JÓZSUÉ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Nádasdi Vilmos lelkész

Bevezetés - A könyv címe, szerzője.

Mózes utóda, Józsué, Nun fia a honfoglalásról szóló elbeszélések vezéralakja: az ő nevét kapta címül ez a bibliai könyv jehósúa’. A zsidó hagyomány Józsuét egyben a könyv szerzőjének is tekinti, ez az állítás azonban a kritikai vizsgálódások során tarthatatlannak bizonyult. Belső bizonyság nem tanúskodik Józsué szerzősége mellett (a 24:26 utalása semmiképpen sem vonatkoztatható a könyv egészére). Nyilvánvaló, hogy a saját halála utáni eseményekről szóló beszámolót nem ő maga írta meg (24:29–33). Az események előadásának módjából részletes elemzés nélkül is kitűnik, hogy a könyv szerzője későbbi korban él, történeti távlatból értékelve foglalja össze mondanivalóját. (Jellemző a könyvben gyakran előforduló „mind e mai napig” kifejezés.) A könyv szerzőjéről két előzetes megállapítást tehetünk: 1. Nem a címet adó Józsué; – 2. Évszázadokkal később élt.

Kapcsolata az Ószövetség többi könyveivel.
A honfoglalás Izráel történetében jelentős fordulópont volt. Az Ábrahámnak tett ígéret beteljesedett. Ugyanekkor az ÚR szövetséges népévé formálódott és hazát talált Izráel számára új életforma keretei között ígéretes lehetőségek távlata nyílt meg. Ha a beteljesedett ígéretet tekintjük, akkor Józsué könyve a Pentateuchos folytatásának látszik. Voltak exegeták, akik e tartalmi összefüggés mellett egyéb rokon vonásokat is találtak a Pentateuchos és Józsué könyve között. Úgy látták, hogy a Pentateuchos könyveiben felismerhető négy fő forrás (J, E, D, P) Józsué könyvében is kimutatható. Meg kell említenünk, hogy azok az írásmagyarázók, akik ebből a tételből indultak ki, az egyes forrásokhoz tartozó szakaszok meghatározásában eltérő, sőt ellentétes eredményre jutottak.

A hagyomány elválasztja Józsué könyvét a Pentateuchostól. A zsidó kánonban Józsué a „korai próféták” csoportjának első könyve. A samaritánusok és Tórát szent iratnak tekintik, Józsuét már nem. Ezt a különválasztást az újabb kritikai kutatások eredményei is alátámasztják, megállapítva, hogy Józsué könyve anyagának előtörténete a Pentateuchosétól különbözik.

Szervesebb a kapcsolat Józsué könyve és az utána következő bibliai könyvek között. Nemcsak az egységes téma köti össze őket, kapcsolatukra utal a bennük felfedezhető sajátos szemlélet és történelemértékelés is. E hasonlóság alapján terjedt el a „Deuteronomista történeti mű”, vagy „Deuteronomista Pentateuchos” összefoglaló cím a Deut, Józs, Bír és 1–2Kir könyvekre vonatkoztatva. A szereztetés módja és ideje.
A „Deuteronomista” néven emlegetett ismeretlen történetíró munkáját Lukács evangélistáéhoz hasonlíthatjuk (Lk 1:1–4). A honfoglalás témájával kapcsolatba hozható összes fellelhető forrásanyagot összegyűjtötte, és úgy rendezte el, hogy a különböző korokból származó és eredetük szerint igen eltérő jellegű részletek szerves egységet alkossanak. Az anyag eredetét vizsgálva kiderül, hogy találunk közte „hieros logos”-t (– valamely kultuszhelyet legitimizáló adat), etiologikus mondát (– amely valamilyen topográfiai, vagy etnikai adottság meglétét, vagy pedig valamilyen szokás gyakorlatát okolja meg), hősi elbeszélést, törzsi határok, városok, legyőzött ellenségek felsorolását, történelmi tanulságokat leszűrő prédikációt… stb.

A könyvben feldolgozott források előtörténete nagy vonalakban a következőképpen vázolható: A szájhagyományként élő törzsi, vagy helyi jelentőségű anyag továbbadásában, írásba foglalásában és írott formában való megőrzésében fontos szerepük volt a kultuszi központoknak (Gilgál, Sikem, Bétél, Hebrón…). Idők során nagyobb összefüggő egységek, gyűjtemények alakultak ki. Végül – legkésőbb Jósiás kultuszközpontosításának idején – az összes forrásanyag Jeruzsálembe került. Az írásmagyarázók által ajánlott „Gyüjtő”, „Átdolgozó”, „Szerkesztő”, „Kiadó” nevek mögé nehéz meghatározott történeti személyeket odaképzelnünk, e nevek abban vannak segítségünkre, hogy az anyag formálódásának egyes szakaszait szemléltetik. Nem lehet megállapítani, hogy a gyűjtés, feldolgozás, szerkesztés és az anyag végső formába öntése egyes személyek, vagy csoportok műve volt-e.

Általánosan elfogadott vélemény az, hogy a deuteronomista szellemben történt feldolgozás formálta egységes művé a különféle forrásanyagokat. Józsué könyve tehát lényegében az ismeretlen „Deuteronomista” alkotásának tekinthető, akinek munkáját az egységes mondanivalót hatásoan hangsúlyozó céltudatos szerkesztés jellemzi.
Nem egyöntetű a magyarázók állásfoglalása a tekintetben, hogy a könyv névtelen szerzője mely korban élt. Vannak, akik a fogság alatti vagy fogság utáni időre helyezik Józsué könyvének megírását, mások viszont Ezékiás, vagy Jósiás uralkodásának idejével, az író próféták tanításával hozzák kapcsolatba. Döntő bizonyíték egyik feltevés mellett sincs. Nem bocsátkozunk végletes túlzásba, ha a Deuteronomista munkálkodásának időszakát a Kr. e. VII–VI. sz. fordulójára tesszük. Ez azt jelenti, hogy a jórészt XI–IX. sz.-ból keltezhető források alapján 600 körül készült el Józsué könyve lényegében véve a ma ismert formájában. E megállapítás nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kisebb változtatások később ne történhettek volna. Feltehető, hogy egyes részek a déli országrész fogságbavitele utáni időből származnak, és utóbb kerültek bele a könyv szövegébe. Történeti értéke. Megszokott felosztásunk szerint Józsué könyve történeti könyv. A zsidó kánon a prófétai művek közé sorolja. Tárgyát tekintve történeti könyvnek tarthatjuk, hiszen történeti eseményeket beszél el, sajátos prófétai szemlélete miatt azonban nem egyszerűen Izráel népe történelmének egyik részletét ismerhetjük meg belőle, hanem az üdvtörténet egy szakaszát. A történelem és üdvtörténet dialektikus viszonyából következik, hogy az üdvtörténet eseményei jellegüknél fogva a történelemtudomány eszközeivel tárhatók fel, az üdvtörténet mögött álló isteni terv viszont a profán történettudomány eszközeivel nem közelíthető meg.

