V. A vallásos élet

1. Szent helyek

A „szent” szó alapértelme: elkülönített, elhatárolt, ti. a profán használattól, vagy a profán világtól. Az istentisztelet helye az ókori keleten ilyen értelemben vett szent terület volt, amelyet legfõképpen megszentelt Isten jelenlétének a hite. Az egyes városok szent területének, templom-negyedének a megnevezésére használt görög szakkifejezés (temenos) éppúgy ezt az elkülönítettséget fejezi ki, mint pl. az arab haram szó, amelyben még az is benne van, hogy avatatlannak büntetés terhe mellett tilos a belépés ilyen helyre. – Mózesnek megállást parancsolt az Úr az égõ csipkebokornál (Ex 3:5), a Sinai-hegyhez sem volt szabad Izráelnek egy bizonyos körön belül közeledni (Ex 19:12.21). – Avatott személyek mégis odajárulhattak a szent helyre, a „megszentelõdés” elõírt követelményeinek a megtartása mellett, mert hiszen végülis a szent hely az Istennel való találkozásnak, az õ tiszteletének, vagy kijelentése elfogadásának a helye volt. Ezt a találkozást szemlélteti a pusztai vándorlás szent sátrának a neve: ’óhäl móéd = a találkozásnak s e réven a kiejelentés-nyerésnek a sátra.
A pátriarcha-történetek elbeszélései szerint egyes helyeket szintén az Istennel való találkozás avatott szentté. (Pl. Bétel, Gen 28:11–22; Mórija, Gen 22 r.). Az ilyen helyeken emlékköveket állítottak fel, vagy oltárt építettek az õsatyák. Ezek aztán az izraelita korban is áldozó-helyek voltak, de a kánaáni Baal-kultusszal való fertõzöttségük miatt a prófétai kritika, majd a kultuszi centralizáció megszüntette a vidéki kultusz-helyeken folyó istentiszteletet.
A hagyomány szerint a pusztában vándorló izraeliták istentiszteleti szent helye a már említett szent sátor volt. El kellett ismernünk, hogy leírása a Pentateuchos Papi iratából való kései anyag, azonkivül beosztása, berendezése tükrözi a késõbbi jeruzsálemi templom képét, csupán emiatt azonban nem lehet a meglétét kétségbevonni. Ahogyan a nomád módon vándorló izraeliták sátrakban laktak, ugyanúgy az Istennek szentelt hajlék is sátor volt s erre a sátorra többek közt azért is szükség volt, mert benne foglalt helyet a Jahve-hit legfontosabb kultuszi tárgya, a szövetség ládája. – A szent sátor jelentõsége a letelepedés után kisebb lett. Feltehetõ ugyan, hogy az elsõ idõkben, a szövetség ládájának különbözõ városokba (Gilgál, Sikem, Bétel) való áthelyezésével együtt a sátor is vele vándorolt, de már Silóban kõtemplomban õrizték a ládát, a (közben úgy kétszáz évessé öregedett) sátor pedig valószínûleg elpusztult a filiszteus háborúk idején.
A silói templom nem lehetett nagyobb, mint a kánaáni városok helyi jelentõségû szentélyei. Ezzel szemben minden tekintetben kiemelkedõ, királyi székhelyhez és országos központhoz méltó lett a Dávid által tervbe vett és Salamon által megépített jeruzsálemi templom. Salamon fõniciai mérnökök és mesteremberek vezetése mellett végeztette el az építkezés nagy munkáját. Az 1Kir 6–7 r. pontosan leírja a templom épületét, a hozzá tartozó helyiségekkel, valamint a kultuszi tárgyakkal, berendezéssel együtt. E szerint a templom épülete kiemelkedõ helyen volt, lépcsõkön lehetett felmenni hozzá s egy elõcsarnokon keresztül lehetett bejutni a tulajdonképpeni templom-helyiségbe (hékál); szokták szentélynek is nevezni. Egyes istentiszteleti cselekményeket itt végeztek a papok. Itt állt az illatáldozat oltár, a szent kenyerek asztala, a világításhoz szükséges gyertyatartók, kelyhek, tömjénezõ edények, mindezek színaranyból. A hátsó falra vágott ajtón át lehetett végül bejutni az ún. szentek szentjébe (debír). Ez a kocka alakú helyiség (az ókorban a tökéletesség mértani kiábrázolója) megvilágítatlan volt s az Úr jelenlétének a helyét képviselte (1Kir 8:12). Itt volt a szövetség ládája, a hagyomány szerint a tízparancsolat kõtábláival. Különleges jelentõsége volt a láda lezáró fedelének, melynek a neve (kappóret), a „kiengesztelõdés” kifejezõje: az engesztelés ünnepén a fõpap odajárult hozzá s az áldozat vérét ráhintve kérte a nép bûneire a bocsánatot (Lev 16:15–16). A szent láda egyébként rudakon hordozható tárgy volt, amit a pusztai vándorlás hagyománya természetesen magyaráz azzal, hogy egy-egy továbbvándorlás alkalmával vállon vitték az arra rendelt személyek. Igen valószínû azonban az, hogy a letelepedés után is még sokáig szokás volt az, hogy nagy ünnepeken processziókban hordozták a templom körül; a Zsolt 24 pl. egy láda-processziós ének. Talán csak a Jósiás-féle reform kötötte véglegesen helyhez (2Krón 35:3).
