1 Móz. XXIV. RÉSZ - 1 Móz. 24,1–9. Ábrahám gondoskodása Izsák házasságáról.

A 24. rész egy hosszabb összefüggõ novella, amelynek egyetlen témája az, hogy ábrahám hogyan gondoskodott Izsák számára hozzá való feleségrõl. E gondoskodásnál nem azon a régi társadalmi szokáson van a hangsúly, hogy az apa választja meg fiának az élettársát, hanem más, az Ábrahám kiválasztásának történetébõl megérthetõ lelki motívumokon. Ábrahámot kihívta Isten régi lakóhelyérõl azzal a céllal, hogy Kánaán földjén lakjék, amelyet majd utódai birtokolni fognak. A kitûzött célhoz azonban nem tartozott hozzá, hogy Ábrahám utódai összekeveredjenek, és beleolvadjanak Kánaán népességébe. A 23. részben láttuk, hogy Ábrahám még haló poraiban sem akart a kánaániakkal egy sírban feküdni, az életben még kevésbé kívánta a keveredést. Ez a magatartás típusa azoknak a késõbbi törvényeknek, amelyek Izráel népe számára megtiltják az összeházasodást a kánaáni lakossággal, elsõsorban azért, hogy azoknak a természetimádó és erkölcsileg feslett kultusza meg ne zavarja az Úr tiszteletének tisztaságát (Ex 34:16). Ábrahám ezért visszatekint Mezopotámiába, ahol rokonsága maradt és onnan kíván feleséget hozatni Izsák számára. Hozatni – mert azt sem akarja, hogy a fia visszaköltözzék Mezopotámiába; neki is itt kell maradnia az ígéret földjén, ha jövevényként is.
Erre a feladatra, a menyasszonyhozásra, az élemedett korú Ábrahám nem vállalkozhatott, ezért leghûségesebb szolgáját, talán a 15:2-ben említett damaszkuszi Eliézert választotta ki. Bizalmi feladat volt ez, nemcsak intim családi megbízatásban kellett eljárni, hanem drága értékeket is kellett õrizni és kezelni, s a menyasszonynak, illetve családjának átadni. Azt mutatja ez, hogy a pátriarchális korban lehettek igen hûséges és éppen ezért igen megbecsült szolgák. Az úr és szolga közti viszony az Ószövetség korában is lehetett – éppen olyan hitre tartozó kérdésekben, amilyenrõl e fejezetben van szó – meghitt, emberséges, sõt elõremutató arra az idõre, amikor Pál azt mondja, hogy Krisztusban megszûnik az úr és szolga közti különbség. Ábrahám mindamellett megeskette szolgáját arra, hogy hûségesen fog eljárni megbízatásában. A „csipõje alá” tett kézzel mondott eskü, a kifejezés eufemisztikus fogalmazása mellett is arra irányítja a gondolatot, hogy az Ábrahám ágyékából származott (15:4) utód további sorsáról, a következõ generációkról lesz szó; maga a szokás és az idézett kifejezés is igen régi eredetû. – A továbbiakban meglátszik az, hogy Ábrahám és szolgája között nem a társadalmi helyzet jelentette a nagyobb különbséget, hanem a hitbeli készség. Míg a szolga fontolgatott, hogy mi történjék akkor, ha az események nem urának a tervei szerint alakulnak, Ábrahám meggyõzõdéssel vallotta, hogy az Úr „elküldi angyalát” szolgája elõtt, egyengeti útját, hogy célhoz érjen. Az ezt tartalmazó 7. v. az egész szakasz legfontosabb verse: a hitbeli meggyõzõdést alátámasztja a hitvallásszerû emlékezés arra, hogy maga az Úr indította el Ábrahámot a kiválasztás útján, amelynek végül is Kánaán birtokba vételéhez kell vezetnie.
1 Móz. 24,10–27. Ábrahám szolgája találkozik Rebekával.
A nagy úthoz nagy felkészülés kellett: egész kis karaván élén indult el Ábrahám megbízottja, magával vive az útravalón kívül a majd átadandó ajándékokat (22.53. vers). A nõsülés során amugy is szokás volt a leány családjának ajándékot adni. Ábrahámtól pedig „fejedelmi” ajándék járt rangjánál fogva is, igényeibõl következõen is. – Az út célja messze északra volt, jóval túl Damaszkuszon, az Eufrátesz nagy felsõ kanyarulatában. Az Ószövetség Arám-Naharaimnak, azaz a „két folyó közt” fekvõ arám területnek nevezi ezt a vidéket. (A kifejezés második felének megfelel az akkád Naharina név, összefügg vele a Náhór s a Hárán név is; végül a két folyó közét jelenti a görög Mezopotámia szó. (A megjelölt cél Náhór városa; Náhór a Biblia szerint Ábrahám testvére (11:27; 22:20), a név ókori szövegekbõl városnév gyanánt ismert.
Ábrahám azt mondta, hogy az Úr majd elküldi angyalát, hogy az megmutassa, hová kell a szolgájának mennie és ki lesz Izsák jövendõ felesége. Ábrahám szolgája ezt egy mechanikus, de az õ hite által szentnek tartott módon igyekezett realizálni. Isten ujjmutatását kérte egy elõre eltervelt lehetõséggel kapcsolatban: a városon kívül levõ kút mellett várakozván, az a leány, aki kérésére inni ad, sõt kéretlenül a tevéit is megitatja, az legyen az Izsáknak rendelt lány. Mechanikus dolog ez, ahogyan az Ószövetségben nem egyszer találunk más, látszólag a véletlenre bízott eljárásokat is (pl. a sorsvetés), amelyeket ma nem volna helyes minden további nélkül alkalmaznunk. Mégis gondoljuk meg, hogy ez a szolga, mielõtt leült volna, hogy várja a „jó szerencsét” imádkozott és hittel várta, hogy Isten megmutatja akaratát.
A keleti városkép csendéletéhez hozzátartozott, hogy estefelé jöttek ki a kúthoz vagy forráshoz a városbeli lányok, vállukon hatalmas cserépkorsókkal, hogy vizet vigyenek. A kút mellett itatóvályú is volt, ahol az állatokat szokták megitatni. Itt történt a találkozás, a szolga által eltervelt módon, Ábrahám egyik unokahugával, Rebekával. Õ volt az a lány, aki készséggel adott vizet a szomjazó utasnak, sõt állatainak is. A próba annyival inkább is jól elgondolt terv volt, mert bár sokat jelentett az, hogy az Izsáknak viendõ menyasszony szép arcú és hajadon leány, de nem kevésbé volt jelentõs az, hogy jószívû és szolgálatkész is legyen, akinek a lelke is szép és aki tud jó élettárs is lenni.
Figyelemre méltó még a szolga magatartásában, magának és ügyének az Istenre bízásban, hogy elõbb ajándékozta meg az Istentõl megmutatott leányt és csak azután kérdezõsködött felõle. Annál nagyobb volt az öröme, amikor megtudta, hogy Ábrahám közeli rokonára talált. Szinte természetes az erre következõ hálaadó imádság, amely a szakasz elején álló könyörgéssel szent szimmetriában fejezi be a történetnek e részletét. 1 Móz. 24,28–67. Rebeka feleségül megy Izsákhoz.
Rebeka hallva a csodálatos idegen beszédét, imáját, látva a drága ajándékokat meglepetve futott haza, hogy elmondja, mi történt. Egészen meglepõ itt az a szóhasználat, hogy „anyja házához” ment, a továbbiakban pedig a bátyja, Lábán hívja meg a házhoz a vendéget s anyjával együtt õ tárgyal Rebeka férjhez adásáról (53., 55. v. – egyetlen kivétel a szövegkritikailag megkérdõjelezhetõ 50. v., amely Betúélt is említi). Ezek a jellegzetességek ugyanis a matriarchális társadalmi képhez illenek s így ez a történet egy egészen ritka bibliai emléke e régi társadalmi formának.
E formai jellegzetességnél nevezetesebb a tartalom, az idegen utas õszinte vendégül hívása és látása. Ennek során Ábrahám szolgája hosszadalmasan elmondja urától kapott megbízatását, majd a város melletti forrásnál történteket. Az ismétlõdés epikai törvényének hívják az ilyen ismételgetéseket (például jól ismertek a babilóni vagy a rasz-samrai eposzokból), jelentõségük pedig az, hogy kiemelik, jól emlékezetbe vésik a fontos eseményeket.
