FÖLDRAJZI ÁTTEKINTÉS1.

Bevezetés.

A bibliai történetek színtere elsõsorban a Szentföld, Palesztina. Itt élte történeti életét az ószövetségi választott nép, itt élt és tanított a test szerint közülük származott Jézus, innen indult el hódító útjára az evangélium. A Bibliában foglaltak földrajzi hátterének az ismeretéhez tehát elsõsorban Palesztinát kell megismernünk. – A bibliai történetek egy része azonban Palesztínán kívül játszódik le, vagy legalábbis kapcsolatban áll más országokkal, ezért szükséges egy pillantást vetnünk Egyiptomra, Mezopotámiára s a Palesztinával szomszédos kisebb országokra.
Az itt következõ földrajzi áttekintés a bibliai kor viszonyaira tekint elsõsorban. Ezt azért jegyezzük meg, mert Palesztina egyes tájainak, városainak a neve a bibliai kor óta, fõleg az arab térhódítás következtében, megváltozott. E leírásban általában a bibliai neveket alkalmazzuk s csak ahol fontos és szükséges, idézzük a modern – arab, illetve izráeli – neveket, továbbá utalunk a megváltozott földrajzi viszonyokra.

Palesztina földrajzára nézve, a római írók és a Kr. u.-i elsõ századokban Palesztinát járt zarándokok szórványos adataitól eltekintve, az elsõ nagyjelentõségû munka a caesareai Eusebius mûve a Szentírásban levõ földrajzi nevekrõl. E könyv a hagyományokra támaszkodva igyekszik meghatározni a bibliai városok fekvését, egymástól való távolságuk közlésével is. A középkorban ismét a zarándokok útleírásai, továbbá a keresztes háborúk története szolgáltat adatokat. – A XIX. század Palesztina-utazói adnak igazán rendszeres és részletes útleírásokat (De Saulcy, Clermont Ganneau és mások, különösen az amerikai Robinson). Elõkerülnek föld feletti régészeti leletek, amelyeket aztán a XX. század ásatásai egészítenek ki. De ezek elõfeltételeként még a múlt században megalakultak Angliában, Németországban, Amerikában a Palesztina-kutató társaságok, melyeknek a támogatásával kezdõdött meg Palesztina feltérképezése, földrajzi és archeológiai kutatása.

A bibliai földrajzhoz magyar nyelvû forrásul szolgálnak a Bibliai Lexikon egyes címszavai alatt közölteken kívül a Sylvester bibliai kézikönyvek IV. kötete, Csizmadia L.: Bibliai földrajz és természetrajz, 1927. - A mai Palesztináról is vannak útleírások, közülük megemlíthetõ Ecsedi I.: Utazásom a Szentföldön, 1933. és a nemrég megjelent Kontsek L.: Bibliai földeken, 1964., melynek tájleírásai, képmellékletei szemléletesek. – Egyik legmodernebb német nyelvû áttekintés olvasható Noth M.: Die Welt des Alten Testaments c. mûve (3. kiad. 1957.) 1. részében (Geographie Palästinas). – A térképészeti kiadások közül egyik legalaposabb a „The Westminster’s Historical Atlas to the Bible” (2. kiad. 1956).

I. PALESZTINA

Az ország neve és fekvése

Elnevezések.

A Szentföld geográfiai elnevezése a római kortól kezdve a legutóbbi idõkig Palesztina volt, amelyben könnyen felismerhetõ a filiszteus népnév. Filisztea az ókorban az Izráel népe által lakott országtól délnyugatra terült el a Földközi-tenger partvidékén. Neve a hellenisztikus korban használatossá vált a beljebb fekvõ területek jelölésére is. A rómaiak aztán kizárólagossá tették a Palesztina nevet a zsidók egész hajdani országára, mint római provinciára, az utolsó nagy zsidó nemzeti felkelés, a Bar-Kochba-féle lázadás leverése után (Kr. u. 135), hogy még a Júdea nevet is kitöröljék az emlékezetbõl.

Az ókori történelem folyamán egyéb elnevezéseket is használtak az országra. Egyiptomi feliratok a II. évezredben még Charu, vagy Retenu néven emlegetik; e nevek jelentése bizonytalan. – Régebbi babiloni feliratokban Amurru néven szerepel ez a terület, a szír-fõniciai országokkal együtt. Amurru a babiloni tájékozódás szerint ugyan „nyugati országot” jelentett, de egyúttal népnév is volt: az Ósz.-bõl emóreusok, emóriak néven ismerjük Palesztina õslakóinak egy rétegét.

Az izraelita honfoglalás elõtt azonban a legismertebb elnevezés volt a Bibliából is jól ismert Kánaán. A kánaáni elnevezés megint népnév, az ország uralkodó rétegének összefoglaló neve. E név etimológiája már ismertebb. Az amarnai levelekben gyakran elõforduló kinahhu szó – a Kánaán név megfelelõje – babilóni szövegekbõl megállapíthatóan a ruhafestéshez használt bíborfestéket jelentette, melyet a palesztinai és fõniciai tengerpart mellett halászott bíborcsigából nyertek. Eszerint Kánaán azt jelenti, hogy „Bíbor-ország”, a görög eredetû Fõnicia név megfelelõje. A honfoglalás után e terület neve Izráel országa lett (1Sám 13:19). A kettõs királyság korától az „Izráel országa” név szûkebb értelemben az északi országrészt jelölte (2Kir 5:2). Ez utóbbit a Biblia említi néha Efraim országának (Ézs 7:2) a vezetõ törzs nevérõl, vagy Samáriának is (1Kir 13:32) az ország fõvárosáról. – A déli országrész neve Júda lett (1Kir 14:21–22), szintén a legtekintélyesebb törzsrõl elnevezve. A fogság utáni idõben a Júda név élt tovább (Neh 2:5), melynek görögös-latinos Júdea változata volt használt – elsõsorban Palesztina déli tartományának a megjelölésére (Lk 2:4). A középkorban, fõleg a keresztes hadjáratok idején lett általánosan használt a „Szentföld” elnevezés. Ma Palesztinának a zsidók által bírt területét hivatalosan Erec Jiszráélnak, azaz Izráel országának nevezik.

Az ország fekvése.

Palesztina összekötõ híd gyanánt fekszik Egyiptom és Mezopotámia, azaz Afrika és Ázsia között. Éppen a közepére esik annak a területnek, amelyet a szaknyelvben „Termékeny félhold”-nak (Fertile crescent) szoktak nevezni. Az utóbbi név úgy értendõ, hogy ha Egyiptom déli határától a Nílus mentén haladva, Palesztinán, majd Mezopotámián át a Perzsa-öbölig egy vonalat húzunk, akkor egy félhold alakú területet jelölünk meg, mely a Közel-Keletnek földmûvelésre alkalmas kultúrterületeit foglalja magában. – Palesztinának ez a központi fekvése részben kedvezõ volt számára. Rajta haladtak át a két világrészt összekötõ utak, ami által eljutott hozzá Egyiptom és Mezopotámia kultúrája egyaránt. Az utak azonban hadiutak is voltak s e réven Palesztina sokszor volt szenvedõ részese a terjeszkedni kívánó birodalmak hódító háborúinak.

Kiterjedése.

