RÉGISÉGTANI ÉS NÉPRAJZI ADALÉKOK

Bevezetés.

A „Bibliai régiségtan” számára legtöbb adatot maga a Biblia szolgáltat. Belõle ismerhetjük meg elsõsorban az ó- és újsz.-i kor emerereinek, közelebbrõl Izráel népének a mindennapi életét és szokásait, társadalmi és kulturális viszonyait, vallási szertartásait. A Bibliából összegyûjthetõ adatok azonban sok tekintetben maguk is magyarázatra szorulnak a tér és idõ távolságából adódó idegenségük miatt, de azért is, mert sokszor közkeletû szavak hallatán, pl. kenyér, háztetõ, lámpa, pénz, városkapu stb., önkéntelenül az általunk ma ismert megfelelõ dolgokra és formákra gondolunk, amibõl helytelen képzetek és félremagyarázások következhetnek. A bibliai régiségtan ezért kiegészítésül felhasználja ókori szerzõk magyarázatait, a Közel-Keleten ma élõ arabok sok õsi vonást megõrzött népszokásait, valamint az archeológiai kutatások egyre bõvülõ tárgyi és irodalmi anyagát.

Az itt következõ rövid összefoglalás ilyen alapokon próbál a legfontosabb tárgykörökben szemléletes képet adni a bibliai kor életérõl. Megírásához – több más könyv és részlettanulmány ismerete mellett – két nagyobb mû szolgált elsõsorban forrásul. I. Benzinger: Hebräische Archäologie (3. kiad. 1927) c. könyve bõ illusztrációs anyagával s az ókori keleti népek életviszonyainak párhuzamba vonásával még mindig az egyik legalaposabb idevágó mû. R. de Vaux: Das Alte Testament und seine Lebensordnungen I–II. (franciából fordítva, 1960) c. könyve pedig fõként a régi Izráel társadalmi és vallási életének a részletes leírását adja, a legmodernebb ismeretanyag alapján, pozitív biblicitással. – Magyar nyelven részletes összefoglalást nyújt Czeglédy S.: Bibliai régiségtudomány (Sylvester bibliai kézikönyvek V. köt. 1928). Rövidebb cikkeket és litografált kiadványokat nem említve, utalhatunk még Kállay K. tanulmányára: Zsidó mesterségek és foglalkozások Jézus korában (1926), továbbá a vallásos élettel kapcsolatban Varga Zs.: Bibliai vallástörténet (1938) c. nagy mûvének a 392–494. oldalain levõ fejezetekre. Végül az Ószövetség új fordításának a próbafüzeteiben (1951-tõl), a jegyzetanyagban – ha elszórtan is – szintén sok tárgyi magyarázatot találhat az olvasó.

I. A mindennapi élet

1. A lakás

Az ember legrégibb lakóhelyéül barlangok szolgáltak. A palesztinai õsemer barlanglakásait is megtalálták a Karmel-hegy oldalában, Názáret közelében és másutt. Különösen a mészkõhegyek közt vájt a karsztvíz barlangokat. Gézer városa alatt olyan barlanglakásokat tártak fel, amelyekben még a kánaániak bevándorlása elõtt lakott egy kis termetû, nem sémita fajú nép. A bibliai korban természetesen már csak átmenetileg laktak ilyen barlangokban természeti csapás, vagy egyéb ok miatt menedéket keresõ emberek. (Pl. Lót – Gen 19:30; Sámson – Bír 15:8; Dávid – 1Sám 22:1).
A vándorló, nomád életet élõ emberek sátrakban laktak. Sátorlakó (fél)nomádok voltak a pátriarchák és a honfoglalás elõtti izráeli törzsek is. – A sátorlapot állatbõrbõl varrták össze, vagy kecskeszõrbõl, késõbb teveszõrbõl szõtték. Régebben a sátrak kúpformájúak voltak, késõbben hosszú téglalap alapúak, amilyenek ma is a pusztalakó beduinok sátrai.
Az egyszerûbb emberek sátra két részre volt osztva: egyikben laktak a férfiak, másikban a nõk és a kisgyermekek. Elõkelõbb emberek a nõk számára külön sátrat állítottak. – A sátorozó életmód emlékét a letelepedés után is megõrizte több állandó szólás-forma, vagy költõi hasonlat. Ésaiás próféta egy költõi képben úgy írja le Jeruzsálemet, mint egy pompás sátrat, melynek a kötelei el nem szakadnak és cövekei meg nem mozdulnak (Ézs 33:20). A sátorponyvakészítõ Pál apostol pedig az ember földi életét hasonlítja „sátorházhoz” (2Kor 5:1). – Még Jeremiás korában is volt olyan népcsoport Júdában, a rekabiták nemzetsége, amely konzervatív módon elutasította a kánaáni kultúra több vonását s többek közt sátrakban lakott, jó 600 évvel a honfoglalás után (Jer 35:7–10).
Palesztina birtokbavétele után a zsidók hamarosan áttértek a letelepült, falu- és városlakó életformára, a házépítésre is. A házak nem voltak nagyok és kényelmesek, nem is volt erre szükség, mert az emberek naphosszat a szabadban végezték munkájukat s inkább csak aludni tértek haza, vagy az esõs évszakban volt szükségük a ház védelmére. – Minthogy a ház a sátor szerepét vette át, a kezdetlegesebb házak a sátrak mintáját tükrözték méreteikben és berendezésükben. Az egyszerûbb emberek háza egy helyiségbõl állt, amelyet esetleg úgy osztottak kétfelé, mint a sátrat volt szokás. A nagyobb házakat több helyiségre elválasztó falaknak a tetõszerkezet tartásában is fontos szerepük volt. Az elõkelõk palotái gyakran ún. „udvar-ház” formában épültek: a középen levõ nyitott udvar körül húzódtak a lakószobák és egyéb helyiségek. Építõanyagnak használták a vályogot, de használtak követ is, ami Palesztina hegyvidékein könnyen kitermelhetõ volt. A szabálytalan alakú terméskõ-darabokat ügyesen illesztették egymás mellé, a hézagokat törmelékkel, malterral töltötték ki. Faragott kockakövekbõl csak a késõbbi korban és csak a gazdagabb emberek építkeztek. Gondjuk volt rá, hogy a falaknak mély fundamentumot ássanak, lehetõleg a sziklatalajig, hogy a ház viharos idõben is szilárdan álljon. (Mt 7:24 skv.). Az alapfalak találkozási pontjára különösen jól megválasztott sarokkövet helyeztek el (Ézs 28:16; Mt 21:42). – A házak legtöbbje csak földszintes volt, késõbb a gazdagabb emberek építettek emeletet is (ez a Károli-Bibliában a „felház”), melyre az épületen kívül húzódó lépcsõn lehetett felmenni. A falakat kívülrõl és belülrõl bevakolták.

