1 Móz. XLII. RÉSZ

1 Móz. 42,1–17. Jákób fiainak első egyiptomi útja.
A 39–41. rész több vonatkozásban ún. chokmatikus, vagyis a bölcsességirodalomból vett elemeket tartalmaz és vetít rá József alakjára: benne az ügyes és szorgalmas, az idegen asszony hízelkedésétől őrizkedő, a bölcs tanácsokat adni tudó férfi eszményi alakját rajzolja meg az író. A 42–45. rész némileg más jellegű. Itt inkáb az ószövetségi széppróza vonásai érvényesülnek. Központi témájuk Józsefnek a testvérekkel való találkozása, amelyet az író úgy bonyolít, hogy a testvéreket különböző nehéz helyzeteken sodorja végig, míg József maga-megismertetése és megbocsátása fel nem oldja a feszültségeket. A leírásnak elsősorban irodalmi szépségei vannak, de közben tehetünk néhány lényeges morális észrevételt, a 45:5 pedig theologiailag képezi a csúcspontot. Maga a történet különben szinte önmagáért beszél, magyarázatot alig igényel.

A leírás szerint a hét szűk esztendő nemcsak Egyiptomot sújtotta, hanem más országokat is. És ha valahol, úgy Kánaánban tudott a száraz időjárás éhínséget előidézni, ahol még olyan kezdetleges öntözési lehetőség sem volt, mint a Nílus mentén. Így tér vissza az elbeszélés fonala a Kánaánban lakó Jákóbhoz és fiaihoz. Az utóbbiak kénytelenek voltak Egyiptomba menni gabonáért „másokkal együtt” (betű szerint: az odamenők között). Egy ilyen út nem volt veszélytelen, Jákób ezért nem merte elengedni Ráheltől származó fiát, Benjámint.
A 42. rész sok ponton visszautal a 37. részre, a József-történet expozíciójára. Elsősorban a 6. v. figyelemre méltó. Itt teljesedik be ugyanis először József egykori álma: testvérei arccal a földre borulnak előtte (37:7–10). József ekkor kezdte próbára tenni testvéreit; különféle aggasztó helyzetekbe hozta őket, látni akarván, hogyan reagálnak mindezekre, mivé fejlődtek azóta, hogy olyan könyörtelenül eldobták őt maguktól. Az első ilyen próba az volt, hogy kémkedés gyanújával letartóztatta őket, ami akkor is félelmes vád volt. (Sajátos a 12. v. szóhasználata: az ország takargatni való „csupaszságát”, a szó igazi értelmében szeméremtestét, akarjátok kikémlelni!) A faggatott testvérek ártatlanságuk bizonyítására elmondják, hogy kik ők, honnan jöttek, azt is, hogy apjuk meg egy testvérük még él otthon. Erre a felfedezésre aztán rögtön lecsapott József és követelte, hogy őszinteségük bizonyítására egyikük hozza el az otthon maradt Benjámint, addig a többieket fogva tartja. 1 Móz. 42,18–38. A visszatérés. A kínossá vált helyzetet végül József megoldotta, hivatkozva arra, hogy ő „istenfélő”, azaz nem akarja esetleges igazságtalanságával Isten büntetését kihívni. Csak egy testvért, Simeont tartott ott túszként Egyiptomban, a többieket pedig gabonával ellátva elbocsátotta, de követelte Benjámin elhozatalát. Az író kitűnően jellemzi az inkognitóját gondosan megőrző Józsefet: megjátssza a szigorú egyiptomi nagyurat, a fáraóra esküszik (5–16. v.) tolmács útján érintkezik testvéreivel (23. v.), noha jól érti beszédüket. Első megindultságát az váltja ki, amikor meghallja, hogy testvérei visszaemlékeznek hajdani gaztettükre és érzik, hogy méltó büntetésük éri utol őket. Rúben szavai (22. v.) idézik a 37. rész ide vonatkozó részleteit. – A testvérekben a bűntudat mellett volt még valami, ami előre aggasztotta őket: mit fog szólni Jákób mindezekhez? Hazautazásuk során pedig teljes konfúziót idéz elő bennük az, hogy megtalálják zsákjukban a gabonáért fizetett vételárat amit József titokban tétetett oda.
Beszámolójuk valóban lesújtotta Jákóbot. József után a túszként Egyiptomban fogott Simeont is veszni látta és semmiképpen sem akart beleegyezni Benjámin elmenetelébe. A testvérek élelmet hoztak ugyan, de azzal együtt félelmet is. Ennek az első egyiptomi útnak a leírását Jákóbnak ugyanazok a kétségbeesett szavai zárják be, mint a 37. rész végét.

1 Móz. XLIII. RÉSZ - 1 Móz. 43,1–23. Jákób fiai újra Egyiptomban.

A szűk esztendők tovább tartottak és az éhínséggel nem lehetett alkudozni sem félelemből, sem szentimentalizmusból. Jákóbot meg kellett győzni fiainak arról, hogy ha éhen veszni nem akarnak, akkor muszáj Benjáminnal együtt viszamenni Egyiptomba. Itt látszik az, hogy mégis más lélek volt már a testvérekben, mint hajdan. Rúben a saját fiait hajlandó halálra adni, ha Benjámin nem találna visszatérni (42:37), Júda pedig, a másik szóvívő (37:26; 44:16 skv.), saját személyével kezeskedik érte. Jákóbot ugyan mindezek meg nem győzik (mi haszna is lett volna fiainak, vagy unokáinak helyettesítő halálából?), mégis a kényszerűségnek engedve legalább jó tanácsokkal látja el fiait. Tartsák kötelességüknek az ismeretlen módon hozzájuk került pénzt legelőször visszaadni, nehogy tolvajoknak tartsák őket. Azután pedig vigyenek ajándékot „annak az embernek”, ti. Józsefnek, Kánaán speciális csemegéiből. Az örökóvatos Jákób tanácsai ezek, aki azonban ugyanakkor a Mindenható Istenhez is tud fohászkodni az út szerencsés kimeneteléért.
Az elbeszélés továbbra is művészien rajzolja József testvéreinek a bizonytalan lelkiállapotát, akiket még mindig bánt a lelkiismeret, azonkívül nem tudnak eligazodni a velük olyan rejtélyes módon bánó idegen nagyúr tettein. Ezért mindenre ösztönös félelemmel reagáltak, még arra is, hogy egyenesen Józsefnek a palotájába vezették be őket. Nem az udvariasságnak, a szíves bánásmódnak a jelét látták benne, hanem biztosra vették, hogy most kérik rajtuk számon a múltkor hozzájuk került pénzt. Ezért már az ajtóban elkezdték mentegetni magukat József palotájának a felügyelője előtt s kínálgatták a visszahozott pénzt, amire azonban az csak szelíd visszautasítással és a kánaáni fülnek olyan megnyugtatatóan hangzó „békesség nektek” szóval válaszolt. És hogy egészen eloszlassa félelmüket, a fogolyként visszatartott Simeont visszavezette közéjük.

