I. AZ ÓSZÖVETSÉGI KOR TÖRTÉNETE

I. Bevezetés; Források

Az ószövetségi kortörténet rajzához elsõrendû forrást természetesen a Biblia jelent. Kiegészítõ anyagot találunk azonban egyes ókori írók könyveiben is. Ilyenek pl. Flavius Josephus írásai, elsõsorban „A zsidók története” (Antiquitates), továbbá egy polemikus mûve (Contra Apionem). Utóbbiban több részletet közöl az egyiptomi Manetho és a babilóni Berosus történeti mûveibõl, a bibliai történetek kapcsolódó pontjain. – A keresztyén egyházatyák közül elsõsorban a caesareai Eusebius (Praeparatio enavgelica) õrizett meg Josephushoz hasonlóan régi szerzõktõl való bibliai vonatkozású följegyzéseket (pl. Philo Byblius, Alexander Polyhistor). Mindezek a jórészt másod-, harmadkézbõl vett adatok azonban csak kellõ kritikával értékesíthetõk, éppúgy, mint pl. Herodotosnak sok, hallomás útján szerzett följegyzése. – A római szerzõknek a munkáit e vonatkozásban bizonyos elfogultság, szinte zsidó-ellenesség is jellemzi. (Strabo, Tacitus stb.) – Meg kell még említenünk természetesen a Talmudot, amely fõként vallási, szertartási vonatkozásban sok apró részlettel egészíti ki az Ósz. kultusztörténeti adatait.
Egészen más természetû aztán ez ókori írott forrásokhoz képest az a másik forrásanyag, amelyet az utóbbi másfél évszázad archeológiai felfedezései tártak elénk eltemetett városok kiásott romjaiban s a közöttük talált tárgyi vagy írásos emlékekben.
Az archeológia az ókori Kelet valamennyi országából és azok nagyobb városaiból produkált olyan leleteket, amelyek közvetlenül, vagy közvetve kapcsolatban állnak az ószöv.-i kor történetével. Valamennyit számba sem lehet itt venni, csupán egy-két fontosabb példát említhetünk meg ízelítõül. – Egyiptom föld fölötti emlékei közül a piramisokon, a nagy királysírokon kívül legfontosabb a templomok, közülük is elsõsorban a Théba mellett levõ karnaki nagytemplom, amelynek csarnokait sok fáraó építette, bõvítette. Falaira sok nevezetes történeti esemény van fölvésve írásban és képben. Ilyen, pl. III. Tutmosis fáraó palesztinai hadjáratának a leírása, amelynek során sok kánaáni városnév fordul elõ a Kr. e.-i 1400-as évek elejérõl. Hasonló listát sorol fel II. Ramses az 1200-as évek elején. De ugyanitt található a Bibliából Sisák néven ismert fáraó gyõzelmi felirata arról a háborúról, amelyet õ a 920-as években viselt Júda országa ellen (1Kir 14:25–26). Megtalálták továbbá az Ex 1:11-bõl ismert Pitóm és Ramses városok romjait. Egyik legnagyobb jelentõségû fölfedezés volt azonban Egyiptomban a mai Tell el-Amarna területén a híres „eretnek fáraó”, IV. Amenhotep székvárosának a feltárása: a romok közt megtalálták III. és IV. Amenhotep diplomáciai levelezését, amelyet folytattak Elõ-Ázsia különbözõ uralkodóival, köztük kánaáni városok királyaival is.
Mezopotámiában az egykori asszír és babilóni birodalmak nagy városainak a romjai szolgáltattak értékes leleteket a régmúlt idõk történetéhez. Az ún. „asszír háromszögben”, a Tigris és a Nagy-Zab folyók összefolyásánál kerültek napvilágra különbözõ asszír királyok székvárosai, így Kalach, Chorszabad és Ninive romjai. E városokban maguk a paloták is impozáns emlékek monumentális méreteikkel, királyszobraikkal, a kapukat „õrzõ” emberfejû szárnyas bikaszobraikkal, melyek a bibliai kerubok képét idézik fel a szemlélõben. De a paloták falainak a dombormûvû díszítései is néhány igen nevezetes történeti emléket örökítettek meg. Így pl. Ninivében Sanheribnek a Júda ellen Kr. e. 701-ben viselt háborújából Lákis városának az ostroma van ábrázolva, csatajelenetekkel, kivégzésekkel, az asszír király elõtt porban csúszó hódolókkal, fogságba induló rabokkal. – Kalach városában került elõ III. Salmanassarnak a „fekete obeliszk” néven ismert négy oldalú kõoszlopa, melyen többek között az izráeli Jéhu király hódolása és adófizetése is meg van örökítve dombormûben és írásban. – Chorszabad annak a Sargon királynak a székvárosa volt, aki 722-ben meghódította a Samáriát és feliratban örökítette meg e gyõzelmét. – Legjelentõsebb asszír város marad mégis, az írásos történeti emlékek tekintetében is, Ninive, ahol Assurbanipal király (668–631) egy nagyszabású könyvtárat létesített, összegyûjtvén különbözõ tárgyú, így vallásos, történeti, csillagászati, orvosi és egyéb mûveket, melyeket cseréptáblákra ékírással írtak. Itt találták meg többek közt az özönvíz-történet babilóni változatát a Gilgames-eposz tábláin.
