II. Az ószövetségi kortörténet periódusainak leírása
1. Õstörténetek
A Genezis 1–11. részében leírt eseményeket bibliai õstörténeteknek szoktuk nevezni. Kortörténeti mûvekbe ezt a szakaszt ritkán szokták belefoglalni, mivel a történelem-elõtti régmúlt idõkrõl szólnak s az ókori ember ismereti szintjén, sõt részben mondai formában vannak elõadva. A teljesség kedvéért mégis vegyük számba és próbáljuk értékelni õket.
A teremtés.
A bibliai kijelentés szerint a világmindenség Isten teremtõ munkája által jött létre. A Gen 1. r.-e hat teremtési nap keretében mondja el, hogy hogyan teremtette Isten a mennyei és a földi, a láthatatlan és látható világot. Az utóbbi kezdetben kaotikus, élettelen állapotban volt, Isten azonban fokozatosan, újabb és újabb formáló és rendezõ tettekkel alakította át az élet színterévé. A világ keletkezésérõl az ókorban nemcsak az Ósz. írt, hanem más népek mondái is mítoszai is. Az utóbbiakat egy mondattal úgy jellemezhetjük, hogy bennük a kozmogónia elsõsorban theogónia: a világ élete kezdõdik az istenek származásával, egymás ellen folytatott harcaikkal, melyeknek a következménye, esetleg függvénye a földi világ létrejötte és õstörténete. – Klasszikus görög földön Hesiodos Theogoniája a legszemléletesebb példa ehhez. Kor és terület tekintetében közelebb áll az Ósz.-hez a fõniciai (raszsamrai) theogonikus mítosz, továbbá a Baal mítosz-ciklus isten-harcai. Végül a babilóni teremtési mítosz (Enuma elis) említendõ, mely szerint Marduk isten legyõzve a khaotikus erõket megtestesítõ Tiamatot, megformálja a világot s a benne élõket. Ezek az isten-harcok, melyekben a jónak, a rendnek, a világosságnak az istene legyõzi a sötét khaosz élet-ellenes – sárkányszerû szörnyalakként ábrázolt – hatalmasságát, emlékeztetnek az Ósz. egyes költõi szövegeiben a teremtésnek olyan szimbolikus ábrázolására, mely szerint a kezdeti „khaosz” állapotát egy szörnyalak testesítette meg, melyet azonban Isten megsemmisített, hogy a khaosz helyébe koszmoszt, rendezett világot teremtsen. (Pl. Zsolt 74:13–14; Ézs 27:1; 51:9 stb.) E szórványosan elõforduló költõi részletek azonban csak a mindenség fölött álló s hatalmával bármilyen fenyegetõ vészt elhárítani tudó Istenrõl tesznek bizonyságot. Az ókeleti mítoszok és az ószöv.-i teremtés-történet „egyeztetése” azonban e hasonló motívumok mellett is elhibázott vállalkozás volna. A bibliai teremtés-leírás (Barth K. szerint) egyszerûen a karikatúrája lenne pl. a babilóninak, és megfordítva.
De szükségtelen a modern természettudomány kozmogónikus tételeivel kapcsolatban is akár az egyeztetés, akár a polémia feladatára vállalkoznunk. Az ókor – és az Ószövetség – emberének egészen más képe volt a világról, mint a mai embernek. A Gen 1. (és 2.) része a maga módján végül is arról tesz bizonyságot, hogy a világ Isten teremtése által jött létre. Ez maga pedig hit-gondolat, amely természetesen feltételezi a teremtõ Istenben vetett hitet is. Alapvetõ szemléleti mód ez, amely mellett a teremtés-történet részletei helyes exegézissel érthetõkké válnak.
Az emberiség õskora és az özönvíz.
Az éden-kerti történetet, majd az elsõ testvérpár történetét elsõsorban etikailag kell értékelnünk. Ilyen vonatkozásban nem is találunk hozzájuk megfelelõ vallástörténeti párhuzamot más népek irodalmában. Az etikai tartalmon túl aztán az emberiség õsi történetére vonatkozóan olyasféle emlékezés tûnik ki belõlük, amely egy hajdani õshaza elvesztését, a nomád vándorlást, a föld termõvé tételéért folytatott küzdelmet tükrözi.