1 Móz. 43,24–34. József megvendégeli testvéreit.

A vendégek szíves látásnak első jele volt a lábmosás (vö. 18:4), azután állataiknak az ellátása, maguknak a vendégeknek pedig az étkezéshez invitálása. Mindez egyelőre feloldotta a testvérekben a szorongást, bátrabban viselkedtek a Józseffel való találkozásnál, különösen, mikor ő elfogadta ajándékukat és apjukról kérdezősködött. A találkozás leírásának legszebb mozzanata az, amikor József megismeri és áldással fogadja Benjámint, az egyetlen igazán vér szerinti testvérét (29–30. v.). Az étkezés leírásánál megint az egyiptomi szokások jó ismerete tűnik szembe: külön tálaltak a ház urának, aki egy emelvényen elhelyezett asztalnál evett, külön tálaltak a házhoz tartozó egyiptomi embereknek és külön az idegeneknek: József testvéreinek. Az egyiptomiak valóban utálták a „tisztátalan földről” jövő embereket. A vendégség jó hangulatát csak az zavarta meg a testvérekben, hogy pontosan kor szerint ültették őket sorjában az asztal mellé. Honnan tudhatták itt az életkorukat? Vajon nincs valami titoklátó képesség a házigazdájukban? – ilyenforma kérdések merültek fel bennük. Különösen meglepő volt az, hogy Benjáminnak kitüntető módon „ötszörös adagot” tálaltak (ami nem a nagyehetőségnek, hanem a megkülönböztetésnek a kifejezése; az egyiptomiak egyik szent száma volt az ötös). Mindamellett a vendéglátás barátságot, védelmet jelentett, ami a testvérekben jó kedélyt teremtett. A részegségig menő evés-ivás közben nem gyanították, hogy József új meglepő helyzetet készít elő.

1 Móz. XLIV. RÉSZ - 1 Móz. 44,1–13. József serlegét Bejámin zsákjába rejtik.

A vendéglátás után következett a gabonavásárlás és az útra készülődés. A már egyszer látott motívumot ismét alkalmazza az elbeszélés: a vételárat visszateszik a gabonával telt zsákokba, de ezúttal József serlegét is elrejtették Benjámin zsákjában. Ez volt az az ürügy, amelynek a révén József vér szerinti testvérét vissza akarta hozatni és magánál akarta tartani. Az elbeszélésnek ebben a szakaszában úgy látszik, mintha József még nem akarná fölfedni kilétét valamennyi testvére előtt. Csak később, amikor a szinte nem várt szolidaritást látja bennük, akkor fogadja igazán szívébe mindannyiójukat.

József palotafelügyelője tehát utána eredt az eltávozott testvéreknek és követelte rajtuk József serlegét, „amelyből inni, sőt jósolni is szokott” (5. v.). A kehelyjóslás keleten általánosan ismert szokás volt s abban állt, hogy a kehelyben levő víz vagy bor közé más fajsúlyú és színű folyadékot, pl. olajat öntöttek s a kétféle folyadék lassú keveredése során mutatkozó alakzatokból vontak következetetéseket távol levő emberekre, vagy jövendő eseményekre nézve. Kétségtelen, hogy a mantika sokféle fajtájának egyike volt ez is, amelyet a későbbi prófétai korszak nem akceptált volna, a szentíró (J) azonban az egyiptomi környezetben élő Józsefnél még megenged, vélhetőleg a 40:8 és 41:16 eszmei feltétele alatt. – Az ókori emberek azonban az ilyen kelyhet szentnek tartották (nem az ezüstértéken van a hangsúly, 2. v.), ellopásáért halálbüntetés járt, amit legfeljebb át lehetett változtatni örökös rabszolgaságra. A nem várt és alaptalannak tartott gyanúval szemben a testvérek bármely büntetést hajlandók elfogadni, ha megtalálják náluk a keresett poharat. Csak amikor az tényleg előkerült Benjámin zsákjából, akkor estek kétségbe és riadtan mentek vissza Józsefhez, hogy igazolják magukat és kegyelemért könyörögjenek.

1 Móz. 44,14–34. Júda könyörög Benjáminért.

József testvérei átlátták, hogy valamilyen fátum üldözi őket ezeken az egyiptomi utakon, aminek a során most apjuk szemefényét, Benjámint fenyegeti az a veszedelem, hogy Egyiptomban kell maradnia. Ezért a testvérek szóvívőjeként Júda állt elő, hogy könyörögjön Benjámin szabadon bocsátásáért. Júdának ez a beszéde (18–34. v.) önmagában véve olyan retorikai remekmű, amelyet bátran oda lehet állítani a világirodalom nagy eposzainak bármely magánbeszéde mellé. Megvan benne a jóindulat elnyeréséhez szükséges udvarias stílus, elbeszéli, hogy milyen nehezen egyezett bele apjuk Benjáminnak az eljövetelébe, szívhez szólóan ismétli el Jákób balsejtelmű szavait és azt, hogy nem mernek, nem is kívánnak Benjámin nélkül apjuk elé kerülni, mert a halálát okoznák. Mindez olyan megindító egyszerűséggel van megfogalmazva, hogy fölösleges mellé minden magyarázó szó. Legfeljebb arra lehet rámutatni, hogy a megváltozott lelkületű testvérek legfőbb aggodalma mostmár nem magukra, hanem apjukra irányul. Júda pedig egészen komolyan vette azt, amit Jákóbnak ígért: vállalja a kezességet, a személyes áldozatot Benjáminért, még úgy is, hogy kész ottmaradni egyiptomi rabszolgának, csak a féltett testvér mehessen vissza apjához.