A templomépületet kõfal vette körül, melynek fõbejárata kelet felõl volt, szemben a templom ajtajával. Az udvaron szembetûnõ helyet foglalt el a lépcsõ két oldalán szabadon álló két rézoszlop. Az udvaron volt a nagy égõáldozati oltár; kb. 5 méter magas volt s lépcsõkön kellett felvinni az elégetésre szánt áldozati állatot, illetve egyes részeit. Ugyancsak az udvaron foglalt helyet egy másik nevezetesség, az ún. öntött tenger: egy kb. 5 méter átmérõjû rézmedence, melynek tizenkét réz bika-szobor képezte a talapzatát. Részben víztartály volt ez, a szent cselekményekhez, mosakodáshoz szükséges víz tárolására, de szimbolikus jelentõsége is volt: az ókori világképhez hozzátartozó „világ-óceán” kicsinyített mása.
A salamoni templom a babiloni háborúk során elpusztult. De már a fogság idejét Ezékiel, a jövõbe nézõ próféta, felvázolja az új templom képét, a salamoni templom mintájának megfelelõen (Ez 40–43 r). Valószínûleg e modell szerint, bár szerényebb kivitelezésben (Hag 2:3) készült el a fogság utáni templom Kr. e. 515-re. A következõ századokban bizonyára díszesebb lett, kincstárában is egyre több érték gyûlt össze. Az idõk múlása, háborús viszontagságok azután szükségessé tették a templom újjáépítését s ehhez a nagy munkához Nagy Heródes fogott hozzá Kr. e. 20-ban. Az építkezés hosszú idõn át tartott, mert magán a – tíz év alatt ekészült – templom-épületen kívül egész sereg más melléképület, erõdítés, oszlopcsarnok is épült egymás után. Jn 2:20 szerint ezt mondták Jézusnak a kétkedõ zsidók: 46 esztendeig épült ez a templom – pedig az egész templomtér kiépítése csak jóval késõbb, Kr. u. 64-ben fejezõdött be, hogy aztán nemsokára a római háborúk áldozata legyen.
Heródes templomának a beosztása szintén a salamoni templomhoz volt hasonló. Különbség volt az, hogy a szentek szentjét a szentélytõl nem fal és ajtó, hanem egy nehéz függöny, a „kárpit” választotta el. A szentek szentjében nem volt többé semmi. A szövetség ládája a babiloni háborúban elpusztult, vagy zsákmányul esett, mását nem készítették el (Jer 3:16). A szentélyben viszont ott állt egy (a salamoni templom kisebb gyertyatartóitól eltérõ) hatalmas hét karú színarany gyertyatartó, a gyülekezeti, majd nemzeti szimbólummá is vált menóráh. (Gyertya helyett persze akkor még olajban levõ kanóc égett a mécses formára kiképezett karok végén).
A templomépület óriási faragott kõtömbökbõl épült (Mk 13:1), körülötte terüt el a papok udvara, a nagy áldozati oltárral. Ezen kívül volt a zsidók (férfiak) udvara, majd az asszonyok udvara. Ezt a területet kõfal vette körül, amelyen belül pogányoknak tartózkodni tilos volt (vö. ApCsel 21:18). A falon át bevezetõ kapuk közül legnevezetesebb volt a templom-ajtóval szemben levõ keleti, ún. Ékes-kapu (ApCsel 3:2). – Az eddig említett zárt térségen kívül volt a pogányok udvara, ahova nem-zsidó istenfélõk is bemehettek imádkozni. Maga az egész templom-tér kb. 480-szor 300 méter kiterjedésû volt. A külsõ udvar szélei mentén oszlopcsarnokok húzódtak. Ezek egyikében foglalhattak helyet azok az árusok és pénzváltók, akiket Jézus kikorbácsolt onnan. (Mt 21:12 stb.)
