5 Móz. XVI. RÉSZ - 5 Móz. 16,1–21. Az évenkénti három főünnep.

A többször előforduló ünnepi kalendáriumok sorában a deuteronomista felsorolás legközelebb áll a Szövetség Könyvének a leírásához (Ex 23:14–17), csak valamivel részletesebb, mert az ünneplés színhelyéül mindig a központi szentélyt jelöli meg, továbbá hangsúlyozza a hálát és az örvendezést és int arra, hogy az ünneplők ne feledkezzenek meg a köztük élő szegényekről sem. Azonkívül a páska és a kovásztalan kenyér ünnepének történeti indokolását adja (vö. Ex 12:1–20 magyarázatával). – A kultuszi centralizációnak a legmagasabb fokát egyébként éppen a páskabáránynak a központi szentélynél történő levágása jelentette, lévén a páska ünnep régebbi formájában otthon megült családi örömünnep. Ennél az ünnepi naptárnál valóban az ünneplésen van a hangsúly, eltérően a részletesebb papi fogalmazású ünnepi kalendáriumoktól, amelyekben a ceremóniák állnak előtérben (olv. Lev 23. r. és Num 28–29. r. magyarázatát). Az ünnepeknek részint a földműveléssel összefüggő, részint üdvtörténeti jelentőségét illetően olv. még a „Régiségtani adalékok” c. bevezető cikk V. 4. pontját. A 18–20 és 21–22 v. a következő fejezet élére kívánkozó bevezetés: az első az elfogulatlan bíráskodásra vonatkozik, a második a kánaáni kultuszhelyeken szokásos bálványfák, kőoszlopok felállítását tiltja.

5 Móz. XVII. RÉSZ - 5 Móz. 17,1–13. Bíráskodási törvények.

Az 1. v. kivételével – amely az áldozati állatok hibátlanságát követeli meg – e szakasz bíráskodási törvényeket tartalmaz. Két külön dologról van szó. A 2–7 v. szerint a bálványimádók halálra ítélendők, de csak akkor, ha legalább két tanu vallomása igazolja a vádat. A két tanu egybehangzó vallomása ősrégi és mindmáig meglevő hitelesítő, vagy perdöntő jogszokás. Persze a hamis tanuzás elrettentő példái is ismertek a bibliai kortól kezdve (1Kir 21:13; Mt 26:60), ezért a népítélet végrehajtása során az első követ a tanuknak kellett a bűnösre dobni azzal a kifejezett gondolattal, hogy ha a kivégzett ember ártatlan lett volna, akkor a hamis tanukon száradjon a gyilkosság bűne (Deut 19:15–21).

A 8–13 v. a legfőbb törvényszékről ír, mely a központi kultuszhelyen működött s amely elé olyan ügyeket kellett tárni, amelyek túlságosan bonyolultak (”csodálatosak”) voltak a helyi bírói testületek számára. Ez a szakasz tehát a 16:18–20 kiegészítésének vehető. – Sajátságos, hogy míg az Ex 18. r.-ben az igazságszolgáltatás problémája decentralizáló jelleggel vetődött fel és nyert megoldást, addig itt a letelepedés viszonyainak megfelelően megint a centralizáció, vagy legalábbis a feljebbviteli bírósági ügyintézés irányába fejlődik a jogi élet. A központi legfőbb törvényszék tagjai voltak a „lévita-papok”, tehát a jeruzsálemi templomnál működő áldozópapok, valamint egy választott bíró, mint a világi hatalom képviselője. Érdekes a 2Krón 19:5–11 leírása, amely szerint Jósáfát király foglalkozott a bíráskodásnak ilyen megszervezésével. A legfőbb törvényszékre vonatkozó előírásoknak is bizonyosan megvolt a hatásuk a Jézus korabeli sanhedrinnek, a nagytanácsnak a kialakulására, annyival inkább is, mert a perzsa-korban is megvolt a zsidó törvénykezés önkormányzata (Ezsd 7:25–26).

5 Móz. 17,14–20. A király-törvény.

A királyválasztásra és a királyi jogkörre nézve az egész Pent-ban csak itt találunk törvényt. A bevezetés (14 v.) az 1Sám 8:5-ben leírtakra, Izráel törzseinek királyválasztó szándékára utal. Bár az Ósz prófétai vonala a theokrácia álláspontján elvileg ellenezte a földi királyságot, mégis beleillesztette azt a szövetség rendjébe, de csak a Dáviddal és dinasztiájával kapcsolatban elfoglalt álláspont alapján (2Sám 7:12 skv.), más uralkodókat, így Samária királyait csak trónbitorlóknak tartották (vö. Hós 8:4). – E törvény igyekszik elfogulatlan lenni a királysággal szemben, fenntartásai mégis nyilvánvalók. Salamon királynak nem mindenben kedves emlékű fényűzése és despotizmusa több vonatkozásban tükröződik, különösen a 16–17 v.-ben. A gazdagság, a sok feleség tartása, mint kísértés az idegen istenek importálására, nagy visszatetszést keltettek. Sőt még a „sok ló tartása” is Salamonra vezethető vissza, akinek a lovakkal való tranzit-kereskedelme a Bibliából és az archeológiai emlékeiből egyaránt ismert. – A törvény kikötései közé tartozik, hogy csak az Úr kiválasztása alapján szabad királyt választani (vö. 1Sám 10:20–24; 16:12), idegen származású ember pedig egyáltalán nem lehetett király (15 v.). – A sok ló emlegetése Egyiptommal kapcsolatban egyébként csak részben kereskedelmi vonatkozású, mert a sok ló és harci kocsi a fegyverkezésre is utaló kifejezés (vö. Ézs 2:7). A háborúskodások során, főként Júda országa gyakran kereste az egyiptomiak szövetségét, a győztes Babilónia elől pedig a politikai menekültek tömegei „indultak vissza azon az úton” Egyiptomba, ahonnan őseik kijöttek (2Kir 25:26). Sajátos kikötés, hogy a király trónralépésekor írassa le e törvénynek a másolatát és azt tanulmányozza istenfélelemmel. Így írta le az első királyválasztáskor Sámuel a királyság jogkörét (1Sám 10:25), amely azonban nem tévesztendő össze az 1Sám 8:11–17-ben elrettentő szándékkal elmondottakkal, mert az nem jog, hanem szokás gyanánt értékelendő. – Végeredményben látható az egész királytörvényen a hűvös tartózkodás és az aggodalom, hogy a földi király uralkodása nem fogja-e emberi indulatok és számítások miatt megzavarni az isteni „Királlyal” való szövetséget. Ezért is igyekeztek a próféták tanácsolni nemcsak népüket, hanem annak királyait is.

5 Móz. XVIII. RÉSZ - 5 Móz. 18,1–8. A lévita-papok jövedelme.

A „lévita-papok” elnevezés jellegzetesen deuteronomista kifejezés. Jellemző egy átmeneti korra, amikor „Lévi egész törzse” úgy ismeretes, mint az Úr szolgálatára kiválasztott csoport, mégis egyesek közülük a különböző szent helyeken áldozó papi funkciót végeznek, mások jövevényként elszegényedve élnek, mert nincs, nem is lehet birtokuk, amelynek a jövedelmét élvezhetnék. A központi szentély lévita-papjai pedig egészen kiváltságos szerephez jutnak a deuteronomista reform következtében, bár igen valószínűen ez a reform Jeruzsálemre nézve már csak egy régi kiváltságot kodifikált. Ha mégis hangsúlyozottan beszél itt a törvény a lévita-papságról, azok jogairól és jövedelméről, annak bizonyára megvan az oka. Két textust kell itt emlékezetbe idézni. Az egyik (1Kir 12:31), mely szerint I. Jeroboám király az északi országrész templomaiba papokat nevezett ki, de nem lévitákat. Az északi országrész dolgait amúgyis kritikus szemmel néző deuteronomista törvény és történetírás talán ezért hangsúlyozza a legitim papság mellett a lévita jelzőt. A másik textus (Ez 44:15), amely szintén lévita-papokról ír, de az áldozó papi tiszt kiváltságát csak Cádók utódaira terjeszti ki, mivel (a 44:10–12 szerint) a léviták nagyobb része eltévelyedett és az áldozóhalmokon, sokszor idegen isteneknek szolgált és bűnbe vitte Izráelt is. Ezek a pólusok jelzik a feszültséget, amely a különféle állású és alkalmazású papságon, illetve a Lévi törzsén belül megvolt, s amely miatt a jósiási kultuszreform nagyon is indokolt volt. – Ezek ismeretében érthetjük meg, ha ezen a néhány versnyi előíráson belül is problémák adódnak és hogy a papi-lévitai javadalom itteni részletezése nem egészen fedi a későbbi keletű papi törvényekben foglaltakat (Lev 7:31 skv.; 10:12–15; Num 18:8–32). Az 1–5 v. tehát megállapítva azt, hogy Lévi törzsének nem jutott földbirtok, ezért az Úr gondoskodik róluk, megszabja, hogy az áldozópapoknak a levágott állat mely részei jussanak járandóságul. Ugyancsak őket illeti a föld termésének az eleje, „zsengéje”, – A 6–8 v. képezi a fő magyarázati problémát, amely már a centralizáció gondolatából érthető: a vidékről a fővárosba beköltöző lévitáknak is egyenlő részt kellett volna kapniok a szolgálatból és javadalomból az ottani állandó papsággal. Ez azonban inkább csak ideális elgondolás volt. A centralizáció után nemsokára következő háborús idők, majd a fogság lehetetlenné tett egy ilyen egyenjogúsítást; a fogság után pedig életbe lépett a papok – léviták végleges megkülönböztetése, az idézett Ez 44. r. alapján. Végül a központi templomi papság is vigyázott arra, hogy a papi személyzet túlságos feltöltődésével javadalmuk nagyobb csorbát ne szenvedjen, ezért lett valósággá az a célzás, amelyet a léviták sorsára nézve az 1Sám 2:36 deuteronomista kiegészítésében olvashatunk. Talán csak egy-egy olyan kivételes alkalommal, mint Ezékiás vagy Jósiás jeruzsálemi páska-ünnepe, jutottak teljes funkcióhoz és az abból adódó javadalomhoz a vidékről feljött léviták (olv. 2Krón 29:34; 35:10–15). Sorsukra inkább jellemző volt az, ami a 2Kir 23:9-ben olvasható. - 5 Móz. 18,9–22. Igézők helyett prófétákra kell hallgatni.

