II. AZ ÚJSZÖVETSÉGI KOR TÖRTÉNETE

Nagy Sándor és utódai

A már régóta egyre gyengülõ perzsa birodalom összeomlott a nagy makedon király támadásaira. Nagy Sándor atyja, Macedóniai Fülöp a maga uralma alatt egyesítette a görögséget. Ez az egyesítés nem találkozott minden oldalról rokonszenvvel, de az egyesülés helyességérõl az érintetteket meg tudta volna gyõzni egy sikeres és nagyarányú közös vállalkozás. A már hanyatlásnak indult perzsa birodalom megtámadása kecsegtetett ilyen nagytávlatú sikerrel. Fülöp meggyilkolása után fiának, Nagy Sándornak (336–323) jutott e vállalkozás végrehajtásának feladata. 334 és 327 között került sorra a hódítási terv megvalósítása. Az átvonulás Kisázsián sikeres volt. Az Issus-i gyõzelem (333) megnyitotta a továbbhaladás útját Szírián át Palesztinába, sõt Egyiptomba. Nagy Sándor hadai kegyetlenül letörték Tyrus és Gáza ellenállását. Samária és Júda nem állt ellen. Egyiptom elfoglalása (és Alexandria megalapítása) után Nagy Sándor erõi kelet felé fordultak s a méd-perzsa birodalom ellenállását megtörve Indiáig terjesztették ki a makedón hatalom hatósugarát. Nagy Sándor hatalmas világbirodalom tervét akarta megvalósítani, amelyben Kelet és Nyugat görög-makedón vezetés alatt egyesült volna. A nagy elképzelés realizálását megakadályozta Nagy Sándor korán, 32 éves korában bekövetkezett halála (323). Az Ótestamentum világában csak az 1Makk és a Dán 8:5kk. õrzi Nagy Sándor emlékét. Õt szimbolizálja a Kecskebak, amely a Kost legyõzi.

A Nagy Sándor halála után létrejött államok

A Dán 8:8-ban említett négy szarv azt a négy államot jelképezi, amelyek az Ipsus-i (301) gyõzelem után makedón hatalom alá kerültek (Makedónia, Kisázsia, Szíria és Egyiptom). A Biblia szempontjából közülük kettõ, Egyiptom és Szíria bír jelentõséggel.

1. Egyiptom.

Itt Nagy Sándor egyik kitûnõ hadvezére, Ptolemaeus ragadta magához a hatalmat. Ezt a nevet az õ nemzetségébõl származó utódok is viselték. A Ptolemaeusok birodalmához Egyiptom, Kyrene, Palesztina, Phoenicia tartozott, továbbá Kisázsia déli partvidéke. E korban Egyiptom erõteljes virágzást élt át. A Júdában élõ zsidók 198-ig a Ptolemaeusok kíméletlen uralma alatt éltek. Egyiptomban is nagy létszámú zsidó diaspora jött létre. Alexandriában a nagy zsidó gyülekezet a város lakosságának egyenrangú felét alkotta. Az Ótestamentum görög fordítását is a hagyomány szerint Ptolemaeus Philadelphus (284–247) kezdeményezte. Az Egyiptom és Szíria között folyó háború során Palesztina Szíria hatalma alá került.

2. Szíria.

A Nagy Sándor hagyatékából létrejött területileg leghatalmasabb ország volt. Alapítója Seleucus volt, szintén egy Nagy Sándor kitûnõ hadvezérei közül. A birodalomnak 301-ben történt felosztása után övé lett a terület a Taurus hegységtõl az Indus folyóig. Ehhez késõbb még Kisázsiát is hozzácsatolta. Phoenicia egy része is az övé volt. Így érthetõ, hogy igyekezett Palesztinát is megszerezni. A Szeleucidák (Seleucus utódai) birodalma alig volt kisebb, mint az egykori perzsa világbirodalom. A királyok igyekeztek birodalmukban a görög kultúrát általánossá tenni. Városokat alapítottak (ezek közül az Újtestamentumból is ismert Antiochia a legnevezetesebb), görög többségû kolóniákat telepítettek, fõleg birodalmuk nyugati tájain, s különösen Szíriát sikerült is jócskán hellenizálniuk. A birodalom azonban a következõ nemzedékek hitvány uralkodóinak rossz politikája miatt csakhamar hanyatlásnak indult. A görög mûveltséghez keleti pompaszeretet és elpuhulás járult s a birodalom bomlani kezdett.

3. Egyiptom és Szíria harca Palesztináért.

Alig érdemes a két birodalom egymással való versengésének történetében elmélyedni. Ami a Dán 11:1–12-re vonatkozik, ott tanulmányozandó. III. (Nagy) Antiochus (222–187) felhasználta V. Ptolemaeus Epiphanes (204–181) kiskorúságának idejét és megsarcolta Egyiptomot. A maga hatalma alá vonta Phoeniciát és Palesztinát. A zsidók közül is sokan a szírekhez pártoltak (Dán 11:14), jóllehet Izráelnek nem volt rossz dolga a Ptolemaeusok uralma alatt. Egyiptom hadvezére, Skopas még egyszer visszafoglalta Palesztinát. 198-ban azonban a Jordán forrásvidékén döntõ vereséget szenvedett, Palesztina végleg Szíriához csatoltatott.

4. Szíria története 198 után.

A Dán 11:17–19 ugyanarra a III. Antiochusra vonatkozik. Lányát, Kleopátrát eljegyezte ugyan a fiatal V. Ptolemaeusszal, de ez nem hozta meg a várt megbékélést (17 v.). A „szigetekért”, azaz az egykor Egyiptomhoz tartozott kisázsiai és thráciai területekért folytatott hadjárat konfliktusba keverte Rómával (192–190). Ennek során kitûnt a szír birodalom erõtlensége. A Dán 11:18-ban említett „vezér” Lucius Cornélius Scipio római konzul, aki Magnesia-nál (190-ben) mért csapást a szír erõkre. Antiochus Kisázsia nyugati tartományait elvesztette, a Taurus hegység vonaláig s régi területeibõl csak Ciliciát tudta megtartani. Ezen felül még súlyos hadisarc fizetésére is kényszerült. Egy templom kincstárának megrablása közben Antiochust agyonütik (19 v.). Ez 18:7-ben történt. Utóda IV. Deleucus Philopator alatt megkezdõdik a zsidók elnyomása. Két cél adja meg az események irányát: pénzt szerezni és Palesztinát hellenizálni. Seleucus elküldi Heliodorus-t a jeruzsálemi templom megsarcolására (Dán 11:20). Errõl a 2Makk 3 is megemlékezik. Az „utálatos” (Dán 11:21) IV. Antiochus Epiphanes, elõdjének öccse, aki megszerezte a trónt, amelynek örököse igazság szerint unokaöccse lett volna. Róla szól a Dán 11:21–45. Elõször szíria harcairól, majd elsõ (25kk. v.) s aztán második (29kk. v.) hadjáratáról Egyiptom ellen. A kitteus (30 v.) hajók említése Rómára céloz. Róma követek által felszólította Antiochust, hogy ürítse ki Egyiptomot. Ezt követik a makkabeus felkelések Izráel szabadságáért, amelyek Palesztinában megtörik a szeleuciak hatalmát. E kor szír királyairól az 1Makk emlékezik meg. V. Antiochus Eupatort (164–162) csakhamar I. Demetrius Soter (162–150), IV. Seleucus Philapator fia követett a trónon. (1Makk 7kk.). Ez ellen Alexander Balas kelt fel (150–146, 1Makk 10), de õ sem sokáig örülhetett a hatalomnak, mert I. Demetrius Soter fia, II. Demetrius ragadta magához a hatalmat (145–125). Ez a II. Demetrius erõsítette meg fõpapi tisztében a makkabeus Jonathánt, majd Jonathán megöletése után (143) Makkabeus Simonnak adómentességet adott s ezzel elismerte a zsidók viszonylagos függetlenségét (142). Szíria további története bibliai szempontból érdektelen. Az ország Tigranes örmény király által vazallus sorsra jutott, Kr. e. 64-ben pedig Pompeius római hadvezér Szíriát Syria provincia néven a római birodalom tartományává tett. E Syria provincia része lett 63-ban Palesztina is és az is maradt az Újszövetség korán át is.

