AZ ÚJSZÖVETSÉG NYELVE, GONDOLKODÁSA ÉS IRODALOMTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI

Az Újszövetség nyelve

Az Újszövetség eredeti nyelve görög: minden könyvét görög nyelven írta meg szerzõje. Ennek a megállapítására több okból is szükségünk van. Elõször azért, mert az a történeti valóság, amely az Újszövetség minden iratának alapja: az egyház megszületése és életének legelsõ idõszaka nem görög nyelvû környezetben történik. Így az Újszövetség számos iratában a tartalmi elõzmények maguk is más (arám, héber) nyelvûek. Azután az újszövetségi görögséget számos vonása megkülönbözteti a vele egy idõben beszélt és írt görögségtõl: sokszor az az érzése az olvasónak, hogy ebben a görögségben csak a szókincs és az alaktan görög, de már a mondattanban, még inkább pedig a stílusban és a gondolatmenetben a sémi észjárás üt át rendkívül nagy formáló erõvel. Végül azért is szükségünk van annak megállapítására, hogy az Újszövetség eredeti nyelve görög, mert ez ilyen formában is érvényes: az Újszövetség nyelve eredeti görög nyelv. Ezt fõképpen az Ószövetség görög fordításával, a Septuagintával (Hetvenes, rövidítve: LXX) ellentétben kell hangsúlyoznunk. Ennek a nyelve ui. nem eredeti görög, hanem fordítás útján keletkezett görög nyelv: csupán egy néhány részletérõl mondhatjuk el, hogy írója nem fordította, hanem eredetileg is görög nyelven írta meg. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy bár a LXX nyelve természetesen igen nagy és sokrétû hatással volt az Újszövetség görögségére, mégis megkülönbözteti egymástól a két nyelvet az, hogy a LXX héber nyelvû szöveget fordít görögre, az Újszövetség könyvei pedig nem más nyelvû iratok görög fordításai, hanem akkor is önálló görög iratok, ha egyébként az alapjukul szolgáló hagyomány - anyag a hagyományozásnak egy régebbi fokán nem görög nyelven élt, vagy ha számos helyen ezek az iratok a héber nyelvû Ószövetségbõl vett idézeteket, illetve utalásokat tartalmaznak.

Az eddig mondottakra figyelve világossá válik elõttünk, hogy az újszövetségi kutatás korábbi szakaszaiban felvetõdött az a kérdés: vajon nem fordítás eredménye-é az Újszövetségnek legalábbis egyik-másik könyve. Fõként Mt-ra nézve vetették fel régebben azt a kérdést, hogy nem arám nyelvû irat volt-e az eredetije, és görög nyelvû formáját nem fordításnak köszönheti-e. Erre a kérdésre azonban az újszövetségi theológiának több okból határozott nemmel kellett felelnie. Fõként és elsõsorban azért, mert Mt forrásként használja Mk-t, emez pedig eredeti görög nyelvû irat. Az bizonyos, hogy vannak az Újszövetségnek olyan részletei, amelyekben közvetlenebbül mutatkozik egy sémi – nyilván az arám – nyelv hatása, mint másokban. Ezekre nézve még ma is fel-felvetik azt a kérdést, hogy nem arám minta alapján jöttek-e létre legalábbis (ApCsel 1–12. r.; 1Kor 15,3kk.). Mindenesetre áll az, hogy a minták maguk nem maradtak ránk, így a kérdés csak feltételezésen alapszik. A megoldás nyilvánvalóan az lehet, hogy ezekben a helyekben egyszerûen nagyon õsi típusú, de már az õsegyházban is görög nyelven élt hagyomány-részleteket kell látnunk. Más szóval: történt fordítás, erre nyilvánvalóan szükség is volt, de ezt nem az elõttünk levõ újszövetségi könyv szerzõje végezte el, hanem már elõtte a hagyomány-anyag más megõrzõi. Õ ezeket az elemeket már görög nyelven találhatta készen az egyházi hagyományban.

Az újszövetségi görögség helye a görög nyelv történetében

a) A kérdés elõzményei.

Azzal, hogy Újszövetség nyelve görög, még nem mondtunk meg mindent. Tovább kell folytatnunk a kérdezõsködést, és meg kell kérdeznünk azt is, hogy milyen görög nyelv az, amelyen az újszövetségi könyvek szerzõi írták mûveiket. Erre nézve a modern típusú nyelvtudomány kialakulásának kezdetei óta több nézet vetõdött fel. A középkor közismerten elhanyagolta a görög nyelvvel való foglalkozást, idegenkedése olyan mértékû volt, hogy a görög ókor kultúrája sem foglalkoztatta: pl. a homéroszi eposzokat is csak egy gyenge latin fordításból ismergette (Homerus Latinus). Ennek az idegenkedésnek a humanizmus kora vetett véget: ez a kor ismét eleven érdeklõdéssel fordult a görög mûvelõdés felé, alapos kutatásnak vetette alá a görög nyelvet, és általában nagyon nagyra becsülte ezt a görögséget, amelyen az ókori görög irodalom klasszikusainak remekmûvei maradtak ránk.