A 9–14 v. szinte teljes szótárát adja azoknak a pogány eljárásoknak (és gyakorlóiknak), amelyekkel a kánaániták meg akarták nyerni isteneik kegyét és meg akarták tőlük tudni a jövendőt. Eltekintve a 10 v.-ben említett gyermekáldozattól (vö. Lev 20:2–5), a jelmagyarázásnak és a varázsló szemfényvesztésnek a legkülönfélébb fajtáit találjuk együtt, el egészen a szellemidézésig. Arról, hogy ezek valóban ismert pogány praktikák voltak, történeti elbeszélések (1Sám 28. r.) és prófétai feddődések tanuskodnak (Ézs 8:19; Jer 29:8; Hós 4:12). Mindezekre a törvénynek egyetlen összefoglaló szava van: utálatosság, azaz Isten által gyűlölt dolog, ami csak ítéletet érdemelhet. Az Úr nem emberi mesterkedéseken keresztül, hanem prófétákon át jelenti ki akaratát – ez az Ósz. egyöntetű állásfoglalása. Kifejeződik benne az, hogy az Urat meg lehet kérdezni, de Ő csak akkor felel, ha akarja és azt, amit Ő akar, nem amit az ember éppen varázspraktikáin keresztül szeretne rákénnyszeríteni. Az Isten szuverén úr a kijelentés-adásban is. Viszont a prófétán, mint a kijelentés közvetítőjén keresztül adott ige iránt feltétlen engedelmességet kíván. Ugyanakkor a hamis prófétát nem tűri meg, megcsúfolja azzal, hogy prófétálását nem teljesíti és ítéletével sújtja (vö. Jer 28:15–27). – A prófétasággal kapcsolatban a deuteronomista törvény vélhetőleg már nem a régi eksztatikus prófétákra gondol. (1Sám 9:9 utáni időben fogalmaz!) A prófétának, mint közvetítő személynek a szerepét a 16–18 v. a Deut 5:23–28-ra gondolva indokolja. Még egy dolog figyelemre méltó itt. Az ÚSz. korának Messiás-várásához hozzátartozott a próféta-messiás alakjának a várásra is, éppen a 15 v.-hez kapcsolódva (vö. ApCsel 3:22 skv.) és többek közt Jn 6:14 és 7:40 úgy tanúskodik Jézusról, hogy „ez ama próféta, aki eljövendő volt”.

5 Móz. XIX. RÉSZ - 5 Móz. 19,1–21. Menedékvárosok kijelölése.

A menedékvárosokat abból a célból jelölték ki, hogy a vérbosszútól megmenekülhesen az, aki nem szándékosan ölt embert (vö. Ex 21:13). Részletesen szól a menedékjogról Num 35:9–34 (ld. a magyarázatot). Az utóbbi textus hat menedékvárost említ egyenlően elosztva a Jordántól keletre és nyugatra. Ezzel állana összhangban a 2–3 v.-ben említett három menedékváros mellett a 8–9 v.-ben kijelölendő másik három, amikor majd az Úr „kiszélesíti Izráel határait”. Ez a sorrend ugyan nem felel meg a honfoglalás keletről nyugatra történő előrehaladásának, a végső képet azonban a menedékvárosokról ez nem másítja meg (vö. még Józs 20. r.-ével).

Nem élvezhetett menedékjogot az, aki szánt-szándékkal ölt embert. Az erre vonatkozó 11–13 v.-hez kapcsolódnak más olyan vétségek is, amelyek szintén példás büntetést érdemeltek. Az egyik szerint a földbirtoknak (sorsvetéssel, tehát Isten akarata szerint megállapított) határait másnak a rovására megváltoztatni (a határkő titokban történő elmozdításával) Isten és ember ellen való vétek. – A másik, hosszasabban tárgyalt vétek a hamis tanúzás, amelyet a bíráknak szigorúan meg kellett torolniok (15–21 v.). – A két szükséges tanúvallomáshoz lásd 17:6-ot. Az illetékes bíróság pedig azonos a 17:8–9-ben említett legfőbb törvényszékkel. – A „szemet szemért…” törvény itt sem a személyes bosszúállásra való biztatás, hanem igazságszolgáltatási elv (vö. Ex 21:1.22–25 magyarázatával).

5 Móz. XX. RÉSZ - 5 Móz. 20,1–20. Törvények háború esetére.

Az Ósz-gel kapcsolatban szoktak olykor beszélni az ún. szent háború gondolatáról, vagy más szóval a háború szakrális jellegéről. Ez utóbbi vonatkozásban két fő gondolatot emelhetünk ki. Egyik az, hogy isteni biztatás szerint Izráelnek nem kell kétségbeesnie, ha magánál erősebb ellenséggel kerül szembe, mert vele van Istene, hogy megsegítse. A másik az, hogy a katonáknak, mivel így „az Úr színe előtt állnak”, meg kellett magukat szentelniük bizonyos tisztulási szertartásokkal, önmegtartóztatással. Természetesen Izráelnek azt is hamar meg kellett tanulnia – a történelem során elszenvedett vereségek következtében –, hogy az Urat nem lehet kényszeríteni arra, hogy jelen legyen megsegítő erejével egy ütközetben, anélkül hadakozni viszont kilátástalan dolog. Jó példa erre a Num 14:39–45-ben leírt csata (vö. Deut 1:41–46). A katonaság „odaszentelődésének” a szakrális gondolata mellett korán megjelentek más szempontok is, amelyek majdnem racionalista szabadelvűséggel – és sok humanizmussal – tekintettek a hadra kötelezettekre. Ezek ellenére is Izráel háborúinak szakrális jellege az akkori korhoz hozzátartozó gondolat, amely nem jelenti azt, hogy a háború a maga vérontásával, prédálásával, rombolásával ne tartozna az egészen „ó” törvények közé, amelyről csak bibliai régiségtani vonatkozásban volna szabad beszélni minden analógia vagy igazolás keresése nélkül, későbbi korok háborúihoz.

Az 1–4 v. szerint „a pap” (vö. Num 31:6) tartott az ütközet előtt beszédet, bátorítva a hadsereget az Úr segítő erejére hivatkozással. „Az Úr harcol értetek…!” – már Ex 14:14-ből is ismert ige. – Az 5–9 v. szerint a pap után a „felügyelők” veszik át a szót: ezek eredetileg nem katonai vezetők voltak, hanem inkább igazgatási tisztviselők (vö. 1:15; 16:18), akik pl. nyilvántartást vezettek a hadkötelesekről. Feladatuk volt, hogy a szolgálatra kötelezett emberek közül elbocsássák azokat, akik új házat építettek, új szőlőt telepítettek, akik éppen házasságkötés előtt álltak. Az indokolás az, hogy ne legyen másé, aminek ők szerettek volna örülni. A humánus gondolaton túl talán az is közrejátszott itt, hogy az ilyen fél-szívvel jelenlevő emberek inkább gyengítik a hadsereg erejét éppúgy, mint azok, akik gyávák. Hogy aztán ez az írott törvény volt-e valamikor is valóság, azt Gedeon hadjáratának a leírásán kívül más bibliai történet nem illusztrálja (vö. Bír 7:3).