Józsué könyve történeti értékét tekintve éles véleménykülönbség alakult a magyarázók között. Egyesek, arra hivatkozva, hogy a Bírák könyve a honfoglalást lassú beszivárgás formájában írja le, kétségbe vonják a Józsué nagyszabású hadjáratairól és győzelmeiről szóló tudósításokat, és Józsué személyének történetiségét is vitatják. Úgy vélik, hogy a múlt iránti nosztalgia szülte a hősi történeteket, vagy pedig egy-egy régi szokás, név, vagy tárgy etiológiai mondája szélesedett ki népi elbeszéléssé, s az így keletkezett hagyományanyag később került kapcsolatba Józsué nevével.
A Biblián kívűli forrásokból ismeretes, hogy a Kr. e. XIII. században Palesztina területe az Egyiptomi birodalom érdekkörébe tartozott. (Vö. a Jubileumi Kommentár 31–33. lapjain olvasható történeti áttekintéssel). Kánaán lakói sok kis városállamban éltek. Mindegyik városállamnak saját „királya” volt, egymástól függetlenek voltak, de ez a függetlenség nem jelentett elszigeteltséget. A karavánutak forgalma révén a hírek minden irányban hamar elterjedtek. Ha a fáraó halálát, vagy hatalmának gyengülését hírűl vették a városállamok királyai, megegyeztek egymással és egyszerre tagadták meg az adófizetést. Közös veszedelem hírére védelmi szövetségre léptek egymással. Az ilyen időleges kapcsolatokon kívül ismerünk olyan tartós jellegű városszövetségeket is, amelyekben négy-öt, néha egymástól elég nagy távolságra eső államocska vett részt.

Ebbe a történeti keretbe jól beleillik az a kép, amely Józsué könyvéből tárul elénk: Izráel érkezését megelőzi a híre (2:2; 5:1), majd a városállamok szövetkeznek ellenük (9:1–2; 10:1–5; 11:1–5). Csak a szervezett ellenállás legyőzésével válik lehetővé, Izráel számára, hogy Kánaán földjén megvesse a lábát, majd – újabb harcok árán – lépésről-lépésre további területeket foglaljon el.
A legutóbbi évtizedek régészeti kutatásainak eredményei is támogatják Józsué könyve történeti adatait. Számos helységnevet sikerült megbízható módon azonosítani. Bebizonyosodott, hogy jelentős települések (pl. Lákis, Debir, Hácór) háborús pusztítás áldozatai lettek a Józsué honfoglalásával egybeeső időben. Ha maradtak is még tisztázatlan kronológiai és topográfiai kérdések, az összkép azt mutatja, hogy Józsué könyve, – üdvtörténeti szemléleti módját figyelembe véve – Izráel népe történetének is megbízható forrása.

Theologiája.
Isten a történelem ura. A történelmi eseményekben saját szándékát valósítja meg. Ez a hatalmas Úr Ábrahámmal és utódaival szövetséget kötött. Azt ígérte, hogy Istenükké lesz, kiválasztott népét megajándékozza a testi és lelki áldások összességével, nekik adja azt a földet, amelyen az ősatyák vándoroltak. Az Úr hű szövetségesnek bizonyult. Ígéreteit sorra teljesítette. A megígért földet népének adta. Nem Izráel hadierényeinek köszönhető a honfoglalás sikeres végrehajtása. Ígérete szerint maga az Úr cselekedett értük, jelenlétét jelek által tette nyilvánvalóvá: Kánaán lakóira rettegést bocsátott, hogy kiűzze őket népe elől.
Semmi baj nem történhet addig, amíg Izráel is hűséges marad Urához, és engedelmesen teljesíti parancsait. Ha hűtlenné válik, azonnal megtapasztalja, hogy az Úr féltékeny Isten, aki hűtlen népét magára hagyja és ítéletével sújtja. Kegyelmes is az Úr, mert a hűtlenség megbánása és eltávolítása után hajlandó megújítani a szövetséget.
A föld, amelyen Izráel mindennapi életét éli, nyitott könyvként tanít az ígéretét teljesítő Isten hűségéről. A későbbi nemzedékek is láthatják a szabadító Isten tetteinek emlékjeleit. Kérdezősködjenek felőlük, gondolkozzanak el tanításukon, döntsenek ők is az Úr szolgálata mellett, tartsák meg szövetségét, hogy élhessenek a tőle kapott földön.

Témája, szerkezete.
Az egész könyv arról szól, hogy az ÚR ígérete szerint hogyan adott hazát szövetséges népének. A legkisebb részlet is szerves kapcsolatban van a főtémával, más-más oldalról megvilágítva mindig ráirányítja a figyelmet. Nyilván nem véletlen ez, hanem a szerző tudatosan törekedett arra, hogy a könyvet olvasók, vagy a felolvasást hallgató gyülekezet tagjai, figyelmét megragadja, s ezáltal a mondanivaló jó megértését elősegítse. A központi témát hangsúlyozó szerkesztési elv megvalósítása következtében háttérbe szorult a felhasznált források eredeti jellege. Önállóságukat elveszítve a nagyobb szerkezeti egység építőelemeivé váltak. Jelen magyarázatban a könyv egységes gondolatmenetét igyekszünk nyomon követni, a forrásanyag előtörténetére csupán röviden utalunk. Elvi alapja e módszernek az, hogy Józsué könyve így egészében lett kanonikus bibliai könyv, és nem különálló mondák, listák, tanítások… stb. formájában; – gyakorlatilag pedig a kommentár terjedelme nem teszi lehetővé a részletekig menő elemzést.