A hosszadalmas elbeszélés itt a 49. vers kérdéséhez szolgált hátterül: Engednek-e Rebeka hozzátartozói Ábrahám kérésének? A föltett kérdésre a válasz egészen rövid (50. v.): Ha az Úr intézte így a találkozást, arra nem lehet mondani „se jót, se rosszat”, azaz nincs mit hozzáfûzni; ahol õ megmutatta akaratát, ott az embernek csak engedelmeskednie lehet. Rebekát készek elbocsátani hozzátartozói, hogy a távolba szakadt rokon felesége legyen.
Ezután már hiába a kedélyes vendégeskedõ szándék, Ábrahám szolgája tele van türelmetlenséggel, mert tudja, hogy ura is nehezen várja otthon, hogy megtudja, mit végzett õ. Ezért sietteti az indulást, és az udvarias házigazdák ezúttal kérdezik meg elõször Rebekát, hogy kész-e az elmenetelre s amikor õ igent mond, akkor áldással bocsátják el. Ez az áldásmondás olyan kedves jellemzõje a bibliai történetnek, mert kifejezi a szeretetet és az Isten oltalmába ajánlást. A Rebekára mondott áldás két kívánságot fejez ki: legyen nagy néptörzs õsanyja, utódaiból pedig váljék bátor, szabad nép.
Amennyire hosszadalmas a 28–60 v. elbeszélése, olyan rövid és töredékes a befejezés. Legmeglepõbb, hogy nincs elbeszélve az Ábrahámmal való találkozás; azután bizonytalan néhány szónak a jelentése (pl. az, hogy Izsák „imádkozni” ment ki a mezõre, 63. v.). Mégis világos, hogy a szentíró még azt az egyetlen szemléletes mozzanatot akarja kidomborítani, hogy hogyan találkozott Izsák és Rebeka, majd hogyan lettek házastársak. A szemérmes tisztesség kívánta meg, hogy Rebeka elfátyolozza az arcát – ami egyébként nem volt a nõkre általánosan kötelezõ. Nincs leírva, hogy milyen mennyegzõt tartottak, ehelyett a maguk tömörségében sokkal többet mondanak ezek az egyszerû szavak: Izsák elvette Rebekát, az a felesége lett, és Izsák megszerette õt. Ez a szeretet végül megvígasztalta Izsákot az anyja elvesztése fölött érzett bánatából. A szeretetre vágyó férfinak két asszony jelent mindennél többet: az anya és a feleség; az elsõnek az elvesztését a második tudja csak kárpótolni.
1 Móz. XXV. RÉSZ - 1 Móz. 25,1–18. Ábrahám élete vége.
Ábrahám történetének a végén néhány összegezõ leírást találunk. Ezek közé tartozik az, hogy feleségül vette Keturát is. Ez az esemény nem feltétlenül Sára halála után következõ „második házasság”. A 6. v.-bõl láthatóan Ketura is ugyanolyan másodrangú asszony volt, mint Hágár, lehetett tehát még Sárával egy idõben Ábrahám asszonya. Ez a megjegyzés az életkor problémájának a fölvetését teszi szükségtelenné. Ehelyütt a „gyermekek” felsorolása sem individuális jelentõségû. Ketura fiai arab törzseket képviselnek. Egy leszármazási mellékág található itt, amely nem üdvtörténeti jelentõségû, csupán számon tartja a távolabbi néprokonságot. Individuális vonásokkal csak az 5–6. v. ábrázolja az Izsákkal (Izráel õsével) való rokonságot, hangsúlyozva azt is, hogy „ajándékot” ezek a gyermekek is kaptak, de az igazi örökös Izsák maradt (áldást kapott Ézsau is, de az már jóval kevesebbet tartalmazott, mint a Jákóbnak adott áldás, 27:27 skv. és 39. skv.). Üres kézzel senki sem távozott az atyai háztól, jelképesen mondva, egy nép sem nélkülözte Isten gondviselését, az üdvtörténeti örökség azonban Izsáké és utódaié maradt. – Ezek a „gyermekek” aztán eltávoztak a szülõi háztól Kelet földjére, amely általános megnevezés, jelentheti a délkeleti arab törzsek lakóhelyét csakúgy, mint az északkeleti arám területeket (vö. 29:1).
A 7–11. vers Ábrahám halálát és eltemetését mondja el. „Szép öregkorban” halt meg, „betelve” az élet sok ajándékával. Ezek közé tartoztak Isten áldásásai és ígéretei is, amely ígéretek egy részét látta teljesedni Izsákban, a többit pedig látta hitben, ahogyan azok majd teljesedni fognak egészen a Krisztus „napjáig” (Jn 8:56).
Végül a 12–18. vers összegezése Ismáel leszármazottait nevezi meg, ahol a személynevek mögött ismét arab törzseket is kell látnunk; ezt a kollektív értelmet tükrözi a 16. vers szóhasználata is, amely falvakról és sátortáborokról beszél. Sátorozó, rabló nomádok voltak ezek a néptörzsek, amelyeknél a nomád sorsszerûség nem az örökös vándorlásban áll, hanem abban, hogy állandó ellenségeskedésben vannak szomszédaikkal (vö. 16:12). E törzsek tartózkodási területe jobbára a Sinai-félsziget.
1 Móz. 25,19–34. Ézsau és Jákób.
Ábrahám leszármazottainak a mellékágát letárgyalva, Izsák utódaira tér át a szentíró. A bevezetõ versekben a Papi Író sematikus összefoglalásában egy jellegzetes eltérés van a 24:10-hez képest: Rebeka származási helyét Arám-Naharaim helyett Paddan-Arámnak mondja a leírás. Földrajzilag az eltérõ elnevezés nem jelent különbséget. A paddán szó jelentése a párhuzamba vonható sémi nyelvek alapján: „mezõ”. Az összetett szó értelme tehát: Arám mezeje (vö. Hós 12:13).
Itt van a helye annak, hogy egy irodalomkritikai kérdést érintsünk. A Jákób- és József-történetekben igen gyakran két hagyományvonal szövõdik össze: a szokásos elnevezés szerint a Jahvista és az Elóhista író által feldolgozott tradíció. Ez a körülmény néha kisebb-nagyobb egyenetlenségeket okoz a bibliai szöveg olvasásánál. Persze nem az a célunk, hogy az egyenetlenségeket kihangsúlyozzuk, azonkívül azt is meg kell mondanunk, hogy az esetenként látható kettõs vonal ellenére sem lehet különválasztani pl. egy önálló elóhista elbeszélést. Úgy érezzük, hogy az Elóhista külön hagyományanyaggal kiegészítette és átdolgozta a jahvista alapiratot. A magyarázat céljának pedig továbbra is azt tartjuk, hogy a mai formájára kiegészült elbeszélést értelmezzük, mint a Szentírás egyértelmû üzenetét.
A 21–34 v.-ben levõ elbeszélés tulajdonképpen két szakaszra oszlik: Ézsau és Jákób születésének (21–26 v.) és Ézsau elsõszülöttségi joga eladásának (27–34 v.) az elbeszélésére. A két szakaszt azonban összefonja egyes jellemzõ szavaknak a variált elõfordulása. Egyébként is olyan történet ez, amelyet csak az eredeti héber szavak alapján tudunk kellõképpen értékelni, sokszor súlyos tartalmú szójátékai miatt.
A pátriarcha-történetek többször ismétlõdõ motívuma a feleség meddõsége. Rebekának is éveken át nem született gyermeke, majd csak sok imádság után jött el ennek az ideje. Akkor viszont duplán jött az áldás, az anyának ikrekre volt kilátása, de nehezen hordta ki õket. Nehéz órái során egyszer arra is rászánta magát, hogy „megkérdezze az Urat”. Ez a kifejezés más bibliai történetekbõl is ismert (pl. 1Sám 14:37; 23:9 skv.), de azokban többnyire olyan kérdések vetõdnek fel, amelyekre a sorsvetéssel nyert igen vagy nem válasz ad eligazítást. Az itt nyert kijelentés hosszabb mondat, amelyet kaphatott Rebeka álomban (valamely szent helyen nyert álombeli kijelentés az incubatio, vö. 28:11 skv.), vagy egy prófétai tehetségû embertõl; tartalma az, hogy ikrei egy-egy nagy nép õsei lesznek, e népek ellenkezésben fognak élni egymással, de a kisebbik, a fiatalabbik fölébe kerül a másiknak. – A két gyermek volt Ézsau és Jákób, a tõlük származó népek pedig Edóm (30. vers) és Izráel. A gyermekek története születésüktõl kezdve utal az említett két nép történeti helyzetére is.