A jeruzsálemi templom jelentõségét soha semmilyen más templom nem múlta felül. Mert voltak más templomok is. Az ország kettészakadása után az északi országrészben I. Jeroboám királyi szentéllyé minõsítette Bétel és Dán városok régi templomait. Rajtuk kívül is több vidéki városnak volt helyi jelentõségû szentélye, Júdában azonban ezeket felszámolta a deuteronomista reform. – Partikuláris jelentõsége volt a fogság után külön alakult samaritánus felekezet templomának a Garizim hegyén. Más szempontból volt jelentõs az Egyiptomba emigrált zsidóság két temploma, egyik az Elefantine szigetén, a másik Leontopolisban, mert ezek abba az irányba mutattak, hogy a lelki szükség révén hogyan fognak megépülni a Jeruzsálemen kívül, fõként pedig a diaszpórában élõ zsidóságnak ha nem is templomai, hanem imaházai, zsinagógái, amelyek a Krisztus születése körüli idõkben a vallásos élet ápolásának a központjai lettek. Templomnak nem nevezték õket, mert ilyen a törvényhû zsidóság szerint csak egy volt, Jeruzsálemben s egyedül ott volt szabad áldozatot bemutatni. Viszont éppen akkor, amikor ez az egy templom a római háborúban elpusztult s vele együtt megszûnt az áldozásnak túl materiális jellegû istentiszteleti alkalma, már ott voltak ország- és világszerte a zsinagógák, mint az ige-olvasás és imádság lelkibb jellegû istentiszteletének a helyei.

2. A papok és léviták

A pátriarchák családjuknak a papjai is voltak s maguk mutatták be az áldozatokat. Izráel néppé válásától kezdve azonban egy hivatásos réteg feladata és kiváltsága lett az istentiszteleti szolgálat ellátása, ezek voltak a léviták. Közülük is kiemelkedõ szerepe volt a tulajdonképpeni áldozópapságnak, Áron leszármazottainak. Az így vázolt egyszerû bibliai ábrázolás a történeti fejlõdés valóságában némileg összetettebb, bár épp ez a hagyomány-komplexum az, amelyet végsõ összetevõire szétbontani hiteles módon alig lehetséges. Áll ez mindjárt a Lévi törzsére, illetve a lévitákra. A tizenkét törzs rendszerében Lévi eredetileg úgy szerepel, mint Jákób utódainak egyik ága. Gen 34:25–29 még egy nagyon is világi természetû hagyományt fûz Lévinek, a törzsatyának a személyéhez s a Gen 49:5–7 Lévi törzsének a szétszóródottságát e történet következményének mondja. – A pusztai vándorlás során, az aranyborjú imádását követõ vérengzésben Lévi fiai már az Úrért buzgólkodtak (Ex 32:26–28) s ennek megfelelõen a késõbbi értékelés szerint hûségük jutalma lett az a szolgálat, hogy õk egész Izráelben végezhették az istentiszteletet és taníthatták a népet az Úr tiszteletére (Deut 33:8–10). Ezzel együtt járt az, hogy Lévi törzse nem kapott olyan zárt területi egységet a letelepedésre, mint a többi törzsek: az Úr volt az õ örökségük (Deut 18:1–2). Elvileg mindenhol otthon voltak az országban, a valóság azonban olyan képet mutat, hogy inkább mindenhol jövevények voltak, hacsak valamelyik szentélynél állandó papi funkcióhoz és jövedelemhez nem jutottak. Az emberiesség törvényei nem egyszer említik egy sorban a szegényeket, a jövevényeket és a vándor lévitákat, mint jótékonyságra szorulókat. (Deut 16:11.14 stb.) – Egy kései ideális ábrázolás szerint az ún. lévita-városok lettek volna azok a centrumok, ahol otthont és anyagi bázist találtak volna s ahonnan rajzottak volna ki szolgálatuk végzésére. Izráel régebbi történetében egy-egy olyan elbeszélés, mint a Bír 17–18 r. mutatja, hogy egyes szentélyekben hogyan juthattak a léviták állandó papi hivatalhoz egyes családok, vagy nagyobb közösségek jóvoltából. A 17:12 még a papi hivatalba iktatás és fizetés-megállapítás jellegzetes kifejezését is használja: „megtölteni a kezét” (vö. Ex 32:29; Lev 8:33). Éli fiainak a története pedig azt mutatja, hogy az áldozó papoknak régtõl fogva kijárt a természetbeni javadalmuk az áldozati húsból (1Sám 2:13–14). A késõbbi papi törvények ezt a köteles járandóságot pontosan meghatározták.
