III. Foglalkozások

1. A földmûvelés

A szántóföld megmunkálásának a rendjét Palesztinában eleve befolyásolja az az ismert körülmény, hogy a száraz nyári idõszakban egészen októberig a kiszáradt földet mûvelni nem lehet. A föld megmunkálása csak az õszi esõk beköszöntésével kezdõdhetett. A vetést megelõzõen a földet felszántották, mégpedig egyszerû, kerekek nélküli faekével, melyre rá volt erõsítve a földbe mélyedõ szántóvas. Az eke elé rendszerint két szarvasmarhát fogtak egy járomba. (A területmérték egysége volt az a földdarab, amelyet egy pár igás állattal egy nap alatt föl lehetett szántani 1Sám 14:14). Az ószöv.-i törvény, amely minden felemás megoldástól idegenkedett (pl. tiltotta kétféle növénynek egy szántóföldbe vetését, Lev 19:19), nem engedte, hogy egy járomba kétféle állatot, pl. egy szarvasmarhát és egy öszvért fogjanak. Átvitt értelemben ez a felemás iga, amelyre 2Kor 6:14 hivatkozik. – A szántás munkáját gondos figyelemmel kellett végezni, hogy az egyenletes legyen, az állatok félre ne rántsák az ekét. Aki az eke szarvára tette a kezét, az nem tekintgethetett másfelé (Lk 9:62). Az igavonó állatokat „ösztökével”, vashegyben végzõdõ hosszú bottal nógatták a haladásra (Bír 3:31; vö. ApCsel 26:14).
A vetés a bibliai korban természetesen kézzel történt. A gazda gondosan megtisztította a vetõmagot (Mt 13:24.27), aztán a szántóföldön elhintette és alászántotta. Legkorábban vetették el a gabonaféléket (csak búzát és árpát termesztettek), majd a babot, lencsét, fûszernövényeket. – A továbbiakban aztán a magvak kikelését és növénnyé fejlõdését rá kellett bízni az idõre. Az Isten-adta esõk kellõ idõben való megjövetelétõl függött fõként, hogy milyen termést adott a „magától” növõ gabona (Mk 4:26).
Az aratás a gabona érésekor, tehát áprilisban kezdõdött. Elõször az árpát, azután a búzát aratták s ez az aratási idõ tulajdonképpen két ünnep közé esett: a páska idején kezdõdött s a „hetek ünnepével”, a mai szóval pünkösdkor végzõdött. Lassú, hosszú ideig tartó, de vidáman végzett munka volt ez. Aratni sarlóval szoktak, marokszám vágva le egy-egy csomó gabonát, amit aztán kévékbe kötöttek és öszvérháton, vagy szekéren vittek be a cséplõszérûre, itt történt meg a cséplés. – Régebben egyszerûen botokkal verték ki a szemet a földre terített kévékbõl. Késõbben általánossá vált a nyomtatás: a lerakott gabonán állatokat hajtottak körbe s azoknak a patája taposta ki a kalászokból a szemet. (A nyomtató ökörnek a száját nem volt szabad bekötni, Deut 25:4). Használták azután az ún. cséplõ-szekeret is, melynek az aljára éles vasdarabok voltak erõsítve. A kerekek kinyomták a kalászokból a szemet, a vasdarabok pedig felaprították a szalmát.
A cséplés után következõ fontos mûvelet volt a gabona szelelése, tisztítása. Estefelé, amikor enyhe szél fújt, fogtak ehhez a munkához. „Szórólapáttal”, vagy villával feldobtak a levegõbe egy-egy halom polyvával vegyes gabonaszemet. A súlyosabb gabonamagvak visszahulltak a szérûre, a könnyû polyvát pedig elfújta a szél. Az így különválasztott gabonát még meg is szokták rostálni, hogy a gyommagvaktól, kavicsszemektõl megtisztítsák. – Mindezek annyira ismert és fontos munkálatok voltak, hogy a bibliai példázatok gyakran idézik õket. (Mt 3:12; Lk 22:31 stb.) – Végül a gabonát nagy cserépkorsókban, vagy gabonás vermekben tárolták. Palesztina földmûvelésre alkalmas területe jó termõ föld volt. A Jézus példázatában említett hatvanszoros, vagy éppen százszoros hozama az elvetett magnak nem üres beszéd (Mt 13:8). Ennek ellenére a tapasztalat rávezette az embereket arra, hogy a földnek is kell pihenõt adni, különben a termõereje kimerül. A szombat-évnek megvolt a gazdálkodási vonatkozása is (Lev 25:4). Azonkívül valószínûleg azt a fajta nyomásos gazdálkodást folytatták, amelynél a határ egy része mûvelés alatt áll, más része parlagon marad. Mikor aztán a mûvelt föld termõereje kimerülõben volt, akkor „új szántást” szántottak, a pihent földet vették mûvelés alá (Jer 4:3; Hós 10:12).
Szõlõmûvelés. Már a honfoglalás elõtt Kánaánba küldött kémek megcsodálták az ország gazdag szõlõ termését (Num 13:24). A honfoglalás után pedig Izráel népe a szántó-vetõ munkával együtt eltanulta a szõlõmûvelést is a kánaánitáktól s hogy milyen nagyra értékelte, annak bizonysága az, hogy a szõlõ és a bor gyakran az életnek, a bõségnek, sõt a lelki életnek is a jelképe. (Zsolt 80:9; 128:3; Mt 26:27; Jn 15:1 skv.) A szõlõtelepítésre kiszemelt területet mélyen megszántották, a kövektõl megtisztították, a talajból kikerült köveket pedig arra használták, hogy gyepüt, azaz alacsony kõfalat raktak belõlük a szõlõskert körül (Ézs 5:1 skv.; Mt 21:33). A szõlõ sok és gondos munkát kívánt (metszés, kapálás, vadhajtások levágása), de rendszerint gazdagon meg is fizette a ráfordított munkát. – A tõkérõl dúsan hajtó vesszõket vagy vízszintesen futtatták a föld közelében, vagy szomszédos tõkék vesszõit egymásba hagyták fonódni s lugas-szerûen nevelték. Valószínû, hogy jobbára piros, illetve fekete szõlõt termesztettek, mert a Biblia a bort gyakran hasonlítja vérhez (Mt 26:28).
A korai szõlõfajták már júliusban érni kezdtek, a szüret ideje azonban általában szeptember–október hónapokra esett. Mint az aratás, ez is vidám munka volt, a szõlõhegyek ilyenkor a hangos jókedv színterei voltak (vö. Ézs 16:9–10). A leszedett szõlõ kipréselésére egy különlegesen készített „sajtó” szolgált. Sziklatalajba két kádszerû mélyedést vágtak egymás mellé úgy, hogy egyik mélyebb volt, mint a másik. A szõlõt a felsõ mélyedésbe öntötték és ott kitaposták, a must innen egy nyíláson keresztül lefolyt az alsó medencébe. A mustot korsókba, vagy kecskebõr-tömlõkbe töltötték, mégpedig – a jól ismert példázat szerint – lehetõleg új tömlõkbe, mert az erjedõ must a régi, ernyed tömlõt könnyen szétszakította (Mt 9:17). A letisztult színbort a seprõrõl leöntötték egy másik edénybe.
Szõlõtelepítésre legalkalmasabbak voltak a napsütötte hegyoldalak. Hogy pedig a Palesztinában gyakran elõforduó felhõszakadás-szerû záporok le ne hordják a termõtalajt, terraszos mûvelést is alkalmaztak, azaz szakaszonként alacsony sövényfalat, vagy kõrakást húztak a hegyoldalon. (Deut 32:32 – „Gomora terraszos szõlõi).
A szõlõn kívûl gyümölcsöskerteket is telepítettek. Talán a legfontosabb gyümölcsfa volt Palesztinában az olajfa, amelynek húsos termésébõl sajtolták az étkezéshez, vagy egyéb célokra használt olajat. Egy másik jellegzetes délszaki gyümölcsfa a fügefa, amely különösen gazdag gyümölcstermésérõl nevezetes. Tavasszal a leveleivel együtt már hozza a gyümölcsét is, ez azonban még csak a korai füge (Én 2:13), amely még kissé fanyar, de frissítõ táplálék. A fügeérés ideje, tehát az újabb, teltebb és édesebb gyümölcsöké nyáron, augusztusban van. (Így érthetõ meg Mk 11:13). A fa lombozata szinte sátorszerûen húzza le az ágakat (Jn 1:49). – A földrajzi áttekintés megfelelõ helyén olvasható, hogy milyen egyéb gyümölcsfák díszlenek Palesztinában. Jellemzésül elég legyen Fl. Josephus szavait idézni, aki a Genezáret-tó környékének a szépségeit rajongva írja le: – „A diófa, amely inkább a hûvösséget szereti, nagy tömegben tenyészik itt éppen úgy, mint a pálma, amely viszont a hõséget kedveli; közvetlenül mellettük fügefák és olajfák tenyésznek, amelyeknek inkább a mérsékelt éghajlat való. – A talaj meglepõ módon a legkülönfélébb fajtájú gyümölcsöket termi, mégpedig szüntelenül. Tíz hónapon át egyfolytában termi a legpompásabb szõlõt és fügét, a többi gyümölcsöket pedig egész éven át.” (Zsidó háború III, 10).
„Ideje van az ültetésnek és ideje van az elültetett kiszaggatásának.” (Préd 3:2). Ha valahol, úgy épp a mezei munkák végzésénél érvényes a Prédikátornak az a megállapítása, hogy megvan a rendelt ideje mindennek. Már említettük a vetés, aratás, gyümölcsérés, szüret idõpontjait. Most még érdekesség kedvéért említsük meg, hogy ezeket a terminusokat pontosan számon tartották a régiek is, ezt illusztrálja az ósémita betûírással írt gézeri „paraszt-naptár” Salamon korából. Ez a szeptember közepével kezdõdõ gazdasági évet így osztja fel: Az olaj-szüret (két) hónapja, a vetés (két) hónapja, a kései vetés (két) hónapja, a len-aratás hónapja, az árpa-aratás hónapja, egyéb aratások hónapja, a szõlõ-szedés (két) hónapja és a gyümölcs-szedés hónapja. – Ez volt az emberileg meghatározható kerete a mezei munkának, amelyik azonban csak akkor volt áldással koronázott, ha Isten megadta a szükséges termékenyítõ esõket a maguk idejében (Deut 28:12; Jóel 2:23–24).

