MÓZES ÖTÖDIK KÖNYVE (DEUTERONOMIUM) - Bevezetés

Mózes ötödik könyvének a (görögből) latinosított elnevezés, a Deuteronomium azt jelenti, hogy a törvény másolata, illetve megismétlése, vagy a második törvény. Ezt a címet a Septuaginta a Deut 17:18-ból vette, ahol az áll, hogy a király írassa le „e törvény másolatát”, amelynél a régi magyarázók nemcsak a királyi jogkörre vonatkozó törvényre, hanem az egész Mózes ötödik könyvére gondoltak. A héber cím az 1 v.-ből kiemeli a legfontosabb szót: debárim = szavak, beszédek. Maga a kezdő mondat pedig így hangzik: ezek azok a beszédek, amelyeket Mózes mondott egész Izráelnek. Ebből, valamint a 31:9-ben levő megjegyzésből a hagyomány a mózesi szerzőséget magától értetődőnek vette, jóllehet a történeti megjegyzések között, valamint a vegyes összetételű törvényi anyagban is sok olyan részlet van, mely a letelepedett városlakó és földművelő életnek, a királyság korának, sőt a kultuszi centralizálódásnak a képét mutatja.
Bármilyen ötletszerűnek látszik is a 17:18-ból kiragadni a Deuteronomium szót, az egész könyv címe gyanánt, mégis útbaigazít bennünket a könyv tartalmának és jellegének a megértésénél. Egy törvénygyüjtemény található itt összefoglalva a 12–26. r.-ben amely előtt és után történeti leírások és intő beszédek állnak. Köztudomású, hogy az ókori Kelet országaiban számos törvénykönyv foglalta össze az egyéni és társadalmi jog, valamint a bíráskodás törvényeit. Szinte magától értetődik, hogy az Ósz. népének is megvolt a törvénykönyve, mégpedig az évszázadok előrehaladásával a változó kornak megfelelő jogszabályok rögzítésével. A legrégibb ószöv.-i törvénygyűjtemény az Ex 21–23 r.-ben olvasható Szövetség Könyve (olv. Ex 21:1 magy.). Részletei igen régi, sőt általános keleti jogszokásokat tartalmaznak és valószínűleg hosszú időn át ennek az alapelvei érvényesültek a társadalmi életben és a bíráskodásban. – A királyság korában, eltekintve a 2Krón 19. r.-től, amely szerint Jósáfát király a bíráskodásra nézve hajtott végre egy szervezeti reformot (a 8–11 v. nagyon hasonlít a Deut 17:8–11-ben leírt legfőbb törvényszékhez), csak Jósiás júdai királlyal kapcsolatban olvasunk egy újabb törvénykönyvről és az abban foglaltaknak megfelelő törvényszerű intézkedésekről (2Kir 22–23. r.). Jósiás uralkodása 18. évében – Kr. e. 622-ben – a jeruzsálemi templom renoválása közben egy rejtett, vagy befalazott zugban megtalálták „a” törvénykönyvet (2Kir 22:8). A kritikai bibliatudomány (de már régebben olyan egyházatyák is, mint Hieronymos, Chrysostomus) régóta abban a meggyőződésben van, hogy ez a törvénykönyv a Deuteronomium volt, illetve annak a törvényi magva, a már említett 12–26. r., ilyen értelemben tehát a Deuteronomium csakugyan egy „második törvény” a Szövetség Könyve után, mert a társadalmi fejlődés újabb törvények megfogalmazását tette szükségessé, ugyanakkor viszont a Deuteronomium számos ponton kapcsolódik is a Szövetség Könyvéhez. (Vö. Deut 14:21; 15:12–18; 16:1–17; 19:1–13; 19:21; 21:18–21; 22:1–4; 22:28–29; 24:7; 24:13.17–18; 26:1–2 magyarázatával).
A Jósiás idejében megtalált és elfogadott törvénykönyvnek a Deut magvával való azonosítására főként a király által végrehajtott reformok alapján szoktak következtetni. A reformáció kimondottan kultuszi jelentőségű és három fő pontja van: 1. A vidéki kultuszhelyek megszüntetése és a kánaáni kultuszi szokásoknak a megtiltása. 2. Az áldozati kultusznak a jeruzsálemi templomra való korlátozása, a kultuszi centralizáció. 3. Országos páska-ünnep tartása Jeruzsálemben. Az említett intézkedéseknek megfelelő törvények és parancsok csakugyan olvashatók a Deuteronomiumban. A rendkívüli jelentőségű törvénykönyv és reform pedig olyan nagy hatással volt az ószöv.-i történetírásra is, hogy nemcsak a Deut törvényi magva elé került az 1–4. r. és 5–11. r. hosszadalmas történeti-adhortatív bevezetése, hanem a korai történeti könyveket is kiegészítette megjegyzéseivel egy deuteronomista szellemben író átdolgozó, élesen bírálva pl. a Bírák könyvében Izráel népe bálványimádásra való hajlandóságát, a Királyok könyveiben pedig a királyoknak azt a kultusz-politikáját, hogy megtűrték-e országukban a vidéki, kánaáni mintájú kultuszhelyeket vagy sem.
A Deuteronomiummal és a deuteronomista reformmal egyébként óriási irodalom foglalkozik, magyar theológusok tanulmányai is. (Kecskeméthy I.: Jósija király törvénykönyve, 1926., Deák J.: A Deuteronomium kérdésének mai állása, Theológiai Szemle 1926, Domján J.: A Deuteronomium kultuszi törvényei 1932.) A törvénykönyv és a reform összefüggésének roppant sokoldalú elemzése közben természetesen gyakran szóba kerül a Deut keletkezésének helye és ideje is. Nem lévén hely mindezeknek a részletezésére és kiértékelésére, csak egy rövid állásfoglalást adhatunk itt.
Jósiás reformja kultuszi jellegű volt, ebből azonban nem következik, hogy ne lehetett volna alapja az egész deuteronomista törvénykönyv, annak erkölcsi és szociális törvényeivel együtt. Helyénvaló itt az a figyelmeztetés, hogy nem lehet kizárólagos alapon Jósiás reformját csak a Deut-ból, a Deuteronomiumot pedig csak Jósiás reformjából megérteni (G. von Rad). A 2Kir 22–23. r. írója az általa legfontosabbnak tartott részleteket írta le, az egész törvénykönyv elfogadását pedig úgy jellemezte, hogy a király népével együtt az Úr iránti szövetségre kötelezte magát, vállalva a törvénykönyvben foglaltak megtartását. Ugyanolyan szövetségi elkötelezés ez, mint ami a Szövetség Könyve végén olvasható (Ex 24:3). – A reformnak kultuszi jellegét megmagyarázza az is, hogy a jeruzsálemi papság (élükön Hilkia főpappal) bukkant rá a törvénykönyvre, az magyarázta a királynak és adott ösztönzést a törvény végrehajtására. Történetileg viszont helytálló az, hogy a király az északi országrészben is felszámolta a bételi és samáriai egykori királyi szentélyeket, s ezzel együtt a jeruzsálemi központú júdai felségjogokat vallási vonatkozásban is kiterjesztette az északi országrész nagy területére – az asszír uralom gyors lehanyatlása idején.
Hasonló kultuszi reformot egy századdal előbb hajtott végre Ezékiás király is (2Kir 18:4; vö. 2Krón 29. r.), ellenhatásként elődjének, Áház királynak a pogány mintájú kultuszi intézkedéseivel szemben. A szituáció nagy mértékben hasonló Jósiás reformjához: az ő előtte több mint fél évszázadon át uralkodott Manassé idejében asszír hatásra a legkirívóbb pogány szokások honosodtak meg Júdában is. Manassé a 2Kir 21:16 szerint „sok ártatlan vért ontott”, a hagyomány úgy emlegeti, mint próféta-gyilkost, a Jahve-hit szószólóinak az üldözőjét. Ez a körülmény megmagyarázhatja azt is, hogy miért rejtették el a templomban a Deuteronomium törvénykönyvét és hogyan felejtkeztek meg róla az évtizedek múlása során. Mert hogy a Deuteronomium „megtalálása” nem közönséges pia fraus, tehát nem Jósiás ámítására írta az akkori jeruzsálemi papság, az már csak abból is nyilvánvaló, hogy nem vártak volna vele uralkodása 18. évéig. Viszont Ezékiás királyról van olyan emlék is, hogy ő régi hagyományoknak, pl. bölcs mondásoknak az összegyűjtője volt (Péld 25:1). Kézenfekvőnek látszik az a gondolat, hogy Ezékiás az északi országrész asszír megszállása idején nemcsak a magábaszállás és kultuszreform szükségét látta, hanem erőfeszítéseket tett arra nézve is, hogy összegyűjtse a bizonyára már korábban kialakult jogszabályokat is, és ezeket foglalhatta össze a Deut 12–26. r. – Ez természetesen csak egy valószínűnek látszó feltételezés.
A Deut erkölcsi és szociális törvényeiben bizonyos prófétai hatás tükröződik. Ha a szegények, elhagyottak pártfogásáról, az igazságos bíráskodásról, a kereskedelmi élet tisztaságáról szóló törvényeket, vagy az azokkal ellenkező visszásságokat olvassuk, feltétlenül eszünkbe jutnak a korai író prófétáknak, pl. Ámosznak és Hóseásnak a próféciái, az előbbinek a küzdelme a szociális igazságtalanságokkal szemben, az utóbbinak az erős király-ellenessége, a kánaáni kultusz erkölcsromboló hatásaival szemben való állásfoglalása. Ezekre és több más jelenségre gondolva felvetődött a kérdés, hogy vajjon a Deut nem az északi országrészben keletkezett-e – e próféták kultusz- és társadalomkritikája nyomán –, amelyet aztán 722-ben átmentettek Júdába. (A. Alt). A kérdés felvetése jogos, teljes bizonyossággal mégsem lehet állítani, hogy a Deut hazája Izrael országa lett volna. Egyrészt a déli országrészben Ésaiás és Mikeás ugyancsak a VIII. sz.-ban, ugyanolyan éles társadalomkritikát gyakorolt, mint az előbb említett próféták északon, és a Deut-mal kapcsolatban nem látunk egy olyan döntő érvet sem, amely Júda viszonyaira is alkalmazható ne volna. Másrészt a törvénykönyv végső ötvöződése feltétlenül papi jellegű, viszont az Izraelben régen illegalitásba szorított léviták (1Kir 12:31) ilyen magasfokú szintézist aligha alkothattak volna, mint ez a törvénykönyv. Ezért még mindig valószínűbbnek látszik, hogy gyüjtőmunka alapján – amely Izraelből is szerezhetett anyagot –, prófétai hatás nyomán a jeruzsálemi papság körében készült el a Deuteronomium törvénykönyve. A Jósiás korában végrehajtott kultuszi centralizáció abból következett, hogy akkor már magától értetődően a jeruzsálemi templom volt „az a hely, amelyet az Úr kiválasztott, hogy ott lakjék a neve”. A szent hely kiválasztásának a klasszikus tanítása a Deut 12. r.-ben olvasható, e kiválasztottság minden következményével együtt. Izrael korai történetében lehet beszélni több ilyen kiszemelt helyről is: a szent sátor vagy a szent láda majd egyik, majd másik városba kerül, Salamon óta azonban Jeruzsálem lett a központi jelentőségű szent hely. Lehet, hogy a jeruzsálemi templomnak kezdetben nem volt olyan kizárólagos, minden más kultuszhelyet degradáló jelentősége, mint később. Az Úr tiszteletére állíthattak fel oltárokat másutt is (pl. 1Kir 18:30). Egyrészt azonban a vidéki kultuszt nagymértékben fertőzte a kánaáni hatás, másrészt a királyok (és az udvari papság) természetszerűleg favorizálták a főváros templomát (jól látható ez az ellenkező oldalon, a Jeroboám által létesített királyi szentélyeknél, vö. 1Kir 12:26–29), úgyhogy a fejlődés szükségszerűen vezetett a centralizáció felé.
Egy irodalomkritikai problémát kell még röviden érintenünk, s ez az, hogy a Deuteronomium bevezető intelmeiben éppúgy mint törvényeiben gyakran váltakozik az egyes és többes szám, Izraelt, majd „te”, majd „ti” formában szólítja meg az Írás. A problémát nem szükség eltúlozni (külön források feltételezésével), mert ha látható is helyenként, hogy az alapszöveg némi kiegészülésen ment át, a nyelvtani formák váltakozását az esetek nagy többségében megmagyarázza az, hogy a Deut szövege a kollektív Izráelhez szól, s ilyen esetekben mind az egyes-, mind a többesszámú fogalmazás helyénvaló a héber nyelvben; a nagy próféták kijelentéseiben számtalan hasonló példát találunk.
A Deuteronomium tartalmilag a következő nagyobb egységekre tagolódik:
1–4. r. Visszatekintés a pusztai vándorlás történetére.
5–11. r. A tízparancsolat megismétlése után intő prédikációk az Úr törvényei iránt való engedelmességre.
12–26. r. A Deuteronomium törvénygyűjteménye.
27–30. r. Ismételt intelmek. Áldás ígérete és átok fenyegetése.
31–34. r. Történeti befejezés Mózes utolsó beszédeivel és élete végének leírásával.
Irodalom.
Forrásul felhasznált fontosabb kommentárok: A. Bertholet 1899, C. Steuernagel 1900, E. König 1917, H. Junker 1933, J. Ridderbos 1950, H. Cunliffe-Jones 1951, G. von Rad 1964, G. Henton Davies (Peake) 1962.

