4 Móz. XVI. RÉSZ - 4 Móz. 16,1–35. Kórah, Dátán és Abirám lázadása.

A pusztai vándorlás történetében gyakran találkozunk az elégedetlenségnek, a személyi és tisztségbeli féltékenységnek, a meggondolatlan hatásköri túllépéseknek a példáival. Ilyenek olvashatók a Lev 10:1–2-ben, Num 12 r.-ben. A jelen történetben kétféle ellenséges magatartásról van szó, amelyek a két vezetőember, Mózes és Áron ellen irányultak. Jóllehet a kettős vonalvezetés egymásba szövődik, sőt a történet emléke későbbi hivatkozásokban is összevontan jelenik meg (Deut 11:6; Zsolt 106:16–18; Júd 11 v.), a kettős motívum az előadásban jól megkülönböztethető. – Egyrészt tehát a lévita származású, Áronnal közeli rokonságban levő Kórah és lévita társai az ellen lázadoztak, hogy miért csak Áron és fiai a magasabbrendű áldozópapság kiváltságosai. Másrészt a Ruben törzséből való Dátán és Abirám bizonyára sokaktól támogatva Mózes ellen lázadtak és a 14:2–4-ben foglaltakhoz hasonló jelszavakat hangoztatva tiltakoztak Mózes „zsarnoksága” ellen. (Az első gondolat végig követhető az 1a.2–11.16–19 v.-ekben, a második az 1b.2a.12–15 v.-ekben; az ítélet leírása összefonódik a 20–35 v.-ekben). A léviták lázadozásánál a ÓSz.-ben kétségtelenül meglevő papi hierarchia elleni tiltakozás tükröződik. A léviták szolgálata mindig alsóbbrendű volt, mint a templomi papságé, így kisebb volt a javadalmuk is, amit különösen a Deuteronomium emberiességi törvényei illusztrálnak. Elégedetlenségük itteni leírását bizonyára színezi a késői századoknak a helyzetképe, különösen a jeruzsálemi kultuszi centralizáció és a fogság után kialakult gyakorlat is. Bizonyos azonban, hogy minden olyan nagyobb közösségben, ahol a kultusz olyan nagy jelentőségűvé válik, hogy meghaladja a patriarchális családi, vagy helyi szintet, kialakult a papi rend és annak kisebb-nagyobb mérvű rangszerű differenciálódása is létrejön. Ez volt a helyzet az ószöv.-i gyülekezetben is, aminek indoka volt az, hogy a különböző szolgálatokat megfelelő szinten össze kellett fogni és jó rendjüket ellenőrizni (aminek a szükségét épp a negatív ellenpéldák bizonyítják legjobban, pl. 1Sám 2:12 skv.). Az alsóbb beosztás miatt való zúgolódás, mint emberi indulat érthető ugyan, mégis milyen kár, hogy a Kórah csoportja által hangoztatott, látszólag oly szépen megfogalmazott „egyetemes papság elve” (3b v.) csak elégedetlen indulatból eredő demagógiai volt, amelyre Mózes joggal adott kemény választ (8–10 v.).
A pusztai vándorlás nélkülözéseiben megfáradt Dátán és Abirám elkeseredett pártja hasonló demagóg jelszavakkal tagadta meg az engedelmességet Mózes iránt (12–14 v.). E rubeni származású emberek, mint Jákób elsőszülött fiának a leszármazottai bizonyos nemesi gőggel akartak elzárkózni Mózestől; elkeseredésüket indokolva látták a 14. r. végén leírt és kudarccal végződött honfoglaló próbálkozás után. (Az 1 v. második felében levő „és Ón, Pelet fia” szövegrész vélhetőleg romlott, mivel az Ón név többet nem fordul elő. Korrekció-próba: hú’ bän-pallú’ = „ő pedig – ti. Eliáb – Pallú fia volt”, vö. Num 26:5.8.)

A lázadozást maga az Úr torolta meg. Az ítélet leírása megkezdődik már a 16 v.-sel: Kórah és a vele tartó „közösség”, a 2 v.-ben említett 250 ember, tömjénező edénnyel sorakozott fel; velük szemben állt Mózes és Áron. A szöveg további része (20–35 v.) bizonyára átdolgozáson ment keresztül. Következetlenségnek látszik ugyanis, hogy míg Mózes és Áron közbenjáró könyörgéssel igyekeznek az ítéletet elfordítani a Kórah által felbújtott közösségről, s a 24 skv. szerint e tekintetben az Úr engedékenynek is látszik, mégis a 35 v. szerint elpusztul mind a 250 ember, Kórah után. Feltételezhető az, hogy eredetileg külön állott egymástól a Dátánra és Abirámra mért ítélet, valamint a Kórahra és közösségére következett büntetés. Ezért van az, hogy a 30–31 v. szerint a meghasadt föld elevenen nyelte el a vétkeseket (feltehetően Dátánt és Abirámot), a 35 v. szerint pedig tűz pusztította el őket (ti. Kórah csoportját). Az összedolgozás egyenetlenségeihez tartozik a 32b v. kiegészítése is Kórah egész háznépének a pusztulásáról, mert a Num 26:11 szerint Kórah fiai nem haltak meg, sőt utódaik jelentős lévita családot alkottak (1Krón 6:32–37; 9:19), az ún. lévita zsoltárok egy részét a hagyomány az ő nevükhöz kapcsolja (Zsolt 42–49 stb.).