A házak teteje rendszerint lapos volt. A falakra néhány gerendát fektettek, s azok közé ágakat raktak, ezt pedig bevonták agyag, mész és apró kövek keverékével. A háztetõ alkalmas hely volt a naplemente után beálló hûvösebb idõben a pihenésre, sõt az alvásra is (1Sám 9:25–26). Be lehetett látni róla az egész várost (2Sám 11:2) s hangos kiáltással lehetett onnan egy-egy fontos dolgot közhírré tenni (Mt 10:27). Az ajtót retesszel (tolózárral) szokták bezárni, sõt a reteszt még annak a megfelelõ nyílásaiba fölülrõl beleilleszkedõ szegek is biztosították. Az így bezárt ajtót nem lehetett másképpen kinyitni, csak egy olyan „kulcsnak” a segítségével, amely e biztosító szegeket kiemelte a retesz nyílásából. Nagyobb házaknál, palotáknál bizalmi állást jelentett az ajtók zárásának, nyitásának s ezzel együtt a „kulcs” kezelésének a feladata. Ez az alapja a „kucsok hatalma” bibliai kifejezés értelmének. (Ézs 22:22; vö. Jel 3:7). – Ablakot ritkán vágtak a ház falába, különösen az utcára nyíló oldalon. Ha volt is ablak, az rendszerint kicsiny, ráccsal biztosított volt. (Én 2:9). A lakásban éppen ezért meglehetõsen sötét volt, nélkülözhetetlen volt minden háznál a mécses, különösen ha valami elvesztett tárgyat kellett megkeresni (Lk 15:8).
A ház „padlója” simára ledöngölt agyagos föld volt. A bútorzat is általában igen egyszerû volt. Közéjük tartozott az ágy: alacsony díván-szerû heverõ, amelyet a gazdagabb emberek drága szõttesekkel takartak le (Péld 7:16). A szegényebbek ágyat sem használtak, hanem a felsõ ruhájukba burkolózva a földön aludtak. – Az „asztal”, a név eredeti jelentésébõl is kivehetõen hajdan csak egy, a földre kigöngyölített, kinyújtott állatbõr volt, amelyre rakták az ételt. (Vö. a héber sulhán szó értelmezését a sálah gyök alapján.) Késõbb alacsony, fából készült asztalt használtak, amely köré a földre, vagy leterített szõnyegre ültek a családtagok az étkezésnél. Csak a késõbbi századokban ültek az asztal mellett székre, vagy alacsonyabb pamlagra. Természetesen ezt az egyszerû bútorzatot is lehetett a vagyoni helyzetnek megfelelõen drága kivitelezésben készíteni, aranyozással, elefántcsont-intarziával, bíbortakarókkal díszíteni. (Vö. Ám 3:12; 6:4 stb.) A gazdagok megengedhették maguknak azt a luxust is, hogy nyári lakásukon kívül még téli palotát is építtettek maguknak valamely enyhébb éghajlatú vidéken (Ám 3:15). Falfestmények a házakban az izraelita korban nem voltak, legalábbis az archeológia erre nézve nem szolgáltatott még adalékokat (ellentétben a kánaáni és a hellenisztikus kor egyes emlékeivel). Az elõkelõ emberek esetleg faragott faburkolattal látták el a falakat (Hag 1:4). E nemben a legnagyobb szabású lehetett a salamoni templom belsõ díszítése, az izráeli képzõmûvészet legjellemzõbb motívumának, a kerub-alakoknak az alkalmazásával. (1Kir 6:23 skv.)
Az izráeli városokban az építkezés módja teljesen szabálytalan volt. Az alkalmasnak látszó telken kiki a tetszése szerint építtette fel a házát s e házak meglehetõs összevisszaságban álltak egymás mellett, szûk, görbe utcák mentén. Csak a kései századok városainak az alaprajza mutat rendezettebb képet. A nagyobb városokat, különösen a síkságon fekvõket, erõs kõfallal vették körül. Háborús idõben az ilyen erõdített városokba menekültek a környékbeli falvakból, a „kerítetlen városokból” is az emberek. A kánaáni korban hatalmas méretû, ún. ciklopsz-falakat építettek nagy terméskövek felhasználásával. Némelyik városfal 4–5 méter vastag, 8–10 méter magas volt. Ez „égig érõ” városfalak tövében érezték úgy magukat az ország kikémlelésére küldött izráeli emberek, mintha apró sáskák volnának (Num 13:34; Deut 1:28). Az izráeli korban az ún. kazamáta-fal volt az általános. Ez állt két, egymástól másfél-két méter távolságban párhuzamosan húzódó kõfalgyûrûbõl, amelyet szakaszonként szintén kõfal kötött össze: a közbe esõ térséget kõtörmelékkel, földdel töltötték ki. Kettõs védelmi fal csak hadászatilag igen fontos városok körül épült. – A kõfalon keresztül rendszerint csak egyetlen kapu vezetett be a városba, amely fedett kapuszín jellegû volt. Belõle egy vagy két egymással szemben levõ beugró térség mélyedt be a falba (vö. Ez 40:6 skv. leírását), itt volt a kapuvédõ õrség.
A városkapu belsõ oldalán beépítetlen szabad térség volt hagyva, ez volt a város fõtere, fóruma, a hivatalos ügyek megtárgyalásának, a törvénykezésnek a színhelye. A Biblia ezt a teret egyszerûen „a kapu”-nak nevezi. (Vö. Ruth 4:1 skv.; Zsolt 127:5; Ám 5:10 stb.)
Városi településeknél külön gondot jelentett az ivóvízzel való elátás. A mészkõsziklás talajban kutakat nem nagyon lehetett ásni, a hegyvidék lakói ún. ciszternákban, cementtel kitapasztott falú gödrökben gyûjtötték össze az esõvizet. A nagyobb városokat azonban rendszerint források mellett építették. Hogy e források vizéhez háborús idõben is biztonságosan hozzájuthassanak, helyenként fáradságos munkával alagutat vágtak a város és a forrás között (Gézer, Megiddó, Jeruzsálem).

2. Ruházkodás

Az éden-keleti történet és folytatása bemutatja, hogy a primitív ember ruházkodása milyen fokozatokon keresztül fejlõdött: elõször falevelekbõl, fûbõl, majd késõbb állatbõrbõl készített magának ruhafélét (Gen 3:7.21). A bibliai kor azonban már az állattenyésztés és a kultúrnövények termesztésének a kora, az emberek ennek megfelelõen gyapjúból vagy lenbõl szõtt ruhát viseltek.
A szabadban dolgozó férfiak ruhája, a hõségre való tekintettel, egyetlen rövid vászon alsónemû volt, a derekukra csavarva. Egyébként az általánosan viselt alsóruha egy ujjatlan, térdig érõ ingféle volt (héberül kuttónet, görög megfelelõje: chitón). Az öv, amely e chitónt összefogta, nem egyszerû derékszíj-félének képzelendõ, hanem széles, a csípõt körülvevõ ruhadarabnak, amelyet rendszerint finom anyagból, tarka szövéssel készítettek (ez a héber ’ézór). Ennek a díszes ruhadarabnak a felöltésével vált teljesebbé a férfinak a ruházata, ha „felövezte magát”, azaz útra, vagy éppen harcba készült (Zsolt 18:33.40; Jn 21:18).
Nyilvánosság elõtt, emberek társaságában a felsõruha (szimláh) egészítette ki a ruházatot. Ez voltaképpen egyetlen négyszögletes ruhadarab volt, amelyet egyik vállukon átvetve burkoltak magukra. Elöl mellmagasságban öblösen hagyták, hogy oda pénzt, élelmet, vagy egyéb holmit tehessenek. Az egyetlen darabban szõtt, varrás nélküli ruhadarab értékes volt; Jézus ruhájára azért vetettek sorsot a katonák, hogy ne kelljen szétvágni (Jn 19:23–24). A szegény embernek ez a felsõruha volt a takarója is, abba burkolózva aludt s mivel a palesztinai éjszakák a nappalhoz képest elég hûvösek, ezért a zálogba vett ruhát éjszakára vissza kellett adni a tulajdonosának (Ex 22:26). – Az egyszerû egyszínû ruhán kívül az elõkelõk szívesen hordtak tarka szövésû, vagy bíborral festett drága ruhákat (Gen 37:3; Bír 5:30). Már a fogság elõtti korban igen magas fokú volt Izráelben a ruha szövésének és festésének a technikája, az asszír gyõzelmi feliratok a zsákmányolt értékek sorában külön felemlítik az értékes ruhákat.
A perzselõ napsütés ellen a szabadban járó vagy dolgozó emberek vállig érõ fejkendõt hordtak s ugyanúgy, mint a mai arabok, zsinórral erõsítették meg a fejükön. Az elõkelõbbek finom lenbõl szõtt turbánt csavartak a fejükre. – Lábbeliként sarut viseltek. Egyszerû bõrtalp volt ez, amelyet szíjakkal kötöztek fel. A nõk ruházata jóformán ugyanazokból a darabokból állt, mint a férfiaké, csak általában finomabb anyagból készült. Az alsóruha ujjakkal volt ellátva és térden alul ért. A felsõruhát ugyanúgy viselték, mint a férfiak. Fejkendõjük azonban hosszabb volt, vállon alul ért s egyúttal arra is alkalmas volt, hogy az arcot elfátyolozzák vele. A fátyolviselés ugyan nem volt olyan kötelezõ, mint késõbb a mohamedán araboknál, munka közben sohasem volt szokás, de az illendõség olykor megkívánta. Pl. a menyasszony a võlegénye elõtt elfátyolozott arccal jelent meg (Gen 24:65).
A keleti ember szívesen hordott ékszereket, férfiak és nõk egyaránt. Részint dísz, részint amulett gyanánt viselték ezeket. Gedeon történetében azt olvassuk, hogy a midianiták még a tevéik nyakára is akasztottak aranyláncokat és (félhold alakú) ékszereket (Bír 8:21.26) – A férfiak speciális dísztárgya volt az ékes pálca, és a pecsétgyûrû (Gen 38:18). Az utóbbit zsinórra, vagy láncra fûzve a nyakukban viselték, esetleg az ujjukra húzva hordták és okiratok hitelesítésére használták. Sima ovális lapjába a tulajdonos neve, azonkívül gyakran valamilyen alak (oroszlán, fa stb.) volt bevésve. – A nõk, fõként a gazdagabbak, mindenféle ékszert hordtak az orr- és fülkarikától elkezdve a csuklón és bokán viselt arany és ezüst ékszerekig, sõt a ruhájuk aljára erõsített kis csengettyûkig. Ésaiásnak egyik gyakran idézett, keserû hangú próféciája egész listába foglalja mindezeket (Ézs 3:17–24). – Férfiak és nõk egyaránt használtak illatszereket is. Vendégség alkalmával olajjal kenték meg a hajukat (Mt 26:7). Az egyszerû olajhoz gyakran kevertek még átható illatú növényekbõl nyert kivonatot: az aloé, nárdus, mirrha ismert drága készítmények voltak (Zsolt 45:9; Én 3:6; 4:14). Nõk körében nem volt szokatlan az arc- és szemöldök-festék használata sem (2Kir 9:30; Jer 4:30).