5 Móz. I. RÉSZ - 5 Móz. 1,1–46. Visszatekintés Izráel pusztai vándorlására.

A Deut 1–4. része az első nagy bevezető beszéd a törvénygyűjtemény előtt. Tartalma szerint egy átfogó történeti visszapillantás arra az időre, amelyet Izráel népe a pusztai vándorlással, illetve a keleti országrész meghódításával töltött. Látható ez áttekintésnél az, hogy az író ismerte a régebbi történeti hagyományokat, amikor azonban ezeket összegezi, nem ragaszkodik a pontos ismétléshez, mert célja nem a történtek egyszerű leírása, hanem azok értékelése intő, tanító szándékkal. – Maga az 1. r. a Hóreb-hegytől a Kánaán déli határáig történt vándorlás eseményeit foglalja össze.
Az 1–5. v. maga is rövid összegezése a sorrakerülő történeti emlékeknek. Komplikált, több kiegészítéssel bővült terjedelmes elindítása ez a mondandóknak, amely legegyszerűbb formájában talán így hangzott: „ezeket a beszédeket mondta el Mózes az egész Izráelnek a Jordánon túl – Móáb földjén.” Az 1b v. helymeghatározása azonosíthatatlan, még ha a Párán, vagy Hacérót nevek ismertek is. – A 2 v. közbeiktatott megjegyzése zavaró, a helymeghatározáshoz nincs köze, helyénvalóbb lenne a 19 v. végén, bár a tizenegynapos út a Hórebtől Kádes-Barneáig mindenképpen rövidnek látszik. – A 3 v.-ben a papi kronológus kiegészítése olvasható, aki végső fokon szükségesnek tartotta megadni a pontos dátumát annak, hogy mikor adta elő Mózes ezeket a parancsolatokat. Sajátságosan váltakoznak az egyes rétegekben a kifejezések. Az 1 v. szerint Mózes beszédeket, igéket (debárim), mond el, a 3 v. szerint „amit megparancsolt neki az Úr” (tipikus papi írói kifejezés), az 5 v. szerint pedig a törvényt, mint az Úrtól kapott tanítást (tóráh) kezdte magyarázni. Az utóbbinál érdekes szóhasználat a ritka bé’ér szó: Mózes kommentálta a kapott tanításokat, majd intelmek, majd aprólékos törvények formájában.
Végeredményben a Pentateuchos belső összefüggésének legjobban megfelelő földrajzi meghatározást az 5 v. adja: a Jordánon túl, Móáb földjén, ez ugyanis emlékeztet Num 26:3-ra, mely szerint „Móáb mezőségén” tartózkodott huzamosabb ideig Izráel népe a Jordánon túl aratott első győzelmei után.
A 6–8 v. szintén bevezető jellegű, utal az Úrnak olyan értelmű utasítására, hogy a (Sinai-hegyi) szövetségkötés után induljon útnak Izráel és a pusztán áthaladva vegye birtokba az ígéret földjét. Az utóbbinak a határát a 7 v. messze északon, az Eufrátes mellett jelöli meg, tehát Dávid és Salamon birodalmának a legnagyobb kiterjedését tartja szem előtt (Gen 15:18; Ex 23:31).