Összefüggõ leszármazási táblázatot közöl a Gen 5 r. Ádámtól Nóéig. Feltûnõ, hogy ezeknek az „özönvíz elõtti pátriarcháknak” roppant magas, 8–900 éves életkort tulajdonít a Biblia. Ez azonban már ismert motívum az ókori Kelet emlékeiben. Nem említve Berosusnak viszonylag késõn írt babilóni krónikáját, ismerünk igen régi feljegyzéseket, melyek szerint a legrégibb sumér királyok ezer, sõt tízezer évekig uralkodtak. E hatalmas számok történetileg azt szimbolizálhatják számunkra, hogy az emberiség õskora sokszorosan hosszabb ideig tartott, mint amennyit az a 7–8000 esztendõ jelent, ami a történetiség igazi látóhatárán belül esõ embervilág történetét képezi. Az emberiség történetének az elõrehaladását aztán a Biblia szerint egy világméretû nagy katasztrófa, az özönvíz szakította meg, melyben szinte az egész élõvilág elpusztult, csupán a Nóé bárkájában levõk élték túl. – Az özönvíz egyike azoknak a hajdankori eseményeknek, amelyeket az emberiség emlékezése a föld legkülönbözõbb területein megõrzött, olyan egymástól távol élõ népek körében, amelyeknél kulturális kölcsönhatásról nem lehet beszélni. Többszáz özönvíz-elbeszélés ismert, amelyek mindegyike egy óriási áradásról beszél, amibõl csak néhány ember menekült meg valamilyen mentõhajó segítségével. A bibliai özönvíz-történethez tartalmilag legközelebb állnak természetesen a mezopotámiai hasonló tárgyú elbeszélések, különösen a Gilgames-eposz 11. fejezete. – Az özönvíz mibenlétére, okaira, idõpontjára nézve egyértelmûen elfogadható tudományos magyarázat ez idõ szerint nincs. Vannak, akik a jégkorszak után bekövetkezett nagy gleccser-olvadásokra gondolnak, mások kívülrõl jövõ kozmikus behatásokkal magyarázzák az özönvizet. Mezopotámia területén az archeológia több helyütt fedezett fel több méter vastagságú áradásos iszaplerakódásokat, ezek azonban nem mind egy idõbõl valók s inkább csak szemléltetõül szolgálnak ahhoz, hogy voltak ilyen egész nagy területeket és kultúrákat elpusztító áradások. – A Biblia-író ugyan megint a maga világképének megfelelõen írja le a hegyeket is elborító, aztán megint elapadó vízáradást, szeme elõtt pedig az általa ismert lakott föld, a Közel-Kelet állt, mégis mivel az özönvíz emlékével világszerte találkozunk, feltételezhetjük, hogy hajdan csakugyan lehetett egy ilyen világméretû katasztrófa.
A nemzetek eredete.
A bibliai leírás szerint az özönvízbõl csak Nóé és családja menekült meg, ennek megfelelõen az emberiség újbóli elszaporodása Nóé három fián keresztül történt, ezek voltak: Sém, Chám és Jáfet. Figyelemre méltó itt a Gen 10 r. táblázata, amely a különbözõ népeket megszemélyesítve, mint három család leszármazottait mutatja be õket. Megszokott különböztetés szerint Sém utódai az elõ-ázsiai sémita népek, Chám utódai a sötétbõrû, fõként afrikai népek, Jáfettõl pedig a fehérbõrû európaiak származtak. Ennek felelne meg a nyelvcsaládonkénti betagolódás is. A valóságban a Gen 10 r. családfája nem ennyire következetes: inkább terület, lakóhely szerint csoportosítja a különbözõ népeket, a nyelvcsaládok rokonsága tekintetében sem mindig a ma elfogadott megkülönböztetéssel él. Ettõl eltekintve azonban egy, az akkori helyzetnek jól megfelelõ népességi térképet kapunk.
A nemzetek eredetével foglalkozik a Bábel tornyáról szóló elbeszélés is (Gen 11:1–9), mely szerint az emberiség hajdan egy nyelvet beszélt, és csak késõbb következett be a nyelvek differenciálódása és a népek szétszéledése. A hajdani egy-nyelvûség gondolata azzal indokolható, hogy a legkülönbözõbb nyelvekben hasonló szavak találhatók a legegyszerûbb és legõsibb tárgyak, ételek, családi relációk elnevezésére. Ez egyúttal arra is utal, hogy legalábbis az eurázsiai kontinensen lehet valami közös hazára gondolni, ahonnan szétvándoroltak a népek. Feltételezés szerint Közép-Ázsia, talán Turkesztán vidéke lehetett ez a terület s innen érkeztek népvándorlási rajokban Elõ-Ázsia területére is a Biblia-író által ismert népek. – A nyelvek elkülönülése természetesen egy hosszú történeti folyamat volt.
Történeti korszakok Elõ-Ázsiában.
A Gen 1–11 r.-ben található számadatok összegezése révén azt az adatot kapjuk, hogy a teremtéstõl Ábrahámig mintegy 2000 esztendõ telt el. „Kortörténetrõl” lévén szó, felvethetjük a kérdést, hogy e kétezer esztendõ keretébe, mai ismereteink szerint, mekkora tényleges idõtartam van összesûrítve. Mivel a teremtés-történet ábrázolása szerint a föld és az ember létrejötte úgyszólván egybeesik, figyelmen kívül hagyhatjuk a földtörténet periódusait s csak az emberiség történetére lehetünk figyelemmel. Ezen a téren Palesztinával kapcsolatban különösen jogosultak vagyunk az emberiség õskoráról s az õsemberrõl beszélni. A Közel-Kelet nagy kultúrterületei, Egyiptom és Mezopotámia ugyanis aránylag késõn feltöltõdött alluviális területek s viszonylag fiatal települési helyek. Ezzel szemben a magasabban fekvõ Palesztina nemrég feltárt barlangjaiban, a Karmel-hegy oldalában és a Genezáret-tó közelében megtalálták a paleolit-kori õsember csontváz maradványait és használati eszközeit. Idõileg persze nehéz meghatározni az itt élt õsemberek települési korát; száz-kétszázezer esztendõ távolába (vagy még messzebb) helyezik, mindenesetre még az utolsó jégkorszak idejére (amely ezen a vidéken pluviális, azaz esõs-áradásos korszak volt). Nevezetes az is, hogy Palesztinában otthont talált úgy a neandervölgyi, mint a fejlettebb, a már homo sapiens-nek nevezhetõ õsember. A paleolit, vagy régebbi kõkorszak emberének a kultúrája a történelem-könyvek lapjairól jól ismert. – Egy átmeneti, mezolit, azaz középsõ kõkorszak után következik a neolit, vagyis újabb kõkorszak, kb. 5500 és 4000 között. Ebben az idõszakban kezdõdött meg az állandó lakóhelyeken, városokban való letelepedés, házépítés, agyagedények készítése, a megszelídített állatok tenyésztése és a földmûvelés. A legújabb megállapítások szerint Jerichó már a Kr. e.-i VII. évezredben lakott település volt.