2. Állattenyésztés
Izráel õsei, a pátriarchák a Genezis elbeszéléseibõl is jól láthatóan – állattenyésztõ nomádok voltak, akik egyik legelõrõl a másikra vonultak nyájaikkal; ínséges idõben akár Egyiptomba is átköltöztek. Bár egyes felsorolások szerint (pl. Gen 12:16) szarvasmarháik és tevéik is voltak, mégis elsõsorban kisebb állatokat, juhot és kecskét tartottak. A késõbbi Izráel a Kánaánban történt letelepedés után is, a földmûvelés mellett is folytatta az állattenyésztés régi módját az arra alkalmas legelõkön, és még sokáig az volt a gazdagságnak a fokmérõje, hogy kinek mekkora juhállománya volt. (1Sám 25:2).
Az állatok õrzése, a pásztorkodás nem feltétlenül szolgai munka volt. Elõkelõnek tartható családok tagjai (olykor még leányok is, pl. Ex 2:16) maguk õrizték a nyájukat, mint pl. Jákób, majd a fiai, Mózes, Dávid stb. Sõt az ókori keleten a pásztor foglalkozás olyan megbecsülésben állt, hogy a királyoknak a jelképes címe „pásztor” volt. Az Ósz. pedig még Istenre és a Messiásra is kiterjeszti a jó pásztor elnevezést (Zsolt 23; Ez 34:15.23; vö. Jn 10:11). – Természetesen nagy nyájtulajdonosok béreseket is fogadtak a nyáj õrzésére, akik számadó felelõsséggel tartoztak a rájuk bízott állatokért. – Egyes bibliai helyek, pl. a Zsolt 23; vagy Ézs 40:11 rendkívül szépen írják le a hûséges, gondos pásztornak a munkáját. A pásztornak tudnia kellett, hogy hol van bõséges legelõ és ami még fontosabb, jó itatóhely. Továbbvándorláskor a pásztor elõtte ment a nyájnak a sokszor keskeny, veszélyes hegyi ösvényen, az állatok pedig a nyomában haladtak. A gyengébb bárányokat a karjára vette. Juhait egyenként ismerte és ha észrevette, hogy valamelyik eltévedt a nyájtól, nyomába eredt, hogy megkeresse (Lk 15:4). Pásztorbotja és parittyája arra való volt, hogy elriassza a juhaira leselkedõ vadállatokat, vagy rablókat. Esténként karámba terelte a nyájat s ilyenkor különválasztotta a juhokat és a kecskéket (Ez 34:17; vö. Mt 25:32), leeresztett pásztorbotja alatt egyenként engedte át õket, hogy így megszámolja, nem hiányzik-e közülük (Lev 27:32). Az ilyen kõfallal körülkerített karámok kinn voltak a városon kívüli legelõkön, a pásztorok tehát éjszaka is a szabad ég alatt tanyáztak, vigyázva a nyájukra (Lk 2:8). A szarvasmarha-tartás több táplálékot kívánó, költségesebb dolog volt. Ahol igavonó állatnak tartották, ott gondot jelentett nyáron át, a száraz idõszakban, az élelemmel való ellátásuk. Csordákban pedig csak ott tarthatták, ahol nagy kiterjedésû gazdag legelõk voltak, elsõsorban a básáni tartomány volt nevezetes e tekintetben. – A földrajzi áttekintésben, az állatvilágról szóló részben már említettük, hogy teherhordásra, lovaglásra általában az igénytelenebb szamár és öszvér volt otthonos az izráeli gazdaságokban. A teve a puszta-lakó beduinoknak és a kereskedõknek az állata volt, az országához kötött Izráel népénél kevésbé volt fontos a tartása. De a babiloni fogságból hazatérõ zsidók teveháton is hozták a holmijukat (Ezsd 2:67). – A lótartás luxus-számba ment, a ló megmaradt mindvégig a hadászat körében lovagló, vagy harcikocsi-húzó állatnak.