Az ikrek megszületésekor az elsõ gyermek, Ézsau, „vöröses” barna bõrûnek és „szõrös” testûnek született. A „vöröses” szó héberül ’admóni, benne van az Edóm név, a „szõrös” héber megfelelõje pedig szé’ár, összefügg a Széir hegy nevével, amely hegyvidék az edómiták hazájában volt. – A szójátékok folytatódnak; a második gyermek az elõbb születettnek a „sarkába” kapaszkodva jött a világra, mintha vissza akarta volna amazt húzni. A „sarok” szó héber megfelelõje ’ákéb, összefügg a Jákób névvel, amelynek ugyan van egy másik bibliai etimológiája is (27:36), itt azonban az erõszakos, az elsõbbségért küzdõ mozzanat fejezõdik ki (vö. Hós 12:3). A felnõtt Ézsau és Jákób jellemzését a 27–28. vers adja: Ézsau a kóbor vadászember típusa, Jákób a sátorozó pásztoré. Sorsuk különbözõ, mert a vadász ki van téve a szerencsének: attól függ, hogy jóllakhatik-e vagy sem, hogy ejt-e el vadat. Egy balszerencsés napon kiéhezve jött haza Ézsau és látva, hogy Jákób jóízû ételt fõzött, kész volt azért odaadni az elsõszülöttségi jogát, pedig csak egyszerû lencsefõzelék volt a megkívánt „vöröses” színû étel. (A „vöröses” szó itt héberül ’ádóm, ismét összecseng az Edóm névvel). – Az ókori világban az elsõszülöttségi jog többek közt azt jelentette, hogy a testvérek közt felosztandó örökségbõl az elsõ fiúgyermeknek két rész jutott (Deut 21:15–17), azonkívül a különleges atyai áldás révén vezetõ, parancsoló szerep illete meg a testvérek között (27:29). Az életét naponta kockára tevõ Ézsau lebecsülte ezt a számára bizonytalannak látszó jogot s csak késõbben bánkódott és haragudott az elvesztésén. Jákób részérõl viszont már itt ellenszenvesnek tûnik, hogy így kihasználta a helyzetet; a szerepcsere azonban bekövetkezett ténnyé vált s megfelelt annak az eleve elrendelõ isteni szándéknak, amely prófétai fogalmazásban úgy hangzik, hogy „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyûlöltem” (Mal 1:2–3).
1 Móz. XXVI. RÉSZ - 1 Móz. 26,1–35. Izsák története.
Ebben a fejezetben összesûrítve találunk majd mindent, ami Izsákkal történt élete során. Az elbeszélt történetek nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket Ábrahámmal kapcsolatban is olvashatunk. Magyarázatukat ezért itt rövidre fogjuk, utalva a megfelelõ variáns elbeszélésekre.
Az 1–11. vers hasonló a Gen 12:10–20-ban, illetve a 20. részben elbeszélt történethez. A különbség az itteni változat javára az, hogy Izsák hazudik ugyan, amikor Rebekáról azt mondja, hogy a huga, az asszonyt azonban nem viszik idegen ember házába. „Nevetgélésük” (8. vers) még egyszer kapcsolódik az Izsák név jelentéséhez (olv. 21:1–8-nál), ez a talán jelképes, eufém kifejezés (vö. Ex 32:6) jelzi, hogy kiderült róluk, hogy mégiscsak házastársak; veszélnyek különben nem voltak kitéve.
A 12–22 v. Izsák küzdelmeit részletezi, amelyeket a létfontosságú kutak birtoklásáért kellett folytatnia. Ez volt az alapja Ábrahám beér-sebai külön szerzõdéses kikötésének is (lásd 21:25–31-nél). Az ábrázolás azonban némileg más. Izsák szinte nem is egy generáció, hanem egy társadalmi fejlõdési fok távolságában áll Ábrahám fölött. Õ már az a fajta félnomád ember, aki ha hosszabb idõn át tartózkodik egy helyen, akkor az állattartás mellett szánt-vet is (12. vers) – ez a közvetlen átmenet a véglegesen letelepülõ, földmûvelõ életformához. Közben azért Izsáknak odább-odább kellett vándorolnia a bennszülött lakosság zaklatása miatt. (A „filiszteusok” elnevezés anakronisztikus voltához olv. a 21:22–34 magy. utolsó mondatát). A közben elhódított kutak elnevezése a sok helyrõl ismert naív etimológiák közé tartozik. Végül a Rehóbót nevû kút mellett sikerült háborítatlanul megtelepedni, ehhez fûzõdik az a szómagyarázat, hogy „tágas helyre”, ritkán lakott területre akadt Izsák és népe (22. v.).
A 26–31. v. ugyanolyan barátsági szerzõdést ír le, aminõ a 21:22 skv.-ben olvasható. Itt is megjegyzendõ, hogy az idegeneknek is „meg kellett látniuk”, hogy Izsák az Úr áldott embere (28–29. v.), éppen ezért respektálniuk kell.
A 26. résznek van két áldást tartalmazó részlete. A 3–5 v. megismétli az Ábrahámnak adott ígéreteket, a 24. v. pedig megmondja, hogy Izsák „Ábrahámért” örökli az ígéreteket, az Ábrahám hitéért, hûségéért és engedelmességéért.
Végül a fejezetet záró 34–35. versek arról szólnak, hogy Ézsau – szüleinek keserûségére – kánaáni nõket vett feleségül. Olyan vonás ez, amely mutatja, hogy Ézsau végleg megvetette azt a kiválasztási hagyományt és kötelességet, hogy Ábrahám utódai ne keveredjenek össze a kánaániakkal.
1 Móz. XXVII. RÉSZ - 1 Móz. 27,1–29. Jákób csalása.
A 25:29–34 elbeszélése szerint Ézsau, esküvel is megpecsételve, eladta elsõszülöttségi jogát Jákóbnak; ez azonban még nem volt befejezett ügy, hiányzott hozzá az apai jóváhagyás és áldás. Izsák azonban vagy nem tudott a két testvér megegyezésérõl, vagy nem volt hajlandó jóváhagyni azt. Az õ kedveltje továbbra is Ézsau volt, „mert ízlett neki a vad”, Rebeka viszont Jákóbot pártolta (25:28). Ezek a tényezõk játszottak közre akkor, amikor az atyai áldás megszerzésében is kijátszotta testvérét Jákób.
Az elsõszülöttnek járó és az örökösödést biztosító áldást Ézsaura öreg korában akarta ráruházni Izsák, amikor már látni sem tudott. Rebeka kihallgatta Izsáknak errõl folytatott beszélgetését Ézsauval, s a csalásnak az ötlete a fiát dédelgetõ Rebekától eredt. A beszélgetés arról szólt, hogy Izsák még egyszer jóízû vadpecsenyét akart enni és ilyen megelégedett lelkiállapotban akarta atyai áldását elmondani, nem bánva, ha aztán meghal is. (A „megelégedett lelkiállapotnak” a kifejezése ez a héber gondolkozásmódnak megfelelõ mondat: „hogy megáldjon téged a lelkem”). Rebeka vadasan elkészített kecskehúst bízott rá fiára, hogy azt vigye be apjához. Jákóbnak elõször aggodalmai voltak: õ sima bõrû, Ézsau azonban „Szõrös” (itt száír, összefüggését a Széir hegy nevével lásd 25:25-nél), ha apja fölfedezi a csalást, akkor áldás helyett átkot idéz magára. Leleményes anyja azonban a kecske szõrös bõrével beborította Jákób kezét és nyakát. Így bár Izsák észrevette, hogy „a hang Jákóbé, de a kéz Ézsaué”, mégis elhitte, hogy idõsebb fia áll elõtte és megáldotta. Maga az áldás a legszebbek közé tartozik a Genezisben. A mezõ illatát árasztó ruháról a gazdagon termõ föld jut Izsák eszébe, azzal áldja meg elõször Jákóbot, azután pedig „testvéreinek a parancsolójává” teszi. – Az áldás természetesen elõre néz, a messze jövendõbe; a föld termése, a gabona és a must már nem a nomád ember életéhez tartozik, a „testvérek” pedig a szomszéd rokon népek, amelyeknek Izráel a királyság korában valóban fölébe kerekedett. – A pátriarcha-történetekben azonban minden áldás és ígéret ilyen jövõbe nézõ és mutató, az Ábrahámnak adott elsõ áldástól kezdve (12:1–3) Jákób utolsó mondásáig (49. rész).