3. Táplálkozás

A Biblia népének legfontosabb tápláléka a kenyér volt. Ezt a kifejezést, hogy „kenyeret enni”, általában használták az étkezésre, bármi került is az asztalra (Ex 18:12), sõt ugyanez a kifejezés a családi együttlétet, a család közösségéhez tartozást is jelentette (Ex 2:20), legmesszebb menõ alkalmazása a mennyek országába való befogadást fejezte ki (Lk 14:15).
Táplálékul szolgált, fõleg az utas ember számára, a letépett gabonakalászokból kimorzsolt gabona is (Mt 12:1), nemkülönben a pörkölt gabonaszemek. Otthon azonban mindennap frissen sütöttek kenyeret. Ehhez a búzát vagy árpát elõször lisztté kellett õrölni. Legrégibb módja ennek az volt, hogy mozsárban megtörték a gabonaszemeket. Késõbb kemény kõlapon hosszúkás kõdarabbal morzsolták szét a gabonát. Végül kialakult a kézimalomnak az a formája, amely az egyszerû arab lakosságnál máig is használatos maradt. Ennek az alsó része egy, a földön rögzített kissé domború felületû kõdarab. Középen levõ csapjába illeszkedett a felsõ rész, a tulajdonképpeni malomkõ, melyet fogója segítségével körben forgattak s így õrölték lisztté a két kõ közé szórt gabonaszemeket. Ez a munka rabszolgák, vagy asszonyok feladata volt s nehéz munka lévén, rendszerint ketten végezték. („Két asszony õröl a malomban…” Mt 24:41.) – A kenyértésztát kovásszal szokták keleszteni (Mt 13:33), azután lángos-szerû, kb. 20 cm átmérõjû kerek darabokat formáltak belõlük s úgy sütötték meg. Ezt a vékony, kisméretû kenyeret (az Ósz.-nek több szava is van rá, a Károli-Biblia gyakran pogácsának nevezi) kézzel lehetett törni és enni. Az Úr Jézus „megtörte” a kenyeret (Mt 26:26). A kenyérsütés természetesen szintén az asszonyok munkája volt. Különféle módokon történhetett.
Kezdetlegesebb eljárás volt pl. az, hogy parázzsal megtüzesített kõlapra helyezték a kenyértésztát s aztán forró hamuval betakarták. A nomád, vagy utas emberek kenyérsütési módja volt ez éppúgy mint az a másik szokás, amikor kövekre fektetett vaslapot megtüzesítettek s arra dobták rá a megsütni való kenyeret, ilyenkor gondosan kellett vigyázni arra, hogy néhány perc múlva megfordítsák, különben a kenyér egyik fele elégett, a másik sületlen maradt volna. (Olv. Hóseás példázatát, Hós 7:8). – A letelepedett, házakban lakó izraeliták külön kemencét is építettek a kenyérsütéshez.
A hús nem tartozott az egyszerûbb emberek mindennapi táplálékai közé, inkább csak ünnepi alkalommal, vagy vendégek tiszteletére vágtak állatot (Gen 18:7; Lk 15:23). Az állat levágása egyúttal áldozat számba is ment, a vér pl. mindig Isten „része” volt, embernek megenni nem volt szabad Izráelben (Gen 9:4; Lev 17:14). Az ún. béke-áldozattal mindig vidám evés-ivás volt egybekötve. Juhot és kecskét, a szárnyasok közül galambot szoktak így levágni. Hizlalt marhát már csak a nagy háztartást vívõ, vendégeskedõ gazdagok vágtak, az ilyen vendégeskedés azonban már fényûzésnek számított, különösen abban a korban, amikor a szegényebb néposztálynak alig volt ennivalója. Ezért rója meg a társadalmi igazságtalanságok ellen kikelõ Ámósz próféta a gazdagokat amiatt, hogy nap mint nap a hizlalt állatok húsából lakmároznak (Ám 6:4). – Ellenben fontos néptáplálék volt a hal. A tenger mellett és a Genezáret-tóban gazdag halászati lehetõség volt s a szárított, vagy sózott halat az ország belsejébe is szállították. Nehémiás idejében Jeruzsálemnek az egyik kapuját Hal-kapunak nevezték (Neh 3:3), bizonyára e mellett volt a halpiac (vö. Neh 13:16).
A kenyér mellé az egyszerûbb emberek leginkább friss gyümölcsöt, dinnyét és hagymaféléket ettek, továbbá fõzelékeket, elsõsorban babot és lencsét. Az aszúszõlõt, a szárított fügét, datolyát összepréselve el lehetett tartani, vagy útravalónak vinni és fogyasztani (1Sám 25:18). – Az állandó táplálékok közé tartozott még a nomád kortól kezdve a tej és a belõle készült termékek is, a tejszín, vaj, sajt. – Az édességek közül legfontosabb volt a sokfelé található vadméhek méze. A lépesméz a legkívánatosabb ételek közé tartozott (Péld 24:13).
A sütéshez, fõzéshez az olajfa termésébõl kipréselt olajat használták; a zsír, az állati kövérje a vérrel együtt az oltárra adandó volt. – Az ételek elkészítéséhez nélkülözhetetlen volt még a só, amit fõleg a Holt-tenger mellékérõl bõven lehetett szerezni. Ízesítõ tulajdonsága jelképezi a tanítványoknak a világban betöltendõ hivatását (Mt 5:13).
Palesztinában még az ivóvíz is drága érték volt, különösen a nyári idõszakban. A források, kutak birtoklása a nomád állattenyésztõknél létkérdés, sokszor viszályok forrása volt (Gen 21:25). A házak mellett gyakran vájtak a sziklatalajba esõvíz-tároló ciszternákat, a városok közelében levõ forrásokhoz reggel-este jártak korsóikkal az asszonyok vizet meríteni. Nagy szárazságban megtörtént, hogy a vizet is pénzért árulták; a városok utcáin még a legutóbbi idõben is ott járt a vízárus, aki a hátán hordott állatbõr-tömlõbõl árulta az ivóvizet. (Ézs 55:1 egy ilyen vízárusnak a mondókája.)
Kánaán országa régtõl fogva híres szõlõtermõ föld volt (Num 13:24). A szõlõ- és bortermelést a letelepedett izraeliták is hamar megtanulták s azután a bornak fontos szerepe lett nemcsak az ünnepi étkezésen, vendéglátáskor, hanem még az istentiszteletben is. (Ex 29:40 stb.) Bizonyos passzív tiltakozást látunk ugyan a názirok fogadalmában (Num 6:3), vagy a nomadizáló rekabiták magatartásában (Jer 35:6), ez azonban ritkább jelenség volt s feltehetõen a kánaáni kultuszi kilengések váltották ki. (Hós 4:11 skv.) – A bor élvezete tekintetében a Biblia nem ad semmilyen törvényeskedõ szabályt (Préd 9:9; 1Tim 5:23), de a részegséget, ami szégyenbe és vétekbe visz, elítéli (Gen 9:21 skv.; Péld 23:29). A papok szolgálatuk ideje alatt nem ihattak bort (Lev 10:9).