A kõ- és rézkorszak Elõ-Ázsiában nem válik el olyan élesen egymástól, mint pl. Dél-Európában. A rézeszközök mellett még sokáig használtak kõszerszámokat is, ezért a következõ idõszak neve eneolit, vagy khalkolit kor (réz-kõkor). Ez tartott Kr. e. 3100 körülig, amikor felváltotta a bronzkorszak; a bronz aztán végleg feleslegessé tette a kõ- és csontszerszámokat, fegyvereket. A bronzkorszak már egészen a történetiség látóhatárán belül esik, mivel a IV. évezred közepén megjelenik az írás legegyszerûbb formája s mind tökéletesebbre fejlõdve megõrizte a kor történeti és társadalmi viszonyainak emlékét. – A bronzkort fel szokták osztani korai, középsõ és kései bronzkorra (3100–2100, 2100–1600, 1600–1200), sõt még ezen belül is rövidebb periódusokra. A bronzkorra esik a nagy birodalmak kialakulása Egyiptomban, Mezopotámiában és Kisázsiában. A kezdetben különálló kisebb városkirályságokat erõskezû és hódító szándékú uralkodók szervezik birodalmakká. – A középsõ bronzkorra tehetjük a pátriarchák kánaáni vándorlását és Egyiptomba költözését.
Ilyen nagy idõbeli távolságokat fog át a bibliai õstörténetekben olvasható néhány mozzanat az emberiség múltjából. A teljesség kedvéért folytassuk most már a világtörténetnek korszakok szerint való áttekintését:
A vaskorszak 1200 körül köszöntött be Elõ-Ázsiába. Ezzel az idõponttal csaknem egybeesik Izráel honfoglalása, Izráel népének önálló állami élete pedig éppen ki is tölti a vaskorszakot, amelyet egyébként szintén felosztanak egy korai és egy késõbbi periódusra (1200–900, 900–600). – Az utána következõ korszakokat már az Elõ-Ázsiában uralomra kerülõ hódító birodalmakról, illetve kultúrákról szokás elnevezni. Így 600-tól 330-ig tartott a perzsa kor, 330-tól 100-ig a hellenisztikus kor. Kr. e. 100-tól számítják a római kort.
2. A pátriarchák kora
A Biblia-író az özönvíz utáni kor nemzetségtáblázatában (Gen 11:10 skv.) egy határozott vonalat követ: Nóé fiai közül Sém leszármazottait veszi számba Ábrahámig, a zsidó nép õsatyjáig, akiben kezdõdött el a direkt kiválasztás. Ábrahámot, azután Izsákot, majd Jákóbot és a fiait nevezzük pátriarcháknak. Életük történetére jellemzõ Isten kiválasztó elhívása és vezetése, továbbá az az ígéret, hogy utódaik egykor nagy népként fogják birtokba venni Kánaánt, ahol õk maguk még csak mint jövevények vándoroltak.
A kiválasztás szempontjából a pátriarchák egyes emberek voltak, egyébként azonban nem egyedül járták a világot. Közvetlen rokonságukon kívül szolgák nagy száma vette körül õket, mivel nyájakban gazdag emberek voltak. Ábrahám szükség esetén harcra kerekedhetett fegyveres szolgáinak az élén (Gen 14:14), Jákób „két sereggel” tért haza számkivétése földjérõl (Gen 32:10). Ha ki voltak is téve az õslakó kánaániak között próbáltatásoknak, esetenként Kánaán város-királyai is elismerték tekintélyüket (Gen 14:17; 21:22; 23:6). – Elõ-Ázsia s vele együtt Kánaán országa is a II. évezred elsõ felében különösen mozgalmas színtere volt népvándorlási hullámok, vagy csak egyszerû nomád karavánok érkezésének. Az utóbbiak közé kell sorolnunk a pátriarchákat is, akik nyájaikkal legelõt keresve vándoroltak tova az akkoriban még elég gyéren lakott Kánaán országában, olykor hosszasabban is megtelepedve egy-egy helyen.
A bibliai hagyomány szerint Ábrahámnak még az apja, Terah volt az, aki családjával elõször kerekedett föl Ur-kaszdim városából – föltehetõen a dél-babilóni Ur városból – és észak felé vándorolva Hárán vidékén telepedett meg. Innen indult tovább Ábrahám, apja halála után, hogy Kánaánba vándoroljon. Sikem, Bétel, Hebrón környéke a fõ tartózkodási helyei. – Izsáknak és Jákóbnak a története bizonyos fokig visszafelé tekint Mezopotámia felé. A Hárán környékén maradt rokonsággal kötött házassági kapcsolat jelképesen és valóságosan is erõsíti a mezopotámiai eredetre vonatkozó hagyományt. – A Jákób fiai közül kiemelkedõ József története viszont Egyiptomba viszi át a pátriarcha-történetek folytatását. Jóindulatú fáraók kegyébõl a Gósen földjén, a Nílus delta-vidékének keleti szélén telepedhettek le Jákób fiai, ahol utódaik az elkövetkezõ századok alatt néppé szaporodtak.