Mint tudjuk, ennek az ókori görögségnek négy jelentõsebb nyelvjárása (dialektusa) ismeretes. Ezek a maguk korában nem csupán egy-egy vidék tájnyelvét jelezték, bár kétségtelenül így alakultak ki és éltek tovább, hanem a görög irodalom szigorú elõírásai és kötelezõvé vált hagyománya szerint minden irodalmi mûfaj egy-egy nyelvjáráshoz volt kötve, és csak abban a nyelvjárásban szólalhatott meg. A nyelvjárások a következõképpen oszlottak meg mûfajok szerint:

az ión nyelvjárás volt az epika (eposz = elbeszélés) két ágának, a verses epikának, vagyis az elbeszélõ költészetnek és a prózai epikának, vagyis a történetírásnak a kötelezõ nyelve;
az attikai nyelvjárás, amely egyébként az ión legközelebbi rokona, és azzal egy dialektusnak is tekinthetõ (ión-attikai nyelvjárás), a szónoklás vagy retorika, a bölcsészet vagy filozófia, a drámai költészet, tehát a vígjáték (komédia) és a tragédia, továbbá a késõbbi, történeti jellegû emlékirat - irodalom mûvelésében használt nyelvjárás;
az aiol (eol) nyelvjárás az ún. lantos (lírai) költészet (szerelmi költészet, bordalok, stb.) megszólaltatója, míg a dór dialektus a hagyományos nyelve az ünnepélyes óda-költészetnek (ezek ünnepi alkalmakra írt, alkalmi költemények, pásztor-költemények stb). Hogy a hagyomány kötelezõ ereje milyen nagy, azt éppen az óda-költészet példáján lehet szemlélni: az egyébként attikai nyelvû drámák ódai betétjei, az ún. kardalok dór dialektusban szólalnak meg.

A hagyomány szilárdsága az irodalomtörténeti kutatásnak is segítséget jelentett. Az ión nyelvû homéroszi eposzokban számtalan eol nyelvjárási sajátosságokra bukkan a megfigyelõ: ebbõl a jelenségbõl az következtethetõ, hogy az ilyen helyeket tartalmazó részletek valamikor eol dialektusban voltak megírva, vagy így éltek a szóbeli hagyomány korában. Ez pedig kétségtelenül bizonyossá teszi azt, hogy ezek eredetileg rövid dalszerû elemek, tehát lírai részletek voltak, vagy ilyenekbõl alakultak ki.

Így érthetõ az is, hogy ha valaki anyanyelveként más nyelvjárást beszélt is, mint amely az általa mûvelt irodalmi mûfaj nyelve volt, akkor sem kaphatott felmentést a szabály alól. Meg sem próbálta a tulajdon anyanyelvén mûvelni az illetõ mûfajt, hanem alkalmazkodott a hagyományhoz: mûfaját az anyanyelvétõl eltérõ, a mûfajban közismerten kötelezõ nyelvjárásban mûvelte, – ezt el kellett sajátítania.

Mint láttuk, a legtöbb irodalmi mûfaj attikai nyelvjárásban szólalt meg, és a régi „humánus” mûveltség általában az attikai nyelvjárásra gondolt akkor, legalábbis elõsorban erre gondolt, amikor klasszikus görögrõl beszélt. Ez a nyelvjárás volt az alapja a középiskolai görög nyelvtanításnak is, ebbõl tekintettek ki a klasszikus mûveltséget szerzõ diákok a többi nyelvjárásra. Ilyen értelemben hozta kapcsolatba az újszövetségi nyelvtudomány a klasszikus görögséggel az újszövetségi nyelvet is. A kapcsolatkeresés két irányban hatott. Az ún. purista irány azt igyekezett bizonyítani, hogy az Újszövetség görög nyelve azonos a klasszikus görögséggel, ezért a klasszikus görögség képviselõinek mûveibõl keresett párhuzamokat az újszövetségi görög nyelv jelenségeihez. A másik irány, amelyet hebraista iránynak szokás nevezni, rámutatott az újszövetségi görög nyelvnek a klasszikus görögségtõl való eltéréseire, de ezeket azzal magyarázta, hogy az Újszövetség iratainak szerzõire természetes hatással volt a héber nyelv. Mindkét irány közös rugója egy tiszteletreméltó gondolat: az ti., hogy Isten kijelentése az Újszövetségben nem jöhetett létre másképpen, csak a legtisztább, legnemesebb veretû görög nyelven, az annyira nagyra becsült klasszikus görög nyelven. Az más kérdés, hogy ez a gondolat nagyon emelkedett idealista elgondolás, csak éppen nem keresztyén: a teremtõ Istennek nincsen szüksége emberi elõzményekre munkája elvégzéséhez, ezért „nem válogatós” az eszközökben (vö. 1Kor 1,26kk.), mert így válk az ember számára is szemlélhetõen naggyá „amaz erõ”. A másik nagy baj egy ilyen elgondolásban, feltételezésben éppen az, hogy feltételezés: elébe vág a tények tárgyi kutatásának, ezért tudománytalan, és nem juthat el a valóság megismeréséig. Természetesen mind a purista, mind a hebraista elméletet koruk általános tudományos szemléletmódja határozza meg. Mindkettõ vet fel figyelemre méltó szempontokat, és mindkettõ tartalmaz rész-igazságokat. A purista elmélet pl. figyelmeztet arra, hogy ahol a görög nyelvfejlõdés is eljut arra a fokra, amelyet a bibliai görögségben találunk, ott még akkor sem kell sémitizmust keresnünk, ha egyébként rokon jelenséggel a sémi nyelvekben is találkozunk. A hebraista elmélet pedig arra a már említett igazságra hívja fel a figyelmünket, hogy az újszövetségi görög kifejezésmód mögött nagyjában és egészében, de döntõen és kimutathatóan is az Ószövetség gondolatvilágában nevelkedett és egy sémi nyelvet anyanyelvként beszélõ embertípus eszejárása húzódik meg. Egyébként viszonylag a hebraista irány áll közelebb a kettõ közül az igazsághoz, így ennek számos felvetett kérdése ma sem vált idõszerûtlenné az újszövetségi görög nyelvtudományban, még ha kiigazításra is szorul (vö. a „hebraizmusok”, általában a sémitizmusok kérdésével).