II. A társadalmi élet

1. A Család

A teremtés-történet a monogám házasság (egy férfi és egy nõ házasélete) képét vetíti elénk, ami az Ósz. korának a viszonyait ismerve, nem annyira teremtési rendként szerepel itt, mint a törzsek, vagy népek leszármazása, elszaporodása ábrázolásának a megfelelõjeként, mely szerint egy törzs, vagy nép – a teremtésnél az egész emberiség – egy õsatyának és anyának az utódaiként tekintendõ. Az Ósz. népénél már, a kor általános szokásának megfelelõen, általános volt a poligámia, a többnejûség. Ennek okát különbözõ társadalmi motívumokban lehet keresni. Így pl. a gyermekáldásra törekvésben (ami viszont már valóban teremtési rend, Gen 1:28). Második asszonyt gyakran olyan esetben vett a férfi nõül, ha az elsõ magtalan volt (Gen 16:1–2). Lehet gondolni arra a motívumra is, hogy az új asszony új munkaerõ volt a családban, sõt talán arra is, hogy keleten a leányok hamar érnek nõvé, korán férjhez mennek, de korán is vénülnek. Mindenesetre a több asszony tartása attól is függött, hogy milyen tehetõs volt a férj. A szegényebb emberek körében inkább volt szokásos az egynejûség, mint a gazdagoknál. A királyok pedig egész háremet tartottak; Salamon asszonyairól mesés számok szólnak (1Kir 11:3). – Az asszonyok közt sokszor rangbeli megkülönböztetés volt. Más volt a helyzete a férjjel társadalmilag egyenlõ rangú feleségnek és más az alsóbbrendû, némelykor a szolgálók közül kikerülõ mellékfeleségnek, ágyasnak. Helyzetüket az ókori kelet házassági törvényei pontosan megszabták. A pátriarcha-kor házasságjogi vonatkozásaira nem egy ponton a Hammurabi-kódex paragrafusai vetnek fényt.

A korai ószöv.-i korban a családi élet rendje a pátriarchális társadalomnak megfelelõ volt. Régebben bizonyára keleten is megvolt a matriarchátus, ennek azonban a Bibliában már csak egy-két emléke él, többek közt pl. ebben a mondásban, hogy a férfi elhagyja apját és anyját és ragaszkodik a feleségéhez (Gen 2:24). A pátriarchális rendben már fordított volt a helyzet: a nõ költözött a férje családjához s a gyermekek a férj rokoni kötelékéhez tartoztak. Rendszerint három generáció (szülõk – gyermekek – unokák) élt együtt egy „háznép” (héberül bét-’áb = apai ház), vagy más szóhasználat szerint egy „nagycsalád” körében. A családfõ, a háznép ura és egyben tágabb társadalmi körben a képviselõje, a nagyapa, illetve a család legidõsebb férfitagja volt.
A házasságkötés keleten rendszerint igen fiatal korban történt. A pátriarchális jogon kívül ez a körülmény szinte természetessé tette, hogy a szülõknek is volt beleszólásuk a házasságba, sõt rendszerint az apa szemelte ki fiának a feleségül szánt leányt. – A házasságkötés elsõ formai mozzanata volt az eljegyzés, rendszerint ilyenkor történt megegyezés arra nézve, hogy a võlegény milyen „vételárat” fizet a menyasszonyáért. Ez az ár volt héber néven a móhar (Gen 34:12), a mátkapénz. Összege a házasulók anyagi és társadalmi helyzete szerint különbözõ volt, némelykor természetbeni munkával is lehetett teljesíteni, így szolgált Jákób kétszer hét évig Leáért és Ráchelért. Az eljegyzést hamarosan követte az esküvõ, de a menyasszonyt jogilag már addig is úgy tekintették, mint a võlegény törvényes hozzátartozóját. (Vö. pl. Gen 19:8.12; Mt 1:18).
Maga a házasságkötés az egész ókori keleten kimondottan jogi vonatkozású ügy volt. Asszír–babiloni szerzõdésekbõl ismerjük törvényes formaságait, sõt az egyiptomi elefantinei zsidó kolónia fennmaradt irataiból is. Az utóbbi szerint a férj ünnepélyesen kijelentette: „Te az én feleségem vagy, én pedig a férjed vagyok mindvégig”. Ezzel a házasság jogilag megköttetett. – A hivatalos részen kívül aztán igen vidám mennyegzõi ünnepet ültek, a meghívott nagyszámú rokonság körében. Legünnepélyesebb pillanat volt az, amikor a võlegény barátaival együtt az ékesen felöltöztetett, de gondosan lefátyolozott menyasszonyt a szülõi háztól elhozta a maga házához. (A võlegényvárás magyarázza a tíz szûz példázatát, Mt 25:1–13.) Ezután kezdõdött a vidám lakodalom, amely gyakran egy hétig is eltartott s itt volt lakoma, játék, tánc és ének bõven. A mennyegzõi dalok a võlegény és a menyasszony szépségét és szerelmét énekelték meg és elterjedt õsi szokás szerint úgy magasztalták õket, mint királyt és királynét. Ilyen mennyegzõi dalok gyûjteménye az Énekek éneke is, bárha a Bibliában speciális allegórikus jelentéssel foglal is helyet. – A menyegzõi szertartások és a vendéglátás jó rendjének a gondja a „võlegény barátjára” hárult (vö. Jn 3:29), aki násznagyszerû tisztet töltött be.
Az Ósz. népénél – mint mondtuk – a házasságkötés egyik elõfeltétele bizonyos vételár lefizetése volt a menyasszonyért, aminek az az egyszerû jelentése volt, hogy benne a menyasszony apja mintegy kártérítést kap a házától elvitt munkaerõért. Ennek ellenében az asszony a férjének a tulajdonává vált; a férj héber neve baal = úr, tulajdonos. Még a tízparancsolat is egy végtében sorolja fel a feleséget, a szolgát és a háziállatot, mint a házigazda tulajdonait (Ex 20:17). Viszont a feleség e sorban mégis az elsõ helyen állt s a házassági szerzõdésben is biztosított emberi jogokat élvezett. Vele nem rendelkezhetett úgy a férje, mint ahogyan a szolgáival, s ha vette is, el nem adhatta (még a rabszolgálóból feleségül vett nõt sem). Mégis, bár az asszony – a teremtéstörténet szép szavaival élve – a férfihoz hozzáillõ segítõtársul volt rendelve, a nõ társadalmi helyzete az ókorban, így az Ósz. népénél is, alacsonyabb szintû volt, nem volt a férfival egyenlõ rangú tagja a társadalomnak, nem volt beleszólása a közügyekbe. Ellenben ránehezedett – a kicsi gyermekek nevelésén kívül – a házi és házkörüli sokféle nehéz munkának a gondja s talán ennek is része volt az asszonyoknak elõbb említett korai vénülésében.
A házassági hûséget szigorú törvény követelte meg. A házasságtörõ asszonyt halállal kellett büntetni az elcsábítójával együtt. (Deut 22:22; vö. Jn 8:3 skv.)
Az elválás éppolyan egyszerû jogi ügylet volt, mint a házasságkötés. A házasságkötési formula ellenkezõjének ünnepélyes kijelentésével: „Õ nem az én feleségem és én nem vagyok a férje többé” (Hós 2:4) – a férj elküldhette magától a feleségét. Csupán válólevelet kellett adnia, ami a törvényes elválást bizonyította (Deut 24:1), ennek birtokában az asszony újból férjhez mehetett. A válást az asszony nem kezdeményezhette. – Jézus elítélte az elválást: „Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt szét ne válassza!” (Mt 19:6). Mondásának a kiegészítése ugyan arra mutat, hogy elõállhat olyan eset – a házasságtörés miatt –, amikor a házasság önmagában felbomlik (Mt 19:9).
Az özvegységre jutott asszony sorsa, fõleg ha gyermektelenül maradt, nagyon nehéz volt. Örökösödési joga nem lévén, ha csak elhalt férjének a rokonsága nem gondoskodott róla, vissza kellett térnie szüleinek a hozzátartozóihoz s ott kellett sokszor kegyelemkenyéren tengõdnie. (Olv. Ruth 1 r.) – Volt azonban a zsidóság körében egy jellegzetes szokás. Ha egy fiatalasszony gyermektelenül özvegyen maradt, akkor meghalt férjének a testvére tartozott õt feleségül venni. Ez volt az ún. levirátus-házasság. (A latin levir szó jelentése: sógor). A sógor-házasság intézménye egyike az asszonyok sorsát gondjába vevõ szociális törvényeknek (Deut 25:5–6; vö. Mt 22:23 skv.).
A gyermeket az Ósz. népe Isten áldásának tartotta, a gyermektelenségben viszont szinte az Isten csapását látta. Az az asszony, akinek nem volt gyermeke, gúny tárgya lett (Gen 16:4; 1Sám 1:6). Különösen a fiúgyermeket tekintették drága ajándéknak, mivel a pátriarchális felépítésû társadalomban férfiágon épült tovább a család; a lány férjhez menvén, egy idegen családnak a tagja lett.
A gyermeknek születése után nevet adtak. A névadás nem volt egyik szülõnek sem kizárólagos joga, hol az apáról, hol az anyáról olvassuk azt, hogy nevet adott a gyermeknek. A fiúgyermekeket nyolc napos korukban körülmetélték, ez volt a válsztott néphez, az Isten szövetségéhez való tartozásnak a testi jegye (Gen 17:9–14). A névadás és a körülmetélés szertartása azonban nem fügött össze. – A név jelentéstartalmában sokszor kifejezõdött a szülõknek az érzése, reménysége gyermekükkel kapcsolatban. A bibliai névmagyarázatok közül legtanulságosabb a Jákób fiaié (Gen 29–30 r.) Az ún. theophoros nevek – amelyekben Isten neve valamilyen összetételben szerepel – hitvallás számba mentek, pl. Élijjáhú (Illés) = „az én Istenem az Úr”, néha azonban a bálvány-hit rossz hatásáról árulkodnak, pl. Isbaal = „Baal embere”. – A származás pontosabb megjelölése kedvéért gyakran használták a név mellett az apa nevét is, pl. Ésaiás, Ámócnak a fia, vagy Simon, Jónának a fia stb.
A csecsemõt az anyja jóval hosszabb ideig táplálta, mint az ma nálunk szokás, három éves koráig is. A nevelés csak a kicsiny gyermekkorban volt az anya feladata, az igazi nevelés és tanítás az apa dolga volt. Õ tanította meg az elemi gyakorlati ismeretekre és foglalkozásokra a fiát, talán az írás elemeire is. A törvények és szent történetek megtanítása elsõrendû szülõi kötelesség volt. (Olv. Ex 12:26; Deut 6:7 stb.) Iskolákról a bibliai korban nem tudunk, de valószínû, hogy mint a környezõ országokban, úgy Izráelben is voltak olyan iskolák, ahol a tisztviselõ réteget nevelték. Szokássá vált a kései századokban az is, hogy egy-egy tudósabb ember tanítványokat gyûjtött maga köré; a Példabeszédek könyvének elsõ fejezetei egy ilyen bölcsességtanító beszédmodorában vannak fogalmazva. Tanítványok tömörültek a nagy próféták köré (Ézs 8:16), nemkülönben a Krisztus körüli századokban a szentiratok ismeretében és magyarázatában jártas írástudók köré, ilyen volt Pál apostol mestere, Gamáliel (ApCsel 22:3). – A hajdani családi nevelés, a tudományok apáról fiúra szállása tükrözõdik abban, hogy az ilyen tanítómester megszólítása „atya” volt (Mt 23:9). A „mester”-nek megfelelõ héber szó pedig volt a jól ismert rabbí, vagy az ünnepélyesebb rabbóní (= uram). Így hívták Jézust is a tanítványai (Jn 1:38; 20:16).
Ha meghalt valaki, arra az Ósz. ezt a szimbolikus kifejezést használja, hogy „atyáihoz gyûjtetett” = õsei mellé került. (Bír 2:10). A mondásban kifejezõdik az a hit, hogy a meghalt ember ugyanoda jut, ahová az õsei (az Ósz. a halottak birodalmát Seólnak nevezte), de tükrözõdik benne az a konkrét tény is, hogy az egyes családok – ha elég tehetõsek voltak hozzá – családi sírboltot készítettek és oda temették az egymás után következõ generációkat. Ilyen volt már a pátriarchák történetében a Makpéla-barlang. – E sírok legismertebb típusa volt a hegyoldalba vágott szoba-szerû sírkamra, melynek a falai mentén húzódó kõpadon helyezték el a lepelbe takart, vagy saját ruhájukban eltemetett holttesteket. A hellénisztikus korban az ilyen sírkamrák falába még egyes benyíló fülkéket vágtak a holttestek számára. A sírüreg bejáratát malomkõ alakú nehéz kõlappal zárták el. (Vö. Mt 27:60; Mk 16:3). – A zsidók, más sémita népekhez hasonlóan, a halott-égetést nem gyakorolták, csak egészen kivételes esetekben, mint pl. amikor Saul megcsonkított és meggyalázott testét elégették (1Sám 31:12).
A meghalt embert a hozzátartozói szertartásos külsõségek között gyászolták. Ilyen külsõség volt a ruha megszaggatása, vagy éppen rossz darócruha öltése (zsákba öltözés), továbbá hamu vagy por hintése a fejre, mezítláb járás. Tiltott dolog volt pogány módra késsel sebeket ejteni az arcon (Deut 14:1). Hangos jajszóval siratták el a meghaltat (Jer 22:18), sõt egész gyászéneket énekeltek el fölötte (2Sám 1:19–27). A szertartásos gyász a hozzátartozók kegyeletes kötelessége volt.
A családi vagyon örökösei az apa halála után a fiúgyermekek voltak. Közöttük kiváltságos jogot élvezett az elsõszülött fiú, aki kétszer akkora részt örökölt, mint a többiek (Deut 21:17). A leányok nem részesedtek az örökségben, kivéve ha fiú-örökös nem volt. Ilyen esetben a családi vagyon leányágon öröklõdött, de hogy a nemzetségek között birtokjogi problémák fel ne merüljenek, az ilyen leányok csak a saját nemzetségükbõl való férfihoz mehettek feleségül. (Num 27:8 és 36:8). Ha leányutódok sem voltak, akkor az elhaltnak a birtokát a testvérei örökölték.