A történeti emlékek között a 9–18. v. sorrendben megelőzi a Hóreb-hegytől való elindulásra kapott parancsot, mert az Ex 18. r.-t idézi, amely szerint még a szövetségkötés előtt látogatta meg Mózest apósa, Jetró, s ennek a következménye lett az ügyintézés és bíráskodás decentralizálása (olv. Ex 18. r. magyarázatát). Az „abban az időben” (9 v.) tehát tágabb értelmű kifejezés. Magának a történeti emléknek a felidézését az teszi indokolttá, hogy a Deut-ban egy törvénygyűjtemény van együtt, amelyre való tekintettel kell igazságosan és személyválogatás nélkül intézkedni, „mert az ítélet Isten ügye” (17 v.).
A további részletek a Numeri könyvének alapanyagát idézik. A pusztai vándorlásról ugyan csak egyetlen vers szól (19 v.), a nélkülözések és az azokat feloldó csodák háttérben maradnak a végső cél, a honfoglalás mögött. Viszont ennek az érdekében történt a kémek útján való tájékozódás Kánaán viszonyairól. A 22–28 v. az erről szóló Num 13. r.-re emlékeztet, s a szemleútnak arra a kettős felfedezésére, hogy dúsan termő föld vár a honfoglaló népre, de súlyos harcok is, mert az ott lakó népek erősek, városaikat pedig „égig érő falak” veszik körül. A két információ közül a második volt a megragadóbb és teljes kétségbeesést okozott a hamar csüggedő népben (olv. Num 13. r. magyarázatát).
A 29–33 v. Mózest ábrázolja úgy mint aki az elkeseredett népnek a biztatója volt és hivatkozott az Úrnak a nagy erejére, szabadító tetteire (vö. Ex 13:21–22; Num 9:15–23). – Az elkeseredett zúgolódás azonban az Úr haragját hívta ki, s ennek a következménye lett a negyvenéves pusztai tartózkodásra való kárhoztatás, míg csak ki nem hal ez a hitetlen nemzedék (olv. Num 14. r. magyarázatát). A 37–38 v. még Mózest is belevonja ennek az ítéletnek a körébe, bár a Num 20:12 szerint ez az ítélet egy más esemény kapcsán érte Mózest. A kihalásra ítélt nemzedékkel együtt Mózesnek is át kellett adnia a helyét az új generáció új vezetőjének.
A visszatekintés még egy sötét emléket idéz: a Num 14:39–45-ben leírt csatát a júdai hegyvidéken és az ott elszenvedett súlyos vereséget.
Az első történeti emlékezések során az elmondottak úgy váltogatják egymást, hogy látható legyen, mit tett, vagy mit mondott az Úr és milyen módon reagált erre Izráel. Az összehasonlításban a deuteronomista írónak olykor borúlátó szemlélete érvényesül. Mindenesetre tanítani akarja a történelem leckéjén át a későbbi nemzedékeket az Úr iránti engedelmességre, hogy utol ne érje őket is az ítélet.

5 Móz. II. RÉSZ - 5 Móz. 2,1–37. Izráel kerülő úton érkezik a Jordánon-túlra.

A kánaániakkal való sikertelen összecsapás visszakergette Izráelt a Sinai-félsziget belsejébe, a Vörös-tenger felé (Num 14:25). Egy emberöltőn keresztül vándoroltak egyik oázistól a másikig, ahogyan azt a Num 33. r. listája felsorolja. Kádes-Barnea és az élati-öböl között telt el ennek az időnek a nagy része, az edómi nép által birtokolt Széir hegyvidéktől nyugatra és délre. Az 1. és 3. r. szerint csak „kerülgették” az edómiaktól lakott földet, de nem tudták átvágni rajta magukat (vö. Num 20:14 skv.). Az itteni előadás szerint az Úrtól kapott parancs volt az, hogy az izraeliták ne provokáljanak fegyveres összetűzést, mert az edómi nép rokon velük a Jákób testvérétől, Ézsautól való származás révén (vö. Gen 36:8). A testvériség emlegetése mindenesetre finomabb formában fejezi ki a Num 20 r.-ben jellemzett szituációt. Izráelnek nem volt más választanivalója, mint az élati-öbölből egyenesen északra vándorolni az Arábá nevű sivár pusztaságon át a Holt-tengerig (8 v. – vö. Num 33. r. magyarázata).

Hasonló átértékelésben olvashatjuk a Móáb és Ammón országának elkerülését (9–23 v.). A Numeri könyve erről már nem szól részletesen csak a 21:10–20-ban megadott útvonal enged erre következtetni. A deuteronomista író viszont ismét a népi rokonságra hivatkozik (9.19 v.), a móábi és ammóni népet Lót leszármazottainak mondván (vö. Gen 19:30–38 magyarázatával).

Edóm, Móáb és Ammón országának az említése során néhány érdekes megjegyzést tesz az író, utalva arra, hogy az itt lakó népek ugyanolyan módon foglalták el a maguk országát, amilyen honfoglalásra készül Izráel. A 12 v. szerint Széirben az edómiakat megelőzően hóriak laktak, feltételezés szerint az Észak-Mezopotámiában még az amarnai-korban is exisztált Mitanni birodalom egyik néprétegének, a hurritáknak telepes kirajzása. – A 10 v. szerint Móáb területén régebben émiek laktak, ottlétükről néhány írásos archeológiai emlék tanuskodik. – A 20 v. az ammóni terület régebbi lakosságát zamzummiaknak nevezi. „Csak az ammóniak” nevezték így őket, a név talán érthetetlen idegen nyelvüket jellemző hangutánzó szó. Egyébként közös néven refáiaknak mondja mindhárom népcsoportot az ismertetés és úgy jellemzi őket, mint akik épp olyan szálas, nagytermetű emberek voltak, mint a Hebrón környékén lakó „Anák fiai”. A refá’ím név egyébként csak ebben a vonatkozásban és a Num 13:34 párhuzamában jelent „óriásokat”, egyébként népnév és nem tévesztendő össze a halotti lelkekre használt azonos szóval. Ezek a régi népnevek különben előfordulnak még Gen 14:5–6-ban is. Itteni emlegetésük nem a szentíró tudálékosságának a kifejeződése, hanem azonkívül, hogy igazolják az író történeti érdeklődését és ismereteit, biztatásként hangzik Mózes szájából az, hogy a testvérnépek is végigküzdötték a honfoglaló harcot és le tudták verni az előttük ott élt népeket. – Kiegészítésként még egy hasonló (részben anakronisztikus) adatot közöl az író a 23 v.-ben a filiszteus-tengerpart őslakóiról, egy bizonyos avvi népről, amelynek a helyébe a „kaftóriak” telepedtek le. E kaftóriak minden bizonnyal a filiszteusok (vö. Ám 9:7), Kaftórt pedig általában Kréta-szigetével szokták azonosítani. (A Septuagintában tévesen áll Kappadócia.) – Az utóbbi vers mindenképpen glossza, nemcsak Mózes szájában, hanem az egész felvázolt történeti szituáció keretében. A közvetlen feladat egyelőre az Arnón folyón való átkelés. A 24. v. előlegezi a 31 skv.-ban leírt Szihón elleni háborút, mert a 26–28 v. még a békés átvonulás szándékáról ír, úgy, ahogyan az Num 21:21 skv.-ban is olvasható. A leírás mindenképpen a késői kor emberének a történet-ábrázolása, aki pl. az előzőkben emlegetett népi rokonság kapcsán szól a 29 v.-ben az Edóm és Móáb területén való átvonulásról, ellentétben a Num 20:18–21 hagyományával, vagy a szintén eltérő Deut 23:3–4-ben írtakkal.

A részletekben helyenként eltérő leírás végül is ugyanazt a történeti tényt örökíti meg, amelyet a Num 21:21–25 (magyarázatát lásd ott): Izráel meghódította Szihón emóri királyságát, s ez volt a honfoglalás első győzelmes fegyverténye.

5 Móz. III. RÉSZ - 5 Móz. 3,1–29. A Jordánon-túli terület birtokbavétele.

A Szihón fölött aratott diadal után következett Óg básáni királyságának a meghódítása (1–7 v. – vö. Num 21:33–35 magyarázatával). Leírása részletesebb, mint a Num 21. r.-ben közölt rövid hagyomány. Ilyen többlet itt az, hogy Izrael alkalmazta a harcok során a hadiátok vérengző eljárását, de csak a lakosság kiírtásával; az állatokat megtartották maguknak. (Ez az a kor a nomád Izrael életében, amikor az „emberanyaggal” még nem tudnak mit kezdeni, az csak tehertétel. A totális kiirtás ugyan túlzás, mégis elképzelhető, hogy a honfoglalók nem tűrték meg nagy számban maguk közt a legyőzötteket.) A 8–17 v. két összegezést tartalmaz a honfoglaló harcok eredményéről. Az első a 8–11 v.-ben olvasható és a meghódított terület nagyságát mutatja be, amikor az Arnón folyótól egészen a Hermón-hegységig (az Anti-Libanonig), keleten pedig Edrei városáig jelöli ki a határpontokat. (Num 32:33–38 szerényebben csak az Arnón és Jabbók folyók közéről szól, s a kiegészítésként csatolt 39–42 v. sem viszi feljebb a határt a Jarmuk folyónál.) A 11 v. egy különös adatot közül Óg király „vaságyáról”, melynek méretei (4,5×2 m) szemléltetnék az „óriáskirály” nagyságát. A vas szó azonban ehelyütt igen valószínűen bazaltkövet jelent, az ágy pedig tágabb értelemben nyugvóhelyet, s feltételezés szerint az író azoknak a dolmen-eknek egyikére utal, amelyek Transzjordániában elég nagy számban maradtak fenn, mint az ún. megalit-kornak az emlékei (amikor „nagy köveket” állítottak fel emlékjelekül); maguk a dolmenek temetkező helyen kőlábakra asztallap-szerűen elhelyezett nagy kőtáblák voltak.
A második összegezés a 12–17 v.-ben felsorolja az elfoglalt keleti országrész határait, ahogyan az Ruben, Gád és Manassé fél-törzse birtokába került. Az egész nagyjából megegyezik a Num 32:33–41-ben leírtakkal.