A pátriarchákról Biblián kívüli történeti dokumentumokban nem olvasunk. Ez a negatívum, továbbá a róluk szóló bibliai elbeszélések mondai jellege okozta azt, hogy a tagadó kritika irányzat kétségbe vonta történetiségüket. Majd isten-alakoknak tartották õket, majd kánaáni héroszoknak, akiket Izráel a saját õseivé adoptált; legjobb esetben feltételezték, hogy Izráel a maga népi történetét vetítette vissza rájuk. Mindezek önkényes vélekedések, melyeknek a gyengéi kimutathatók. – Ma már ismert tény az, hogy az Ábrahám, Terah, Náhór, stb. nevek a Kr. e.-i II. évezredben valóságosan használt személynevek (tehát nem isten-nevek) voltak. Különösen figyelemreméltó az, hogy társadalomtörténeti vonatkozásban a pátriarcha-történetek egészen a Kr. e.-i II. évezred családi és örökösödési jogszokásait tükrözik vissza, úgy ahogyan az pl. a Hammurabi törvényeiben kodifikálva van. A társadalmi szint és háttér valóban pátriarchális, merõben más, mint az egykorú kánaáni, vagy a késõbbi izráeli királyság társadalmi struktúrája. Megállapíthatjuk tehát, hogy a pátriarchákról szóló híradás minden bizonnyal régibb eseményeket és viszonyokat tükröz, mint amilyen volt Izráel élete a Kr. e.-i I. évezredben.
A pátriarchák korának keltezésénél magából a Bibliából kell kiindulnunk. Ábrahám történetének egy fejezete, a Gen 14 r. olyan neveket tartalmaz, amelyeknek megpróbálhatunk utána nyomozni a világtörténetben. Négy király egyesült seregei sarcolják itt végig Kánaán városait. Régi sejtés szerint ezek közül Amráfel, Sineár királya, azonos lehet Hammurabival, a többször emlegetett nagy babilóni királlyal; uralkodása idejét nemrég sikerült pontosan keltezni 1728–1686-ra. – Ugyancsak régi kombináció az, hogy Arjók, Ellászár királya, nem más, mint Hammurabi egyik kortársa: a mezopotámiai Larsa városállamban uralkodó Rim-Sin, akinek a neve képírásos formában Eri-Aku. – Kedorlaómer szabályos képzésû élámi név; ha nem is egészen azonos, de hasonló nevû uralkodó ült akkoriban Élám trónján, aki nyugat felé is vezetett hadjáratokat. Az évezred elején Élám országa Mezopotámiára is kiterjesztette fennhatóságát, tõle függõ viszonyban állt az említett larsai király s talán a fiatal Hammurabi is. (A Gen 14 r. hadjáratában is az élámi királyé a vezetõ szerep.) – Végül Tidal, a „pogányok királya” föltehetõen azonos I. Tudhalia hettita uralkodóval, aki 1730 körül kezdett uralkodni. – Ezzel az azonosítással szemben persze föl lehet vetni a kérdést, hogy ilyen nagy birodalmak egyesült seregére volt szükség a kis kánaáni városok leverésére? Az elbeszélésben valóban lehet bizonyos túlzás, a katasztrófa nagyságának az érzékeltetésére. Ez azonban nem jelenti, azt, hogy a négy nagy uralkodó személyesen vezetett nagyszámú seregeket Kánaán ellen; inkább csak kisebb sarcoló sereg kiküldésérõl van szó, amely azonban lehetett vegyes összetételû. – Ha már most az azonosítás helytálló, akkor Ábrahám Kánaánba érkezésének a dátumát 1750 tájára tehetjük. (Meg kell jegyeznünk, hogy a Gen 14 r. személyeit illetõen vannak más azonosítások is, amelyek kb. ugyanerre az idõszakra mutatnak. Az Ábrahám-történetek históriai igazságát mindenesetre nem kötjük hozzá a közölt azonosításhoz.)