b) A kérdés jelenlegi állása.

A nyelvtudomány további fejlõdésének eredményeként az újszövetségi görög nyelv megítélésében egyre világosabbá válik az a valóság, amely egyúttal a kijelentés természetének teológiai értelemben is megfelel. Ez a valóság az, hogy az Újszövetség irataiban ezek szerzõi azon a görög nyelven szólalnak meg, amely a tulajdon koruk és kézzelfogható emberi környezetük élõ, használt, hétköznapi nyelve is. Vagyis nem valamilyen magas szintû filozófiai értékelés határozza meg õket abban, hogy milyen nyelven írnak, hanem a reális környezetükhöz, az emberhez és világához való alkalmazkodás igénye, – éppen úgy, mint ahogyan Isten Jézusban nem az „eszményi”, hanem a valóságos ember formájában tette testté az Igét: Jézus sem nem az emberiség múltjának egy újjászületett nagysága, sem nem idõ fölött lebegõ személyiség, hanem önmaga történeti korának húsból-vérbõl való alakja. Ebbõl vonjuk le a következetetést akkor, amikor az Újszövetség jobb megértéséhez segítségül hívjuk az újszövetségi kortörténetet. De ebbõl kell levonnunk a megfelelõ következetetést azzal is, hogy az újszövetségi nyelvtudományban az újszövetségi könyvek keletkezésének korában élt görög nyelvet, ennek kialakulását, sajátságait, történetét, rétegzõdését és más, az újszövetségi iratokon kívüli forrásait tanulmányozzuk.

Az újszövetségi iratok keletkezésének az idejében az akkori Római Birodalom (Imperium Romanum, Lk nyelvén: oikoumené, vö. Lk 2:1) nyugati részének nyelve, az egyes országok, vidékek vagy területek még élõ õsi, honi nyelve mellett az a görög nyelv, amelyet általában koiné dialektos-nak, görög köznyelvnek, röviden koiné-nak szokás nevezni (koinos = közös). Ez a nyelv a történelemben a hellénizmus néven ismert politikai és mûvelõdési korszakkal forrt össze. A hellénizmus név Droysen J. G. múlt századi német történetírótól származik, õ használja fõ mûvének címében: a Nagy Sándortól, tehát Kr. e. 323-tól az aktioni (actiumi) csatáig, tehát Kr. e. 31-ig terjedõ idõszakot szokás érteni rajta szûkebb értelemben. Tágabb értelemben azonban a hellénizmus jóval tovább, egészen a Kr. u. 6. század határáig tart, tehát átöröklõdik a koiné-val együtt a Római Birodalomra is, és történeti léte közel egy évezredet ölel át.