2. Társadalmi tagolódás

A pátriarcha-történetekben a társadalomnak olyan képe tükrözõdik, mely szerint egy-egy kisebb rokonsági kötelék, nemzetség (klán) a családfõ irányítása alatt él egymás mellett, vándorol nomád életútján és végzi mindenki a rá esõ munkát. A legkiterjedtebbnek leírt nemzetség e történetekben az Egyiptomba beköltözõ Jákób családja: hetven férfi a hozzájuk tartozó asszonyokkal, gyermekekkel és szolgákkal. (Gen 46 r.) A honfoglaló Izráel társadalma egy ideig megõrizte ezt a pátriarchális nemzetségi szervezetet. Bibliai ábrázolás szerint a letelepedés törzsenként s azon belül nemzetségenként történt. Ahol tehették, meghódoltatták az õslakó kánaániakat és szolgasorsban tartották õket. Maguk az izraeliták pedig az ország uralkodó szabad népességét alkották. Az utóbbinak a kifejezése héberül: am-há’árec = „az ország népe”. (Jer 1:18 stb.) Ez a kifejezés különben mindig az ország uralkodó rétegét jelentette. Még a pátriarchák idejében a kánaániták voltak az „ország népe” (Gen 23:12–13; vö. Num 14:9), a honfoglalás után azonban már az izráelitákat illette ez a név. Újra változott a név jelentése a fogság utáni korban, amikor az ország jelentõs hányadát beköltözött idegenek vették birtokba s közöttük a hazatért zsidóság, a „fogság népe”, csak nehezen boldogult újjáépítõ munkájában (Ezsd 4:4; 9:1). – Mindenesetre még a bírák és a királyság korában az izraeliták alkották azt a népréteget, amelyé volt a földbirtok és amely mint a szabad polgárok közössége, teljes joggal vehetett részt a közéletben csakúgy, mint a különbözõ foglalkozások végzésében.
A közügyek intézésére a nép egésze természetesen nem jöhetett mindig össze, hanem ez képviseleti alapon történt. Legrégebbi, már a Mózes korában elénk vetített alakja ennek az, hogy a nemzetségfõk, az ún. vének testülete intézte a közügyeket, a bíráskodást, sõt ez volt a vallásos gyülekezet képviselete is. (Ex 3:16; 24:1 stb.) Az igazgatás és bíráskodás decentralizálásának a képét a kisebb társadalmi egységekre nézve pedig Ex 18:24–26 mutatja be. – A letelepedés után egy-egy városnak a vénei, azaz családfõi voltak az elõljárók és bírák. Csak a királyság korában történt olyan változás, melynek során kialakult egy elõkelõ, tisztségviselõ és vagyonos néposztály, amely egyfajta származási és vagyoni arisztokráciát képezett az ország egyszerûbb lakossága fölött. Ezek a fõemberek, vagy nemesek lettek aztán az ország ügyeinek az intézõi a „vének” pátriarchális testülete helyett.
A honfoglaláskor úgy osztották fel az ország földjét, hogy a törzseken és nemzetségeken belül egyformán részesedjék belõle minden család s így egyforma vagyoni szinten álljon az egész szabad népesség. Ez a vagyoni egyenlõség azonban a századok múltával nagymértékben eltolódott. Az archeológia pl. arról tanúskodik, hogy míg a Kr. e.-i X. században egy-egy városban a házak egészen egyformák voltak nagyságra, berendezésre nézve, addig a VIII. sz.-ban már voltak nagyobb és gazdagabban berendezett házak, mégpedig külön városnegyedben, elkülönülve a szegényebb népréteg kisebb házaitól. Éppen ez alatt a két évszázad alatt ment végbe Izráelben a nagy társadalmi átalakulás. Egyik oldalon felhalmozódott a vagyon, megindult a „házat házhoz, földet földhöz ragasztás” folyamata (Ézs 5:8). A másik oldalon pedig kialakult egy elszegényedett, sõt eladósodott népréteg, a nincstelenek osztálya (héber szóval: dallím). Az Ósz. törvényei megpróbáltak segíteni ezen a helyzeten. Idõnként újra fel kellett volna osztani a földet arányosan a családok között; az elzálogosított birtokot fel kellett szabadítani, az adósságokat elengedni, az adóssága miatt rabszolgává kényszerült izraelitának vissza kellett adni a szabadságát. Mindezeknek a foglalata lett volna a hét évenként sorra kerülõ szombat-év és minden ötvenedik esztendõ, a jubileumi év, mint a nagy elengedésnek, felszabadításnak az alkalmai. (Deut 15 r. és Lev 25 r.) – Hogy azután e rendelkezéseket végrehajtották-e, az kétséges. A gazdagok nem szívesen adták ki kezükbõl azt a vagyont, amit egyszer megszereztek. (Olv. Jer 34:12 skv.) A nagy próféták társadalom-kritikájának éppen a vagyonos néposztály embertelensége volt a létrehívója. (Ám 5:11–12; 8:4–6; Mik 2:1–2; 3:1–3 stb.) Ennek ellenére az osztályellentét szemmel láthatóan problémája volt a fogság utáni kornak is (Neh 5:1–5).
Az elszegényedett emberek rendszerint elszegõdtek napszámosoknak, akár napi bérért, akár idénymunkásoknak, mint pásztorok, aratók, vagy szüretelõk. Az ilyen munkások évi bére – bibliai és Biblián kívüli adatok összevetésébõl láthatóan – 10 ezüst sekel volt (Vö. Ex 21:32; Deut 15:18). A törvény e munkásoknak az érdekeit is védte az esetleg igazságtalan munkaadókkal szemben, elrendelte pl, hogy a napszámost ki kell fizetni minden este (Deut 24:14–15).