Bármennyire problematikus is a kettős hagyomány összefonódása, maga az alaphelyzet világos. A részint papi, részint világi vezetéssel szembehelyezkedő csoportok az ellen a rend ellen lázadtak, amelyet az Úr elhívása szabott meg, kijelölvén benne mindenkinek a maga tisztes helyét. Máskor sem, de a pusztai vándorlás válságos időszakában legkevésbé volt helyénvaló a rendbontás, ezért lépett fel Mózes a leghatározottabban a lázongókkal szemben és ezért következett az istenítélet is (bizonyosfokú hasonlósággal a Nádáb és Abihu korábbi történetéhez, vö. Lev 10:1–2). – Az Úr dicsőségének a megjelenése (19 v. – vö. 14:10) az Ő szent jelenlétét, személyes ítélettartását, egyben pedig Mózes (és Áron) igazolását jelképezi.

4 Móz. XVII. RÉSZ - 4 Móz. 17,1–15. A Kórah-történet befejezése.

Áronnak és Kórah gyülekezetének a szó szoros értelmében vett szembenállása (16:16–18) Áron igazolásával és ellenfelei vesztével végződött. Felsorakozásukkor mindenki réz tömjénező edényt hozott magával, s így álltak „az Úr elé”; e réven azonban a szent szférába kerültek. Az Úr „rájuk tette a kezét”, a vétkes emberekre úgy, hogy meghaltak, a tömjénező edényeket pedig igénybe vette, bár nem az eredetileg gondolt rendeltetésük szerint, hanem oly módon, hogy a réztartályokat vékony lapokká kellett kalapálni és azokkal az áldozati oltárt kellett bevonni (1–5 v.). Ez a hagyomány a különben fából készült oltár rézzel való borításáról, függetlennek látszik ez Ex 27:1–2 és 38:1–2 leírásától, de velük összhangba hozható, ha az újabb rézborítást másodlagos díszítési elemnek tartjuk. E részletnek a hangsúlyos mondata különben is az 5 v.: legyen ez a rézborítás emlékeztető jel az imént látott tragikus történetre és következményére, miszerint illetéktelen ember (tehát nem Áron családjából származó pap) nem végezhet papi funkciókat.
A felszított lázadást azonban nem könnyű lecsendesíteni, még egy olyan istenítéletnek sem, amilyen a 16:31–35-ben volt leírva. A tömegek reakciója megújuló zúgolódásban nyilvánult a vezetők ellen, akik pedig a 16:22 szerint, sőt a következőkben is közbenjáró, engesztelő szolgálatot is végeztek, főként az értetlenség, a demagóg jelszavak által fellázított nép érdekében. A 6–15 v.-ek szerint Áron – miután Mózessel együtt megértette, hogy az izreali nép további lázongásával Isten újabb ítéletét hívta ki – a szent tömjénezővel elvegyült a nép között és mintegy engesztelő áldozatot végzett, ezúttal nem az oltáron, hanem a gyülekezet körében, hogy mentse azokat, akik őket átkozták. Az imádkozás magas iskolája az ÚSz.-ben is a könyörgés azokért, akik ellenséges indulatokkal állnak az emberrel szemben (Mt 5:44). Ezt végezte a maga módján, ceremóniálisan, Áron is. Ennek a szakasznak a legfőbb üzenete éppen az, hogy kötelez is az ilyen megbocsátó közbenjárásra. A mellette leírt csapásnak és a többszáz ember pusztulásának a magyarázatát lehet keresni és megtalálni akár racionalista módon is (egy ínséges körülmények között élő, szinte minden higiéniát nélkülöző tömegben bármilyen járvány felüthette a fejét; a számokat is lehet jelképesen értékelni), a figyelmeztető tanulság azonban az, hogy oktalan indulatokkal ítéletet hívhat ki maga ellen ember és közösség; vezetőiknek viszont feladata nemcsak a rendreutasítás, hanem az értük való könyörgés és közbenjárás is.