3. Ipar

A pátriarchális társadalom korában az ipar a szó szoros értelmében háziipar volt: a család maga gondoskodott mindannak az elõállításáról, amire szüksége volt, tehát az élelmen kívül a ruhafélérõl, használati eszközökrõl, fegyverekrõl stb. Mindebbõl egészen késõi korig megmaradt a család körében a fonás-szövés, a ruhaellátás gondja – kimondottan asszonyi munkakörben (Péld 31:13.19.24). Az egyszerû házi szövõszék nem egyébbõl állt, mint két lécbõl, amelyek közül az egyik a földbe, vagy a falba vert cövekhez volt kötve (aszerint, hogy vízszintes, vagy függõleges elhelyezésû volt a szövõszék), a két léc kifeszítve tartotta a hosszanti szálakat, amelyek között a keresztszálakat hajdan kézzel, késõbb vetélõvel (Jób 7:6) húzták át. – Az egyes iparágak azonban idõ múltával a hozzájuk szükséges szerszámok és gépek, valamint a szaktudás szüksége miatt specializálódtak. Nevezetes ebben a vonatkozásban az, hogy a különbözõ iparágak többnyire egyes családokon belül öröklõdtek, apáról fiúra szállt a felszerelés, a szaktudás (esetleg a gyártási titok). Ugyanez a magyarázata annak, hogy a hasonló foglalkozást ûzõ iparosok rendszerint egy városban, vagy annak is egy utcájában éltek. Jeruzsálemben külön utcája volt a pékeknek (Jer 37:21), a ruhafestõknek (Ézs 7:3), Nehémiás korában az aranymûvesek, meg a kenetkészítõk önálló céhet alkottak (Neh 3:8).
A különbözõ foglalkozások közül röviden megemlíthetjük az építõipart. Hozzáértõ kõmûvesnek kellett lennie annak, aki a szabálytalan, faragatlan kõtömbökbõl egyenes falat tudott építeni. Külön munkakör volt a tetõszerkezethez szükséges faanyagnak, gerendáknak a kifaragása. – A házi fonás-szövés munkáján kívül kifejlõdött természetesen az önálló takácsmesterség is, kapcsolatban a gyapjúfeldolgozás és ruhafestés munkájával. Különösen az utóbbi volt virágzó iparág Palesztinában, ahol a különbözõ bíbor- és egyéb ruhafestékek segítségével a külföldiek elõtt is értékes ruhaféléket tudtak készíteni. A dél-júdai Debir városának a romjai közt egész csomó gyapjúmosó és ruhafestõ medencét tártak fel, ami ennek a városnak a speciális iparáról tanúskodik. – Ugyancsak a ruházkodással kapcsolatos ipar volt a bõrfeldolgozók, tímárok, õv- és sarukészítõk mestersége. – Volt azután két olyan munkakör, amely különösen fontos volt az ókori iparban s ez volt a fémfeldolgozás és a fazekasmesterség.
Palesztina földje ásványi kincsekben szegény. Ha egy helyütt olyan jellemzést találunk róla, hogy olyan föld, amelynek a köveiben vas van és a hegyeibõl rezer lehet vágni (Deut 8:9), akkor ez elsõsorban a Holt-tengertõl délre esõ bányákra vonatkozik, amely Salamon gazdagságának egyik alapját képezte. Eredetileg az edomiták területéhez tartoztak azok a rézbányák, amelyeknek a maradványait a Chirbet-Nachas nevû helyen találták meg, a Holt-tengertõl kb. 4 km-re. A közelben levõ salak-tömegek mutatják, hogy a kibányászott ércet elõször ott helyben olvasztó kemencékben nagyjából kiolvasztották s aztán a további finomítás céljából elszállították a tengerparti Ecjón-geber rézkohóiba. A bánya területét magas kõfal vette körül, hogy a munkások meg ne szökhessenek, mert ott a sivatagi hõségben és szárazságban embertelenül kemény munka volt a bányászat: rabszolgákat, hadifoglyokat küldtek ide bányamunkára. (Eusebius szerint a keresztyénüldözések korában a rómaiak ezekbe a rézbányákba közönséges gonosztevõk mellett keresztyéneket is küldtek kényszermunkára). – A kiolvasztott fémet bronzötvözetként dolgozták fel úgy, hogy kõbe vájt formákban öntötték meg használati tárgyaknak, tõröknek, dárda- és nyílhegyeknek. A közhasználatú tárgyakon kívül itt készíttette el Salamon a templomi kultusz céljára szánt edényeket és szerszámokat.
A nemesfémek megmunkálásával külön céh foglalkozott, az arany- és ezüst-mûvesek nemcsak ékszereket, hanem kánaáni hatásra olykor még bálványszobrocskákat, amuletteket is készítettek (Hós 2:10.15). E mesterséghez különleges olvasztókemencék, illetve tégelyek tartoztak, amelyeknek a segítségével többek közt azt is meg lehetett állapítani, hogy egy arany- vagy ezüst-tárgy milyen finom, mennyi benne a nemesfém és mennyi az idegen anyag, a salak. Olyan munka volt ez, amelyet a Biblia gyakran említ Isten próbáló ítéletének a jelképe gyanánt. (Jer 6:27–30; Mal 3:3 stb.)

Az ókorban világszerte egyik legfontosabb iparág volt a fazekas-mesterség, a kerámia. A drága fémedények helyett szinte minden háztartási célra cserépedényt használtak, fõzéshez éppúgy, mint liszt, olaj, vagy bor tárolásához, ivóedénynek, vagy mécsesnek. – A kellõképpen elõkészített anyagot a fazekas-korongon formálták edénnyé. Ez a munkaeszköz közös tengelyre szerelt két kerek vízszintes kõlapból állt. Az alsót a lábával hajtotta a fazekas, a felsõ volt a tulajdonképpeni formázóasztal. A kézzel kiformált edényt aztán arra való kemencében kiégették. Forma, díszítés, festés tekintetében a különbözõ századok folyamán a legváltozatosabb edények készültek, úgyhogy minden kornak, századnak megvolt a maga jellemzõ kerámiatípusa, ami az archeológia számára igen nagy segítség egyes települések korának a meghatározásánál. – Jellemzõ dolog a Biblia szóhasználatában az, hogy a fazekasnak az edényt formáló munkáját jelentõ szó (jácar) Istennek a teremtõ tevékenységére is használt. (Gen 2:7; Ézs 45:18 stb.) Sõt azzal kapcsolatban, hogy a fazekas a kezében levõ agyagot tetszése szerint formálhatta bármilyen célra szolgáló edénnyé, vagy egy elromlott masszából új edényt készíthetett, e mesterség a Bibliában Isten predestinációs akaratának, valamint a történelmet szuverén szabadsággal irányító hatalmának a példaképe lett. (Jer 18:1–6; Róm 9:20 skv.)

