II. A bibliai történetekkel kapcsolatos egyéb országok

Egyiptom

Annak a hatalmas négyszög alakú területnek, amelyet ma a térképek Egyiptom országa gyanánt tüntetnek fel, a tulajdonképpeni Egyiptom, tehát a mûvelhetõ és lakható terület, csak egy kis része ma is, még inkább az ókorban, és ez a Nílus völgye. A Nílusnak az elsõ kataraktájától, Assuántól a Földközi-tengerig terjed és a delta-vidéken kívül jóformán csak a folyó két partja mentét – mintegy 20–30 km szélességben – számíthatjuk ide. Ezért szokták Egyiptomot a világ legkeskenyebb országának nevezni. A Nílus-völgy és a delta-vidék területe kb. 35 000 km2-t tesz ki. Hozzátartozott azonban Egyiptomhoz az ókorban is a Sinai-félsziget, bár gyéren lakott puszta terület volt. – A Nílustól keletre esõ afrikai területet „Arab sivatagnak” nevezik. (Az „arab” szó magában véve is azt jelenti, hogy puszta.) Kopár felföld ez, amely meredeken száll alá a Vörös-tenger partjánál. Itt voltak azok a kõbányák, ahonnan a fáraók hozatták az óriási kõtömböket monumentális építkezéseikhez, szobraikhoz. A Nílustól nyugatra a Líbiai-sivatag húzódik, amely a Szaharába megy át. E sivatagos területeken csak elvétve akad egy-egy oázis, amely mellett ember és állat megélhet. Az igazi település, a falvak és városok azonban mind a Nílus közelében voltak. Egyiptom héber neve: Micrajim. A kettõs számú végzõdés arra mutat, hogy az ország két nagy politikai és tájegységbõl tevõdik össze, Felsõ- és Alsó-Egyiptomból. Felsõ-Egyiptom a magasabban fekvõ déli országrész, Alsó-Egyiptom pedig a mélyfekvésû északi terület. A Nílus deltavidéke hordalékos feltöltött terület, közvetlenül mellette fekszik a Gósen földje, az a füves, legeltetésre alkalmas vidék, ahol Jákób és családja telepedett le. Itt élte a szolgaságba taszított Izráel népe is elnyomott életét az exodusig.