A hellénizmus kiindulási pontja tehát Nagy Sándor (Alexandros) uralkodása. Az õ személyében akkor már idegennek, nem-görögnek számító, makedón uralkodó kerül a görögség élére. A régebben független városállamokban (polis-okban) élõ görögséget erõs központi hatalom alatt álló birodalommá szervezi, hódító háborúi nyomán a meghódított helyekre mindenfelé magával viszi a görög mûvelõdést, amely így a Földközi-tenger medencéje keleti részének uralkodó kultúrájává válik, és a görög nyelvet, amely hamarosan uralkodó világnyelvvé lép elõ. Sándor halála után az õsi kultúrájú keleti területeken hadvezérei, a makedón nemesség tagjai ülnek trónra, kialakul a hatalmas makedón-görög birodalom széthullása után az ún. diadoch-államok egész sora, új uralkodócsaládokkal az élükön (Pergamonban az Attalidák, Szíriában a Szeleukidák, Egyiptomban a Ptolemeidák). Ez a politikai színváltozás azonban nem gátolja meg a megkezdõdött mûvelõdéstörténeti folyamatot, sõt hatalmas iramban viszi tovább. A tengerparti hellénista városokból a hellénista civilizáció, kultúra és nyelv egyre inkább behatol a meghódított országok belsejébe is: a hadsereg, a gyarmati közigazgatás, a kereskedelem, a mûvészetek és tudományok képviselõi viszik a nyugati civilizációt és kultúrát a nyelvvel együtt Keletre. A régi városok mellett egyre növekvõ görög települések, kolóniák keletkeznek: hamarosan tele van szórva fél-görög városokkal a diadoch-birodalmak egész területe, úgyhogy ezekben az országokban közel egy évezredre, egészen az arab birodalom kialakulásáig, megszûnt a keleti népek uralkodása. A nyugati civilizáció és kultúra a nyelvvel együtt divattá válik, fokozatosan hatása alá kerülnek a meghódított országok bennszülött lakói, az ún. barbárok is. De nagy hatással van ez az áramlat a kor zsidóságára is. A diadoch-birodalmak területén mindenütt nagy számmal éltek szórványban, diaszporában zsidók is. Bár ezek gondosan ápolják a kapcsolatot a fogság után Palesztinába visszatelepedett zsidósággal, féltve õrzik nemzeti különállásukat és vallási hagyományaikat, ugyanakkor komoly mûvelõdési vágy is ösztönzi õket, de sokakat a kor divatja is magával ragad. A hellénista kor viszont nemcsak õrzi a reá öröklõdött õsi kulturális értékeket, amelyeknek értékével tökéletesen tisztában van és amelyekre büszke, hanem élõ lendületével egyre tovább is fejleszti: a diadoch-birodalmak uralma alatt álló területeken mindenütt ott vannak a hellénista mûvelõdés propagandistái, nagy buzgalommal terjesztik ezt a kultúrát és vele együtt természetesen a görög nyelvet is. Így érthetõ, hogy a makkabeusok korában a zsidóság jelentõs része ki van téve az elpogányosodás veszélyének. De így érthetõ az is, hogy Jézus korában sem érzi a közvélemény egyenlõ értékû zsidónak a palesztinai és a hellénista zsidót: az utóbbira mindig rávetõdik a tisztátalanság gyanújának többé-kevésbé sötét árnyéka.

Már említettük, hogy a diadochok uralmát hamarosan felváltotta a Római Birodalom, de a hellénizmus arculatán ez sem idézett elõ döntõ változást. Róma szívesen vette át a hellénista kultúrát, mert nagyra értékelte, és örömmel vette igénybe azt az eszközt is, amely a görög nyelvben kínálkozott a hatalmas birodalom összetartására. Így a Római Birodalom hivatalos nyelve, „szabvány - kultúrája” és egész érintkezési módja továbbra is görög maradt. Az Egyház születése idején ez a birodalom egy nyugati, latin és egy keleti, görög félre oszlott, de a nyugati részben is számos görög település volt, magában Rómában is sok görögül beszélõ keleti lakott, sõt: általában minden mûvelt római is megtanult görögül. Ebben a korban, jobbára a Római Birodalom keleti felében keletkeztek az Újszövetség iratai. Céljuk az volt, hogy az evangéliumot eljuttassák a Birodalom legtávolabbi részeibe is: természetes tehát, hogy azon a nyelven írta iratait, amely ennek a célnak a legjobban megfelelt; de ezen a nyelven folyt a missziói igehirdetés, a keresztyén tanítás (katekhézis) és a gyülekezetek egymással való érintkezése is. Keleten éppen úgy, mint Nyugaton. Ez a helyzet Pál apostol fellépésétõl egészen a Kr. u. 2. század végéig tart: csak ekkor jelentkezik elõször Szíriában egy nemzeti nyelvû keresztyén irodalom, majd Nyugaton a késõbben olyan jellegzetesen úrrá lett egyházi latinság és Egyiptomban a kopt keresztyénségnek a görög nyelvtõl való függetlenülése. Így jönnek létre a szír, latin és kopt bibliafordítások is, és ezzel megszûnik a görög nyelv egyeduralma a keresztyénség életében.

c) A koiné kialakulása.

Hogyan alakult ki mármost az a koiné, amelynek történelmi pályafutásáról és jelentõségérõl az elõbbiekben röviden szóltunk? Már említettük, hogy a hellénizmus korában Keleten a görög a hétköznapi érintkezés nyelve volt, óriási területen használt, beszélt és megértett világnyelv, és ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy az irodalomban is uralkodó jelentõsége volt. Ennek a helyzetnek a kialakulása azonban azt tette szükségessé, hogy a görög nyelv jelentõs változáson menjen át korábbi állapotához képest. A korábbi állapotot ui. az önálló dialektusok uralma jellemezte. Hogy ezek a dialektusok olyan hosszú ideig õrizték önállóságukat, hogy történelmi életük során egymástól függetlenül is fejlõdtek (pl. az ión nyelvjárásnak két korszaka is ismeretes: az ó-ión és az új-ión szakasz), hogy a mûfajok területén is annyira elhatárolódtak egymástól, azt a görögségnek a hellénizmus elõtti politikai szervezete tette lehetõvé. Mint említettük, a görögség független, viszonylag kicsiny város-államokban élt, és minden város-államnak megvolt a maga nyelvjárása. Az ión volt a kisázsiai Iónia, a Küklász-szigetek és Euboia; az attikai az athéni demokratikus állam, a dór Spárta, Argolisz, a délitáliai ún. Magna Graecia görög település, továbbá Korinthosz, Rodosz stb. nyelve, míg az eolt beszélték Leszbosz szigetén, Thesszáliában és Boiótiában, – ezeken kívül volt még az irodalomban nem szereplõ északnyugati görög Épeiroszban, az éliszi, arkádia-kyproszi és a pamfiliai. Természetesen bármennyire független életet éltek ezek a város-államok, számos közös vonás tette õket rokonná, és a történelem változó eseményei között számtalanszor ébredtek rá egymásra utaltságuk tudatára. Ilyenkor mindig nagy hiányát érezték egy olyan közös nyelvnek, amelyet valamennyi dialektus beszélõi megértenének, és amely szerves kapcsolatot tudna teremteni közöttük.