A zsidó nép élete Jézus korában

1. A római uralom, a császárok.

Kr. e. 63-tól a Szentföld a római birodalomhoz tartozott. A birodalom e korban élte a köztársasági államformából a császárságba való átmenet idejét. Az egyeduralmat már Caesar magához ragadta, de Kr. e. 44-ben gyilkosság áldozata lett. Tizennégy évvel késõbb, Kr. e. 30-ban Octavianus lett a birodalom feje. Õt ruházták fel az Augustus címmel. Õ az elsõ császár. Augustus (Kr. e. 30–Kr. u. 14) idejében született Jézus (Lk 2:1). Augustus harmadik felesége Livia volt. Livia elõbbi házasságából született Tiberius, aki Augustus utóda lett (Kr. u. 14–37). Tiberius idejére esik Jézus nyilvános mûködése (Lk 3:1). Az egyetlen további császár, akit az Újszövetség név szerint említ, Claudius. Az õ személye jelentõs az Újszövetség szempontjából. Tiberius közvetlen utóda Gaius Caligula (csizmácska) volt (37–41). Ez barátja és jóakarója volt I. Herodes Agrippa-nak (ApCsel 12), akit trónra segített, miután Herodes Antipas-t, Keresztelõ János gyilkosát a királyságból letette és Galliába számûzte. Caligula különben zavart elméjû ember volt, aki istennek tartotta magát. Tékozló szenvedélyével csak pénzvágya és kegyetlensége versenyezhetett. Rómában templomot építtetett, amelyben õt kellett tisztelni s az õt ábrázoló szoboroszlopot felállíttatta a jeruzsálemi templomban, a szentek-szentjében is. Gyilkosság vetett véget életének. A császári trónon nagybátyja Claudius lett az utóda (41–54). Gonosz környezete s talán még gonoszabb feleségei siralmas bábbá züllesztették ezt a gyengeakaratú embert. Róla jegyzi fel az ApCsel 18:2; hogy a zsidókat kiûzte Rómából. Ez az intézkedése nem sokáig volt érvényben. Claudiust második felesége mérgezte meg, hogy elsõ férjétõl született fiának, Néró-nak biztosítsa a trónt. Így lett császár Néró (54–68). Uralma elsõ éveiben, míg értelmes tanácsadókra hallgatott, javultak a birodalom közállapotai. A császári udvarban azonban csakhamar a féktelen pazarlás, a szemérmetlen erkölcstelenség és a gátlástalan vérengzés lett úrrá. Néró legnagyobb örömét abban lelte, ha mint színész, énekes, lantjátékos és kocsiversenyek résztvevõje nyilvánosan szerepelt. Kíméletlenül eltett útjából mindenkit, akit kényelmetlennek, kellemetlennek, vagy gyanúsnak ítélt. A gyáva szenátus a császár gaztetteire ráütötte a törvényesség bélyegét. Néró meggyilkoltatta elõdjének fiát, saját anyját, majd elsõ feleségét, második feleségét, aki viselõs volt úgy megrúgta, hogy az asszony sérüléseibe belepusztult. Nevelõjét, Senecát, a nagy stoikus filozófust, öngyilkosságra kényszerítette. Nem csoda, hogy amikor 64-ben a tûzvész Róma 14 kerülete közül hármat teljesen, hetet pedig nagyrészben elpusztított, a nép Nérót tartotta a gaztett szerzõjének. Néró viszont a keresztyénekre hárította a vádat s válogatott kegyetlenséggel irtatta õket. A hagyomány szerint Pál és Péter is annak az üldözésnek estek áldozatul. E sötét években intették az apostolok a keresztyéneket állampolgári kötelességeik becsületes teljesítésére (Róm 13 vö. 1Pt 2:13–14). Néró idejében tört ki a zsidók lázadása (66). Végre azonban összeomlott a szégyenletes önkény e gyászos rendszere. A provinciák lakossága megelégelte a fõvárosi körök garázdálkodását. A szenátus a haza ellenségének nyilvánította Nérót, aki álruhában menekült Rómából és egyik rabszolgából felszabadított kegyencének vidéki birtokán öngyilkos lett (68). A provinciák életében kevesebb kárt tett Néró rémuralma s elég sok jóravaló állami tisztviselõ hivatalában is meg tudott maradni. Az elsõ császári dinasztia bukása után zavaros esztendõk következtek a birodalomra. A katonák emelték trónra és taszították le a következõ császárokat. Közülük az elsõt, a takarékos és szigorú Galba-t pár hónapos uralom után Rómában agyonütötték. A római testõrség Otho-t kiáltotta ki császárnak. A Rajna vidékén állomásozó légiók viszont a gyenge képességû vezérüket, Vitelliust tették ellencsászárrá. A két párt elsõ megütközése Otho vereségével végzõdött, aki inkább az öngyilkosságot választotta, mint a hadviselés folytatását. A dõzsölõ és részeges Vitellius ellen a birodalom keleti felének helytartói és légiói az egyszerû, takarékos és szigorú Vespasianust kiáltották ki császárrá. A Flaviusok családjából került eme elsõ császár tudott javítani a birodalom közállapotain. Róla és fiáról, Titusról még majd lesz szó. Vespasianust (69–79) fiai követték a császári trónon. Elõször Titus (79–81), majd a sok dologban Néróra emlékeztetõ Domitianus (81–96). A következõ évtizedek császárai, Nerva (96–98), Traianus (98–117) és Hadrianus (117–138) már nem tartoznak az újszövetségi kor történetéhez.

2. A zsidó nép római uralom alatt.

Kr. e. 63-ban Pompeius hadai véget vetettek a makkabeusi királyság önállóságának. Pompeius ugyan elismerte II. Hyrcanust fejedelemnek (címe ethnarcha és nem király) és fõpapnak, de az ország területét csökkentették, északi részét pedig Szíriához csatolták. II. Hyrcanus Róma „szövetségese” lett, – ez a kapcsolat azonban valójában minden tényleges hatalmának véget vetett. A kormányzó hatalom az idumeus (edomita) Antipater kezébe ment át, aki idejekorán Pompeius zászlói alatt kereste boldogulásának útját. A hatalomért folytatott további viszálykodásokban is olyan szemfülesnek bizonyult, hogy a diadalmas Caesar formálisan is kormányzóként állította õt Hyrcanus mellé. A zsidó nép azonban nem akart tudni az idumeusnak és fiainak uralmáról. A Caesar halála utáni zavaros idõkben az egykor Pompeius ellen harcolt Aristobulos fia, tehát makkabeus Antigonus került a nép élére s vette birtokba a párthusok segítségével Jeruzsálemet is.