Palesztina politikai határai a történelem folyamán gyakran változtak. Ezért ha az ország kiterjedésérõl, határairól beszélünk, akkor rendszerint a bibliai korra, közelebbrõl a királyság korára és arra a területre szoktunk gondolni, amelyet az izraelita lakosság népesített be. E területet a Jordán két részre osztja. A nyugati rész kiterjedését észak-déli irányban hagyományos kifejezéssel úgy szokták jellemezni, hogy „Dántól Beér-sebáig” (2Sám 24:2) terjedt, vagy ami ezzel kb. egyet jelent: „a hamáti úttól (a Tyrus-Dán vonal magasságában) Egyiptom patakjáig” (1Kir 8:53) – e határmenti patak a mai Vádi el-Áris. A Földközi-tengerrel ez a terület csak a középsõ szakaszon határos, mert északon a fõniciai, délen a filiszteus városok ékelõdtek Izráel és a tenger közé.
A Jordántól keletre esõ terület a básáni és gileádi hegyvidéket foglalja magában, az Antilibánon déli lejtõjétõl az Arnón patakig – Józsué könyvének a határmegvonása szerint. Földrajzi határról itt alig lehet beszélni, mert kelet felé a szír-arab pusztába megy át a vidék. A politikai határt északnyugaton Damaszkusz országa szomszédsága határozta meg, délkeleten pedig Ammón és Móáb országa volt határos az izráeli területtel. – Az így körülírt ország kiterjedése hozzávetõleg a következõ volt: a Jordántól nyugatra esõ rész területe mintegy 15 000 km2, a Jordánon túli részé 12 000 km2.

A politikai határok alakulása.

Az izraelita honfoglalást közvetlenül megelõzõ idõkben a transzjordániai területen az egykori nagy emóreus birodalomnak (melynek súlypontja a Felsõ-Eufrátes mellett volt) két kisebb maradványa foglalt helyet: az Óg uralkodása alatt álló básáni királyság, délebbre pedig egy Szihón nevû uralkodónak az országa (Num 21:21–35). A Jordántól nyugatra esõ terület viszont kisebb kánaáni város-királyságok között oszlott meg (Jeruzsálem, Gézer, Lákis, Sikem stb.), melynek uralkodói a XIII. sz.-ig Egyiptom vazallusai voltak.

A honfoglalás után az izraeliták még jó ideig törzsi rendszerben éltek, felosztva maguk közt az országot. A Num 32 r. a Jordántól keletre esõ területnek, Józs 13–19 részei pedig a nyugati országrész törzsi beosztását írják le. E szerint a Jordánon túl (északról dél felé haladva) a Manassé törzs fele, Gád és Ruben törzse választotta meg lakóhelyét. A nyugati országrészben a Jezréel síkságától északra foglalt helyet Ásér, Zebulón, Naftáli és Issakár törzse. A síkságtól délre Manassé törzsének másik fele és Efraim helyezkedett el. Tõlük még délebbre került Benjámin és Júda, továbbá a Júdába korán felszívódott Simeon, végül a tengerpart mellé Dán törzse. Az utóbbi még a bírák korában elköltözött a filiszteusok zaklatása miatt, s a Jordán forrásvidékén keresett új hazát. A királyság elsõ idõszakában az ország egységes monarchia volt, Dávid és Salamon még a szomszédos kis országokat is meghódította. Birodalmuk legszélsõ határai az Eufrátesig, illetve az Élati-öbölig terjedtek. – Az ország kettészakadása új helyzetet teremtett. A kettészakadt Izráel és Júda elválasztó határa a benjámini területet szelte ketté a Gézertõl Jerichóig húzható vonal mentén. A két kis ország lassanként elvesztette a meghódított tartományokat is.

Kr. e. 722-ben az asszír birodalom bekebelezte Izráel országát. Júda még önálló maradt 587-ig, amikor a testvérország sorsára jutott, az új-babiloni birodalom prédájaként. A következõ századokban Palesztina csak mint meghódított tartomány szerepelt, a babiloni uralmat felváltó perzsa és hellnisztikus korban is; az ország be volt osztva a szíriai tartományhoz. Egyedül Kr. e. 142–63 között sikerült a Makkabeusoknak kiharcolniuk az ország függetlenségét. Nemzeti királyságot alapítottak a hajdani izráeli-júdai területen, még Idumea (Edóm) bekebelezésével is. Kr. e. 63-ban aztán a rómaiak szállták meg az országot s Szíria provinciához csatolták. Krisztus korában ugyan az idumeus származású Herodes és utódai mint királyok, illetve negyedes fejedelmek kormányoztak, de csak a római hatalom hûbéreseiként. – Az újsz.-i korban az ország a következõ tartományokra oszlott: 1. Galilea, 2. Samária, 3. Júdea, 4. Perea (a Jordán alsó folyásától keletre), 5. Trachonitis és Iturea (Transzjordánia északi része). – A Heródesek kormányzása alól ki volt véve az ún. „Tíz város” (Dekapolis), melyek közvetlenül a szíriai helytartónak voltak alárendelve. E városok szintén a Jordánon túl voltak, kivéve a Jordán jobb partja mellett levõ Scythopolist, a régi Bét-seánt.

Palesztina tájegységei és városai

Palesztina területét két részre tagolja a Jordán völgye és a Holt-tenger medencéje. Egy hatalmas, észak-déli irányban haladó árok ez, amely része annak a nagy törésvonalnak, amely Antiochiától kiindulva az Orontes folyó völgyén át halad dél felé, egészen az Akabai-öbölig. A Jordán-völgytõl két oldalra szimmetrikusan hegyvonulatok húzódnak, melyek közül a nyugati hegyek a Földközi-tenger melléki síkságba erekeszkednek alá, a keletiek pedig a szír-arab táblába mennek át. A Jordántól nyugatra esõ területnek három nagy tájegysége van, Galilea, a Samáriai hegyvidék és Júdea. Geológiailag majdnem azonos képet mutat az egész terület. Kialakulása a kréta-korra esik, amikor az alapzatul szolgáló homokkõre mészkõ rakódott le vízszintes rétegekben. Idõvel a középsõ rész függõleges törésvonalak mentén hegyhátként fölemelkedett, a két széle viszont lesüllyedt. A hegyvidékek ilyenformán mészkõbõl állnak, kivéve Galileát, ahol vulkáni tevékenység következtében bazaltréteg is borítja a mészkõ-vonulatokat.

Galilea

„Két Galilea van – mondja Fl. Josephus –: Felsõ- és Alsó-Galilea… Földje kövér, legelõje dús, bõségesen megterem rajta minden néven nevezendõ fa, és oly termékeny, hogy a leglustább földmûvest is munkára serkenti.” (Zsidó háború. III, 3.) Josephus lelkes szavainak az igazságát bizonyítják nemcsak földtani ismereteink, hanem – többek közt – a legutóbbi évtizedek gazdasági vállalkozásai is.
Felsõ-Galileát a Libánon hegységtõl a Litáni folyó völgye választja el. Ezen a vidéken vannak az ország legmagasabb hegyvonulatai, legkiemelkedõbb csúcsa a csaknem 1200 méteres – mai nevén – Dsebel Dsermák nevû hegy, a Józsué harcai történetébõl ismert „Méróm vizei” közelében (Józs 11:5). Az utóbbi egy hasonló nevû falunál eredõ s a Genezáret-tóba folyó patakocska. Józsué itteni csatájának a célja pedig az egyik legnagyobb kánaáni városnak, Hácórnak a megszerzése volt. Hácortól még északabbra esett Kedes-Naftáli, Bárák bírónak a lakóhelye (Bír 4:6). – Felsõ-Galileának csakúgy, mint a délebbre fekvõ Alsó-Galileának nemcsak jó termõtalaja van, hanem csapadékot is többet kap, mint az ország többi része. A vulkáni eredetû málladék-talajon erdõk diszlettek, az alacsonyabb völgyekben, síkságokon pedig gyümölcsösök és szántóföldek voltak, amelyek „királyi csemegéket” termettek (Gen 49:20).