4 Móz. 17,16–28. Áron kivirágzott vesszője.

Az előzőkben ismételten Áron főpapságának az igazolásáról volt szó, a soronkövetkező szakasz ennek a betetőzése egy csodajel formájában. Tizenkét botot (mandulaágat) helyezett el Mózes a szent sátorban. Izráel tizenkét törzsének megfelelően, és rájuk rótta e törzseknek, vagy azok képviselőinek a nevét. Valószínűleg az utóbbiról van szó, mert Áron neve a Lévi törzsének ágára került. Ez a cselekmény azután egy próbatétel lett, azzal a feltételezéssel, hogy amelyik ág másnapra kivirágzik, annak a tulajdonosa mellett tanúskodik az Úr, mint akit ő a papi tisztre kiválasztott. A csoda elég plasztikusan van leírva: Áron vesszeje nemcsak kihajtott és kivirágzott, hanem még mandulagyümölcsöt is hozott. Bármilyen csodásan hangzik is, alapjában véve nem elképzelhetetlen, hacsak nem akarjuk a csoda nagyságát azzal növelni, hogy ezek a vesszők száraz ágak, vagy éppen törzsfőnöki kormánypálcák voltak. Hihetőleg frissen levágott mandulaágakról van szó, amelyek közül csak egy maradt másnapra is zöld és viruló, ez volt az Áront igazoló bizonyság. A jelenségnek azonban az ókortól ismert rabdomantiához (botok vagy ágak által nyert kinyilatkoztatáshoz, pl. Hós 4:12) semmi köze. Olyan jel volt ez, amely a sokszorosan megmutatkozó versengéseket hivatva volt végleg elnémítani, ezért is vált „Áronnak vesszeje” a templomi ereklyék egyikévé (10–11 v.), amelyet hosszú ideig őriztek, ha a Zsid 9:4 emlékezése csak ugyanúgy értékelendő is, mint a mannás korsóról szóló kései hagyomány (vö. Ex 16:32–34). – A befejező 27–28 v.-nél nem annyira az irodalomkritikai analízis a lényeges, hogy ti. ide, vagy a megelőző ítéletes leírások valamelyikének a végéhez illik-e jobban az izraeliták megdöbbenése, hanem a tartalmi mozzanat: az, hogy végre megtörtént ez az észhez térés és rájöttek az Úr figyelmeztető jeleinek az értelmére, hogy maradjon és szolgáljon ki-ki a maga helyén.

4 Móz. XVIII. RÉSZ - 4 Móz. 18,1–32. A papok és léviták tiszte és jövedelme.

A papi tiszt körül adódott sorozatos versengések végén helyénvaló, ha a papi tradíciót rögzítő szentíró ebben a fejezetben végleges különböztetést tesz az áldozópapok és az alsóbbrendű szolgálatra beosztott léviták között jogkör, felelősség, teendők és jövedelem tekintetében. Mindezekről elszórtan több helyütt is olvashatunk a Pentateuchosban – esetleg más-más hagyománykörből és korból eredően némi eltérésekkel, sőt Ezékielnél is találunk ide vonatkozó irányelveket (Ez 44. r.). A különbségtétel először is – sajátos megfogalmazással – abban áll, hogy az áldozópapok viselik a szent helynek, valamint papi tisztüknek a bűnterhét. Ez jelentheti azt, hogy a papság, különösen a főpap esetenként engesztelő áldozattal járul az Úr elé, a szent helyet és oltárt, valamint a saját személyét, papi mivoltát érinthető vétkekért, amelyek tisztátalanná tehették ezeket (vö. Lev 4:3 skv.; 16:6.20). Ugyanakkor azt is jelenthette ez, hogy a papság felelős volt azért, hogy a szent helyen az istentisztelet jó renddel folyjék és hogy a papi teendőkbe illetéktelen ember (még ha lévita is) bele ne avatkozzék, mert minden kultuszi cselekménynél előfordulható hiba, vagy önkényesség az embereknél botránkozást, Istennél pedig haragot idézhet elő. A lévitáknak a felelőssége saját tisztük, teendőik gondos ellátása tekintetében a 23 v.-ben van hasonló módon körülírva. Egyébként az 1–7 v. nem fukar olyan kifejezések használatában, amelyek a léviták kiválasztására és kiváltságára is vonatkoznak. Szorosan a papsághoz kapcsolja őket a 2 és 4 v. láváh igéje – a lévita név (egyik) etimológiájaként –, mint akik egyűvé tartoznak, csak a teendőjük más-más. (Személyi vonatkozásban hasonló névmagyarázatot ad Gen 29:34). Ugyanakkor használja a lévitákra a netúním szót is, mint akik az ároni papság kezére vannak bízva, nekik vannak adva kisegítő szolgálatra. (Vö. Num 3:5–10 magy.)