4. Kereskedelem

A zsidók aránylag késõn kezdtek kereskedelemmel foglalkozni. Jellemzõ, hogy a „kereskedõ” megnevezésére sokáig azt a szót használták, hogy „kánaánita” (Péld 31:24), ami azt mutatja, hogy a kereskedés idegen foglalkozásnak számított. A másik ilyen értelmû szó (rokél) vándorkereskedõt jelent s legtöbbször fordul elõ Ezékielnek a Tirus felõl mondott próféciájában (Ez 27 r.). – A történeti bevezetésben, Salamon korának a jellemzésénél mondottuk, hogy Salamonnak kitûnõ kereskedelmi érzéke volt, szárazföldi karavánjai és tengeri hajói egyaránt járták a világot, ez azonban királyi monopólium volt s haszna magának Salamonnak a gazdagságát növelte. (1Kir 9:26–28; 10:15). Az állami kereskedelmi ügyletek közé tartozott késõbben is az, amikor egy-egy idegen ország fõvárosában szabad piacot nyitottak és ott árusították az ország termékeit, de ennek a fordítottja is ismeretes volt (1Kir 20:34).
A kiskereskedelem az egyes városok fõterén bonyolódott le, ahol a földmûvelõk a terményt, az iparosok pedig készítményeiket árusították, rendszerint cserealapon. Mint mondtuk, a fogság elõtti idõben közvetítõ, hivatásos kereskedõréteg nem is volt, legfeljebb fõniciai kereskedõk jelentek meg a piacokon importált áruikkal. – Maguk a zsidók a hivatásos kereskedelemmel a babiloni fogság idején kezdtek el foglalkozni, ahol nem lévén tõsgyökeres birtokosok, jó kereseti lehetõségül kínálkozott az, hogy mint közvetítõ kereskedõk, vagy nagy üzleti cégek ügynökei keressék meg kenyerüket. Gyakran idézett archeológiai érdekesség, hogy a Nippur városában tevékenykedõ „Murasu és fiai” bankház üzleti iratain egész csomó zsidó név szerepel a Kr. e.-i V. sz.-ból. – Ettõl kezdve lett, fõleg a diaszpórában élõ zsidóságnak egyik kedvelt foglalkozása a kereskedelem, pénzügyletek lebonyolítása. E téren nem riadtak vissza attól sem, hogy Krisztus korában a saját hazájukban „vámszedõ” hivatalt vállaljanak, ami a magas vámok és adók behajtásából álló foglalkozás volt s tekintélyes jövedelmet biztosított. Mivel azonban e hivatalt a gyûlölt római hatóság megbízásából vállalták és honfitársaik rovására gazdagodtak belõle, a zsidók megvetették õket, sõt a vámszedõket és a bûnösöket egy sorban emlegették (Mt 9:11). – Az üzlet-szerû kereskedelem általában mindig gyanús foglalkozás maradt. Az apokrifus bölcselõ, Jézus Sirach azt mondja könyvében, hogy a kalmár alig maradhat mentes a bûntõl (26:36).
A perzsa korig vert pénzt nem használtak. Kezdetben cserekereskedés folyt, hosszas alkudozással, késõbb rájöttek az ezüst, illetve arany közvetítõ szerepére, amit azonban jó ideig csak korong vagy rúd alakban használtak a fizetésnél. Az ilyen fémdarabot a súlya szerint értékelték, fizetéskor lemérték. Éppen ezért minden eladó, vagy vevõ szándékban járó ember magával hordta könnyû kézi mérlegét és hitelesített kõ- vagy fémsúlyait, így mérte le a fizetésre adott arany, vagy ezüst fizetõeszközt. Az ószöv.-i törvény törekedett arra is, hogy a kereskedelem tisztességét fenntartsa, így pl. szigorúan tiltotta a hamis súlyok használatát (Deut 25:13).