A 18–22 v. viszont a Num 32:1–32 tartalmával párhuzamos, de simára csiszolt előadásban. A mózesi prédikáció csupán buzdító hangú, minden indulat nélkül, s e helyen nem érezhető Ruben és Dán törzsének a vonakodása a további küzdelmekben való részvételtől (olv. Num. 32. r. magyarázatát). A 23–29 v. párhuzamos a Num 27:12–14-ben foglaltakkal, s arról szól, hogy Mózes nem lépheti át a Jordánt, hanem vétkes nemzedékével együtt meg kell halnia; kiváltsága csak annyi, hogy a móábi fennsíkról, közelebbről a Piszgá hegycsúcsról (vö. Num 23:14) végigtekinthet Kánaán földjén. A leírásnak itt annyi a többlete, hogy kifejezi Mózes könyörgését az iránt, hogy átkelhessen Kánaánba, amit azonban az Úr elhatározott akarata nem teljesített.

5 Móz. IV. RÉSZ - 5 Móz. 4,1–43. Intés a törvény megtartására.

A deuteronomista paraenetikus hang itt szólal meg először teljes jellegzetességében; hosszadalmas tanító elmélkedések során. Az eddigi történeti visszatekintés lezárását olvashatjuk itt, de egyszersmind a soronkövetkező törvények előkészítését is, amely törvények egykor a Sinai (a Deuteronomiumban: Hóreb) hegyénél elhangzottak.

A bevezető felszólítás így hangzik: „Izráel, hallgass a rendelkezésekre és döntésekre!” A szövetségkötés alapja egykor ez volt: Ha engedelmesen hallgattok igéimre, akkor az én népem lesztek! (Ex 19:5). A Istentől jövő kijelentés engedelmes (cselekvő) meghallgatása révén marad fenn a kiválasztás és szövetség érvénye, a kijelentés pedig a Deut-ban törvények, parancsolatok, rendelkezések formájában van előadva. – A 2 v. a kánoni tekintély egyik legfőbb alapelvét, a sacrosancticitást tartalmazza. A kijelentett parancsolatokhoz sem hozzátenni, sem belőlük elvenni nem szabad (vö. Jel 22:18–19). – Magának az egész fejezetnek a mondanivalója egyrészt általános lesz: a Hóreb-hegyi törvényadás emlékezetbeidézése, másrészt speciális: az Úr egyedüli tiszteletéhez való ragaszkodás parancsa, más istenek imádásának a tiltásával. Az utóbbira való tekintettel emlékeztet a 3 v. a Baal-Peórhoz kapcsolódó bálványozásra és annak súlyos következményére (olv. Num 25. r. magyarázatát). Ez a példa is szemlélteti, hogy az Úr hűtlen elhagyása halálos haragot idéz fel, a hozzá és törvényeihez való ragaszkodás pedig életet ad jutalmul. Ezen a ponton a deuteronomista tanítás a bölcsességirodalom egyik nagy témájához kapcsolódik: az ember előtt két út áll, az élet és a halál útja. A bölcs ember az életet, itt a törvény megtartását választja, s példaként áll majd mások előtt is. Ami pedig áll az emberre, áll az egész népre. A 7–8 v. emelkedett hangú felkiáltás, melyet a népek nevében mond el az író: Van-e olyan nép, amelyhez olyan közel van a könyörgést meghallgató Isten és amelynek olyan igazságos törvényei vannak, mint Izráelnek? – Bizonyára nincsen.

A prédikáció következő része emlékezetbe idézi a Sinai-hegyi theofániák és a tízparancsolat kijelentését (9–24 v.). Olyan megrendítő élmény volt ez, amelynek az emlékét még olyan késői újszöv.-i irat is elevenen tartja emlékezetében (ha tipologikus célzattal idézi is), mint a Zsidókhoz írt levél (12:18–21). A theofánia azonban, ahogyan Mózes hangsúlyozza, csak Isten megjelenése volt anélkül, hogy őt emberi szem láthatta volna. Látni csak kísérőjelenségeket lehetett, Isten alakját azonban nem, mert Ő nem ember, vagy állat alakú. Éppen ezért következtet a tanítás az általánosból a speciális mondanivalóra. Ha Istent, aki Lélek, nem lehet teremtmény alakjában meglátni, akkor nem is szabad teremtmény alakjára kiformálni. Egyiptomban és Kánaánban az állatszobrok tisztelete kísértett. Mezopotámiában a csillagkultusz. Isten ezeket meghagyta a pogány népeknek, jóllehet a teremtett világ mindegyik szférájának az alkotásai az Alkotóra terelhetnék még a természeti ember figyelmét is (vö. a gondolat magasabb theológiai alkalmazását Pálnál, Róm 1:20–23). Az egésznek az összefoglalását tehát a 2. parancsolat adja. – A 25–31 v. a gondolat továbbfolytatása és alkalmazása a Kánaánban otthont találó népre, amelyet majd nemzedékek során megkísért a bálványkészítés és imádás (a vallásoknak ez a szemmel is látható mankója), amelyet azonban utolér a büntetés: a 27–28 v.-ből nyilván látható deportáció a bálványimádó népek közé, amiből arra lehet következtetni, hogy ez a prédikáció, vagy legalább is kiegészítése 587. után íratott, s szomorú összhangban áll a 28. r. rettenetes átkával. Tegyük azonban hozzá, hogy a deuteronomista paraenesis az ítéletmondáshoz mindig hozzákapcsolja a megtérés és a kegyelembefogadás lehetőségét, hivatkozva arra, hogy az Úr önmagáért kész megújítani az ember által megrontott szövetséget. – A 32–40 v. már csak kiegészítés az elmondottakhoz: felhívás a törvénynek hálából fakadó betöltésére.

A 41–43 v. a Jordánon-túli terület három menedékvárosát jelöli ki (olv. Num 35:9 skv. magyarázatát). Végül a 44–49 v. megismétli a könyvünk elején már említett helyét és idejét az eddigi intelmek elmondásának. Ezek a versek egyúttal át is vezetnek az 5. r.-ben foglaltakhoz.

5 Móz. V. RÉSZ - 5 Móz. 5,1–21. A tízparancsolat megismétlése.

A Deuteronomium törvény-corpusa előtt helyet foglaló második nagy bevezető rész az 5–11. r.-ben olvasható, s túlnyomórészben intő-tanító hangú prédikációkat tartalmaz. Mindenekelőtt megismétli a tízparancsolatot, hogy aztán annak egyes tételeit vegye elemzés alá. – Az 5:1–5 sajátszerű bevezető mondatai azt a helyzetet tárják fel, hogy azok, akik közvetlen tanúi és részesei voltak a Sinai-hegyi szövetségkötésnek, azok a pusztában meghaltak, itt már a következő generáció áll Mózes előtt. Mégis úgy szól hozzájuk a tanítás mint akiknek szinte egyidejűeknek kell magukat érezniök az egykor történtekkel: „Nem(csak) atyáinkkal kötötte meg az Úr ezt a szövetséget, hanem mivelünk (is), mindnyájunkkal, akik ma életben vagyunk” (3 v.). Ezért folytatódik a 4–5 v.-ben, majd pedig a 22 skv. v.-ekben a prédikáció úgy, mintha ez a fiatalabb nemzedék személyesen is átélte volna a Sinai-hegynél történt eseményeket. Ez az azonosítás természetesen arra való, hogy a későbbi nemzedékek, még századok múlva is, azonosulni tudjanak a történeti múlt emlékével és érezzék az egykori szövetségkötés és törvényadás állandó kötelezését.