A deuteronomista reform, a kultuszi centralizáció a vidéki szenthelyeken folyó istentiszteletet megszüntette s az ottani papi áldásokat felszámolta. Az ilyen papokat, ha közelebb laktak, vagy költöztek (Deut 18:6), beosztották a jeruzsálemi papság keze alá, hogy alsóbbrendû szolgálatot végezzenek a templomnál és az áldozatok körül. A jeruzsálemi vezetõ-papság és az alacsonyabb beosztású léviták közt ez a viszony megmaradt a fogság után is. (Olv. Ez 44:10–16.) Ily módon azonban kialakult egy bizonyos hierarchikus rétegezõdés. A gyülekezetnek, mint valóságos nép-egyháznak az élén állt a fõpap, Áron leszármazottja. Mellette állott az áldozó papság, szintén „Áron fiai”, az õ képviseletüket alkotta a „papok vénei” testülete (2Kir 19:2). A léviták pedig, mint akik a papok keze alá voltak adva (netíním), segédkeztek az áldozásnál, be voltak osztva énnekkari szolgálatra, a templomkapuk õrizetére, vagy éppen favágásra.
A pusztai vándorlás történetében kései leírás adja elénk Áronnak és fiainak a pappá szentelését s a papi kiváltságokkal való felruházását. (Lev 8 r.) A hagyomány szerint a (fõ)papi tiszt Áron két fiának, Eleázárnak és Ítámárnak a leszármazási vonalán öröklõdött. Éli fõpap Silóban Ítamár utódja volt éppúgy, mint Nób városában Ahimelek (1Sám 21:1). Az utóbbinak a fia, Ebjátár lett Dávid elsõ fõpapja, aki mellett azonban késõbb feltûnt egy másik fõpapi rangú személy, Cádók, õt a hagyomány Eleázár leszármazottjának tartja. Amikor Salamon trónra jutott, a hozzá hû maradt Cádókot erõsítette meg tisztében, Ebjátárt eltávolította Jeruzsálembõl. Ettõl kezdve a fõpapi tiszt Cádók ivadékaira szállt, a fogság utáni idõben is. (A Makkabeusok ugyan magukhoz ragadták a fõpapi tisztet is, de ezt a hithû zsidóság törvénytelennek is tartotta.)
A fõpap ruhái közül (Ex 28 r.) két különleges drab említendõ itt meg. Egyik az efód, amely rövidebb, de díszesen kihímezett ruhadarab volt (nem tévesztendõ össze a „gyolcs efóddal”). Ezt rendkívüli alkalmakkor szokta magára ölteni a fõpap, nevezetesen ha valaki „megkérdezte az Urat” (1Sám 23:9–12). Hozzátartozott a hósen, egy valószínûleg zseb-szerûen készített és elöl tizenkét drágakõvel díszített, mellre erõsíthetõ ruhadarab. Zseb-részében voltak az úrim és tummim nevû sors-kockák, amelyeknek a leesési helyzetébõl „igen”, vagy „nem” választ lehetett kiolvasni a feltett kérdésre. A papnak a feladata tehát kijelentés-adás is volt, amit késõbb már nem a sorsvetés mechanikus módján, hanem a törvények ismeretére támaszkodó tanítás (tóráh), eligazítás formájában gyakorolt. (Hag 2:11)
A papi tisztbe való beiktatás, felavatás egyébként éppen a szent ruhákba öltöztetéssel történt meg. (Lev 8 r.) Aki ilyen módon a papi hivatalba lépett, annak nemcsak kiváltságai, hanem kötelezettségei is voltak, amit egyszerûen ezzel a szóval lehet jellemezni, hogy a papnak szentnek kellett lennie. A fõpapi süvegen levõ fejdísz felirata is ezt mondja ki tömören: qódäs lejahväh = „az Úrnak szentelt”. A rituális tisztaság elõírásainak szigorú megtartásában, házaséletének tisztaságában, a gyászszertartásoktól való tartózkodásban állt ez, fõként pedig abban, hogy a szent dolgokkal, a templomi eszközökkel, az áldozati hússal és kenyérrel illõ tisztelettel, a törvénynek megfelelõen kellett bánnia (vö. Lev 21–22 r.). A papságnak a feladata tehát végeredményben kettõs volt. Egyrészt tanították népüket Isten rendeléseire, a szent és a profán közti különbségtételre. Másrészt az áldozatok bemutatásával közvetítették népük hálaadását, vagy bûnvallását Istenhez, a szent cselekményekkel pedig engesztelést szereztek. Mind a két funkció közbenjáró jellegû Isten és a gyülekezet között, ha a kettõ ellentétes irányú is. E közbenjáró tevékenység révén a papot is megillette a mal’ak Jahväh = „az Úr követe” elnevezés (Mal 2:7). Legmagasabb fokon talán a nagy engesztelési ünnep liturgiájában fejezõdött ki a fõpapnak az áldozó és imádkozó közbenjárói tiszte. (Lev 16 r.) – A Zsidókhoz írt levél tipológikus magyarázata ehhez kapcsolódva hangsúlyozza ki Krisztus fõpapi tisztének egyedülálló voltát. (Zsid 7:24–27).