Természetesen még ez sem lett volna elég arra, hogy a különféle nyelvjárások beszélõi mintegy saját jószántukból vagy valamilyen tudatos szervezkedés alapján kezdjék letenni élesebb nyelvjárási sajátosságaikat, és így minden oldalról egyszerre próbáljanak egymáshoz közeledni nyelvükkel, – mint ahogyan egy idõben megpróbálták feltételezni. Erre a feltételezésre nincsen történeti bizonyíték sem, de nem igazolja az általunk ismert koiné formája sem.

Valami más történt. Már láttuk, hogy a legtöbb irodalmi mûfaj nyelve az attikai volt. Így ez a nyelv már eleve bizonyos fölényben volt a többi nyelvjárás fölött, ez egész fejlõdésére rányomta a bélyegét. Ehhez járult az is, hogy a Kr. e. 5. században, a nagy attikai tengeri szövetség idején az athéni demokrácia részint katonai, részint gazdasági és politikai hatalma révén is komoly befolyásra tett szert a görög államok körében. Így az irodalmi téren már elõbb is „nagyhatalommá” lett attikai nyelvjárást most az athéni kereskedõ, gyarmatos és katona vitte magával távoli vidékekre is, és egyre többeknek volt komoly érdekük az, hogy ezt a nyelvet megtanulják. Felismerhetõ volt egy ellentétes irányú mozgás is: más görög törzsek fiai közül sokan keresték fel Athént, amely egyre inkább a görög szellemi élet középpontjává nõtte ki magát, és itt megint csak alkalmuk volt megismerkedni ennek az országnak a nyelvjárásával. Így már a makedón korszak elõtt az Égei-tengeri medencében és ezen túlmenõen is, kialakult egy olyan attikai nyelvjárás, amely ugyan jellegét tekintve attikai maradt, de már a legjobb úton volt afelé, hogy közgörög nyelv lehessen: bizonyos mértékig és értelemben be is töltötte ezt a szerepet.

Az így kialakult ún. attikai koiné-t találták készen a makedónok, ezt vitték magukkal hódításaik során Keletre. A nyelv fejlõdésének ebben a szakaszában természetes volt az, hogy az attikai koiné sok más görög nyelvjárást beszélõ görög ajkán bizonyos keveredésen is ment át, ezt még csak elõsegítette más nyelvjárásokkal való találkozása is. Így bizonyos pontokon tompultak a jellegzetesen attikai sajátságok. Ez a hatás magában véve nem mondható túlzottan jelentõsnek, de hozzá kell még számítani egy másik jelenséget is, amely mindig bekövetkezik akkor, amikor egy nyelvet nagy tömegben kezdenek beszélni olyanok, akiknek nem anyanyelvük. Ez ti. az, hogy a nyelvtan minden területén háttérbe szorulnak az igényesebb, differenciáltabb megoldások és az egyszerûbb, könnyebben elsajátítható megoldások foglalják el a helyüket: ebben az alaktan területén különösen nagy segítséget jelent az analógiás kiegyenlítõdés jelensége. Végül még azt figyelhetjük meg, hogy az így egyre egyetemesebb jelentõségûvé váló attikai dialektus, abban a szakaszában, amikor az attikai koiné stádiumából átlép az igazi görög köznyelv, a hellénista koiné stádiumába, vidékenként tükröz valamit a nyelvhasználatnak szinte minden területén az illetõ vidék lakóinak anyanyelvébõl, e nyelv sajátosságaiból. Ebben az értelemben szokás beszélni éppen Palesztinára nézve „zsidógörög” dialektusról (Judengriechisch), és mint látni fogjuk, ez éppen a mi témánk szempontjából igen jelentõs dolog. Ha ezt a fejlõdést a történelemben nem keresztezték volna más jelenségek, akkor igen könnyen elõállhatott volna egy olyan helyzet, hogy ebben az irányban fejlõdnek ki új görög dialektusok, a koiné alapján, egyes görögül beszélõ népek anyanyelvének a hatására, és esetleg ezek további fejlõdésük során új, önálló „neohellén” nyelvekké alakulnak, mint ahogyan a román nyelvek alakultak ki a latinból. Ez azonban nem következett be.

Tény mindenesetre az, hogy a koiné az õsi görög nyelvjárásokat kiszorította, ezek az élõ nyelvfejlõdéshez viszonyítva „holt nyelvekké” lettek, a görög nyelv további fejlõdésének egyedüli alapja pedig a koiné lett: ebbõl alakult ki a középgörög szakaszon át a mai modern görög nyelv, az újgörög. Ha a koiné-nak az õsi dialektusokhoz való viszonyát vizsgáljuk, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy leginkább az ión dialektus volt hatással rá: számos, az attikaitól eltérõ, ión formával találkozunk a koiné-ban (pl. prassó az attika prattó helyett stb.). Felfedezhetõ a dór dialektus hatása is, és egy-egy elszigetelt jelenség „megragad” a koiné-ban más nyelvjárásokból is. Általában azonban azt mondhatjuk, hogy az Újszövetség görög nyelve az attikai dialektus komoly ismerõjének nem okoz nagyobb nehézséget: ismereteinek birtokában könnyen hozzáláthat az újszövetségi görögség sajátos jelenségeinek tanulmányozásához.

d) A koiné rétegzõdése, az újszövetségi görög nyelv helye a koiné-ban.