Az 1–7 és a 20–23 v. írja le tehát a papok és léviták pozícióját, munkakörét és felelősségét. A fejezet többi része e kultuszi személyek „fizetéséről” rendelkezik. Összevetve a jelen fejezetet a számbavehető egyéb vonatkozó helyekkel, úgy látszik, hogy ez rögzíti legrészletesebben – és talán legvégső változatban is – a papok és léviták javadalmát. Olvasható a Leviticus megfelelő helyein is, hogy egyes állatáldozatoknál a húsnak mely része illette az áldozó papot, amelyet aztán „szent helyen” (a sátor kerítésén, illetve a templomudvar falán belül kijelölt helyen) fogyaszthattak el a papok, esetenként családtagjaikkal együtt (vö. Lev 7:31–34). Megvolt a javadalmuk a papoknak az ételáldozatból (vö. Lev 2:10; 6:9), de a termés „zsengéjéből” (vö. Ex 23:19; 34:22.26), az új gabona ajándékából is. Az utóbbinak a hasonlóságára az állatok első fiadzása is őket illette. Ezzel kapcsolatban az Ex 13:12 az áldozat-jelleget domborítja ki, a későbbi időben ez – közvetve – az Úr szolgálatában álló papság javadalma lett, szinte adó gyanánt (15 v.). A gyermekáldozat tiltva lévén, ahelyett megváltási díjat kellett fizetni. A jelen fejezet kiveszi a megváltás lehetősége alól az áldozatra legelsősorban használatos állatokat (szarvasmarha, juh, kecske). A 14 v.-nek van még egy sajátos rendelkezése: ami a héräm deklarációja alá esik, az is a papok javadalma. Az említett szó általában a könyörtelenül elpusztításra ítélt személyekre, állatokra, vagy tárgyakra vonatkozik (vö. Józs 6:17 skv.). Itt a kifejezésnek szintén kizárólagos értelme van ugyan, de nem az elpusztításnak, hanem az igénybevételnek az értelmében. Ez a „papi” héräm vonatkozik a szentség körébe került dolgokra, amelyek – szekuláris kifejezéssel élve – egyszerűen elkobzásra voltak ítélve. (Ilyenforma példa a Num 1:5; ha nem is javadalmi vonatkozásban. Lásd még Lev 27:28-at.)
A lévitáknál a termények tizede a legfontosabb javadalmi tétel – s ez ismét a legkésőbbi intézkedésnek tekintendő, mert a korábbi törvényes rendelkezések szerint a leviták inkább csak „vendégül látandók” voltak az ünnepi étkezéseknél s a tizedadásnál (Deut 12:11.18–19; 14:22–29). Az itt levő végső rendelkezés viszont – amely a lévitákat „kártalanítja” azért, hogy birtokaik nem lehettek – arra is kötelezi a lévitákat, hogy a hozzájuk adóként befolyó tizedek további tizedrészét adják át áldozópapságnak. Ez az intézkedés a papok részére újabb javadalmi tételt jelent ugyanakkor jogilag azt fejezi ki, hogy a léviták adózás tekintetében éppúgy alá vannak rendelve a papságnak mint a gyülekezet a lévitáknak. A kultuszi személyek itt leírt javadalmazása éppen nem ismeretlen az ókori keleten, sőt azóta sem. Bármennyire személyessé is van téve ez az „egyházi adótípus”, mint amely a papság személyes ellátását van hivatva szolgálni, mégis az isteni gondoskodás mutatkozik meg benne azokról, akiknek „az Úr az öröksége”. A javadalom tehát személyes gondoskodás, de mégis arra való, hogy a papságnak ne kelljen a mindennapi kenyér gondjaival küszködnie, hanem fordíthassa minden gondját az Úr ügyének, az istentisztelet végzésének és a gyülekezet tanításának a szolgálatára.

4 Móz. XIX. RÉSZ - 4 Móz. 19,1–22. Tisztulási ceremónia holttest érintése után.

Betegségek, bizonyos testi folyamatok tisztátalanná tevő hatásáról és az utánuk kötelező tisztulási szertartásokról olvashatunk a Pentateuchos több helyén (olv. pl. Lev 12. és 15. r. magyarázatát). A tisztátalanság érintés útján másokra is átterjedhetett, akárcsak egy ragályos betegség. Valamennyi tisztátalanná tevő eshetőség közül legsúlyosabb volt a holttest érintése. A halott már egy más világé, ártó, pusztító hatalmak martaléka, ezért, aki a halottat érinti az e hatalmakkal kerül érintkezésbe, aminek legelső és legkomolyabban veendő következménye az Ósz. népénél az volt, hogy az illető nem léphetett az Úr elé az istentisztelti gyülekezet közösségében. Ezért olyan hangsúlyos szent személyeknek, papoknak, náziroknak az esetében a holttestek érintésétől való tartózkodás (Lev 21:1–11; Num 6:6). – Míg tehát a tisztátalanság legtöbb esetében elég volt a megtisztuláshoz a tiszta vízzel való mosakodás rituális cselekedete, addig e fejezet szerint, ha valaki holttestet érintett, annak különleges, „szentelt” vízzel kellett megmosakodnia. Ehhez először is egy vörös színű tehenet kellett levágnia Eleázárnak (tehát nem a főpapnak, csak egy áldozópapnak) és a vérhintés ceremóniája után (4 v.) az egész állatot mindenestől hamuvá kellett égetni, a más megtisztító jellegű szertartásoknál is használt cédrusfával, izsóppal és karmazsinnal (vö. Lev 14:2–7) együtt. Bár mindez a táboron kívül, tehát nem a templomi oltáron történt, mégis vétekáldozatnak nevezi a 9 v., mert a megtisztulás eszköze lett. Az elégetett állat hamvát ugyanis összegyűjtötték, abból egy forrásvízzel telt edénybe szórtak bizonyos mennyiséget, ebből a vízből hintettek aztán a halott érintése miatt tisztátalanná vált emberre. Halál esetén azt a sátrat, vagy házat is ugyanígy kellett meghinteni a bentlevőkkel együtt harmad- és hetednapon. – Mindez bizonyos lépcsőzetes felépítésben, vélhetőleg fokozatos kiegészülés révén olvasható a fejezet egyes szakaszaiban, az előfordulható esetek mind aprólékosabb kazuisztikus kidolgozásával (különösen a 11 v.-től kezdve).