Alsó-Galilea lankásan ereszkedik alá a Jezréel-síkság felé. E dombvidék egyik legszebb pontjának mondják a központi fekvésû Názáret környékét. A hagyomány számos kegyhelyet tart itt számon, közülük azonban egyedül biztosnak csak az tartható, hogy a „Mária kútja” néven ismert forrás vízébõl ihatott egykor a fiatalsága éveit itt töltõ Jézus is. A környék tele volt falvakkal, közülük a bibliai történetekben szereplõ Kána. Jézus elsõ csodájának a színhelye (Jn 2. r.) és délebbre, a síkságon fekvõ Nain (Lk 7:11 skv.) említendõ meg.

A Jezréeli, vagy Esdrelón-síkság választja el Galileát a Samáriai hegyvidéktõl. Termékeny, enyhe klímájú alföld ez, melyen a Kisón patak folyik keresztül ÉNY-i irányban és a Karmel hegy tövében ömlik a tengerbe. (Vö. 1Kir 18:40.) Régi, kánaáni korbeli erõs városok voltak itt, amelyeket az izraeliták csak hosszabb idõ múltán tudtak elfoglalni. Itt volt Haróset, Sisera városa (Bír 4:2) és itt volt a hadászati szempontból kulcspozíciót betöltõ Megiddó. Délebbre épült Taanek, keleten pedig maga Jezréel városa, a samáriai királyok téli rezidenciája (1Kir 21:1). – Kelet felõl három kiemelkedõ hegy foglal helyet a síkság és a Jordán-völgy között. Közülük legészakabbra esik – Názáret magasságában – a Tábor-hegy hatalmas mészkõ-kupolája. A hagyomány Jézus megdicsõülése hegyének tartja, valószínûleg tévesen, mert a hellenisztikus kortól kezdve település, majd erõdítés volt rajta. – Délebbre esik a Móre nevû hegy, Gedeon harcai során olvasunk róla (Bír 7:1). Állítólag Hieronymustól ered e hegynek a „Kis-Hermón” elnevezése. Tõle északra esett Éndór, ahol Saul király a halottidézõ asszonyhoz fordult végsõ kétségbeesésében. (1Sám 28 r.) Dél felé pdig, Jezréel városán túl a Gilboa hegye emelkedik, ahol Saul és Jónátán elesett a filiszteusokkal vívott ütközetben. Saul holttestét a közeli Bét-seán városába vitték, kitéve csúfságra a város falára. (1Sám 31 r.) Bét-seán ismét egyike a régi kánaáni városoknak, régészeti emlékek tanúsítják, hogy az egyiptomi fennhatóság idején helyõrségi város volt. – A Gilboa hegyének még egy nevezetessége, hogy tövében ered a Haród-forrás (Bír 7:1), mely aztán patakká nõve a Jordánba folyik.

A Jezréel-síkságtól DNY-ra a Karmel hegység húzódik s mint kiszögellõ hegyfok benyúlik a Földközi-tengerbe. Mint neve is mutatja („szõlõskert”), a gyümölcsfák, szõlõk, kertek hazája volt napsütéses dombjaival. A Karmel hegység is mészkõhegy, a mészkõhegyeknél oly gyakori barlangokkal. Többek között itt tárták fel néhány évtizede a palesztinai õsember barlangi tanyáit. – A bibliai történetekben e heggyel kapcsolatban legnezetesebb az a nagy próbatétel, amelyben Illés próféta bizonyította, hogy egyedül az Úr az Isten. (1Kir 18:19 skv.)

A Samáriai hegyvidék

A Samáriai hegyvidék északi fele viszonylag alacsonyabb, közbeékelt völgyekkel és síkságokkal megszakított változatos dombvidék, melynek csak egyes pontjai érik el az 500 méteren felüli magasságot. E terület legfontosabb városa volt az Omri király által kiépített és fõvárossá tett Samária (1Kir 16:24). A fõváros jelleghez hozzátartozott az erõddé kiépítés: hatalmas falvaival, bástyáival évekig ellen tudott állni az asszírok ostromának. A fõvárosba települt az ország elõkelõ rétege is, a királyi palotán kívül a vagyonos családok fényûzõen berendezett házai is ott voltak. A háborúk során elpusztított és kifosztott házak romjai közül még mindig maradt annyi értéktárgy, ami az ásatások során napfényre kerülve mutatja az egykori fényûzés nyomait. Samária kisebb jelentõséggel, de lakott hely maradt az asszír megszállás után is, névadója volt a hozzá tartozó közigazgatási területnek (Ezsd 4:17), sõt e terület lakosságának is. A samaritánusokkal, mint keverék-néppel (2Kir 17:24 skv.) a babiloni fogságból hazajött zsidók nem vállaltak közösséget. (Ezsd 4 r.) Nagy Heródes fényesen újjáépítette a várost és Augustus császár tiszteletére a Sebaste nevet adta neki (az Augustus cím görög megfelelõje Sebastos); az utóbbi név máig fennmaradt Sebastije formában. – A samáriai dombvidék a tenger felé a Sárón-síkságba megy át. A bibliai korban legelõnek alkalmas füves terület volt, amely az õszi esõk megérkeztével egyszerre kivirult, a zöld fû között nyíló rengeteg virággal. A síkságot a part hosszában ún. dünák választják el a tengertõl, e dünákat a hullámverés építi a partra sodort fövenybõl, a megszámlálhatatlan sok apró homokszemcsébõl (Gen 22:17). – A Karmel-hegyfoktól délre volt egy régi kikötõváros, Dór, amely a filiszteusokkal rokon tengeri népek egyikének a kezébe került a XII. sz.-ban és csak Salamon csatolta birodalmához. A város az asszír kortól kezdve megint függetlenné vált az izráel-júdai történettõl. – Nem messze tõle délre építette Nagy Heródes Caesarea kikötõvárosát, amely a Palesztinát kormányzó római procuratorok székhelye volt (ApCsel 10:1). – Még délebbre volt Jáfó kikötõje (Jón 1:3). Az Újsz.-ben Joppe néven fordul elõ (ApCsel 9:36), a mai Jaffa nevû kikötõ pedig ugyanitt fekszik, egybeépülve az újonnan alapított modern izráeli nagyvárossal, Tell-Avivval. A samáriai területhez tartozó, magasabban fekvõ DK-i táj az Efraim hegyvidéke. Két hatalmas hegycsúcs emelkedik ki az ország közepén, a Garizim (870 m) és a Ebal hegye (940 m). A honfoglalási hagyomány az áldás és átok ünnepélyes kihirdetését kapcsolja hozzá az Úr szövetségét megtartókra, illetve megtagadókra (Deut 27:12–13). A két hegy lábánál fekszik a régi kánaáni város, Sikem, amely a pátriarcha-kortól kezdve (Gen 34 r.) gyakran szerepel a bibliai történetekben. Itt hirdették ki az északi törzsek különválását s ez lett Izráel országa elsõ fõvárosa. (1Kir 12 r.) A fogság után a samariai tartomány legfontosabb városa lett s amikor a samaritánus gyülekezet végleg különvált a zsidóktól, akkor a Garizim hegyén építettek maguknak külön templomot, amelyet Hyrcanus János pusztított el a várossal együtt Kr. e. 128-ban. Közelében Vespasianus építtetett új várost s a Flavia Neapolis nevet adta neki. Az utóbbi név torz változata él a mai arab Nablus falunévben. Krisztus korában itt csak egy kis falucska (Sikár) lehetett a „Jákób kútja” nevû forrás közelében (Jn 4:6).