A pár évvel elõbb legyilkolt Antipaternek jóképességû és tetterõs fia, Herodes Rómába ment, ahol nagy diplomáciai ügyességgel sikerült pártfogókat találnia s megnyernie a hatalom akkori birtokosait Antoniust és Octavianust. A római szenátus ezek kezdeményezésére Herodest Kr. e. 40-ben Júdea királyává nevezte ki. Otthon azonban ellenállásba ütközött s csak háromévi hadviselés után Kr. e. 37-ben tudta bevenni Jeruzsálemet. Antigonust lefejeztette. Edomita ült Dávid trónjára. a) Nagy Herodes Kr. e. 37–Kr. u. 4.

Õ az a Herodes, akirõl a Mt 2 leírja, hogy miként tört az újszülött Jézus ellen. A véreskezû tirannust már Flavius Josephus felékesítette a „Nagy” melléknévvel. Amilyen okos és ravasz volt Herodes a királyság megszerzésében, éppen olyan fordulékony és gátlástalan opportunistának bizonyult a hatalom megtartásában. Herodes országa Antonius hatalmi területéhez tartozott. Nagy megpróbáltatás volt Herodesnek, amikor Octavianus diadalmaskodott pártfogója, Antonius felett. Sikerült azonban úgy megnyernie Octavianust is, hogy az nemcsak meghagyta õt királyságában, de még növelte is országa területét s haláláig pártfogója maradt Herodesnek. Herodes helyzetét azzal is megpróbálta még kedvezõbbé tenni, hogy a makkabeus Hyrcanusnak unokáját, Mariamnet feleségül vette. Így ellensúlyozta azt, hogy a nép a zsidó makkabeusok iránt sokkal több tiszteletet és rokonszenvet érzett, mint iránta az, edomita iránt. Mariamne fitestvérét Herodes fõpappá tette. Ezzel a makkabeus dinasztiát mintegy összeforrasztotta saját családjával. Késõbb azonban mind Mariamnet, mind fivérét, a fõpapot könyörtelenül meggyilkoltatta. Feleségével együtt anyósát is eltette láb alól. Sõt maga az öreg és tehetetlen II. Hyrcanus is gyilkos merénylet áldozata lett. Mikor pedig Mariamne fiai, Aristobulos és Alexander felnõttek, a makkabeusok ellenségeinek sikerült Herodesben a féltékenység és gyanakvás szellemét felébreszteni, s ennek áldozatává lett a két fivér. Herodes fia, Antipater uszított leghevesebben Aristobulos és Alexander ellen. Végül azonban õt is utolérte sorsa. Apja már halálos ágyán feküdt, de öt nappal kimúlta elõtt kivégeztette Antipatert. A rómaiak által Herodesnek ajándékozott területek vegyesen lakottak voltak (zsidók, görögök és pogányok). Herodes a zsidók elõtt mindig hithû zsidónak igyekezett mutatni magát. Jeruzsálembõl minden nemzsidó vallásosságot távoltartott. A templomi szolgálat és a nagytanács tevékenysége zavartalan volt. Herodes Kr. e. 20-tól kezdve 91/2 évi munkával és sok költséggel szinte újjáépítette a templomot. Herodes még a diasporabeli zsidók javára is igyekezett kedvezményeket szerezni a zsidóknak. A király udvarában azonban hellénista szellem és életmód uralkodott s Herodes nem titkolta a görögség iránti nagyrabecsülését. Pazar építõkedve pompás palotákkal szépítette Jeruzsálemet. A templomtól északra az Antonia várat építtette, a mai jaffai kapu közelében pedig az új királyi palotát, hatalmas tornyokkal. De építtetett színházat és amfitheatrumot is. De még serényebben épített pogány és görög városokat, amelyeknek lakosai részérõl inkább feltételezte, hogy a maradandó mûalkotásokat fejlettebb ízléssel tudják értékelni. Pogány templomokat is építtetett. Caesarea-nak õ készíttetett jó kikötõt. Samáriát Sebaste néven szinte egészen görög várossá alakította.

Kíméletlen kézzel letört minden ellenséges megmozdulást, sõt igyekezett megelõzni annak még lehetõségét is. Így az országban békés viszonyokat teremtett, de a népre óriási súllyal nehezedett a soha nem tapasztalt magasságúra emelt adóteher. Mind a zsidók, mind a görögök keservesen és kedvetlenül hordozták el Herodes uralmát. A zsidókkal még a pompás új templom sem tudta feledtetni, hogy parancsolójuk idegen s csak mint bitorló ül Dávid trónján. A családon belül elkövetett véres gaztettek utálkozást és borzongást plántáltak a szívekbe. Amikor végre Herodes Kr. u. 4-ben Jerikóban meghalt, általános megkönnyebbülés vett erõt a népen. Herodes halálának idõpontja chronológiailag pontosan megállapítható. Jézus Herodes halála elõtt született. A mi idõszámításunk eszerint legalább 4, de esetleg 6 vagy 7 évvel késve kezdõdik.

b) Herodes fiai, ill. utódai.

Nagy Herodes végrendeletében országát három fia Archelaus, Antipas és Fülöp között osztotta szét. Archelausé lett Jeruzsálem, Júdea, Samária, Antipasé Galilea s a Jordánon túli rész zsidók által lakott vidéke (Perea), Fülöpé pedig az északkeleti rész a Galileai tengertõl a Hauran hegységig. A nép szívesen szabadult volna a herodesi uralom alól, Augustus azonban megerõsítette Nagy Herodes végrendeletét. De királyi címet egyik herodesfi sem kapott. Archelaus ethnarcha (népfejedelem) lett, Antipas és Fülöp pedig tetracha (negyedes fejedelem).