A 10–15 v. az egyes városok ostrománál követendő eljárásra tanított. Békés megadás esetén a lakosok életét meg kellett kímélni. Ha viszont csak ostrommal lehetett elfoglalni a várost, akkor a férfilakosság az ún. hadiátok alá esett, kipusztítandó volt. Ezt a részleges kiírtást azonban csak a Kánaánon túl terjeszkedésre írja elő a törvény. Kánaán meghódításánál a teljes hadiátok lett volna alkalmazandó. (16–18 v. az utóbbinak részben illuzórikus voltához olv. 7:1–4 magyarázatát). – Sajátos rendelkezés e vérengzések mellett az, hogy várostromkor a gyümölcsfákat kímélni kellett, nem volt szabad kivágni ostromszerek készítése céljából. A gyümölcsfa jó barát, mert táplál; a megkímélt ellenfél örök ellenség – ez a háború kényszerű logikája.

5 Móz. XXI. RÉSZ - 5 Móz. 21,1–9. Engesztelési szertartás megtorolhatatlan gyilkosság miatt.

A menedékjog biztosításáról szóló törvények záradéka mindig az, hogy a szánt-szándékkal elkövetett gyilkosságot meg kell torolni, a gyilkosnak halállal kell bűnhődnie, különben a kiontott vér „égre kiált” és Izráel országát tisztátalanná teszi Isten előtt (Ex 21:14; Num 35:30–34; Deut 19:11–13). Ha azonban egy gyilkosság tanutlanul történt és a vétkest nem lehetett megbüntetni, akkor meg kellett találni a módját annak, hogy a kiontott vér átka alól felszabadítsák a földet, közelebbről annak a városnak a határát, ahol a gyilkosság történt. Az ismeretlen gyilkos kivégzése helyett papi segédlettel helyettesítő állatáldozatot kellett bemutatni egy patak partján, ahol a város elöljárói városuk ártatlanságának a hangoztatása közben szertartásosan megmosták kezüket, hogy ezzel elhárítsák a vérontás miatt bekövetkezhető ítéletet. – A kézmosás szertartása egyébként is az ártatlanság jelképes kifejezése volt (Zsolt 26:6), bár bírói eljárásban lehetett a tehetetlenség kifejezője, vagy ezzel együtt – mint Pilátus esetében – a felelősség elhárítása is (Mt 27:24).

5 Móz. 21,10–23. Családjogi törvények.

A 10–14 v. a háborús szokásokról szóló 20. r. kiegészítésének tekinthető. A meglehetősen humánus rendelkezés a háborúban szerzett rabnő helyzetét szabályozza a családon belül, ahova került. Az ilyennek egy hónapig tartó gyász volt engedve szüleiért, illetve otthonáért, ahonnan elhurcolták. A haj és köröm levágásának jelentősége bizonytalan. Vagy a gyász-ceremónia velejárója, vagy annak a kifejezése, hogy a rabnő életének egy új szakasza következik. Az ilyen nőt később nem volt szabad rabszolgának eladni. A háború kegyetlen törvényei között, amelyek közé tartozott a zsákmányolás joga is, egy viszonylag emberséges intézkedés ez: a jognélküliek emberi méltóságának bizonyosfokú védelme.

A 15–17 v. Az elsőszülöttségi jogról szól, amelynek formai érdekessége az, hogy a gyermekek közt felosztásra kerülő családi vagyonból az elsőszülött fiú kétszeres részt kap. A dolgot bonyolultabbá tette a poligámia lehetősége, amikor a több asszonytól származó gyermekek közül a legidősebbet kellett ebben az örökösödési kiváltságban részesíteni és ezt érzelmi szempontok nem változtathatták meg. A törvény a pátriarcha-történetek egyes vonatkozásaira vet fényt. Megmagyarázza pl. hogy miért volt nagy könnyelműség Ézsau részéről az elsőszülöttségi jog eladása, vagy azt, hogy Jákób fiai közül hogyan veszthette el Ruben az elsőség jogát. (Olv. Gen 35:22 és 49:3–4 magyarázatát.)

A 18–21 v. a „tiszteld atyádat és anyádat…” törvény semmibevételének a legszélsőségesebb esetét és következményét tárgyalja. A bölcsesség-irodalom a szülői tanítás és intelem értékét azért hangoztatja, mert az ószöv.-i társadalomban a család volt az a hely, ahol a gyermekek nevelődtek, műveltséget, munkát, erkölcsöt, illemet tanulhattak. A szülőnek minden joga megvolt a fegyelmezésre is, hiszen a szeretet jegyében történt az (vö. Péld 1:8; 3:11–12; 6:20; 15:5; 22:6 stb.), de éppen ezért volt elítélendő, ha valaki a szüleivel szemben szemtelen és erőszakos volt (Péld 19:26; 20:20 stb.). Törvényünk arról a végletes esetről szól, amikor a szülők már kénytelenek panaszt tenni az előljáróknál, s ennek a következménye akár halálbüntetés is lehetett, elrettentő szándékkal (vö. Ex 21:15.17). A befejező 22–23 v. független a megelőző családjogi törvényektől, s az ítélkezés keretébe vág. A felakasztás vagy keresztrefeszítés útján kivégzett ember holttestét nem volt szabad éjjelre a fán hagyni, hanem el kellett temetni, „mert átkozott Isten előtt az akasztott ember”. Ez a motívum Jézus kereszthalálánál fordul elő (Jn 19:31), azt pedig, hogy hogy ilyen módon átokká lett miérettünk, szabadításul a törvény átkától, Gal 3:13 hangsúlyozza.

5 Móz. XXII. RÉSZ - 5 Móz. 22,1–29. Az emberség és tisztesség törvényei.

Az 1–4. v. az elkóborolt állatnak, vagy elveszett tárgyaknak a visszaadásáról szól, továbbá az úton összeroskadt állat talpraállításáról. Mindegyik intelem a felebarát iránti segítőszándék és szolidarítás kötelezése, vö. Ex 23:4–5.

Az 5 v. tilalma a ruhaviseletre nézve bizonyára nem a divattal kapcsolatos, hanem a pogányoknál dívott szokásokra vonatkozik, amelyeknél a megtévesztés a szabadosság visszaéléseire adott alkalmat. – A 6–7 v. valóságos „madárvédelmi törvény”. – A 8 v. a keleti házak lakott tetejére alkalmazandó védőkerítés készítését írja elő, balesetek megelőzésére. (Példa: Ahazjá király esete, 2Kir 1:2.) – A 9–11 v. a felemás eljárásokat tiltja, vö. Lev 19:19 magyarázatával. A 10 v.-ben említett eset az a „felemás iga”, amelyet 2Kor 6:14 átvitt értelemben idéz. – A 12 v.-hez olv. Num 15:37–40 magyarázatát. A 13–21 v. a házassággal kapcsolatos bíráskodási törvényt tartalmaz. Első fele (13–19 v.) a méltatlanul megrágalmazott asszonyt veszi védelmébe, s nem engedi, hogy ilyen rágalom alapján a férje eltaszítsa magától. A törvény második része (20–21 v.) viszont halálra méltónak mondja azt a nőt, aki férjhezmenetele előtt másokkal érintkezett.

A következő versek is a házasélet tisztaságára és az emberi tisztességre vonatkoznak. A 22 v. a közönséges házasságtörés esete, olv. Lev 20:10-nél. A 23–24 v. és a 25–27 v. ugyanarról szól: egy eljegyzett leányon elkövetett erőszakról, csak az első eset feltételezése szerint a városban, a második szerint a városon kívül, emberektől távol történt az. Ennek megfelelően az első esetben a leányt is vétkesnek mondja a törvény, mert segítségért kiálthatott volna, a második esetben csak az erőszakos férfit ítéli el. – A 28–29 v. az el nem jegyzett leányon elkövetett erőszakról szól. A törvény kevés módosulással azonos az Ex 22:6–17 tartalmával. – Megjegyzendő, hogy ezek a kazuisztikus fogalmazású törvények több-kevesebb eltéréssel, sőt még bővebb részletezéssel megtalálhatók az ókori Kelet nagy törvénygyüjteményeiben, pl. Hammurabi kódexében, vagy az ó-asszír törvénykönyvben is. Ha tehát a tisztességnek ezek a törvényei az ókori világban általánosak voltak, az Ósz joggal tehetett oda a választott nép számára fogalmazott törvényekhez egy-egy ilyen felszólítást: „Így takarítsd ki a gonoszságot Izráelből!”