Az Efraim hegyvidéke városai közül nevezetes volt Siló, Sikemtõl délre, ahol a bírák korában kõtemplomban õrizték a szövetség ládáját, de a hely áldozatul esett az 1050 körüli filiszteus-háborúnak (1Sám 4 r.), úgyhogy rommá lett templomát intõ példaként emlegette az utókor. (Jer 7:12 skv.) Ugyancsak a filiszteus háborúk és Sámuel történetébõl ismert hely Áfék és a közelében levõ Eben-ézer (1Sám 4:1). – Az Efraim hegysége déli részén feküdt Bétel városa régi kánaáni szenthely, kapcsolatban állnak vele a pátriarcha-hagyományok is (Gen 28:19). Az ország kettészakadása után itt állította fel I. Jeroboám az egyik izráeli királyi szentélyt s benne aranyborjú szobrot helyezett el (1Kir 12:28–33), ami állandó botránkozás forrása volt, a Jahve-hû prófétaság számára. (Hós 10:5.15; Ám 3:14.) Az asszír megszállás gyengülése idején Jósiás király Bételre is kiterjesztette fennhatóságát és reformját; a babilóni fogság után is Júda területéhez tartozott s fennállt a római korig. – Közelében feküdt az Aj nevû hely, amely körül jelentõs harcokat folytatott Józsué. (Józs 7–8 r.) Feltûnõ azonban, hogy a hely neve magyarul „romhalom”, amit az archeológiai kutatás annyiban is megerõsít, hogy e helyütt valóban volt egy régi kánaáni város, de az még Kr. e. 2400 körül elpusztult. Józsué korában tehát a régi város valóban rom volt, a honfoglalási történet valószínûleg egy kisebb településhez kapcsolódik a közelében (Vö. Józs 7:3). A Samáriai és Efraimi hegyvidék mészkõhegység, amelyet valamikor erdõk borítottak éppúgy, mint a délebbre esõ Júdai hegyvidéket. Egy-egy olyan név, mint Kirjat-jeárim (= az erdõk városa) õrzi ennek az emlékét. Az erdõk kitermelése azonban korán megkezdõdött, elõször azért, hogy szántóterületet nyerjenek (Józs 17:15.18), azután magáért a faanyagért. A középkorban az erdõírtás valóságos rablógazdálkodássá fajult, új telepítéssel nem törõdtek. Emiatt azonban a termõtalajt a zuhogó záporok lemosták s végül a hegyek elkarsztosodtak. Ez a folyamat Júdában talán még súlyosabb következményekkel járt, ahol a hegyek közt nem voltak tágasabb lapályok, legelõk, s az egyes hegyvonulatokat a lefolyó esõvíz mély patakmedrekkel, az ún. vádikkal szaggatta szét. Júdea

A júdeai terület három nagy tájegységre tagolódik. Az ország közepén húzódik a Júdai-hegyvidék, északi részén a Jeruzsálem körüli hegyekkel. Kimagasló csúcs az Olajfák hegye (818 m). Délen a Hebróni-hegyvidék 1000 m fölé emelkedik. A hegyek nyugat felé az ún. Sefélá-alföldbe ereszkednek alá. Ez a táj voltaképpen dombvidék s a filiszteus-tengerpart síkságába vezet át. Keleten viszont a Jordán torkolatvidéke és a Holt-tenger környéke Palesztinának esõben legszegényebb és legterméketlenebb területe, ez az ún. Júdea psuztája (Mt 3:1). Teljesen kopár, sziklás vidék ez, ahol csak egy-egy felfakadó forrás mellett lehet az oázis kínálkozó lehetõségét kihasználni. Ilyen oázis a Holt-tenger mellett pl. Éngedi, vagy ilyen volt e tenger ÉNY-i szélénél a Ain-Feskha, ahol a qumráni gyülekezet teremtett a víz segítségével életet a pusztában. Az egykori Júda országához hozzátartozott a régi Benjámin törzs területének egy része is. Itt volt Gibea, Saul király várával, nyugatabbra pedig Gibeón, melynek lakói önként hódoltak meg Józsué elõtt. (Józs 9 r.) Közelében van az Ajjalón völgye, ahol kánaáni városkirályok egyesült seregeit verte le a hagyomány szerint Józsué; ennek következményeképpen olyan erõs kánaáni városok kerültek a kezére, mint Lákis, Eglón, Debir és Hebrón – a dél-júdai területen.

Lákis már az amarnai levelekbõl jól ismert város, nemcsak a kánaániaknak, hanem Júdának is egyik legerõsebb városa volt a filiszteus határon. Sanherib asszír király is nagy hadi sikerként értékelte elfoglalását 701-ben, s egyike volt azoknak a városoknak, amelyek az 587-es babiloni hadjáratban legtovább tudtak ellentállni, errõl tanúskodnak az ún. lákisi ostrakák. A fogság után ismét jelentõs város lett, perzsa kormányzósági palota is épült a közepén. – Hebrón közelében, a Mamré tölgyesében tartózkodott hosszú idõn át Ábrahám (Gen 18:1), sõt itt vásárolta meg családi sírhelyül a Makpélá barlangot. E helyet az arab lakosság máig is kegyhelyként tartja tiszteletben, a város mai neve, El-Chalil pedig azt jelenti, hogy „a barát”, ti. Isten barátja, ahogyan a bibliai értékelés nevezte Ábrahámot (Ézs 41:8; Jak 2:23). Hebrónnak Dávid királysága idején volt nevezetes szerepe, hét évig királyi székhely volt, sõt Absolon lázadása is innen indult ki. A babiloni fogság idején az edómi nép vette birtokába a várost, csak Makkabeus Júdás hódította újra vissza. Az edómi származású Nagy Heródes itt is nagyszabású építkezéseket hajtott végre. – Dél felé tekintve az ország ledélibb fekvésû városát, Beér-sebát találjuk a sivatag szélén. A pátriarcha-történetek közül egy hasonló tartalmú elbeszélés fûzõdik e várossal kapcsolatban Ábrahámnak és Izsáknak a nevéhez, ez az elbeszélés részben a város nevének etimológiája is („hét kút”, vagy „az esküvés kútja”, Gen 21:22 skv.; 26:26 skv.).

A Júdai-hegyvidék legfontosabb városa természetesen Jeruzsálem, a bibliai korban éppúgy, mint ma, fõváros. A honfoglalás elõtt kánaáni városkirályság volt, az amarnai levelekben Urusalim néven fordul elõ. (A név valószínû jelentése: Sálém városa, lévén Sálém a gyógyítás, egészség, békesség Istene, a kánaáni Aesculap.) Régi lakóit jébusziaknak (jebuzeusoknak) mondja az Írás, valószínû, hogy nem sémiták voltak. A meredek hegyfokra épített erõs várat csak Dávidnak sikerült meghódítani, õ azután fõvárossá és kultuszi központtá tette. Ez a régi város a késõbbi Jeruzsálemnek csak egy kis részét képezi: a délkeleti hegyfokon feküdt, ezt neveték a „Dávid városának”, vagy Ófelnek. Salamon ettõl északra építtette fel a templomot, szomszédságában a királyi palotát s az egész várost kõfallal is megerõsítette. Jeruzsálem aztán a lakosság rohamos növekedésével együtt terjeszkedett észak és nyugat felé. Hizkija királyról olvassuk, hogy õ egy második falat is építtetett a régi városfalon kívül (2Krón 32:5). – A keleti és nyugati városrészt egy völgy választotta el egymástól, melynek csak a késõi görög Tyropoion elnevezését ismerjük; e völgy az évszázadok múltával meglehetõsen feltöltõdött. A várostól délre a Hinnóm-völgy húzódott, mely az ott folytatott pogány kultuszról, a gyermekáldozatokról vált hirhedtté (Jer 7:31) annyira, hogy az Újsz. korában a völgy nevének görögös formája Geenna (gyehenna) a kárhozat helyének a jelképes nevévé vált (Mt 5:22). Kelet felõl a Kidrón-völgy választotta el a fõvárost az Olajfák hegyétõl. – A város ivóvíz ellátását elsõsorban két forrás biztosította, egyik a Himnóm- és Kidrón-völgy találkozásánál levõ Rógél-forrás, másik a Kidrón-völgy felõli domboldalon fakadó Gihón-forrás (1Kir 1:33), melynek ma Mária-forrás a neve. Az utóbbinak a vizét a Silóah-csatornán át vezették be a városba (Ézs 8:6), Hizkija király pedig egy több mint ötszáz méter hosszú alagutat vágatott a hegyen át, hogy a forrás vizét ostrom esetére is biztosítsa a városban levõk számára (2Kir 20:20). Az így bevezetett víz a Siloám tavában gyûlt össze (Jn 9:7).

