéah ’éd lehetett, – a szír fordítás és a 34 v. magyarázata alapján –, vagy talán a Gen 31:47–48-hoz hasonlóan gal’éd (ebben az eseben Gileád nevének népies magyarázatával függene össze). A testvéri törzsek ellen csak igen súlyos esetekben indítottak hadjáratot (Bír 20:1–48; 21:10). Az oltárépítést az elszakadás jelének tekintették, ezért gondoltak rögtön fegyveres megtorlásra.

Józs. 22,13–20. Fineász küldetése.

Egy-egy főember képviseli a kilenc és fél törzset. Vezetőjük az ároni-lévita Fineász, megalkuvást nem ismerő buzgó híve az ÚRnak. Hűtlenséggel vádolja a két és fél törzs tagjait és a múlt példáira hivatkozva figyelmezteti őket, hogy maguk ellen – és ugyanakkor az egész nép ellen – kihívják az ÚR haragját. Fineász szavai szerint az ÚRnak csak egy oltára van. E tétel a Deuteronomium theologiájának felel meg. Különösebben hangzik a keleti és nyugati országrész közti különbségtétel. Hasonló szemlélet jut kifejezésre Ez 47:13–20-ban és a 48. fejezetben, amely szerint mind a tizenkét törzs a Jordántól nyugatra eső területen kap részt.

Józs. 22,21–29. Nem oltár, hanem tanújel.

A két és fél törzs szószólói átokformulával erősítik meg válaszadásukat. Jelképes oltár az, amelyet építettek. Nem akarnak áldozatot bemutatni rajta, nem akarnak a külön kultusz gyakorlásával elszakadni a többi törzsektől, sőt hangsúlyozni kívánják egyűvé tartozásukat, és azt, hogy bár a Jordánon túl laknak, ők is végezni kívánják az ÚR szolgálatát, sőt ennek lehetőségét utódaik számára is biztosítani akarják. Ez az indoklás a történet későbbi hallgatói és olvasói számára is sokatmondó. Megmagyarázza, hogy az egyetlen legitim központi kultuszhelyen kívűl másutt található oltárszerű építményeket minek szabad tekinteni. Figyelmet érdemel, hogy a leírásból hiányzik a „mind a mai napig” kifejezés. A hallgatásból arra következtethetünk, hogy az író idejében az építmény már nincs meg, vagy időközben más hagyományanyag kapcsolódott hozzá (vö. 4:8).

Józs. 22,30–34. Nem történt hűtlenség.

Ákán hűtlenségének következményeként Isten magára hagyta Izráelt (7:12). A küldöttség tagjai örömmel állapítják meg, hogy nem történt hűtlenség, tehát Isten továbbra is népe között marad. Isten jelenléte nélkül Izráel nem tudott volna magának országot szerezni – de magára maradva megtartani sem tudja. Ezért fontos, hogy a választott nép tagjai saját cselekedeteikre és egymásra is ügyeljenek.

Józs. XXIII. RÉSZ

Józs. 23,1–5. Mit tett az ÚR?

Ez a fejezet a könyv legkésőbbi időből származó részei közül való. Prófétai hangvételű prédikáció. A mondanivaló súlyát növeli, hogy Józsué végrendeleteként hangzik (14 v.). A hallgatóság megjelölése mutatja, hogy az egész országot érintő dolgokról van szó. Az Izraeliták a többi keleti néphez hasonlóan az ősök utolsó szavát igen nagy becsben tartották (Gen 27:2–4; 49:1–35; Deut 33:1–29). A beszéd három részre tagolódva mondja el, hogy mit tett Isten, mit kíván népétől és mit szándékozik a jövőben cselekedni. Az első tétel a Deut 1–11 fejezetéhez hasonlóan emlékeztetés: maga az ÚR űzte ki a kanaánitákat, hogy a megígért földet népének adja birtokul.

Józs. 23,6–11. Mit kíván a népétől az ÚR?

A tóra megőrzését és cselekvését. A maradék kanaánitákkal minden kapcsolat megszakítását. Az ÚR iránti ragaszkodást és szeretetet. A tételes tilalmakról a hangsúly inkább a ragaszkodás és szeretet felé tolódik el. A ragaszkodás a házastársak életközösségének jellemző kifejezése (Gen 2:24). A szeretet a „halld meg Izráel” nagy parancsa (Deut 6:4–5) – a legnagyobb parancsolat (Mk 12:29–31).

Józs. 23,12–16. Mit hoz a jövő?

Amilyen maradéktalanul beteljesedtek az ÚR ígéretei („jó szavai”), ugyanúgy bekövetkezhet a fenyegetések („rossz szavak” megvalósulása is. Izráel csak önmagát okolhatja, ha elveszti hazáját. A népek sorsának alakulását nem a véletlen határozza meg, hanem az ÚR formálja a maga szándéka szerint (Jer 18:1–10); a nagy uralkodók is az Ő akaratát viszik véghez (Ézs 44:28). Lehet, hogy a kanaáni istenek kultusza látványosabb, ünnepeik féktelen mulatozása vonzóbb, de csak egyedül az ÚR az élő, cselekvő, történelemformáló Isten.

Józs. XXIV. RÉSZ

Józs. 24,1–13. Józsué az ÚR tetteire emlékezteti a népet.

A sikemi országgyülés időrendileg nem függ össze közvetlenül Józsué halálával. A 24:1–28 kibővített formában lényegileg ugyanazt mondja el, amit már a 8:30–35-ben olvashattunk. Természetes, hogy a sikemi amfiktioniáról és a Sikem környékén található sírokról szóló hagyományanyag egybekapcsolódott és mivel Józsué sírjának említése logikusan a könyv végére illik, így került ide a sikemi országgyülésről szóló beszámoló is.