3. Az áldozatok

Az Ósz. népének az istentiszteletében, különösen a késõbbi századok liturgiájában helye volt az éneklésnek, az imának is, legnagyobb jelentõsége mégis az áldozati szertartásnak volt. Az áldozat egyetemesen ismert jelenség a vallások történetében s e vallások jellegének megfelelõen különféle emberi gondolatok tapadnak hozzá. Külsõségeiben az ószöv.-i áldozat sok tekintetben azonos a pogányok áldozataival, de épp a hozzá kapcsolódó gondolatokat tisztította a prófétai teológia s e révén különbözik eszmeileg az ószöv.-i áldozati istentisztelet a pogány népekétõl.
Az áldozatok legáltalánosabb neve (a kései qorbán-tól eltekintve) a héber minháh szó. Kain és Ábel történetébõl láthatóan jelenthetett állati és növényi áldozatot egyaránt (Gen 4:3–4), ha késõbb az ételáldozat speciális elnevezése lett is. A szó alapjelentése adomány, hódoló ajándék, sõt hadi-adó. – Ez az etimológia több mindent elárul. Utal arra az érzésre, hogy az ember igyekszik adományával kedvét keresni Istennek, sõt kifejezõdik az is, hogy az ember úgy érzi, tartozik valamivel Istennek azokért a javakért, amelyeket kapott tõle. Az ember így jelképesen visszaad valamit Istennek, amikor áldozatát elégeti, hogy az testetlenül szálljon hozzá. Ilyen formában az áldozat a hála kifejezõje, pogány vonatkozásban azonban kapcsolódott hozzá olyan gondolat is, hogy az ember áldozatával táplálja az isteneket, sõt lekötelezi õket. Az Ósz.-ben az utóbbi gondolatok háttérbe szorultak. Legfeljebb annyit olvasunk Nóé áldozatánál, hogy Isten megelégedéssel érzékelte a jó illatot (Gen 8:21) s egyáltalán a kedvesen fogadott áldozatnak a jelzõje az, hogy „kedves illat az Úr elõtt” (Lev 1:9.13). Azt a hiedelmet azonban, mintha Istennek szüksége volna az áldozati táplálásra, vagy hogy Õt ilyen módon le lehetne kötelezni, az Ósz. határozottan elutasítja (Zsolt 50:8–13). A próféták ún. kultusz-ellenességének az oka nem puszta ellenszenv volt a liturgikus szertartásoskodással szemben, hanem annak a látása, hogy az emberek nem tiszta szívvel, hanem Istent megvesztegetni akaró szándékkal hozzák áldozataikat. Legrövidebb summáját Ésaiás adta ennek a kritikának: Bûnt és ünneplést egy idõben nem fogad el Isten. (Ézs 1:11–13; vö. Jer 6:19–20; Ám 5:21 skv.)
Az áldozat a hála jelén kívül lehetett a bûnbánat és a vezeklés kifejezõje. Amikor az áldozó ember a levágandó állat fejére rátette a kezét, akkor jelképesen azt fejezte ki, hogy azonosítja magát az áldozattal, mert bûne miatt neki magának kellene meghalnia. Az áldozatnak ilyen vonatkozásban helyettesítõ jellege van. De hogy az ilyen áldozat töredelmes lélek és megújulási szándék nélkül mit sem ér, arra megint a próféták figyelmeztettek. (Jer 7:3 skv.)
Végül az áldozattal kapcsolatban volt egy misztikus vonatkozás. Egyes áldozati fajtáknál az állatnak el nem égetett húsát az áldozó ember és családtagjai, illetve meghívottjai elfogyasztották (1Sám 1:3–4). E közös vendégségben (ahol maga Isten is a „meghívottak” közé tartozott a neki nyújtott áldozat révén) a résztvevõk asztal-közösségbe, tehát a legközelebbi kapcsolatba kerültek Istennel és egymással. E nemben az áldozatnak communio jellege volt. – Az Isten elé állás, a vele közösségbe, kapcsolatba kerülés viszont megkívánta a teljes „tisztaságot”, ami elsõsorban rituális külsõségekben állt, a külsõségeknek azonban végeredményben a lelki-erkölcsi tisztaságot, a szentség eszményét kellett kiábrázolniuk (vö. Zsolt 15 r.).
A hálaadó jellegû áldozatokkal kapcsolatban külön megemlítendõ az, hogy a föld termésének az elsõ kévéje vagy gyümölcse éppúgy az Urat illette, mint egy-egy anyaállat elsõ szaporulata. A „minden elsõszülött az Úré” gondolat kiterjesztése ugyan veszedelmesen közel vezet a pogányoknál, különösen a kánaánitáknál meglevõ emberáldozathoz, ezt azonban a törvény mindjárt el is hárítja azzal, hogy bár az elsõ fiúgyermek is az Úré, de áldozattal megváltandó (Ex 13:12–13). A törvényt pedig illusztrálja egy fontos történet, Izsák áldozatra vitelének az elbeszélése. (Gen 22 r.)