5 Móz. XXIII. RÉSZ

5 Móz. 23,1–26. A vallási és erkölcsi tisztaságra vonatkozó törvények. Ez a fejezet egy csomó heterogén jellegű törvényt tartalmaz, amelyeket legfeljebb a testi-lelki-erkölcsi tisztaság közös nevezőjén lehet együtt tárgyalni. Az 1 v. még hozzátartozik az előző rész családi vonatkozású törvényeihez. A benne foglalt két mondat azonos értelmű: a poligámia viszonyai között is tiltva volt az, hogy valaki apja feleségét, tehát mostohaanyját nőül vegye (vö. Lev 18:8; 20:11; 1Kor 5:1). A 2–9 v. kultuszi vonatkozású; határokat állít fel arra nézve, hogy kik olvadhatnak be az izraeli gyülekezeti közösségbe és kik nem. A 2 v. teljesen kizáró; ami a papi törvény a papságra nézve szigorúan megszabott, az itt a gyülekezeti közösségre áll (vö. Lev 21:20). Teljesen kizárja a törvény a kultuszi közösséghez való csatlakozásból a móábi és ammóni származású embereket, okul hozván fel azt, hogy nem bocsátották át a vándorló Izraelt országukon, sőt Bálámmal el akarták átkoztatni Izraelt (olv. Num 22–24. r.-t). Viszont az edómiak és egyiptomiak felé több szimpátiával fordul a törvény, mert ezeknek az utódait ha izraelitákkal házasodtak össze, a harmadik nemzedéktől fogva már befogadta. A törvény egészen önálló hagyományra utal, mert Num 20:14 skv. szerint éppen az edómiak tagadták meg először az izraelitáktól az átvonulást. Kétségkívül egy régebbi szemlélet érvényesül itt, amely az edómiakkal szemben még barátságosabb, s csak a babilóni háborúktól kezdve csap át vad gyűlöletbe az addig testvériesebb érzés. (Olv. Gen 33. r. és 36. r. magyarázatát.)

A 10–15 v. egyszerű higiéniai előírást ad arra az esetre, amikor Izráel népe háború alkalmával táborba száll. A mosakodás és a szenny eltakarítása közönséges egészségügyi tanács, sajátos módon mégis azzal van indokolva, hogy mivel az Úr is jelen van a táborban, ne legyen ott látható semmi piszkos dolog. (Vö. a 20. r. elején mondottakkal.)

A továbbiakban részint humánus, részint kultuszi jellegű előírások találhatók. A 16–17 v. a szökött rabszolga iránti irgalmasságra vonatkozik, gondolva az idegen országból menekültre. – A 18–19 v. a keleti vallásokban sok helyen ismert és gyakorolt kultuszi prostítuciót ítéli el. Ez az intézmény sokszor szép pénzt hozott annak a szentélynek, ahol a hierodulák tanyáztak. Izraelnek ezen az áron nem kellett a templom gazdagodása, az „eb-bért” iszonyú gyűlölettel emlegették a próféták (Ez 16:33; Hós 9:1; Mik 1:7).

A kamat-szedésről s ezzel kapcsolatban a honfitárs iránt tanusítandó nagylelkűségről szólt már Ex 22:24 és Lev 25:35–37 is, a magyarázatot lásd ott. – Kultuszi jellegű az önkéntes fogadalom (22–24 v.), amelyet jó minél előbb és lelkiismeretesen teljesíteni. (Olv. Lev 27. r., Num 30. r. magyarázatát.) Végül egy emberbaráti rendszabály olvasható a 25–26 v.-ben. A sokszor hosszú utat gyalog megtevő emberek egy szőlő, vagy gabonaföld mellett elmenve leszakíthattak néhány fürt szőlőt, vagy búzakalászt, hogy éhüket csillapítsák (vö. Mt 12:1). Ezt a keveset ne sajnálja a gazda. A vándor ember viszont ne legyen telhetetlen.

5 Móz. XXIV. RÉSZ - 5 Móz. 24,1–5. A válási törvény.

Az Ósz korában a házasságot sem szentségnek nem tekintették, sem a teremtési rendet nem értelmezték olyan mereven, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, ember szét ne válassza”. Az elválás lehetséges volt. Éspedig akkor, ha a férj a feleségében valami nem tetsző, szó szerint szégyenletes hibát talált. A férj ilyenkor ún. válólevelet írt, s azzal küldte vissza az asszonyt rokonságához. A válólevél igazolta, hogy nem az asszony hagyta el hűtlenül az urát, nem is olyan főbenjáró vétek miatt történt a válás, mint pl. a házasságtörés. Az 1 v.-ben leírt rendelkezés azonban nem önmagáért áll, hanem a jól ismert jogszokást tovább fejtegetve arra figyelmeztet, hogy az így elbocsátott asszonyt – ha az másodszor is férjhez ment, de újból elvált, vagy özvegyen maradt – az első férje nem vehette el ismét. Magára a válási törvényre Jézus azt mondta, hogy az az emberek keményszívűsége miatt van megengedve, ha ti. a házastársak nem képesek elhordozni egymást szeretetben (Mt 19:8 vö. Mt 5:31–32). Az itt adott jogszokást egyébként néhány prófétai allegória idézi (Ézs 50:1; Jer 3:1.8; Mal 2:16). 5 Móz. 24,6–22. Az emberszeretet különböző törvényei.

A következőkben ismét lazán összefüggő emberbaráti törvények és intelmek olvashatók. A 6 v.-hez tudnunk kell azt, hogy a zálogjog megvolt a régi Izraelben is, tartozás fejében le lehetett foglalni valami vagyontárgyat. Az ószöv.-i törvény azonban nem annyira a zálogolás lehetőségéről és mértékéről beszél, hanem inkább a szegények védelmében igyekszik korlátozni a gazdagok kapzsi szívtelenségét. A 6 v. pl. megtiltja a kézimalom zálogbavételét, amelyen minden reggel meg szokták őrölni a kenyérgabonát, ez tehát az életfenntartás legfőbb eszköze volt. – A 7 v. az emberrablásról szól, vö. Ex 21:16 magyarázatával. – A Lev 13–14. r. aprólékos tárgyalása mutatja, hogy a poklos kiütések milyen félelmes betegséget jelentettek, azért észlelésüknél, megítélésüknél, szükség esetén a teljes kiközösítésnél a papságnak döntő szerepe és szava volt (8–9 v.). A betegséget sokszor Isten verésének tekintették, innen adódik a Mirjám esetére való hivatkozás, vö. Num 12:10–15. A 10–13 v. ismét visszatér a zálogjoghoz a szegények védelmében. Egyik előírás itt az, hogy a kölcsönadó nem kutathat az adós házában zálogtárgyak után, hanem meg kell várnia, míg az adós megkeresi és átadja a megfelelő értékű holmit. Különösen tiltva volt az adós felsőruhájának hosszabb időre való zálogbavétele (olv. Ex 22:26 magyarázatát). – A szegények védelmére kel a 14–15 v. is, amikor megköveteli, hogy a napszámosnak a bérét még aznap ki kell fizetni, amelyiken megdolgozott érte (vö. Lev 19:13).

A 16 v. a kollektív felelősség, illetve kollektív bűnhődés sokszor igazságtalan eljárását akarja kiküszöbölni. Rémtörténetek olvashatók a Szentírásban is néhol uralkodó körök, családok kiírtásáról (Bír 9:5; 1Sám 22:16–19; 2Kir 10. r.). Viszont épp e törvényre hivatkozik a deuteronomista átdolgozású 2Kir 14:6; Amacjá király igazságos ítéletével kapcsolatban. Az egyéni felelősség theologiai megfogalmazása pedig Ezékielnél olvasható (Ez 18:20).
A 17 v. is a jogvédelem nélkül állók érdekében emel szót (vö. Ex 22:21–22), emlékeztetve Izráelt egyiptomi nyomorult sorsára (olv. Deut 5:15 magyarázatát). – Végül a 19–22 v. a könyörületességnek olyan gyakorlására tanít, melynek révén a nincstelenek is gyűjtögethetnek a mások birtokán néhány kalászt, szőlőfürtöt vagy olajfa-gyümölcsöt (olv. Lev 19:9–10 magyarázatát).

5 Móz. XXV. RÉSZ - 5 Móz. 25,1–19. További bíráskodási és szociális törvények.

A testi fenyítés, mint büntetés, az ókorban általános volt (vö. 22:18). Az 1–3 v.-ben említett botozás azonban viszonylag humánus volt, a maximális negyven botütéssel (vö. 2Kor 11:24). – A 4 v. közmondássá vált. A szérűre terített gabona nyomtatása ökrök körben jártatásával, vagy ún. cséplőszekér vontatásával primitív eljárás volt a gabonaszemek kinyomtatására. (Olv. a Régiségtani és néprajzi adalékok c. bevezető cikk III. 1. pontját.) Az itteni állatbarát rendelkezés arra az időre utal, amikor a földművelő ember igazi segítőtársat látott állatjában. Átvitt értelemben idézi a mondást az Úsz (1Kor 9:9; 1Tim 5:18).

A sógorházasság (5–10 v.) az ószöv.-i kor ama szociális intézkedései közé tartozott, amelyekkel részint egy gyermektelen özvegyen akartak segíteni, részint egy utód nélkül elhalt férfi nevét (és családi birtokát) akarták fenntartani. A jogszokáshoz olv. Gen 28. r. magyarázatát, ahonnan az is kitűnik, hogy a sógorházasságra kötelezett testvér nem mindig volt hajlandó özvegy sógornőjét elvenni. Az erre vonatkozó szertartás (7–10 v.) megbélyegzi a vonakodó embert, mégis a Ruth könyvéből úgy látszik, hogy a sarulehúzás nemcsak megszégyenítés volt, hanem a sógorházassági jog átruházásának a jelképe egy távolabbi rokonra (Ruth 4:7–10).