A mózesi prédikáció mindenekelőtt a tízparancsolatot adja elő a 6–21 v.-ben. Ez a törvénygyűjtemény a Sinai-hegyi szövetségkötés központjaként az Ex 20:2–17-ben is olvasható, részben magyarázatát olv. ott. A tízparancsolat két változata – amint az köztudott – kisebb eltéréseken (az 5. és 10. parancsolat néhány szónyi többletén) kívül egyhelyütt lényegesen különbözik egymástól, mégpedig a 4. parancsolat indokolásánál. Míg az Ex 20:11 a szombat megszentelésével kapcsolatban a hétnapos teremtéstörténetre emlékeztet, addig a Deut 5:15 az Egyiptomból történt szabadulás emlékét idézi, amely egyébként is gyakran fordul elő a deuteronomista törvények és intelmek záradékaként. Emlékeztet arra, hogy Izráelnek a sorsa egykor szünet nélküli szolgaság és robot volt, ezért legyen hát emberséges mindenki és engedjen osztozni a pihenőnap nyugalmában mindenkit, aki a családhoz, vagy a házhoz tartozik, még ha rabszolgák, vagy éppen háziállatok is azok. Az osztálytársadalommá válás idején páratlan jelentőségű szociális törvény volt ez, amely arra volt hivatva, hogy a nyugalom napján patriarchális békében és ünneplésben egyesítse egy házon belül a szabad embert és a rabszolgát.

5 Móz. 5,22–33. Mózes az Úr parancsainak közvetítője.

A további versek visszatérnek a Sinai-hegy körüli élményekhez (vö. 4:10–13). Az ábrázolás annyiban eltér a szokásostól, hogy míg egyebütt csak általánosságban van szó az Úr „haragjáról”, addig itt úgy tűnik, mintha a tízparancsolat szavait isteni szózat formájában is hallotta volna az egész nép. Meggondolandó, hogy az eredetileg is irodalmi eszközökkel színezett theofániának (olv. Ex 19:16–21 magyarázatát) egyes vonásai rendkívüli méretekre vannak felnagyítva. Ilyen különösen az Isten jelenlétét szemléltető tűzjelenség félelmes leírása és Istennek a szózata, amelyekkel kapcsolatban ugyan megvolt az a fenséges érzés, hogy ezek után is élve maradt Izráel népe – ami ószöv.-i gondolat szerint elképzelhetetlen volt – mégis az óvatos félelem azt mondatta velük, hogy ők inkább visszavonulnak és legyen Mózes az Úr kijelentéseinek a közvetítője. Mindez a maga módján ugyanazt fejezi ki, amit a Pentateuchos több helyén olvasunk Mózes kiváltságos prófétai szerepével kapcsolatban (olv. Ex 33:11; Num 12:6–8; Deut 34:10). Ez a megalázkodás Izrael népe részéről, mely szerint hajlandók voltak Mózes közvetítésében elfogadni az Úr igéjét, helyeslést érdemelt (28–33 v.). Izrael itt annak a gyülekezetnek a képe, amely kész a prédikált igét Isten Igéje gyanánt elfogadni.

5 Móz. VI. RÉSZ - 5 Móz. 6,1–25. Az Isten-szeretet nagy parancsa.

A következő fejezetek tanításai jobbára a tízparancsolat egy-egy tételéből indulnak ki, annak tanulságait fejtegetik, főként az Isten iránt tartozó kötelességek vonatkozásában. Ezt azért jó figyelembe venni, mert bizonyos rendszerezési lehetőséget nyújt az Ósz. törvénylabirintusában való eligazodásban. – Az embernek Isten iránti alapvető vallásos érzését az istenfélelem szó szokta érzékeltetni, amiben benne van a függésnek és alárendeltségnek a kifejezésén, meg a numinosum-mal szemben való szent félelmen túl (vö. az előző fejezet 24 skv. verseinek tartalmával) az az egyszerű meggondolás, hogy az embernek félnie kell Isten haragjától, ha törvényeinek nem engedelmeskedik. Az istenfélelem szóval csaknem szembehelyezve van egy másik alapvető kifejezés is az embernek Istenhez való érzelmi kapcsolatára és ez az Isten iránti szeretet. A Deut mind a két kifejezést használja: az elsőt azért, mert főként törvényeket foglal magában, a másodikat pedig azért, mert soha sem szűnik meg hangoztatni, hogy az Úr milyen nagy gondoskodó szeretettel vette körül népét, amiért ez a nép viszont hálával tartozik. A szeretet első nagy parancsa (vö. Mt 22:37–38) itt olvasható: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből…!

Ennek a résznek két leghatalmasabb mondatát a 4–5 v. tartalmazza, ahol is a szeretet-parancsot megelőzi az Ósz népének legnagyobb hitvallása, a kezdőszava után sema’ néven ismert felhívás: „Halld meg, Izráel: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” A konfesszió-számba menő kijelentés voltaképpen az első parancsolat tiltásának a pozitív előjelű megfogalmazása. Különös hangsúly esik az egy = egyedül szóra, amelyet a mondat konstrukciójából következőleg esetleg másként is lehet fordítani, mert az „egyedül” szó a kijelentésnek csak az egyik (de feltétlenül meglevő) vonatkozását fejezi ki. Az „egy Úr”, vagy „az Úr egyetlen” lehetséges fordítások még kifejeznék azt, hogy az Úr egyedülállóan felülmúl minden más istennek tartott lényt, nemkülönben azt, hogy az Úrnak nincsenek különféle manifesztációi, egészen lényének (személyének) az oszthatatlanságáig. (Ezért nem fogadhatja el a zsidóság a trinitás-tannak, vagy az istenfiúságnak a keresztyén értelmezését sem). Az Úr létének és lényének ebből az egyetlen és egyedülálló voltából következik a szeretet-parancs totális fogalmazása: osztatlan, teljes szívvel-lélekkel kell szeretni az Urat. – Az erre vonatkozó igék felejthetetlenné tételéről, ismételgetéséről szóló, részben képes kifejezésű felszólítást (8–9 v.) a kései zsidóság betű szerint értelmezte úgy, hogy a homlokra és kézre hurkolt imaszíjra alkalmazott kis dobozba zárta rendszerint a Deut 6:4–9 és 11:13–21 pergamenre írt szövegét. Ugyanezt a szöveget szokták az ajtófélfára, vagy amögé elhelyezni.

A soronkövetkező intések az eddig elmondottak explikációi. A 10–15 v. a kánaáni helyi istenek imádatát tiltja, az Urat szinte féltékeny férjhez hasonlítva, aki haragra gyullad választott népe hűtlensége miatt (15 v. – az ’él qanná’ = „féltőn szerető Isten” kifejezés a 2. parancsolatból jól ismert). A 16–19 v.-ben rövid emlékeztetés történik a Masszá nevű helyre, ahol az Úr hosszútűrésével élt vissza a kicsinyhitű Izráel (vö. Ex 17:2.7). Végül a deuteronomista buzdításokban gyakran előforduló intés következik (20–25 v.), amely a szülők kötelességévé teszi azt, hogy gyermekeiknek beszéljék el az Egyiptomból történt szabadulásnak és az ígéret-földje elnyerésének csodás történetét, hogy így legyen az Úr iránti szeretet és a törvénynek való hálás engedelmesség a következő nemzedékek sajátja is, amiben lesz a boldogulásuk. Mert a deuteronomista pragmatikus fogalmazás egyenes összefüggésben mutatja be ezeket: Ha teljesítjük az Úr rendelkezéseit és féltjük az Urat, akkor jó dolgunk lesz és éltet bennünket az Úr (24 v.).

5 Móz. VII. RÉSZ - 5 Móz. 7,1–26. Óvás a kánaáni bálványok imádásától.

A 7 r. összetett intő prédikációja a 1. és 2. parancsolatnak Kánaánra aktualizált magyarázata. „Hét nép” lakta Kánaánt Izráel előtt (1 v.), elképzelhető, hogy milyen keverék-vallásosság fogadta a honfoglalókat, amelynek a kísértésével szemben gyökeres megoldás lett volna a lakosság kiírtása. Ez a megoldás azonban csak elméleti jellegűnek tűnik, és bár a bírák kora harcainak tanulsága szerint szinte a lét és nem-lét kérdését jelentetette Izrael számára ennek a végre nem hajthatása, az akkori helyzetet mégsem szabad egy keresztesháború ideológiai alapjának venni. A „kiírtás” parancsa itt formailag is a túlzó superlativusok közé tartozik, mert követi az a további figyelmeztetés, hogy a honfoglalók ne kössenek szövetséget a legyőzöttekkel és ne házasodjanak össze velük. Mindezeknek egy fő célja lett volna: a vallási keveredésnek, a bálványimádásnak az elkerülése, ezért kellett volna legalább a pogány szentélyeket felszámolni (5 v.) és hogy ez nem történt meg, az Izrael vallási egzisztenciájának, tiszta Jahve-kultuszának a legnagyobb veszedelmét idézte fel.