A rabszolgaság.

Mint ahogyan az ókorban mindenütt, úgy Izráelben is voltak rabszolgák. Nagy részben idegen származásúak voltak ezek, akiket háborúban szereztek, vagy pénzért vásároltak; egy rabszolgának 30 ezüst sekel volt a megszabott ára (Ex 21:32). De voltak izraelita rabszolgák is, akik adósságuk letörlesztésére voltak kénytelenek eladni magukat vagy családtagjaikat erre a sorsra. Az utóbbiakra nézve nemcsak emberségesebb bánásmódot ír elõ a törvény, hanem azt is, hogy a szombat-év eljöttével fel kell õket szabadítani (Ex 21:2–11), sõt még némi anyagi támogatással is el kellett õket látni, hogy új életet kezdhessenek. (Deut 15:12 skv.) Ha azonban a rabszolga nem akart élni a felszabadulás lehetõségével, akkor egész életére szolga maradt. – Különbség volt a pénzen vett és az ura házánál született rabszolga között, amennyiben az utóbbi nem szabadulhatott fel. A rabnõk valamelyikét az ura törvényes ágyasává emelhette (vö. Gen 16:1–4), a tõle született gyermeket adoptálhatta és akár örökséget is ruházhatott rá, ha az elsõbb rangú feleségétõl gyermeke nem volt (Gen 15:2; vö. 21:10).
A magánemberek nem sok rabszolgát tartottak. A velük való bánásmód is, különösen a régebbi korban patriarchálisnak, családiasnak látszik. (Olv. Gen 24 r.) Törvény szerint ki kellett terjeszteni rájuk is a szombatnap pihenõjét s bevonták õket a családi körben megült ünnepekbe (Ex 12:44; 20:10). Ettõl eltekintve azonban helyzetüket jellemzi az a kifejezés, hogy a szolga urának a „pénze”, azaz jószága, vagyontárgya (Ex 21:21). – Az egyes családok rabszolgáin kívül voltak állami rabszolgák is, akik templomi szolgálatra voltak rendelve, vagy építkezéseknél, bányákban, királyi birtokokon dolgoztak. – Úgy látszik, hogy nagyobb állami vállalkozásoknál még a szabad izráeli lakosságoból is toboroztak kényszermunkásokat, mint pl. Salamon a nagy építkezéseinél. (1Kir 5:13 skv.)

A jövevények.

Volt az izráeli társadalomnak még egy rétege, amelyet meg kell említenünk: a Biblia „jövevényeknek” nevezi õket. Az ókori keleten íratlan törvény volt a vendégjog s akár gazdasági, akár politikai okokból bárki igénybe vehette egy másik népnek a védelmét és vendégbarátságát. Ez a vendégszeretet azonban bizonyos mértékben korlátozott volt. A jövevénynek adtak ugyan életlehetõséget, de nem számított a törzslakossággal egyenjogú polgárnak. Jobbára napszámosként tartották fenn magukat e jövevények. Helyzetük legsúlyosabb vonása az volt, hogy ha bajba kerültek, egyedül álltak, nem volt melettük a rokoni szolidaritás. A szociális gondoskodású törvények ezért veszik védelmükbe a jövevényeket is, együtt emlegetvén õket a szegényekkel, özvegyekkel és árvákkal s titltják a fölöttük való hatalmaskodást, emlékeztetvén arra, hogy egykor Izráel is jövevény volt Egyiptomban (Ex 22:21).