A 11–12 v. egy szemérem elleni vétségről szól, amiért a törvény a különben ritkán előforduló testcsonkítás ítéletét mondja ki. – A kereskedelmi élet tisztaságáról, a hiteles mértékek használatáról a Pent. törvényei többhelyütt szólnak (13–16 v. – vö. Lev 19:35–36 magyarázatával).

A Deut törvényadó részének a végén sajátos függelékként szerepel az amáleki népen való bosszúállás gondolata (17–19 v.). Emlékeztet ez az Ex 17:8–16 ütközetére, az emlékből fakadó keserű harag és a bosszúállásra való felhívás pedig valószínűleg összefügg az 1Sám 15. r.-ben leírt amáleki háborúval.

5 Móz. XXVI. RÉSZ - 5 Móz. 26,1–19. Az új termés és a tized ünnepélyes beszolgáltatása. A Deut. eredeti magvának tartott 12–26. r.-nek ez utolsó fejezete kultuszi jellegű előírásokat tartalmaz, amelyekhez sajátos hitvalló megnyilatkozás tartozik hozzá. Az 1–11 v. az első termésnek a központi szentély javára történő felajánlásáról szól (vö. 18:4; továbbá Ex 23:19). Hálaadó jellegét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy az adomány vivője vallást tesz arról, hogy az Úr adta azt a földet, amelynek a termését Izráel élvezheti (3 v.). Az oltár elé tétel szimbolikus cselekménye után következik az a hitvallás, amelyet az újabb ószöv.-i theologiában (G. von Rad) a „Deuteronomista credo” néven szoktak emlegetni. (5b–10a v.). Összefoglalja ugyanis Izráel üdvtörténetének ama részét, amely a pátriarcháktól kezdve Egyiptomon át az ígéret földjéig vezetett. A „bolyongó arám” ős Jákóbra vonatkozik, őtőle kiindulva három nagy történeti pillérre helyezi Izráel múltját: A pátriarcha-ős Egyiptomba költözése, a nagy néppé nőtt, de elnyomott Izráel kiszabadítása onnan (exodus) és Kánaán földjének a birtokbavétele (eisodus). Közben maradnak ki fontos üdvtörténeti mozzanatok (az atyáknak adott ígéretek, a sinai-hegyi kijelentés és szövetségkötés), ez azonban nem jelenti másodlagos jellegüket. A hitvallás individuális fogalmazásban van az első termés bemutatójának a szájába adva, de kollektív értékű is, az egész Izráel hálás örömét fejezi ki.

A másik olyan adomány, amellyel Izráel népe az Úrnak tartozott, volt a tized, mégpedig speciális deuteronomista értelmezés szerint úgy, hogy az minden harmadik évben a szegényeket illette (vö. 14:22–29 magyarázatával). Amint látszik, ez a tizedadás is szertartásos módon, ünnepélyes deklaráció mellett történt, amelyből különösen is kiválik a 14a v. három mondata: „Nem ettem belőle gyászomban, nem vettem el belőle, mikor tisztátalan voltam, és nem adtam belőle halottnak.” Mind a három dolog „tisztátalanná” tette volna az adományt, vö. Hós 9:4; Lev 22:3 a harmadik eset a közismert szokás: temetésnél ételt tenni a holttest mellé, de ezt csak az Ósz-en kívüli írások említik, pl. Jézus Sirach 30:18. Ezt a kijelentést követi azután az Úr áldásáért való könyörgés.

A 26. r.-nek s vele együtt a Deut. corpus iurisának a befejezése (16–19 v.) a kiválasztás és szövetség két oldalát hangoztatja: Izráel azt az ígéretet kapta, hogy az Úr az ő Istene lesz, az Úr pedig azt kívánja, hogy Izráel az Ő szent népe legyen. E szövetség feltétele ószöv-i vonatkozásban az, hogy a kiválasztott nép megtartsa az Úrtól kapott törvényeket.

5 Móz. XXVII. RÉSZ - 5 Móz. 27,1–26. A tizenkét átok-mondás.

A 11:26–29-ben volt szó arról, hogy a honfoglalás megtörténtével a Sikem mellett levő Garizim és Ébál hegyén ünnepélyes szertartással áldást, illetve átkot kellett mondani az Úr törvényének a megtartóira, illetve megszegőire. Ilyen értelemben tartalmaz áldást és átkot a 28. r., sőt az volna az igazi megfelelője a 11:26–29-nek. A 27. r.-ben azonban már előbb találunk egy átok-sorozatot, amely egy önmagában zárt egység (15–26 v.), ezért vezeti be az egészet a 27. r.-nek (felépítésében nem egységes és nem problémátlan) első fele.

Az egész azzal az utasítással kezdődik, hogy kőoszlopokra fel kell írni a törvényeket (nyilván nem az egész Deuteronomiumot, hanem valamely rövidebb törvénygyűjteményt). Azután építeni kellett egy oltárt, egészen régies módon (vö. Ex 20:25) és – épp a Deut törvényei után! – a szabad ég alatt készült oltáron különféle áldozatokat kellett bemutatni (6–10 v.). Végül Izráel hat-hat törzsének föl kellett sorakozni a Garizim illetve az Ébál hegyére és szavalókórus-szerűen kikiáltani egyik csoportnak az áldást, másiknak az átkot. E rendelkezésnek felelne meg Józs 8:30–35; azzal a különbséggel, hogy ott az izraeli nép egy tömegben tartózkodott, a léviták két csoportja fordult az említett két hegy felé és Józsué olvasta fel a törvény után az áldás és átok szavait. – A két verzió mellett van még egy harmadik és legvalószínűbb, a 14 v.-ben, mely szerint a léviták voltak az átok (és áldás) ünnepélyes kihirdetői, lévén az egész liturgikus esemény.

A tizenkét átok-mondás (dodekalogus) egy kultuszi tilalom kivételével erkölcsi és szociális bűnökre mond átkot. Minden egyes mondatot az egész nép által hangoztatott megerősítő „ámen” szó követ. A tilalmak nagy része egyébként már korábbi törvényekben olvasható. Így a 15 v. a tízparancsolat 2. törvénye (Deut 5:8); a 16 v.-hez olv. Ex 21:17 magyarázatát; a 17 v.-hez Deut 19:14-et; a 19 v.-hez Ex 22:21-et és Deut 24:17-et; a 20 v.-hez 22:30-at; a 21 v.-hez Ex 22:18-at. A 20–23 v. szemérem elleni vétségei fel vannak sorolva a Leviticusnak a Szentség Törvénye címen összefoglalt fejezeteiben, amelyek régi, még az ún. nagycsaládok együttélésénél előfordulható vétségekhez kapcsolódtak, vö. Lev 18:8–9.17 v. – A 24 v.-et a „titkokban” szó ellenére a 19:11 mellé állíthatjuk. A 25 v. végső fokon az Ex 23:8-ra vezethető vissza. Végül a 26 v. az egész törvénysorozat meg nem tartóira mond átkot. – A törvénynek ilyen kárhoztató átokkal való megerősítése vezetett az ÚSz-ben és főleg Pál apostol theológiájában ahhoz a lesújtó felismeréshez, hogy a törvény alatt levők átok alatt vannak, a hit által elnyerhető megigazító kegyelem nélkül (Gal 3:10 skv.).

5 Móz. XXVIII. RÉSZ - 5 Móz. 28,1–69. Áldások ígérete, átkok fenyegetése.

Ókori törvények végén gyakran olvashatunk olyan záradékot, hogy a törvények megtartóira áldás, megszegőire átok száll. Ilyen záradékkal találkozunk pl. a Leviticusban is, a Szentség Törvényének a végén (Lev 26:1–45), amely tartalmában is hasonlít a jelen fejezethez. Ez volna a tulajdonképpeni folytatása az előző rész 11–13 v.-ének, amely szerint a két szomszédos hegyről kell szétkiáltani az áldás és átok igéit. Liturgikus jellegű lenne ez a rész is, de látható, hogy az eredeti rövid, tömör, áldó, illetve átkozó mondatokat (pl. 3–6 v. és 16–19 v.) többszörösen kiegészítették, különösen az átkok sorát. E vonatkozásban ismét érvényesül a deuteronomista író intő hangja és szembetűnő hosszadalmassága.