Archelaus (Mt 2:22) tirannisztikus és kegyetlen uralkodói viselkedésével igazolta a nép idegenkedését és ellenszenvét. Uralma 9. évében júdeai küldöttség ment Rómába, amelynek kérését Augustus Kr. u. 6-ban teljesítette. Archelaust a fejedelemségtõl megfosztotta és Vienne-be (Gallia) számûzte. Egykori területén a hatalmat közvetlenül a római helytartó (procurator) vette át. Herodes Antipast, Galilea és Perea negyedes fejedelmét az evangéliumokból jól ismerjük (Kr. e. 4–Kr. u. 39). Neve rendszerint csak Herodes. Maga is így nevezte magát fejedelemsége kezdetétõl. Valódi nevét Flavius Josephustól tudjuk. Jézus Antipas tartományának (Galilea) alattvalója volt. Antipas sok jellemvonása hasonlított apjáéra, annak okos tettrekészsége azonban hiányzott belõle. Jézus Antipast rókának nevezi (Lk 13:32). Antipas a Galileai tenger partján fényes tartományi fõvárost építtetett, amelyet Tiberius császár tiszteletére Tiberias-nak nevezett el. Nagy csapás volt Antipasra kapcsolata Herodiással, aki késõbb Antipast – úgy látszik – teljesen hatalmába kerítette. Nagy Herodesnek ez a nagyravágyó unokája elõször Nagy Herodesnek egyébként ismeretlen s történelmi jelentõség nélküli fiához ment feleségül. Ezt is Herodes Philippusnak hívták. [A névazonosság következménye a másik Fülöppel, a negyedes fejedelemmel való összecserélés (Mt 14:3; Mk 6:17) Herodiás nem a negyedes fejedelem felesége volt.] Antipas beleszeretett a nagyravágyó asszonyba. Elsõ feleségétõl elvált és házasságot kötött Herodiással. Keresztelõ János félreérthetetlenül megdorgálta Antipast. János ezért börtönbe került és Herodiásnak sikerült a Keresztelõ lefejeztetését keresztülvinnie Antipas szerencsétlen pillanatban tett könnyelmû kijelentése alapján (Mt 14:3kk.; Mk 6:17kk.). Jézus tevékenysége hatására Antipas azt hitte, hogy Keresztelõ János támadt fel (Mt 14:1; Mk 6:14). Jellemzõ Antipasra az a felületes s inkább csak kíváncsiságból és Poncius Pilátus udvariasságából létrejött futó találkozása Jézussal, amely a Megváltó keresztrefeszítése elõtti órákban játszódott le (Lk 23:7kk.). Antipas bukásának is Herodiás lett az oka. Amikor Herodiás fívére, I. Herodes Agrippa a rómaiaktól királyi címet kapott, Herodiás Antipast felbiztatta, hogy õ is menjen Rómába, hasonló címet szerezni. Agrippa azonban gondoskodott róla, hogy Caligula császár a lehetõ legkedvezõtlenebbül fogadja Antipast. Antipas utazásának vége nem királyi cím lett, hanem megfosztatás negyedes fejedelmi méltóságától, számûzetés Lugdunumba (Gallia, ma Lyon, Franciaországban), ahová Herodiás mint önkéntes számûzött vele ment (Kr. u. 39).

Fülöp, akinek Nagy Herodes területeinek felosztásakor Palesztina északkeleti része jutott (Lk 3:1), Kr. e. 4–Kr. u. 33-ig uralkodott kicsiny tartományán, mégpedig gondos és békeszeretõ fejedelem módjára. Fõvárosa a Jordán forrásvidékén feküdt, a régebbi Paneas-ból kiépített Caesarea Filippi. A mûvészet és pompakedvelõ fejedelem szép központot teremtett tartományának. Jézus néha átment Antipas tartományából Fülöp fejedelemségébe. Fülöp, mint már említettük, nem volt Herodiás férje. Házassága, amelyet Herodiás lányával, Salomeval kötött, gyermektelen volt. Utód híján tartományát rövid idõre Syria provincia-hoz csatolták. I. Herodes Agrippa a harmadik Herodes nevû, akivel az Újszövetségben találkozunk. Róla az ApCsel 12 beszél. Õ unokája Nagy Herodesnek és fivére Herodiásnak. Ifjúságát Rómában töltötte, ismerõs volt a császári hercegekkel, de nem volt módja arra, hogy költekezésben azokkal lépést tartson. Ezért sok adósságot csinált, s egyre rosszabb-hírû személyiség lett. Közben azonban egy évig vásárfelügyelõ is volt Tiberiásban. Sorsa azonban váratlanul fellendült. Tiberius császár halála közel volt, Agrippa pedig barátságba került Tiberius várható utódával Caligulával. Meggondolatlan nyilatkozata Agrippát börtönbe juttatta, de amikor Tiberius meghalt, Agrippa jelentkezett, mint aki Caligulához való hûségéért fogságot is szenvedett. Caligula Agrippát késedelem nélkül Philippus egykori területének királyává tette (Kr. u. 37). Agrippa római intrikáinak sikerült nagybátyját, Antipast kegyvesztetté tenni s Gallia és Perea területe is az övé lett. Amikor Galigulát meggyilkolták Agrippa éppen Rómában idõzött. Sikerült befurakodnia az új császár, Claudius kegyébe is s az királlyá tette õt Júdea és Samária felett is, amely terület Kr. u. 6 óta (ekkor csapták el Archelaust mint ethnarchát) megelõzõleg közvetlen római helytartó kormányozta. Így Agrippa 41–44-ig Nagy Herodes egykori egész országának királya volt. Az egykori kalandorból példás uralkodó lett. Õ volt az egyetlen a Herodesek között, aki még a farizeusi kegyesség látszatát is felvette magára. Nem volt ugyan kegyetlen, de hogy a zsidók rokonszenvét megnyerje, kivégeztette Jakabot, Péter is csak csoda folytán kerülte el ugyanezt a sorsot (ApCsel 12). Rövid uralom után istenítéletnek tûnõ halállal halt meg Caesareában, mert istenségként akarta tiszteltetni magát. Az ApCsel 12:19–23 elbeszélése lényegében megegyezik Flavius Josephus feljegyzésével. Agrippának egy fia és három lánya volt. Legfiatalabbik lánya, Drusilla, Félix helytartóhoz ment férjhez, ApCsel 24:24. A rómaiak Agrippa fiát egyelõre nyilván túlságosan fiatalnak tartották a királyi tisztségre. II. Herodes Agrippa akkor sem érte el apja személyének jelentõségét, amikor egy idõ múltán király lett. Atyja országának egy részén, Észak-Palesztinában II. Herodes Agrippának egy nagybátyja uralkodott, aki a Libanon és Antilibanon közötti síkságon negyedes fejedelemként uralkodott. Fõvárosa Chalkis volt és tartományához tartozott a Libanon és Hermon vidékének déli része is. Ezt a szegényes országot adta Claudius császár 50-ben a fiatal II. Herodes Agrippának ethnarchai címmel. Késõbb királyi címmel – 53-ban – II. Herodes Agrippa Herodes Philippus egykori negyedes fejedelemségét kapta meg, nagyobb Libanon vidéki területekkel, a Galileai tenger zsidólakosságú nyugati partjával. Megkapta II. Herodes Agrippa a jeruzsálemi templom és papság feletti felügyeletet, és a fõpap kinevezése jogát. Ezért kérte ki a helytartó, Festus, Félix utóda II. Herodes Agrippa véleményét Pál apostol ügyében, akit a jeruzsálemi nagytanács ültetett a vádlottak padjára. Pál el is mondhatta védekezését Agrippa és Agrippa nõtestvére, Berenice elõtt, ApCsel 26:13kk. Agrippának nem volt nagy tekintélye a nép elõtt. Ezért a zsidó háború kitörésének megakadályozására tett erõfeszítései is eredménytelenek maradtak. Agrippa tõle telhetõen a római sereget támogatta, de ezzel sem tudta népének sorsát enyhíteni. Kapcsolatba jutott azonban Vespasianus, Titus és Domitianus császárokkal és többször megfordult Rómában. Kb. 90-ben halt meg. Ekkor az õ országa is közvetlen római uralom alá került.