5. Tudomány és mûvészet

A természettudományok körébe tartozó ismeretek az ókori keleten általánosan elterjedtek voltak s az Ósz. is a korának megfelelõ világképpel és ismeretekkel rendelkezett, legfeljebb az egészet áthatotta a monotheizmus kizárólagossága. Az Ósz. is ismerte pl. a mezopotámiai, vagy a fõniciai mítoszokat, egyes részleteket idéz is belõlük az õstörténetekben, egyes zsoltárokban, vagy próféciákban, de oly módon, hogy azok is az egy Úr világfölötti nagyságát és hatalmát tükrözik. Épp ebben áll az Ósz. sajátossága, ezért van az, hogy pl. a Bibliában a teremtés valóban az anyagi világ létrehozását adja elõ, de hiányzik belõle a keleti mítoszokban mindenütt jelenlevõ theogonia s az istenek egymást váltó uralmával együtt járó világkorszakok leírása. Az ókori világkép, amit az Ósz. is elénk vetít, a mindenséget hármas beosztásúnak tartja. „Ott fenn” van az ég, itt lenn a föld s a föld alatt az alvilági óceán. E hármas tagoltságon belül aztán van még további tagolódás is. Az ég magában véve is egy többrétegû felsõ világ, amelyben van az Isten mennyei lakóhelye, alsó részében viszont ott van az égi óceán, amelyet egy gát, a „boltozat” választ el a földi világtól. Erre a boltozatra erõsítette Isten a csillagokat. Alatta van a levegõ, a madarak élettere. Maga a szárazföld pedig egy vízszintesen elterülõ korong alakú kontinens, amely bár az óceánon foglal helyet, mégis szilárdan áll, mert a hegyek lába fundamentumszerûen mélyed a föld alá s oszlop-szerûen tartja a földkerekséget. A földön levõ folyók forrásaikon át az alant levõ óceánból táplálkoznak, vízmennyiségük aztán a földet körülvevõ tengerbe tokollik, amely megint összefügg az alvilági óceánnal. Lenn az óceán mélyén van a halottak birodalma, a Seól. (Mindezekkel kapcsolatban olv. Gen 1:6–8.16–17; Ex 20:11; Jób 38:4–6.16–17; Zsolt 24:2; 104:5; Préd 1:7 stb.)
Az ókori ember földrajzi ismeretei természetesen csak egy szûkebb világra korlátozódtak, ami Elõ-Ázsiát, É.-Afrikát és a Földközi-tenger keleti medencéjét foglalta magában. Az Ósz.-nek erre vonatkozó ismeretei a Gen 10 r.-ben, a népek eredetérõl és földrajzi elhelyezkedésérõl szóló fejezetben találhatók meg. A világkép kétségkívül geocentrikus, a keleti ember azonban gondosan tanulmányozta a csillagos eget; e tekintetben a babilóniak voltak az emberiség tanítómesterei. Az Ósz. ezen a területen meglehetõsen elzárkózó maradt. Részint azért, mert a babilóniak a csillagokat (elsõsorban a bolygókat) megistenítették, ami az Ósz. számára botránkozás volt (Ez 8:16; Ám 5:26). Másrészt a babilóniaknál az asztronómia egyúttal asztrológia is volt: a csillagászat tudománya a csillagjóslásba tévedt, amely utóbbi elõl az Ósz. ismét elzárkózott (Ézs 47:13). – A csillagászati alapismereteket mindamellett átvette az Ósz. népe is, tudott a csillagos ég évszakonkénti változásairól, az állatövi csillagképekrõl, a bolygók járásáról. Mindezekrõl azonban bizonyos racionalizmussal annyit szûrt le, hogy az égboltozat és csillagai az Isten teremtõ hatalmát és bölcsességét hirdetik (Zsolt 19:2), maguk a csillagok – elsõsorban a nap és a hold – azonban arra valók, hogy világítsanak a földre és szabályos járásukkal az idõ mérésében, sõt az ünnepek meghatározásában segítsenek (Gen 1:14). Az égboltozat megfigyelése Izráelben éppen ilyen vonatkozásban volt a papok feladata: meg kellett figyelniük az új hold feltûnését, mint a hónapkezdetét s annak megfelelõen kellett meghatározniuk a kalendáriumot, az ünnepeket.
A csillagászattal szoros kapcsolatban álltak a számtani ismeretek, elsõsorban a 60-as számrendszer keretében. Míg ez a számrendszer elsõsorban az idõméréssel volt kapcsolatos, addig pl. az ûrmértékeknél határozottan a 10-es számrendszer dominál. – Voltak különös jelentõségû számok (pl. 4, 7, 12, 70 stb.), sõt ezzel kapcsolatban a késõi századokban jelentkezett bizonyos számszimbolika, illetve számmisztika is (vö. Dán 9:24; Zak 4:2 és 4:10b), de semmi esetre sem olyan mértékben és formában, ahogyan azt a kabbala mûvelõi alkalmazzák. (Egyedül Jel 13:18 az a hely, ahol pl. a betûk számértéke kombinációba vonható). Olyan filozófiai tudomány, amely a görög bölcselethez hasonlóan a lét elvi kérdéseit tárgyalta volna, Izráelben különösképpen nem fejlõdött ki. A Prédikátor könyvében ugyan ki lehet mutatni némi egyezést a sztoicizmus és az epikureizmus gondolataival, de ez periférikus jelenség, egyébként az egész ószöv.-i bölcseleti gondolatkör ismét a Jahve-hit döntõ jegyében áll. A „bölcsesség” (hokmáh) az Ósz.-ben praktikus életbölcsességet jelent s a bölcsesség-irodalom rövid velõs mondásaival, vagy hosszabb fejtegetéseivel többnyire arra figyelmeztet, hogy az ember elõtt két út áll, az élet útja és a halál útja s az ember aszerint nyeri el jutalmát, vagy büntetését, hogy melyiket választja a kettõ közül (Zsolt 1). Ezért a legfõbb alapigazság az, hogy „az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete (Péld 1:7 stb), mert az istenfélelem részint erkölcsi féket jelent, részint arra ösztönöz, hogy az ember Isten tanácsát (écáh) keresse és kövesse (Zsolt 73:23–24). – A világ fölött álló Isten ismerete s a benne megnyugvás segít a lét nagy kérdéseiben is az eligazodáshoz. Amikor Jób könyve a szenvedés értelmét, az isteni igazságosság kérdését boncolja, egyedül abban találja meg a megoldást, hogy Isten végzései között vannak az emberi értelem számára kifürkészhetetlenek, az ember itt a földön nem látja, hogy mi történik a mennyben, ahol az Isten esetleg hatalmat ad a Sátánnak az ember megpróbálására. – A végsõ dolgok elemzésével (metafizikai értelemben) azonban az Ósz. mélyrehatóan nem foglalkozik, az emberi értelmet ehhez kevésnek is találja (Ézs 55:9), jobbnak tartja, ha az ember a maga életének a helyes folytatására összpontosítja figyelmét és erejét. Ebben jut nyugvópontra a Prédikátor szkepticizmusa, sõt agnoszticizmusa is. (Préd 5:18–19; 7:14; 9:9 skv.)