A babiloni megszállás idején elpusztult Jeruzsálemet a fogságból hazatért zsidók népesítették be és építették újjá. A templom újjáépítésén (Kr. e. 515) kívül legfontosabb volt a városfalaknak a restaurálása Nehémiás idejében, 445 körül. – A Makkabeusok küzdelmei idején a város birtoklása szempontjából nemcsak a templomhegy volt fontos objektum, hanem a tõle délre épült Akra nevû fellegvár is. – Nagy Heródes kezdett nagyszabású építkezésekhez Jeruzsálemben is. Elõször a templomot építtette újjá, melynek udvarai, oszlopcsarnokai, melléképületei még tovább is épültek. Kr. u. 64-ben készült el az egész épületcsoport, hogy néhány év múlva beteljesüljön rajta Jézus jóslata (Mt 24:2). – A nyugati városrész szélén nagyszabású királyi palotát építtetett, a templomhegy ÉNY-i sarkán pedig az ún. Antónia-várat, amelyben római helyõrség tartózkodott. Az ásatások során elõkerült egy hatalmas kõlapokkal kirakott térség, föltevés szerint ez volt az a hely, ahol a katonák királynak csúfolták Jézust, és ahol Pilátus ítéletet mondott fölötte (Jn 19:13). – A templomhegytõl északra volt a Bezetha nevû városrész, melyet újabb kõfallal vettek körül; itt volt többek közt a Bethesda-tó is. – a falakon keresztül több fontos, a Bibliában is néven nevezett kapu vezetett a városba. (Jaffai, Damaszkuszi kapu, Juh-kapu, Hal-kapu stb.)

A római háborúk során Jeruzsálem nagy épületei, falai elpusztultak, csak itt-ott maradt meg belõlük valami, pl. az egykori templom nyugati falának egy részlete, a „Sirató-fal”. A korai keresztyénség a III.–IV. sz.-tól kezdve igyekezett meghatározni különösen Jézus szenvedéseinek, majd halála utáni megdicsõülésének a helyeit, templomokat, kápolnákat építve e pontokra, ezeknek az alapja azonban bár tiszteletreméltó, de bizonytalan hagyomány. – Jeruzsálem a középkorban arab kézre került, a 600-as évek közepén épült a Szikla-templom nevû nagy mecset, mely nevét a benne levõ hatalmas kõlapról kapta, feltevés szerint a zsidók egykori templomából az égõáldozati oltárnak egy darabja ez a sziklalap. – Jeruzsálem mai neve arabul El-Quds = a Szent (város). Az országhatár két részre osztja Izráel és Jordánia között, a hajdani Tyropoion-völgy mentén.

Jeruzsálem közelében több kisebb helység feküdt, melyek az evangéliumokból ismertek: Betfagé, Bethánia. – Dél felé, nem messze a fõvárostól van Betlehem, Dávid nemzetségének a városa. (1Sám 16 r.). A dávidi dinasztiával összekapcsolt reménység révén már korán az eljövendõ Messiás szülõvárosának mondták a próféták (Mik 5:1). A Nagy Konstantin által építtetett „szent születés temploma” egy barlang fölé épült s a hagyomány e barlangot tartja Jézus születése helyének.

A Jordán-völgy és a Holt-tenger medencéje

Palesztina egyetlen nagyobb folyója a Jordán, mai nevén: Seriat el-Kebire („a nagy folyó”). Több forrásból fakad az Antilibánon (Hermon) hegy déli nyúlványainál. Egyik forrása közelében volt Dán, a régi Izráel legészakibb városa, nevét a hasonló nevû törzsrõl kapta (olv. Bír 18 r.), itt alapította I. Jeroboám király Bétel mellett a másik királyi szentélyt. – Egy másik forrás mellett volt Paneion, ahol III. Antiochus király egy gyõztes csatával végleg elhódította Palesztinát a Ptolemaiosoktól (Kr. e. 198). Itt építtette ki székvárosát Heródes Fülöp negyedes fejedelem Caesarea Filippi néven, és ahol egykor Pán isten szentélye állt, ott hangzott el Péter vallástétele Krisztusról (Mt 16:13–16).

A Jordán folyóra jellemzõ a nagy esés: a forrás és a torkolat közti nagy szintkülönbség. A forrás még kb. 520 méternyire van a tenger színe fölött, a torkolatnál viszont a Holt-tenger tükre 394 m-rel van a Földközi-tenger szintje alatt (ez földünk legmélyebben fekvõ területe). A teljes szintkülönbség tehát több mint 900 méter. A folyó hossza ezzel szemben légvonalban csupán 220 km, bár ez a hosszúság a valóságban a rengeteg kanyarulat miatt megháromszorozódik. – A Jordán lefolyását a felsõ szakaszon két tó szabályozza. Egyik a sekély, ma már jóformán kiszárított Hule-tó, mintegy 5 km hosszú s a tenger színe fölött még 2 m-nyire fekszik. Gazdag vízinövényzete közé tartozott a papirusz-sás. A másik tó neve volt az ószöv.-i korban Kinneret-tó, az Újsz. Genezáret-tónak, vagy Galileai-tengernek nevezi. Nevezték végül Tibériás-tónak is, arról a Tibériás városról, amelyet Heródes Antipas építtetett ki székvárosának (Jn 6:1). Ez a tó már 200 m-rel mélyebben fekszik a tenger színénél. Háromszög alakú, 21 km hosszú tó, a területe 170 km2. Környéke bõvelkedik természeti szépségekben: Keleten a hegyek lába egészen a tópartig ér, nyugati partja mellett termékeny síkság húzódik. A régi zsidók és a modern utazók a világ legszebb tájai közé sorozzák. – A tó halban gazdag, így a mellette fekvõ falvak lakóinak természetesen adódó foglalkozása volt a halászat. Az Újsz.-bõl ismert halászfaluk voltak Bét-saida, Chorazin, Magdala, továbbá Kapernaum, Jézus tanításainak és csodatételeinek egyik fontos színhelye. Zsinagógájának a romjait feltárták és részben rekonstruálták, jóllehet nem közvetlenül a Jézus korabeli, hanem egy 200 körül épült zsinagógáról van szó.