Az itt leírt ceremónia bizonyára ősrégi, jóval az Ósz, előtti korból való, eredetileg mágikus cselekmény volt. Jelképes jelentősége van a vörös színnek, amely bajt, rontást elhárító szimbólum is volt, ami átvitt értelmű jelentéssel ott van a „tisztulás vize” kifejezésben is, lévén a megfelelő szó eredeti értelme: a női periódikus vérzés, mint tisztulás. (Megjegyezhetjük, hogy hasonló szokások azóta sem vesztek el az emberiség emlékezetéből. Babonás szokásként sok helyen él még magyar népünk körében is a „szenes vízben” való mosakodás, vagy a 18 v. mintájára „ördögűző jelleggel” végzett (katholikus) egyházi ceremónia egy-egy háznál). Mindezek azonban a babonás félelem velejárói, amely félelem alól minket felszabadított az élet Ura. Éppen ezért ezek a „testi rendszabályok” (Zsid 9:10) sem kötnek bennünket, sőt bár a Zsid 9:13 említi is a „tehén hamvát”, a legkevésbbé sem szükséges az egész itt leírt ceremóniát részletekbe menő allegórikus párhuzamba vonni Jézus kereszthalálával, lévén a kettő között nem tipikus összefüggés, hanem összehasonlíthatatlan minőségi különbség.

4 Móz. XX. RÉSZ - 4 Móz. 20,1–13. Mózes vizet fakaszt a pusztában.

A 20 r. leírásaival kezdődik az átmenet a pusztai tartózkodás utolsó szakaszába, amely próbatételekkel, nélkülözésekkel éppúgy telve van, mint a megelőzők, de benne megkezdődnek a honfoglaló harcok is – a Jordántól keletre eső területen. Korszakzáró jelentősége van annak, hogy e fejezetben olvashatunk Mózes két testvérének, előbb Mirjámnak (1 v.), majd később Áronnak a haláláról (28–29 v.). A negyven esztendős periódus (14:33–34) a vége felé jár már itt.
A Mirjám haláláról szóló értesítés feltűnően szűkszavú, annál is inkább, mivel a hely és idő megjelölését is adja az 1 v. néhány szava. Hiányos az időpont, csak feltevés szerint gondolhatunk a 40. évre. A helymegjelölés sem tökéletes: a Cin pusztája néha önállóan van említve (13:21), máskor azonosítva a területén levő és tartózkodási helyül legalkalmasabb Kádéssal (Num 33:36; Deut 32:51). Ismét csak feltevés az, hogy az 1 v. visszautal Izráelnek a hajdani Kádésba való érkezésére és hosszabb ideig való ott-tartózkodására. A kősziklából fakasztott víz csodája (2–13 v.) minden bizonnyal párhuzama az Ex 17:1–7-ben leírt eseménynek. Erre mutat többek közt az azonos bevezető forma: a nép „perbe szállt” Mózessel, a megfelelő héber ige (ríb) az alapja a Meríbá helynévnek (20:3–13 vö. Ex 17:2.7). A papi feldolgozó azonban az itteni helyen nemcsak Mózest és Áront szerepelteti, hanem „az Úr színe előtt” levő botot is (9 v.), amin Áron kivirágzott vesszeje értendő (17:10), s ennek tulajdonít különös jelentőséget a csodás vízfakasztásban. Magához a csodás jelenséghez fűzhető magyarázatot olv. Ex 17:1–7-nél. Feltűnő a jelen fejezetben az, hogy bár nem hangzik el Mózes szájából olyan panasz szó, mint pl. Ex 17:4-ben, mégis azt az ítéletet olvassuk, hogy nem hitt eléggé és nem szolgálta elég meggyőző bizonyságtétellel Isten dicsőségét, emiatt Áron, majd Mózes is előbb hal meg mint az ígéret földjére betennék a lábukat (vö. 27:14). A papi szerkesztő vélhetőleg elhagyta itt a panaszkodó, kétségeskedő szavakat, amelyekről pedig kései hagyományok is tudtak (olv. Zsolt 106:32–33). – E szakasznak is megvan azonban a maga tanulsága. A miértekkel vívódó ember vagy nép képes volna élet helyett a halált választani. Amikor pedig a vezetők gyengék ahhoz, hogy a miértekre választ adjanak, rámutatva a gondviselő Isten erejére, akkor maga Isten cselekszik, s nem engedi meghalni azokat, akikre az élet feladatait rótta.