3. Az állami élet

A honfoglalás után Izráel népe még jó ideig törzsi nemzetségi szervezetben élt. Bár az amfiktionikus jellegû szövetség egységbe foglalta volna az egész népet, egységes megmozdulásokra csak egyes nagy háborús veszedelmek esetében került sor. Maguk a törzsek azonban meglehetõsen elkülönülten, saját igazgatás alatt éltek, az ún. bírák is jobbára csak egy-egy törzsnek, vagy legfeljebb néhány szomszédos törzsnek voltak a vezérei és kormányzói.
Mintegy kétszáz évvel a honfoglalás után a törzsi-nemzetségi szervezet már meglehetõsen felbomlott; egyes törzsek beolvadtak, mások – mint Efraim, vagy Júda – vezetõ szerepre tettek szert. Végül a törzsi közösség összetartó ereje és közigazgatása helyébe a királyság intézménye lépett. A királysággal szemben az izraeliták eleinte tartózkodók voltak. Ennek elvi alapja, a theokrácia (Izráelnek az Úr a királya) nem feltétlenül kései absztrakt teológiai gondolat. Nagyon jól indokolja az egykorú világban látott gyakorlat, ahol az egyes országok királyai szinte istenként voltak népük fölé emelve, amibõl következett az önkényuralom. A theokratikus beállítottságú tiltakozás (amely mindenesetre prófétai jellegû volt) éppen a Jahve-hit tisztaságát és a nép szabadságjogait féltette a királyságtól. (Olv. 1Sám 8:11–18.) – A fejlõdés mégis elkerülhetetlenül a törzsi szövetséget felváltó állam és a királyság felé haladt.
Saul királysága – mint tudjuk – még egyszerûen szervezett, fõként katonai jellegû monarchia volt. Dávid és Salamon azonban már igazi nagy keleti uralkodók voltak, akik nemcsak védekezõ-felszabadító, hanem hódító háborúkat is folytattak, nagy építkezésekkel emelték és örökítették meg uralkodásuk fényét, azonkívül egy politikailag és pénzügyileg is jól megszervezett birodalmat hoztak létre. Salamon a régi törzsi tagolódás helyébe az 1Kir 4:7–19-bõl látható új provinciális beosztást léptetett életbe, ami elsõsorban pénzügyi céllal készült, az adóztatás és a rendszeres szolgáltatások alapjául. – A kettészakadt ország királyai próbálták ugyan utánozni Dávid és Salamon nagyszabású kormányzását, a valóságban azonban messze elmaradtak mögöttük. A két politikailag is, gazdaságilag is legyöngült ország egy szintre került azzal a tucatnyi kis szíriai királysággal, amelyekhez olyan igen akartak hasonlítani az izraeliták a királyság bevezetésekor (1Sám 8:5.20).
A király – éppúgy, mint a többi keleti népeknél – kiváltságos személy volt. Nem istenítették ugyan, mint más országok királyait, de a Dávid családjával kötött szövetségben kifejezõdik az a gondolat, hogy a királyt Isten a fiává fogadja (2Sám 7:14). Ez az adopció (vö. Zsolt 2:7) megint nem valami misztikus, vagy mitológikus isteni származás kifejezõje, hanem egyszerûen az atyai szeretetbe és támogatásba fogadásnak a kinyilvánítása. A király személye, ennél fogva elvileg szent és sérthetetlen (1Sám 24:7), ami azonban zavaros politikai viszonyok idején nem volt akadálya a királygyilkosságoknak. – A királyi tisztségbe iktatás rendszerint úgy történt, hogy a fõpap az uralkodói jelvényt, a diadémot fejére helyezte a királynak, továbbá szentelt olajjal megkente a haját, az Istentõl jövõ kharizmatikus erõk átáradásának a jeleként, a nép pedig ujjongva kiáltotta: Királlyá lett (pl. Jéhu! 2Kir 9:13). – Ez a két törvényes kelléke volt a királyválasztásnak: az isteni designatio, a nép részérõl pedig az acclamatio.
A kormányzás teendõit a király elsõsorban udvari tisztviselõin keresztül gyakorolta. Már Dávid udvarában ott találjuk azokat a fõtisztviselõket, akik a késõbbi korokban is szinte miniszteri jelleggel irányították legfelsõ fokon az állam életét (olv. 2Sám 20:23–26). Közöttük elsõ helyen kerültek említésre a katonai tisztségviselõk, a hadsereg fõvezére és a királyi testõrség parancsnoka (ld. a köv. fejezetet). Az adóügyek és közmunkák intézõi az ország gazdasági életének az irányításával és felügyeletével voltak megbízva. Nevezetes feladata volt az „írnoknak” (szófér), aki a királyi rendeleteket fogalmazta, valamint a külföldi országokkal a levelezést folytatta. Ugyancsak írástudó hivatal volt az „emlékíró” (mázkír) tisztsége. Ez utóbbi nem egyszerû krónika-író volt, hanem inkább az a személy, aki a különbözõ hivatalos ügyeket a király elé terjesztette, továbbá a kormányzási teendõk rendjére „emlékeztetett” (ez a mázkír szó jelentése), egyszóval államtitkár és udvarmester volt egy személyben. Valamennyi udvari tisztviselõ közül legfõbb volt azonban az, akit az Ósz. körülírással úgy nevez meg, hogy a „királyi ház fõembere” (pl. Ézs 22:15) s mai szóval miniszterelnöknek, vagy kancellárnak neveznénk. Az õ ellenõrzése alá tartoztak az ország összes hivatalai, az õ pecsétje hitelesítette legfelsõ fokon az állami iratokat. Hivatali jelvénye, a „kulcs” jelezte, hogy õ a palota legfõbb õre is, a kulcsok hatalma (ahogyan a lakásról szóló fejezetben utaltunk rá) az õ kezébe adta a király után a legfelsõ intézkedés jogát. – Dávid és Salamon udvarában nagy tekintélye volt az udvari prófétáknak is (Nátán, Gád), akiknek a tanácsait, sõt bíráló szavait is engedelmesen fogadták ezek a királyok. Az udvari prófétaság megmaradt a késõbbi idõkben is, de nem annyira a Jahvizmus kritikai-helyesbítõ álláspontját képviselve, mint inkább azt a gépies szerepet játszva, amely jólétet, békességet, vagy gyõzelmet hirdetett akkor is, amikor ítéletre kellett volna felkészülni (olv. Jer 28 r.) – Végül a legmagasabb tisztségviselõk közé tartozott a fõpap is, akinek a tanácsa, állásfoglalása szintén döntõ jellegû volt, sõt politikai felelõsséggel is járt, ahogyan azt Ebjátár fõpap példája mutatja a Salamon és Adónia közti trónviszály idején. (1Kir 1:7; 2:26–27.)
A királyi család tagjai természetesen rangjuknak megfelelõ módon éltek az udvarban. A hárem elõkelõbb asszonyaitól született királyfiak külön palotában laktak. A trónörököst a király rendszerint még életében kijelölte, sõt betegség vagy egyéb ok miatt az a király mellett régensként is uralkodott olykor (2Kir 15:5). Úgy látszik, hogy mint a keleti országokban általában, úgy Izráelben is kiemelkedõ szerepe volt a király anyjának (gebíráh = anyakirálynõ), mint tanácsadónak (olv. 1Kir 2:19; Jer 29:2; vö. Dán 5:10). Egy ízben az is megtörtént Júdában, hogy Atalja anyakirálynõ fiának a halála után magához ragadta a királyi hatalmat (2Kir 11:1).
A királyt ugyan a gyülekezetben is elsõ hely illette meg, mégis a kultusz végzése a papság feladata volt. Izráelben nem követték azt a gyakorlatot, ami sok keleti országban ismeretes volt, hogy ti. a király egyúttal a fõpapi tisztet is betöltötte. A hagyomány már a pusztai vándorlás idején is elkülönítette a világi és kultuszi vezetést Mózes és Áron alakjában s a késõbbi idõben sem volt szabad a királynak beleavatkozni a kultusz végzésébe. Ennek ugyan ellentmondani látszik néhány olyan eset, amikor a király is áldozatot mutat be, ez azonban olyankor történik, amikor egy szenthely, vagy oltár használatba vételérõl van szó s azután a király átadja a kultusz végzésének a jogát és kötelességét a papságnak. (Dávid 2Sám 6:17; Salamon 1Kir 8:63–64; Jeroboám 1Kir 12:32–33; Áház 2Kir 16:12.15). Típusa ennek az eljárásnak az az ábrázolás, amely szerint a pusztai vándorlás idején az elsõ áldozatot a papszentelés alkalmával maga Mózes mutatta be az oltáron (Lev 8 r.). Egyébént azonban a királynak a kultusz végzésébe való beavatkozását szigorúan elítélték, ahogyan az a Krónikák írójának Uzziás fölött kimondott kritikájából látható (2Krón 26:16 skv.). – Nem örvendett népszerûségnek a Makkabeusok fõpap-királysága sem. A fogság utáni századokban inkább az volt a helyzet, hogy politikai önállóság híján a fõpap volt a gyülekezet-állam vezetõje, ebbe az irányba mutat Zakariás prófétának a reális helyzettel való számolása a 6:9–15 próféciájában.