A praktikus életvitel helyes formáit, a társadalmi együttélésre tekintettel is, a jogszabályok, törvények adták meg. A jogtudomány – ha szabad ezt a szót használni – Izráelben erõteljes volt és egyre szélesebben fejlõdött. Megvolt az összefüggése az általános ó-keleti jogrenddel; a babiloni, asszír, hettita törvénykönyvek hatása félreismerhetetlen. Mégis a jogi életnek és a jogszabályok fejlõdésének is megvolt a speciális izráeli vonala. Alaptétel az, hogy a jogrend legfõbb õre maga az Úr, aki embertársa ellen vétkezik, az az Úr ellen is vétkezik (Gen 39:9). A törvénygyûjtemények rendszerint az egy Isten tiszteletének a követelményeivel kezdõdnek. Sajátos izráeli fogalmazási mód az ún. apodiktikus törvényformulázás, amely ellentmondást nem tûrõ tételeket mond ki, pl. „Szeretned kell (szeretni fogod) felebarátodat, mint magadat! – vagy tiltó értelemben pl. „Nem ölhetsz (nem fogsz ölni)!” Ezeken az alapvetõ törvényeken túl természetesen hovatovább szükség lett a konkrét esetekre, kázusokra vonatkozó törvényes útbaigazításokra is, elsõsoran a bíráskodás, az igazságszolgáltatás alapjául. Így alakult ki az ún. kazuisztikus törvények csoportja, amelyeket jellemez a bevezetõ „ha” szócska, követi a per tárgyát képezhetõ eset leírása s aztán az alkalmazandó eljárás, vagy éppen ítélet. (Olv. pl. Lev 27 r.) – Minthogy a szélesebb körû törvényalkotás a kijelentésben nyert alaptörvényekre alapult és isteni útmutatásnak (ez a tóráh értelme) számított, az igazságszolgáltatásnak is az volt a feladata, hogy Isten igazságát juttassa érvényre. Az a régi kifejezés, hogy „tegyen az Úr igazságot köztem és közted” (Gen 16:5), ilyen értelemben kívánja a jogszokásnak, a törvény-paragrafusnak az érvényesítését.
Az orvostudományról keveset lehet mondani. A betegségnek, valamint a kórokozóknak a felismerésénél a bibliai korban természetesen nem várhatunk semmiféle modernnak mondható eljárást vagy ismeretet. Még az Újsz. korában is gyakran olvassuk azt a véleményt, hogy a betegséget gonosz szellem okozza. Éppen emiatt mondták a betegeket tisztátalanoknak s pl. a bélpoklosokat szigorúan elkülönítették a lakott településektõl – amivel egyébként meggátolták a betegségnek fertõzés útján való terjedését. A gyógyitás maga is részben exorcizálás, vagy legalábbis mágikus ráolvasás volt. Dávid hárfázása és éneke egy-egy idõre elûzte Saulból a gonosz lelket (1Sám 16:23). Nyilvánvalóan ismerték azonban a különbözõ gyógyfüveket s azokból sebgyógyító kenõcsöket is készítettek. Úgy látszik, hogy különösen Gileád tartománya volt nevezetes ilyen vonatkozásban (Jer 8:22; 46:11). Figyelemreméltó Illés illetve Elizeus prófétának a sikeres élesztési kísérlete, a halálán levõ gyermeknek a mesterséges lélegeztetés valamilyen formájával való életre keltése (1Kir 17:21; vö. 2Kir 4:33–35). A poklosok beteg, vagy gyógyult állapotának a megítélõi a papok voltak (Lev 13 r.), de mûködtek hivatásos orvosok is. Érdekes jelenség, hogy Mezopotámiában elõször a holdtölte (sapattu), azután minden hetedik nap baljóslatú nap volt s e napokon az orvos, a szerencsétlen kimenetel elkerülésére, nem foglalkozott gyógyítással: olyan régi eredetû szokás, amely persze más indoklással, a szombati nap nyugalmának a kötelezõvé tételében, Jézus korában is fennállt. Így érthetõk meg a szombatnapi gyógyításokból következõ konfliktusok. (Mt 12:10; Jn 5:8 skv.)
A mûvészetek sorában a próza-irodalom és a költészet, mûformáinak és kifejezõ eszközeinek az ismertetésével együtt az Ósz.-i bevezetéstan lapjaira tartozik. – A képzõmûvészetek közül a szobrászat és a festészet elég mostoha szerepet játszott Izráelben, fõként a kiábrázolási tilalom túlhajtott értelmezése miatt. Viszont érdekes, hogy magának a jeruzsálemi templomnak az építésénél éppen Salamon király tette túl magát ezen a gátláson s templomában nemcsak a kerubok szerepeltek díszítési motívumként, hanem pl. a réz-medence talapzatául tizenkét bikaszobrot öntetett. A kerekeken járó mosdómedencék oldallapjait is különféle állatok dombormûvei ékesítették. A díszítõ motívumok között szerepelt a pálmafa képe is. Az oszlopok, különösen a magukban állók (tehát nem tartó-oszlopok), bizonyára fáknak az ábrázolásai, lombos, vagy virágkehely alakú kiképzéssel az oszlopfõn. – Az iparmûvészet szintén megtalálta a dombormûvû, vagy festett alakok ábrázolásának a módját. Állatalakra formázott ötletes mérleg-súlyok, mécsesek készültek. A pecsétnyomók vésetei szintén gyakran ábrázoltak állat-alakokat, pálmafát. – Igen gyakran idegen hatás érezhetõ e képzõmûvészeti alkotásokon. Azok a pecsétnyomók, amelyeknek a felsõ része skarabeusz-bogarat formáz, nyilván egyiptomi modellek alapján készültek, az ún. henger-pecsétek viszont asszír eredetûek. A festett agyagedények változó divatjában legszebb volt az ún. filiszteus-kerámia, geometriai ábráival és állat-ábrázolásaival. A legértékesebb archeológiai leletek közé tartozó samáriai elefántcsont-vésetek a fõniciai ipar termékei voltak, de a motívumok és az ábrázolási mód egyiptomi hatást árul el. Hogy a zene szinte egyidõs az emberi kultúrával, azt a Gen 4:21 hûen ábrázolja, amikor a legõsibb foglalkozások között felemlíti. A zene elemei közül legrégibbnek a ritmus tekinthetõ, ezért a legrégibb hangszerek közé tartoztak a dobfélék, elsõsorban a kis kézi dob, amelyet akár mágikus szándékkal (sámán-dob szerûen), akár a táncritmus megadásához használtak (Ex 15:20). A fúvós hangszerek közül legtermészetesebb alkalmatosság volt a kos-szarvból készült kürt, a sófár, amely az ünnepek kezdetének a jelzõje, háborús idõben pedig vészjel adására szolgáló hangszer volt. A fából készült (gyakran kétágú) fuvola az ünnepi muzsikusok hangszere volt, a késõbbi századokban a rézfúvó hangszerek is használatba jöttek. A húros hangszerek közül a kézzel pengethetõ lant és hárfa volt ismeretes. Mindezeknek jelentõs szerepük volt a templom kultuszban (Zsolt 33:2–3; 47:6), de használták õket elõkelõ emberek mulatságain is (Ézs 4:12). – A régebbi idõk egyszerû hangszereinek a felsorolásával az eksztatikus prófétákkal kapcsolatban 1Sám 10:5-ben találkozunk, míg egy késõi nagy templomi zenekar hangszerei Dán 3:5-ben vannak megnevezve.
Az éneklésnek, különösen a késõbbi századokban jelentõs helye volt a templomi kultuszban, a Krónikák írója az énekes léviták szolgálatba állítását Dávidra viszi vissza (1Krón 15:16–22). Egyébként azonban az ének állandó kísérõje az érzelmeit kifejezni akaró embernek, akár a mindennapi munkájában, akár lakodalmi, vagy gyászünnepségek során. Az Ósz. népének az éneklési módja azonban más volt, mint a mienk. Ez nem szótagoló, hanem egy szótag éneklését rengeteg melizmával (hajlítással) díszítõ s amellett éles torokhangú, gyakran vibráló éneklési mód volt, hasonlóan a mai keleti világ népi éneklési modorához. Ez a modor ráadásul a fõhangok megtartásától eltekintve sokszor improvizáló jellegû a dallamdíszítéseknél. A rengeteg dallamhajlítást, vibrálást alig lehet hangjegyekkel rögzíteni. Ezek miatt is lehetetlen a zsoltárok eredeti dallamának a rekonstruálása.