3. Júdea római helytartók alatt.

Júdea és Samária már Kr. u. 6-ban római hatóság alá került, amikor a lakosság azt kérte, hogy szabadítsák meg negyedes fejedelmüktõl, a gyûlölt Archelaustól. A kinevezett római kormányzó közvetlen hivatali fõnöke a birodalom Syria nevû tartományának helytartója volt. Ez az állapot maradt fenn 6-tól 41-ig. 41 után rövid idõre I. Herodes Agrippa uralma alatt egyesült az egész ország. Az õ halála után ismét római hivatalnokok kormányozták az ország legnagyobb részét. A hatalmas római birodalom e reprezentánsainak nem volt könnyû dolga Izráellel, amely kicsinysége és szegénysége ellenére óriási küldetéstudatot hordozott. A római helytartók rendelkeztek katonai erõvel, vezették és ellenõrizték a pénzügyeket (adók és vámok) s tartották kezükben a pallosjogot. Hozzájárulásuk nélkül halálos ítéletet végrehatani nem volt szabad. A nép saját bíróságai, városi és falusi közigazgatása továbbmûködött a rómaiak alatt is. A rómaiak Izráel vallásának különleges helyzetet biztosítottak. A törvényhez ragaszkodó zsidóknak utálatos volt minden bálványimádás. Még a császárképpel ékesített katonai hadijelvények is botránkoztatták õket Jeruzsálemben. Ezért a helytartók Caesareaban székeltek, ahol a katonai erõk központja is volt, és csak kivételesen, a nagy ünnepeken jelentek meg Jeruzsálemben. Eleinte a helytartók nevezték ki a fõpapokat. Késõbb – mint fentebb láttuk – ezt a jogot II. Herodes Agrippának adták, hogy ne bántsák a zsidók vallási érzékenységét. Mindez azonban nem békítette meg a zsidókat az idegen uralommal. Sokat ártott az is, hogy a helytartók hivatalukat a maguk gazdagodására használták fel, nem egyszer könyörtelen zsarolással. Hirhedt e tekintetben Pontius Pilatus, aki 26–36-ig volt szíriai helytartó s e minõségében szerepelt Jézus perében is. A többiek közül az Újszövetségben szerepel Antonius Felix és Porcius Festus. Pál apostol Jeruzsálemben történt elfogatása után Caesareában állt Felix ítélõszéke elõtt (ApCsel 23:33). Felixrõl, aki felszabadított rabszolga volt, Tacitus, a római történetíró ezt jegyzi fel: Felix rabszolgához illõ lelkülettel teljes könyörtelenséggel és kéjvággyal gyakorolta királyi hatalmát. Mikor helytartói tisztébõl visszarendelték, Pált meghagyta vizsgálati fogságban. Ez a zsidóknak kedveskedni akaró intézkedése nem tette õt rokonszenvesebbé a nép szemében. Festus, aki elõtt Pál apostol római polgárjogra való hivatkozással a császárra fellebbezett, megpróbálta szigorúsággal és igazságosabb kormányzással helyreállítani a rendet. Pár év múlva azonban meghalt s munkája félbemaradt. Régebben úgy tudták, hogy Felix hivatalviselése 52–60-ig tartott, Festusé pedig 60–62-ig. Több kutató újabban korábbi dátumokat tart helyesnek. (Felix 52–58, Festus 58–61). Flavius Josephus azt mondja, hogy mielõtt Festus utóda, Albinus elfoglalta hivatalát, Annás (Ananus) kivégeztette Jakabot, az Úr testvérét. Az új helytartó, Albinus, el is csapta Annást fõpapi tisztségébõl. Josephus tudósítása azonban kétséges. Más hagyomány szerint ugyanis Jakabot még a 66-ban kitört felkelés elõtt a nép gyilkolta meg. Albinus és utóda Gessius Florus (64-tõl) helytartóskodása alatt tovább nõtt a nép elégedetlensége.

Palesztina provinciális helyzetével kapcsolatban kell megemlékeznünk a vámszedõk népes csoportjáról, akiket az Újszövetség gyakran emleget. Kialakulásának a római adószedés jellegzetes módja volt az oka. Egy-egy tartománynak megvolt az átlagjövedelme, mely az egyenes adóból (fejadó és az ingatlan vagyonra kivetett adó) és a kereskedelembõl, vámból, átírásokból származó állami jövedelembõl tevõdött össze. A rómaiak az átlagjövedelem alapján az adójövedelmeket árverésen áruba bocsátották, melyeket így egy összegben kaptak meg. Az adójövedelmeket a fõvámszedõk vásárolták meg és ismét kisebb vámosoknak adták, akik bizonyos százalékot kaptak a beszedett adóból. Természetesen a vámszedõk nemcsak az általuk kifizetett összeget igyekeztek beszedni, hanem annyi nyereséget is, amennyit csak lehetett. A vámszedõk között zsidók is akadtak, akik teljes közutálat tárgyai voltak, hiszen nemcsak a gyûlölt római uralom kiszolgálására, hanem saját népük nyúzására is vállalkoztak. Ilyen zsidó vámszedõ, sõt egy vámszedõ csoport feje volt Zákeus (Lk 19:3kk.) és vámszedõ volt Máté apostol is, akit Kapernaumban az adóbeszedés közben hívott el Jézus.

4. A zsidó háború és Jeruzsálem pusztulása.

1. A háborút elsõsorban nem a római helytartók elnyomó politikája váltotta ki. A római igát a nép kezdettõl fogva nehezen tûrte. De hosszú idõn át eltûrte ezt az állapotot mint Isten fenyítõ büntetését bûnei miatt. Fellépett azonban a fanatikus rajongók csoportja, akik a római császár elismerését bûnnek tartották, a fegyveres ellenállást pedig kötelességnek. Ezek voltak a zelóták. Számuk egyre nõtt s egyre erõsödött a nép rokonszenve is irántuk. Jézusban nem ismerték fel az Isten megígért Szabadítóját, de szívesen hallgattak a zelóták apokaliptikus prófétáira, akik a Messiás hamari eljövetelét hirdették, s vele a nagy bosszúállást az Izráel által elhordott szenvedésekért s a választott nép dicsõséges világuralmát. Ebben az izzó légkörben kicsiny szikra nagy tüzet tudott gyújtani. Az elsõ összetûzésekre Caesareában és Jeruzsálemben került sor. Gessius Florus, a helytartó, az ellenállás miatt kénytelen volt Jeruzsálembõl kivonulni. Agrippa sem tudott enyhíteni a feszültségen, sõt a megköveztetés veszedelme elõl távoznia kellett a városból. Ezzel Jeruzsálem teljesen a felkelõk kezére jutott. A békét kívánók hangja egyre inkább halkult. Szíria helytartója Cestius Gallus Galileában gyõzelmet aratott ugyan, elõre is tört Jeruzsálembe, de a templomot és környékét nem tudta hatalmába keríteni, visszavonult s visszavonulása vereséggé lett. 2. A további események megítélésénél számolni kell azzal, hogy a zsidók között nem volt egység, sõt a zelóták körén belül is voltak éles véleménykülönbségek. Mindez a különbözõ pártok között véres versengéseket idézett elõ. A zelóták harcukban nem stratégiai és taktikai hozzáértésükben bíztak, hanem Isten szabadító csodatételét várták. Néró a zsidók ellen folytatandó hadjárat vezetését Vespasiánusra, Szíria új helytartójára bízta, aki 67 tavaszán bevonult Galileába. Ennek az országrésznek védelmét a jeruzsálemi vezetõk megbízásából a késõbbi történetíró, Flavius Josephus vezette. Õt azonban nem minden felkelõ ismerte el vezérének. Josephus visszavonulásra kényszerült. Jotapatában húzta meg magát, de 47 napi ostrom után ez is elesett. A védõk elhatározták, hogy együtt halnak meg hazájukért. Josephus kivonta magát e tervbõl, kiszökött a védõk közül, megadta magát és sikerült megnyernie a római vezér kegyeit. Vespasianus az egész Galileát még abban az évben hatalmába kerítette. Figyelme azonban a római eseményekre irányult. A hadi cselekmények menetét szándékosan lassította. Jeruzsálem ostromához még 68-ban sem látott hozzá. Mindössze néhány várost foglalt el a Jordántól keletre és Júdea nyugati részén. Mikor megkapta a hírt Néró bukásáról és haláláról, megállította a hadi cselekményeket. Rómában 68–69-ben gyorsan követték egymást a császári trónon Galba, Otho és Vitellius. Vespasianus úgy érezte, hogy ütött az õ órája. Seregét Róma elfoglalására vezényelte, õ maga pedig Alexandriában várta a helyzet alakulását.