Dél-Mezopotámiában, az õsi sumér és babilóni városok romjaiból éledt újjá az ókori történelem sok elfelejtett, vagy meséknek tartott részlete. Több városban, így a legdélebben fekvõ Ur városában is (talán azonos az Ábrahám szülõvárosának tartott Ur-kaszdimmal, Gen 11:31) feltárták a „Bábel tornya” típusú, lépcsõzetesen épített, ún. zikkurat-templomok egyikének maradványait. Magában Babilón városában csak az alapjai maradtak meg a legnagyobb ilyen teraszos templomnak. Viszont ami a városból még megmaradt és rekonstruálható volt (az Istár-kapu, a körmenetek útja, paloták), az fogalmat nyújt ahhoz, hogy egy Nebukadneccar király milyen büszkeséggel mondhatta egykor: Íme, a nagy Babilón, amelyet én építettem hatalmammal, az én dicsõségemre! (Dán 4:27) – Ezúttal azonban nem a monumentális építmények a legfontosabbak számunkra, hanem az írott emlékek. Közéjük tartoznak az úgy Asszíriában, mint Babilóniában vezetett annalesek, krónikák a királyok uralkodásáról s e krónikákban megtaláljuk az Izráel és Júda történetéhez kapcsolódó följegyzéseket is a IX–VII. századra nézve. Éppen ezek szolgálnak támpontul a bibliai kor történeti eseményeinek a pontos meghatározásához. (Lásd lejjebb a Kronológia c. fejezetet.)
Mezopotámián túlnézve az Iráni-felföldre esik tekintetünk. Itt terült el egykor Élám országa, s hogy nagyhatalom volt, amely nem egyszer kerekedett fölébe a mezopotámiai országoknak is, azt illusztrálja, hogy fõvárosának, Susának a romjai között találták meg (több más, zsákmányként elhurcolt emléktárgy mellett) Hammurabi babilóni király híres „törvénykönyvét”. Egy több, mint két méter magas diorit-oszlop ez, amelynek oldalára van felvésve a Kr. e.-i II. évezred elején kialakult jogszabályok gyûjteménye, ahogyan azokat a nagy király kodifikálta. E jogszabályok a maguk korában irányadók voltak Elõ-Ázsia sémita népei közt, hatásuk ott tükrözõdik a pátriarcha-történetek jogi vonatkozásaiban is. – Susa aztán évszázadokkal késõbb a perzsa királyok egyik székvárosa lett; a Biblia „Súsán vára” néven emlegeti. (Neh 1:2; Eszt 1:2 stb.) – A perzsa birodalomnak egyik monumentális emlékeként maradt fenn a behisztuni sziklafalra vésett többnyelvû felirat, amelyen a „nagy” (I.) Dárius örökítette meg trónra jutása harcainak a történetét, azt a nagy történeti földindulást, amelyre Haggeus céloz próféciáiban. (Hag 2:6–7.21–22.) Mezopotámia északi részén, még az asszir világbirodalom kiteljesedése elõtt, alakultak hosszabb-rövidebb életû államok. A II. évezred elején létesült amorita birodalom fõvárosa, Mari, nemrég vált ismertté az archeológiai feltárások során. Levéltárának adatai alapján sikerült megállapítani Hammurabi uralkodása idejét (1728–1686), aminek ismerete híjján az ókori történetírás sok nehézséggel küzdött. – Az amarnai korban virágzó Mitanni-birodalom egyik nagy városa pedig a Tigristõl keletre fekvõ Nuzu volt, melyet szintén nemrég tártak fel. Ennek a romjai között is rengetek okiratot, szerzõdés-szöveget találtak, amelyek az egykori törvényeknek a gyakorlati alkalmazását, a jogi, társadalmi élet képét tükrözik, a pátriarcha-kor család- és tulajdonjogi viszonyaira vetve fényt. – Ugyanez okból érdekes a Kis-Ázsiában helyet foglalt hettita birodalom egykori fõvárosának (Hattusilas, mai neve: Boghazkõy) a romjai közül elõkerült hettita törvénykönyv. Egy különleges világtörténeti érdekesség az, hogy ugyanitt megtalálták az exodus fáraójának, II. Ramsesnek, a hettitákkal kötött békeszerzõdését egy „másolati példányban”; az eredetije Egyiptomból már régebben ismert volt.
Palesztinához közeledve, a szíriai tengerparton Ugarit városát (mai neve: Rasz Samra) érdemes megemlítenünk. Temploma melletti irattárában a Baal-mítoszok egész ciklusát találták meg, ami azért nevezetes, mert addig a Biblián kívül alig volt valami ismert a fõniciai-kánaáni Baal-hitrõl. Az ugariti kultuszi szövegeknek egyik érdekessége még, hogy bennük az Izráel vallásában is meglevõ kultuszi szokások és kifejezések nagy részben elõfordulnak, úgy ahogyan azokat a babilóni fogság utáni leírt Papi kódex is (ld. a Pantateuchos bevezetését) használja.