A papi törvényhozás pontosan részletezte az áldozatok fajtáit és bemutatásuk módját. (Lev 1–7 r.) Az állatáldozat általános neve zebah; áldozatul szoktak vinni szarvasmarhát, juhot, vagy kecskét, a szegényebbek egy pár gerlicét, vagy galambfiókát. Legértékesebbnek számított az óláh, az „egészen égõ-”, vagy teljes áldozat, amikor az egész állatot (a bõrét kivéve) elégették. Ezzel szemben a selámim, a béke-, vagy közösségi áldozat esetében az állatnak csak a kövér részei és nemesebb szervei (máj, vesék) kerültek az oltárra. Különös gondot fordítottak a vér felfogására, melynek egy részével meghintették az oltárt, a többit az oltár tövébe öntötték. A vér ugyanis õsi animisztikus gondolat szerint lélek-székhely, ezért megenni nem volt szabad, hanem oda kelett adni az életet adó Istennek (Lev 17:14). Az állat húsából ki kellett adni az áldozó papnak járó részt, a többit az áldozati vendégség résztvevõi elfogyasztották. – Míg a békeáldozat hálaadó jellegû volt (önkéntes felajánlás, fogadalom tétele következtében is), addig a vétekáldozat célja az engesztelés volt olyan esetben, ha valaki megsértette a törvényt, sokszor szándékán kívül is. Ugyanilyen jellegû volt a kártétel esetén bemutatott jóvátételi áldozat. Mindezek a fogság utáni istentiszteletben meglehetõsen differenciáltan fordultak elõ s bemutatásukra sor kerül pl. betegségbõl felgyógyuláskor, vagy az azzal szinte azonos értelmû tisztulási szertartásnál, azután fogadalomtételbõl kifolyólag, közvagyon megsértése, vagy magánember félrevezetése esetén stb. Az áldozat mindezekért engesztelést szerzett, helyreállította a megromlott viszonyt Isten és ember között.
Az ételáldozatok sorában megemlítendõ az elsõ termésként bemutatott kéve a páska ünnepén, valamint a két „új kenyér” a hetek ünnepén. Állandó áldozatként szombatról szombatra felrakták a templomi asztalra a szent kenyeret Isten szeme elé. – Egyébként a véres áldozatoknak rendszerint kísérõje volt az ételáldozat is, ami olajjal sütött finom búzakenyér volt, vagy pedig finomliszt, olaj és tömjén. Kovászt ezekhez az áldozatokhoz nem volt szabad használni. Annál fontosabb volt a sónak a szerepe az áldozatban. Racionális jellegû magyarázat szerint konzerváló és ízesítõ tulajdonsága miatt volt nélkülözhetetlen; jelképesebb értelmezés szerint a közösség kifejezõje volt, innen ered a „szövetség sója” elnevezés (Lev 2:13).
Italáldozatként bort öntöttek az oltárra. Némelykor víz is szerepel így, pl. az õszi sátoros ünnep liturgiájában, ahol a víz kiöntésének õsi mágikus (az esõs évszakot hívogató) értelme félreismerhetetlen.
Végül még az illat-áldozatokat kell megemlítenünk. Legáltalánosabb volt e nemben az egyszerû tömjén égetése. A qetórät szammim nevû füstõlõszernél a tömjénhez még egyéb illatos gyanta- és fûszerféléket kevertek.

4. Az ünnepek

Az ünnepek Izráelben – néhány bõjti és gyászünnep kivételével – a pihenésnek és a boldog örvendezésnek az alkalmai voltak, amit fokozott az, hogy az Ósz. ezeknek az ünnepeknek elõbb, vagy utóbb üdvtörténeti megalapozást adott. Három csoportba sorozhatjuk az ünnepeket: a szombat, a nagy zarándokünnepek és a kései, fõként emlék-ünnepek.