Amint az említett textusokból látható, eredetileg volt bizonyos összhang az áldások és átkok között. A 3–6 v. főként a földművelő nép életéhez kapcsolódik, bár az őket érő áldás közvetve érinti a városlakókat is, éppúgy mint a terméketlenség átka (16–19 v.). Az utóbbit kiegészíti a dögvész, aszály, éhínség fenyegetése, a legfélelmesebb képek rajzával (20–24 v.) – Az áldások második csoportja az ellenséges népek fölötti győzelmet, a szabadságot ígéri az Úr szent népének (7–10 v.). Ezzel szemben az átok vereséggel fenyeget, amikor holttestek ezrei maradnak a csatamezőn (25–26 v.). Ez utóbbi hosszas kiegészítéssel van ellátva, szemlélteve azt, hogy milyen szörnyű sors az, ha egy nép a hódító ellenség számára vet, tart állatokat, nevel gyermekeket, mert másé lesz az aratás, az elrabolt állat, a gyalázatnak kitett, sőt fogságba hurcolt családtagok (27–37 v.). – Az áldások harmadik szakasza a jólétben bővölködő életet festi, aminek netovábbja az, hogy a fölöslegből még kölcsönzésre is telik (11–14 v.). Ellentéte az az átok, hogy a természeti csapások következtében ínség következik és a nyomorúságba jutó nép idegen jövevények kölcsönére szorul (38–44 v.). Az átkok továbbfejlesztett leírása egyenesen a babilóni háborúk és fogság szörnyű időszakát idézi. A „vasjárom” (48 v.) Jer 28:14-re emlékeztet, a saskeselyű hasonlata (49 v.) Ez 17:2–5-re. A városok ostroma, különösen Jeruzsálemé, a legdrasztikusabban írja le az éhínségnek a kannibalizmusig fajuló állapotát (52–57 v.), ami, hogy nem kigondolt dolog, hanem valóság lehetett, igazolja a JSir 4:10; sőt egy későbbi korban, a rómaiak által Kr. u. 70-ben ostromolt Jeruzsálemben is megtörtént ez (Josephus: A zsidó háború VI. 3., 4.). – Az átkok egyre tovább folytatása (58–64.65–68 v.) a részben már látott szörnyűségek alapján is, szinte önkínzó lélekmarcangolással írja le a bekövetkezhető szörnyűségeket, amelyek között a legsötétebben hangzik az a kifejezés, hogy „öröme telik az Úrnak abban, hogy kipusztít benneteket… a földről, amelyet birtokba vettetek”. A teljes szétszóratás a világ minden tájára – ez volt a honfoglalásban adott áldás legfájóbb ellentéte (63–64 v.). – A történelem ismeretében megdöbbenve lehet látni, hogy a bibliai koron túl is hogyan és hányszor teljesedtek ezek az átkok. Két okból sem szabad azonban kívülről, vagy részvétlenül néznünk mindezt. Először azért, mert Istennek megvan a restauráló szándéka és ígérete ama reménység alatt, hogy Izráel „megkeményedése” elmúlik (Róm 11:1–5.25–29). Másodszor azért, mert az átok és a „példa”, amivé Izráel lett (25.37.46 v.) minden népet és főként felekezetet bűnbánatra taníthat, amikor egyszer-egyszer Isten ostorát érzik magukon. 5 Móz. XXIX. RÉSZ

5 Móz. 29,1–28. Intés a szövetség megtartására.

Az áldásnak és átoknak a törvényekhez kapcsolt ünnepélyes megfogalmazása után két jellegzetes deuteronomista beszéd következik, közülük első a 29. r., amely ugyan egyoldalú retorikus formában, de egy szövetségkötést – vagy szövetség-megújítást – tartalmaz. Erre utal már a 28. r. utolsó verse is, amelyet nemcsak az előzőkre lehet vonatkoztatni, hanem a 29. r.-hez átvezető feliratnak is lehet tartani. A Móáb földjén kötött szerződés csak deuteronomista hagyomány, itt is inkább irodalmi, mint történeti jelentősége van. Viszont elnagyoltan bár, de megtalálhatók benne a szövetségi szerződések formai elemei, a történeti visszapillantás (2–7 v.), a szövetséges felek megnevezése (9–10 v.), a szövetség kétoldalú tartalma (8 és 11–12 v.), amelybe bele van foglalva még az átok szankciója is a szövetségszegés esetére. (E formai jellegzetességekkel kapcsolatban olv. Gen 15:7–21 és Ex 19:1–9 magyarázatát). – A szövetség tartalmából külön ki van emelve és továbbelemezve az Úrhoz való hűség kötelezése, illetve a bálványtisztelet tilalma. Az idegen istenek imádóit kiirtja az Úr, mert nem hagyja, hogy mint mérges növényt hajtó gyökér (17 v.) éljenek országa földjében, mérget és halált terjesztve maguk körül (15–20 v.). A deuteronomista íróra jellemző, hogy olvasóit igyekszik egyidejűvé tenni a múlt eseményeivel (vö. 5:2–3), s nem törődik azzal, hogy pl. a Móáb földjén tartózkodó generáció már nem tekinthető azonosnak az Egyiptomból kiszabadult néppel (15–16 v. – vö. 7:18–19 stb.). Ennek az ábrázolásnak a szándéka az, hogy bevonja a szövetség körébe és tanítsa az „átokkal is fenyegető szövetség” iránti felelős hűségre a további nemzedékeket is (14 v.). E tanításhoz hozzátartozik még az is, hogy ha majd később, csapások láttán feltámadnak a miért kérdések, meg lehessen adni az egyenes választ: az az átok teljesedik be, amelyre egykor figyelmeztetett a szövetséget szerző Isten, amikor a bálványimádást megtiltotta választott népének (21–27 v.). A bölcselő jellegű 28 v. összefoglalja az elmondottakat. A „titkokat” (talán a jövő dolgait) csak az Úr ismeri, de Ő kijelentette, részletesen megismertette akaratát, törvényeit az emberekkel. Feladatainkat tehát ismerjük, ebből következően pedig a velünk és körülöttünk történő dolgok világos magyarázatát is, összefüggésben a szövetség iránti engedelmességgel vagy engedetlenséggel.

5 Móz. XXX. RÉSZ - 5 Móz. 30,1–20. Az élet és a halál útja.

Az áldás és átok kijelentéséhez még egy másik tanító beszéd is tartozik e részben, amely három egységből tevődik össze. Az 1–10 v. azt mondja el, hogy az átok nem az utolsó szava Istennek. A szövetségszegés ugyan súlyos ítélettel járhat együtt, de nem annyira, hogy ne volna belőle kivezető út; az eredeti szövetségi egyensúly helyreállítható, s ennek a feltétele a megtérés (2 v.). A „megtér” ige a héber nyelvben (súb) nem mindig csak a visszafordulást, az elhagyott útra való visszatérést jelenti, hanem gyakran azt is, hogy valamit ismételten, újra csinál az ember (vö. Gen 30:31; 43:2). Így a megtérésnek megvan az a következménye is, hogy újra kezdődik az életnek az elmúlt, elvesztett szépsége. Ilyen értelemben használja a súb igét Istennel kapcsolatban a 9b v., visszamutatva a 28:63-ra: „Újra öröme telik az Úrnak abban, hogy jót tegyen veled.” S ezzel együtt valami szép szimmetriában visszatér mindaz, ami áldás ígérete volt, de olyan félelmesen torzult az ellenkezőjére az átkok során. A szétszórtságból összegyűjti népét az Úr, visszatér az első szeretet kora a szív megszentelésében (vö. 10:16). Izrael újra engedelmesen hallgat Urának szavára (vö. Ex 19:5), az Úr pedig újra bővölködővé teszi népét (vö. a 28:4 áldás-ígéretével). A szövetség és az új (megújított) szövetség között folyton ezek az állomások váltakoznak: bűn – ítélet – megtérés – visszafogadás. Valamennyi prófétánál megtalálható motívumok ezek, de csak annak a számára válnak unalmassá, aki nem érezte maga is a visszafogadó kegyelem jóságát és meg nem értette, hogy Istennek nem az az öröme, ha a bűnös elvész, hanem ha megtér bűnös útjáról az életre (Ez 18:23; vö. a legszebb újszöv.-i példázatokkal Lk 15. r.-ben).

A 11–14 v. alapjelentése az, hogy az Úr törvényei könnyen megérthetők, igazságuk kézzelfogható, hiszen az ember és a társadalom javát akarják. Archaikusnak tartott hasonlatok (12–13 v.) fejezik ki, hogy nem kell azoknak az ismeretéért a világ végére, vagy egy más szférába menni, Isten a szívébe írta azokat az embereknek (az új szövetség egyik jellemzője, Jer 31:33). Pál apostol Krisztusra céloz, amikor ezt a textust idézi „a hitből való igazság” jellemzésére és remek applikációt fűz a szájunkba és szívünkbe adott ige gondolatához Róm 10:10-ben.