3. Már három éve szünetelt a zsidó háború, amikor a császár fia Titus 70 tavaszán Alexandriából elindult, hogy megostromolja Jeruzsálemet. A csendben eltelt hosszú szünet még általánosabbá tette Jeruzsálem védõiben azt a hiedelmet, hogy Isten különös kegyelme õrzi a várost és az isteni csodatett által várt szabadulás sem fog elmaradni. Amikor Titus Jeruzsálem elõtt a páska ünnep napjaiban megjelent, a város zsúfolásig volt zarándokokkal. A páska ünnepet a hagyományos módon ülték meg. Jeruzsálemet csak északi irányból lehetett megtámadni. Titus csapatai szorosan körülvették a várost. Csakhamar éhinség tört ki. Az éhinség miatt a városból menekülõket Titus összefogdostatta és keresztre feszíttette. A szükséges elõkészület után a harmadik városfal ellen indult roham. Ezt a falat I. Agrippa építtette. 14 napi harc után az ostromlók áttörték a falat.
További öt napos éjjel-nappali harc után elesett a második fal is. Ezzel a támadók elérték a templomnegyed északi oldalát. A védõk változatlan állhatatossággal visszautasították a város feladását kérõ üzeneteket, mert rendíthetetlenül bíztak a szabadító isteni csodában. Az ostromlók bevették az Antonius-erõdöt s a külsõ templomudvart. Ez véget vetett az áldozati szertartásnak. Az ellenállás egyre reménytelenebb lett. A templomot – kezdték belátni – csak Isten csodája mentheti meg. Sok száz ember a templomba tódult, hogy tanúi legyenek a csodának. A rómaiak egy kisebb összecsapás után a vártnál gyorsabban elõre törtek a belsõ templomudvarra. Egy katona égõ fadarabot dobott be a templommal egybeépített helyiségek egyikének ablakán. A templom lángban és vérben pusztult el. A még életben találtakat a rómaiak könyörtelenül lemészárolták. Flavius Josephus azt állítja, hogy a templom lerombolása Titus akarata ellenére történt. Nem lehetetlen, hogy ez valóban így volt. A csatának azonban még nem volt vége. A templom védõi nyugat felé a felsõ városba vezetõ hídon át a templomdombnál magasabb délnyugati hegyre vonultak vissza. Vezetõik azt kérték Titustól, hogy szabadon elvonulhassanak fegyveresen. Titus kérésüket nem teljesítette. Így meg kellett ostromolni a felsõ várost is. Az ellenállás azonban már erõtlen volt. Három hét alatt ez a városrész is a rómaiak kezére jutott, mégpedig borzalmas vérengzés közben. Ezreket gyilkoltak le, és még a foglyok közül is százakat pusztítottak el a gyõzelem örömére tartott ünnepségeken, a cirkuszi játékokban, ahol azoknak egymással vagy a vadállatokkal kellett megküzdeniük, életre-halálra. A városból csak a citadella (Nagy Herodes palotája) maradt meg és a nyugati városfal egy része, hogy mutassák az egykori város, illetve az ostromlók nagyságát. Vespasianus és Titus a gyõzelmet Rómában ragyogó triumphus-sal ünnepelték. A Szentföld erõdítményei közül néhány még évekig birta magát tartani. Utolsónak Masada esett el (73-ban) a Holt-tenger délnyugati partján. Ennek az erõdnek védõi, amikor látták, hogy helyzetük reménytelenné lett, kincseiket elégették, a nõket és gyermekeiket leöldösték, maguk pedig öngyilkosságot követtek el.

4. Jeruzsálem pusztulásával nem ért véget teljesen Izráel története a Szentföldön. Persze megsemmisült a templom és megszûntek az áldozati istentiszteletek. A papság jelentõségének nagyrészét elveszítette. A tóra azonban változatlan maradt mint erkölcsi norma. E helyzetben bontakozott ki igazán a nagy rabbik és tanításaik jelentõsége. A hadjárat és ostrom nagy vérontásai ellenére is maradt a Szentföldnek zsidó lakossága. Nem birták azonban meggátolni idegen népek és idegen vallások betelepedését. Küldetéstudatukat, tórahû erkölcsiségük magasabbrendûségének érzését s a végsõ isteni szabadítás reménységét büszkén hordozták. Nem a 70-ben beteljesedett katasztrófa volt az utolsó. Traianus császár idejében (98–117) a rómaiak Mezopotámiában, Egyiptomban, Cyreneben és Cyprus szigetén támadt zsidó felkeléseket nyomtak el. Sorsdöntõ azonban a Hadrianus császár (117–138) idejében, 132–135 közötti felkelés volt. Sajnos ennek történetérõl hiányosak az adatok. A „Messiás”, Bar Kochba („a csillag fia”) királyként uralkodott az egy idõre újra szabaddá lett országban. Hadrianus egyik legjobb hadvezérét, Julius Severust bízta meg a felkelõk elleni hadjárattal. A megtorlás véres és könyörtelen volt. Hadrianus elhatározta, hogy végleg leszámol a zsidókkal. Jeruzsálemet teljesen leromboltatta. Helyére Aelia Capitolina néven római várost építtetett. Júdeában minden zsidót kiirtottak, az egyebütt lakóknak pedig megtiltották, hogy Júda és Jeruzsálem földjére tegyék lábukat. Az egész római birodalomban el kellett tûnnie a zsidó vallásnak. A körülmetélést halálbüntetéssel fenyegették. Azonban ezek a rendelkezések nem érték el céljukat. A következõ császár kénytelen volt engedékenyebb politikát folytatni. A maradék zsidóság fõ települési vidéke Galilea lett. Itt mûködtek a kor nevezetes rabbijai is. Jeruzsálem azonban elveszett Izráel fiai számára.