Szembetűnő a könyv két főrészre tagozódása (1–12.; illetve 13–24. részek). Önálló egységnek is tekinthetnénk őket. Egybetartozásukat a könyv szerzője azzal juttatta kifejezésre, hogy az első főrész elején megkezdett témákat a második főtéma végén zárta le. A Józsué személyével és a két és fél törzzsel foglalkozó szakaszok mintegy keretként foglalják egybe az egész könyv anyagát.

1. Az ország elfoglalása. 1:1–12:24.
a) Előkészület a honfoglalásra. 1:1–5:15.
Az Úr bátorítja Józsuét és népét. Jelek által mutatja meg nekik, hogy köztük van. A nép megtisztítja magát.
b) Az Úr győzelmet ad népének. 6:1–12:24.
A harcok sikere a nép engedelmességétől függ. Jelek bizonyítják, hogy az Úr hadakozik értük. – Ha engedetlenek, akkor magukra maradnak és vereséget szenvednek. – Az elbeszélésekben a „megver” és „elpusztít” vezérszavak ismétlődnek.
2. Az ország birtokba vétele. 13:1–24:33.
a) A törzsi határok kijelölése. 13:1–21:45.
A már elfoglalt és még elfogalásra váró területeket felosztják a törzsek között. Kijelölik a léviták lakóhelyét és a menedékvárosokat. A sok földrajzi adat azt szemlélteti, hogy Isten ígérete mennyire valóságosan – az emberi érzékelés minden területén tapasztalható módon – teljesedik be. A verzérszó: „örökségül kap”.
b) Izráel az Úr szövetségese akar maradni. 22:1–24:33.
A honfoglalás történetéből meg kell tanulnia Izráelnek, hogy az Úr szövetsége iránti hűség élet-halál kérdése számára. Amint nem tudták volna az ő segítsége nélkül elfoglalni az ígéret földjét, el is veszthetik hazájukat, ha hűtlenné válnak Urukhoz.

Irodalom.

Noth, Martin: Das Buch Josua (Handbuch zum alten Testament. 7.) Tübingen, 1938. Gutbrod, Karl: Das Buch vom Lande Gottes (Die Botschaft des Alten Testaments. X.) Stuttgart, 1957. Hertzberg, Hans Wilhelm: Die Bücher Josua… (Das Alte Testament Deutsch. 9.) Göttingen, 1959. May, H. G.: Joshua (Peake’s Commentary on the Bible) London, 1963. Blair, E. P.: Deuteronomy, Joshua. (Layman’s Bible Commentaries) London, 1965.

Józsué. I. RÉSZ - Józsué. 1,1–4. Őrségváltás.

Mózes halálának évét nem tudjuk pontosan meghatározni, körülbelül Kr. e. 1250 tájára tehető. Mózes Isten szolgája, Józsué pedig Mózesé. Ez a két viszonyulás nem azonos. Mózes az ÚR cäbäd-je. Megtisztelő ez a név. Így nevezi az Ószövetség Ábrahámot, Dávidot, Jóbot, Ézsaiást, Zorobábelt, Semachot. Az ÚR Szolgájáról jövendöl Deuteroézsaiás, sőt Bábel királya is az ÚR szolgája, amikor Isten akaratának végrehajtójaként cselekszik. Józsué Mózes mesárét-je. Ez a szó a tanítvány és tanítómester, vagy a lévita és az áldozást végző pap viszonyának a jelölésére használatos. Eddig Józsué Mózes mellett tanulta, hogyan kell Istent szolgálni. Mózestől kapott neve arra utal, hogy jó tanítvány volt. Régi neve hóséa’ „szabadítás” volt, ezt Mózes Jahve nevével kapcsolta össze, így lett jehósuac (Num 13:8.16). Az összetétel szószerinti jelentése: Jahve nagylelkű, de ha az eredeti név jelentését változatlanul hagyjuk, akkor a „Józsué” nevet „Jahve szabadítás”-nak fordíthatjuk. A Spetuaginta Iesous-nak írja Józsué nevét és ugyanúgy olvashatjuk az Úszövetségben is (ApCsel 7:45; Zsid 4:8). Az emberi előljáró, Mózes iránti engedelmesség gyakorlása közben bizonyította meg Isten iránti engedelmességét és hűségét, és jól végzett szolgálatai jutalmául kapja a még nagyobb megbízatást. (Mt 25:21).

Mózes engedetlensége miatt nem láthatta meg Isten ígéretének beteljesedését. Isten ügye azonban nincs emberekhez kötve, még a kiválasztottakhoz sem. Senki se bizakodjék el! Ha valaki alkalmatlanná válik a rábízott szolgálat hűséges betöltésére, Isten mást állít a helyére. (Mt 3:9).
A Mózesnek adott ígéret most Józsué felé hangzik: minden talpalatnyi hely a tiétek. A 4 vers szövege sajnos romlott, de Deut 11:24-ben jól érthető. A megígért föld határai: délről és délkeletről a puszta, észak felől a Libánon, kelet felől az Eufrátesz, nyugatról a Földközi-tenger. A „hittiek egész földje” utalás nyilván nem a hittita birodalomra vonatkozik, hanem csak a szír-hittita területre, amely a Libánon és az Eufrátesz közötti részt jelenti. Dávid uralma valóban kiterjedt ezekre a területekre is.