Az ÚR hatalma nem korlátozódik egy bizonyos ország területének határai közé. A folyamon túlról ki tudta hívni az ősatyákat, Egyiptomból meg tudta szabadítani a népet és minden akadály (tenger, harckocsik, varázslás, folyó, kőfalak) ellenére bevitte őket az Ígéret Földjére. Az ÚR hatalmának tevőleges beavatkozása nélkül meg kellett volna semmisülniök. Elképzelhetetlen, hogy saját erejükből fennmaradhattak volna.

Józs. 24,14–24. Az ÚR szent és féltékeny Isten!

Józsué és „József háza” (Efraim és Manasse) példát mutat a többi törzsnek az ÚR melletti döntésben. Történelmük nagy jeleire hivatkozva csatlakozik hozzájuk az egész nép. Józsué figyelmezteti őket, hogy az ÚR nem hasonlítható a kánaáni, vagy a Folyamon túli istenekhez. Amilyen csorbítatlan a hatalma, ugyanolyan a dicsősége is, nem adja másnak és meg sem osztja mással. A tőle elfordulás, vagy a szinkretizmus következménye az lehet, hogy népe iránti magatartása az ellenkezőjére fordul. A háromszor ismételt fogadalom gyakorlati következménye az idegen istenek elvetése. (Jákób is Sikemnél ásta el a családtagjainál található istenszobrokat és amuletteket Gen 35:1–4.)

Józs. 24,25–29. A kő a szövetség tanúja.

A kanaániak vallásában a felállított kőoszlopok az istenség jelenlétét szimbolizálták. Jákób is követ állított fel a bételi látomás színhelyén (Gen 28:18). Józsué számára a kő nemcsak Isten jelenlétének jelképe, hanem az ÚRral kötött szövetség „fültanúja” (Ez 36:1.4; Mik 6:1–2) és egyben figyelmeztető emlékjel is a kortársak és a későbbi nemzedékek számára. A szent fa, amelynek közelében a követ felállították, a pátriárkák történetéből is ismert már (Gen 12:6; 35:4). A fák és kövek kultikus szerepének a Deut 16:22-ben olvasható megítélése későbbi felfogást tükröz.

A sikemi ásatások során előkerült egy fehér mészkőből gondos megmunkálással készített nagy oszlop. A lelet felállításának idejét a régészek Kr. e. 1450–1200 között határozták meg. Nem bizonyítható, csupán elképzelhető, hogy a Józsué kövéről megőrzött hagyomány talán éppen ehhez a kőhöz kapcsolódott.

Józs. 24,29–33. Az ősök sírjai a haza földjén.

Amikor Isten Ábrámot elhívta, azt kívánta tőle, hogy hagyja ott hazáját, földjét és rokonait (Gen 12:1). Ábrám engedelmeskedett: hontalanná és társtalanná lett. Hite és engedelmessége jutalmaként utódait néppé szaporította Isten és ígérete szerint országot adott nekik. Ez a föld nem ismeretlen számukra. Lépten-nyomon emlékeket rejt: a Jordán medréből kilátszó kövek, régi városok romjai, helynevek, szokások magyarázatai mind arról tanúskodnak, hogy Isten nagy dolgokat cselekedett választottaival. Az ősök sírjai életük eseményeit idézik fel. Nem hőstetteikkel mutattak példát az utódok számára, hanem Isten iránti hitük és engedelmességük jutalmaként sokasodott meg rajtuk az ÚR áldása.

Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Józsué életkora Józsefével egyezik (Gen 50:22.26) és csupán tíz évvel kevesebb Mózesénél (Deut 34:7). Mózes után Józsué is az „ÚR szolgája” lett. Ez a jelző Józsuéra vonatkoztatva nem csupán az ÚR iránti különleges személyes viszonyára utal, hanem arra a fontos szerepre is, amelyet Isten tervének megvalósításában töltött be. Józsué az ÚRtól kapott megbízatását bátor helytállással teljesítette, méltán kerül neve az ősatyák, az üdvtörténet alakjai közé.

József sírhelye a régi Sikemet rejtő Tell-Baláta közvetlen közelében található. Josephus tudósítása szerint József sírja is Hebronnál a Makpela-barlangban van, ez az állítás azonban későbbi tradíción alapul. Eleázár és Fineász valószínűleg egy sírban nyugszik. Fineász Gibeája fekvésének meghatározása bizonytalan.

A 31 vers még egyszer összefoglalja a könyvben elmondottakat, de egyben kitekintés a jövő felé. Amíg tudtak az ÚR cselekedeteiről, addig semmi baj sem történt. És azután? – Jöttek a nép hűtlenségének és Isten ítéletének időszakai. Az ítéletből megszabadulni csak megtérés útján lehetett, ennek első lépése pedig a megemlékezés volt. A felemelkedéssel mindig együtt járt a jó hagyományok felújítása és megbecsülése. Jósiás reformja idején a megtalált törvénykönyv alapján újították meg az ÚRral kötött szövetséget (2Kir 23:1–3), Nehémiás pedig ősei sírjaira hivatkozva kért engedélyt a hazatérésre és Jeruzsálem újjáépítésére (Neh 2:1–5).

A szűntelen megújulás szükségét érző és valló anyaszentegyház lehetősége és kötelessége is, hogy az elődök példájából okulást merítve keresse meg a hit és engedelmesség új útját.