IV. Mértékek, pénzek, naptár

1. Súlymértékek

A súlymérés alapegysége az ószöv.-i korban a sekel (siklus) volt. Többszörösei voltak: a miná és a talentum. E mértékek aránya a babiloni 60-as váltószám mellett ez volt: 1 talentum = 60 miná, 1 miná = 60 sekel. – 1 talentum tehát = 3600 sekel.
A babiloni számítási arány mellett azonban volt egy másik is, amelyet a fõniciai kereskedõk használtak. Itt 1 miná 50 sekel volt. Valószínûleg ezt használták Izráelben is (vö. pl. 2Kir 15:20; Ez 45:12). A fõniciai mérték-arány szerint tehát: 1 talentum = 60 miná, 1 miná = 50 sekel. – 1 talentum = 3000 sekel.
A sekelnek kisebb egységei voltak a következõk: beka = fél-sekel (Gen 24:22); a gérá = a sekel huszad része (Ex 30:13).
A babiloni súlyrendszerben volt „nehéz” és „könnyû” sekel. A nehéz sekel súlya kétszer annyi volt, mint a könnyûé. Azonkívül még különbség volt a királyi és a közönséges súlyegység között; ez elõbbi, amely az adófizetés alapja volt, valamivel nagyobb súlyú volt, mint a kereskedelemben használt közönséges súlyegység.
Fizetõeszköz gyanánt aranyat és ezüstöt használtak. A kétféle nemesfémnek a súlyegysége azonban nem volt azonos, sõt országonként is változott. Babilonban egy arany sekel súlya kb. 16,4 gramm volt, egy ezüst sekelé a babiloni-perzsa korban 10,9 gramm. A fõniciai ezüst sekel súlyát 14,5 grammra becsülik. (Ez utóbbi felel meg a Gen 23:16-ban említett „kereskedelmi forgalomban használt” ezüst sekelnek). Megjegyzendõ, hogy az ásatások során Palesztinában talált súlyok ezektõl az alap súlyértékektõl némileg eltérnek. A hitelesítõ jeggyel ellátott mérõköveknél 1 sekel súlya 10–11 gramm között ingadozik, ahol persze a kopásból származó különbséget is figyelembe kell vennünk. – Mindez azt mutatja, hogy a súlyegység nagysága helyenként és koronként változó volt. (Fel kell itt hívnunk a figyelmet arra is, hogy az egyes bibliai lexikonok és kézikönyvek is az említett sokféle tényezõ közrejátszása miatt nem teljesen azonos módon közlik a mérték-egységeket. Az itt és a következõkben közölt adatok egy modern, de szolíd összeállítás alapján vannak csoportosítva: Bratcher, R. G.: Weights, Money, Measures and Time. – The Bible Translator, 1959 évf. 165–174. old.)
Általánosan elfogadott az a becslés, hogy a kereskedelemben fizetõeszköz gyanánt használt arany sekel 16,4 gramm, az ezüst sekel pedig 14,5 gramm súlyú volt.
Az Újsz.-ben két helyen (Jn 12:3; 19:39) említett görög litra súlyegységet azonosnak veszik a latin libra-val, melynek a súlya 327 gramm.

2. Pénzek

A kereskedelemrõl szóló fejezetben említettük, hogy régente a vert pénz ismeretlen volt, helyette arany és ezüst darabokkal fizettek, melyeknek a súlyát mindig lemérték. Ebbõl következik, hogy régen a súlyegység és pénzegység azonos volt, pénz gyanánt elsõsorban a sekelt és a talentumot említi a Biblia. A palesztinai kereskedelmi életben fõként ezüstöt használtak fizetési eszközül, a pénzegység tehát az ezüst sekel volt. Ez a Biblia írói számára annyira természetes volt, hogy amikor fizetésrõl van szó valahol, akkor rendszerint csak az „ezüst” szót említik, értvén alatta az ezüst sekelt. (Ex 21:11 stb.)
Hogy mai pénzben kifejezve mennyit értek ezek a pénzegységek, azt nehéz megmondani, mert a pénz értéke nemcsak a benne levõ nemesfém értékétõl függ, hanem mindig az adott helyen és idõben meglevõ vásárlóértékétõl. Éppen ezért csak hozzávetõlegesen becsülhetjük meg a fenti egységek értékét, hogy valamelyest fogalmat alkothassunk róluk. E szerint:
1 arany sekel (16,4 g) értéke kb. 645 Forint,
1 arany talentum (3000 sekel) 1 935 000 Ft,
1 ezüst sekel (14,5 g) 10 Ft,
1 ezüst talentum (3000 sekel) 30 000 Ft.
A mai értelemben vett vert pénz elõször a perzsa korban jelent meg Elõ-Ázsiában s ezt volt az I. Dárius király által veretett dárikus (Ezsd 2:69 stb.), egy 8,4 gramm súlyú aranypénz. A görög-római korban már sokféle pénz kerül használatba. Nemcsak a Ptolemaios és Seleukida uralkodók verettek pénzt, hanem a Makkabeusok és Heródes is; a zsidók részérõl utoljára Bar-Kochba.
Az Újsz. görög és római pénzekrõl tesz említést. A leggyakrabban említett pénz a római dénár (Mt 18:28 stb.), értékét hozzávetõlegesen 3 Ft-ra lehet becsülni. A dénár értékének a tizenhatodára tehetõ az assarion (a latin as kicsinyített formája); még kisebb értékû pénzek voltak a kodrantes (latin quadrans) és a lepton. (Vö. Mt 10:29; Mk 12:42.) – A görög ezüst drachma (Lk 15:8–9) kb. ugyanolyan értékû volt, mint a dénár. Kétszeres értékû volt a didrachma, a templomadó összege (Mt 17:24), négyszeres értékû pedig a státér (Mt 17:27). – Ha az Újsz. csak „ezüstöt” említ pénz gyanánt, az alatt általában a dénár, vagy a vele egyenlõ értékû drachma értendõ. (Kivételt képez a Jézus elárulásáért fizetett 30 ezüst pénz, ami a régi sekel értelmében és értékében veendõ: egy rabszolga ára, Ex 21:20). Néhány helyen elõfordul az Ósz.-bõl ismert miná és talentum elnevezés is.

3. Ûrmértékek

Régente a gabonát nem súly, hanem ûrtartalom szerint mérték. Éppen ezért a bibliai korban is kétféle ûrmérték-rendszert különböztetünk meg aszerint, hogy gabona- vagy folyadék-mérésrõl van szó. Egyébként az ûrtartalom alapegysége mind a két mérésnél egyforma, csak az elnevezések mások.
Az Ósz.-ben elõforduló legfontosabb ûrmértékek a következõk:

A gabona-mérés egysége volt az éfá, ûrtartalma 36,92 liter. Az éfá tízszerese a hómer. Kisebb mértékek: 1 éfá = 3 széá, 1 széá = 6 kab. – Ritkábban elõforduló mérték még az ómer és az isszárón, mindkettõ az éfá tizedrésze (Ex 16:16 skv.; Num 28–29 r.) – A Hós 3:2-ben említett letek az éfá ötszöröse.
A folyadékok mérésénél használt egység volt a bat: 36,92 liter, ugyanannyi, mint az éfá. Tízszerese a kór; ez utóbbi mint gabonamérték is említve van (1Kir 4:22 stb.), a hómerral azonos ûrtartalmú. – Kisebb folyadék-mértékek: 1 bat = 6 hín, 1 hín = 12 log. Az utóbbi egység tehát kb fél liternek felel meg.
Az Újsz.-ben a gabonamérés egysége a szaton (Mt 13:33), megfelel a héber széának. A korosz (Lk 16:7) ugyanaz, mint az ószöv.-i kór. Görög elnevezésû mérték a choinix (Jel 6:6): valamivel több, mint 1 liter, továbbá a modiosz, közönségesen mérce (Mt 5:15): kb. 8,75 liter.
Folyadék-mérték gyanánt szerepel az Ósz.-bõl ismert bat (Lk 16:6), továbbá a kánai mennyegzõnél említett métréta: kb. 40 liter.