Józsué. 1,5–9. Bátorítás és figyelmeztetés.
Mózesnek csodajelre volt szüksége, hogy el merje vállalni Istentől kapott megbízatását, Józsuénak elég Isten jelenlétének ígérete, hiszen látta Mózes életében, hogy milyen erőforrás ez az ígéret. Az ígérethez figyelmeztetés is kapcsolódik: Isten jelenlétének feltétele a törvényhez való ragaszkodás (7–8). Izráel hitéletében kiemelt helyet kapott a törvény tanulmányozása. A Zsoltárok könyve bevezető részében szinte ugyanezekkel a szavakkal ajánlja a Tóra olvasását (Zsolt 1:2–3). A qumráni szekta tagjai egymást váltva éjjel-nappal folyamatosan olvasták a törvényt. Kétségtelen, hogy a betű szerint értelmezett állandó törvényolvasás gyakorlása gépiessé és lélektelenné válhat – a keresztyén egyház történetében éppúgy találunk erre példákat, mint Izráelben. Mégis, számunkra is időszerű, hogy megvizsgáljuk magunkat az Isten Igéjével való élésünk tekintetében. Nem válik-e egyhangúvá számunkra az Ige, azért, mert nem tudjuk vagy nem akarjuk megérteni a belőle kapott új üzeneteket? Elég időt szánunk-e naponta a Biblia elmélyült tanulmányozására? Valljuk, hogy egyházunk az Ige egyháza. Lássuk meg, hogy egyéni életünkben és gyülekezeteinkben még sok fogyatkozás van e téren. Józs. 1,10–11. Józsué megkezdi szolgálatát.

Istentől kapott megbízatása alapján Józsué cselekvésbe fog. A nép előljárói engedelmeskednek neki, tudomásul veszik, hogy ő lett Mózes utóda. Nem ismerjük a nép szervezeti rendjét. Azt sem tudjuk pontosan, hogy az itt említett előljárók hányan voltak és mi volt a feladatuk. Itt Józsué parancsát adják tovább a népnek, de valószínűleg ők végezték a fegyverfogható férfiak számbavételét is. A három napos határidő magyarázata némi nehézséggel jár. Három napi időről van szó a 2:22-ben és a 3:2-ben is. Ha az itteni három napot a 3:2-ben olvasható három nappal azonosítjuk, akkor a parancs kiadását követő negyedik napra esik a Jordánon való átkelés. A nehézség abban van, hogy ebbe a három napba nem fér bele a második fejezetben elmondott történet, hiszen a kémek három napot töltöttek a hegyvidéken és ehhez még hozzá kell számítani a Jerikóba érkezés idejét és a hegyvidékről Józsué táborába való visszajutás idejét is. Bárhogyan próbáljuk az időpontokat egyeztetni, valahol mindig lesz hiány, vagy többlet. Feltételezhető, hogy az ellentmondás szöveg-romlásból, vagy a különböző források egybeszerkesztéséből adódik, de valószínűbb, hogy az ún. proleptikus transzpozíció egy példája áll előttünk. Ez a stirális forma az elbeszélés folyamatosságát igyekszik biztosítani, abban az esetben, ha ugyanabban az időben másutt történő esemény elmondása miatt a cselekmény fonalát meg kell szakítani. A kitérő után a megszakított történet utolsó mondatának ismétlése jelzi az eredeti színhelyre való visszatérést. (Ld. pl. Gen 37:28; 37:36 és 39:1-ben.)

Józs. 1,12–18. Egység az ÚR iránti engedelmességben.

Két és fél törzs a Jordántól keletre eső területen kapta meg osztályrészét. Józsué emlékezteti őket kötelességükre: segíteniök kell a többi törzseket a nyugati országrész elfoglalásában. Nem tudjuk, hogy az összes érdekelt férfiakat hívták-e össze, vagy csak a vénekkel tanácskozott Józsué. A kapott válasz mindenesetre kielégítő. Engedelmességet fogadnak Józsuénak – de nem feltétel nélkül. A „csak legyen veled a te Istened” jókívánságként is felfogható lenne ugyan, de a 3:7 alapján arra következtethetünk, hogy inkább Józsué vezető tisztsége elismerésének feltételeként mondták ki. Figyelemre méltó a „te Istened” kitétel. (A Szeptuagintában „mi Istenünk” olvasható e helyen). Ez is Józsué tisztségének karizmatikus jellegét hangsúlyozza. Azt ismerte el a nép vezetőjének, akiről felismerték, hogy Isten Lelke munkálkodik benne. Ha nem volt karizmatikus vezető, akkor a nép egysége felbomlott. Döntő jelentőségű, hogy Józsué első tettével biztosítani tudta az egész nép egységét. A halálbüntetés kimondása mutatja, hogy a nemzetségek vezetői nemcsak formális ígéretet tettek, hanem komolyan elkötelezték magukat a harcban való részvételre. Helyes hogy vezetőjük elhivatottságáról meg akarnak győződni, de ha egyszer erről megbizonyosodtak, akkor következetesen helyt kell állniok.

Józs. II. RÉSZ - Józs. 2,1. Józsué kémeket küld ki.

Érdemes összehasonlítani a Num 13. részével ezt a verset. Ott a törzsek képviselői indulnak el, részletes utasítást kapnak, hogy mire terjedjen ki figyelmük, és hazatérve a nyilvánosság előtt számolnak be tapasztalataikról. Józsué titokban két kémet küld ki, feladatukat nem jelöli meg részletesen, s ők dolguk végeztével neki magának tesznek jelentést. A történet alapján arra lehet következtetni, hogy a kémek feladata a túlparton lakók hangulatának kifürkészése volt. Józsué azért küldte ki embereit, hogy Isten előkészítő munkájának jelét láthassa. Isten nem veszi rossz néven, ha valaki jelt kér tőle, hogy hitében megerősödjék (Bír 6:36–40; 2Kir 20:9–10; Jn 20:25–29); sőt inkább arra haragszik, ha valaki a felajánlott jeladást visszautasítja, (Ézs 7:13). Józsué hisz Isten ígéretében és amikor az ígéret megvalósulásának jelét kívánja látni, azért teszi ezt, hogy még erősebb és bátrabb lehessen.

Józs. 2,2–3. Veszélyben a kémek élete.