Ez utóbbi gondolattal kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy voltak – és lesznek – magyarázók, akik szerint e történetek és áldások Izráel késõbbi történeti viszonyaira vannak tekintettel s e viszonyokat vetítik rá a pátriarchák alakjára. Ez azonban csak féligazság, mert a pátriarchák korának a rajza nagyobb részben a Kr. elõtti II. évezred közepének a társadalmi viszonyait tükrözi; azonkívül történetüknek sok olyan mozzanata van, amely kollektív módon nem értelmezhetõ, csak személyesen. Mármost ha ezek az emberek csakugyan mint egyes személyek éltek, az elhívás, a kiválasztás tudatában, az ígéretekhez fûzõdõ komoly reménységben, akkor el lehet gondolni azt is, hogy Jákób nem csupán a nagyobb vagyon örökléséért küzdött és csalt, hanem az ígéretekért is, hogy a kiválasztás vonala õbenne és utódaiban folytatódjék tovább. Ez az egy gondolat menti Jákób csalását, amelyet különben morálisan elítélünk, követendõ példának nem állíthatunk, és amely miatt még neki magának is sokat kellett gyötrõdnie, míg meg nem kapta Isten feloldozását.
1 Móz. 27,30–46. Ézsau keserûsége.
Jákób csalása természetesen azonnal kiderült, amint Ézsau megjött a vadászatból. Izsák megrémült, Ézsau pedig kétségbeesett, amikor rájöttek, hogy Jákób csaló módon megszerezte az áldást. A 36. vers mondja ki ezt a megbélyegzõ névmagyarázatot, hogy Jákób „csaló” (a héber ’áqab ige = „megcsal”), amely aztán sokáig kísérte Jákóbot, volt idõ, amikor õ lett csalás áldozata. Feltûnõ és az áldások realitását nagyon komolyan vevõ lelkivilágból érthetõ meg az, hogy Ézsau kétségbeesve egyre azt hajtogatja, hogy „engem is áldj meg!”. Végül Izsák áldást mond rá (39–40 v.), amelynek a stilisztikai és gondolati szépsége akkor tûnik ki, ha összehasonlítjuk a 28–29. v.-ben Jákóbra mondott áldással. Csupa antitézis az ott mondottakhoz képest (a héber szövegben még nagyszerûbb az ellentétezés, mert csupán egy min fosztóképzõ segélyével történik). Az áldás végén egyetlen biztató ígéret van: „Ha nekifeszülsz, letöröd (testvéred) igáját nyakadról”. Példálózás ez is az Izráel és Edóm késõbbi történeti kapcsolatára.
Ézsauban aztán az elsõ kétségbeesés keserû bosszúvágyba keményedett. Csak apja halálát várta (addig nem mert öccse ellen támadni), aztán majd hamar tett volna róla, hogy Jákób ne vegye hasznát az elsõszülöttségi jognak. De a nehézkes, tettetni nem tudó ember a „magában” (szívében) eltökélt szándékot, hogy hogyan öli meg Jákóbot, kibeszélte s az tudtára jutott Rebekának, aki még egyszer segített kedvelt fiának abban, hogy túljárjon Ézsau eszén. Az elkerülhetetlennek látszó tragédiát úgy hárította el, hogy Jákóbot rábeszélte: meneküljön anyja mezopotámiai rokonságához. Ugyanezt a gondolatot pedig ügyes asszonyi fogással úgy fogadtatja el Izsákkal, hogy panaszkodott Ézsau kánaáni feleségei miatt, fölvetve a kérdést: mi lesz, ha Jákób is kánaáni nõt vesz feleségül?
A történet végén tehát kiderül, hogy csalással, hazugsággal lehet ugyan elõnyöket megszerezni, de a csalás visszaüt a csalóra is és más vonatkozásban is sok nehéz helyzetet teremt. Jákób megszerezte az áldást, de kihívta bátyja gyilkos bosszúját is. Felbomlott a családi otthon, Jákóbnak menekülnie kellett és Rebeka csak gondolta azt, hogy majd hamarosan hazahivathatja fiát. Jákób húsz évig volt nagybátyja házánál. Anya és fia sohasem látták többé egymást.
1 Móz. XXVIII. RÉSZ - 1 Móz. 28,1–22. Jákób Bételben.
A 28. rész eleje (1–9 v.) közvetlenül kapcsolódik az elõzõ rész végéhez és jóformán összegezi annak az eredményét két vonatkozásban. Az 1–5 v. arról szól, hogy Izsák maga is helyesli Jákób távozását a szülõi háztól: menjen Paddan-Arámba (lásd 25:19–34-nél) és anyai ágon való rokonai közül vegyen feleséget, mint egykor õ is. Elbocsátó áldása ezúttal sem maradt el. – A másik összegezés és az elõzõ részhez való kapcsolódás a 6–9 v.-ekben olvasható. Ézsau látva, hogy Jákóbot szülei biztos helyre mentik bosszúja elõl, a saját apját bosszantotta azzal, hogy még egy kánaáni nõt vett feleségül, Ismáel lányát. Ezzel végképp meggyökerezett a kánaáni rokonságban, utódainak a vérségi keveredése, beolvadása eldõlt.
A jelen fejezet igazi nagy bibliai mondanivalóját azonban a 10–22 v. tartalma képezi: Jákób bételi álma. A Dél-Palesztinából Észak-Mezopotámiába igyekvõ Jákób útja Bételen, ezen a régi kánaáni városkán, illetve kultuszi helyen vezetett keresztül. (A 11. versben ismétlõdõ „a hely” kifejezésnek kultuszi hely jelentése van, vö. Gen 12:6.) Itt aludt a puszta földön, fejét egy nagy kõre hajtva, és látta az égig érõ „létra” látomását, angyalok jelenésével, lelkében pedig hallotta az Úr kijelentését.
Az álom, mint kijelentés forrása, nem ritka az Ószövetségben. Viszont az álomnak vannak mély lelki motívumai. Vegyük elõször Jákób látomását. Ritka szó a „létrát” jelentõ szullám, pontosabban inkább kõlépcsõzetet jelent s emlékeztet a mezopotámiai teraszos templomok oldalán fölfelé vezetõ lépcsõkre, amelyeken fehér ruhában jártak fel s alá a papok. Ilyen templom lehetett talán Háránban is, Jákóbnak az anyja beszélhetett róla. Ezeknek a templomoknak a nevében is elõfordul a menny kapuja elnevezés, úgy is tekintették õket, mint az eget a földdel összekötõ áthidalást. (Vö. 11:1–9 magy.). Az álomban tehát csakugyan a „mennyei grádicsok fényes sora” jelent meg Jákób elõtt. (Az alá s fel járó angyalok képe jelentkezik még Jn 1:51-ben). – Az álom további motívumainál bizonyosan kísérte Jákóbot két emlék: egyik a csalás, amellyel kijátszotta Ézsaut s amely lelkiismereti kérdést jelentett a számára, a másik viszont a megkapott áldás öröme. Különös módon olvadt össze a kettõ: érezte, hogy Isten még nem mondott áment az áldásra s a jelen pillanatban még a testvér átka üldözi. Egy középkori zsidó irat mondja, hogy „Ézsau könnyei számûzték Izráelt, és a számûzetésnek csak akkor lesz vége, amikor Ézsau könnyei felszáradnak és Izráel fakad sírásra”. Ebben a válságos lelkiállapotban élte át Jákób az álombeli látomást és ekkor kapta meg azt, amiért annyit küzdött emberi, nem is szabályszerû módon: azt az isteni áldást amit megkapott elõtte Ábrahám és Izsák, és kapott hozzá még személyes biztatást is arra nézve, hogy Isten vele lesz. A válság elsõ feloldása volt ez a „csaló” Jákób életében.
A fölébredõ Jákób elsõ reakciója az álomra a félelem volt. Isten „szent területére” érkezni profán módon, piszkosan, elõkészület nélkül nem volt szabad. Ez a félelem azonban nem a látomás tartalmára, csak az Istennel való váratlan találkozásra vonatkozott s a félelmet felváltotta az istentisztelet, a maga módján. Elõször is a nagy követ, amely a fejealja volt, fölállította emlékoszlopnak. Ilyen szent oszlopok (héberül maccébák) sok helyütt voltak találhatók Palesztínában, eredetükre nézve nem akarunk a sokféle találgatásból válogatni; annyi bizonyos, hogy az Ószövetség népének, vagy nagy embereinek a történetében mindig valami Isten-élménynek, vagy isteni nagy tettnek az emlékjelei (Gen 35:14; Ex 24:4 stb.). Azután a helynek a Bétel (= Isten háza) nevet adta, sõt fogadalmat tett arra, hogy ha békében visszatérhet, ez a hely számára csakugyan Isten háza lesz, vagyonából pedig tizedet ad; a templomépítés és a templom fenntartásáról való gondoskodás van kifejezve a fogadalomban. (Történetünk szempontjából kevésbé fontos, csak a teljesség kedvéért megemlítendõ, hogy volt egy Bétél nevû kánaáni isten is, vö. Jer 48:13). – Az egész fogadalom elõremutatást is jelent arra a késõbbi idõre, amikor a honfoglalás után Izráel csakugyan templomot épített Bételben. Igaz, hogy az ország kettészakadása után ez a templom a benne elhelyezett aranyborjú miatt rossz hírû királyi szentély lett, Hóseás és Ámósz próféta ítélethirdetésének színtere, illetve a tárgya (vö. Hós 13:1 skv.; Ám 7:10 skv.). A pátriarchális viszonyok közt (a salamoni templom jelentõségének kiemelkedéséig) mégis a szent emlékezés helye volt a bételi templom, Jákób elsõ nagy Isten-élményének a színterén.