Izráel legõsibb és legfontosabb ünnepnapja a szombat volt, a nyugalom napja, amikor abba kellett hagyni minden foglalkozás-szerû munkát és üzletet. A pihenõ kiterjedt még a rabszolgákra és állatokra is. Az ünnep eredetét sokfelé keresték már a magyarázók. Egyszerû csillagászti magyarázata, mint a legtöbb ünnepnek, nincs. A hét napos periódusok rendje nem fér bele sem a nap-, sem a hold-évek, illetve hónapok szisztémájába. Legvalószínûbbnek látszik a mezopotámiai eredet, ahol elsõsorban a holdtölte, a hónap 14. napja volt kiemelendõ jelentõségû. Mivel a holdtölte primitív elgondolás szerint rontó erõk kiáradásának az ideje, ezért nem végeztek egyes állami, papi, orvosi teendõket. E nap neve volt az akkád nyelvben sapattu, amely kettõs számú formája a sibittu = „hét” szónak. Késõbb nemcsak a holdtölte, hanem a hónap minden hetedik napja ilyen ominózus jellegûvé vált. Feltételezhetõ, hogy ennek a hatására alakult ki Izráelben a sabbat = szombat nevû ünnep, mint pihenõnap. A baljóslatú jelleg viszont elmosódott s a helyébe üdvtörténeti indokolás lépett. A 4. parancsolat deuteronomista indokolása arra emlékeztet, hogy Izráelnek az egyiptomi terhes szolgálata megszûnt, amikor kivezette õket onnan az Úr (Deut 5:15). A Papi író kiegészítése pedig Isten legelsõ és legnagyobb üdvtettére, a teremtésre emlékeztet s ebben az emlékezésben proklamálja, hogy minden hetedik nap az Úré. Egy-egy nyugvópont a szombat, amelyen az ember olyan jólesõ elégedettséggel tekinthet vissza jól végzett munkájára, mint Isten a teremtés hetedik napján (Ex 20:11).
A zarándokünnepek közé tartozott a páska a kovásztalan kenyerek ünnepével, a hetek ünnepe, mint aratási hálaadás és az õszi lombsátorok ünnepe. Ezek az ünnepek a Pentateuchos több helyén fel vannak sorolva, de bizonyos variációkkal, ami miatt eredetük és eredeti tartalmuk nem egészen egyértelmû s tisztán irodalom-kritikai úton nem is határozható meg. Annyi bizonyos, hogy ez ünnepek egyes vonásai a nomád ember életkörülményeire mutatnak, itt feltételezhetõ a Kánaán elõtti eredet; más pontokon viszont kimondottan a földmûvelõ kultúra képezi a hátteret, ezek kánaáni eredetre s a letelepedés utáni idõre utalnak. A páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe az elnevezésbõl is láthatóan két részbõl áll. A páska a nomád kor emléke. A tavaszi elsõ holdtölte éjszakáján (az Ábib-Niszán hó 14-én) fogyasztották el a páskabárányt nagy sietséggel, útra készen öltözve. A sztyeppvidék szélein tartózkodó nomádok ebben az idõszakban indultak útnak új legelõt keresni, mert következett a száraz évszak. A maccót, vagyis a kovásztalan kenyerek ünnepe egy hétig tartott a páska-éjszaka után. Ez viszont az árpaaratás kezdetén szentelt ünnep volt, ekkor vitték fel áldozatul bemutatni az elsõ kéve gabonát, addig az új gabonából nem volt szabad semmit fogyasztani (Lev 23:10.14). Az ünnepnek ez a része tehát a földmûveléssel kapcsolatos, eredeti összefüggése a páskával nincs. Ezt az összefüggést teremtette meg az Ósz., amikor az egyiptomi szabadítás nagy üdvtörténeti keretébe kapcsolta bele az egészet. Az egyiptomi páska volt a nagy felkerekedésnek, a sietõs útnak indulásnak a különleges alkalma. Az Ósz. törvény-adása aztán ezt az ünnepet családi ünnepnek szánta s egyúttal kiváló alkalomnak tartotta arra, hogy a családfõ oktassa a gyermekeket s elmondja, miként szabadította meg az Úr Izráelt Egyiptomból. (Ex 16:26–27). Az újabbkori Haggádák szerint is a bárány vére emlékeztetett arra, hogy az izraeliták azzal jelölték meg ajtóikat s így az öldöklõ angyal az õ házaikat elkerülte, „átugrotta” (ez a peszah = páska etimológiája). A kovásztalan kenyér emlékeztetett a nagy sietségre, amellyel útnak kellett indulniuk; a páska-vacsorához hozzá tartozó keserû füvek pedig arra, hogy az egyiptomiak hogyan keserítették meg az izraeliták életét.
A „hetek ünnepe” ezt az elnevezést onnan kapta, hogy a páskától hétszer hét napot kellett számítani s az így következõ ötvenedik napon tartották meg az aratást befejezõ hálaadó ünnepet. Rendtartása a Lev 23:15–21-ben olvasható. Az ünnepi szokások közül jellegzetes, hogy ez egyetlen alkalommal vittek kovásszal sütött kenyeret áldozatul. Ez az ünnep teljesen földmûvelõ jellegû, kánaáni eredetû s csak egészen késõn járult hozzá az az üdvtörténeti motiválás, hogy ez a Sinai hegyi törvényadás emléknapja.