Az áldás és átok, az eltaszítás és megbocsátás roppant érzelmi hullámzását egy egyszerűségében is bölcs ellentét-párban foglalja össze a tanítás: mindebben elénk van adva az élet és a jó, de a halál és a rossz is (15–20 v.). Az ember szabadon választja meg életének az útját és itt a két választási lehetőség között Istennek az életet akaró törvényei is „keskenyítik” az utat (Mt 7:13–14). Félre nem értve a mondottakat, a törvény által való megigazulás lehetetlenségének a theologiai gondolata alapján, mégis az a valóság, hogy előttünk áll a két út, az életre és a halálra vívő egyaránt és választásunktól függ, hogy milyen célhoz érünk. A deuteronomista adhortáció következetesen mondja, hogy „válaszd hát az életet!” – aminek a jutalma Izráel kézzelfogható életében úgy ábrázolódik ki, hogy sokáig lakhat az ígéret földjén.

5 Móz. XXXI. RÉSZ - 5 Móz. 31,1–30. Józsué lesz Mózes utódja. A szövetség igéje mint élő tanú.

A 31. r. két témával foglalkozik, váltakozva folytatva majd egyiket, majd másikat. Kiindulópontja mindegyiknek Mózesnek az a tudatos érzése, hogy közeledik élete vége, s a jövőre tekintettel teszi meg intézkedéseit. Ezek közül az első Józsuénak a kijelölése utódjául, ő fogja majd népe élén véghezvinni a honfoglalás feladatát (1–8 v. – olv. Num 27:12–23 magyarázatát). – A másik téma a szövetség állandó tudatosítása Izraelben, amit a 9–13 v. úgy ír elő, hogy minden hetedik évben, a sátoros ünnepen föl kell olvasni az ünnepre összejött gyülekezet előtt „ezt a törvényt”. Ennek az előírásnak az alapján vélik azt mai ószöv.-i tudósok (pl. A. Weiser), hogy volt egy rendszeres szövetség-megújító ünnep, amikor Izrael népe ismételten elkötelezte magát a szövetség és a törvények megtartására. A két témát idővel fokozatosan bővítették. A Józsuéra vonatkozó 14–15 és 23 v. talán egy régebbi hagyománykörből való (a Kijelentés sátora előtt lebegő felhőoszlop emlékeztet Ex 33:7 skv.-ra). A tartalom azonban ugyanaz, mint az előzőkben, a vezetőszerep átruházása és egy Józsuéval kapcsolatban sokszor megismétlődő ige: Légy erős és bátor!

A 16–22 v. több tekintetben előremutat. Régóta emlegetett gondolat szerint Isten előre tudja, hogy Izráel szövetségszegő, bálványimádó lesz, ítéletet hív ki maga ellen. Erről fog szólni a 32. r.-ben levő „Mózes éneke”, amely hangsúlyozza Istennek azt az örök szeretetét, hogy előre látta ugyan népe hűtlenségét, Ő maga mégis hű maradt esküjéhez és az ígéret földjére bevezetette Izraelt. A 24–29 v. elmondja azt, hogy a törvénykönyvet a szövetség ládája mellé helyezték el, hogy annak a világos beszéde tanuskodjék a bűnbe tévedők ellen. A legemelkedettebb hangú próféciákból kölcsönzi a képet az író: „Két tanút” (vö. 19:15) állít az Úr, az eget és a földet (vö. Ézs 1:2), amelyek előtt nem marad titokban semmi. Keserű előrelátások ezek, de pesszimistának látszó hangjuk mellett is annak a bizonyságai, hogy az Úr nem mond le népéről és a kiválasztásban tervbe vett üdvakaratáról.

5 Móz. XXXII. RÉSZ - 5 Móz. 32,1–43. Mózes éneke.

A Mózes éneke címet viselő zsoltár egy nagyszabású tanítóköltemény, amelyben dominál a deuteronomista történetábrázolás. Egymás mellett áll az Úrnak, mint Izrael Kősziklájának a hűsége, jósága és Izráelnek a hűtlenné válása. Isten megsemmisítő haraggal felelne erre, ha nem volna benne nagyobb a kegyelem, mint az ítélet, sőt isteni gondolatai nem vennék számításba azt is, hogy a pogány népek hajlandók volnának a saját erejüknek tulajdonítani, amikor az Úr kiszolgáltatja nekik népét. Pedig az Úr akarata az, hogy ítéletében a gőgös nemzetek eltűnjenek, választott népe pedig megigazultan éljen tovább. – E hatalmas ívelésű költemény bővölködik poétikai szépségekben, nyelve azonban nem olyan archaikus veretű, mint pl. a Debóra-énekéé, vagy némelyik régi zsoltáré. Amellett számos prófétai gondolattal találkozunk benne; van, aki úgy értékeli, mint „a prófétai theologia bizonyos mérvű kompendiumát” (Cornill). Szerzőségére nézve a vélemények a legszélsőségesebbek, Mózestől kezdve a fogság utáni korig. A költemény gazdag szókincse szinte lehetetlenné teszi keletkezésének pontos meghatározását, mégis tartalmának az áttekintéséből legszembetűnőbbek a deuteronomista pragmatikus gondolatok és a korai próféták hatása, úgy hogy nagy valószínűséggel még a fogság előtti időre, talán Jeremiás korára lehet tenni a keletkezését.

Az 1–2 v. költői bevezetése után a 3–4 v. az Úr hűségét és igazságos voltát magasztalja, az 5–6 v. viszont Izráelt elfajult, esztelen népként mutatja be. Ez a Deuteronomium bevezető prédikációiból ismert ellentétes kép, aminek a részletezését – költői módon – a továbbiak fejtik ki.
Ősi emlékként öröklődhetett Izráelben apáról-fiúra az, hogyan választotta ki Izráelt a népek közül az Úr. (A 8 v. magyarázati problémája az, hogy a Magasságos hogyan osztotta szét a népeket „Izráel fiainak száma szerint”). Több régi fordítás Izráel fiai helyett „istenfiakat”, azaz isteneket olvas, amelynél egy olyan politheista eszmére lehet gondolni, hogy minden népnek megvan a nemzeti, védő istene. Az Ósz-ben néhányszor előforduló, de elég nehezen elviselhető gondolat. A héber szövegváltozat úgy magyarázható, hogy a Gen 10. r. szerint összesen 70 népcsoport élt Palesztína látótávolságán belül, Gen 46:26–27 szerint pedig ugyanennyi volt a Jákóbbal Egyiptomba átköltözöttek száma). – Költői kép az, hogy az Úr a pusztában „talált rá” Izráelre (Jer 2:2; Hós 13:5), azaz ott kötött vele, mint néppel szövetséget és oltalmazta és táplálta a pusztában csodás módon. Az erre vonatkozó költői hasonlatokat a valóságot messze túlszárnyaló felsőfokban írja le az ének költője (10–14 v.). A messzemenő gondviselés eredménye azonban ellenkező lett, mint ami várható lett volna. Jesurún (Izráel költői neve, összefüggésben a jásár = „igaz, helyes, egyenes” szóval) elhagyta Istenét, „új isteneknek” áldozott, amelyeknek kultuszát Kánaánban ismerte meg (15–18 v.).

A megérdemelt isteni harag- és ítélet-megnyilvánulás részletei (19–25 v.) különböző prófétai ítéletmondásokból ismertek (pl. Ézs 8:17; Jer 2:5; 9:20; Ám 7:4; Hab 3:5). – A 26–33 v. azonban Isten csodálatos megfontolásáról szól. Ő látja a pogány népek elbizakodottságát (olv. Ézs 10:5 skv.), akik nem látják, hogy csak azért kergethet egy ember ezeret (vö. Lev 26:8 hasonlatával), mert az Úr „eladta” őket, mint a rabszolgákat ellenségeiknek (tipikus deuteronomista kifejezés, vö. Bír 2:14; 3:8). Az erősen képletes 32–33 v. a hatalmaskodó ellenség elbánására vonatkozik, párhuzamba vonható talán azokkal a próféciákkal, amelyek szerint egy népnek a harag poharát kell kiürítenie.
Mindezeket az Úr számontartja és végül Ő fizet meg a népe fölött hatalmaskodóknak, ezzel bizonyítva, hogy Ő az egyetlen Isten és nincsen más rajta kívül (34–42 v.). Ez a részlet azokhoz a próféciákhoz hasonlít, melyek szerint az Úr megelégeli a népek közt dúló háborúkat és maga vet véget azoknak valamilyen módon. – A 43 v. doxológiával zárja be ezt az inkább prófétai-bölcselő, mint liturgikus zsoltárt.

5 Móz. 32,44–52. Mózes megláthatja az ígéret földjét.

Az intő szavak után mégegyszer megismétlődik az az ígéret, hogy Mózes a Jordánon túlról, közelebbről a Nebó-hegyéről végigtekinthet azon a panorámán, amelyet Nyugat-Palesztina látványa nyújtott, némi kárpótlásul azért, hogy ő maga nem kelhetett át az ígéret földjére (vö. Num 27:12–14).