Transzjordániának az archeológiai leletei közül egyik legnevezetesebb az a múlt században talált kõoszlop, amelyen Mesa móábi király gyõzelmi felirata olvasható. Izráel fölött aratott gyõzelmét örökítette meg, említést tévén Omri királyról és annak fiáról; az egész felirat érdekes illusztráció a 2Kir 3 r. háborús történetéhez. – Egyébként annak az egész területnek, amelyen az ószöv.-i korban Edóm, Móáb és Ammón országa foglalt helyet, az átkutatása arra a felismerésre vezetett, hogy itt a Kr. e.-i XIII. sz.-ig csak nomád népek táboroztak s ekkor telepedett le, épített városokat az említett három ország lakossága. Ennek a felismerésnek Józsué honfoglalása keletkezésénél van döntõ jelentõsége.
Magában Palesztinában minden nagyobb város kiásott romjai között kerültek napvilágra archeológiai emlékek, úgy az Izráel elõtti kánaáni korból, mint az Izraelita letelepedés és királyság korából, továbbá a babilóni fogság utáni idõszakból. Ezek az emlékek azonban egészen esetlegesek. Néha csak a ház- és városfalak (vagy inkább csak a fundamentumaik), máshol temetõk, barlanglakások és várerõdítések, bennük pedig különféle használati eszközök, dísztárgyak fegyverek, ékszerek, pecsétnyomók, a késõi település-rétegekben pénzek. Sajnos, nagyon kevés az írásos emlék, ezért nagyon nehéz meghatározni, hogy mely város romjairól van szó és hogy mikor lakták annak különbözõ települési rétegeit. Ezzel szemben mindenütt nagy számban kerültek elõ cserépedények, tálak, korsók, vázák: az ókori kerámia emlékei s tudnunk kell, hogy ezeknek formálása, díszítése koronként változott. A „kerámia-divat” annyira jellemzõ egy-egy korszakra, hogy annak a segítségével – néhány évtized hibahatárral – meg lehet határozni, hogy mikor használták azokat a cserépedényeket. – Palesztinában, 1890-ben végezte az elsõ módszeres ásatást Flinders Petrie, a mai Tell el-Hesi (az ókori Eglón) területén s egyiptomi tapasztalatai alapján éppen õ mutatott rá arra, hogy hogyan lehet a kerámia-leletek alapján meghatározni a századok során egymás fölé, vagy mellé épült városrétegek korát. – E helyhez közel, Tell ed-Duweir dombján a híres júdai erõdített városnak, Lákisnak a romjait tárták fel. Egyik õrszobájának omladékai közt lelték meg a lákisi leveleket: cserépdarabokra írt katonai jelentéseket az 587-es babilóni megszállás végsõ napjaiból. – Az évezredeken át virágzott Gézer városának talán a kánaáni korból való emlékei a legnevezetesebbek; közöttük is különösen az utca-szerûen sorba állított szentoszlopok (héber néven: maccébák) a város szent területén. – Jeruzsálemnek a föld alatt levõ titkait nem lehet feltárni, mivel lakott területekre vagy kegyhelyekre nézve – amilyen pl. a templomhegy is – ásatási tilalom van. Így a városon kívüli és a föld fölötti emlékekkel kell beérni. Az elõzõk közé tartoznak a régi városfalak; az utóbbiak sorában meglehetõsen rekonstruálhatók voltak Heródes építményei, egykori palotája és az ún. Antónia-vár, ahol Jézus állt Pilátus elõtt. A templomból csak egyetlen falrészlet maradt meg, a híres „sirató fal”, ma ez is hozzáférhetetlen, mert a ketté osztott Jeruzsálem elválasztó határán van. Még a múlt század végén bukkantak rá a Siloah-alagútra, amelyen át Hizkija király vezette a városba a Gihón-forrás vizét (2Kir 20:20), ugyanitt megtalálták azt az ósémita betûkkel írt emléktáblát, mely az alagút készítésérõl szól. A város alatt levõ Kidrón-völgy temetõhely. A hagyomány – ha nem is éppen megbízhatóan – királyok, próféták síremlékeit tartja itt számon (Jósáfát, Absolón, Zakariás sírja). Viszont valószínûleg eredeti az az arám nyelvû kõlap, amely egy ossuariumnak a födeléül szolgált s felirata szerint az Uzziás király csontjait tartalmazó urna zárólapja volt.