1 Móz. XXIX. RÉSZ - 1 Móz. 29,1–14. Jákób Háránba érkezése.
Az elõzõ fejezetben Jákóbnak Istennel való szent találkozása volt leírva, itt pedig egy egyszerû emberi találkozásról olvasunk, ahol azonban a szereplõk csupa jóindulatú emberséges alakoknak mutatkoznak. Jákób elérkezett végcéljához, „Kelet fiainak a földjére” (vö. 25:1–6 magy.). Õ is egy kút mellett telepedett le, mint egykor Ábrahám szolgája, akit Rebekáért küldött az ura (24:11). Ugyanaz a motívum ez, amely majd még a Mózes történetében is ismétlõdni fog (Ex 2:15 skv.), ami nem eszmeszegénység a szentíró részérõl, hanem nagyon természetesen ismétlõdhetõ dolog. A városi életben a városkapu mellett történnek a nevezetes események, a nomád emberek életében pedig a források, kutak mellett, ahol egyébként a békét és jó rendet tiszteletben tartó pásztorok összevárták egymást és együttesen itatták meg egyik nyájat a másik után, jól gazdálkodva a kutak vízével. (A rendetlenül legeltetett és itatott juhokról szóló ezékieli próféciában élesen látható e jó rend ellentéte, Ez 34:17–19).
Jákób a pásztorokkal folytatott beszélgetésbõl tudja meg, hogy Hárán városa határába érkezett, sõt az itatóhoz tartó nyájak egyikével nagybátyjának, Lábánnak a leánya, Ráhel is közeledik. Feltûnõ lehet, hogy egy leányra pásztormunka van bízva, az ókori kelet nomád emberei között azonban ez nem volt ritka dolog (különösen ha a szülõknek nem volt fiuk). Egy gazdálkodó család jó erõben levõ leányai éppúgy ellátták a legeltetés és itatás munkáját, akár a férfiak, legfeljebb kevésbé békés pásztoremberek közt ki voltak téve erõszakoskodásnak (Ex 2:17.19). – Ráhel megérkeztével Jákóbot elöntötte a vágy, hogy kimutassa erejét, szolgálatkészségét, szeretetét, megitatva Ráhel juhait. Viszonzásul meghívják Lábánnak a házához, aki a „csontom és húsom vagy!” felkiáltással ismeri el rokonának.
1 Móz. 29,15–30. Jákób feleségül veszi Leát és Ráhelt.
Attól kezdve, hogy Jákób Lábánnak a házához került, a két ember állandó versengésben állt a tekintetben, hogy ki tudja a másikat jobban kihasználni, becsapni. Jákób, a „csaló” itt a saját bõrén tapasztalta, hogy mit jelent az olyan fajta csalás, aminõt odahaza õ maga is elkövetett Ézsauval szemben. A törvény tiltó parancsait (akár a tízparancsolat etikai törvényeit is) akkor tudja értékelni igazán az ember, amikor az õ részén van a károsodás, és akkor látja be, hogy a törvénnyel Isten jót akar, amikor igazságra, emberségre akar nevelni. Legelõször tisztázni kellett Jákóbnak a helyzetét Lábán házánál. Szolgának, idegennek nem lehetett tekinteni, de mint rokon sem lakhatott hosszú idõn át ingyenélõ módon nagybátyjánál. Kézenfekvõ volt, hogy részt vegyen a család legfõbb munkájában, a pásztorkodásban, ezért viszont fizetség járt volna és Lábán e tekintetben nem volt bõkezû (31:7). Mindkét fél részére kiváló megoldás volt az, hogy mivel Jákób megszerette Ráhelt, kész volt érte szolgálni hét évig. Ez a szolgálat, illetve annak pénzbeni értéke lett az a jegyajándék, amit a nõsülõ férfi a mennyasszonya családjának szokott fizetni. A hét év nagy idõ, a szolgálat értékében kifejezve is, de – az ószövetségi elbeszélések egyik legszebb kifejezése szerint – ez csak egynéhány napnak tûnt Jákób elõtt. A szeretet igazi jellemvonása nemcsak abban áll, hogy mindent elhordoz, hanem abban, hogy szívesen és így könnyen hordozza a terhet.
A hét év elteltével Jákób megkapta a bérét, Lábán leányát. Volt nagy lakodalom, keleti szokás szerint és Jákóbhoz az éjszaka sötétjében vezették be sátrába a feleségét. Csak reggel derült ki, hogy nem Ráhellel töltötte az éjszakát, hanem annak a nénjével, Leával. Ez volt az elsõ nagy csalás, amit Jákóbnak itt el kellett szenvednie, igaz, hogy Lábán megígérte, hogy amint a lakodalmas hét eltelik, odaadja feleségül Ráhelt is „elõre” – újabb hét évi szolgálatért. Lábán kettõs célt ért el: elõször is az idõsebb és kevésbé szép Leát is rávarrta Jákóbra, másodszor újabb hét évre magához kötötte Jákóbot, aki mint férfi munkaerõ nagy segítség volt a családban.
Egy-egy versnyi megjegyzés tudósít arról, hogy Lábán mind a két leányának ajándékozott egy rabnõt (24., 29. vers), akik késõbb Jákób alacsonyabb rangú asszonyai is lettek.
1 Móz. 29,31–35. Jákób gyermekei.
Jákób gyermekeinek a születésérõl szóló elbeszélést – 30:24-gyel bezárólag – a Biblia individuálisan, személyes vonatkozásban adja elõ. E gyermekek közül a tizenkét fiú Izráel tizenkét törzsének az õse lett. Van olyan élesen fogalmazott kritikai megállapítás, hogy ezek az „õsök” minden vonatkozásban a tizenkét törzs képviselõi, maga a tizenkét törzs is különbözõ úton-módon érkezett és talált egymásra Kánaánban s formált azután egy amfiktionikus jellegû szövetséget. Ilyen értékelésben az itt leírtaknak nem volna semmi valóságértéke. Megjegyezhetjük, hogy a törzsi amfiktionia késõbbi helyzete színezte ugyan olykor a törzsatyákról szóló orákulumokat (Gen 49. rész, Deut 33. rész), a jelen elbeszélésnél azonban az ábrázolás teljesen személyes jellegû. A legfontosabb mozzanat, a névadás az anyák lelkivilágához tartozik, azonkívül semmi olyan rangsorolást nem látunk a gyermekeknél, amilyen a törzsi történetek alakulásától függõen a zárójelben példaként említett orákulumokban nyilván konstatálható. A gyermekek születésének, elnevezésüknek a leírása egészen emberi módon egy család életének a belsõ világába vezet bennünket, ahol asszonyok, mint vetélytársak állnak egymással szemben, vágyódva és törekedve az ókori asszonyok szemében legnagyobbnak tartott áldásra a minél több gyermekre.
Különös, hogy Isten itt is másként irányítja az eseményeket, mint ahogyan az ember szeretné vagy várná. Jákób természetesen Ráhelt szerette jobban, õ érte szolgált hét évig, aztán mikor becsapták, õérte vállalt újabb hét évet. De bár õt vette körül nagyobb szeretettel, mégis Leának születtek elõször gyermekei, mintha Isten így akarta volna a megvetett asszonyt kárpótolni. – A továbbiakban a gyermekek nevei – ha olykor nyelvtanilag csak megközelítõ etimológiát adnak is – önmagukért beszélnek. Az elsõ gyermek nevét, a Rúben héber megfelelõjét betû szerint is lefordíthatnánk: re’ú-bén = „Nézzétek, fiú!” A névmagyarázat azonban a dicsekvõ felkiáltáson túl a „néz, lát” igének Istennel való kapcsolatba hozatalával szemlélteti Lea helyzetét és örömét: Meglátta Isten nyomorúságomat. – A második fiú nevét viszont a „hall” ige motiválja: Simeon „maghallgatást” jelent (hasonlót láttunk Ismáel nevénél, 16:11). A harmadik fiúnak, Lévinek a neve itt a férjtõl várt és remélt „ragaszkodás” gondolatát vetíti elénk (a láváh igegyökkel kapcsolatban). A negyedik fiú neve Júda, a névhez kapcsolódó szómagyarázat (a jádáh ige hif. formájával) az Úr iránti hálaadást fejezi ki.