4 Móz. 20,14–29. Elindulás az ígéret földjére. Áron halála.

A 14:44–45-ben leírt kudarc emléke arra késztette az izraelitákat, hogy feladva a Kánaánba közvetlenül dél felől való behatolás tervét, először a Jordántól keletre eső területre vegye útját és így szabaduljon ki a Sinai-félsziget pusztaságából. Kádés felől keletre kellett volna tehát vándorolniok, itt azonban útjukba esett az edómi nép országa. Ez a nép maga is nemrég vetette meg lábát a Széir hegyvidéke körül (éppúgy, mint északabbra Moáb és Ammón népe) és fegyverrel állta útját a közeledő Izráelnek. Hiába volt Mózes kérése, hogy hadd vonuljanak át minden támadó szándék nélkül az országon, a régiek is tudták, hogy mit jelent egy többezer főből álló csapatnak még a békés átvonulás is, ezért nem engedték át az izraelitákat, akik bizonyára az ún. királyok országútján akartak észak felé menetelni. Izrael számára az erőpróba túl nagy lett volna, ha fegyverrel támad az edómi népre, ezért jobbnak látták kikerülni az edómiak országát. A deuteronomista pragmatikus ábrázolás úgy szemlélteti mindezt, mint az Úr akaratának engedelmes megértését, ellentétben azzal az elhamarkodott kísérlettel, amelynél egykor az Úr nélkül és akarata ellenére próbálták megkezdeni hódító harcaikat (Deut 1:41–44).
A többféle vonatkozásban lehangoló tartalmú rész befejezéseként Áron halála és meggyászolása olvasható (22–29 v.). A színhely, a Hór hegy, nehezen azonosítható, márcsak a Deut 10:6 különbsége miatt is, de bizonyára a 23 v.-nek megfelelően Edóm országa nyugati határánál volt. A papi író, nem minden tendencia nélkül, Eleázárra „ruházza át” a szó szoros értelmében Áron főpapi díszét és tisztét, tükrözvén azt, hogy majdan a főpapi tiszt Eleázár ágán öröklődik (1Krón 5:29–40). Különös, hogy a papi írót főként az utódlásnak ez a gondolata foglalkoztatja, Áron halála és temetése körülményeiről pedig nem ír, nekrológja is rövid: emlékeztetés arra az ítéletre, hogy Áron nem láthatja meg az ígéret földjét (12 v.). Csak a harmincnapos gyász az, ami jelentőségét a Mózeséhez hasonlóvá teszi (Deut 34:8).

4 Móz. XXI. RÉSZ - 4 Móz. 21,1–20. Továbbvándorlás. A rézkígyó.

Az 1–3. v. rövid epizód a Hór hegy körüli tartózkodáshoz kapcsolva. Egy fegyveres összetűzésről van szó, ahol a szűkszavú leírásból is kitűnik, hogy nem az izraeliek voltak a támadók, hanem a Negeb, a Délvidék területén lakó kánaániak egy csoportja. A váratlan rajtaütésre Izrael népe ellentámadással felelt, véres bosszút állva. Ez a bosszú, amely az ellenség teljes kiírtásával végződött, adja a Horma helynév magyarázatát (vö. Num 14:45). Izrael népe itt először mutatja ki oroszlánkörmeit, az elbeszélés pedig mintegy előkészítő jellegű a fejezet végén leírásra kerülő komoly honfoglaló harcokhoz.
A puszta azonban egyre újabb veszedelmeket tartogatott a vándorló nép számára. Egyszer olyan területre érkeztek, ahol sok mérges kígyó tanyázott – marásuktól sok ember meghalt. Miután az örökös zúgolódás miatt ezt is bűnhődésnek kellett tekinteni, a megriadt nép a sokszor megbántott Mózeshez fordult segítségért, s Mózes ekkor alkalmazta azt az eljárást, mint „gyógymódot”, hogy egy magas póznára egy rézből öntött kígyóalakot szögezett fel, s aki arra hittel tekintett fel, meggyógyult (4–9 v.). A hasonlót hasonlóval való gyógyításnak egy sajátos, jelképes példája ez. (A szavak hasonlósága is sajátos: náhás = kígyó, nehósät = réz, nehustán = a rézkígyó „tulajdonneve”, 2Kir 18:4). A gyógyítás nem belső gyógykezelés, hanem hittel elfogadható, szuggesztív jellegű eljárás. Mózes tette azt jelképezte és szuggerálta, hogy a halált okozó kígyó legyőzve, tehetetlenül oda van szögezve egy fára, tehát már nem árthat többé. Ezt a rézkígyót is sokáig ereklyeként őrizték Izraelben, de mivel nem kerülhette el az ereklyék sorsát, az önmagáért való imádást, Ezékiás király kénytelen volt megsemmisíteni kultuszreformja során. – Jól ismert dolog, hogy Jézus tipológikus magyarázattal a saját keresztrefeszítése példájaként emlegette a rézkígyó felszögezését (Jn 3:14–15), ahol természetesen nem a kígyó alakja és Jézus személye vonandó párhuzamba, hanem az a tény, hogy Jézus a mi bűneinket vitte fel a fára (1Pt 2:24), hogy azok odaszegezve ne vihessenek kárhozatba. (A bibliai kontextustól messze vezetne, ha népszokásokban mindmáig meglévő sok hasonló „helyettesítő” ártalmatlanná tételről, vagy az ókori keleti népeknél a kígyónak a gyógyítással kapcsolatos hiedelmeiről beszélnénk).
A 10–20 v. egy olyan itineráriumot tartalmaz, amilyen még több helyen is előfordul és felsorolja a továbbvándorlás egyes állomásait. Bár a helynevek nagyobbrészt ismeretlenek, a hozzájuk fűzött megjegyzések mutatják, hogy a vándorló Izrael észak felé tartott. A 33. r. adataival is egybevetve, az edomiták ellenállása miatt nem követhették az ún. királyok országútját, hanem elhagyatott területen kellett vándorolniok, s a Moáb és Edóm határán levő Zered folyó mentén vágták át magukat, hogy úgy vonulhassanak tovább. – Itt találkozunk egy olyan megjegyzéssel, amely bizonyítja, hogy nemcsak szájhagyomány őrizte a régi történetek emlékét, hanem igen régi írott források is, amilyen volt a 14 v.-ben említett „Az Úr háborúinak könyve”, és amely bizonyára a honfoglalás és a bírák korának harcait örökítette meg. Kiemelkedik a szakaszból a Beér = „Kút” nevű helyhez kapcsolt hagyomány, a 17b–18a v. ún. „kút-dalával”. Ez a rövid ritmikus részlet, amelyet ugyan munkadalnak szoktak jellemezni, a második felében jelképes jelentőségű. Kormánypálcával nem szoktak kutat ásni, így a dal e részében inkább a felségjog szimbolikus kifejezője.