A városok sorát hosszan lehet tovább folytatni, mindenütt egy-két nyomát találva a bibliai történeteknek. Jerichó a világ legrégibb városa nevet érdemelte ki, mivel már a neolit korszak embere fallal körülvett várost épített itt. – Fiatal város viszont Samária, ahol Omri és (valószínûleg) Jéhu királyi palotáinak romjain kívül több fényûzõen berendezett ház maradványait tárták fel. Nem utolsó érdekességûek azok az elefántcsont dísztárgyak, intarziák, amelyek Ámósz próféta haragos szavait juttatják eszünkbe (Ám 3:15; 6:4). – A jezréeli síkság városai közül a legfontosabb volt Megiddó, mivel hadászatilag kulcspozíciója volt. Itt harcolt III. Tutmosis fáraó, Saladin szultán és Allenby tábornok – és még igen sokan, az ókorban is. A Jelenések könyve nem ok nélkül foglalja bele nevét a végítélet nagy csatájának a rajzába. (Armageddón, Jel 16:16). Nem csoda, ha a sok háború miatt a város a IV. évezredig visszamenõ elsõ településtõl a babilóni háborúkig vagy hússzor pusztult el és épült újjá. Az egyes települési rétegek korának pontos meghatározása összehasonlítási alapul szolgál Palesztina más városainak a települési és kultúrtörténeti meghatározásához. – Megemlíthetjük Észak-Galileában Hácór városát, melyrõl az archeológia megállapította, hogy az izraelita honfoglalás idején Szíria-Palesztina legnagyobb városa és katonai tábora volt s elfoglalása Józsuénak igen jelentõs hadi tette volt. – Messze dél felé pillantva pedig a mai élati-öböl partján ott találjuk Salamon egykori kikötõvárosának, Ecjón-gebernek a romjait, közelükben pedig – a Bibliában nem is említett – rézkohók maradványait, amelyekben Salamon az edómi rézbányák termését dolgoztatta fel. – Az archeológia mindenesetre a történeti kutatás legszínesebb területei közé tartozik s ha a bibliai történetekkel kapcsolatban nem is mindent és nem úgy dokumentál, ahogyan mi szeretnénk, mégis sokban kiegészíti, élõbbé, kézzelfoghatóbbá teszi a bibliai leírásokat.
(Megjegyzendõ, hogy az egyiptomi és mezopotámiai régészeti kutatások leírása magyarul, részletesen elolvasható Ceram C. W.: A régészet regénye c. könyvében. Palesztina archeológiája magyarul nincs összefoglalva, angol és német nyelven elsõsorban Albright W. F. könyveiben található meg. – Gyors lexikális áttekintést ad a szakirodalom felsorolásával együtt a Weimarban 1959-ben megjelent „Archäologische Übersichtskarte des Alten Orients” c. mû katalógusrésze, az ókori Kelet valamennyi országáról.)

Az ószövetségi történetírás

Sokszor megállapított tény az, hogy az ókor népei közül csak kettõnek a körében fejlõdött ki valódi történetírás: egyik a klasszikus görög nép, a másik Izráel. Hõsi énekei, mítoszai, mondái, sõt írott történeti följegyzései is voltak az egyiptomi, a babilóni, vagy a perzsa népnek is, náluk azonban mindezek történeti összefoglalás nélkül, izoláltan maradtak. Szinte meglepõ, hogy e nagy kultúrájú népek mellett a kicsiny Izráel produkált összefüggõ, valódi történetírást. – Több tényezõ volt e történetírás létrejöttéhez szükséges. Elõször is az idõ történeti elõrehaladásának a konkrét szemlélete; az ókori népek általában nem tudtak elszakadni a természethez, az évszakok változásához, vagy csillagászati periódusokhoz kötött ciklikus idõszemlélettõl. Szükség volt azután egy olyan objektiváló készségre, amelynek révén Izráel a saját maga (és a népek) életét kivetítve látta a történelem színterére. Végül szükség volt az egymást követõ események menetében a belsõ összefüggések meglátására és számbavételére. Különösen az utóbb említett tényezõ az ószöv.-i történetírásnak egy igen jellemzõ vonása. Abból a mélyen átérzett hittudatból, hogy Izráel az Úrnak választott népe s az Úrral szövetségben él, következett az a látás, mely szerint Izráel nemcsak a „történelem színpadán”, hanem az Isten szeme elõtt is áll. Ennek megfelelõen az ószöv.-i történetírás a szövetséghez való hûség vagy hûtlenség következményeként fogta fel és ábrázolta Izráel jó-, vagy balsorsát. Ez a látás okadatolta Izráel történetének egyes mozzanatait; de tovább tekintve Isten cselekvéseinek a célját is kielemezte, amellyel választott népe történetét tovább akarja vezetni. Ez a történetszemlélet és történetírás, amelyet bízvást nevezhetünk prófétainak is, bizonyára más, mint a modern történelem-ábrázolás, amely a politikai erõviszonyok, a társadalmi struktúra, vagy az emberi szellem s az által teremtett civilizáció változásaiban, fejlõdésében látja a történelem ok- és célszerû elõrehaladását. Vállalnunk kell azt az ítéletet, hogy az ószöv.-i történetírás a maga prófétai szemléletével egyoldalú, ugyanakkor viszont vallhatjuk, hogy ebben az egyoldalúságban õszinte igazságkeresés van, amely pl. az események leírása és mérlegelése során egyforma komolysággal ítél meg királyt vagy közembert, népet vagy egyént.