A Nílus forrásvidéke messze délen van, egyik ága, a Kék-Nílus az abesszíniai felföldön ered. Az ott leszakadó nagy nyári záporok a folyó vizét rendkívül felduzzasztják, minek következtében a Nílus szintje 6–7 méterrel megnövekszik s elárasztja a partvidéket, kiterítvén a hegyekbõl hozott iszapot és növényi hordalékot. Ezzel termékenyíti meg az ország földjét, amely különben – a tengerpart vidékét kivéve – teljesen esõtlen száraz zónában fekszik. Így az áradás, amely szeptemberben éri el tetõfokát, nemhogy természeti csapásnak számítana, hanem egyenesen áldás. Földrajzi szakkifejezés szerint a Nílus Egyiptomban „vendégfolyó”, az egyszerû népi bölcsesség közmondása szerint pedig Egyiptom a Nílus ajándéka. – A Nílus vizét a partok mentén egyébként is felhasználták öntözésre vízátemelõ gépek segítségével. Mindezek révén Egyiptom mûvelhetõ földje termékeny terület és jó gabonatermõ vidék volt, annyira, hogy „a népek éléskamrájának” nevezték; birtoklása még a nagy római birodalom számára is létkérdés volt. Egyiptomnak ez a szerepe jól szemlélteti a pátriarcha-történetek vonatkozó részleteinek a valóságát. Sok ókori falfestmény – elõkelõ emberek sírkamrájában – ábrázolja a vetés, aratás, gabonatárolás munkáját. Az Ex 1:11-ben említett Pitóm nevû gabonatároló város romjait – mai azonosítás szerint (Wright) – a Tell el-Retaba nevû helyen tárták fel s az ásatások szerint igazolódott magazin-város jellege. Az amarnai levelekben meg többször esik említés egy Janhamu nevû fõemberrõl, aki a Delta-vidéken fekvõ Jarimmuta város gabona-készletei fölött rendelkezett; ha személye nem is azonos, de szerepe hasonló a Józseféhoz. – Természetesen a Nílus mentén és a delta területén megtalálhatók mindazok a szántóföldi, kerti növények, gyümölcsfák, pálmák, melyek a délszaki vidéken otthonosak. – Az állatvilágról pedig többek közt fogalmat alkothatunk akkor, ha az egyiptomi istenek képeire tekintünk, melyeket túlnyomó részben emberi testtel, de állatfejjel ábrázoltak, egy régi totemisztikus hitvilág emlékeként. A közönségesebb bika-, kos-, sakál- vagy sólyomfejû isten-alakok mellett kerülnek olyanok, amelyek speciális egyiptomi, illetve Nílus-vidéki állatok fejével vannak ábrázolva, amilyenek a krokodil, víziló vagy az ibisz-madár stb.
Egyiptomnak számos városát említi az Ósz. is. A Nílus-delta legnevezetesebb városa volt a bibliai Cóan, egyiptomi nevén Tanis, görögül Avaris. Ez volt a hikszosz fáraók székhelye, innen kormányozták birodalmukat: Egyiptomnak az uralmuk alá került részét és Palesztinát. A hikszosz-kor után a várost az egyiptomiak lerombolták s majd késõbb II. Ramses építtetett új várost a helyén s a saját nevérõl nevezte el (Ex 1:11). – Egyiptom egyik legrégibb városa Ón; egy idevaló papnak a leányát kapta feleségül József. Több más városhoz hasonlóan a napkultusz egyik középpontja volt: Re napisten városa. Görög elnevezése ennek megfelelõen Heliopolis volt („nap-város”), valószínûleg ennek felel meg a Jer 43:13-ban említett „egyiptomi Bét-semes”, melynek szent oszlopai voltak a jól ismert obeliszkek. – Ón városa a mai Kairótól északra 10 km-re esik. Kairótól délre kb. 25 km-re pedig volt az ó-birodalom fõvárosa, Memphis. Utóbbit az Ósz. rendszerint Nóf néven említi (Ézs 19:13 stb.), egy helyütt Móf formában (Hós 9:6). A babilóniak elõl Egyiptomba emigrált zsidók egy része itt telepedett le. Jerimiás próféta együtt említi egy másik emigrációs központtal, Tahpanhész városával, mely megfelel a Daphne görög néven ismert városnak a Nílus-deltájában. – Az új-birodalom fõvárosa volt Théba, Ámón napisten kultuszának a központja. A Biblia Nó’ néven említi (Jer 46:25), sõt Náhum próféta még teljesebben Nó’-Ámon-nak mondja, amikor emlékeztet arra, hogy Assurbanipal király Kr. e. 663-ban hogyan foglalta el és fosztotta ki a várost. – Zsidó menekültek vagy kivándorlók aztán szerte az országban több helyütt alkottak számottevõ kolóniát, különösen a hellenisztikus korban. Diaszpóra-központ volt a Nagy Sándor által alapított Alexandria is. Megemlítendõ a Deltában levõ Leontopolis, ahol a számûzött zsidó fõpap, III. Oniás épített templomot. Egyiptom legdélibb részén viszont Assuánnal szemközt a Nílusnak egy szigetén volt Elefantine, ahol egy zsidó katonai kolónia épített szintén Jahve-templomot. Az elefantinei levelek néven ismert arám nyelvû iratok ennek a kolóniának és templomának a sorsáról adnak hírt a Kr. e.-i V. sz. második felébõl.
A Sinai-félszigetet fõként ércbányái miatt hódították meg a fáraók. Egy háromszög alakú bevágódás ez a Vörös-tengerbe a Szuezi és az Akabai-öböl között. Nagyobb része kõsivatag, folytatása a Nílustól keletre említett Arab-sivatagnak. Déli részén emelkedik a vulkanikus eredetû Sinai-hegy, Sinai-hegy, Mózes és Illés nagy Isten-élményeinek és az Izráel népével való szövetségkötésnek a színhelye. A félsziget ÉK.-i részén van Kádés-barnea, feltevés szerint az Ain-kedes nevû forrás mellett, ahol a pusztai tartózkodás nagyobb részét eltöltötték az Egyiptomból szabadult zsidók.