Jézus és az apostolok korának zsidó vallásossága

1. Istentisztelet, templom és zsinagóga.

A jeruzsálemi templomban sohasem folytak az istentiszteletek olyan nagy pompával, liturgiai pontossággal és bõkezû áldozatokkal, mint a templom és város elpusztulása elõtti évtizedekben, tehát Jézus és az apostolok korában is. Magától értetõdõ volt, hogy áldozatot bemutatni csak a jeruzsálemi templomban lehet. Volt is áldozat bõségesen s a nagy ünnepekre zarándokok sokasága jött a szent városba az egész országból, az egész római birodalomból, sõt a birodalmon kívüli diaspórából is (Mezopotámia). Büszke örömmel tekintettek a Nagy Herodes által pazarló pompával újjáépített templomra, de nem éreztek hálát a gyûlölt idumeus, tehát nem Dávid házából való trónbitorló iránt. Tizenkét éves korában a templomban történt bemutatásától fogva (Lk 2:41kk.) Jézus számára is Atyjának háza és az õ messiási tevékenységének egyik fõ színhelye volt a templom. A templom megtisztítása (Jn 2:14kk.; Mt 21:12kk.) csak a külsõ udvaron, a pogányok udvarán történhetett, mert csak ott voltak árusítóhelyek, asztalok s egyéb alkalmi üzleti kellékek. Jézus télen (Jn 10:23) a Salamon csarnokában tanított. Itt gyûltek össze késõbb a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet hívei (ApCsel 3:11; 5:12). Ez az oszlopcsarnok valószínûleg az elõudvar keleti oldalán volt. A belsõ falon belül három udvar volt. Az asszonyok (zsidó nõk) udvara volt a legalsó. Ebben volt 13 persely, amelyekbe az istentiszteletekre szánt adományokat tették (Mk 12:41kk.) Jézus itt is tanított (Jn 8:2kk.). Amikor a tanítványok Jézus figyelmét külön ráirányították a pompás és hatalmas templom-épületekre, az Úr megjövendölte annak közeli pusztulását (Mt 24:1–2). A jeruzsálemi keresztyének jártak a templomba (ApCsel 2:42; 3:1.11).

Az Újszövetség gyakran említi a zsinagógákat. Nem tudjuk ennek az intézménynek eredetét. A babiloni fogság utáni idõben nagyon gyorsan létrejöttek szinte mindenütt, ahol zsidók laktak. Jézus korában Palesztina minden kis falujában volt zsinagóga. A városokban egynél több, Jeruzsálemben sok zsinagóga mûködött. Alexandriában a város minden kerületének volt zsinagógája, de volt még egy központi, pompás épületben fényûzõen épített fõzsinagógája is. Kettõs célja volt ezen intézménynek. A fogság alatt és után Izráel hite egyre inkább törvényvallássá lett. Így mindenkinek alkalmat kellett biztosítani arra, hogy a tórát és annak értelmezéseit megértse és tanulja; az áldozati istentisztelet egyetlen helye a jeruzsálemi templom volt. A közösségi vallásgyakorlás (imádkozás, éneklés stb.) számára is a zsinagóga adott helyet. De a zsinagóga feladata lett az is, hogy Izráel fiait a lelki központ, a jeruzsálemi templom megsemmisülése után öntudatos szellemi egységben tartsa. A zsinagógai istentisztelet központjába nem áldozat, hanem az igehirdetés került. A vallásnak ez a formája tulajdonképpen templom nélkül is életképesnek bizonyult. Mibõl állt a zsinagógai istentisztelet? Megtartására a szombat volt alkalmas. A törvény a szombatra csak munkaszünetet írt elõ. E negatívum helyett a szombat a zsinagógai istentisztelet formájában értékes pozitív tartalmat kapott. Voltak emellett a zsinagógában újholdi, ünnepi s többféle hétköznapi istentiszteletek is. Az istentiszteletek liturgiája nagyon egyszerû volt. 1. Az elõimádkozó könyörgésével kezdõdött. A gyülekezet ezt Jeruzsálem felé fordított arccal hallgatta s együtt, hangosan mondott rá áment. Valószínûleg elég hamar kialakult ennek az imának kötött szövege. Az ún. sema 3 tóra idézetet foglalt imakeretbe. (Deut 6:4–9; 11:13–21 és Num 15:37–41), melyek közül az elsõ Isten uraságát, második Isten törvényét ismerte el és vallotta meg, míg a harmadik megemlékezett Izráel történetének központi eseményérõl az egyiptomi szabadulásról. A tulajdonképpeni fõima a semáne eszre volt, melynek 18 kérésében az imádkozó áldást kért Dávid házára és Jeruzsálemre. 2. Az istentisztelet második szakaszát a szentírás felolvasása alkotta. Ennek elsõ felét a tóra olvasás foglalta le (tóra alatt az Ószövetség Mózes I–V. könyvei értendõk), mely célból a tórát már korán perikópákra osztották s alkalmanként egy-egy perikópát olvastak fel belõle. Három vagy egy éves ciklus alatt az egész tórát végig olvasták. Így nemcsak az Istennel való szövetség tudata, hanem a szövetség megtartására vonatkozó útmutatások is belevésõdtek a gyülekezetbe. A törvényolvasást a prófétai iratokból válogatott ún. haftarák felolvasása követte, melyeknek általában eschatologikus tartalmuk volt s így a törvény megtartásával vagy meg nem tartásával járó ígéretes, ill. ítéletes jövendõt tárták a hallgató elé. 3. A harmadik szakaszt a törvénymagyarázat, a tanítás – a prédikáció õse – alkotta. Tulajdonképpen afféle megbeszélés volt ez a gyülekezet életét szabályozó tórának, melyben minden 30 évet betöltött férfi gyülekezeti tag szót kaphatott. Így hallunk arról, hogy Jézus is és késõbb Pál is tanított a zsinagógákban és tanításukkal kapcsolatban ellenvélemények is hangzottak el.

Imádság, igeolvasás és igemagyarázat alkotta tehát a zsinagógai istentisztelet vázát. Természetesen alkalmanként és a történeti fejlõdés során más elemek is helyet kaptak. Ez a váz azonban nemcsak a szétszórtságban élõ zsidóság nemzeti és vallásos öntudatát munkálta, hanem az evangélium befogadására is elõkészítette a gyülekezeteket. Minthogy zsinagógák nemcsak a zsidóság központjában, Jeruzsálemben voltak nagy számmal – a hagyomány szerint 480 –, hanem az akkori oikumené egész területén megtalálhatók. Úgy hálózták be a római birodalmat, mint a testet az erek s ez tette lehetõvé, hogy az elsõ pünkösd után az evangélium híre a birodalom minen zugába a legrövidebb idõn belül eljutott s az apostolok már befogadásra váró vagy eleve elzárkózó gyülekezeteket találtak pünkösd utáni útjaik során.