A Jordán azután abban a mélyen lesüllyedt árokban folyik tovább, amelyrõl már bevezetõben volt szó s amelynek ezt a szakaszát arab néven El-Ghór-nak hívnak (jelentése: árok, szakadék). A folyó árterülete kb. 1 km széles, ezen belül mintegy 30 m szélességû maga a folyómeder, melyet az évezredek során a Jordán egyre jobban kimélyített. A folyó mélysége 3–6 m között váltakozik. Áradáskor kilép ugyan amedrébõl, de csak az árterületet önti el, amely éppen ezért füves, bozótos, de vadon terület volt (vö. Jer 49:19). Az árterület két oldalán meglehetõsen magas terraszként emelkedik az ország tulajdonképpeni földje, melyet a nagy szintkülönbség miatt a Jordán termékennyé tenni nem tud, vize öntözéssel sem értékesíthetõ, úgyhogy néhány km-nyi távolságban már kopár, terméketlen terület következik, különösen a Jordán alsó folyásánál, melynek a neve is Arábá = puszta (Ez 47:8). Kivételt ismét csak az képezett, ha valahol egy forrás környékén oázis-város keletkezett, amilyen volt Jerichó, a „pálmák városa” (Deut 34:3), vagy a közelében levõ Gilgál, a Jordánon átkelt honfoglaló nép elsõ kánaáni állomása. – Jerichó legjobban a honfoglalás történetébõl ismert: a hagyomány szerint falai leomlottak a támadó izráeliták elõtt. Története azonban visszanyúlik a messze múltba: a világ legrégibb városának tartják, ahol már a kései kõkor embere fallal megerõsített várost épített a Kr. e.-i VII. évezredben. – Hogy a honfoglalás története kor és események tekintetében milyen viszonyban áll a históriai valósággal, az ma az archeológia egyik vitatott kérdése, annyi bizonyos, hogy Jerichó csak a királyság korában épült újjá és lett nevezetesebb város (1Kir 16:34). Az újsz.-i kor küszöbén Nagy Heródes az óvárostól délre építette fel téli rezidenciáját.

A Jordán végülis a Holt-tengerbe ömlik. Ez a 76 km hosszú, kb. 920 km2 nagyságú tó azzal érdemelte ki nevét (amelyet egyébként az egyházatyák használtak elõször), hogy semmiféle élõlény nincs benne. Lefolyástalan tó lévén, az igen erõs párolgás mellett vizében visszamaradnak különbözõ klóros sók, melyek a szerves életet elpusztítják, a víznek a fajsúlyát pedig megnövelik. (Az úszni nem tudó ember is fennmarad a színén, sõt úszni nehéz benne.) – Az Ósz.-ben jobbára „Sós-tenger” néven fordul elõ, a görögök „Aszfalt-tónak” nevezték, mivel a környékén természetes aszfalt volt tõzeges állapotban, sõt a tó fenekérõl ma is bukkannak fel nagy aszfalt-tömbök. Mindez emlékeztet a Gen 14 r.-ben leírt háború kimenetelére (14:10), sõt Sodoma és Gomora pusztulását is magyarázzák úgy, mint egy vulkanikus aszfalt-kitörés következményét. – A Holt-tenger DNY.-i partja mellett húzódik a Dsebel Usdum (Sodoma hegye) nevû, mintegy 11 km hosszú, 45 m magas dombhát, melynek nagy része természetes ásványi sóból áll. Tél idején kap néha esõt ez a különben nagyon száraz, esõtlen terület s a víz különbözõ formációkat mos ki a dombhátból. Egy ilyen módon keletkezett „ember alakú” oszlopnak adta a hagyomány a „Lót felesége” nevet. Az itt lakó arabok is ápolják az ide vonatkozó hagyományokat s õk is e környéken tudják az elpusztult Sodomának a helyét. Erre mutat az említett dombhát nevén kívül a Holt-tenger arab elnevezése is: Bahr-Lút = Lót tava. – A Holt-tengernek egyébként két medencéje van, melyek közé a Lisán-félsziget nyúlik be. Feltûnõ a két medence nagy mélységkülönbsége: az északi nagy medence 3–400 m mélységû, a kisebb déli pedig csak 6–8 m mély s föl lehet tenni, hogy az utóbbi egy újabbkori földrengés okozta lesüllyedés által jött létre.

A Holt-tenger nyugati partja mellett sok archeológiai nevezetesség adódott az utóbbi évtizedekben. Északon, majdnem Jeruzsálem magasságában a qumráni település romjai és a környékén levõ barlangok gazdag bibliai és Biblián kívüli írásos emléket õriztek meg. Délebbre a Vádi-Murabbaat sziklafalainak barlangjaiban találtak értékes emlékeket a Bar-Kochba-féle felkelés idejébõl. Végül a legutóbbi években nagyszabású izráeli vállalkozás tárta fel a Heródes által kiépített Masada nevû erõd romjait, ahol Kr. u. 70 után a rómaiak által levert zsidó felkelés utolsó csapatai még három évig védték magukat.

Transzjordánia

A Jordántól keletre esõ terület északi felét a Básáni-hegyvidék alkotja a Jarmuk folyóig. Ez a terület vulkanikus eredetû, de míg a Jordán és a Genezáret-tó mentén levõ Dsólán hegység (a római korban Gaulanitis tartomány) meglehetõsen kopár köves felföld, lávatömbökbõl álló táblákkal és vulkáni kúpokkal, addig a keletebbre esõ sík terület málladék-talaja termékeny föld. Ma gabonatermõ vidék, a bibliai korban erdõk és legelõk borították. (Vö. „Básán tölgyfái” Ézs 2:13; „Básán bikái” Zsolt 22:13). A római korban ezt a területet Batanea és Auranitis néven nevezték. – Város kevés volt itt. Asterót-karnaim, mint határváros Izráel és Damaszkusz között, sokszor volt háborús viszontagságoknak kitéve. Edrei volt a honfoglaláskor legyõzött Óg básáni király fõvárosa. Érdekessége, hogy alatta a hegy belsejében valóságos föld alatti város van, barlangokkal és az azokat összekötõ folyosókkal.

A Jordán kevés számú mellékfolyói közé tartozik a Jarmuk és a Jabbók. Az utóbbi két részre osztja azt a tájegységet, amelyet Gileádnak neveznek. Izráel határai itt szûkebbre szorultak, mert kelet felõl Ammón országa foglalt helyet közte és az arab puszta között. – Gileád is hegyes viék. 1000 m-t is elérõ vagy meghaladó hegycsúcsai: a Jabbóktól északra a Dsermák hegy, délre a Hóseásról elnevezett hegy, szomszédságában pedig a Gileád hegycsúcs. – A gileádi-hegyvidéknek fõként az északi része erdõkben, legelõkben gazdag, szõlõk, olajligetek, sõt különféle gyógynövények is virultak itt; az utóbbival kapcsolatban érthetõ meg Jer 8:22 és 46:11. – A bibliai korban e területen még sûrûbb erdõségek voltak, mint ma; itt volt az „Efraim erdeje”, ahol Absolónt verte le Dávid fõvezére, Jóáb (2Sám 18:6)

Már a pátriarcha-történetekbõl ismertek a Jabbók mellett fekvõ városok: Szukkót, Penuél, Mahanaim. Mindegyiknek megvan a Jákób történetéhez kapcsolódó etimológiája: Szukkótban házat és „hajlékokat” épített (Gen 33:17), Penuélban „színrõl-színre” látta Istent, illetve angyalát (32:30), a Mahanaim név pedig emlékeztet arra, hogy Jákób meggazdagodva, „két táborral” tért haza Mezopotámiából (32:10), sõt a 32:1–2 látomására is. – A Jordán mellett Jábés-Gileád Saul királysága történetébõl ismert (1Sám 11 r.), kelet felé viszont Rámót-Gileád volt megint egy háborúktól sokat szenvedett határváros Izráel és Damaszkusz között. Itt kapott halálos sebet Acháb király az arámok elleni háborúban. (1Kir 22:29 skv.)