Mezopotámia

A Mezopotámia szó görög elnevezés, jelentése „Folyó-köz”, értjük alatta a Tigris és Eufrátes folyók közt elterülõ alföldet. Alluviális feltöltött terület ez is, mint Alsó-Egyiptom. A két folyó egyre hordja az iszapos hodalékot ma is és építi a szárazföldet. Feltételezés szerint négyezer évvel ezelõtt a Perzsa-öböl még annyira behatolt a szárazföldbe, hogy a két folyónak külön torkolata volt. – A Tigris és Eufrátes által közrefogott terület egyébként két medencére oszlik. Az északi nagyobb terület a tulajdonképpeni Mezopotámia. Ezt, vagy legalábbis ennek ÉNY.-i részét nevezi a Biblia Arám-Naharajimnak, vagy Paddan-Arámnak és úgy tartja számon, mint Ábrahám rokonsága tartózkodási helyét. (Gen 25:20 stb.) A déli kisebb medence neve Irak; ez a Mezopotámia területén alakult arab állam mai hivatalos neve.
A paradicsomi folyók közt is említett Tigris és Eufrátes forrásvidéke az arménia hegyekben van. Széles ívben folyik végig a két folyó Mezopotámia földjén, amely éghajlati viszonyainál fogva épp olyan puszta vidék lenne, mint a szomszédos szír-arab pusztaság, ha a két nagy folyó vize nem tenné termékennyé. A lakosság itt is elsõsorban a folyók völgyét szállta meg és vette mûvelés alá. Az örmény hegyekben tavasszal elolvadó hó felduzzasztja a két folyó vizét; a vízállás április–májusban éri el a tetõfokot s a két folyam áradása ugyanazt a termékenyítõ szerepet végzi el, amit a Nílus Egyiptomban. Szükség is van rá, mert ez az ország is eléggé szegény csapadékban, azonkívül pedig földünk legmelegebb éghajlatú tájai közé tartozik. Mezopotámia lakói azonban már az ókorban jól kiépített csatorna-rendszerrel tették mûvelhetõvé a földeket s ennek volt köszönhetõ, hogy a földmûvelés és állattenyésztés bõven ellátta élelemmel a lakosságot. Mezopotámia földünk egyik legrégibb kultúrterülete, jóllehet viszonylag késõn – az újabb kõkorszak vége felé – kezdtek megtelepedni rajta az arab félszigetrõl, az élámi vagy az arméniai hegyek felõl bevándorló népek. A legrégibb kultúrnép az ország déli részét megszáló nem-sémita sumér nép volt. A Gen 11:1–9 elbeszélése azt a helyes kultúrtörténeti emlékezést õrizte meg, hogy Mezopotámiában nem lévén kõ, az építkezés anyagául az égetett téglát használták. Így építették fel városaikat, melyeknek szent területén terraszosan kiképezett templomépületeket emeltek. Ezek az ún. zikkurat-templomok, amelyeknek modelljét a késõbb bevándorolt sémita népek is átvették s hasonlókat építettek városaikban. De átvették a sumér mûveltség több más elemét is a sémiták, így többek közt az írást, de a vallás, a világkép és a tudományok alapstruktúráját is.