A bálvány-imádás, tehát más isteneknek és azok kiábrázolásainak az imádása azért volt tiltva Izráel számára, mert az Úr volt egyedüli Istene – a kiválasztás révén. Megkapó módon fogalmazza a 7–8 v. a kiválasztásnak az Úr szuveren akaratából következő alapelvét. A kiválasztásnak egyetlen magyarázója Isten szeretete, amelyet nem befolyásolt semmi, pl. Izrael népének nagy számú, vagy kiváló mivolta (hiszen ezeknek éppen az ellenkezője volt a helyzet). Egy praedestinatív isteni elhatározás volt ez, amelyet az ige visszavezet többek közt a patriarcháknak adott ígéretekre is. Ha a 6:5 nagy parancsolata Isten iránti szeretetet kívánt, úgy a jelen versek arról tanúskodnak, hogy Isten előbb szeretett. Az Ő kiválasztó szeretete az, amely kötelez szövetségének és törvényeinek a megtartására, a viszont-szeretet gesztusában. (Olv. Jn 15:16 és 1Jn 4:19.)

A 12–16 v. és a 17–26 v. további kiegészítő intéseket tartalmaz. Az előbbi azokról a gazdag áldásokról beszél, amelyeket az Úr tartogat azok számára, akik hűek maradnak hozzá. A második viszont a kicsinyhitűségtől óv. Igaz, hogy az 1 v. úgy jellemezte Kánaán őslakóit mint Izráelnél erősebb népeket, velük szemben mégis van Izráelnek valami erő-többlete: Urának a segítsége, aki el tudott bánni a fáraóval és az egyiptomi néppel is. És bár nem egyszerre történik meg az ország birtokba vétele – ami fedi a történeti valóságot –, idővel mégis úrrá lesz Izráel a neki ígért országon.

Formai jellegzetesség, hogy ez a rész, különösen a 12–26 v. nagyfokú rokonságot mutat az Ex 23:20–33-ban foglaltakkal, nemcsak a téma, hanem a szóhasználat tekintetében is. Ami ott a Szövetség Könyve törvényeinek a végén álló biztatás és intelem volt, az itt kibővítve a Deuteronomium törvényeit bevezető általános prédikációk egyike. (Olv. Ex 23:20–33 magyarázatát.)

5 Móz. VIII. RÉSZ - 5 Móz. 8,1–20. Óvás az elbizakodottságtól.

Ismét egy intő prédikációt olvashatunk itt, amely bőbeszédűsége és esetenkénti ismétlődései ellenére önmagáért beszél, szinte magyarázatot sem igényel. Alapgondolata a következő: Izrael népe sokat köszönhet kiválasztó és gondviselő Urának. Ennek a bizonysága még a hosszú pusztai vándorlás is, amelyben voltak ugyan ínséges időszakok, de az Úr mindig segített népén és adott csodálatos módon ételt és italt: mindez „csak egy szavába került”. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az a nevezetes mondás, amit Jézus a kísértővel szemben idézett: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik” (3 v. – Mt 4:4). A prédikáció a továbbiakban előremutat, Kánaánra, a bőség földjére, ahol nemcsak a föld felszíne terem gazdagon, hanem még a föld mélye is tartogat természeti kincseket. (A 9 v. Salamon korára utal, amikor először kezdték az izraeliták kiaknázni az edómi rézbányákat).

A bőség könnyen elbizakodottá teszi az embert, amikor elfelejti ezt a kérdést, hogy „mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4:7) Erre figyelmeztet a prédikáció: „Ne gondolkodj így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte ezt a gazdagságot!” (Nebukadneccar ismert felfuvalkodott kijelentése ez, Dán 4:27.) Az Úr ad erőt a gazdagság megszerzésére (17–18 v.). Elbizakodottság helyett tehát hálának kell eltöltenie azt, akit ő bővölködő élettel áld meg.

5 Móz. IX. RÉSZ - 5 Móz. 9,1–29. Emlékeztetés Izrael vétkeire a pusztában.

A deuteronomista prédikációk során ebben a fejezetben lehangoló módon szólal meg a szentíró, Mózes nevében. Azokra a nem szívesen felidézett emlékekre utal vissza, amikor Izrael a pusztai vándorlás idején zúgolódó, sőt hitszegő magatartást tanusított. Különösen az aranyborjú-készítés bűnét tárgyalja hosszasan. Mindamellett a prédikáció szókimondása nem deprimáló vagy sértő szándékú, csak egy gondolatsort folytat tovább, amelynek a részleteit érdemes itt összefoglalni. Miután a 6 r. megkívánta az Úr iránti feltétlen szeretetet, a 7 r. hangsúlyozta, hogy az Úr előbb szerette népét, a 8 r. attól az elbizakodottságtól óvott, mintha Izrael a maga erejéből szerezte volna meg az ígéret földjét, most a 9 r. azt hangoztatja, hogy Izráel nem azért kapja meg ezt az országot, mintha igaz voltáért megérdemelné (4 v.), hanem mert az Úr megúnta a kánaáni népek romlottságát, ezért végez velük. Ebből viszont mindjárt következik az a tanulság, hogy ha Izráel követi elődeinek a példáját vallási és erkölcsi romlottságban, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint amazok.

Ezek a kijózanító gondolatok ismét az Úrnak a szövetségében akarják megtartani Izráelt, még a sötét múlt emlékeinek a felidézésével is. Isten ígéretei bizonyosak (1–3 v.) népének állhatatlansága ellenére is, aminek legszomorúbb emléke volt az aranyborjú imádása (8–21 v.). Összefoglalja itt az író az Ex 32 r. tartalmát (a magyarázatot lásd ott), kiemeli a bűn nagyságát; Mózes iszonyú haragját, de egyben alázatos önmegtagadását is, aki nem a maga és utódai dicsőségét, hanem a népe boldogulását akarta látni és azért könyörgött. – A 22–24 v. közbeiktatott kiegészítés arról, hogy a lázadó Izráel számtalan alkalommal kihívta Isten büntetését. A tabérai csapást olv. Num 11:1–3-nál. Masszáról már volt szó (Deut 6:16). A Kibrót-Tavánál történteket olv. a Num 11:4 skv. elbeszélésében, különösen a 30–34 v.-ben. – A fejezetet záró 25–29 v. ismét az aranyborjú-történethez kapcsolódik, utalva Mózesnek a Hóreb-hegyén való újabb negyven napos tartózkodására.

5 Móz. X. RÉSZ - 5 Móz. 10,1–11. A történeti emlékek folytatása.

E rész szorosan kapcsolódik a megelőzőhöz, de benne különböző hagyományrétegek ötvöződnek. Mózes könyörgését meghallgatta az Úr és kész volt a tízparancsolat pótlására újabb kőtáblákon (Ex 34:1–4.28). Ehhez azonban hozzácsatlakozik a szövetség ládájának (egyik) szerepe, miszerint a tízparancsolat kőtábláit abban helyezték el. Igaz ugyan, hogy egyrészt a kátáblákról szóló tradíció az Ex 34. r.-ben nem említi a ládát, másrészt a láda-tradíció papi fogalmazása (Ex 25:10–22 és 37:1–9) csak az isten-trón gondolatra van tekintettel, mégis az itt látható deuteronomista szintézis a legkézzelfoghatóbb dolog: a kőtáblákat valahol el kellett helyezni, isten-trónt viszont ládaalakúra formálni értelmetlen lett volna, ha nem lett volna a ládának valóban olyan rendeltetése, hogy ott helyezzék el „Isten színe előtt” a szövetség alapokmányát. Nem önkényes (egy bizonyos korban, vagy irodalmi rétegben létrejött) gondolat tehát a láda és a trón összekapcsolása még ha az itt látható szintézisnek a következménye is az, hogy főként deuteronomista szövegekre jellemző elnevezés az ’arón berít = „a szövetség ládája”.

A történeti emlékezések különben némileg összemosódottan jelennek meg. Míg a 6–7 v. a pusztai vándorlás kései szakaszának egyes állomásait és eseményeit idézi (vö. Num 33:30.32–33.38 és Num 20:22–29), addig a 8–9 v. Lévi törzsének a kiválasztásáról és szolgálatáról ír (vö. Num 3–4. r.; 6:22 skv.), a 10 v. pedig ismét visszatér arra tényre, hogy Mózes a népéért való közbenjárásában negyven napot töltött a Hóreb-hegyén. A történeti emlékezésnek e látszólag egyenetlen összefonódását nemcsak esetleges későbbi irodalmi kiegészítések magyarázzák, hanem az is, hogy az író emlékezetből szabadon idéz, ezzel a jellegzetesen visszatérő kifejezéssel: abban az időben = akkoriban.