A manapság általában elfogadott történet-kritikai elemzés szerint az ószöv.-i történetírásnak különbözõ korszakai voltak. Mindegyik kornak megvoltak az irodalmi alkotásai, amelyek néha egy könyvön belül rétegezõdnek és kiegészítik egymást, néha pedig párhuzamos tartalommal, de külön-külön bibliai könyvekben találhatók meg. – Az ószöv.-i történetírás elsõ nagy korszakának a Kr. e.-i X–IX. századot tartják; ekkor keletkezett – a megtörtént eseményekhez idõben elég közel – a Dávid uralomra jutásáról, majd trónjának az öröklése körül folyt belsõ harcokról szóló történeti feljegyzés (jobbára a Sámuel 2. könyvének az anyaga). Ugyanez idõtájt készítette el a Jahvista történetíró (vagy írói kör) a Pentateuchos alapiratát. Az elõbb említett mû szerzõje szinte a kortárs pontos részletességével mondja el az eseményeket; a Jahvista viszont nagy üdvtörténeti távlatot áttekintve adja elõ azt a régi hagyomány-anyagot, amelyet Izráel emlékezete megõrzött az emberiség és saját népe legrégibb történetérõl. Ez a prófétai áttekintõ és ábrázoló készségû történetíró a vezetõ, a történelmet irányító Isten cselekvéseit állítja az olvasó elé: Isten kiválaszt és engedelmességre nevel, ígéreteket ad s azokat teljesíti. A Jahvista történeti mû vonta meg elõször a nagy történeti egyenes vonalat a teremtéstõl Izráel kiválasztásán át az ígéret földje határához való érkezésig. A Józsuétól a Királyok könyveiig terjedõ történeti leírás szájhagyományból és írott, néven is nevezett, történeti forrásokból (Józs 10:13; 1Kir 11:41; 14:19.31) merítette anyagát. Végsõ feldolgozása ezeknek a könyveknek az ún. Deuteronomista történetírótól való. Bevezetést képez hozzájuk maga a Deuteronomium (Mózes V. könyve), melynek elsõ fejezetei a pusztai vándorlás összefoglalását adják. Az egész nagy deuteronomista történeti komplexum tehát Izráel történetét írja le a néppé válás, a szövetségkötés mozzanatától kezdve a babilóni fogságig. Fõként itt érvényesül az az értékelési mód, amely a szövetség következményeképp szigorú, szinte mechanikus összefüggést állapít meg Izráelnek a Jahvéhoz való hûsége és jó sorsa, illetve negatív vonatkozásban a hûtlensége és nyomorúsága között. Az északi országrész prófétáinak (Illés, Ámósz, Hóseás) hirdetése képezhette az alapját ennek a theológiai történet-értelmezésnek. Szigorú kritika, de azon túl egy pozitív tanító hang érvényesül e történetírásban, amely a történeti példákra hivatkozva megtérésre hív, míg tart a kegyelmi idõ. A megfizetés gondolata és a paraenetikus szándék jellemzi tehát e deuteronomista történetírást. (Olv. pl. Józs 23 r.; Bír 2 r.) Különösen érvényesül a deuteronomista történetrajz és kritika a Bírák és a Királyok könyveinek a keret-elbeszéléseiben, annyi különbséggel, hogy a Bírák könyvében a nép magatartása fölött mond kritikát az író, a bírákat az isteni szabadítás eszközeiül mutatja be. A Királyok könyveiben viszont a királyokat, mint a nép vezetõit és sokszor félrevezetõit, ítéli meg a történetíró.
A babilóni fogság után egy más szellemû történetírás vállalkozott arra, hogy újból számbavegye és kiértékelje Izráel népe történetét: nevezzük ezt papi történetírásnak. Egyik – korábbi – darabja ennek a Pentateuchosnak Papi irat néven ismert rétege, amely egyetemes történeti érdeklõdéssel éppúgy a teremtéssel kezdi mondanivalóját, mint a Jahvista alapirat. Az emberiség és Izráel népe elõtörténetét azonban csak röviden foglalja össze, nemzetségtáblázatok kontinuitásában (Gen 5; 11) és kultusztörténeti beállításban. Nagy fejezetei pl. a Gen 1 r., a teremtéstörténet sabbat-periódusa, Gen 17 r., a körülmetélkedés szövetsége, majd az Exodus második felétõl a pusztai vándorlás, kultusztörténeti motiválással.