1 Móz. XLV. RÉSZ - 1 Móz. 45,1–15. József megismerteti magát testvéreivel.

Az a sokféle – József által mesterségesen is előidézett – feszült helyzet, amely Jákób fiainak egyiptomi útjai során létrejött, Júda könyörgő beszéde során, érzelmi vonalon, elérte a tetőfokot. A beszéd elérte célját: az idegennek tartott nagyúr elérzékenyedett és kiküldve a körülötte levő egyiptomi személyzetet, sírva kiáltott fel: „Én vagyok József! Hát igazán él még az atyám?” – A hatás természetesen egészen rendkívüli volt. A testvérek egyik félelemből a másikba estek. Első riadt gondolatuk az volt, hogy József most bosszút áll rajtuk egykori kegyetlenségükért (vö. 50:15). József azonban nemcsak a megindultság őszinte könnyeivel, hanem biztató szavaival is meggyőzte őket megbocsátásáról. Azonkívül hitvallásszerűen mutatott rá arra, hogy ő mindabban, ami velük történt, Isten cselekvését látja. A testvérei csak eszközök voltak abban, hogy ő Egyiptomba kerüljön és hozzátartozóit az éhinségtől megmentse. József életében az ószövetségi istenismeretnek az igazi példái tükröződnek, ő az élő Isten előtt tudja magát, ebből következik az események gondviselésszerű értékelése. Ebből kövekezik az istenfélelem, mint erkölcsi fék: Potifár feleségének mondta, hogy „hogyan vétkezhetnék Isten ellen!” (39:9). A fáraó kettős álmánál figyelmeztet arra, hogy komolyan kell venni az álmok kinyilatkoztatását: a szűk esztendők eljövetele „elhatározott dolog Istennél, siet azt véghez vinni” (41:32). Itt pedig Isten gondoskodó szeretetének a látásában feloldódnak, átértékelődnek azok a próbatételek, szenvedések, amelyek átmenetileg érték. Íme, József, a volt rabszolga, a börtönbe zárt rab, most a fáraó „atyja” – legfőbb tisztviselője, aki hatalmánál, hatáskörénél fogva életeknek a megmentője. Minden rossz emlék eltűnt ebben a felismerésben, hogy „Isten küldött el engem előttetek” (7. v.). Viszont ez az istenismeret

és életmegértés komolyan veszi az élet döntő helyzeteit. A 7b v.-ben használt „maradék”, „életben tartás”, „nagy szabadítás” kifejezések az éhínség idejét úgy szemléltetik, mint azoknak a nagy katasztrófáknak egyikét, amelyekből Isten egy-egy embert, családot, vagy néptöredéket ment át a jövőbe. Ezért a siettetés: Jöjjön Jákób fiaival együtt mielőbb Egyiptomba, ahol nem kell nélkülözniük. József közelében lakhatnak, a Gósen földjén (10. v.). Az utóbbi földrajzi meghatározás Alsó-Egyiptomra utal, ott is a Nílus deltavidékének a keleti övezetére. (Vö. 47:11 magy.).

1 Móz. 45,16–28. A fáraó Egyiptomba hívja Jákóbot és fiait.

A 45:2 v. mintegy előkészítője annak, ami a 6. v.-től kezdve olvasható. A József szobájából eltávolított egyiptomi személyzet meghallotta a nagy sírást, egy kevés hallgatózással azt is kivehették, hogy mi történik odabent. Így a hír továbbjutott, egészen a fáraóhoz: Ezek az idegen emberek Józsefnek a testvérei. A fáraónak „tetszett ez” (16. v.) – mi sem bizonyítja jobban Józsefnek a kiváltságos pozícióját, mint az, hogy a fáraó szívesen vett tudomást tetvéreiről és jóváhagyóan megismétli azt, amit József apjának és testvéreinek az áttelepüléséről mondott (17–20. v.).

A terv kivitele már József dolga volt. Legelőször is szekereket adott nekik (a héber ‘agáláh szóban benne van az, hogy szarvasmarhákkal vont – kétkerekű – szekerekről van szó), ezek az Egyiptomba költözködéshez kellettek. Azután ajándékokkal látta el őket pl. ruhát adott nekik (a héber halífót szó valószínűleg ünnepi ruhát jelent, amivel ti. föl lehetett cserélni, váltani a hétköznapit). Benjáminnak itt is megkülönböztető ajándékokat adott (vö. 43:34). Talán ez is indokolja az óvatos intést, hogy hazafelé menet ne civakodjanak. Az atyáskodó figyelmeztetés egyben azt is mutatja, hogy József mostantól fogva szinte az „apja”, gondviselője a testvéreinek, ezért jogában áll bírálni vagy figyelmeztetni őket. A fejezetet záró 25–28. v. novellaszerű fogalmazású, a hazaérkezés jelenetét írja le. A sok próbát átélt, fásult lelkű Jákób lassan hitte el, de végre felélénkült, amikor megértette, hogy a rég halottnak hitt József él. Nem is volt számára fontos más mozzanat, sem az ajándékok nagyszerűsége, sem József magas méltósága, egyetlen vágya volt, hogy még egyszer lássa fiát, mielőtt meghal.

1 Móz. XLVI. RÉSZ - 1 Móz. 46,1–27. Jákób és hozzátartozói Egyiptomba költöznek.

Az elbeszélés természetes folytatása az, hogy Jákób és hozzátartozói elindultak Hebrónból (vö. 37:1.14) Egyiptom felé. Utazásuk leírását viszont megszakítja egy kultusztörténeti jellegű epizód (1–4 v.), mely szerint Jákób Beér-Sebában álombeli kijelentést kapott Istentől, biztatásként arra, hogy bátran menjen el és telepedjék le családostul Egyiptomban, mert ott nőnek utódai nagy néppé. Az epizód rendeltetése az, hogy megteremtse az összefüggést a régebbi kijelentésekkel (pl. 15:13) és mintegy fölmentse a pátriarchákat eddigi kötelességük alól, hogy Kánaán földjén tartózkodjanak, mint jövevények.

A 6–27 v. a Papi Író összegezésének (6–7 v.), továbbá névsorszerű részletezésének látszik. Máshonnan is ismert adat, hogy Jákób férfileszármazottai összesen hetvenen költöztek be Egyiptomba (Ex 1:1–5). Ez a szám egy teljes kerek szám, egy igazi pátriarchális nagycsaládot jelöl. Név szerinti felsorolásuknál azonban látszik, hogy késői összeállításról van szó, amely a tizenkét törzs őseit tartja számon. Egyenetlenséget jelent az, hogy Jákób unokái mellett néhol már a dédunokák is meg vannak említve (12., 17. vers), Benjámin, a legkisebb fiú a folyamatos elbeszélésben még egészen fiatalnak látszott (44:20 skv.), itt már tíz gyermeknek az apja (21. v.). Meg van említve Jákób leánya, Dina, valamint Ásernek egy leánya is (15., 17. v.), annak ellenére, hogy a család nőtagjait a leírás nem nevezi meg, nem is számítja bele a hetvenes keretbe. Megemlíthető még, hogy a Spetuagintában vannak olvasási és számolási variánsok, vannak eltérések a Num 26. rész párhuzamba vonható népszámlálási tradíciójához képest. Ilyen egyenetlenséggel azonban régi névlistáknál mindig kell számolnunk. Végeredményben e felsorolás mégis egy olyan tradicionális névsor, melyben a késői nemzetségi érdeklődés fordul az ősök felé.