A Genezisben levõ számadatok szerint a pátriarchák kánaáni tartózkodása, Ábrahám érkezésétõl Jákób Egyiptomba költözéséig, 215 évet tesz ki. Ez a szám némileg túlzottnak látszik. Meg kell azonban szoknunk, hogy az Ósz. – különösen a régebbi idõkre nézve – gyakran használ nagyobb kerekszámokat. Jelen esetben a 215 év annyiban „kerekszám”, hogy éppen fele annak a 430 esztendõnek, amennyit Ex 12:40 az egyiptomi tartózkodás idejének vesz. (A késõbbi zsidó tradíció a kánaáni és az egyiptomi tartózkodás együttes idejét veszi 430 évnek.) – Az ilyen számadatokat, anélkül hogy a velük megjelölt események történeti hitelét kétségbevonnánk, hozzá kell formálnunk a világtörténeti helyzethez. Így a pátriarchák kánaáni tartózkodásának az ideje sem igen lehetett több 120–130 esztendõnél s hozzávetõleges számítással Kr. e. 1750-tõl 1620 tájáig tartott. Ez alatt az idõ alatt Egyiptomban egy nevezetes politikai változás következett be: a hikszoszok uralomra jutása. Ez az addig ismeretlen hódító lovas nép 1700 körül viharzott végig Szíria-Palesztinán és leigázta Egyiptomot is. Sokat nem tudunk róluk, mert az egyiptomiak, miután elûzték a gyûlölt idegeneket, még az emléküket is igyekeztek kiirtani. Annyi bizonyosra vehetõ, hogy kb. 1700-tól 1570-ig tartották uralmuk alatt Egyiptomot s közülük kerültek ki a XV–XVII. dinasztia fáraói. Székhelyük a Nílus-deltában fekvõ Tanis (a bibliai Cóan) volt, ahonnan ellenõrzésük alatt tudták tartani Egyiptomot és Palesztinát egyaránt. – A hikszosz-kor és a pátriarchák Egyiptomba kerülése között nem nehéz észrevenni a kapcsolatot: ezek az idegen hódítók azért, hogy a bennszülött egyiptomiak erejét gyengítsék, szívesen fogadtak idegen bevándorlókat. Így kerülhettek Egyiptomba Jákób és fiai és így emelkedhetett magas tisztségre a nem-egyiptomi József. Érdemes egy pillantást vetnünk a pátr
iarchák Isten-hitére, vallásukra. Az átfogó Jahvista elbeszélésen belül egyes hagyomány-egységekben jellegzetes archaikus módon Isten megnevezésére az általános sémita ’él nevet találjuk, valamilyen melléknév kíséretében: Örökkévaló Isten, Magasságos Isten, Mindenható Isten stb. A Papi író a maga néhány fejezetében az Ex 6:3 elvi alapján állva szintén nem használja a Jahve nevet. Végül vannak még más, jelképesen hangzó Isten-nevek is: Jákób Erõssége, Izsák Félelme. Mindezekbõl lehetne olyan következtetésre jutni, hogy e nevek mögött külön törzsi vagy nemzetségi istenek állnak, melyeket csak egy késõbbi theológiai szintézis olvasztott „az atyák Istene” egységébe, majd pedig azonosított Jahvéval. – Kétségtelen, hogy a pátriarchák vallása, a bibliai leírás szerint is, egyes nagy isten-élményekhez, kijelentésekhez kapcsolódott, különbözõ helyeken és különbözõ körülmények között. Mégsem volna helyes ez élmények alapján helyi és családi istenekké vagy numenekké lefokozni és szétdarabolni az õket elhívó és vezetõ Istent. Hiszen ma már tudott dolog, hogy ’él néven Fõníciában is külön személyes istent tiszteltek, olykor melléknevekkel is ellátva. – Tény az, hogy mikor Mózes azzal állított népe elé, hogy Jahve azonos az atyák Istenével, akkor ez minden további nélkül érthetõ volt.
A pártriarchák történetében van egy-két olyan jelenség, amely az általános sémita vallásosság körébõl ismert, bár a késõi prófétai értékelés szerint elítélt dolog volt. Így találkozunk ún. szentoszlopoknak a felállításával, amelyeknek azonban nem annyira kultuszi, mint inkább emlékeztetõ jelentõsége volt (Gen 28:18; 35:14). Elõfordult a Jákób történetében egy helyütt a házibálványnak tartott teráfim is (Gen 31:17kk.), de sajátos módon megint nem vallási, hanem jogi, örökösödési vonatkozásban. – A pátriarchák vallása mindenesetre úgy értékelendõ, hogy bennük kezdõdik el Izráel kiválasztása, tehát Istennek különös kijelentése is hozzájuk szólt elõször, kiemelve õket nemcsak földrajzi, hanem vallási környezetükbõl is.
3. Az exodus és a honfoglalás
A Biblia szerint Jákób családjának Egyiptomba költözésétõl az exodusig 400–430 esztendõ telt el (Gen 15:13; Ex 12:40). Ez a szám egy nagy periódust képvisel, amely ha pontosan talán nem is fedi, de megközelíti az izráeliták egyiptomi tartózkodásának az idõtartamát. E századok alatt Jákób családja nagy néppé nõtt az ígéret szerint, ugyanakkor azonban Egyiptomban is nevezetes változások mentek végbe. Az Ex 1:8 úgy fejezi ki ezt, hogy új király került Egyiptom trónjára, aki nem ismerte Józsefet. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a bevándorlás az idegeneket pártfogoló hikszosz fáraók idejében történt, akkor az említett bibliai megjegyzés nemcsak egy uralkodó személyének, hanem egy egész korszaknak a változására értendõ. – Kr. e. 1570 táján ûzték el az egyiptomiak a hikszoszokat s az utánuk uralomra kerülõ XVIII. dinasztia fáraói alatt a birodalom új virágkora következett. III. Tutmosis (kb. 1502–1448) hódító háborúi során Szíria-Palesztina ellen 17 gyõzelmes hadjáratot vezetett s megszilárdította Egyiptom fennhatóságát e tartományok fölött. Magában Egyiptomban pedig bekövetkezett a gyûlölt és nagy számuk miatt veszélyesnek tartott idegen népesség elnyomása. Egyiptom amúgyis a rabszolgatartó állam mintaképe volt. Ettõl a kortól – az Új-birodalom korától – kezdve pedig az addiginál is nagyobb méreteket öltött a rabszolgatartás. Az elõkelõ családok házi rabszolgáin kívül tömegével dolgoztak rabszolgák a királyi és templomi gazdaságokban, a bányákban és a nagy építkezéseknél.