4. Izráel háborúi

A nomád törzsek férfinépének fegyverhez is értõ, harcra kész embereknek kellett lenniük, hogy szükség esetén népük és javaik védelmére kelhessenek. A psztában vándorló izráeli törzsek megszámlálásánál (függetlenül a Num 1 r. részadatainak a kiritikai megítélésétõl) jellemzõ, hogy szám szerint a fegyverfogható férfiakat tartották nyilván. Az az ábrázolás is kézenfekvõ, hogy a vándorlás során a fegyveres erõk négy oszlopa közrefogta a törzsek közös palladiumát, a szent ládát és a hozzá tartozó sátrat, továbbá mindazt, ami védelemre szorult. A fegyvereseknek kellett felvenniük a harcot a beduin törzsekkel s rájuk várt aztán a honfoglalás harcainak a megvívása.
Hogy milyen lehetett e nomád törzsek fegyverzete, azt ókori ábrázolásokból ismerjük. Közismert pl. a beni-hasani falfestmény, amely egy Egyiptomba bevándorló ázsiai csoportot ábrázol. A férfiak fegyerzete íj és nyíl, továbbá lándzsa és fejsze. Ilyen fegyvereik lehettek a vándorló és honfoglaló izraelitáknak is: valódi könnyû fegyverzet, amely kevéssé volt alkalmas a kánaáni városok vívására. E városok egy részét hadicsellel, fortélyos lerohanással sikerült kézre keríteni (pl. Józs 8:10–22; Bír 1:23–25), a többieket csak hosszabb idõ múltán tudták elfoglani.
A letelepedés után Izráel a fegyverkezés és a hadviselés technikájában is hasonult a kánaáni viszonyokhoz. A bírák korának, sõt Saul önvédelmi harcainak a során fejlõdött odáig ez a technika, hogy Dávid már támadó háborúkat folytathatott. Legfontosabb feladat volt itt mindenesetre a korszerû fegyverzet és hadsereg megteremtése.
Az említett fegyverek közül a nyíl és a lándzsa fából készült, csak a hegyük volt bronzból, késõbb vasból. A legegyszerûbb fegyverek közé tartozott a parittya, amely közönséges kõ elhajítására való volt, a gyakorlott ember kezében mégis jó fegyver lehetett; az ókori hadseregekben egész parittyás osztagok voltak (vö. Bír 20:16). Legértékesebb fegyver volt az egészen fémbõl készült kard, inkább (fél méter körüli hosszúságú) tõr. – Védõfegyverként használták a bõrbõl vagy fából készült könnyû kerek pajzsot; ugyancsak bõrbõl készült az egy egyszerûbb páncél és sisak. Az utóbbiaknak a fémbõl készült változata, továbbá az egész testet védõ „nagy pajzs” a nehéz fegyverzetû gyalogságnak, illetve kiváló vitézeknek a fegyvere volt, ugyanígy a lándzsa hosszabb válfaja, a dárda vagy gerely is. Az igazi „állig felfegyverzett” elõkelõ harcos típusát Góliát alakjának a bemutatásánál láthatjuk (1Sám 17:5–7).
A hadsereg túlnyomó része gyalogságból állt. Lovasságról csak a fogság utáni kései századokban lehet beszélni. Ellenben a kánaáni népek már a honfoglalás korában rendelkeztek harcikocsi-egységekkel; épp ezekkel nem tudták felvenni a küzdelmet a gyengén felfegyverzett izraelita gyalogosok (Bír 1:19). A fémbõl készült harcikocsi ugyanolyan mintájú volt, mint aminõket a görög csatajelenetek rajzaiból ismerünk: könnyû kétkerekû kocsi, melybe két ló volt fogva, magán a kocsin pedig három ember foglalt helyet, a kocsihajtó, a harcos és a fegyverhordozó. Mivel úgy a harcikocsi, mint a ló drága (importált) portéka volt, Izráelben csak elég késõn, Salamon korában került sor bevezetésükre.
A „messzehordó fegyverek” (nyíl, parittya) hatásán, meg a fegyelmezett csapatmozdulatok végrehajtásán kívül az ütközetben döntõ tényezõ volt a küzdõ katonák személyes ereje és bátorsága. Az egymással szemben álló seregek létszáma a régi idõben nem is volt olyan nagy. Valóságnak lehet elfogadni, hogy Gedeon 300 emberrel (Bír 7:7), vagy Saul 600 fõnyi sereggel (1Sám 13:15) komoly gyõzelmet tudott aratni. Ilyen körülmények között természetesen nagy becsületük volt a nagyerejû hõsöknek. Saul „ahol csak látott egy bátor férfit, azt magához fogadta” (1Sám 14:52), Dávid kiváló harcosai név szerint is fel vannak sorolva (2Sám 23:8–39). Vitézségük kimutatására külön is alkalom nyílt az olyan Dávid–Góliát-féle párviadalokban, aminõk az ókorban is szokásban voltak.
A törzsi szövetkezés amfiktionikus jellegének megfelelõen az Ósz. gyakran írja le úgy Izráelnek egy-egy katonai vállalkoását, mint önkéntes népfölkelõk táborbaszállását, amikoris az egymáshoz közel esõ törzseket mozgósították (Bír 4:10; 6:35). Az ilyen népfölkeléseknek azonban gyenge oldalai is voltak, mint pl. a hiányos fegyverzet és felszerelés, a csapatok begyakorlatlansága. Az ilyen seregeknél a nagy létszám nem feltétlenül döntõ tényezõ, jó illusztrációja ennek a Gedeon-történet (Bír 7:1–8). A királyság korában ezért szükségképpen létrejött az állandó hadsereg, ilyenre kell gondolnunk, amikor Saul és Dávid „saját embereirõl”, vagy szolgáiról olvasunk (1Sám 23:25; 2Sám 3:22), akik zsoldért, vagy adományért katonáskodtak. – Külön szerepe volt a királyi testõrségnek, amely gyakran idegen zsoldosokból állt, mint a Dávid idejében gyakran emlegetett „keréti és peléti” testõrség. (Nevük jelentése valószínûleg: krétaiak és filiszteusok; 2Sám 8:18 stb.) – A késõbbi nagy defenzív háborúknál, az asszír, babiloni seregekkel szemben azonban mindig szükség volt az általános mozgósításra. A királyság korában idõnként végrehajtott népszámlálások jórészt ennek az alapjául szolgáltak. A védelmi háborúkban nagy jelentõsége volt az erõdített városoknak, nagyrészt ugyanazoknak, amelyek már a kánaánitáknak is a váraik voltak. Több méter vastag és magas kõfallal, esetleg kettõs falgyûrûvel voltak körülvéve s a kapuk mellett és a sarkokon kiugró bástyatornyokkal voltak megerõsítve. A belsõ városban rendszerint volt még egy külön vártorony, héber néven migdál, az ostromlottak végsõ menedéke. – E városok ostroma külön nagy hadászati feladat volt. A támadók rendszerint a több idõbe, de kevesebb emberáldozatba kerülõ ostromzárat alkalmazták elõször, hogy a külsõ segítségtõl és utánpótlástól elzárt várost kiéheztetéssel bírják megadásra (2Kir 17:5; 25:1–4). Közben rézsútosan emelkedõ sáncfalat, töltést emeltek földbõl a falmagasságig, hogy azon át rohanhassák meg a várost (Jer 32:24). Használtak ostromgépeket, faltörõ kosokat is a falak megrongálására (Jer 33:4). Ha azután sikerült rést törni a falakon, az ostromló katonaság beözönlött a városba és kezdõdött az öldöklés, zsákmányolás, az épületek felgyújtása. A babiloni háborúban elfoglalt Jeruzsálemrõl a Siralmak könyvek 2. és 4. r.-e szinte ugyanazt a képet festi, mint Fl. Josephus a Kr. u. 70-es római háború végsõ ostromáról.
A háború mindig irgalmatlan és gyilkosan profán dolog, az volt Izráel történetében is. Annál feltûnõbb, hogy egy-két helyen szó van az Ósz.-ben „az Úr háborúiról” (1Sám 18:17; 25:28), sõt az azokról írt könyvrõl is (Num 21:14). Ismeretes ez a kifejezés is, hogy „háborút szentelni” (pl. Jer 6:4), ami esetleg azt a fonák gondolatot ébresztheti, hogy az Ósz. szerint a háború valami „szent ügy” volt. – Annyi bizonyos, hogy Izráelnek volt egy olyan ígérete, hogy az Úr hadakozik értük (Ex 14:14), ezt szemléltetik olyan csata-leírások, amelyeknek során Isten valami természeti, elemi erõ vagy csapás felhasználásával zavarja meg az ellenség sorait (pl. 1Sám 7:10). De hogy Izráel háborúit nem lehetett minden további nélkül az Úr ügyével azonosítani, sem pedig segítõ jelenlétét nem lehetett mechanikusan felidézni és biztosítani, azt mutatják az olyan események, amikor az Úr még a jelenlétét jelképezõ szent ládát is hagyta ellenség kezére kerülni (1Sám 4 r.), vagy hagyta templomát rommá lenni, amikor „szolgáját”, a babiloni királyt elhozta Jeruzsálem ellen (Jer 25:9). A „háborút szentelni” kifejezés különben egy régi, primitívebb gondolatkörbõl maradt fenn s jelentette a csatát megelõzõ orákulum-kérésen, áldozat-bemutatáson kívül fõleg a katonák „megszentelését” (Józs 3:5), bizonyos rituális tisztasági és megtartóztatási szabályok kötelezõvé tételével (1Sám 14:24; 21:5). – E régi háborúk egyik kegyetlen szokása, a héräm, az elfogalt városok lakosságának és javainak az „odaszentelése”, azaz elpusztítása (Józs 6:17–19) pedig egy régi társadalomtörténeti motívum emlékét õrzi s arra az idõre emlékeztet, amikor az „ember-anyag” még nem volt különösebb érték, mert a rabszolgatartás még nem volt olyan mérvû, mint a késõbbi idõkben. – Mindezek tehát egy letûnt kornak a tartozékai voltak s nem képezhetik semmiféle szent-háború ideológiai alapját.