A koiné-nak a hellénizmus korában, mint említettük, két irányban kell figyelnünk a fejlõdésére: a beszélt nyelv és az irodalmi nyelv irányában. Természetesen a beszélt nyelv jelentõsége elsõdleges, hiszen az irodalmi nyelv mindig a beszélt nyelvbõl táplálkozik, azt igyekszik stilizálva, nemesítve, emelkedettebb fokon megszólaltatni. De éppen ezért nem elhanyagolható kérdés az irodalmi nyelv fejlõdésének a kutatása sem. A hellénista koiné-ról eddig a beszélt nyelv vonatkozásában szóltunk: így amit eddig mondtunk a fejlõdésérõl, az a hétköznapi, beszélt koiné-ra áll. A nyelv irodalmi formájáról azt kell elmondanunk, hogy ez bizonyos mértékig mindig igyekezett a klasszikus (attikai) hagyományokat követni. A Kr. e. 3. és 2. században ugyan az irodalmi koiné meglehetõsen önállósította magát, így egészen közel került a nyelv beszélt formájához (pl. Polybios meglehetõsen dísztelen, ezenkívül latinizmusokkal erõsen teletûzdelt koiné-ja). De ezután az átmeneti jelenség után, a Kr. e. 1. században, tehát a római korban fokozottan tér vissza a klasszikus hagyományok tisztelete és követésük igénye, és az irodalmi koiné teljesen az attikai stílus mintájára alakítja kifejezésmódját. Ennek legkiemelkedõbb példája a samosatai Lukianos, a filozófus, szatíra-író és szónok, aki a legjobb értelemben vett, nemesen egyszerû attikai irány követõje. Tudatos atticizálással találkozunk Lukácsnál is, az ApCsel 17-beli athéni beszédben: õ ott ezzel a stiláris eszközzel azt kívánja érzékeltetni, hogy az igehirdetõ Pál mennyire igyekszik megnyilatkozásának formájában, a tartalom érintetlenül hagyásával, alkalmazkodni azokhoz, akikhez szól. Egyébként ez az atticista irodalmi koiné a késõbbiekben egyre jobban elszakad az élõ nyelvtõl, és alapjában véve holt könyvnyelvvé válik.
Ha az irodalmi koiné-nak a beszélt nyelvtõl elinduló és egészen az említett finomkodó atticista formájáig emelkedõ rétegeit jól akarjuk látni, akkor a legjobb, ha áttekintjük azokat az írott forrásokat, amelyekben maga a nyelv elõttünk áll.

A magánjellegû feljegyzések állanak természetesen legközelebb a beszélt nyelvhez. Ezek papiruszokon és cserepeken (ostrakon-ok) maradtak ránk, különösen nagy számban származnak Egyiptomból, a Ptolemeidák korától kezdve egészen az arab birodalom kezdetéig, tehát mintegy ezer évet ölelnek át. Vannak köztük magánlevelek, beadványok, panaszok, kérelmek, szerzõdések, megállapodások, kölcsönügyeletekre, bérletekre, házasságkötésre, válásra, rabszolgák felszabadítására vonatkozó iratok, végrendeletek. A vallásos nyelv vizsgálatában különösen jelentõs szerepük van az ún. varázs-papiruszoknak. A papiruszok nyelve sok rokon vonást mutat az újszövetségi nyelvvel, ezért a papirusz-kutatás nem jelentéktelen segédeszköze az újszövetségi nyelvtudománynak.

A hivatalok nyelve ugyancsak feliratokon, kõbe vésve, papiruszokon, esetleg irodalmi hagyományozásban fennmaradt hivatalos iratokban maradt ránk.
A hellénizmus prózairodalma az atticizmus elõtti írókban, késõbben az atticizmustól kevésbé befolyásolt szerzõkben, de alapjában véve még Lukianosban is számos nem-attikai vonást mutat, hiszen benne él a tulajdon korában, annak hétköznapi életében, így nem tudja kivonni magát ennek hatása alól. A már említett Polybios-on és Lukianos-on kívül említésre méltó még Diodóros, az Augustus-korabeli sztotikus filozófus, akitõl töredékek maradtak ránk, Plutarchos, a Kr. e. 1. század történetírója, két zsidó író: a filozófus Philo Alexandrinus, Claudius kortársa és az ismert történetíró, Iosephus Flavius, a szidó háború egykori hadvezére és a zsidóság történelmi múltjának, valamint mûvelõdéstörténeti jelentõségének nagy propagandistája a császári udvarban, végül az ún. Aristeas-levél névtelen szerzõje. Tanulságos az Arrianos feljegyzéseibõl ismert Epiktétos népszerû filozófiai elõadásainak kemény, hétköznapi, minden attikai cicomát megvetõ nyelve.