A kémek elővigyázatosak voltak, kerülték a feltűnést, a parázna Ráháb házába mentek be, ott nem kellett bemutatkozniok, nem kellett elmondaniok, hogy kik, honnan jöttek és mi járatban vannak. Azonnal le is feküdtek, hogy az esetleges kellemetlen kérdéseket elkerüljék. Minden óvatosságuk ellenére is gyanúsak lettek, ami érthető, hiszen Izráel közeledtének híre izgalomba hozta a környék lakóit. A város vezetője, a „király” azonnal kiküldi embereit, amint a gyanús idegen személyek jelenlétéről értesül. Azt is tudják, hova tértek be, így egyenesen Ráháb házához mennek, és követelik, hogy adja ki a két veszélyes idegent.

Józs. 2,4–7. Ráháb előrelátóan cselekszik.

Ráháb nem adja ki a kémeket a király embereinek. Ravasz válaszával még azt is eléri, hogy házát nem kutatják át, hanem a Jordán gázlóihoz sietnek, hogy ott foghassák el az idegeneket. Nem világos, hogy a kémeket mikor és hova rejtette el. Amikor a király emberei bezörgettek hozzá, semmiképpen sem vihette fel őket a tetőre, mert a háztetőre általában külső feljárón lehetett feljutni, egyébként sem késlekedhetett soká az ajtónyitással, ha nem akart gyanúba keveredni. Lehet, hogy a zörgetés zajára bent rejtette el őket ideiglenesen, és később vitte fel a tetőre, ebben az esetben azonban utóbb mégegyszer vissza kellett őket csempészni a házba, hogy az ablakon keresztül leereszkedhessenek. Legvalószínűbb, hogy Ráháb az első perctől fogva tudta, hogy kikkel van dolga és óvatos előrelátásból a háztetőn jelölte ki hálóhelyüket, (nyáron szokás volt a háztetőn aludni) – ott könnyen elrejtőzködhettek, sőt adott esetben menekülni is könnyebben tudtak volna a tetőkön át.

Józs. 2,8–11. Ráháb vallástétele.

Tettét szép vallástétellel indokolja Ráháb. Meggyőződése alapján pártolt el népétől, mivel megismerte Izráel Istenének hatalmát és Isten népéhez kívánt csatlakozni. – Jeremiás próféta Izráel népének közvéleményével került szembe, amikor azt hirdette, hogy engedelmeskedjenek az ÚR szolgájának, a babiloni királynak. Azt is vállalta, hogy árulónak tekintsék meggyőződéséért. (Jer 27:6; 37:13) – Ráháb vallástételének súlyát növeli az a tény, hogy rövid idő alatt kellett mindent meggondolva döntenie. Döntésének alapja a hit, olyan nagy hit, amilyet Izráelben sem lehet találni. Ott is találjuk ráháb nevét a hit hősei között (Zsid 11:31; Jak 2:25). A zsidó hagyomány szerint utódai között nyolc próféta és pap volt (köztük Jeremiás próféta is); sőt Máté evangéliuma Jézus Krisztus ősei közé sorolja be őt (Mt 1:5).

Józs. 2,12–17. Életért – életet.

Ráháb a kémek életének megmentéséért saját házanépe életbenhagyását kéri cserébe. Józsué emberei el is fogadják a feltételt, és esküvel kötelezik magukat ígéretük megtartására. Az esküformula (2Sám 3:26; 1Sám 3:17; 1Sám 14:44) elmondása Isten legszigorúbb büntetését hozza az esküszegőre. Éppen ezért fontos, hogy a feltételeket mindkét részről pontosan meghatározzák, mert a meggondolatlan eskü is kötelező erejű (Józs 9:18). Az eskü elmondása után Ráháb kijuttatja a kémeket Jerikóból, hiszen üldözőik bármikor visszatérhetnek a sikertelen kutatásból és tüzetes házkutatást tarthatnak nála. A városkapun nem mehetnek ki, mert azt az üldözők eltávozása után bezárták. Az ablakon ereszti hát le őket, és egyben jó tanácsot is ad: ne menjenek kelet felé, hanem az ellenkező irányba, a hegyek közé. Ott nem fogják keresni őket, de ha kutatnának is utánuk, sok rejtekhelyet találhatnak, mert a vidék tele van barlangokkal. Közel is van a hegyvidék (Júda pusztája) Jerikóhoz, mintegy másfél km-re, így még napkelte előtt el tudnak rejtőzni.

Józs. 2,18–21. A vörös zsinór.

Szokás volt Izráelben az ígéret megpecsételésére zálogot adni (Gen 38:18), az itt említett vörös zsinórt azonban nem tekinthetjük zálognak. Jel csupán, amelyről annak idején a hódítók felismerhetik, hogy melyik ház lakóit kell mentesíteni a héräm alól. Valószínűleg nem a kémek adták Ráhábnak, hanem beszélgetés közben Ráháb holmijai között látták meg és alkalmasnak tartották e célra, mivel színe szembeötlő, ugyanakkor pedig nem kelt különösebb feltűnést, hiszen Ráháb is készített lenfonalat. Vannak magyarázók, akik úgy vélik, hogy a vörös zsinór révén játszotta Ráháb az izráeliták kezére a várost. Szerintük ez jelezte volna, az ostromlóknak a fal gyenge pontját. A szöveg azonban semmi alapot sem ad ilyesfajta feltételezésekre.

Józs. 2,22–24. A kémek jelentése.

Az izgalmas éjszaka után három napot a hegyvidéken rejtőzködve töltött a két kém, majd – Jerikót elkerülve – visszatértek Józsuéhoz. Milyen eredményekről számolhatnak be a vezér előtt? Alig érkeztek Jerikóba, rögtön gyanúsak lettek, csoda, hogy el tudtak menekülni a városból. Utána három napig a lakatlan hegyvidéken rejtőzködtek, majd a lakott területek elkerülésével tértek vissza Sittimbe. Egész idő alatt úgyszólván csak Ráhábbal beszéltek, jelentésükben is az ő szavait ismételték meg. – Józsué elégedett a jelentéssel. Éppen ezt várta. Meggyőződött róla, hogy Isten beváltotta ígéretét: rettegést bocsátott az ország lakóira. Szabad az út az ígéret földjére. Ki is adta a parancsot a táborbontásra.