Nevezetes korszak a Kr. e.-i XIV. század elsõ fele, III. és IV. Amenhotep fáraók uralkodási ideje (1413–1377, illetve 1377–1360). Utóbbi volt a híres vallási reformátor, aki egy henotheisztikus reformot hajtott végre: a birodalom fõistenévé a fénylõ napkorong által kiábrázolt Aton istent tette. E reformnak bizonyosan volt belpolitikai motívuma is, ellensúlyozni akarta a thébai Ámon-papság túlzott politikai befolyását. IV. Amenhotep székvárosában, a mai Tell el-Amarna közelében találták meg a két fáraó diplomáciai levelezését, amely hû képet ad korukról, az „amarnai korról”. A levelekbõl látható, hogy az ázsiai országok élénk kapcsolatot tartottak fenn Egyiptommal, de Egyiptom hatalma és befolyása már korántsem az, amely volt III. Tutmosis idejében. Jellegzetesek a palesztinai városkirályságokból érkezett levelek, amelyek gyakran kérnek katonai segítséget egy néppel szemben, amely rablótámadásaival egyre jobban veszélyezteti e városokat; ez pedig a habiru (egyszerûen mondva: héber) nép. Bennük egy idõben a honfoglaló izraelitákat vélték felismerni. Utóbb azonban kiderült, hogy a „héber” név nem egyszerû népnév volt csupán, hanem egy tágabb jelentésû elnevezés. Olyan sémita beduin törzseket, csoportokat értettek alatta, amelyek a Kr. e.-i II. évezredben Babilóniától Kisázsiáig és Egyiptomig mindenütt megtalálhatók voltak. Ha tehették, fosztogatták a védtelenebb vidékeket, ahol azonban erõs kezû uralkodók hatalmi körébe kerültek, ott azok napszámos munkára, zsoldos katonáskodásra szorították õket.
A XIX. dinasztia fáraói igyekeztek újra megerõsíteni Egyiptomnak a Szíria fölötti hatalmát, amelyet különben a hettiták hódító politikája is veszélyeztetett. I. Széti fáraónak egy gyõzelmi feliratát megtalálták az észak-palesztinai Bét-seán romjai között. Utódja, II. Ramses (1290–1224) folytatta az ázsiai háborúkat, mikor azonban a hettiták ellen vívott kádési csata majdnem szerencsétlenül végzõdött számára, úgy látszik, Egyiptom tekintélye is megrendült. Újabb és újabb palesztinai lázongások elfojtására kell hadjáratokat vezetnie. Végül is jobbnak látta II. Ramses, ha békeszerzõdést köt a hettitákkal (kb. 1270-ben) s ezzel a hatalmi egyensúlynak megfelelõ határt is megvonták: Palesztina egyiptomi befolyás alatt maradt.
Ramses fáraó hosszú uralkodása alatt rengeteget építkezett is országa különbözõ pontjain. A politikai súlypont mégis északra tevõdött át; itt építtette fel a hikszoszok egykori fõvárosának a közelében új székvárosát s a saját nevérõl Ramsesnek nevezte el. Az óriási méretû építkezésekhez a robotmunkások tízezreit, elsõsorban a kényszermunkára kötelezett idegeneket vették igénybe. Amit a Biblia a zsidók elnyomásáról és robotoltatásáról ír, az történeti valóság volt. – A biblia hagyomány ábrázolása szerint ebben az állapotban szánta meg Isten Izráel népét s megszabadítva Egyiptomból, elindította az önálló szabad élet útjára.
A szabadítás eszközéül Mózest választotta ki Isten. Élete körülményei a legszélsõségesebben alakultak. Születésekor a halál szélére került, de megmenekült s a királyi udvarban növekedett fel. Elõkelõ helyzetének egyszerre véget vetett az, hogy fajtája iránti együttérzésbõl gyilkosságot követett el s emiatt számkivetésbe kellett mennie. A nomád midianita nép között élt jó ideig, békés családi életben, juhokat õrizve, mígnem egyszer a Hóreb hegyénél az égõ csipkebokorból megszólította Isten és kényszerítette, hogy térjen vissza Egyiptomba és szabadítsa meg elnyomott népét. – A további bibliai leírás szerint a fáraó csak sokára, a tíz csapás súlya alatt megtörve engedett Mózes kívánságának. A szabadulás után egy emberöltõre terjedõ ideig járta vándorútját Izráel népe a Sinai-félszigeten, bár ennek az idõnek a nagyobb része láthatóan a félsziget északkeleti részén fekvõ Kádés közelében telt el. Nem sokkal az exodus, a kivonulás után a Sinai-hegynél történt az Úrral való szövetségkötés, valamint e szövetség alapokmányának, a tízparancsolatnak az elfogadása. – A pusztai tartózkodás alatt azután Mózesre az a feladat várt, hogy a szolgasághoz szokott népet a szabad néphez illõ és a honfoglalás harcaihoz szükséges bátorságra nevelje, ami nem ment nehézségek nélkül a pusztában adódott nélkülözések közepette. Ugyanilyen fontos volt a népnek gyülekezetté formálása is, a Sinai-hegynél elfogadott Jahve-hit szellemében.