1 Móz. 46,28–34. József találkozása apjával.

Az elbeszélés a 28. verssel kapcsolódik újra a folyamatos történethez. Az első versek a Jákóbbal való találkozás megindító jelenetét írják le. Azután József előadja tervét arra nézve, hogy hogyan nyerjék el a fáraótól az engedélyt a Gósen földjén való letelepülésre. A terv azon a hangsúlyozott mondaton alapszik, hogy az egyiptomiak utálatosnak tartják a juhpásztorokat (34. v.). Ha tehát Jákób és fiai a fáraó elé állva hangoztatják, hogy ők ilyen pásztorkodással foglalkoznak, akkor nem telepítik be őket messze a birodalomba, az egyiptomi lakosság közé, hanem megmaradhatnak az ország szélén. Ennek – be nem vallott – kettős haszna lesz: egyrészt a termékeny és legeltetésre is alkalmas Delta-vidéken lakhatnak, másrészt közel lesznek nemcsak Józsefhez, hanem a határhoz is és ez még valamikor hasznos tényező lehet, ha netalán erőszakos bánásmód miatt tanácsos lesz elhagyni Egyiptomot ahogyan történt az századokkal később, az exodus idején.

1 Móz. XLVII. RÉSZ - 1 Móz. 47,1–12. A fáraó engedélyt ad Jákóbnak a letelepedésre.

Az 1–6 v. tartalmilag az előző rész végének a közvetlen folytatása. József maga mellé vett ötöt testvérei közül (az ötös szám jelentőségéhez vö. 43:34) s e küldöttséget vezette a fáraó elé. A kitervelt módon megnyerték a fáraó beleegyezését a Gósen földjén való letelepedéshez. – A 7–12 v.-ben viszont magát Jákóbot mutatja be József a fáraónak. A nyilván rövid audienciának csak két mozzanata van megemlítve. Egyik az, hogy Jákób érkezésekor is, távozásakor is áldást mond a fáraóra. Ez az áldás lehetett olyan áldó formula, amelyben Jákób atyái Istenének a kegyelmét kívánta a vele jót tevő fáraóra. De az is lehet, hogy benne volt az ókori nagy uralkodókat megillető „örökké élj!” köszöntés. Ez utóbbival gondolati összefüggésben állhat a fáraó kérdés Jákóbhoz az életkorára nézve. Jákób szerényen válaszolja, hogy az ő életkora messze elmarad őseiétől (a konkrét évszámok a Papi Író szerkesztésére vezethetők vissza), azonkívül élete tele volt „rossz napokkal” megpróbáltatásokkal. Az utóbbi valóban jellemző is Jákób küzdelmes életére, egy pátriarchának a története sincs annyi viszontagsággal tele, mint a Jákóbé.

Mindamellett Jákób küzdelmes élete Egyiptomban nyugvópontra jutott József gondoskodása révén. Letelepedése helyét a 11. v. „Ramszesz földjének” mondja, amely természetesen azonos az egyebütt Gósen földjének nevezett területtel. Az elnevezés ugyan a kései író részéről anakronizmus (az első Ramszesz nevű fáraó 1310 körül uralkodott, tehát számításunk szerint jó 300 évvel az Egyiptomba vándorlás után), viszont megerősíti azt a feltevést, hogy a Gósen földje a Nílus-delta közelében feküdt, mert ott építtette ki rezidenciáját II. Ramszesz, a hikszoszok hajdani székvárosának a helyén.

1 Móz. 47,13–26. Az éhinség Egyiptomban.

Miután az elbeszélés Jákóbnak és fiainak a sorsát révbe juttatta, egy időre figyelmen kívül hagyja őket és arra tér rá, hogy mi történt Egyiptomban a szűk esztendők során. József, a teljhatalmú kormánybiztos évről-évre megfelelő mennyiségű gabonát osztott ki az éhező lakosságnak, előbb pénzért; aztán az élelemért mindent megadó egyiptomiaktól cserébe megvásárolta az állataikat, a birtokaikat, végül magukat az embereket is a fáraó szolgálatára kötelezte. A földek így királyi tulajdonba mentek át, a földművelők pedig a király jobbágyai lettek s a termés ötödét tartoztak beszolgáltatni a művelésre nekik átadott földről. Ennek a leírásnak az az egyik nevezetessége, hogy Egyiptomban valósággal végbement egy ilyen társadalmi-gazdasági folyamat s a leírás ezt tükrözi dióhéjban. A valóságban ugyan a folyamat jóval hosszabb ideig tartott, de valóban a hikszosz-korban (József feltételezett korában) kezdődött az egyiptomi parasztság ilyen mérvű elszegényedése, jobbágysorba kerülése. A bibliai ábrázolás inkább a végeredményt mutatja be s a megrajzolt kép annyiban is hiteles, hogy egyedül a templomi birtokok voltak függetlenek a fáraótól (22. v.).

Amikor Józsefnek ezt a ténykedését olvassuk, lehet, hogy nem vagyunk egyértelmű elismeréssel iránta. Igaz, hogy az elbeszélés úgy mutatja be őt, mint aki Egyiptomot megmentette az éhínség idején, ugyanakkor azonban jobbágysorba is juttatta a népet. Hű sáfárnak mutatkozik annyiban, hogy a rábízott gabonakészletekkel okosan gazdálkodott, de végső fokon személyes jóltevőjét, a fáraót szolgálta.

1 Móz. 47,27–31. Jákób végakarata.

A beér-sebai kijelentés (46:2–4) arra biztatta Jákóbot, hogy költözzék át nyugodtan Egyiptomba, mert ez utódai sorsának alakulására döntő lesz. Ugyanakkor ezt a biztatást kapta: „Én veled megyek, de vissza is hozlak, miután József lefogja a szemedet”. Ehhez a biztatáshoz kapcsolódik a Jákób-történet vége (vö. 50:1–14). Jákób ugyan elkísérte fiait Egyiptomba, halálában azonban együtt kívánt pihenni őseivel. E végső akaratának teljesítésére kötelezte Józsefet esküvel – ugyanolyan szertartásos módon, ahogyan egykor Ábrahám a szolgáját eskette meg, mikor Izsák számára menyasszont keresett (24:2). Jákób itt ismét Kánaán felé fordul gondolatban, ahol jövevény volt ugyan, de ahol van már egy darab föld, amely ősi birtok, az Ábrahám által vásárolt temetkezőhely (23. rész). Egyiptomban az előkelő emberek díszes sírboltot építtettek maguknak, ahol teljes pompával temették el őket. Jákób visszavágyott az egyszerű családi sírboltba, hogy halálában együtt legyen azokkal, akiknek az emléke, áldása kísérte vándorútján.