Józs. III. RÉSZ

Józs. 3,1–6. Az átkelés előkészületei.

Itt folytatódik az 1:11-nél megszakadt elbeszélés. Három parancs kihirdetése következik egymás után. Az elsőt az előljárók hirdetik ki: a nép menjen a szövetség ládája után. A 4. vers figyelmeztet a láda iránti tiszteletre. A láda szent, tehát félelmes és veszélyes az avatatlanok számára (Uzza halála 2Sám 6:1–11). A vers második fele szerint a láda jelzi az utat. Az „út” jelentését itt tágabb értelemben foghatjuk fel. – Nem a gázló helyét jelzi, hiszen a papok csak a meder közepéig mentek be, ott megálltak –, a nép megelőzte őket és ők a nép után vitték át a szövetség ládáját a Jordánon. A Jordánon való átkelés új korszak kezdete. Izráel népe új környezetbe kerül, életformájuk megváltozik. Fontos, hogy nagyon figyeljenek Isten útmutatására. A másik két parancs a korabeli levelezésben használatos formulával kezdődik: „Ezt mondja X (a feladó), Y-nak (a címzettnek)”. Tehát ezeket is hírnökök útján parancsolta Józsué. Bejelenti, hogy az ÚR másnap csodát fog tenni. A csoda az ÚR személyes jelenlétének következtében történik, szükséges tehát, hogy a nép minden tagja a szentség, azaz a kultikus tisztaság állapotában legyen addigra. Ezért kerülniök kell mindent, ami által tisztátalanná válnak, – halott érintése, poklos érintése, nemi érintkezés stb. (Lev 19; Num 11–15), – illetve az előírt tisztulási szertartásokat el kell végezniök (Ex 19:10–11). A papoknak szóló parancs a törvényes kötelességük teljesítésére vonatkozik. Időmeghatározást nem tartalmaz, itt még nem az elindulásról van szó, hanem csak a menetkészültség elrendeléséről.

Józs. 3,7–8. Isten felmagasztalja Józsuét.

Az indulás napján az ÚR megismétli ígéretét (1:5). Azt is elmondja, hogy milyen csodát fog tenni. Az elbeszélő az ÚR szavainak csak egyik részét mondja itt el, a csattanót (13. v.) későbre hagyja. Túlságosan monotonná válnék az elbeszélés, ha először Istennek Józsuéhoz intézett üzenetét, másodszor Józsuénak a nép előtt mondott beszédét és harmadszor az esemény bekövetkezését teljesen egyformán mondaná el. Az előttünk álló szövegben hatásos fokozás van: először a hírnökök adják hírül; holnap valamilyen csodák fognak történni. A 7–8. versekből kiderül: a csoda ma lesz a Jordánnál. A csúcs a 13. versben Józsué bejelentése: meg fog állni a Jordán vize. Vannak akik e fejezet szövegét zavarosnak, töredezettnek, szokatlanul rendezetlennek tekintik. Tény, hogy a versek nem szigorú időrendi sorrendben következnek egymás után. Az időrend felbontása azonban nem veszélyezteti a cselekmény megértését, sőt elevenné, fordulatossá teszi. A „rendhagyó” sorrend oka nem szövegromlás, hanem az író tudatos szerkesztési szándéka.

Józs. 3,9–13. Isten népe között van.

A 9 vers az 5 és 6 versekhez hasonlóan hírnök által kihirdetett üzenet. A 10 verstől kezdődően viszont maga Józsué szól az összehívott néphez. Nem változatlanul ismétli meg az ÚR szavait, hanem a nép számára alkalmazza az üzenetet. Saját személye felmagasztalása helyett az élő Isten jelenlétét hangsúlyozza és mindjárt hozzá is teszi, hogy az adott történeti helyzetben ez mit jelent. Isten üzenetének átadása egyben tolmácsolás is. A jól megértett üzenetet úgy kell továbbítani, hogy a hallgatók is jól értsék. Isten népe között van, hogy a megígért földet nekik adja. Jelenlétének bizonyítéka, hogy a szövetség ládája előtt ketté fog szakadni a Jordán vize.

Józs. 3,14–17. A csoda. – A Jordán víze megáll.

A Jordán alsó szakasza a Tiszához hasonlítható. Kanyargósabb, mint a Tisza volt szabályozása előtt, a vízállása pedig ugyanolyan szeszélyesen ingadozik. Szárazság idején csak a medre közepén folyik, de van idő, amikor teljesen megtölti medrét, sőt az esős évszakban elönti jelentős árterét is. A folyómeder átlagszélessége mintegy 40 m.

A Jordán vizének megállítását a nép nem tekintette szerencsés véletlennek, hiszen Józsué előre megmondta, hogy Isten mit fog tenni. Isten bebizonyította, hogy Józsuéval ugyanúgy vele van, mint Mózessel volt. Amint a szövetség ládája a Jordán széléhez ért, megállt a víz. Az elbeszélés határozottan hangsúlyozza, hogy az egész föld Ura, az élő Isten cselekedett és nem kérdezi azt, hogyan cselekedett. Mélyreható különbség van a mi gondolkodásunk és a bibliai kor embereinek gondolkodása között. Ők a mindennapi megszokástól eltérő jelenségeket isteni erők beavatkozásának tekintették. A Jahve-hit egyistenhit volt. Ez azt jelentette, hogy minden hatalmat az ÚR kezében tudtak, s ez a hatalom nem korlátozódott egy bizonyos földrajzi területre, hanem az égre és földre – azaz az ég összes seregeire és a föld minden országára – kiterjedt. Józsué és kortársai (és Józsué könyvének írásbafoglalója) világképébe szervesen beleillett az, hogy az ÚR vizet fakasztani, vagy vizet elapasztani képes. A nagy dolog az számukra, hogy Isten éppen akkor, éppen Józsué kedvéért és éppen a nép érdekében cselekedett.