A sémita népek közül elõször az akkádok telepedtek le a suméroktól északra. Az iraki alföld ettõl kezdve „Sumér és Akkád” néven szerepelt, ez a terület lett a késõbbi Babilónia magva. Babilónia pedig akkor vált igazán történelmi jelentõségûvé, amikor a Bábel városában uralkodó amorita eredetû dinasztia hatodik tagja, Hammurabi került a trónra s királyságát kiterjesztette egész Mezopotámiára. Az általa megteremtett birodalom ugyan nem sokáig állt fenn; a keletrõl jövõ kasszita megszállás, majd Asszíria fölemelkedése háttérbe szorította, de Dél-Mezopotámiának a vezetõ szerepet vivõ városa ettõl kezdve Bábel maradt, a város helyi istensége, Marduk pedig a babiloni pantheon fõistene lett.
A mezopotámiai alföldön több nagyobb állam is keletkezett és múlt el a történelem folyamán. Ilyen volt a II. évezred elején az Amorita-birodalom, Mari fõvárossal, melyet Hammurabi hódoltatott meg. Egy másik észak-mezopotámiai ország volt a Mitanni-birodalom, amelyben az árja eredetû kisebb mitanni nép katonai uralma alatt élt a lakosság nagyobb részét kitevõ hurrita nép. Ez utóbbiak dél felé kirajzott telepeseivel azonosítják azt a hórita népet, amely a Biblia szerint a késõbbi Edóm területén lakott (Deut 2:12). Mitanni uralkodók levelei találhatók még a tell el-amarnai levelek közt is a XIV. sz.-ból.
Valamennyi észak-mezopotámiai ország jelentõségét túlszárnyalta Asszíria, melynek súlypontja a Tigris felsõ folyásánál volt. Egy darabig alárendelt helyzete volt az amoriták, hurriták, babilóniak mellett, de az 1200-as évektõl terjeszkedni kezdett s fokozatosan tört világuralomra. A IX–VII. sz.-ban döntõ szerepe volt Izráel történetében is, mígnem a 600-as évek végén hirtelen lehanyatlott s helyébe lépett minden vonatkozásban az új-babiloni birodalom.
Mezopotámia sok városa közül, melyek az évezredek során városkirályságok vagy birodalmak székhelyei voltak, csak néhányat említhetünk itt meg, a bibliai történetekkel való kapcsolatuk révén. Délen, az Eufrátes mellett volt az õsi sumér alapítású város, Ur, melyet általában Ábrahám szülõvárosával, Ur-kaszdimmal szoktak azonosnak venni (Gen 11:31). A közelében levõ, nagy történeti múltú városok közül Larsa föltevés szerint azonos a Gen 14:1-ben említett Ellászárral. – Bábel városa szintén az Eufrátes mellett feküdt. Egy évezred alatt igazi világvárossá nõtt, terraszos temploma – az igazi „Bábel tornya” – az ókori világ egyik csodája volt. Egyéb templomai, palotái, luxus-létesítményei (függõ kertek), hatalmas várfalai mind bámulatot keltõek voltak. A Biblia mégis az õstörténetektõl kezdve ellenszenvvel, sõt gyûlölettel beszél róla (Gen 11:1–9; Jer 50–51 r.; Zsolt 137), amit természetesen a keserû történeti események, a háború és a fogság magyaráznak. A Babilon leomlását látó próféták jövendöléseihez kapcsolódik a Jelenések könyvének tipológikus alkalmazkodása (Jel 17–18 r.)