1 Móz. XLVIII. RÉSZ - 1 Móz. 48,1–22. Jákób megáldja József fiait.

Amióta Ábrahám elhívásánál elhangzott ez a két szó, hogy „megáldalak” és „légy áldás!” (12:2) – azóta a pátriarchák történetének legjellemzőbb motívuma az áldás, akár Istentől jövő kijelentés, akár az atyák áldásmondása, vagy áldást hozó magatartása az. A 48–49. rész Jákób áldásait tartalmazza, mégpedig a 48. rész József két fiára, majd a 49. rész a tizenkét Jákób-ivadékra.

Józsefnek két fiát említi a 41:51–52; Efraimot és Manassét. Ők egy-egy izráeli törzsnek a névadó ősei lettek, amely törzsek egyenragúak voltak a Jákób fiaitól származtatott törzsekkel. Ha a kései törzsiterületi viszonyokat nézzük, a tizenkét törzs rendszerében találunk némi egyenetlenséget. Jákób tizenkét fia közül Lévi utódai nem birtokoltak külön területet; az így kieső tizenkettedik részt azonban kipótolta az, hogy „József házának” kettős leszármazási ága foglalt el egy-egy önálló törzsi területet az ígéret földjén. Mint mesterséges kombinációban, talán szerepet játszik itt egy olyan gondolat, hogy az elsőszülöttséget eljátszott Rúben (vö. 49:3–4), a Lea-ivadék helyett Ráhel idősebb fia, József örökölte az elsőséget, az elsőszülöttnek kijáró kettős örökséggel (Deut 21:15–17; vö. 25:31–34 magy.). Az itt leírt történetben azonban Jákób egyszerűen adoptálja József két első fiát és kijelenti, hogy egyenragúaknak tartja őket József testvéreivel (5. v.), hozzátéve, hogy ha Józsefnek még több fia születik, azok tagolódjanak be e kettőnek a családjába, törzsébe. Az adoptálás adja meg a „családjogi alapot” ahhoz, hogy a későbbi Efraim és Manassé külön törzsekként egzisztálva külön területet birtokolhassanak. Mert ebben a részben már szembetűnik a későbbi törzsi történetnek a színező hatása is nemcsak az egyenrangúság említett vonatkozásában, hanem azon túl Efraim és Manassé rangsorolásában is.

Amikor ugyanis József odaállította két fiát Jákób elé, a rangsor szerint idősebbet, Manassét állította, úgy hogy Jákóbnak a jobb keze felől essék. Efraimot pedig balkézről. Jákób azonban különös módon, keresztbetett karral Efraimra tette jobb kezét, az áldásban annak adta az elsőbbséget (14. v.). Az elbeszélés Jákóbnak a jövőbe látó intuiciójaként ábrázolja azt, hogy „a kisebb testvér lesz a nagyobb” (19. v.). Az ígéret földjén letelepedett törzsek közül északon csakugyan Efraim vált ki, amely vezető szerepet kívánt és vitt is a testvértörzsek közt, a déli nagy törzsnek, Júdának pedig a riválisa lett. A kettős polarizáció aztán oda vezetett, hogy a monarchia szétszakadása után Júda országa mellett az északi országrész „Efraim országa” néven élt tovább.

Maga az áldás (15–16. és 20. v.) ritmikus formában van fogalmazva. Istennek háromszor történő említése sem formális, sem tartalmi vonatkozásban nem dogmatikus jelentőségű (tehát nem kell a Szentháromságra gondolnunk, sem pl. Ábrahám, Izsák és Jákób Istenére, valami tritheizmusban), a „pásztor” és „megváltó” szavak is csak egyszerű jelzők az Isten neve mellett. Versformailag a kánaáni verselésből jól ismert tristichonnak, a hármas parallelizmusnak a példája ez, ahol az ismétlések mellett bizonyos fokú előrehaladás is van a gondolatokban, illetve a szóhasználatban, így pl. a kétszeres há’elóhim után harmadszorra a hammal’ák szó azonos ételmű, mert „az angyal”, a követ közvetlen képviselője az Istennek, amikor valakinek az életébe nagyon szemmellátható módon akar belenyúlni, hogy kézen fogja és pásztorolja. – Az áldás tartalma kettős: Legyenek József fiai Ábrahám, Izsák és Jákób dicső nevének, emlékének az örökösei, sőt fenntartói és így osztozzanak azokban az ígért áldásokban, amelyeket őseik kaptak. Az áldás másik fele idézi az ígéretek legfontosabbikát: szaporodjanak nagy nemzetséggé! A 20. v.-ben mondott áldás még egy fokkal tovább színezi a jövendő kívánatos képét: Efraimot és Manassét emlegessék példaként Izráelben, kívánják másoknak is az ő sorsukat, mint boldog, kiváltságos életet.

A 48. részénél egy formális megjegyzést kell még tennünk. az előző részekhez képest itt jobban látható, hogy több helyről eredő hagyományok és magyarázó megjegyzések fonódnak össze. A főtémával, József fiainak az adopciójával és megáldásával pl. laza értelmi vagy okozati kapcsolatban áll az emlékezés Jákóbnak Lúzban, azaz Bételben átélt istenélményére (28:11–19). Említésének a jelentősége abban áll, hogy Egyiptomból visszairányítja a tekintetet Kánaán felé, amelyet az ígéret szerint birtokolni fognak Jákób ivadékai, köztük Efraim és Manassé törzse is. Laza összefüggésben áll az elbeszéléssel Jákób rezignált emlékezése Ráhel halálára (7. vers, olv. 35:16–19 magy.). Jákób öregségének, rossz látóképességének az említése az Izsák történetében is szerepelt motívum (27:1 skv.), itt azonban e körülménynek más a szerepe, József csak gondolja, hogy a rosszul látó Jákób eltévesztette, kit kell jobb kézzel megáldani (17–18. vers), alapjában véve tudatos ellentételezésről van szó: Jákóbnak „meghomályosodtak a szemei”, mégis belelát a messze jövőbe, amikor Efraimot elébe helyezi Manassénak.