1 Móz. XXX. RÉSZ - 1 Móz. 30,1–24. Jákób gyermekei. (Folytatás).
Ráhelnél ugyanaz volt a helyzet, mint egykor Ábrahám feleségénél, hosszú ideig nem volt gyermeke. A segíteni akarás módja is ugyanaz volt: Jákóbhoz adta a szolgálóját. Még az itt használt kifejezés, az „én is megépülök általa” is ugyanaz, mint ami a 16:2-ben olvasható. (Lásd a magyarázatot ott). A szolgálónak, Bilhának, csakugyan lett is két gyermeke, velük szemben azonban Ráhel nem volt olyan elfogult, mint egykor Sára Hágárnak a fiával szemben. Elfogadta õket sajátjai gyanánt, ezt dokumentálja a névadás. Az egyik fiú neve Dán (= ítélõ), Isten kegyelmes ítéletének a kifejezõ, aki ha ezen a módon is, de Ráhel javára döntött (ugyanakkor Leától hosszabb ideig megvonta a gyermekáldást; 29:35). A másik fiú Naftáli, neve (a pátal gyökbõl adódó naftúl = „küzdelem” szóhoz kapcsolva) azt jelenti, hogy „küzdelmem”: egy Isten segítségével folytatott küzdelem eredménye az, hogy most már Ráhel is két adoptált – fiúval dicsekedhetik.
Lea ugyanezen a módon akarta növelni gyermekei számát, ezért szolgálóját, Zilpát adta Jákóbhoz. Ennek is két fia volt, Gád és Áser: hasonló értelmû nevek, szerencsét, boldogságot fejeznek ki. (Az utóbbi névvel függ össze az ószövetségi „boldogmondások” bevezetõ szava, Zsolt 1:1; 32:1 stb.)
A 14. verssel új fejezet kezdõdik ebben a különös vetélkedésben. Minden nép körében ismert az a gondolat, hogy vannak növények, amelyek felfokozzák a szerelmi képességet, vagy a fogamzás készségét, ilyen a héber dúdá’im, amelynek föltevés szerint az „atropa mandragora” nevû növény, közönséges magyar szóval a nadragulya felel meg. Egyébként a mérges növények közé tartozik, amelynek különösen a gyökere, mint „szerelemgyökér” szolgálhatott valamiféle bájital fõzésére. E valószínûleg ritka növényt (gyökerét vagy termését?) Lea fia, Rúben találta. Ráhel viszont azt remélve, hogy ez a bûvös növény talán meghozza az eddig hiába várt fogamzást, elkérte nénjétõl. Lea nem adta ingyen a kért mandragórát, hanem annak ellenében valósággal „bérbe vette” Jákóbot, hogy ne a kedvelt feleségével, hanem vele töltse az éjszakáit. Ez a „bérbe vesz” (szákar) szó az alapja az Issakár névnek. Issakár után újból Leának született fia: Zebulon. Az õ neve a zábal ige szokványos értelmezésével a „lakik” szóval függ össze. Leának az a reménysége fûzõdik hozzá, hogy e gyermekek kedvéért nála fog lakni Jákób. (Újabb értelmezés szerint a csak itt elõforduló héber szónak inkább az „elvisel”, vagy éppen „gondot visel” jelentés felel meg). – A gyermekek sorában egyetlen leány van megemlítve, Dina; õneki majd külön szerepe lesz Jákóbnak és fiainak a történetében (34. rész).
Végül Ráhel is elérte, amire annyit vágyódott. Fia született, József, akinek a nevét két külön rokonhangzású ige is magyarázza. Eszerint egyrészt Isten „elvette” (’ászaf) eddigi megalázott voltát, másrészt õ maga sóvárogva vágyott arra, hogy még „újra adjon” (a jászaf igébõl) neki gyermeket Isten.
Ebben a hosszú felsorolásban megkapó dolog annak a látása, hogy milyen nagy áldásnak lehet tekinteni a gyermeket. Ha Jákób két asszonya küzdött is egymás ellen, ez a küzdelem a gyermekáldás elnyeréséért folyt. Egy másik dolog, amit érdemes észrevenni, az, hogy olyan fajta asszonyveszekedés itt nincs leírva, mint pl. Sámuel anyjának és vetélytársnõjének az esetében (1Sám 1:6). Még egy olyan kényes esetben is, mint a 14–15. vers, meg tudtak egyezni egymással az asszonyok. Azt is említettük már, hogy a szolgálók gyermekeire nem voltak féltékenyek. És hogy e ponton teljes legyen a kép, maga Jákób sem különböztetett a gyermekek között. Fiai – a még ezután születendõ Benjáminnal együtt – egyforma családtagok s az utókor is úgy nézett rájuk, mint Izráel tizenkét törzsének az õseire, tekintet nélkül arra, hogy ki volt a szabad nõnek és ki a szolgálónak a gyermeke. Az eddigi exkluzivitásokkal szemben itt terül szét elõször legyezõszerûen az õsatya egyenes leszármazottainak a családi köre, mutatván az Istentõl egykor megjelölt célnak, a nagy néppé növekedésnek az irányába.
1 Móz. 30,25–43. Jákób meggazdagodása.
Gyermekekben már gazdag volt Jákób, a Lábánnál eddig eltöltött tizennégy év azonban még csak a feleségeiért tartozó szolgálattal telt, arra nem gondolhatott, hogy magának vagyont gyûjtsön, amit itt a nyájak birtoklása jelentett. A következõ években erre kellett gondolnia. Elõször ugyan el akarta hagyni Lábánt, de aztán mégis maradt, hogy tovább õrizze Lábán állatait, egy szokatlannak látszó „bérért”. Azt kívánta, hogy a „nyájból” (amelyben bárányok és kecskék együtt legeltek) legyenek az övéi a fekete bárányok és a tarka, pettyes kecskék. Tudnunk kell itt, hogy keleten az állatok általában egyszínûek voltak, mégpedig a bárányok fehérek (a fehér szín héberül lábán), a kecskék feketésbarnák; a fekete bárány és a tarka színû kecske ritkaságszámba ment. Lábán jó alkunak tartotta ezt az ajánlatot és a Jákób számára kiválogatott állatokat a saját fiaira bízta, a maga nyáját meg jókora távolságban Jákóbbal legeltette, hogy keresztezõdés útján ne növekedhessék a Jákób állatállománya. – Jákób azonban ismét kiérdemelte „csaló”, vagy legalábbis furfangos melléknevét, mert egy különös módot eszelt ki a magának kialkudott rendkívüli színû állatok gyarapítására, ami azon a többé-kevésbé vitatott gondolaton alapszik, hogy az utódra nézve rendkívüli hatással lehet az, hogy az anyaállat párzás, vagy hordás közben mit lát maga elõtt. (Vö. az „anyajegyek” népies magyarázatával). Víz mellett növõ nyárfa és egyéb vesszõket vágott le, azoknak a héjját csíkosra hántotta s az itatáskor párzó állatok elé a vályúba odarakta. Ennek az eredménye lett az, hogy egyszínû bárányok és kecskék tarka, csíkos állatokat ellettek, és ez már Jákób külön nyáját gyarapította. Közben még arra is volt Jákóbnak gondja, hogy ezt a mesterkedést csak akkor ûzze, amikor a java erõben levõ állatok jöttek az itatóhoz, a satnyábbakkal nem törõdött, azok maradhattak Lábánnak.
Ez a rövidre fogott magyarázata ennek a különben elég nehézkes leírású szakasznak. Jákób újabb hat esztendõ alatt feltûnõen meggazdagodott. Ha Lábán megcsalta õt házasságánál, tizennégy évig ingyen munkásként tartotta maga mellett, Jákób visszaadta a kölcsönt. Az elbeszélés itt nem követendõ példát akar adni (még a 33. versben Jákób túlhangsúlyozott „igazságánál” sem), de õszintén bemutatja a maga emberi mivoltában azt a Jákóbot, aki üres kézzel került Lábán házához, de aztán részint szorgalma, részint furfangos ügyessége révén meggazdagodott.