4 Móz. 21,21–35. Honfoglaló harcok a Jordántól keletre.

Az első nagy hadisikert akkor érte el Izrael népe, amikor a Jordántól keletre Szihón emóri királynak az országához érkezett. Az emóri név Kánaán őslakóinak egyik összefoglaló elnevezése, ugyanakkor viszont megegyezik annak a nagy népnek a nevével, amely a Krisztus előtti XVI. századig alkotott tekintélyes birodalmat Felső-Mezopotámiában. Kirajzásai révén alakultak a Jordántól keletre ezek a kis királyságok, amilyen volt Szihóné az Arnón és a Jabbók folyók között, valamint a szomszédos básáni királyság.
Mózes szóról-szóra azonos módon kérte követei útján Szihóntól azt, hogy átvonulhasson országán, a királyok országútján, mint tette azt az edómiaknál (20:17). A válasz itt is elutasító volt, ezúttal azonban az izraeliták fegyverhez nyúltak és sikeres küzdelemben leverték Szihon seregeit és elfoglalták városait. E városok már ismert nevűek: Hesbón, Dibón, Médeba, Ar-Moáb, mégpedig úgy is, mint amelyek moábi városok voltak (vö. Ézs 15:1–2; 16:8). Sorsuk valóban példabeszéd-szerű, közmondásos volt, ezt mutatja, hogy a 28–29 v.-et Jeremiás is beépítette hatalmas Moáb-elleni próféciájába (Jer 48:45–46). Az izraelita honfoglalás idején (XIII. század) állandó politikai mozgásban volt a transzjordániai terület s ennek során foglalhatta el Szihón az említett moábi városokat. A 26 v. csaknem ugyanúgy beszél erről, mint a IX. századból való moábi király emlékoszlopa (vö. „Az ószövetségi kor története” c. bevezető cikk „Források” c. fejezetét), amelynek szövege szerint „Kámós (isten) megharagudott népére” (vö. 29 v.) és engedte, hogy az izraeli királyok elfoglalják városait. – Mindenesetre a honfoglaló Izrael nem a moábi néptől, hanem Szihón emóri királytól foglalta el az Arnón és Jabbók folyók közét. Ez adja meg a magyarázatát annak a diplomáciai alkudozásnak, amely a Bír 11:12–27-ben olvasható, s éppen ennek a területnek a jog szerinti hovatartozását vitatja. Az első nagy győzelemnek az emlékét a 27–30 v. parabolikus költeménye örökítette meg, vélhetőleg szintén „az Úr háborúinak a könyvében” (14 v.).
Hesbóntól közvetlenül északra vezet az út Jaezer városa felé. Ezt elfoglalva, egy másik kisebb emóri királyság területére érkeztek a honfoglaló csapatok: egy Óg nevű király országába, amelyet Básánnak nevez a Biblia, de bizonyára magában foglalta Gileád egy részét is. Az itt lakókkal való leszámolás a bibliai hagyomány szerint egy Edrei nevű város mellett történt, meglehetősen távol északon, a Jarmuk folyó közelében. A győzelem a 35 v. szerint tökéletes volt, a győztes nép nagy mészárlást végezhetett, erre mutat a Deut 2:33 és 3:2 is. – Az ilyen módon meghódított területekre települt le aztán Ruben és Gád törzse, továbbá a Manassé törzs fele (Num 32:33 skv.).