A legnehezebb problémát a 22. vers adja, ahol Jákób egy többletajándékról beszél az ígéret földjén való majdani letelepedéssel kapcsolatban. A sekäm szó nyilván Sikemre vonatkozik, ahol Jákób pénzen vásárolt egy földdarabot (33:19), fiai viszont fegyverrel dúlták fel a várost (34. rész). A fegyveres akciótól Jákób elhatárolta magát, itt mégis az áll, hogy „karddal és íjjal” szerzett ott egy darab földet. Szellemes, de megkérdőjelezhető korrekció, mely szerint a 33:19 qeszitáh (= pénzen) szava alakult a 48:22 beqasti (= íjammal) szavává; a helyzet inkább az, hogy a vers lakonikus tömörségű mondatában a kétféle hagyományemlék összefonódott, elmosódott. (Vö. még a 34. rész magyarázatával).

1 Móz. XLIX. RÉSZ - 1 Móz. 49,1–33. Jákób mondásai tizenkét fiáról.

Az az orákulumgyűjtemény, amely itt (tulajdonképpen a 3–27. versekben) olvasható, a „Jákób áldásai” cím alatt is ismert, bár akad köztük egy-egy elmarasztaló és baljós kijelentés is. Nem egészen azonos pl. a Deut 33. rész alaptendenciájával, amely Mózesnek Izráel tizenkét törzsére mondott áldásait foglalja össze liturgiai célra. A jelen összeállításnak az alaptónusát az 1. v. adja meg: Jákób azt akarja kijelenteni, hogy mi történik „fiaival” a távoli jövőben. Az utóbbi két szó héberül be’aharít hajjámím, az eschatologikus próféciák tipikus kifejezése, és ha hozzáolvassuk a 28. v. elejét, „ez Izráel tizenkét törzse”, akkor világosan áll előttünk, hogy e mondásokban néhány személyes vonatkozástól eltekintve (a 3–7. versekben) általában a Jákób-fiak utódaira, Izráel tizenkét törzsére, azok sorsának alakulására találunk utalásokat, különös tekintettel a honfoglalás utáni kor viszonyaira. A tizenkét törzs rendszerének ez a legrégibb teljes irodalmi összefoglalása; tanulságos összehasonlítani az említett Deut 33. résszel, amely már mutatja az idő múlásával együtt járó változást a törzsek életében. – Sorrendben először Lea fiait jellemzik ezek a mondások, aztán a szolgálóknak és végül Ráhelnek a fiai kerülnek sorra. Az egyes mondásoknak nemcsak a tartalma, hanem a terjedelme is utal a Jákób-fiaktól eredeztetett törzsek fontosságára.

A 3–4. a legidősebb testvért, Rúbent szólítja meg, aki elsőszülöttségénél fogva kiváltságos lehetett volna, de kiváltságát eljátszotta, amikor „apja ágyába lépett”. Emlékeztet ez a mondat a 35:22 rövid följegyzésére (lásd ott). Rúben erőszakos és szégyentelen tettének jelképes szavakba foglalt ítélete itt hangzik el. A „kiáradt víz” lehet a gátat nem ismerő indulat jelképe, de lehet szexuális jelkép is. A honfoglalás után a Jordántól keletre letelepült Rúben törzse lassan eljelentéktelenedett, elapadt, mint a parttalanul szétterülő víz.

5–7 v. „Simeon és Lévi testvérek” – ez a megállapítás valami közös emléket idéz velük kapcsolatban, hiszen nemcsak ők ketten voltak egy anyától való teljes testvérek. A 6b v. fejezi ki jelképes szavakkal a közös emléket: ők voltak azok, akik a hugukat, Dinát ért gyalázat miatt véres bosszút álltak Sikem városán (34. rész). Jákób akkor is haragudott rájuk (34:20), itt pedig szinte ítéletes következményként jövendöli meg e két törzs majdani feloszlását. Simeon törzse a honfoglalás után hamarosan összeolvadt a hatalmasabb Júdával, Lévi törzse pedig szétszéledt az egész országban. A baljós mondat a lévitákon mégis úgy teljesedett be, hogy bár törzsi területet nem kaptak, ehelyett az Úr szolgálatának a kiváltságát kapták osztályrészül: az Úr lett az ő örökségük. (Olv. Deut 33:8–11.) 8–12. v. A Júdáról szóló mondás terjedelem és tartalmi súly tekintetében a legfontosabb. Júda neve kapcsolatban áll a „magasztalás” héber kifejezésével (vö. 29:35). Az ő múltjáról már nem beszél Jákób, annál inkább a jövőjéről, törzsi kiváltságáról, uralkodó helyzetéről, színes jelképes nyelven. A bibliai szimbólumok közül egyik legismertebb a ragadozó oroszlán képe (pl. Num 23:24; 24:9; Jel 5:5), az erőnek és a győzelemnek a kiábrázolásaként. A királyi pálca viszont az uralkodásnak, végül a szőlő és a bor az életnek és a bőségnek a jelképe. Mindezek nem Júda személyére utalnak vissza, ő a József-történetek során csak egyszer szerepel, mint testvéreinek a szószólója (44:14–34). Előre mutat azonban a mondás a történeti Júda törzsének, majd Júda országának a vezető szerepére, amelyben Dávid uralkodásától kezdve dinasztikus királyság volt, egy ideig hódító politikát is folytatott. Majd amikor nagyhatalmi helyzete aláhanyatlott, akkor egy eljövendő dávidi uralkodóra irányultak a nagy jövő váradalmi, a király-messiási próféciák vonalán. Az utókor a Júdáról szóló itteni orákulumnak egy pontját szintén messianisztikusan értelmezte, a 10. v. rejtélyes Siló-mondását. A Siló név értelmezése bizonytalan, bár rengeteg megfejtési kísérlet történt a magyarázatára. Talán egy ősrégi asszír méltóságnévvel függ össze, vagy éppen a Jeruzsálem név Sálém alkotórészének (vö. 14:18) alapgyökével. Csak annyit mondhatunk bizonyosan, hogy régtől fogva messiási értékelésű név, összekapcsolva a hatalom és bőség olyan korszakával, amelyben nemcsak Izráel törzsei, hanem a „népek” fölött is uralkodói kiváltsága lesz Júdának. – A „szőlőtőhöz köti szamarát” kifejezés magában véve szintén rejtélyes. A szőlőtő a bőségnek és a békének a jelképe (Mik 4:4; Zak 3:10); természetes valóságában lugasszerű gondozásával szinte fa vastagságúra is megnőtt, úgyhogy hozzá lehetett kötni egy állatot; a szamár pedig lovagló állat volt, előkelő emberek is használták e célra (Bír 10:4), a későbbi időben a lovon ülő vezér alakja a harc jelképezője volt, a szamáron jövő pedig a békességes úton járóé. Csak a szavak párhuzamából lehet gondolni arra, hogy Zak 9:9 tekintettel volt e 49:11. versre.