A koiné rétegeinek ez az áttekintése, mint elõre jeleztük, csak az írott nyelvemlékekre korlátozódhatik. Viszont felvethetõ az a kérdés, hogy ilyen módon az irodalmi nyelven túl lehet-e képünk a koiné beszélt formájára. Erre a kérdésre természetesen azt kell válaszolnunk, hogy közvetlen forrásaink a beszélt nyelvre nézve nincsenek, nem is lehetnek, hiszen a hang rögzítésének abban az idõben semmiféle formája nem volt ismeretes. Viszont közvetett formában mégis tudunk megállapításokat tenni a beszélt nyelvre nézve is. E megállapításaink egyik forrása éppen az írott nyelvemlékeknek az a része, amely formájára nézve írott ugyan, de stílusát tekintve nem irodalmi: olyan igénnyel keletkeztek ezek az iratok, hogy a beszélt nyelv egy-egy vonatkozását minél hûségesebben rögzítsék. Mindenesetre itt meg kell tennünk egy olyan megjegyzést; amely a késõbbiek során tárgyunk szempontjából is nagyon fontos lesz: valamit még ezekben az írott nyelvemlékekben is „le kell számítanunk”, mert aki valamilyen íróeszközt vesz a kezébe, az abban a pillanatban kisebb vagy nagyobb mértékben és sokféle formában, de valamilyen módon mégis hatása alá kerül az irodalmi nyelvnek. A beszélt nyelvre vonatkozó megállapításaink másik forrása a beszélt újgörög nyelv tanulmányozása. Itt a visszakövetkeztetés módszerével kell élnünk: számos mai jelenségbõl a görög nyelv körén belül a nyelvfejlõdés nagy vonalainak ismeretében visszakövetkeztethetünk a jelenségnek a koiné-ban meglevõ kezdeteire, és ha ilyen természetû következtetéseinket más adatok is támogatják, akkor nagy valószínûséggel tarthatjuk helyesnek következtetésünket.

A koiné így körülhatárolt területén kell mostmár elhelyeznünk az újszövetségi könyveket. Mielõtt ezt tennõk, arra kell még utalnunk, hogy az Újszövetséghez közelálló más irodalmi termékek is helyet foglalnak az említett irodalmi termékeken kívül a koiné területén. Ezek között említsük elsõ helyen azt az irodalmi mûvet, amelyrõl már mondtuk, hogy igen sok vonatkozásban az Újszövetség elõzményének tekinthetõ nyelvi tekintetben: ez a Septuaginta, amely nemcsak nyelve, hanem egész kegyességi felfogása révén is döntõ hatással volt a kialakuló keresztyénségre és életére. Maga a LXX túlnyomó részében fordítás, héber és arám nyelvbõl, csupán néhány rövidebb önálló, tehát görög nyelven keletkezett részletet tartalmaz (a Sapientia Salamonis-t és a 2–4Makk-t). A fordítás meglehetõsen egyenetlen, sok helyen szolgai módon ragaszkodik az eredetihez. Másutt egészen szabadon dolgozik, de természetesen akkor is átüt a héber eredeti. Míg az ószövetségi bibliakutatás számára szövegkritikai jelentõsége és a fordítás értelmezõ jellege teszi fontossá, addig az újszövetségi nyelvtudomány szemében az adja meg egyedülálló jelentõségét, hogy a keresztyénség elõzményét, Isten ószövetségi kijelentését, ennek gondolatvilágát és fogalomkörét ez az irat próbálja meg elõször görögül visszaadni, és voltaképpen kialakít egy olyan sémi befolyás alatt álló sajátos görögséget, amely az Újszövetségben lépten-nyomon érezteti a hatását: az újszövetségi ún. sémitizmusoknak egy tekintélyes részét „szeptuagintizmusnak” kell tartanunk. A LXX az alexandriai tudományosság körében keletkezett, keletkezésének idejét az e kérdéssel foglalkozó, már említett Aristeas-levél a Kr. e. 3. századra teszi, elbeszélése azonban legendás. Az a valószínû, hogy a fordítás kezdetei a 3. század elejére mennek vissza, a munka célja az, hogy a diaszporában szükségessé vált görög fordítás szövegének kérdésében rendet teremtsen, de az egész fordítás kialakulása legfeljebb a 2. század végére tehetõ, és számos jelenség vall arra, hogy eközben még mindig forogtak közkézen más görög Ószövetség-fordítások is.