4 Móz. XXII. RÉSZ - 4 Móz. 22,1–41. Bálámot Izráel elátkozására hívja a moábi király.

A 22–24. r. egy nagyobb összefüggő elbeszélés, amely mind elbeszélő modorában, mind költői részleteiben egészen más jellegű, mint a papi író által előadott történetek. Nyelve, naívan egyszerű ábrázolási módja arra mutat, hogy ez a részlet, a Bálám története, a Pentateuchos legrégibb elbeszéléseinek a köréhez tartozott. Csupán irodalmilag egységes voltát szokták kérdésessé tenni. A forráskritika két elbeszélés-változat összedolgozásának tartja, részint az istennevek váltakozó használata miatt, részint párhuzamos tartalmú mondások, ismétlődések, késleltető mozzanatok, vagy éppen ellentétes vonások miatt. Az istennevek váltakozása ehelyütt nem csupán irodalmi, hanem theológiai jelentőségű is, hiszen Bálám egy pogány istenekben hívő „igéző”, aki lassanként győződik meg arról, hogy Jahve hatalmasabb, mint akiket ő istennek hitt és végül átengedi magát teljesen az Ő lelke erejének. (Azonkívül a régi kéziratokkal és fordításokkal való összehasonlításból szemmel látható, hogy az istennevek használata tekintetében az eredeti szöveg helyenként módosulást is szenvedett.) Nem elemezhető tehát szét kellő biztonsággal két külön Bálám-történet, mint az összedolgozás alapanyaga. Látható viszont önálló motívumok felhasználása. Kiemelkednek a prózai összekötő szövegből a ritmikus áldás-mondások, amelyekben ugyan fordulnak elő párhuzamok és ismétlések, de ugyanakkor fokozatos gondolati előhaladást is mutatnak. Az utolsó áldás, amely a 24:17-ben éri el az egész Bálám-történet csúcspontját, az utána következő versben nyilván valóan egy kiegészülési folyamaton ment keresztül.

A történet azzal kezdődik, hogy Bálák moábi király, látva Izrael hadi sikereit, a szomszédos midianita néppel egyetértve, egy Bálám nevű nagyhírű „igézőt” hív magához azért, hogy mondjon átkot Izraelre. A régi embereknek komoly meggyőződése volt az, hogy a hozzáértő ember által kimondott, „ige” dinamikus hatású, akár áldás, akár átok formájában hangzik el és annak meglesz a teljesedése (olv. 6b v.). Bálák hite szerint az átokkal megvert Izraelt majd könnyű lesz fegyverrel is megverni.
A történetben szereplő Bálám Mezopotámiában lakott (a 22:5-ben említett Petór az Eufrátes mellett feküdt), de messze földön ismert volt igéző képességeiről. Ez az igézés tulajdonképpen olyanforma tevékenység lehetett, aminőt Izráel régebbi történeteiben az eksztatikus próféták műveltek, elragadtatásban mondva többé-kevésbbé összefüggő szavakat. Isten megszállottjainak tekintették őket, s ilyenfajta emberek voltak az ókori Kelet világában sokfelé (nevük az ÓSz-ben nábi’, a babilóniaknál bárú, az arabok közt káhin). Meg voltak győződve róla, hogy a szavakat Isten adja a szájukba (vö. 22:38; 23:12) és ha csak nem csaló hamis-próféták voltak, a révület teljes odaadásával és engedelmességével mondták igéiket.
Bálák király követeinek a hívására Bálám először azzal felelt, hogy meg kell várnia, amíg isteni indítást kap arra, hogy teljesítse-e kérésüket vagy sem. Éjszakai látomásban vagy álomban várja Bálám az útbaigazítást, amely az első alkalommal óvja attól, hogy átkot mondjon egy népre, amellyel az Úr áldása van (7–14 v.). Bálák újabb küldöttei gazdag ajándékokkal akarják rávenni Bálámot, hogy mégis teljesítse a kérést, mire az igéző becsületesen azt feleli, hogy pénzért az Istentől jövő áldás vagy átok szavai meg nem vehetők. Elmegy ugyan Bálákhoz, de csak azt mondhatja, amit az Úr parancsolt neki (15–20 v.).

A 23–35 v. mondja el Bálám utazását, amelynek két rendkívüli mozzanata van. Egyik az, hogy az Úr angyala egy mély és szűk hegyi úton, a héber szóhasználat szerint „sátánként”, azaz ellenségesen (22.32 v.) útját állta s ezt Bálám szamara hamarabb meglátta, mint maga a titoklátó Bálám (24:4). A másik különös dolog az, hogy amikor Bálám megveri csökönyös állatját, az megszólal és figyelmezteti gazdáját a veszedelemre. A beszélő szamár alakja mesésnek tűnik, a történet igaz volta azonban nem azon fordul meg, hogy az állat emberi szavakkal beszél-e és hogy pl. arám nyelven fogalmazta-e mondatait (ahogyan a paradicsomi kígyó esetében sem ez a döntő), hanem hogy vonakodó magatartásából Bálám megértette, milyen veszedelmes és felelősségteljes úton jár (32 v.). Az Istentől kapott utasítás szerint kell eljárnia és beszélnie, különben a könnyelműen kimondott szó az ő vesztét okozza; ezt jelképezte előtte a kivont karddal útját álló angyal látomása. Ezzel a tanulsággal érkezett meg az őt ünnepélyesen fogadó Bálák királyhoz.