5 Móz. 10,12–22. Tanítás a törvény lelki értelmére.

Az ismételten visszatérő és az Úr félelmére és törvényeinek megtartására kötelező intelmek során mindig szerepel egy-egy előbbrevivő gondolat. Ennek a szakasznak a középpontjában a 16 v. képes kifejezése szól a szív körülmetéléséről, amelynek gondolati kölcsönhatása Jeremiás igehirdetésével nyilvánvaló (Jer 4:4). A képes kifejezés megértéséhez összehasonlítási alapul az szolgálhat, hogy a körülmetéléssel Ábrahám utódai, a választott nép tagjai a szövetség testi jelét viselték. Viszont az a prófétai szellem, amely a Deut-ban sok helyütt kimutatható, a külsőségeket csak úgy fogadta el valóságos értéknek, ha mögötte lelki tartalom állt. „Isten a kövekből is teremthet fiakat Ábrahámnak” – mondta Keresztelő János (Mt 3:9) – és ez kifejezi azt, hogy a külső jel magában holt jelkép is maradhat. Isten a kövekből is teremthet körülmetélt, vagy ha úgy tetszik, megkeresztelt embereket, akik csak látszat szerint, de nem szív szerint tartoznak a választottak gyülekezetéhez. Szív szerint tartozni Istenhez viszont kettős irányú tájékozódást jelent. Egyrészt úgy ismerni az élő Istent, mint aki mindeneknek ura és gondviselője (az „istenek istene és uraknak ura” kifejezés gramatikailag felsőfok, egyébként pedig az egész ókori Keleten jól ismert méltóság-cím volt (vö. Zsolt 50:1; Jel 19:16). Másrészt úgy ismerni embertársainkat mint akiket Isten gondviselésének a példája szerint segítő szeretettel kell körülvenni. Isten félelme és az embertárs szeretete együvé tartozik. Isten tisztelete nemcsak kultuszi, hanem szociális cselekedetekben is gyakorlandó. A személyes argumentumot a 19 v. mondja ki, hasonlóan a szombat-törvény deuteronomista indokolásához (olv. 5:15 magyarázatát).

5 Móz. XI. RÉSZ - 5 Móz. 11,1–32. Az engedelmesség áldása és az engedetlenség átka.

A történeti példáknak még egy intő sorát állítja a mózesi prédikáció Izráel elé az 1–7 v.-ben, mint amelyek az Úr félelmes hatalmának a bizonyítói: az egyiptomi csapásokat, el egészen a Vörös-tengernél bekövetkezett katasztrófáig (olv. Ex 14:15–31 magyarázatát), majd pedig a Mózes ellen lázadó Dátán és Abirám ítéletét (olv. Num 16:1–35 magyarázatát). Az intőpéldák egészen konkrétan arra tanítanak, hogy az ígéret földje az Úrtól kapott ajándék, amelyért egyedül az Urat illeti a hála és az imádat, senkit és semmit rajta kívül. Ha ezt Izráel megszívleli, akkor az élete áldott lesz hazájában, de ha nem, akkor Isten ítéletet tart saját népe fölött is.

Ennek elmondása közben lefesti a prédikáció Palesztína természeti viszonyait, szembeállítva Egyiptommal. Az utóbbiban a Nílus áradása volt az egyetlen tényező a föld termékennyé tételében. Mivel ott eső egyáltalán nem esett, az áradás idején kívül kezdetleges – lábbal hajtott – vízátemelő szerkezettel lehetett csak öntözni a földet a Nílus közvetlen közelében (10 v.). Palesztínában viszont az évszakoknak megfelelően volt eső ősztől tavaszig, ami „égből hulló” ajándékként biztosította a föld termését (olv. a „Földrajzi áttekintés” c. bevezető cikkben a Palesztína éghajlatáról szóló részletet). Az eső áldása mellett azonban néha előfordult a szárazság átka is, amiben – prófétai gondolat szerint – Isten figyelmeztető ítélete fejeződött ki olyankor, ha Izráel más isteneknek tulajdonította a természet ajándékát (vö. 1Kir 17:1; Hós 2:7.10.14). – A 18–25 v. már többször látott motívumokat sző bele a prédikációba (vö. 6:6–9; 7:1–2.17–19). Új gondolatként a Garizim és Ébál hegyén elmondandó áldásról és átokról olvashatunk (26–30 v.), amelyek mint valóságos élő igék éreztetik majd hatásukat az engedelmes vagy engedetlen népre. Az áldásra és átokra, mint az ember cselekvésének két következményére történő emlékeztetés zárja le a deuteronomista törvénykönyvet előkészítő intelmek sorát, hogy majd a törvénykönyv végén még egyszer és teljes súllyal figyelmeztessen az Úr iránt tartozó hűségre (Deut 27–28 r. – vö. Lev 26. r.).

5 Móz. XII. RÉSZ - 5 Móz. 12,1–31. Az istentisztelet szent helye.

Ezzel a fejezettel kezdődik Deut. magva, a Jósiás korában talált és elfogadott törvénykönyv, amely legelőször is az istentisztelet szent helyének a legális kijelölésével foglalkozik. Nevezhetnénk ezt a részt a kultuszi centralizáció alaptörvényének is, ha csak a deuteronomista reform alapgondolatához kapcsolnánk az egészet. A bevezetésben volt szó arról, hogy Izrael vallásában volt bizonyos fejlődés az istentisztelet helyének a kijelölésével kapcsolatban is. A Szövetség Könyve és az azt megelőző oltár-törvény (Ex 20:24–26) még szinte a vándorló életmód viszonyaira van tekintettel: ahol csak megállapodik a nomád nép, készíthet földből vagy kövekből egyszerű oltárt az áldozat céljára. (Erre a szituációra utalhat a jelen fejezet 8–9 verse.) Hozzátartozott az egyszerűbb istentisztelethez annak családias jellege is, amire itt is emlékeztet a 7.12.18 v. A deuteronomista törvény azonban mégis a letelepedett nép viszonyaihoz van szabva, ezért meg vannak határozva az ünnepek és ki van jelölve az a szent hely, ahol a papság – jogaira és kiváltságaira is ügyelve – végzi a szertartásokat. Az ünnepeken a családok még egy ideig közösségben vettek részt, de nem akárhol, hanem „azon a helyen, amelyet az Úr kiválaszt”, más szóval, amelyet törvényes kultuszhelynek ismer el.

A legitimációnak megvolt a másik nevezetes oka is. Kánaánban mindenfelé megtalálhatók voltak a Baal-Asera-kultusz szent helyei, többnyire szabad téren álló áldozóhalmok, a hozzájuk tartozó oltárokkal, szent oszlopokkal és bálványfákkal. Fennállt a kísértés arra, hogy ezeket a kultuszi helyeket Izráel minden további nélkül átveszi és mivel pl. az áldozati szertartások a keleti népeknél sok tekintetben hasonlítottak egymáshoz, az oltárok kényelmes megtartása mellett több más, a vegetáció-kultuszhoz tartozó szokást is örököl a kánaánitáktól. Ettől a kísértéstől óv a 2–3 v., a kánaáni kultuszhelyek felszámolására adott rendelkezéssel, ami egyébként sokhelyütt olvasható. E kísértéssel szemben is lényeges rendelkezés volt az, hogy áldozni csak azon a helyen szabad, amelyet az Úr kiválasztott, elfogadott, s amelyet az Ő „nevének” lakásául kijelölt, ahol tehát szent nevét imádságba foglalva, törvényes szertartások mellett tisztelni lehetett. Az Úr „neve” egyébként ószöv.-i gondolkozás szerint az Úr személyének a reprezentálója s a templommal kapcsolatban épp azt a feszültséget hidalja át, hogy az Úr személy szerint helyhez nem köthető és mégis elérhető azon a helyen, amelyet jótetszése kiválasztott (1Kir 8:27–28).

Ahogyan a papi törvényalkotás idején az istentisztelet jó rendje érdekében pontosan körvonalazták a papok és léviták szolgálatát és jogkörét (vö. Num 18. r. magyarázata), ugyanúgy a deuteronomista reform idején a pogány hatásoktól való elhatárolás érdekében történt meg az istentisztelet egyetlen törvényes helyének a kijelölése, magától értetődően Jeruzsálemben.