A 13. v.-sel rövid mondások kezdődnek, amelyeknek személyes vonatkozásuk már egyáltalán nincs, hanem a Palesztina északi területén letelepült törzseket tartják szem előtt, tartalmuk a bírák és a korai királyság viszonyaira jellemző. A 13. v. Zebulon törzséről szól annak földrajzi elhelyezkedésére vonatkozik. E törzs ugyan nem egészen a tengerparton lakott, de ez nem jelenti azt, hogy népe ne használhatta volna fel a közeli tengerpart által nyújtott foglalkozási lehetőséget különböző kikötőkben vállalva hajószolgálatot, Akkótól egészen Szidónig.

14–15. v., „Issakár nagycsontú szamár” – mondja a következő kijelentés, ami magában véve még nem volna megszégyenítő, vagy nevetségessé tevő. A mondás lebecsülő jellege abban áll, hogy Issakár törzse, amelynek a hasonlat szerint volt teherbíró ereje, tunya maradt, szolgai szerepre vállalkozott. A honfoglalás után a Jezréel-síkságán magukat még jó ideig erősen tartó kánaáni őslakók közvetlen szomszédságában alárendelt helyzetbe került.

16–18. v. Dán törzséről két mondást is olvashatunk, és ez nem véletlen: A honfoglaláskor a legmostohább hely Dánnak jutott annyiban, hogy közvetlenül a szomszédságukba települtek a harcias, terjeszkedő szándékú filiszteusok. Dán népe egy darabig állta a harcot. Egy-egy olyan „viperacsípés”, amilyen volt Samgar bíró hőstette (Bír 3:31), vagy a roppant energiájú Sámson vállalkozásai, erős visszaütések voltak a filiszteus támadásokra. Dán törzse végül mégis megunta a zaklatott helyzetet és elvándorolt messze északra (Bír 18. rész). Érdekes, hogy Debóra éneke Dánt még azért feddi, hogy „hajóinál időzik” (Bír 5:17), ez tehát még az első lakóhelyükre utal, ahhoz tatozott ugyanis Jáfó kikötője (Józs 19:46). Viszont Mózes áldásai „básáni oroszlánhoz” hasonlítják (Deut 33:22), tehát már északon tudják ezt a törzset, ahol aztán háborítatlanul élhetett (vö. Bír 18:7.10) és „ítélhette népét”. A Dán névben benne levő „ítél” jelentést lásd a 30:6 magyarázatánál. – E kettős orákulumból a 16. v. tehát Dán későbbi helyzetére, a 17. v. pedig a korábbi szituációjára utal. – A 18. v. közbevetett „imádságos lélekzetvétele” valószínűleg független a Dánról szóló mondásoktól; az egész kijelentéssorozat közepén álló egyszerű fohászkodás.

19. v. Gád törzse a Jordántól keletre telepedett le Gileád területén, meglehetősen exponált helyen, ahol a szomszédos népekkel (Móáb, Ammón), meg a puszta felől támadó beduinokkal sok nehéz harca volt. (Ilyen pl. a Jefte idejében vívott háború. Bír. 11. rész). Jákób mondása a gúd, illetve gádad gyök különböző alakjaival és származékaival képez remek szójátékokat, amelyeket magyarul csak hozzávetőlegesen lehet visszaadni: „Gádot (a martalékot) martalócok marják, de ő a sarkukba mar”. Az egész a Gád törzse sok támadásnak kitett helyzetét jellemzi.

A 20. v. Ásér, a „boldog” törzs (vö. 30:12) legközelebb feküdt a tengerhez, helyzetét mégsem a tenger közelsége határozta meg, mivel a Bír 1:31 őszinte közlése szerint a kikötővárosok mindvégig föníciai kézen maradtak. Ásér gazdagságának az alapja az volt, hogy kitűnő termőtalajon folytathatott földművelő munkát és produkálhatott „királyi csemegéket”.

21. v. A Naftáliról szóló mondásnak az első fele, mint hasonlat onnan érthető, hogy azon a területen volt honos Galileában egy szarvas, illetve dámvadfajta. Hogy a második sor tartalma a „szép szavakkal” mire vonatkozik, nem elég világos. A Septuaginta a szarvashasonlat helyett tölgyfát említ, amely szép ágakat növeszt; a fordításbeli eltérést néhány betűváltoztatás adja.

22–26. v. A Jákób-mondások második terjedelmes szakasza a Józsefre mondott áldás. Feltűnő, hogy miután a 48. részben Efraim és Manassé már két külön törzsatyaként volt bemutatva, ez az áldás visszatér magához Józsefhez. Az utolsó sor úgy beszél róla, mint aki a testvérek között „megszentelt”, vagy más szóval testvéreinek az ékessége, köztük a legkiválóbb (a héber szövegben: názir). Ez az egyetlen egyéni vonás, amely részben visszamutat József egyiptomi helyzetére, aki előtt testvérei leborultak és aki gondoskodott róluk. Egyébként ez a mondás is a későbbi századok felé mutat, „József házának” a kiváltságos szerepére Izráel történetében. Maga az áldás két fő motívumból tevődik össze. Egyik a víz mellé ültetett fa ismert jelképe (Zsolt 1:3 stb.), mely a bővölködő élet kiábrázolója. Ennek kiegészítése a 25. v.-től kezdve a termékenység áldása olyan jelképes ábrázolásban, mintha a fák, növények gyökere közvetlenül a föld alatti óceán (ez a „mélység”, héberül tehóm megfelelő értelme, vö. Gen 1:2) vízéből táplálkoznék; párhuzamosan említi az áldás az állatok bőséges szaporodását is. Ez a részlet szinte Izsáknak a Jákóbra mondott áldását plántálja tovább (olv. 27:28). Az áldás közepébe azonban bele van ékelve egy harci motívum is: Józsefet háborgatják ellenségei, de ő szilárdan megáll velük szemben. (A 24. v. első szavai vélhetőleg azt fejezik ki, hogy „íja állandóan harcrakészen, felajzva van”). – Kiváltságos helyzet, gazdag élet, győzni tudó harci készség – ezek József áldásának a jövőbe mutató fő gondolatai.