Gileádtól délre az Arnón patakig terjedt Izráel határa. Ez a terület a honfoglalás után Ruben törzsének jutott volna, a szomszédos móábita nép azonban szemmelláthatóan túlsúlyba jutott itt és eltekintve a királyság korának elsõ felétõl – amikor Móáb izraelita hódoltságban élt –, a móábiták hatalmukba is kerítették ezt a földet. Ez az országrész is mészkõhegyekbõl áll, közöttük az idõszakos patakok mély völgyeket vágtak. A hegység a Holt-tengernél egész meredeken ereszkedik alá, úgyhogy nyugat felõl magas hegyvidéknek tûnik a táj, amely valójában fennsík; az Ósz. egyenesen Misór-nak nevezi, amely síkföldet jelent (Deut 3:10; 4:43). A hegyvidék egyik vonulata viselte az Abárim hegysége nevet, ennek egy kiemelkedõ hegycsúcsa volt a Nébó hegy, ahonnan Mózes átpillanthatott Kánaánba (Deut 34:1). azok a városok, amelyeket Józsué könyve honfoglalási statisztikája e területen felsorol (Józs 13:17 skv.), szintén móábi lakosságúak voltak, Izráel történetében különösebb jelentõségük nem is volt. – A Bibliában név szerint nem fordul elõ, de megemlítendõ az a Machairos nevû vár, amelyet az Arnón folyótól északra egy hegyfokon építtetett Heródes. Josephus szerint itt vetették fogságra Keresztelõ Jánost és itt végezték ki.

Palesztina éghajlata

Palesztina a Földközi-tenger melléki országokkal együtt az ún. szubtropikus éghajlati övezethez tartozik. Éghajlatára jellemzõ egy esõ nélküli nyári évszaknak és egy esõs télnek a váltakozása. A hõmérséklet erõsen hullámzó, nagy értékkülönbségeket mutat. Az augusztusi középhõmérséklet 22,5°, a januári 7°, de szélsõ értékekként elõfordul nyáron a 40° fölötti hõség, télen pedig – elsõsorban a hegyeken – a fagypont alatti hõmérséklet is. Nagy a különbség a nappali és éjszakai hõmérséklet között is, különösen nyáron, amikor éjszaka a felhõtlen égbolt felé nagy a földfelszín kisugárzása s ezzel együtt a levegõ lehûlése. A tengerparton a víz közelségének kiegyenlítõ hatására szabályosabb a hõmérséklet váltakozása, de minél beljebb haladunk a szárazföld belsejébe, annál szélsõségesebb lesz a éghajlat.

A száraz és esõs évszakok említett váltakozását elsõsorban az okozza, hogy Palesztina területe (a 31–33,5 szélességi fok között) még hozzátartozik a passzát-szelek zónájához. Itt szállnak le az egyenlítõ felõl nagy magasságban érkezõ, de csapadéktartalmukat már elvesztett légtömegek s mint passzátszelek fújnak dél, délnyugat felé. Télen jobban érvényesülnek a tenger felõl fújó szelek, amelyek csapadékot hoznak s ezzel együtt jár az esõs évszak. – Ettõl függetlenül fújnak helyi jellegû idõszakos szelek, ezek közül az arab puszta felõl jövõ száraz szelek különösen ártalmasak. Tavasszal szokott feltámadni a sokszor napokig tartó forró keleti sirokkó, amelytõl „elszárad a fû és elhervad a virág”. (Ézs 40:6).
Az esõnek a földmûvelés szempontjából döntõ jelentõsége van, mivel Palesztinában öntözésre alkalmas folyók, csatornák nincsenek. A téli esõs évszak októberben kezdõdik az ún. korai esõvel, amit gyakran zivatar vezet be. A fõesõzés januárban van, a „kései esõ” pedig a tavaszi hónapokban hull, elõsegítve a gabonafélék szemesedését, beérését. Áprilisban aztán megszûnik az esõ és következik a nyári szárazság. – Mindez nem úgy értendõ, hogy télen állandóan esik az esõ. Napokig tartó és országos esõ ritkán van. Gyakran megtörténik viszont, hogy váratlanul kerekedik heves záporesõ, melynek vize a hegyoldalakról aláfutva a kis patakoknak, vagy az egyébként száraz vádiknak a medrét sodró áradattal tölti ki. – Az évi csapadékmennyiség aránylag kevés. Legtöbb esõt kapnak a hegyvidékek, viszont a Jordán völgye és különösen a Holt-tenger medencéje igen száraz. Ugyanez mondható el a „délvidékrõl”, a Negeb-sivatagról, ahol szintén ritkaság az esõ. Feltûnõ mégis, hogy az ilyen esõtlen, száraz vidékeken régi települések nyomai láthatók, ami egy idõben arra a föltevésre vezetett, hogy Palesztina éghajlata a bibliai korban csapadékosabb volt, mint ma. Ez a föltevés azonban nem helytálló. A belátható történeti idõben ilyen éghajlatváltozás nem volt. A változást Közép-Palesztinában az említett oktalan erdõírtás okozta, a délebbre levõ kultúrterületek pusztulását pedig a török uralom alatt bekövetkezett elnéptelenedés. Az esõtlen nyári idõszakban egyetlen enyhítõ jelenség volt a harmat. A tenger felõl jövõ páradús levegõ a hajnali órákban az erõsen lehûlt szárazfölddel érintkezve ködöt és harmatot idéz elõ, ami egy kevés nedvesség-utánpótlást ad a még meglevõ növényzetnek. Ez a reggeli harmat azonban a felsütõ nap hatására hamar tovatûnik (Hós 6:4).

Palesztina növényzete és állatvilága

A növényzet.