5 Móz. XXXIII. RÉSZ - 5 Móz. 33,1–29. Mózes áldásai Izrael törzseire.

Ebben a részben még egy hosszabb költői szakasz olvasható, Mózes szájába adva. A költemény törzsét a 6–25 v. orákulum-gyűjteménye képezi, Izrael törzseinek a sorsáról, jövendőjéről. Műfaj szerint egészen hasonló a Gen 49. r.-ben foglalt „Jákób áldásai” gyűjteményéhez. Tartalma azonban annyiban különbözik, hogy az egyes mondások teljesen függetlenek a néhai Jákób-fiak személyes életemlékeitől, csak a törzsek történeti helyzete áll előtérben. – Az orákulum-gyűjteményt kiegészíti és ezzel szinte zsoltárrá formálja egy emelkedett hangú theofánikus bevezető rész (2–5 v.) és egy ugyancsak nagy költői magasságokat érintő befejező rész (26–29 v.), mindkettő a kiválasztott Izráel (költői néven Jesurún az 5 és 26 v.-ben; vö. 32:15) dicső sorsát magasztalja, amelyet szeret az Úr, védelmezi és táplálja „a gabona és must földjén” (28 v.). Formailag feltűnő az, hogy míg a bevezető és befejező szakasz tartalmilag kb. ugyanazt fejezi ki, mégis a bevezetés tele van szövegkritikai problémákkal, amelyeknek egy része csak korrekciókkal hidalható át, a befejezés viszont simán olasható hibátlan szöveg. Ez a körülmény a költemény kiegészülés-szerű létrejöttét mutatja; az egésznek a legarchaikusabb részlete a bevezető 2–5 v.

Az orákulum-gyűjtemény keletkezésének a helyét nem nehéz megmondani, ha egy pillantást vetünk a Júda (7 v.), illetve József törzsére (13–17 v.) mondott áldások terjedelmére és tartalmára. Minden bizonnyal északon, a józsefi törzsek körében formálódtak ezek az áldó-mondások, mégpedig nem is nagyon kései időben, mert az egyik legterjedelmesebb és magasztaló jellegű mondás Lévi törzséről szól, mint amely az összes papi kiváltságok birtokosa az egész nép élén, s kétséges, hogy a kettészakadás utáni időben aktuálisan hangzott volna-e ott egy ilyen magasztalás.

Az első áldás-kívánás Ruben törzsére azt az óhajt tartalmazza, hogy „éljen és ki ne haljon” (6 v.). Utal Ruben törzsének kritikus helyzetére azon a területen, amelyre Móáb népe is igényt tartott (vö. Num 21:21–35 magyarázatával). – A júdáról szóló mondás meglehetősen jellegtelen (7 v.), hiányzik a Gen 49-ben emlegetett uralkodói kiváltság, ellenkezőleg ilyen mondattal találkozunk benne; hogy „vigyed őt vissza népéhez”! Az újabb magyarázók hajlandók az egészet Júdának arra az izoláltságára vonatkoztatni, amelyben a bírák korában élt, földrajzi és politikai okok miatt (vö. pl. Bír 1:19). Simeon törzse hamar beolvadt Júdába, úgy hogy a költemény már meg sem említi. – Lévi törzse a papi kiváltság áldását kapja: a kijelentés közvetítését (az urim és tummin által, 8 v.), az Úr törvényeire való tanítást és az áldozati kultusz végzését (10 v.). Az orákulum azzal emeli ki Lévi törzsét, hogy az hűséges a próbatételek idején. A 8 v. ugyan a Masszá és Meribá vizeinél történteket említi példa gyanánt (vö. Ex 17:1–7), a 9 v. szóhasználata viszont bizonyára az aranyborjú történethez kapcsolódva (Ex 32:26–29) mutatja be az Úr iránti hűségüket, amely nem volt tekintettel semmiféle rokoni vagy baráti kapcsolatra. – Benjámin az Úr kedvence (12 v.). Majdnem úgy szól róla a leírás mintha itt az Úr lenne Jákób helyében, aki egykor féltve dédelgette legkisebb fiát. (A kép merőben más, mint Gen 49:27-ben, sőt a Bír 19–21. r. sötét története sem vet homályt az itt bemutatott Benjámin törzsére.)

A József törzsére mondott áldás a természet leggazdagabb ajándékait sorolja fel, amelyeket bőven ad a termőföld, szinte kozmikus érlelő erővel. József testvéreinek a „názir”-ja, uralkodói ékessége, közülük a legkiválóbb. A hatalmas szarvaival öklelésre kész bölény hasonlatát lásd Num 23:22; 24:8-nál. Az áldás-sorozatban kétségkívül ez a legtartalmasabb, József vezető szerepét emeleli ki, amelynél némileg archaikus jellemvonás az, hogy „Józsefről” beszél, s csak a végén teszi hozzá, hogy mindezek Efraimra és Manasséra vonatkoztatandók.

A többi mondások jóval rövidebbek. Zebulón és Issakár törzséről ki van emelve, hogy bőségben élnek, a tengerpart közelsége révén (18–19 v.), a vendégeskedésre utalás talán a főníciaiakkal való barátságra céloz, akiktől a tengeri kereskedelem sok ritka értékét szerezhették meg. – Gád törzsét jóllakott oroszlánhoz hasonlítja a mondás, magának a törzsnek a Jordánon túl szép örökség jutott. (A 21 v. valószínűleg a Num 32. r.-ben leírt egyezkedésre utal). – A Dánról szóló rövid mondás (22 v.) szintén az oroszlán hasonlatát használja és Dán törzsét Básánhoz kapcsolja, ami a Bír 17–18 r.-ben leírt elvándorlás utáni időre mutat. – Naftáli áldása szép, bár általános (23 v.), legkonkrétabb az utolsó sor, hogy „övé lesz a tenger és a déli vidék”. Valószínűleg a Galileai-tengerre és a tőle délre húzódó síkságra gondolhatunk itt. – Végül Ásér, a „szerencsés” törzs kerül sorra (24–25 v.), amelyikről már Gen 49:20 is azt írta, hogy bőven van élelme, királyi csemegéket szolgáltat. A bőség kifejezője itt az a jelző, hogy olajban füröszti a lábát.

Az egész orákulum-sorozat végül az egész Izráelre nézve summázódik. Ez a nép az Úr áldottja, amelyhez hasonló nincs több a földön (vö. 4:31–34).

5 Móz. XXXIV. RÉSZ - 5 Móz. 34,1–12. Mózes halála.

A Mózes áldásai közbevetése után a prózai elbeszélés visszatér a 32:44–52-höz, hogy ama sokszor idézett hagyománynak, mely szerint Mózes halála előtt végigtekinthet az ígéret földjén, egy utolsó elmondásával pontot tegyen Mózes élettörténetének, valamint az egész Pentateuchosnak a végére. Az 1–4 v. szól arról, hogy Mózes a Nebó-hegyéről hogyan pillanthatott végig északtól délig Kánaán egyes földrajzi tájain.

Ez után a boldog pillantás után írja le a szentíró Mózes halálát, eltemetését és meggyászolását. Mindezek meglehetősen rövidre szabott konvencionális tudósítások, amelyeket még kiegészít a Józsué utódlásáról szóló mondat is (a 9 v. természetesen hivatkozás Num 27:18-ra). – Mózes halálával kapcsolatban van egy feltűnő, éppen ezért a hagyomány és az exegézis számára nyitott terület: sírhelye ismeretlen volt már a szentíró korában is. Ebből a naív hagyomány a 6 v. egyes-számú állítmánya alapján azt a következtetést vonta le, hogy maga az Úr temette el hűséges szolgáját, sőt az intertestamentális irodalom még csodásabb dolgokat írt le Mózes élete végéről és mennybe kerüléséről. Az említett állítmány azonban az általános alanynak is a kifejezője: „És eltemették őt a völgyben…” – A 10–12 v. azután a maga módján értékeli Mózes nagy prófétai egyéniségét, kiváltságos küldetését és a rábízottak véghezvitelét – mindezekben azonban Mózesnek nem valami apotheozisa fejeződik ki, hanem éppen „az Úr szolgájának” e földön elvégzett munkájának a dicsérete. Hangsúlyozza viszont az értékelés, hogy a próféták közt a legnagyobb volt, aki szinte közvetlen közelségben élt az Úrral és Isten ígéreteiben világosan látta a jövendőt, amely az ő számára a nem látott dolgok bizonyos valóságát jelentette. Az Úrral való eme hitbeli kapcsolat tulajdoníttatott neki is igazságul (Gen 15:6), és ez segítette át a kezdeti félelem, vagy az esetenkénti megfáradás krízisein. Egyébként maga az Úr volt az, aki nemcsak elküldte őt (11 v.), hanem erőt is adott küldetéséhez. A Pentateuchos „erős embere”, az Exodustól kezdve kétségkívül Mózes, de úgy, hogy mögötte ott látjuk mindvégig az erős Istent.