Észak-Mezopotámiában a pátriarcha-történetekkel kapcsolatos Hárán városa, ahonnan Ábrahám elindult további vándorútjára Kánaán felé, apja halála után. – Vele egy magasságban, az Eufrátes jobb partján van Karkemis városa, ahol Nékó fáraó szenvedett vereséget a babilóniaktól (Jer 46:2). – A Tigris folyó mellett voltak Asszíria nagy városai, Assur, Kalach és a bibliai vonatkozásban legfontosabb Ninive. Az Ósz.-ben ugyanolyan félelmes nevû város, mint Babilon, úgyhogy Náhum haragosan ujjongó próféciája éppúgy megérthetõ, mint Jónás húzodozása ninivei küldetése elõl: a keserû és kétségbeejtõ emlékek elhomályosították mindazt a fényt és pompát, amely e nagyszerû világvárost valamikor övezte.

Az Izráellel szomszédos államok

Fõnicia.

Az Izráeltõl északra letelepedett fõniciai nép városállamok szövetségében élt s kihasználva azt az adottságot, amelyet hosszú tengerpartja és jó kikötõi jelentettek, fõként tengeri kereskedelemmel foglalkozott. Hajóik bejárták az egész Földközi-tengert, sõt Európa és Afrika partjain gyarmatvárosokat alapítottak (leghíresebb volt Karthágó). Nagy gazdagságú és nagy kultúrájú nép volt. Salamon király nemcsak a hajózás mesterségét vette át tõlük, hanem építkezéseihez tõlük kért mérnököket és pallérokat. Volt a fõniciaiaknak még egy nagy természeti kincsük: a Libánon hegyének cédrus-erdõi, amelyek a legdrágább épületfát adták. Igaz, hogy épp emiatt az asszír és babiloni hódításoknak is egyik célpontja volt Fõnicia. Már az ókorban megkezdõdött a cédrus-erdõknek olyan rabló módon való kitermelése, hogy ma már csak egy kis rezervátum maradt mutatónak belõlük. – Izráellel általában békében éltek a fõniciaiak, sõt a királyi családok rokonságba is kerültek egymással (Acháb és Jezabel), amit ugyan a prófétaság rossz szemmel nézett, mert következménye lett a Baal-hit erõs térhódítása.

Városaik közül a Biblia említi Gebal (görög néven Byblos), Akkó, Sidón és Tyrus városát. Különösen a két utóbbi volt nevezetes. Tyrus (bibliai héber neve: Cór = „Szikla”) voltaképpen egy szigeten feküdt s sziklaerõdje szinte hozzáférhetetlen, bevehetetlen volt. Nebukadneccarnak 13 évi ostrom után sikerült elfoglalni; Nagy sándor volt az, aki végülis mólót építtetett a sziklavárig s úgy hódította meg.

Fõnicia kultúrájának egyik nevezetes vonása, hogy itt fejlõdött ki a mássalhangzós betûírás – különbözõ formákban. Messze északon az ókori Ugarit (ma: Rasz-samra) városában a babiloni ékírás technikájával konstruáltak egy betû abc-t. Gebal-Byblos városában találtak egy másik, inkább képírásos betûírás-típusút, ezt nevezik gebali (gublita) írásnak. Ugyancsak Byblos városából való a legrégibb emléke az ún. ósémita betûírásnak, amely már a 22 mássalhangzó jeleit tartalmazza s amely Palesztinában is elterjedt volt; ottani dokumentumai a Siloah-felirat, a samáriai és a lákisi ostrakák stb.

Az arámok országa (Damaszkusz)

Az ókori történelemmel kapcsolatban Szíria az összefoglaló neve azoknak a kisebb országoknak, vagy városkirályságoknak, amelyek az Orontes folyó és az Eufrátes között feküdtek s lakóik jobbára arámok voltak. A Biblia lapjain elvétve találkozunk városaik nevével, az ókori feliratokban annál inkább: Hamát, Katna, Kádés, Karkar, Tadmór (Palmyra) és még több más, különbözõ korszakokban történeti nevezetességgel bírt város. Közülük legdélebbre feküdt Damaszkusz; a hozzá tartozó területet szoktuk a Bibliával kapcsolatban elsõrenden az arámok országának nevezni. – Damaszkusz az arab sivatag szélén fekszik, mégis virágzó város volt és maradt máig s ezt a Bibliából is ismert Abana és Parpar folyóknak köszönheti (2Kir 5:12). Ezeknek a révén valódi oázisváros. A folyók vize aztán nem sokkal a városon túl elvész a sivatagban. Ábrahámtól kezdve Pál apostolig sokat emlegeti a Biblia. Izráel országának a IX–VIII. sz.-ban volt veszedelmes riválisa ez az arám ország s háborúi nem egyszer végveszedelemmel fenyegették Izráelt. Hatalmának aztán véget vetett Asszíria elõretörése. A perzsa kortól kezdve Damaszkusz jelentõsége újra megnõtt, a Földközi-tenger melletti provinciának politikai súlypontjává lett. Ezzel együtt megkezdõdött az arám nyelvnek oly mérvû térhódítása, hogy lassanként a héber nyelvet (és írásmódot) is kiszorította Palesztinában a használatból.