A tulajdonképpeni nagy papi történeti mû azonban a Krónikák két könyve, kapcsolatban van Ezsdrás és Nehémiás könyvével. A két utóbbi a fogság utáni restauráció történeti képét vázolja fel, „levéltári” forrásanyag (név-listák, hivatalos levelek, memoárok) felhasználásával. A Krónikák könyvei viszont párthuzamosan haladnak a Sámuel 2. és a Királyok 1–2. könyveivel. Az író fõként a jeruzsálemi történeti hagyományok összefoglalására törekszik. Érdeklõdésének két gyújtópontja van: az egyik Dávid személye és trónja, a másik a lévita-papság szerepe és jelentõsége; mintha csak, Jer 33:17–22 volna a vezetõ gondolata. – Mindebbõl kettõs tartalmi jellegzetesség következik. A krónikák anyaga, bár a deuteronomista Királyok könyveire épül, annál mégis szûkebb: csak a júdai királyság történetét tárgyalja. Másrészt viszont bõvebb: „többet tud” amannál s fõként papi-lévitai érdekû kiegészítéseket tartalmaz, pl. Uzziás bélpoklosságának a magyarázatánál (2Krón 26:16kk.), vagy Hizkija király vallási reformjának a részletes leírásában (2Krón 29–31). Az Ósz. kanonikus könyveinek a történetírása ezzel tulajdonképpen véget is ér. A késõbbiekrõl az intertestamentális irodalom tájékoztat, elsõsorban a Makkabeusok 1–2. könyve. Az átmenetet e késõbbi kor történetírásához azonban megadja még a Dániel könyve, mely különösen a 11 r.-ben a Nagy Sándortól IV. Antiochusig terjedõ kornak elég hû leírását adja – a maga módján.

Az ószövetségi kor kronológiája
íP> Az Ósz. történeti könyvei bõven szolgáltatnak évszámszerû adatokat is. Ezek azonban nem egyforma értékûek, mivel nemcsak a valóságos történeti idõszakra vonatkoznak, hanem a történelem elõtti idõre is, egészen a teremtésig. – A királyság kora elõtti idõszakra Ábrahámig visszamenõen inkább csak hozzávetõleges kerekszámokat kapunk egyes korok idõtartamára. (Pl. a pátriarchák kánaáni tartózkodása 215 év, az egyiptomi szolgaság ennek kétszerese, 430 év; az exodustól Salamon templomépítéséig eltelt idõ: 480 év.) Az ezt megelõzõ idõre, az õstörténetek korára nézve szintén csak egy keretet kapunk, amelyet ugyan a bibliai kronológus nem értelem nélkül vázolt fel, mégsem tárgyalható egy szinten a föld és az emberiség történetének mai kronológiai értékelésével.
Az Ósz. évszám-adatai magukban véve természetesen csak egy Biblián belüli kronológia felvázolását teszik lehetõvé. Valamivel kézzelfoghatóbbak lesznek a dátumok az asszír, babilóni, perzsa korszakban, amikor ez országok történeti följegyzéseiben egy-egy kapcsolódó adatot és évszámot találunk a bibliai történetekhez. Ezekben az országokban is helyi jellegû keltezés volt azonban, rendszerint egyes királyok uralkodási éveihez kapcsoltan, mai idõszámításunk szerinti dátumokhoz tehát még ez sem segít. A helyi jellegû datálásokat csak a római birodalomban váltotta fel a Róma alapításától, mint kiindulóponttól számított keltezés, és csak a Kr. u.-i 500-as évek közepén vállalkozott egy Dionysius Exiguus nevû barát Jézus születése dátumának a meghatározására. Számítása szerint ez a dátum „ab urbe condita” 754. Bár ma tudjuk, hogy e számítás nem volt egészen pontos, mégis Krisztus születésének ettõl a dátumától számítja a történelem a „Krisztus elõtti” és „Krisztus utáni”, illetve újabb kifejezésekkel az „idõszámításunk elõtti” és „idõszámításunk szerinti” éveket.
Az ószöv.-i kronológia saját körén belül maradva, az exodus elõtti idõszakok dátumai magukban nem sokat mondanak. Ha azonban összegezzük õket, akkor azt a feltûnõ eredményt kapjuk, hogy a teremtéstõl az exodusig eltelt idõszak 2666 évet tesz ki, ami egy 4000 éves idõciklusnak a kétharmada. Ha utána számolunk és keressük a harmadik harmadot jelentõ 1334 éves periódus végét, akkor a Makkabeusok korának a lázas, apokaliptikus idejéhez érkezünk el, s a végpontot jelentõ négyezredik év – e cikk írójának a meggyõzõdése szerint – a Kr. e.-i 142. esztendõ, amikor Makkabeus Simon diadalra vitte a már negyed százada folyó felszabadító harcot és békeszerzõdést kötött a szeleukida uralkodóval.
E nagy kereten belül a királyság korának a részletadatait kellene elsõsorban fixálnunk, hogy az idõszámításunk szerinti keltezést, külsõ segítõ adatok felhasználásával, végigvezethessük az ószöv.-i koron. Elsõ látásra ez könnyû feladatnak látszik, hiszen a Királyok (és Krónikák) könyveiben annyira – látszólag – pontos évszámok vannak felsorolva, hogy a júdai és izráeli királyság dátumai egyenesen szinkronizálva vannak, pl.: „Jeroboámnak, Izráel királyának a 20. évében Ászá lett a király Júdában és uralkodott 41 évig” (1Kir 15:9–10). Ennek ellenére a közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy a számadatok nem egészen pontosak, a két ország párhuzamos történetének az adataiban egyenetlenségek mutatkoznak.