1 Móz. XXXI. RÉSZ - 1 Móz. 31,1–21. Jákób titokban elhagyja Lábánt.
Jákób életének sem az volt a végsõ rendeltetése, hogy Mezopotámiában lakjék mindvégig, hanem hogy a többi pátriarchák példája szerint az ígéret földjén, Kánaánban folytassa életét. Volt Jákóbnak emberi oka is arra, hogy elkívánkozzék Lábántól. Egyrészt Lábánnak a fiai (lásd lejjebb, a 30. skv.-vel kapcsolatban) irigy gyûlölettel nézték az õ rovásukra gazdagodó Jákóbot, másrészt Lábán is észrvehetõen ellenséges indulatú lett vele szemben (1–2. vers). Ezek közt a nyers indulatú emberek közt ki volt téve a bosszúállásnak, mert hisz a nyáj szaporításának a ravasz módjára (bármilyen patetikusan beszél is róla Jákób a 8–12. versekben) elõbb-utóbb rá kellett jönniük. Minden emberi motívum mellett is láttatja azonban velünk a szentíró, hogy Istentõl is kapott ösztönzést Jákób az elhagyott Kánaánba való visszatérésre (3. v.).
Jákób természetesen magával akarta vinni a családját és jószágait is. A 30:36 mutatja, hogy a különbözõ nyájak és pásztoraik sokszor elég messze tartózkodtak egymástól, így titokban megbeszélhette Jákób a szökés tervét feleségeivel. Hogy egészen a maga pártjára állítsa Lábán leányait, elmondja, hogy apjuk meglehetõsen kihasználta õt a szolgálat és a fizetség dolgában s ebben volt is Jákóbnak valami igaza. – A 8. v. némileg bonyolítja a 30:37 skv.-ben leírt mesterkedés megértését s azt a színezetet adja a dolognak, hogy a csalást gyanító Lábánnak idõnként kikötései voltak, Jákób azonban más-más eljárással mindig a maga javára alkalmazta módszerét. Az asszonyok azután teljes szolidarítást vállaltak férjükkel. Úgy látszik, nekik is volt valami keserûség a szívükben Lábánnal szemben, amit úgy fejeztek ki, hogy apjuk „eladta õket”. Említettük már, hogy a házasságkötésnél kötelezõ szokás volt jegyajándékot adni a lány szüleinek, ezt viszont a szülõ „kiházasításként” odaadta a leányának, ha az elköltözött a háztól. Lábánnál errõl nem lehetett szó, hiszen Jákób természetben szolgált feleségeiért. Örökségre nem számíthattak, így hát készek voltak Jákóbbal menni, sõt Ráhel még az apja házánál levõ teráfím-ot, a „házibálványt” is ellopta. Amikor aztán Lábánnak a pásztoremberek legfontosabb munkájára, a juhnyírásra volt minden gondja, akkor titokban megszöktek otthonról és átkelve a „Folyamon” (az Eufráteszen), a Kánaán északkeleti részén levõ Gileád irányába haladtak.
Jákóbnak ez a – sokszor önmaga által felidézett – ide-oda hányódása, menekülése valóságos illusztráció a Deut 26:5 híres „történeti credo”-jához: „Vándorló (betû szerint: veszendõ, tévedezõ) arám ember volt az õsatyám”.
1 Móz. 31,22–54. Jákób és Lábán kibékülése.
Jákób szökésének a hírét csak napok múlva hallotta meg Lábán, fölfegyverzett rokonságával azonban üldözõbe vette és Kánaán határán utol is érte Jákóbot és családját. Elõször szóharc kezdõdött meg a két ellenfél között (a 24. v. szerint Lábán álombeli intést kapott, hogy ne támadjon Jákóbra). A szóharc azonban lehet valóságos „hidegháború” a legvirágosabb kifejezések mellett is. A Lábán–Jákób történeteknek éppen az az egyik fárasztó jellegzetessége, hogy igen sokszor más a kimondott szó, mint az igazi gondolat vagy tett. Lábán pl. úgy tesz, mint akit az bánt, hogy nem búcsúzhatott el Jákóbtól és családjától ünnepélyesen, „dob és citeraszó mellett”, holott késõbb kimondja õszintén az igényét, hogy az asszonyok, a gyermekeik, a nyájak jog szerint az õvé, akiket birtokában tarthat. Meg is volt a keleti jogszokás szerint ez a jogalap: az adoptált võ csak az apósa halála után juthatott a neki járó örökség birtokába. Jákób ezért állította szökésével befejezett tény elé az apósát – és ebben segített neki (a 32. v. szerint Jákób tudta nélkül) Ráhel is, amikor ellopta a házibálványt. Mellesleg megjegyezve, ez a „lopás” szó e fejezetnek egyik jellegzetes szava. Jákób „meglopta Lábán szívét” (= túljárt az eszén, kijátszotta), egyben pedig az említett jogi gondolkozás szerint „ellopta” a családját, a gyermekeit, akik Lábán életében még az õ rendelkezésére álló munkaerõk lehettek volna, ellopta a nyájakat, amelyeknek haszonélvezõje lehetett volna. Jákób az eddigi titulusai mellé megkapta még a tolvaj címet is.
A lopások sorában legsúlyosabbnak látszik a házibálvány elvitele. A teráfím (egyes számú értelemben) párhuzamosan használt az „isten” = háziisten szóval (30., 32. vers), valószínû etimológiája szerint a jelentése „jólétet, szerencsét hozó”, mint tárgy pedig emberfejjel, de rövid törzzsel kifaragott bálványszobor volt. (Erre lehet következtetni 1Sám 19:13 skv.-bõl). Jelentõségét pedig, amiért Lábán egész házkutatást tartott, az adja, hogy az örökösödés során a házibálvány ahhoz került, akié lett az apai örökség, vagy annak elsõrendû része. amikor Jákób Lábán házához került, annak még talán nem voltak fiai, ezért õrizték nyáját a lányai, Jákób pedig egy darabig úgy szerepelt, mint adoptált võ. Miután azonban Lábánnak fiai is lettek, az elsõrendû öröklés õket illette, Jákóbra – az említett jogszokás szerint – csak az após halála után szállt volna még a szerzett vagyon is. Ezen a helyzeten akart segíteni Ráhel: a teráfím nélkül Lábán és fiai nem érezhették birtokon belül magukat és nem hatalmaskodhattak Jákóbbal szemben. Végül még Jákób kerekedett felül a szóharcban, felpanaszolva, hogy milyen keserves húsz esztendõt töltött el Lábánnál. Csak atyái Istenének köszönheti megmaradását és meggazdagodását. Különös itt az Ábrahám Istene mellett az „Izsák Félelme” (félelmes Istene) megjelölés (vö. 53 v.). Már régebben (14:19 skv.; 17:1 stb.) láthattuk, hogy a pátriarchák vallásában Istennek különbözõ melléknevekkel felruházott elnevezéseivel találkozunk. Ezek sorában az „Izsák Félelme” egészen önálló s a többiektõl elütõ név. – Az „atyák Istene” problémakör elemzésébõl leszûrhetõ az az igazság, hogy ezek a különbözõ (mellék)nevek az Ószövetség értelmezése szerint egyazon Istenre vonatkoztak, de a nevek az életben kapcsolatban álltak egyrészt az Izráeli törzsek, nemzetségek kultuszával, másrészt azokkal az istenélményekkel, amelyeket az õsatyák átéltek s amelyeket a hagyomány megõrzött. Az „Izsák Félelme” névnél szélsõséges magyarázgatások helyett jobb, ha arra a „félelmes” bibliai történetre gondolunk, amikor Ábrahám majdnem feláldozta Izsákot (22. rész).
A szóharc meddõ voltát végülis Lábán a 43. v.-ben fogalmazta meg: Jog szerint minden az enyém volna, amit magaddal viszel, mégsem tehetek ellened semmit. A további ellenségeskedés megszüntetése érdekében szövetségkötést javasol, a keleti embereknek ezt az igazi ész- és jogszerû megoldását, amelynél mind a két fél az Isten felügyeletére bízott szövetségben biztosítja érdekeit (vö. 49–50 v.). A legfontosabb, amit mind a ketten biztosítani kívántak, az volt, hogy egymást nem fogják megtámadni. Lábán külön kikötötte még, hogy Jákób ne vegyen el több asszonyt feleségein kívül mert az a számukra megalázást, a Lábántól elhozott vagyonnak pedig attól kezdve a bitorlását jelentette volna.