A bibliai tradíció tehát úgy állítja elénk Mózest, mint bátor népvezért, vallás- és gyülekezet-alapítót. Nemcsak a régi negatív kritikai irányzatok, hanem az új tradíció-történeti elemzés is (különösen az Alt és Noth által képviselt irány) kétkedéssel fogadja Mózesnek ezt a szerepét, mint ahogyan kétkedik abban is, hogy az Egyiptomból kivonult és a pusztában vándorolt nép azonos lenne a 12 törzsbõl álló Izráel népével. A szkeptikus kritika ennek megfelelõen megkérdõjelezi azt is, hogy valóság-e az a „honfoglalás”, amelynek során – az Ósz. szerint – Józsué vezetésével az egész Kánaánt meghódította Izráel néhány év alatt. Az említett kritikai felfogás szerint a „honfoglalás” jobbára békés beszivárgás eredménye volt, és hosszú ideig tartott, míg a különbözõ izráeli törzsek elfoglalták helyüket az országban. Harcokra csak néhány helyen került sor. Egyiptomban pedig csak néhány törzs járt s ezek a más úton Kánaánba érkezett rokon törzsekkel csak a Józs 24 r.-ben leírt sikemi országgyûlésen kötöttek szövetséget, az ó-görög amfiktioniákhoz hasonlóan a közös haza és közös hit (illetve az azt reprezentáló közös szentély) védelmére.
Ezeknél a kérdéseknél részben ugyanaz a helyzet, mint a pátriarcha-történeteknél. Biblián kívüli dokumentumok híján lehet negatíve értékelni Mózes személyét, a Sinai-hegyi szövetséget, vagy a honfoglalás tényét. Kétségtelen, hogy az exodusnak és a pusztai vándorlásnak a teljes bibliai képe különbözõ hagyomány-egységekbõl tevõdik össze. Az is igaz, hogy a Józsué könyvében leírt honfoglalás képe hézagos, jó elolvasni mellette a Bír 1 r.-ében foglaltakat, amely rámutat arra, hogy a kánaáni városok egy része nem került egyszerre Izráel kezébe. – Más oldalról nézve azonban nehéz elgondolni, hogy egy erõs kezû szervezõ és vezetõ nélkül hogyan hagyhatta volna el egy rabszolga nép Egyiptomot. Mert az egyiptomi elnyomatás és a szabadulás hagyománya nem lehet puszta fantázia-termék, legfeljebb a Numeri népszámlálási adatait nem lehet egészen betû szerint venni. Ugyancsak nehéz elképzelni, hogy egy több évszázadig tartó beszivárgás után a különbözõ irányból érkezett törzsek milyen alapon ismertek egymásra, mint rokonok s ugyanakkor milyen alapon határolták el magukat az egyébként fajilag szintén rokon kánaánitáktól. Az a gondolat pedig, hogy az így egymáshoz csatlakozott törzsek utólag konstruálták a tizenkét törzs rendszerét összefogó mondakört, legalább olyan kétes értékû, mint az, hogy a tizenkét törzs rendszere régebbi eredetû s a pusztai vándorlás alatt kovácsolódott össze – ha nem is nagyon szoros népi egységgé. Az exodusra, a pusztai vándorlásra és a honfoglalásra vonatkozó hagyomány mondai-legendai színezetû elõadása mellett is történeti értékûnek fogható fel. Föl kell tennünk azonban mindjárt a kérdést, hogy mikor történtek ezek az események? A szélsõséges elméleteket mellõzve, két olyan véleményt említhetünk meg, amelyek a valósághoz közel állhatnak. Az egyik vélemény vallói az amarnai levelekben említett habirukban, vagy héberekben a honfoglaló izraelitákat látják. Szerintük az elnyomatás fáraója III. Tutmosis, az exodus dátuma pedig 1440 tájára esik. – A másik nézet szerint – amelyet e cikk írója is helyesebbnek tart – II. Ramses volt az exodus fáraója. Valóban õ építtette az Ex 1:11-ben említett Ramses és Pitóm városokat. Egy korabeli egyiptomi feljegyzés egy tisztviselõnek a jelentését tartalmazza arról, hogy gabonát osztott ki „a hébereknek” (’pwrj), akik követ fejtettek Ramses nagy és megerõsített városának az építéséhez”. A „héber” név ugyan itt is a már említett tágabb értelmû kategóriát jelenti, de mindenesetre közéjük tartoztak az Egyiptomban elnyomott izraeliták is. – A bevezetésben említettük azt az archeológiai felismerést, hogy a Holt-tengertõl délre és keletre esõ terület a Kr. e.-i XIII. század elõtt nem volt lakott vidék, ekkor települt itt le Edóm, Móáb és Ammón népe. Már pedig a bibliai hagyomány határozottan állítja, hogy e népeknek az ellenséges magatartása miatt nem mehettek az izraeliták Kádésból egyenes úton Kánaánba, hanem nagy kerülõvel, kelet felõl kellett bevonulniok. (Vö. Num 20:14kk.; Deut 2 r.) – Ugyancsak nyomós archeológiai érv az, hogy a honfoglalás történetében említett neves városok, mint Lákis, Eglón, Debir, Bétel, Hácór, az 1200-as évek második felében ellenséges támadás következtében elpusztultak s a helyükön épült új városokban egy fokkal kezdetlegesebb kultúrájú nép telepedett le, mint amilyen volt az elpusztított kánaáni õslakosság. (Meg kell mondanunk természetesen õszintén azt is, hogy az archeológia nem minden ponton ad tetszésünket kielégítõ képet, egészen problematikus pl. Jerichó és Ai városok elfoglalásának a keltezése.) – Mint „argumentum e silentio” említendõ, hogy az Ósz. történeti hagyományaiban nyoma sincs azoknak a nagy hadjáratoknak, melyeket az egyiptomi fáraók a XIV–XIII. században vezettek Palesztina ellen s amelyek miatt szenvedniük kellett volna a bírák kora izraelita lakosságának. De maguk az egyiptomi feliratok sem tesznek említést arról, hogy ez idõben Kánaánban izraeliták laktak volna. Az elsõ egyiptomi írott emlék, amely Izráel nevét említi, Merneptah fáraó diadaloszlopa (1220 tájáról). – Mindent egybevetve tehát valószínûbbnek látszik az, hogy az exodus 1270 táján történhetett II. Ramses idejében. A Józsué által vezetett honfoglalási harcok pedig valószínûleg az 1230/20-as években zajlottak le.