A továbbiakban említendõ iratok az újszövetségi kánon iratai körül helyezkednek el, helyesebben az Újszövetség kánoni iratai foglalnak helyet ennek az irat-csoportnak a körén belül: mindenesetre a koiné egész irodalmából ezek állnak a legközelebb az újszövetségi iratokhoz. Az iratok e csoportjának összefoglaló neve: õskeresztyén irodalom. Ide tartoznak a keresztyénségnek az Újszövetségen kívüli, nem-kánoni (apokrifus) iratai: evangéliumok, „cselekedetek”, levelek, jelenések, amelyek a kánoni iratokkal azonos hagyomány-anyagot dolgoznak fel, de nem a Lélek iránt való engedelmességben, mint amazok: ez fõképpen mindent kiszínezõ, mesélõ, legenda-alkotó kedvükben és hajlamukban mutatkozik meg. Ide tartoznak az ún. apostoli atyák iratai: ez az iratcsoport a kánoni iratok után keletkezett és azokra támaszkodó darabokból áll (Kelemen két levele, Barnabás levele, a Diognetoshoz írt levél, Hermas Pásztora, a Didache c. kátészerû irat, Ignatius levelei, Polykarpos mártíriuma). Ide számítják még némelyek a 2. századi Acta Pauli és Acta Iohannis mellett a még késõbbi mártíriumokat és szentekrõl szóló legendákat. Teljes egészében ebbe a csoportba tartozik tehát az Újszövetség 27 könyve: vannak újszövetségi bevezetések, amelyek nem is választják el ettõl, hanem vele együtt, ennek összefüggésében és részeként tárgyalják.

Mostmár tehát világosan látjuk, hogy az Újszövetség iratai a koiné irodalmának körén belül helyezkednek el, több más, hozzájuk közel álló, rokon jellegû irodalmi termékekkel együtt. Amikor ezt az „irodalmat” körülhatároltuk, akkor kitûnt az, hogy vannak olyan darabjai is, amelyek aligha tarthatnak számot arra, hogy valóban „irodalmiaknak” tekintsük õket, hiszen csupán a hétköznapi élet szükségleteinek kielégítése a céljuk, és ezt olyan nyelvi rétegben igyekeznek megoldani, amely alig vagy egyáltalában nem válik el a hétköznapok beszélt nyelvétõl. Vajon ebbe a rétegbe tartozik az Úszövetség a maga irataival? Vajon igaz az az állítás, amelyet egy idõben, éppen a purizmus és a hebraizmus igényeskedõ elméletével ellentétben volt divat hangoztatni, hogy ti. az Újszövetség „a kalmárok, matrózok és utcanõk” nyelvén szólaltatja meg Jézus Krisztus evangéliumát? Utaljunk itt arra, amit már az elõbbiekben említettünk: aki tollat vesz a kezébe, hogy gondolatait írásban is kifejezze, az nem tudja magát függetleníteni attól az irodalomtól, amely az általa használt nyelven az õ szellemi környezetében él. Az más kérdés, hogy õ maga mennyire ismeri ezt az irodalmat: éppen ettõl függ az, hogy az illetõ irodalom milyen mértékben van hatással rá, stílusára, kifejezésmódjára, nyelvezetére. Az újszövetségi iratok minden egyes szerzõje, kisebb-nagyobb mértékben mutatja az irodalmi koiné hatását, és az Újszövetség nyelvérõl összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy ez a hellénizmus görögségének tiszta, eredeti, valódi formája. Lehet ezt a felfogást „új purizmusnak” nevezni, de a korábban említett purizmustól elválasztja az, hogy a bibliai görög nyelv párhuzamait nem a letûnt múlt kultúrájának nagyra értékelt nyelvében keresi, hanem a haladás és a fejlõdés irányát jelzõ új nyelvjárásban, az nyelvjárásban, az újszövetségi kor élõ nyelvében. Azt mondhatjuk tehát, hogy amennyire nem szakad el az ige nyelvi téren sem a kijelentés korának valóságos emberétõl és életkörülményeitõl, annyira nem leli kedvét az alantasságban, az alpári és közönséges kifejezésmódban sem. A bibliai görög nyelv minden rétegében ott találjuk azt az irányzatot, amely vagy az irodalmi nyelv mérsékelt hatásaival szelíditi és nemesíti ezt a hétköznapi nyelvet, vagy más módokon adja meg sajátos, a dolog természetének megfelelõ karakterét. A mondanivaló, az üzenet, Jézus Krisztus evangéliuma nem választ magának egy készen levõ ünnepi, nemes, arisztokratikus, de a kor emberétõl távol álló nyelvet; hanem azt, amit környezetében, az embernél és világában készen talál, megnemesíti akkor, amikor önmaga kifejezõ eszközévé teszi.
A kijelentés természetéhez az is hozzátartozik, hogy emberi megformálásában Isten a Lélek fegyelme alatt tartja ugyan azokat, akiket ezzel a feladattal megbíz, de nem tiporja le és nem semmisíti meg, hanem éppen ellenkezõleg: felhasználja és így voltaképpen az engedelmesség körén belül engedi kibontakozni, érvényesülni emberi személyiségüket. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az újszövetségi iratok szerzõi rendkívül eltérõ, sokféle meghatározottságú emberek, és ez a sokféleség, ez a változatosság nyelvükben is megmutatkozik. Ha olyan tárgyat dolgoznak is fel, amelyben a hagyomány kötelezõ ereje rendkívül nagy, akkor is erõteljesen meghatározza õket mûveltségük szintje, annak a területnek a nyelve, amelyrõl származnak, az a gyülekezet, amelyben hívõkké lettek, és az a gyülekezet vagy azok a gyülekezetek, amelyeknek iratukat szánták. Ebbõl következik az, hogy az újszövetségi iratok körén belül is rétegzõdés mutatkozik, és most erre kell egy pillantást vetnünk. Miközben ezt tesszük, már az Újszövetség és az újszövetségi iratok gondolatvilágába is betekintést kapunk.