Palesztina természetes növénytakarójának nagy részét hajdan kiterjedt erdõségek alkották. A tölgyfélék több fajtája volt elterjedve. (A héber ’éláh, ’élón és ’allón nevek jelölik ezeket, anélkül, hogy a fajta pontos meghatározása kitûnnék belõlük.) A tamariszkusz fõleg a Jordán mellékén díszlik; jellegzetes fa a szikomor vagy vadfügefa, melyet épületfának használnak. A régi erdõk nyoma fõként Galileában és a Dsólán-hegységben látható. Egy-egy magányos, többszáz éves tölgy mellett cserjések terülnek el, aminthogy a bibliai korban sem egészen olyan volt az „erdõ”, ahogyan azt a mai erdõgazdálkodás mellett elképzelnénk; akkor is inkább bozótos cserjék voltak az erdõk, közülük kiemelkedõ nagyobb fákkal. (Olv. Pl. Absolón és serege pusztulásának a történetét, 2Sám 18:8–9.)
A gyümölcsfák között kiválnak a mediterrán éghajlat jellegzetes fái. Legfontosabb volt az olajfa, melynek gyümölcsébõl az étkezéshez, gyógyításhoz, kultuszi szertartásokhoz egyaránt szükséges olajat sajtolták (Bír 9:9). A fügefa Jézus példázataiból jól ismert. (Mt 24:32; Lk 13:6 stb.) Kora tavasztól kezdve hozza gyümölcsét (Én 2:13), az igazi ízletes gyümölcs azonban augusztusra érik be. (Lásd a Mk 11:13-ban levõ látszólagos ellentmondást.) Délszaki növény a datolyapálma is. Örökzöld levelei az élet és öröm jelképeivé lettek. A lombsátorok ünnepéhez hozzátartozott a pálmaágakkal való felvonulás (Lev 23:40), így köszöntötték a gyõztes hadvezért vagy uralkodót is. (Vö. Jn 12:13; Jel 7:9). A sûrû lombú szentjánoskenyérfát Palesztina egyik legszebb fájának mondják. Az alma-, gránátalma- és mandulafa egyaránt ismert volt a bibliai korban. A déligyümölcs-félék pedig a mai Palesztina fontos export-cikkei közé tartoznak.
Kiválóan megfelel a meleg, napsütéses klíma a szõlõnek, amelyet tõkés mûveléssel, vagy lugasra futtatással egyaránt termesztettek. Bõven termõ, dús fürtöket hozó növény volt mindig, rendkívüli gyümölcsét a Kánaán kikémlelésére küldött zsidók bámulva csodálták (Num 13:24). Egyébként pedig az élet és az öröm jelképének tartották ezt is, és a messiási jövendõnek a jellemzõje lett az a gondolat, hogy akkor mindenki a maga szõlõje és fügefája alatt ülhet békességben (Mik 4:4). A gabonafélék közül a bibliai korban csak búzát és árpát termesztettek. Egyéb szántóföldi növények voltak: a köles, lencse, bab, fûszer-növények. Ipari növényként fõként a lent termesztették. A kerti vetemények közül az uborka, dinnye, hagyma különféle fajtái vannak említve a Bibliában. Palesztina növénytakarójához azután hozzátartoztak az állattenyésztés szempontjából fontos legelõk. A csapadékmennyiség területi eloszlásának megfelelõen Palesztinát egy valóságos sztyepp-zóna vette körül, mely különösen a Jordánon túl a nomádkodó pásztorok legfõbb tartózkodási helye volt mindig. Füves rétek voltak azután a völgyekben, a tengerparti síkságokon is. Az õszi esõk hatására kizöldültek a rétek, kivirultak különféle õszi virágok, aszfodélosz-, kikerics-félék, aztán egy tengeri hagymának nevezett méter-magas növény, amelyet a szántóföldek mesgyéjén hagytak nõni határjelzõül. – A tavaszi felmelegedéssel aztán teljes pompájában virágzottak a rétek, fõleg piros virágokkal. E tavaszi hónapok szépségét írja le az Énekek éneke: „Íme, vége a télnek, az esõzés elmúlt, elment már. Virágok látszanak a földön, eljött az éneklés ideje, és gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli korai gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szõlõk illatoznak.” (2:11–13).
Tulipán és nárciszfélék, ciklámenek és a sokat emlegetett liliomok valóságos virágszõnyeget képeztek; Salamon király legnagyobb dicsõségében sem öltözködött ilyen díszesen – mondotta Jézus (Mt 6:28–29). Igaz, hogy ez a virágpompa nem volt hosszú életû. A forró nyári nap, vagy a keletrõl jövõ sirokkó lehervasztotta, mintha csak kemencében szárították volna meg (Mt 6:30). – Aratás után már csak a különféle száraz tövises növények éktelenkedtek a földek mentén, a bûneset utáni átokra emlékeztetve. A tövis és a bogáncs úgy jelenik meg a természetben és a bibliai hasonlatokban, mint az élet ellensége, a pusztulás jelképe (Ézs 7:23–26; 27:4; Mt 13:7). Jellegzetes növény a „jerichói rózsa”, amit magyarul közönségesen ördögszekérnek neveznek. Elszáradt gömbölyû növénytestét az õszi szél kitépi és miközben mint egy labdát tovagörgeti, a növény magvai kihullanak. – Így van meg minden vidéknek és minden évszaknak a jellegzetes növényvilága, csak a „puszta” marad mindig kietlen kõsivatag, meg a kopár hegyek. Az utóbbiakat próbálják ma nagy erõfeszítéssel és nagy áldozatokkal újra befásítani.

Az állatvilág.

A vadállatok közül a bibliai kor elején még elõfordult Palesztinában az oroszlán, mint a legfélelmesebb ragadozó. (1Sám 17:34. – A Sátán jelképe! 1Pt 5:8). Ma már kiveszett innen éppúgy, mint a másik félelmes vadállat, a medve (2Kir 2:24). Ma is elõfordul még a párduc, továbbá a farkas, a nyájak legfõbb ellensége (Mt 10:16; Jn 10:12). Gyakori állat az alattomban ólálkodó róka és a dögevõ sakál. E vadállatok legfõbb tartózkodási helye a Jordán-menti bozótos erdõség volt.
A háziállatok közül haszonállat gyanánt fõként a kisebb és igénytelenebb juhot és kecskét tartották. A pátriarchák is juhtartó nomádok voltak éppúgy, mint a pusztában vándorló és honfoglaló Izráel. A letelepedés után még sokáig a juhnyáj nagysága volt a vagyonos emberek gazdagságának a jellemzõje (1Sám 25:2). – A teve a pusztai beduinok állata volt. Rablónomádok használták lovagló állatnak (Bír 6:5), a kereskedõ-karavánok pedig teherhordásra, minthogy a terhet és az esetleg napokig tartó étlen-szomjan menetelést kitartóan bírta. Az egyszerûbb emberek lovagló és teherhordó állata a szintén igénytelen szamár és öszvér volt. A ló sokkal drágább portéka volt, csak elõkelõ személyek használták lovaglásra, fõként pedig harcikocsik húzására. – A kutya a pásztorok segítõtársa volt, de ott voltak a falvakban, városokban is, mint a keleti városok „szemét-eltakarítói”.
A madárvilágban a ragadozók sorában megemlíthetjük a sast és a keselyût; félelmes voltukat szemlélteti, hogy a Bibliában gyakran szerepelnek a pusztító ellenség jelképeiként (Ez 17:3; Hós 8:1). A bagoly a romok közt keres magának tanyát, ezért szerepel illusztrációként említve a pusztulást hirdetõ próféciákban (Ézs 13:21). – A szelídebb madarak közül kedves ismerõse volt a Biblia népének a gólya, fecske, veréb, galamb. Mindegyikrõl tud valami jellemzõ példázatot mondani az Írás (Jer 8:7; Zsolt 84:4; Mt 3:16; 10:29). – Érdekes, hogy az Ósz. nem tesz említést a háziállatok közt a tyúkról, de hogy tenyésztése Jézus korában általános volt, arról éppen az õ példázatai tanúskodnak (Mt 26:34; Lk 11:12).

A csúszó-mászók is hozzátartoztak Palesztina állatvilágához. A kígyók különféle fajai éltek és élnek ma is itt, köztük mérges fajták is, aminõ a vipera (Mt 3:7 hasonlata). – Békák az egyiptomi tíz csapásban vannak említve, különben Keleten a tisztátalanság jelképei. Halak fõként a Genezáret-tóban tanyáztak; az Ósz. nem sokat emlegeti õket, annál inkább az Újsz., Jézus csodái és tanításai során (Lk 5:4–10). Az elsõ keresztyének körében a hal Krisztusra utaló szimbólum lett. Végül még a rovarok néhány formáját említhetjük meg. A sáska Keleten nagyon elterjedt s a sáskajárás ott még ma is elõforduló súlyos természeti csapás. Igen sok válfaja ismert, maga az Ósz. is vagy kilencfélét említ (Lev 11:22; Jóel 1:4), vannak köztük ehetõ fajták is. (Keresztelõ János tápláléka, Mt 1:4). – Annál hasznosabbak a méhek, amelyek bár vadon éltek, mézük élvezetes táplálék volt a gyûjtögetõ ember számára. A „tejjel-mézzel folyó” Kánaán a nomád ember szemében jelentett ideális és gazdag földet. – Kellemetlen rovarok voltak a pókok, skorpiók, a légy és a szúnyog. A hangya és a moly példázatokban fordul elõ, egyik jó, a másik rossz értelmû célzással (Péld 6:6; Mt 6:19). – Nem lehet itt cél teljes katalógust adni a Palesztinában honos sokféle állatról. Legfeljebb megemlíthetjük, hogy ilyenféle felsorolás a kultikusan tiszta és tisztátalan állatokról található a Lev 11 és Deut 14 r.-ben.