2. A vallásos élet vezetõi.

A fõpapok kifejezés kb. hatvanszor szerepel az Újszövetségben. Természetesen ezzel a szentíró nem állítja azt, hogy ugyanabban az idõben több tényleges fõpap lett volna, viszont a fõpapi cím megillette mindazt, aki már egyszer élete során betöltötte ezt a tisztet, sõt így nevezték azoknak a familiáknak a fõembereit is, amelyekbõl fõpap származott.

A fõpapi tiszt kezdettõl fogva a legfontosabb és legmagasabb méltósága volt a zsidóság vallásának. A babyloni fogság után, a királyság megszûnésével nemcsak a vallásos élet irányítása, hanem a politikai hatalom is teljesen a fõpapok kezébe került. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a vallásos és politikai élet a zsidóságban szorosan összefort, hanem az is, hogy a fogságtól kezdve Palesztina földje a mindenkori világbirodalmak részévé vált. A perzsa, görög és római hódítók csak a legfõbb hatalmat tartották fenn maguknak és a kivetett adók pontos beérkezése érdekelte õket. Akaratuk békés érvényesítésére viszont szükségük volt a zsidóságon belül egy olyan állandó intézményre, melynek a nép felé megvolt a tekintélye s ezt a fõpapság intézményében találták meg. Jézus korára már az a fonák helyzet állt elõ, hogy a vallásos élet vezetése és irányítása kicsúszott a fõpapok kezébõl az írástudók javára, õk maguk pedig a mindenkori politikai hatalom függvényeivé váltak. Herodes, miután megölette Aristobulost, egymás után neveztette ki a fõpapokat és ezt a római helytartók is így cselekedték, úgyhogy Aristobulos halálától Jeruzsálem pusztulásáig mintegy 100 esztendõ alatt 26 fõpap váltotta egymást, holott az õsi idõben a fõpapi megbízás életfogytiglan szólt. Természetesen a zsidóságon belül a legfõbb hatalom mindvégig az õ kezükben maradt, s ezért az árnyékhatalomért a fõpapok komoly áldozatokra voltak képesek nemcsak a tisztség megszerzésekor, hanem megtartása érdekében is.

Az Újszövetségben szerepet játszó fõpapok közül elsõnek kell emlékeznünk az idõsebb Annás-ra, aki Kr. u. 6–15-ig viselte a fõpapi tisztet, viszont családi kapcsolatai révén élete végéig nagy hatalmat gyakorolt. Nemcsak hogy viszonylag hosszú ideig tartani tudta a fõpapi tisztet, hanem elérte, hogy mind az öt fia fõpap lett, sõt lányának férjét, Kajafást is fõpapi tisztre juttatta. Ez a Kajafás volt Jézus fõbírája, akit Vitellius, Szíria legátusa váltott le Pilátus helytartóval együtt. Annás utolsó fia II. Annás volt az, aki Jakabot megölette 61–62-ben. Pál apostol perében szerepel Anániás fõpap, aki Kr. u. 47–59-ig viselte ezt a méltóságot. Mind Anániás, mind II. Annás életének gyilkosság vetett véget.

Jeruzsálem pusztulásával és a templom leégésével megszûnt a fõpapság intézménye is s ettõl kezdve a vallásos élet és a nemzeti lét irányítása teljesen az írástudók kezébe került. Írástudók kifejezéssel a tóra hivatalos magyarázóit jelöli az Újszövetség. Eredetük a babyloni fogságra nyúlik vissza. A fogság mint említettük összetörte a vallásos és nemzeti élet addig megszokott kereteit. Sokan tisztán látták, hogy ez a nemzeti és vallási katasztrófa a tóra elhanyagolásának és megszegésének egyenes következménye volt. Nem maradt más hátra, mint visszakapcsolódni a tórához. A fogságból azzal a szent elhatározással tért vissza a zsidóság, hogy új életét teljesen a tóra elõírásainak megfelelõen rendezi be, hogy ezzel elkerüljön egy újabb katasztrófát. Így kapott a fogságban és a fogság után a tóra elsõrangú szerepet a zsidóság életében. Természetesen ebben a korban nélkülözhetetlenné váltak olyan emberek, akik járatosak voltak a tóra ismeretében és életüket annak tanulmányozására és tanítására szentelték. Kezdetben a papok voltak ezek, viszont a papok idejének nagyrészét a liturgikus teendõk kötötték le s így csakhamar a nem papi rétegekbõl kerültek ki azok, akik a tóra ismeretében élen jártak. Az írástudó kifejezés tehát nem azt jelenti, hogy az írás-olvasás ismerete egy kis csoport kiváltsága volt, hanem azt, hogy ezek a férfiak a szentírás ismeretében voltak kimagaslóak.

Az írástudók a legkülönbözõbb társadalmi osztályokból kerültek ki. Mint minden zsidó gyermek, kora ifjúságukban megismerkedtek már a szent szövegekkel, viszont tanulmányaikat nem szakították meg egy általános szintet elérve, hanem egy-egy kiváló mester lábánál – mint Pál Gamáliel lábainál (ApCsel 22:3–5) – elsajátították azt a nemzedékek során felhalmozódott ismeretmennyiséget, mely lassan több lett mint maga a tóra szövege. Mire a szükséges ismereteket megszerezte, általában 30–40 esztendõs lett az írástudó. Ekkor nyerte le a rabbi nevet, mely tekintélyének elismerését fejezte ki. Mûködésük színtere a zsinagóga volt.

A zsidóság vallásos életének irányításában hármas szerepet töltöttek be: törvényhozói, bíráskodási és tanítói szerepet.

a) Minthogy a zsidóság új életét a régi törvény alapjaira rakták le, szükségessé vált a régi törvényeknek és útmutatásoknak az új helyzetekre vonatkozó alkamazásait is megadni. Ez a törvénymagyarázó és törvényalkalmazó szerep tette az írástudókat a vallásos élet tényleges vezetõivé. E szerepük betöltése közben azonban, nem arra törekedtek, hogy a tóra szemléletét érvényre juttassák az új helyzetekben, hanem, hogy a törvény esetleges megsértését lehetetlenné tegyék, a kazuisztikus tilalmak ezreit dolgozták ki, mintegy sövényt vonva a törvény köré. Szõrszálhasogató szabályokkal igyekeztek béklyóba verni a mindennapi életet. Emberi törvényeiknek igyekeztek isteni tekintélyt biztosítani azáltal, hogy a legcsavarosabb jogi logikával a mózesi törvényekhez kapcsolták azokat. Késõbb pedig a szóbeli tradícióra hivatkozva egyszerûen az írás fölé helyezték szabályaik gyûjteményét, a Talmudot. Az írástudók eme elõírásainak legnagyobb része a szombati munkaszünet megtartására, a rituális tisztaságra és a tized megfizetésére vonatkozott.

b) Tanítói mûködésük a Szentírás magyarázásában, fordításában és a hagyományos elõírások megismertetésében állott.

c) Bírói tisztük onnan eredt, hogy õk alkalmazták a törvényt egy-egy esetre, így egy-egy esetben a bírói döntést is õk mondták ki.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy Jézus Krisztus a legélesebben szembenállt e betûkhöz ragadt és lélektelen írástudókkal, azok pedig lépten nyomon belekötöttek.