Vallási tekintetben e korszak döntõ alapeseménye Mózes kijelentés-nyerése a Hóreben, amikor megismeri Jahve néven azt a személyes és hatalmas Istent, aki az atyáknak adott ígérethez híven, népévé fogadja Izráelt. Ennek egyenes folytatása az egész népnek az Úr elé állítása a Sinai-hegynél, ahol Mózes közvetíti a tízparancsolatot. Ettõl kezdve hozzátartozott Izráel népe önértelmezéséhez, hogy õ Jahve kiválasztott népe s Urával szövetséges viszonyban áll. Amikor Józsué, Mózes utódjaként, a sikemi országgyûlésen (Józs 24 r.) újból elkötelezte magát és népét Jahve imádására, ez voltaképpen a szövetség megújítása volt s hogy ennek volt egy, a törzsi szervezetet összefogó amfiktionikus jellege is, az természetesen helytálló gondolat. (M. Noth hangsúlyozott tétele.) A szövetség alapokmánya a tízparancsolat. Közülük is talán legnagyobb horderejû az 1. és 2. parancs. Az elsõnek ugyan szívesen hangsúlyozzák ki a praktikus monotheisztikus jellegét, vagyis azt, hogy más istenek létét illetõen nem polemizál, csupán tiszteletüket tiltja meg a Jahve népének, mégis csírájában benne van az az elméleti monotheiszmus is, hogy Jahvén kívül nincs más Isten. Illéstõl Deutero-Ésaiásig végigfut az a gondolat, hogy a pogányok bálványai nem hallanak, nem felelnek, mert nincsenek, semmik. Még nagyobb jelentõségû volt a maga korában a 2. parancs. Az ókori vallásosságnak elengedhetetlen mankója volt a bálványszobrok készítése s azokon keresztül isteneik imádása. Ezt tiltja a kezdet kezdetén a tízparancsolat. Viszont kezdettõl fogva (az aranyborjútól kezdve) ott kísértett a veszély e mankóhoz való visszatérésre, jelen volt az izráeli királyság történetében is. Erre való tekintettel azonban jó egy fontos megkülönböztetéssel élnünk. A népi Izráel nem mindig tudta a Jahvizmus lelki gondolatait követni és a magáévá tenni. Más szóval ez azt jelenti, hogy az Ószövetség vallása és Izráel vallása a gyakorlatban nem mindig fedte egymást. A kettõt nem szabad összekevernünk a célból, hogy Izráel vallásának
alacsonyabbrendûségét akarjuk kimutatni vele. Sõt tudnunk kell, hogy valahányszor a népi Izráel vallása a szövetségszegés és az engedetlenség példáját mutatta, azonnal felelt rá a prófétai hirdetés, mint ellenhatás, az Ósz. vallásának ez az egészen különleges megnyilvánulása. – Hozzátartoztak a tízparancsolathoz az etikai értékû törvények is, amelyek végeredményben a társas együttélés alapvetõ törvényei maradnak minden idõben.
A hagyomány két nevezetes kultuszi tárgyat említ a mózesi korral kapcsolatban. Egyik volt a pusztai vándorláshoz nagyon hozzáillõ – és vallástörténeti példákkal is illusztrálható – szent sátor. Az Ex 26–27 r.-ben leírt beosztására lehet, hogy rá van vetítve a jeruzsálemi templom képe, magának a sátor meglétének a tényét azonban ez nem érinti. A Károli-fordításból ismert „gyülekezet sátora” név ugyan nem fejezi ki pontosan a szerepét; legfeljebb az összegyülekezés helye volt és az Úr és népe közti találkozás pontja, amikor egy-egy kijelentésre került sor a közvetítõ Mózesen keresztül. Egyenesen Isten hajlékának tekintették, ahogy ez késõbb is, Dávid és Nátán párbeszédébõl kiderült 2Sám 7:2.6-ból. – A másik kultuszi tárgy volt a szent láda, amely részint a láthatatlanul jelen levõ Isten trónjaként szolgált, részint a tízparancsolat kõtáblái voltak elhelyezve benne.
Az ünnepi kalendáriumból a szombat megtartása és a páska ünnepnek a bárány levágására vonatkozó része az, amely a mózesi korra vihetõ vissza. A kultusz végzése pedig bizonyára egy arra kiválasztott papi rendre volt bízva s itt a lévitákra kell gondolnunk, akiknek szerepe, kiváltsága bizonyára a történelem során fejlõdött olyanná, amilyennek a Krónikák könyvében látjuk. De már a honfoglalás utáni történetekben is találkozunk szent helyen szolgáló és peregrinus lévitákkal, ami papi kiváltságuk régi voltára utal s ezt az Ex 32:26–29 azzal magyarázza, hogy az aranyborjú készítése idején fenntartás nélkül azonnal Mózeshez csatlakoztak.