Könnyebbség kedvéért a királyság korát az ország kettészakadása után a következõ szakaszokra osztjuk: 1. Salamon halálától Jéhu jezréeli királygyilkosságáig, melynek úgy az izráeli, mint a júdai király áldozatul esett, a trónváltozás éve tehát mindkét országban ugyanaz. 2. Jezréeltõl az északi ország pusztulásáig, melynek bekövetkeztekor a Biblia szerint Júdában már király volt Hizkija. – 3. Júda utolsó korszaka a babilóni fogságig. – Ha e periódusokból az 1. és 2. korszak párhuzamos adatait összegezzük, a következõ eredményt kapjuk.
Izráelben I. Jeroboámtól Jórám haláláig eltelt 98 év; ugyanezen idõben Júda királyaira, Roboámtól Achazjáig, 95 év esik. – Még nagyobb az eltérés a 2. korszaknál, ahol Izráelben Jéhu trónra kerülésétõl Hóseás haláláig 143 évet összegezhetünk. Júdában viszont Ataljától csak Acház haláláig (Hizkija királyt nem is véve számításba) 159 év adódik.
A szembetûnõ eltérések kiegyenlítésénél segítségünkre jön annak a ténynek az ismerete, hogy a Biblia az egyes királyok uralkodásánál teljes évnek számította a trónralépés évét is meg a haláluk évét is, ilyen módon tehát a trónváltozások éve kétszer kerül számításra s ez a többlet a királyok számához mérten levonandó. Az említett 1. idõszaknál így majdnem kiegyenlítõdik a különbség, a 2.-nál azonban még mindig több mint 10 év eltérés marad. Tudnunk kell aztán, hogy egyes esetekben a trónörökös mint régens uralkodott beteg elõdje idejében; ilyenkor az együtturalkodás évei levonandók az utód uralkodási éveinek a teljes számából. Az 1. idõszakban ez volt a helyzet a júdai Jórámnál, aki Jósáfát uralkodása végén kormányzott, kb. 3 évig (2Kir 8:16). A 2. szakaszban pedig a bélpoklossá lett Uzzija júdai király helyett kormányzott hosszabb idõn át a fia, Jótám (2Kir 15:5) – Uzzija királyságától kezdve egyébként a bibliai adatok egyre bizonytalanabbak és pontatlanabbak lesznek; megállapítható, hogy itt a kronológiai adatok átjavításon mentek keresztül, aminek a célja valószínûleg egy nagyobb összefüggésbe, illetve annak kerek periódus-számába való betagolás volt.
Az adatok helyesbítéséhez, végül pedig az idõszámításunknak megfelelõ abszolút keltezéshez felhasználjuk az asszír, a babilóni, majd a perzsa kor dokumentumait. E világbirodalmak királyainak az uralkodási ideje ugyanis meglehetõs pontossággal meghatározható. Elsõrendû segédeszközül két nagyfontosságú forrás említendõ meg itt. Egyik az ún. Ptolemaios-féle kánon, mely a babilóni és perzsa királyok uralkodási sorrendjét adja (Kr. e. 747–323 között). A másik egy asszír táblázat, az ún. limmu-, vagy görög elnevezéssel eponym-lista, amelyben minden év az országnak egy vezetõ tisztségviselõjétõl kapta a nevét. Maguk az asszír királyok is ilyen névadókként szerepelnek, a trónra lépésük után következõ évre nézve. Ennek az asszír táblázatnak még az a nevezetessége, hogy benne a néven kívül olykor egyes fontosabb eseményeket is följegyeztek az illetõ évnél. Említést tesz a lista pl. egy teljes napfogyatkozásról, amelynek a dátuma csillagászati számítások útján meghatározható, s ez a Kr. e.-i 763. év. E fix pontnak a segítéségével aztán a többi éveket, az asszír királyok uralkodási idejét is meg lehet határozni Kr. e. 893-tól 666-ig. Ha már most az asszír és babilóni krónikákban számba vesszük azokat a följegyzéseket, amelyek Izráel és Júda történetére vonatkoznak, akkor hozzávetõleges pontossággal föl lehet vázolni a bibliai kor kronológiáját is.
Elõször említsünk meg néhány ilyen párhuzamos adatot, az asszír és babilóni krónikákból kiszámíthatóan:
A Bibliában nem említett karkari csata, amelyben élete végén Acháb izráeli király is részt vett: 854. Jéhu izráeli király adófizetése III. Salmanassar asszír királynak: 842.
Menahem izráeli király adófizetése III. Tiglat-pilezer asszír királynak: 738.
A szír-efraimi háború s ezt követõen III. Tiglat-pilezer hadjárata Izráel ellen: 734/3.
Sargon asszír király meghódítja Samáriát 722-ben.
Sanherib asszír király hadjárata Júda ellen: 701.
Assarhaddon asszír király (681–669) adófizetõi között említi Manassé júdai királyt (dátum nélkül).
Nebukadneccar babilóni király elsõ hadjárata Júda ellen. Jójákin fogságba vitele: 598.
Nebukadneccar második hadjárata, Jeruzsálem pusztulása: 587.
Jójákin király „rehabilitációja” Babilónban: 561.