Ennek a törvénynek az alapján történt meg tehát az áldozati istentisztelet központosítása. A törvény azonban számolt egy problémával, amely a Lev 17. r.-ben is látható. Az idézett rész egy olyan régi emléket őrzött meg, mely szerint az állat-levágás tulajdonképpen áldozat volt, ezért annak a szent sátornál kellett megtörténnie. Ami egy kisebb nomád közösség életében elképzelhető, az egy egész országban szerte-szét lakó népnél a centralizáció törvénye mellett lehetetlen. Ezért van itt az a könnyítés, hogy csak biznyos előírt áldozatokkal, tizedekkel és más szent tartozásokkal kell a templomhoz menni (13–14.17–18.26–27 v.), egyébként azonban közönséges étkezéshez szabad bárhol állatot vágni (15.20–22 v.), csak a vért nem volt szabad megenni, mert az az Istentől kapott „lélek” (= élet) hordozója, s az az Istené (16.23–25 v., olv. Lev 17:10–14 magyarázatát).

Ennek az alaptörvénynek a jelentőségét az istentisztelet helyével kapcsolatban végül is az a törekvés határozza meg, amely az egyetlen Úrnak az igaz tiszteletét kívánta biztosítani, a kornak megfelelő intézkedéssel. Ma azonban a „kiválasztott hely”, a központi jelentőségű templom hollétének és a benne folyó liturgikus istentiszteletnek a vitatása (nemcsak földrajzi, hanem felekezetközi vonatkozásban is) annak a kérdésnek a szintjére kerülne, amely Jn 4:20-ban olvasható, hogy vajjon a Sion, vagy a Garizim hegyén lehet igazán imádni Istent. E helyett a törvény centralizációs külsősége mellett annak szellemét és a Deut. nagy hitvallását kell megértenünk: Egyedül az Úr az Isten, azért egyedül Őt kell és szabad szeretni és tisztelni megosztatlan szívvel (6:4–5).

5 Móz. XIII. RÉSZ - 5 Móz. 13,1–19. A bálványimádásra csábítók büntetése.

A Deut vallási vonatkozású törvényei között különféle variációkban, de változatlanul nagy hangsúllyal találkozunk az 1. parancsolattal: Ne legyenek más isteneid! Elsősorban Kánaán vallása kisértette az izraelitákat, amihez később az asszír hatalom előretörése során a mezopotámiai istenek kultusza is járult (vö. 2Kir 23:10–15). – Ennek a fejezetnek is az az egyetlen tartalma, hogy Izrael népe ne hagyja magát más istenek imádására csábítani, sőt, ha valaki arra ösztönözné őket, azt írtsák ki irgalom nélkül. Az egyetlen tartalom az eshetőségeknek megfelelően hármas tagolásban van előadva. Megtörténhetik, hogy valaki prófétai igénnyel lép fel és magát valamilyen csodajel tételével igazolja, de akkor sem szabad engedelmeskedni neki, ha bálványimádásra akar ösztönözni. Tudvalevő, hogy a keleti népek között sokféle „próféta”, vagy jövendőmondó volt (vö. Num 22. r. magyarázatával), akik különféle eszközökkel lenyűgöző hatást tudtak gyakorolni az emberekre, s ezt esetleg propagandaként is felhasználták isteneik tisztelete érdekében. Ez esetben az Úr törvénye tekintet nélkül a prófétai készségre, szigorúan eltiltja népét attól, hogy hitelt adjanak az ilyen személyeknek. (1–5 v.) – A Deut.-ban még sokhelyütt megvan a nyoma a család együttes ünneplésének. E vonatkozásban egyik vagy másik családtag is válhatott bálványimádásra csábítóvá. A törvény itt annyira könyörtelen, hogy nemcsak halálbüntetést követel, hanem a családfőnek személyes kötelességévé teszi, hogy elsőként emeljen kezet bűnös hozzátartozójára, amikor halálra kövezik (7–12 v.). A harmadik eset arról szól, ha egy egész város népe válik bálványimádóvá; ekkor Izrael törzsi közösségének kellett volna fellépnie, hogy kipusztítsa a rossz példát adó várost (13–19 v.).

5 Móz. XIV. RÉSZ - 5 Móz. 14,1–21. Pogány szokások tiltása. Étkezési tilalmak.

Ennek a résznek az első fele a Pent. egyéb helyein már előfordult. A pogányos gyászszokásokat tiltó 1–2 v.-hez olv. Lev 19:27–28 magyarázatát. – Az ún. tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetéséhez (3–20 v.) olv. Lev 11. r. magyarázatát. – A 21 v.-hez olv. Ex 22:31; 23:19 és Lev 22:8 magyarázatát. – Valamennyi tilalomnak az az indoka, hogy Izráel az Úrnak a szent népe, amely nem követheti más népeknek az Úr előtt, „utálatosság”-számba menő szokásait.

5 Móz. 14,22–29. A tized-adó.

Sok nép és vallás történetéből régtől fogva is mert a terményekből (és a jószág gyarapodásából) a tized-szolgáltatás (vö. Gen 14:20; 28:22). A Pent. törvényei közt is többször előfordul, bár nem mindenütt azonos formában és rendeltetéssel (vö. Lev 27:30–32). Ezen a helyen a hangsúly arra esik, hogy a tizedet a központi kultuszhelyre kell vinni (vö. Deut 12:17–18), de azzal a könnyítéssel, hogy ha valaki messze lakik, akkor a tizedet lakóhelyén eladhatja, s a kapott pénzen vásárolhat más terményt vagy állatot a központi kultuszhely városában. (Többek közt ebből érthető meg a „Jézus és a kufárok” történet háttere.) – A tizeddel kapcsolatban ajánlja a törvény a lévitákat és a szegény sorsúakat a gazdagabbak gondjába (26–27 v.), sőt ezzel kapcsolatban a fejezet végére az a rendelkezés kerül, hogy harmadévenként otthon kellett féretenni a tizedet és abból ellátni a rászorulókat. Ezzel a kiegészítéssel úgy vált teljessé a tizedtörvény, hogy benne nemcsak a szentélyről való gondoskodás kapott helyet, hanem az irgalmasság gyakorlása is.

5 Móz. XV. RÉSZ - 5 Móz. 15,1–11. Az elengedés éve.

Az ún. szombat-év, tehát minden hetedik esztendő különleges jelentőségű volt az Ósz.-ben. A Szövetség Könyve (Ex 23:10–11) és a papi törvénykódex (Lev 25:1–7) szerint eredetileg a föld pihentetésének és azzal együtt a szegényekről való gondoskodásnak az ideje volt. A Deut. azonban itt az adósság-elengedés és rabszolgafelszabadítás éveként ír róla. A papi törvény is ismeri e humánus intézkedéseket, de csak minden ötvenedik évre nézve (Lev 25:8 skv.), szóhasználata is más. – A bevezető vers a vallási jellegű intézkedések közé sorolja e törvényt, amely azonban tartalma szerint a deuteronomista törvényadásra olyan jellemző emberséges előírásokat ad: ne követelje vissza senki honfitársától a neki adott kölcsönt, hogy ne legyen szegény ember Izrael népe között. Az Úr az, aki áldásával megfizet nemcsak az egyes embernek, hanem az egész népnek, amelyben a testvéri együttérzés ilyen módon eltüntetheti a nagy vagyoni különbségeket (6.10 v.). – A szegény ugyan nem fogy el a földről (11 v. – vö. Mt 26:11), ez azonban nem olyan isteni döntés, amely az osztálytársadalmat, annak vagyoni ellentéteivel akarná igazolni, csak reális meglátása annak, hogy az emberek ezerféle okból juthatnak az ínség szélére, s a róluk való gondoskodás az ínséget megszüntető emberbaráti kötelesség.

5 Móz. 15,12–23. A szabadon bocsátás éve.

A „héber” rabszolga szabadulására, vagy ha felszabadulni nem akar, az uránál véglegesen ott maradásra vonatkozó törvény (12–18 v.), régebbi megfogalmazásban a Szövetég Könyvében is olvasható (Ex 21:1–11; a magy.-ot lásd ott). Többletként ismét egy humánus intézkedés található itt: a felszabaduló rabszolga kapjon valami ajándékot, hogy ne üres kézzel menjen el és tudjon valamihez fogni, ha már egyszer szabaddá lett (13–14 v.).

A befejező versek az állatok első fiadzásának az odaszenteléséről szólnak, ami szintén gyakori téma (olv. Ex 13:1–2; 22:28–29; Num 18:15 skv.). A deuteronomista törvény hangsúlyozza itt is azt, hogy a központi szemtélybe kell ezeket elvinni, de azt is, hogy feláldozásuk után a család is részesedhetik belőle áldozati vendégségen.