Az õszi lombsátor-ünnep (szukkót) az elsõ õszi holdtölte napjától egy hétig tartott. Jellegzetessége volt, hogy a szabadban ünnepelték, ahol is minden család egy-egy favázra rakott ágakból, lombokból készített kunyhóban lakott. Szintén a földmûvelés köréhez tartozó ünnep volt: a szüret, a gyümölcsszedés befejezéséért, a termésért való hálaadás alkalma. Mint ilyen, szintén vidámsággal teli örömünnep volt: késõi leírásokból ismert szertartásaihoz hozzá tartozott az áldozatokon kívül az ünnepi kürtölés, az oltár körbejárása gyümölccsel és pálmaággal a kézben, fáklyatánc. – Történeti magyarázatul pedig az Ósz. azt fûzte hozzá, hogy emlékezés ez arra az idõre, amikor az Egyiptomból kijött Izráel sátrakban lakott a pusztában (Lev 23:43). E három nagy ünnepet összefoglaló néven processziós, vagy zarándokünnepeknek szoktuk nevezni. Az ilyen ünnep héber neve hag, ami egyesek szerint eredetileg körmenetet jelentett. Késõbb mindenesetre a Jeruzsálembe, mint kultuszi központba zarándoklás kifejezése is lett. Az ünnepi kalendáriumok általános összefoglalója ez: Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úr színe elõtt! (Ex 23:17). És bár a páska, különösen pedig a sátoros ünnep kiemelkedõ jelentõségû volt, azért még az egy napig tartó aratási ünnepre is szemmelláthatóan sokan szoktak összegyûlni Jeruzsálemben a Palesztinából, vagy távolabbi országokból érkezõ zarándokok, amint azt az elsõ pünkösd története mutatja (ApCsel 2:5–11).
A fogság utáni századokban beiktatott ünnepek közt legnagyobb jelentõségû volt a nagy engesztelési nap, az elsõ õszi hónap (Tisri) 10. napján. Az ünnepi ceremónia két részbõl tevõdött össze. Egyrészt a fõpap engesztelõ áldozatot mutatott be magáért és a gyülekezetért, sõt a szentélyért is. Másrészt egy sajátos szertartást végzett: két kecskebakra sorsot vetett, az egyik az Úré lett áldozatként, a másik pedig „Azázelé”. Az utóbbi név értelme bizonytalan, nyilván valamilyen démont értettek alatta. Az Azázelnak jutott bakra a fõpap jelképes kéz-rátevéssel ráruházta a nép bûneit s aztán ezt a „bûnbakot” egy ember kivitte a pusztába és eleresztette: hadd vigye magával a népnek ráruházott bûneit. – A szertartás részletes leírása a Lev 16 r.-ben olvasható, de bár kései irodalmi rétegben áll, vannak egészen régies motívumok benne, amelyek megint a nomád kort idézhetik emlékezetbe. Pl. a sorsvetés, egy állat kiválasztása a gonosz démon kielégítésére, sõt a „pusztába” küldés. Régebbi törvényekben és történetekben azonban nem találkozunk vele.
A púrim ünnep hátterét alkotó történeti elbeszélés az Eszter könyvében olvasható. A Babilóniában maradt zsidók kiirtására tervezett összeesküvés meghiúsítására emlékeztek ezen az ünnepen, amely a kései zsidóságnak a legvidámabb ünnepévé lett.
A Makkabeusok korában életbe léptetett ünnepek közül legnevezetesebb a hanukka, azaz a templomszentelési ünnep. Annak az emlékére ülték, hogy Makkabeus Júdás a IV. Antiochus által beszennyezett templomot újból felszentelte.
Végül még meg kell említenünk, hogy az utóbbi évtizedekben nagy irodalma van az izraelita újév-ünnepnek, amelyet feltételezés szerint a királyság korában babiloni mintára Izráelben is megünnepeltek volna, csak nem a tavaszi, hanem az õszi évkezdetkor s ez az ünnep Jahve trón-elfoglalási ünnepe lett volna. Templomi liturgiájához tartoztak volna elsõsorban a „Királlyá lett az Úr!” intronizációs felkiáltást tartalmazó zsoltárok (47; 93; 96–99), valamint több más király-zsoltár is, az itt nem részletezhetõ isteni királyság ókeleti jellegû gondolatkörével kapcsolatban. Tulajdonképpen a lombsátor ünnep ceremoniáléja ehhez az újév-ünnepléshez tartozott volna. – Az újév-ünnep elmélet színes és érdekes képet fest. Fogyatékossága azonban, hogy az ósz.-i ünnepi kalendárium sehol sem említi az újév napját, majd csak a Misnában fordul elõ. Még kevésbé található meg az Ósz.-ben a trón-elfoglalási gondolat. Azt mondhatjuk tehát, hogy ha az Ósz. népe királyként ünnepelte az Urat, azt tehette bármelyik nagy ünnepén, hiszen azok mindegyikének történeti indokolása az Úr szabadító nagy tette s Izráelnek szövetséges népévé fogadása volt.
Dr. Tóth Kálmán