Ammón, Móáb és Edóm országa

E három kisebb országot Izráellel rokon fajú és nyelvû népek lakták. (A Biblia Ammónt és Móábot Lóttól származtatja, Edómot pedig Ézsautól. Gen 19:37–38; 36:9.) Az izraelita honfoglalásnál mintegy száz évvel elõbb, a XIV. sz.-ban foglalták el lakóhelyüket: Ammón népe a Jabbók folyótól délre, Móáb a Holt-tengertõl keletre. Edóm pedig a Holt-tengertõl délre esõ területet. Annak ellenére, hogy Izráellel rokon népek voltak, a honfoglalástól kezdve mindig ellenséges viszonyban álltak vele szemben. Volt idõ ugyan, amikor Izráel (és Júda) meghódított tartományai voltak, de amint tehették, le is rázták magukról a hódoltság igáját, sõt az asszír–babiloni háborúk idején segítettek tetézni Izráel és Júda veszteségeit. (2Kir 24:2; Ez 35 r. stb.)

Ammón országának legfontosabb városa volt Rabbat-Ammón, a mai Amman, a hellenisztikus korban Philadelphia (nem azonos a Jel 3:7-ben említett hasonló nevû kisázsiai várossal). A római korban ez volt a Decapolis nevû város-szövetség legdélibb városa. A Decapolis egyik városaként kell megemlítenünk a Jabbóktól kissé északra fekvõ Gerasa nevû várost, amelynek római kori épületmaradványai a legszebbek közé tartoznak romos állapotukban is.

Móáb fõvárosát Ézs 15:1 Kir-Móáb-nak nevezi, azonosnak veszik az Ézs 16:7-ben említett Kir-Hareset-tel. Az utóbbi ésaiási szakaszban felsorolt városok, Hesbón, Sibma, Jaezer tulajdonképpen Ruben törzséhez tartoztak volna, a prófécia azonban mutatja, hogy hamarosan móábita kézre kerültek éppúgy, mint Dibón, melynek a közelében találták meg Mesa móábi király emlékoszlopát, az izráeli hódoltság alóli felszabadulás dokumentumát.
Edóm országa hegyes vidék, hozzátartozott a Negeb nevû kõsivatag nagy része is. Bányakincsei miatt Salamonnak és utódainak a hódítási célpontja volt. A Széir hegye erõdítményét, Témán és Bocra városait emlegeti legtöbbször a Biblia.
A Kr. e.-i századokban egy új honfoglaló nép lepte el ez országok területét, a nabateusok népe. Legnevezetesebb városuk volt Petra, melynek máig megmaradt csodálatos emlékei a homokkõ-falba vájt óriási méretû síremlékek.

Filisztea

A filiszteusok országa Júdától nyugatra terült el a tengerparton. Nem sémita nép volt, Ám 9:7 szerint õshazájuk Kaftór = Kréta szigete volt. A tengeri népek közt jelentek meg s az Egyiptom elleni vesztes hadjárat után letelepedtek a kánaáni tengerparton. Magukkal hozták az Égei-tengeri kultúrának sok értékét, viszont népi jellegüket hamar feladták, s átvették a kánaáni nyelvet és vallást. Öt város szövetségében éltek, ezek voltak Gáza, Gat, Asdód, Askelón, Ekrón. Támadásaiktól elõször sokat szenvedett Izráel, míg Dávid meg nem hódoltatta. Késõbb ugyan újra különváltak, de különösebb veszedelmet nem jelentettek többé, mert a nagy tengerparti országút mentén maguk is ki voltak téve asszír, babiloni vagy egyiptomi támadásoknak. Végül rájuk is kiterjedt a perzsa, majd római hódítás.

Dr. Tóth Kálmán