27. v. Utolsónak a Benjáminra vonatkozó kijelentést olvassuk. A „ragadozó farkas” jellemzés nyilván nem a megelőző fejezetekben szereplő féltett, elkényeztetett ifjúra, hanem a későbbi Benjámin törzsére vonatkozik. A hasonlat a törzs harciasságára utal, bár ez nem mindig dicső fegyvertényekben nyilvánult meg (pl. Bír 19–20. rész). Viszont ebből a törzsből származott az első izráeli király, Saul és e mondás valószínűleg Saul korának a kemény harcaira céloz.

A befejező 29–33. versekben Jákób végakarata és halála van leírva. A végakarat ugyanaz a rendelkezés amit 47:29–30-ban olvashatunk, csak itt (P fogalmazásban) részletesebben van kifejezve az az óhaj, hogy Jákób a makpélai sírban akar nyugodni ősei mellett. Végül egy rövid mondat szól Jákób haláláról.

1 Móz. L. RÉSZ - 1 Móz. 50,1–14. Jákób eltemetése.

Az elbeszélés szünettartás nélkül folytatja Jákób meggyászolásának és eltemetésének a leírását. Az elsiratásnak első személyes aktusa után József parancsot adott apja holttestének a bebalzsamozására, amire szükség volt, ha el akarták szállítani Kánaánba. A bebalzsamozás különben Egyiptomban előkelő körökben általános, nagy szakértelemmel végzett (bár drága) eljárás volt, valóban hosszú ideig, 30–40 napig is eltartott. A holttestet felnyitották, a belső részeket kivették s helyükbe különféle konzerváló anyagokat tettek, majd az egész testet hosszabb időn át nátronban tartották, hogy a bőr is átitatódjék a tartósítószerrel, végül vászonpólyába tekerték és a test alakjára formált fakoporsóba tették. – Az igazi elsiratás, meggyászolás Egyiptomban jobban, mint másutt, igazán nagyszabású szertartásossággal történt. A hozzátartozók, sőt fogadott siratóasszonyok napokon, heteken át keservesen siratták a meghaltat, fölemlegetve emlékezetes tetteit. A hetven napos gyász – időtartamában – fejedelmeknek kijáró gyásztisztességadás volt.

A gyászidő letelte után József a fáraó engedélyét kérte apjának tett fogadalma beváltásához. Feltűnő, hogy Jákób szavait így idézi: „az én síromba temess, amelyet Kánaán földjén ástam magamnak”. Ennek alapján Jákób sírjával kapcsolatban külön tradícióra gondolnak a magyarázók, a makpélai tradícióval azonban összhangba hozható ez a kijelentés, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen családi temetőhelynél újabb és újabb sírboltot vagy kamrát kellett készíteni az új halottnak. – Óriási gyászkíséretben vitték el Jákób holttestét, amelyben ott voltak a hozzátartozókon kívül a Józseffel barátságban levő egyiptomi emberek is. (Az „összes” jelző esetenként csak annyit jelent, hogy „sok”, így a 7. v.-ben is, ami ilyen értelmezéssel is elég sokat mond.)

A 10–11. v. egy különleges helyi hagyományhoz fűződik. Egy Góren-Háátád (= tüskés bozóttal körülkerített szérű) nevű helynél megállapodtak és – az Izráelben szokásos – hétnapos gyászünnepet rendeztek. Ez az újabb gyászszertartás bizonyára a Kánaán határára érkezéskor került sorra; a helyet Ábél-Micraimnak nevezte el a hagyomány, az ’ábél nevet azonosnak véve az ’ébel = „gyász” szóval. Helynevekben viszont az ’ábél szónak más jelentése szokott lenni: „patak, vízfolyás”. Az Ábél-Micraim ilyenformán „Egyiptom patakját” jelentené s talán más néven ugyanaz a kis patak, amelyet néhol Palesztina déli határvonalának nevez az Írás (Num 34:5 stb.). Nagyobb nehézséget jelent az, hogykét ízben is ki van téve az a helymeghatározás, hogy „a Jordánon túl”, ami általában a Jordántól keletre eső területet szokta jelölni. Ez viszont azt jelentené, hogy az Egyiptomból egyenesen Kánaánba, Hebrónba vívő út helyett egy nagy kerülőt tett volna József karavánja, megkerülve délről a Holt-tengert. Nem lehetetlen, hogy itt a „Jordánon túl” kifejezés egy későbbi helymegjelölés, ahol talán a szöveg kiegészítője arra gondolt, hogy a pusztai vándorlás során József holttestét is ezen az úton hozták Kánaánba.

1 Móz. 50,15–26. József nagylelkűsége testvéreihez. Halála.

A 15–21. vers bizonyos mértékig párhuzamos a 45:1–7-ben leírtakkal, ahol József megismertette magát testvéreivel és rámutatott Isten utainak csodálatos voltára. A testvérek először akkor is megijedtek, félve József bosszújától. Itt is úgy tünnek fel, mint akikben ez a félelemérzés nem oldódott fel, sőt kiújult apjuk halála után, mert arra gondoltak, hogy József csak apjukra való tekintettel bánt irgalmasan velük. (Vö. 27:41.) Kegyes csalással úgy fordultak tehát Józsefhez, hogy apjuk utolsó kívánsága volt, hogy József bocsásson meg testvéreinek. Megalázkodásuk, leborulásuk József előtt ismét a 37. rész álmaira emlékeztet, ezzel is szimmetrikussá téve a József-történet elbeszélését. József válasza Isten csodálatos terveire és tetteire mutat rá, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, „hogy sok nép életét megtartsa” (20. v.). Egy evangéliumi értékű szó ez, amely kifejezi, hogy mennyire kikutathatatlanok Isten útjai és mennyivel magasabban járnak az ő gondolatai az embereké fölött. A megváltó gondviselés hitének a nyugvópontjára vezet el így végül is a szentíró.

A befejező 22–26. v. József élete végéről szól. Boldog öregkorának jellemzője az, hogy megláthatta unokáit, dédunokáit is. A száztíz év pedig egyiptomi vonatkozásban a teljes életnek a szimbolikus száma. Józsefnek is az volt a kívánsága, hogy az ígéret földjén temessék el, ez azonban nem teljesedhetett azonnal, mint Jákób esetében, hanem csak az exodus és a honfoglalás után (vö. Ex 13:19; Józs 24:32). Ezzel ér véget a Genezis, hogy József utolsó szavaival egyben rá is mutasson a később történendőkre: „Isten fölvisz benneteket arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak” (24. vers).