Feljegyzések tanúsítják, hogy a Jordán medre partomlás következtében többször is eltorlaszolódott. Az arab Nuwairi arról számol be, hogy 1267. december 8.-ra virradó éjjel tíz óra hosszat nem folyt a víz. Hasonló eset történt 1909-ben és 1927. július 11.-én is. Ez utóbbi alkalommal földrengést követő földomlás torlaszolta el a folyót, úgy hogy huszonegy óra múlva mosta csak el a víz az omladékot. Nem jutunk messzire azzal, ha a víz elapadására ilyen vagy hasonló természettudományos magyarázatot keresünk. Újabb kérdésekre kell válaszolnunk: mi okozta a földcsuszamlást? – miért éppen akkor rendült meg a föld?… stb. Ha az író bizonyságtételét elfogadjuk, akkor a mai ember szemléletével is ugyanarra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a Jordán vizének megállása Isten beavatkozásának eredménye. A csoda előzetes bejelentése a szerencsés véletlen lehetőségét kizárja. Túlságosan merész elképzelés lenne azt feltételezni, hogy Józsuénak módjában állott volna ilyen méretű földomlást előidézni, vagy előre pontosan kiszámítani, hogy egy alámosott partszakasz mikor fog magától leomlani.

Gyakorlati kihatásait tekintve a Jordánom való átkelés kevésbé jelentős, mint a tenger kettéválása volt az előző nemzedék számára. Isten beavatkozása nélkül semmiképpen sem tudott volna a tengeren átjutni a nép, üldözőik pedig már a sarkukban voltak. A Jordán gázlóin (2:7) a csoda nélkül is át tudtak volna kelni. A tengeren való átkelés azonban nem személyes élményük volt (Józsué és Káleb kivételével), hanem az előző nemzedék elbeszélése alapján megismert hagyomány. A Jordán elapadása viszont az egész nép élménye volt. Nemcsak az akkor kapott kijelentést pecsételte meg számukra, hanem a hagyományt is élővé tette. A csodás üdvtörténeti események megértéséhez úgy juthatunk közelebb, ha felismerjük a magunk életében az élő, gondviselő Isten cselekedeteit.

Józs. IV. RÉSZ

Józs. 4,1–9. Az átkelés emlékkövei.

E fejezet szövegén látszik, hogy több forrás egybedolgozásából származik. Kétszer beszéli el a kövek felállítását (a 8 és 20 v. szerint a táborhelyen; a 9 v. szerint a Jordán medrében), valamint a kövekkel kapcsolatos tanítást is (6–7 v., illetve 21–23 v.). Nyilvánvalóan a 3:12-ben említett tizenkét ember kiválasztása is az emlékkövekkel függ össze. Az Ószövetségben többször is olvashatunk arról, hogy Isten valamilyen cselekedetére való emlékezésül követ állítanak fel. (Gen 28:18; 31:45–49; Józs 7:26; 8:29; 24:26; 1Sám 7:12; Ézs 28:16 stb.) Az így felállított kövek az emlékeztetésen kívül gyakran kultikus célt is szolgálnak („maccébák”). A Jordán medréből felhozott kövek Isten hatalmas tettének beszédes bizonyítékai. A tizenkettes szám hangsúlyozása arra utal, hogy a tizenkét törzs – egy nép. A 9. vers héber szövegében a hangsúlyos „is” szó nem fordul elő. A Szeptuaginta fordítása így hangzik, „másik tizenkét követ is”. Ez a fordítás nyilvánvalóan az elbeszélés kettősségét igyekszik elsimítani. Az előző versekben nem olvassuk azt, hogy Józsué parancsot kapott, vagy adott volna arra, hogy a Jordán medrében is állítsanak fel tizenkét követ. (Ilyen utasítás esetleg a 3:33-hoz kapcsolódhatott volna.) A mederben felállított kövek az emlékeztetés feladatát nem tudták volna jól betölteni, hiszen legfeljebb csak alacsony vízállás idején lehetett volna őket a partról látni.

Józs. 4,10–18. A Jordán vize visszatér medrébe.

Ez a szakasz még egyszer hangsúlyozza, hogy a csoda szoros összefüggésben van a szövetség ládájával. Nehéz megállapítani, hogy Izráel népe milyen rendeltetést és milyen jelentőséget tulajdonított a ládának, mert mindkét tekintetben változott a közfelfogás az idők folyamán. Eleinte Isten láthatatlan jelenléte trónusának tekintették (1Sám 4:4), A törvény kőtábláinak az ÚR ládájában történt elhelyezése a törvény tekintélyét fokozta. Jelentősége kitűnik a 3:10–11-ből. Amikor a csatákba magukkal vitték a szövetség ládáját, a harcosokat bátorította az a tudat, hogy Istenük előttük jár és biztosítja számukra a győzelmet. Hasonlóképpen értelmezik ezek a versek is a szövetség ládája szerepét. Amint a folyóhoz ért, megállt a Jordán vize – az egész nép átkelhetett a láda oltalmában – és amint a száraz partra feljutottak a ládát vívő papok, újra megtelt a folyó vízzel. Ez a jel nemcsak azt bizonyította, hogy Isten jelen van, hanem Józsué kiválasztott voltát is nyilvánvalóvá tette az egész nép előtt. A két és fél törzs tagjai is meggyőződtek róla, hogy Józsué valóban karizmatikus vezető, meg is tartották ígéretüket (1:17).

Józs. 4,19–24. Ha fiaitok kérdezik…

A páskaünnep liturgiájához (Ex 12:26) hasonló az emlékkövekkel kapcsolatos tanítás. A dramatizált forma hatékonyan segíti elő a didaktikus cél megvalósítását. A felnövekvő nemzedék hite az előttük járók vallástételén alapszik. Az előző szakasszal összehasonlítva láthatjuk, hogy az esemény eredeti értelmezése hogyan módosul az utódok számára adott tanításban. A csodás átkelés átélői számára Józsué felmagasztalását jelentette a csoda; a tanításban már a ÚR félelmére kerül a hangsúly. A vörös-tengeri átkelés megemlítése pedig történet keretbe állítja be az elmondottakat.

Józs. V. RÉSZ

Józs. 5,1. Elterjed az átkelés híre.