4. Hosszmértékek

A bibliai korban a mai méter-rendszerhez hasonló pontos hosszmérték-rendszer nem volt, az emberek karhosszal, arasszal stb. mértek. Megvoltak azonban a viszonylagos méret-arányok a következõképpen: 1 könyök = 2 arasz, 1 arasz = 3 tenyér(szélesség), 1 tenyér = 4 ujj.
„Könyök” alatt (a Károli-Biblia „sing”-nek fordította) értették a kinyújtott alsókar hosszát, a könyéktõl a középsõ ujj hegyéig. Átlagosan 44,4 cm-nek felel meg. – Ezékiel templom-leírása arról tanúskodik, hogy volt olyan mérték-rendszer is, amelynél egy könyök a szokásos 2 arasznál még egy tenyérrel hosszabb, tehát összesen 7 tenyérnyi volt (Ez 40:5). Csak Ezékielnél fordul elõ a mérõnád-hossz, amely 6 hosszabb könyöknek fele meg s 3 méter 11 cm-rel egyenlõ.
Az Újsz. szintén említi a könyök hossz-egységet (Jn 21:8). Elõfordul ApCsel 27:28-ban egy hosszabb mérték is, az 1 m 85 cm-nek megfelelõ „öl”.
Nagyobb távolságú utakat csak általánosan, becslésszerûen határoztak meg. Így az Ósz. beszél egy mérföldnyi útról (Gen 35:16), máshol egy vagy több napi járóföldrõl. Az elõbb említett távolságot 5–6 km-re becsülik, egy napi járóföldet pedig kb. 30 km-re. – Az Újsz. említi a görög stadion (a Károli fordításban „futamat”) úthosszúságot, ez kb. 185 méter. Mt 5:41 említi a „mérföld” távolságot; a római mérföld 8 stádium, azaz 1478 méter volt. Végül a „szombat-napi járóföld” (ApCsel 1:12) hosszának meghatározása bizonytalan. Mindenesetre akkora utat jelentett, amennyire szombaton a templomtól szabad volt eltávozni. Feltételezés szerint 2000 könyök, tehát nem egészen 900 méter hosszúságú út volt.

5. Idõszámítás, naptár

A zsidóknál egy napi idõtartam napnyugtától a következõ napnyugtáig tartott. (A teremtés-történet refrénje: lett este és lett reggel.) Az egész nap tehát éjszakára és nappalra oszlott s mind a kettõ 12 órából állt. Mivel azonban az évszakok változásának megfelelõen az éjszakák és nappalok nem egyforma hosszúak, ezért az „órák” sem egyforma 60 perces idõközök voltak, hosszúságuk az évszaktól függött. Az idõpont meghatározásánál arról szoktak beszélni, hogy a nappalnak, illetve éjszakának hányadik órája van (Jn 1:39; ApCsel 23:23). Az éjszakát az ószöv.-i korban három õrváltási idõre (4–4 óra), a római korban négyre (3–3 óra) osztották fel.
A hét egyes napjainak külön neve nem volt, csak elsõ, második stb. napról beszéltek. Csak a hét utolsó napjának volt neve, ez volt a sabbat, a nyugalom napja.
Az évnek hónapok szerint történõ felosztása általában kétféle rendszer alapján lehtséges. Egyik az ún. szoláris, vagy nap-évet veszi alapul, tehát azt a nagy idõegységet, amely alatt a nap az állatöv csillagképein végigvándorol (általában a tavaszi napéjegyenlõségtõl számítva a következõ év ugyanazon napjáig). Ez – mint tudjuk – 365 és egy negyed napot tesz ki. A nap-év alapján készült legegyszerûbb kalendáriumok tizenkét 30 napos hónapot vettek fel s hozzácsatoltak még 5 kiegészítõ napot.
Van olyan felfogás, mely szerint régente Izráelben is a nap-év volt a kalendárium alapja. Mindenesetre korán átvették a lunáris év, azaz hold-év beosztását, amelynél 12 hold-hónap alkot egy évet. A hold-hónap egyik újholdtól a következõ újholdig tart, ami majd 29, majd 30 napnak felel meg. (Egy hold-hónap tulajdonképpen 29 nap és 13 óra.) A 12 hold-hónap azonban összegezve csak egy 354 napos hold-évet ad ki. Ennek következtében az egyes hónapok kezdete az egymás utáni években 10–11 nappal eltolódik a nap-éves naptárhoz képest. Sõt a hiányzó 11 nap három év alatt már több, mint egy hónapnyi idõre rúg, amin a régiek egy szökõ-hónap közbeiktatásával segítettek. A lunáris és szoláris év eltérésnek a kiegyenlítésére Babilonban vezették be azt a rendszert, melyet a kései zsidóság is elfogadott. E szerint alapul vettek egy 19 éves ciklust, amelyben minden 3., 6., 8., 11., 14., 16. és 19. év tizenhárom hónapos szökõév volt.
Országonként különbség volt a tekintetben is, hogy melyik év elsõ hónapja. Babilonban a tavaszi napforduló ideje volt az évkezdet, Kánaánban viszont az õszi napforduló; az újév napja a megfelelõ idõszakra esõ elsõ újhold volt. A babiloni fogság idejétõl a zsidók is a tavaszi újévvel kezdték a hónapok számlálását, az õszi napforduló az agrár-év kezdete maradt. A hónapok nevei közül csak egy néhányat ismerünk a Bibliából, köztük egynéhány régi kánaáni eredetû nevet, pl. Ábib = a kalász(érés hónapja), Zív = a virágzás (hónapja). A kései babiloni nevek közül is csak néhányat említ az Ósz., mert a legáltalánosabb keltezési mód az volt, hogy sorszám szerint jelölték meg, hogy az év hányadik hónapjáról van szó.
A következõkben felsorojuk a hónapok neveit (zárójelbe téve a régi kánaáni nevet). Mai kalendáriumunkkal egyeztetve két hónap-nevet szokás feltüntetni, ami úgy értendõ, hogy az elsõ helyen említett hónapban levõ újholdkor kezdõdik a megfelelõ sémita hónap.
1. Niszán (Ábíb) március-április
2. Ijjár (Zív) április-május
3. Sziván május-június
4. Tammúz június-július
5. Áb július-augusztus
6. Elúl augusztus-szeptember
7. Tisrí (Étáním) szeptember-október
8. Marhesván (Búl) október-november
9. Kiszlév november-december
10. Tébét december-január
11. Sebát január-február
12. Adár február-március
(13. Adár-séni = „második Adár”: szökõ-hónap).