A szövetség megpecsételéséül Jákób szent oszlopot állított fel (vö. 28:18 magy.), azután egy nagy kõrakást hordatott össze. Mind a kettõnek emlékeztetõ jellege volt, amit a kõrakás neve is kifejez (ha talán kései és sajátos magyarázattal is). A Galéd és a Jegar Száhadútá azonos jelentésû nevek, csak az egyik héberül, a másik arámul van mondva s azt jelentik, hogy „Tanú-halom”, utalással arra, hogy mintegy megszemélyesítve, az a kõhalom tanúja volt a szövetségkötésnek, de tanúja lesz annak is, ha valaki támadó szándékkal elmegy mellette és akkor bosszúért kiált Istenhez. – A névelemzés aztán még más motívumokat is kapcsol ide. Gal-éd nyilván a Gileád földrajzi név egy variánsa (23. v.), azonkívül említésre kerül a Micpa név is, amely õrtornyot jelent. Ilyen nevû hely több is van Palesztinában, Gileádban is. Az õrtorony, megfigyelõhely elnevezés pedig a 49. v. gondolatához kapcsolódik: Az Úr tartson szemmel bennünket!
Végeredményben ez a szövetségkötés Jákób életének egy küzdelmes, olykor megalázott, olykor ravasz tettekre kényszerülõ szakaszára tesz szerencsés pontot. Két, minden eszközt megragadni kész ember párharca záródik le az Isten színe elõtt kötött szövetséggel, hogy ez a nehéz múlt ne kísértsen többé.
1 Móz. XXXII. RÉSZ - 1 Móz. 32,1–22. Jákób követeket küld Ézsauhoz.
Miután Jákób békességben vált el Lábántól, elindult Kánaán belsejébe, ahol elõbb-utóbb találkoznia kellett egykor kijátszott bátyjával, Ézsauval. Az egész 32–33. részen át érezhetõ, hogy milyen félelemmel nézett eléje ennek a találkozásnak. A régi lelkiismeretfurdalás még mindig élt benne és hol emberi okoskodásokban, hol imádságos vergõdésekben, álmok, látomások feltörõ képeiben jelentkezett. A legelsõ ilyen látomásszerû élményrõl a 2–3. v. szól, egészen röviden annyit mondva, hogy találkoztak vele Isten angyalai. Nehéz megmondani, hogy mi volt a formája és mi a jelentõsége ennek a találkozásnak. Amikor a Biblia túl szûkszavú egyes leírásoknál, ott a mi magyarázásunknak is mértéktartónak kell lennie. A 3. v. fûz ugyan a fenti mondathoz annyit, hogy „Isten tábora ez”, a tábor (mahanäh) szó azonban nyilván a Mahanaim nevû városra vonatkozó etimológiai megjegyzés. Látomásszerû élményre kell itt gondolnunk, amelynél Isten angyalainak a látása Isten védelmezõ szeretetét van hivatva kifejezni (vö. Józs 5:13 skv.; 2Kir 6:17). A Mahamaim név ezenkívül kettõs számú végzõdésével, mint „két tábor”, bevezetõ motívumszó is a következõkhöz, amikor Jákób imádságban mondja, hogy két tábornyi népe és nyája van, vagy amikor Ézsau elé vonulva két részre osztja a vele levõket (8., 11. v.).
Jákób keresve a kapcsolatot Ézsauval, követeket küldött hozzá. Mikor aztán megtudta tõlük, hogy Ézsau négyszázadmagával jön üdvözlésére, elfogta a félelem. Ekkor osztotta két csapatra a vele levõket, hogy ha Ézsau ellenséges szándékkal jön és az elsõ csapattal harcba kezd, addig õ a másikkal elmenekülhessen. A félelem azonban odakényszerítette Isten elé is, és a kegyelmes ígéretek adójától kérte könyörögve, hogy mentse meg Ézsau bosszújától. A legmélyebb emberi ézésekbõl fakadó imádságok egyike ez az Ószövetségben, amint a 10–13. v.-ben olvasható.
Ugyancsak a félelembõl fakadó tette volt Jákóbnak az, hogy gazdag ajándékot küldött elõre Ézsau számára, hogy megnyerje jóindulatát, õ maga viszont jóval hátrább vonult. E verseknek egyik jellegzetessége, hogy minduntalan elõfordul benne a héber páním = „arc” szó valamilyen formája, illetve jelentésváltozata, pl. az elõtte = „arca elõtt” szó gyakori ismétlõdése, vagy a 21. v. érdekes szókapcsolatai: megengesztelem arcát, meglátom arcát (= színe elé kerülök), fölemeli arcomat (= szívesen fogad). Mindezek talán már elõre mutatnak arra, hogy Jákóbnak nemsokára olyan élményben lesz része, amelyben nem Ézsaunak, hanem valami emberfölötti lénynek az arcába tekinthet Penúél mellett (a névben ismét a páním szó van benne, kapcsolatban az ’él istennévvel).
1 Móz. 32,23–33. Jákób tusakodása.
Húsz évvel elõbb, amikor Jákób Ézsau bosszúja elõl menekült, Bételben volt egy rendkívüli álma. Most, a testvérével való találkozás elõtt, a Jabbók folyó gázlójánál egy nem kevésbé jelentõs álma volt. Ez a két álomlátás Jákób életének a két legkimagaslóbb lelki élménye lett. Mind a kétszer Isten közelségébe került és mind a kétszer a kínos lelkiismereti vergõdésbõl kapott feloldozást. – Itt álmában tusakodott, birkózott valakivel, és ez több volt, mint egy lidércnyomásos álom. Hogy ki volt ez a „valaki”, arra nézve talán helyes dolog, ha õrizkedünk bizonyos sablonos megoldásoktól, akár lélektani alapon mondva azt, hogy Jákób a saját rossz lelkiismeretével vívódott, akár primitív vallástörténeti példákra hivatkozva arra gondolva, hogy milyen démonnal küzdött, akár krisztologikus behelyettesítéssel a praeegzisztens Krisztust emlegetve. – Annyi bizonyos, hogy akivel küzdött, az Istent képviselte, akitõl Jákób áldást, bocsánatot, az élet ígéretét akarta kikényszeríteni, és bár álomban vergõdött Jákób, ez a vergõdés oly súlyos volt, hogy a csípõje is kificamodott bele. Az álom megfoghatatlanságában nagyon is kézzelfogható küzdelem folyt ott, amelynek a vége csakugyan az áldásnak az érzékelése lett.
Az egész tusakodásnak a legsúlyosabb része az, amikor a nevekre terelõdik a szó. Az álombeli valaki nem mondja meg a nevét (ezért nem szükséges nekünk sem fölöttébb találgatnunk), viszont õ maga Istentõl jövõ kegyelmi tettel Jákóbnak a nevét Izráelre változtatja. A névváltoztatás etimológiája: „Küzdöttél Istennel” – és emberekkel és gyõztél! Grammatikailag ez sem tökéletes névmagyarázat, a száráh igegyökkel kapcsolatban a Jiszrá’él = Izráel név hamarább jelenthetné azt, hogy „Isten küzd”. De mint a legtöbb névmagyarázatnál, itt sem a pontos nyelvtani formának való megfelelésen van a hangsúly, hanem a hangzás hasonlóságán és a tartalmi mondanivalón. A tartalom pedig itt az, hogy Isten félreteszi a Jákób = „Csaló” nevet és ad helyette egy új, szebb hangzású nevet, amelyben ki van fejezve a küzdelem az ígéretek örökléséért és az isteni megbocsátó áldásért, de ki van fejezve a gyõzelem is. Ez az Izráel név lett azután az Ószövetségben az emberi nevek között a legnagyobb, amelyet „Izráel fiai”, a választott nép tagjai is úgy viseltek, mint egy áldásként kapott nevet, emlékeztetõül arra, hogy Izráel Isten „elsõszülöttje” a népek között (Ex 4:22), amelyet Isten hûsége és áldása vesz körül.
Még két – egymástól eltérõ jellegû – szómagyarázat van e rész végén. Az egyik a Penúél névé, amely az álombeli tusakodásnak az emlékét nevében õrzi (Penúél = Isten arca); amint Jákób mondja, õ „színrõl színre” (páním ’äl-páním) látta Istent (illetve küldöttjét, képviselõjét), mégis életben maradt, ami arra a régi gondolatra utal vissza, hogy Istennek vagy angyalainak a meglátását ember nem élheti túl (vö. Ex 33:20 stb). Penúél aztán a szent találkozás emlékét õrzõ kultuszi hely maradt. – A másik magyarázat azzal függ össze, hogy Jákób csípõje kificamodott: ezért nem szabad az állatoknak e csontján levõ inat megenni. Az áldozati étkezési tilalmak közt ugyan az Ószövetség ezt nem említi, így csak egy régi szokásnak e történethez kapcsolt okadatolásáról van szó.