A perzsa kor évszámai szintén ismertek. Elég ezek közül megemlíteni azt, hogy Kyros 539-ben foglalta el Babilónt s a rá következõ évben kiadta a hazatelepülési engedélyt a deportált népeknek. –
I. (Nagy) Dárius uralkodott 522-tõl 486-ig. I. Artaxerxes (Longimanus) pedig 464-tõl 424-ig. A fogság utáni kor dátumai a hazatért júdai nép történetében ezek alapján keltezhetõk.
Ha viszont a Salamon és Dávid elõtti idõkre tekintünk vissza, akkor már elég nehéz a kormeghatározás. Az itt adható keltezés csak hozzávetõleges lehet, az évszámokat csak fenntartással és egyéni meggyõzõdés alapján közöljük. A számítás indokolása az alább következõ 2–4. fejezetekben olvasható. – Végül meg kell mondanunk, hogy a királyság koránál is adódhatik táblázatunkban egy-két évnyi különbség más történeti kézikönyvek adataihoz képest. Itt egy bizonyos hibahatár elkerülhetetlen, az ókor különféle keltezési módszerei miatt is. (Elõfordul õszi és tavaszi újév-kezdet, van prae-, illetve post-datálás, aszerint, hogy egy király trónralépési évét vették uralkodása elsõ évének, vagy csak a rá következõ esztendõt; e kérdések részletezésére itt nincs szükség.) – A legkritikusabb részlet, mint mondtuk, a kettõs királyság 2. korszakának a vége, ahol jelentõs korrekcióra van szükség a külsõ történeti adatok segítségével. Külön probléma Hizkija uralkodásának a keltezése, akinek a trónraléptét 2Kir 18:13-ra való tekintettel a legtöbben 714-re teszik, holott a Biblia ismételten említi, hogy Samária meghódításakor Hizkija már király volt. (Meggyõzõdésünk szerint az idézett bibliai helyen nem 14., hanem 24. év olvasandó.) Mindezek alapján a következõkben próbáljuk összeállítani az ószöv.-i kor dátumait:
A pátriarcha-kor: kb. 1750–1620.
Az egyiptomi tartózkodás: kb. 1620–1270.
Az exodus történt 1270 körül.
Józsué honfoglalása történt kb. az 1230/20-as években.
A bírák kora: kb. 1225–1025.
Saul királysága: kb. 1025–1010.
Dávid uralkodása: 1010–970.
Salamon uralkodása: 970–931.
A kettõs királyság évszámai
Izráel Júda
I. Jeroboám 931–911 - - Roboám 931–914
Nádáb 911–910 - - Abija 914–912
Baasa 910–887 - - Ászá 912–872
Éla 887–886
Zimri 886
Omri 886–875
Acháb 875–854 - - Jósáfát 872–848
Achazja 854–853
Jórám 853–843 - - Jórám 848–843
Achazja 843
Jéhu 843–815 Atalja 843–837
Jóacház 815–801 Jóás 837–800
Jóás 801–786 Amacja 800–772
II. Jeroboám 786–746 Uzzija 772–735
Zakariás 746
Sallum 746 (Jótám, mint társuralkodó) (748–735)
Menahem 746–737
Pekahja 737–736 Jótám 735–733
Pekah 736–732 Acház 733–724
Hóseás 732–724 Hizkija 724–696
(Samária ostroma) 724–722
Manassé 696–641
Ámon 641–639
(Izráel asszír provincia) - - Jósiás 639–609
Jóacház 609
Jójákim 608–598
Jójákin 598
Cidkija 597–587
A babilóni fogságba vitel két nagy hulláma: 598 és 587.
Az elsõ hazatérés a fogságból: 538.
Az új templom fölszentelése: 515.
Nehémiás hazatérése és restauráló tevékenysége: 445/4.
(E dátumokon kívül Elõ-Ázsia nagy kultúrtörténeti korszakainak az átfogó keltezését az 1. fejezet végén adjuk.)
Irodalom:
Thiele, E. R.: The Mysterious Numbers of the Hebrew Kings. 1951.
Schedl, C.: Textkritische Bemerkungen zu den Synchronismen der Könige von Israel und Juda. (Vetus Testamentum, 1962. évf. 88 skv. o.)
Tóth K.: Ószövetség idõszámítási rendszerei. (Theol. Szemle, 1958. évf. 277 skv. o.)
Végül megemlítjük, hogy az ószövetségi kortörténet soron következõ leírásánál – a részlet - tanulmányokat nem említve – a következõ összefoglaló mûveket használtuk forrásul: .
Kittel, R.: Geschichte des Volkes Israel, 1–3. köt. 7. kiadás, Stuttgart 1932.
Noth, M.: Geschichte Israels, Göttingen, 1950.
Wright, G. E.: Biblical Archeology, 1957.
Szöveggyûjtemények: Gressmann, H.: Altorientalische Texte zum Alten Testament, 1926.
Pritchard, J. B.: Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 1955.
Harmatta J. szerkesztésében: Ókori keleti történeti chrestomathia, 1965.