Tartalmilag szorosan az előző fejezethez kapcsolódik ez a vers. Azt mondja el, hogy a csodálatos átkelés megtörténte mit jelentett az ország lakói számára. Az emóriak és kanaániak név összefoglaló értelemben a Jordántól nyugatra lakó összes népeket jelöli (3:10). A hír hatására ugyanaz, mint amit Ráháb mondott a kémeknek (2:10). Az ÚR erős kezének munkáját látva rettegés fogta el őket Izráel fiaival szemben.

Józs. 5,2–9. A Pusztában születettek körülmetélése.

A Septuaginta szerint a 2. vers vége így fordítható; „Csinálj magadnak kőkéseket éles kőből és telepedj le, metéld körül Izráel fiait”. E szöveg alapján arra lehetne gondolni, hogy a körülmetélés gyakorlata Józsué idejéből ered. Más helyekről azonban kitűnik, hogy Józsué előtti időkben is gyakorolták már (Gen 17:9–14; 21:4; Ex 4:25–26; 12:43–51). A kőkések használata is a szokás régebbi eredetét mutatja. A honfoglalás ideje a bronzkorszak végére, illetve a vaskorszak elejére esik. Arra sem kell gondolnunk, hogy a pusztai vándorlás alatt annyira visszaesett Izráel kultúrszínvonala, hogy a kőkorszakra jellemző állapotok uralkodtak volna köztük. A kőkések készítésére vonatkozó parancs inkább a megszokott eszközök használatától való eltérésre utal.

A körülmetélés az ókori Keleten általánosan ismert szokás volt. A körülmetélést ténylegesen gyakorló népeknél vagy kisebb csoportoknál a szokás jelentése különböző. A házasságra előkészítő aktusnak, vagy a termékenység istensége számára bemutatott áldozatnak, vagy törzsi ismertetőjelnek, vagy ezek valamilyen kombinációjának tekintették. Izráelben mindezektől függetlenül az ÚR szövetségéhez való kapcsolat jele volt. Miután Isten a maga részéről megbizonyította, hogy a szövetségben vállalt ígéretét teljesíti, szükségessé vált, hogy a nép is kifejezésre juttassa, hogy az Ábrahámmal kötött szövetség örökösének tekinti magát. Az egész férfinép körülmetélését nyilván nem személyesen maga Józsué végezte el. A teljes biztonság érzetét mutatja, hogy az ellenséges területen egyszerre minden férfit harcképtelenné mertek tenni (Gen 34:25).

A „körülmetéletlen” jelzőt a pogány népek megjelölésére gúnynévként alkalmazták (Bír 14:13; 15:18; 1Sám 14:6; 31:4; 2Sám 1:20; 1Kir 10:4; Jer 9:26 stb.). A Gilgálnál táborozó népre is ráillett ez a gúnynév, a körülmetélés megtörténte után viszont nem kellett tovább szégyenkezniök, nem viselték már a pogányság jelét.

Gilgál nevének eredetét a 9 v. a körülmetélés eseményeivel hozza kapcsolatba népies szómagyarázattal. Valószínűbb azonban, hogy a kör alakban felállított kövekről kapta eredeti nevét. Magát a helyet a mai Khirbet Mefdzsirrel azonosították a régészek. A mai Jerikótól mintegy 2 km-re északra – a Józsué korabeli Jerikótól csaknem ugyanannyira keletre – feszik. Az 1954-ben végzett kutatások eredményeképpen megállapították, hogy leletanyaga a Kr. e. 1200–600 közötti időből való. Bibliai források is tanúsítják, hogy Saul idejétől kezdve fontos szenthely volt. (Ám 4:4; 5:5; Hós 4:15). Józs. 5,10–12. Az első páskaünnep.

Nem beszél arról a tudósítás, hogy Izráel fiai hogyan jutottak hozzá a föld terméséhez. Természetesnek tekinti, hogy miután Isten Izráel népének adta a földet, annak termése is az övék. A környék lakói rejtekhelyekre, vagy megerősített városaikba menekültek, otthagyva aratatlan földjeiket. (Hasonló, csak éppen fordított helyzetről tudósít a Bír 6:1–10). Az Izráeliták birtokukba vették az elhagyatott földek termését. A kivonulás alkalmával elrendelt (Ex 12:13) páska és maccót ünnep rendje szerint először bemutatták az új termésért a hálaáldozatot és az áldozat bemutatása után ettek az ígéret földje terméséből. A következő naptól fogva megszűnt a manna, – hiszen már nem volt rá többé szükség. (Izráel nevezetes páska ünnepeiről Ex 12; 13; Num 9:1–5; 2Kir 23:21–23; Ezsd 6:19–22 számol be. Számunkra legjelentősebb Jézus Krisztus halálának és feltámadásának páskája).

Józs. 5,13–15. Oldd le sarudat…

Az előzőkben többször is olvastuk, hogy az ÚR szólt Józsuéhoz, de a szöveg nem utalt rá, hogy ez a megszólítás álomban, vagy éber állapotban, látomás kíséretében, vagy egyszerűen az ÚR hangja meghallása révén történt-e.

Amint éppen Jerikó közelében volt – talán a város elfoglalásának lehetőségét latolgatta – egyszerre egy idegen emberrel találta magát szemben Józsué. Meglepett kérdésére a kardos idegen (Gen 3:24) azt válaszolja, hogy ő az ÚR seregének vezére. A „sereg” szó itt egyes számban áll, másutt azonban gyakori a többes számú cebáót alak, amely Izráel harcosain kívűl a mennyei seregekre is vonatkozik. Izráel seregével együtt harcolnak Isten angyalai és az égitestek is (10:10–15). Ugyanazt parancsolja az ÚR Józsuénak is, amit az égő csipkebokornál Mózesnek parancsolt (Ex 3:5). A hely Isten jelenlétének következtében szent. A jelenet szószerinti megismétlése újból azt hangsúlyozza, hogy Józsué ugyanolyan kapcsolatban van Istennel, mint Mózes volt. A jelenés Józsué sarujának lehúzásával nem ér véget, hanem egy közbevetett magyarázó mondat után a 6:2–5-ben olvashatjuk az ÚR üzenetének szövegét.