|
LTALNOS TJKOZTAT SZENTRSRL...
LTALNOS TJKOZTAT A SZENTRSRL, KIJELENTS, DVTRTNET,
SZVETSG, JSZVETSG, SZENTRS S SZENTLLEK
Ennek a mûnek, a teljes Szentrs magyarzatnak elsõ mondata nem lehet ms, mint annak megvallsa, hogy a Biblinak nevezett knyvet azrt mondjuk „szentnek”, azrt vesszk htattal a keznkbe, azrt olvassuk lelki hsggel s szomjsggal, mert hisszk, hogy benne magval Istennel, a mi Teremtõnkkel s Szabadtnkkal van dolgunk. Aki megszlt minket, kijelenti magt s kzli velnk azt, amire legnagyobb szksgnk van: nmaga dvtad ismerett. „Hisszk s valljuk – olvassuk a II. Helvt Hitvalls kezdõ sorait –, hogy a szent prftk s apostolok kanonikus rsai mind az -, mind az jtestamentumban Isten igaz igje; ezrt elg tekintlyk van nmagukban, s az nem emberektõl szrmazik, mert maga Isten szlt az atykhoz, prftkhoz s apostolokhoz s szl mg mindig hozznk a szent rsok ltal. Ebben a Szentrsban Krisztus egyetemes egyhza a legteljesebb mrtkben kifejtve tallja mindazt, ami egyrszt az dvztõ hitre, msrszt, ami az Istennek tetszõ let helyes alaktsra vonatkozik.”
Ennek a hitvall nyilatkozatnak kulcskifejezse a mai magyar nyelvben szinte mr kizrlagosan a keresztyn hit trgynak megjellsre hasznlt s nneplyesen hangz sz: az „Ige”. Vannak esetek, amikor ennek a kifejezsnek a Biblia eredeti nyelveiben megjelenõ alakjt gy tolmcsoljuk, hogy Isten „szavrl” beszlnk, de az esetek tlnyom tbbsgben a ma mr kiss rgies hangzs „ige” mellett kell dntennk. Mert Isten hozznk intzett szava mrhetetlenl tbbet jelent, mint az emberi sz vagy beszd; Isten szava egyben trtnet, tett, sõt, egy egsz esemnysorozat, amelynek vgsõ rtelme, summzdsa, beteljesedse egy lõ szemly, akirõl gy tesz bizonysgot Jnos evangliuma: „Az Ige testt lett s lakozk mikzttnk s lttuk az õ dicsõsgt mint az Atya egyszlttjnek dicsõsgt, aki teljes vala kegyelemmel s igazsggal” (1:14). Isten Igje vgsõ fokon: Jzus Krisztus.
Ezrt ha a Szentrst Isten Igjnek mondjuk, ezzel Jzus Krisztusra utalunk. Õ maga mondja, hogy az rsok rla tesznek bizonysgot (Jn 5:39). Õ az rs Ura: Christus dominus scripturae. „Azzal a szndkkal kell olvasnunk az rst – mondja Klvin Jnos –, hogy Krisztust talljuk meg benne. Aki ettõl a clponttl (scopus) eltr, brmennyit fradozzk is a tanulssal egsz letben, sohasem fog az igazsg ismeretre eljutni” (Corpus Ref. 47, 125).
Jzus Krisztus az Isten kijelentse (Lk 2:32; Gal 1:12; Ef 3:3). Az jszvetsg nyelvn a kijelents: apokalypsis. Az apokalyptein ige annyit jelent mint a leplet, a takart elvonni, azt, ami addig el volt rejtve, megmutatni.
De mirt szksges, hogy Isten a Jzus Krisztusban „leleplezze”, feltrja magt, megmutassa igazi lnyt? Mirt mondja az rs: „Bizony, Te elrejtõzkdõ Isten vagy, Izrelnek Istene, szabadt!” (zs 45:15)? Ht nem azt halljuk Pl apostoltl, hogy „ami Istenben lthatatlan, tudniillik az õ rkkval hatalma s istensge, a vilg teremtstõl fogva az õ alkotsaibl megrtetvn meglttatik” (Rm 1:20)? Hogy „ami Isten felõl tudhat” azt „Isten megjelentette az embereknek” (Rm 1:19)? Nincs igaza Klvinnak, amikor az apostol tantst gy tolmcsolja: „Isten gy kijelentette magt a vilg alkotmnyban, s mg ma is gy kinyilatkoztatja magt, hogy az emberek szemket sem nyithatjk ki a nlkl, hogy knytelenek ne volnnak Õt ltni” (Inst I, 5, 1)? Mindez gy volna, si integer stetisset Adam, „ha dm el nem bukott volna” (Inst I, 1, 2). Az ember buksa, Istentõl val elprtolsa folytn azonban Istenhez val viszonyban minden az ellenkezõjre fordult. Termszettõl fogva hajlandv lett Isten s felebartja gyûllsre (Heidelbergi Kt 5k.), s a gyûlletnek ez a lgkre fullaszt, stt kdvel gy veszi õt krl, hogy Isten jsgnak s hatalmnak jeleit kptelen megltni s megismerni. Mint ahogy Pl apostol azrt mutatja fel Istennek a teremtett vilg alkatban adott kijelentst, hogy ezzel „menthetetlenn” (Rm 1:20) tegye azt a kifogst, hogy hiszen Istenrõl semmit sem tudhatunk, gy Klvin – pontosan az apostol gondolatmenett kvetve – szintn arra az eredmnyre jut, hogy „br a teremtõ Isten teremtse s vilgigazgatsa az õ mûveiben mint megannyi kpen le van festve s minden teremtett mûveibõl gy ismerjk meg mint tkletes blcsessget, felsget, hatalmassgot, gondviselõ jsgot, sõt, a maga istensgt az sszes teremtmnyekben kibrzolta, eltompultsgunk olyan nagy, hogy inkbb csak puszta szemllõi vagyunk a dolgoknak, mint imdi s csodli mindezek Teremtõjnek” (Inst I, 5, 10). „Az volt ugyan a dolgok termszetes rendje – mondja Klvin –, hogy a vilg alkotmnya legyen szmunkra az istenflelem megtanulsnak iskolja s innen menjnk t az rk letre s tkletes boldogsgra, az elprtols ta azonban brhov fordtjuk tekintetnket, fent s alant Isten tka tlik szemnkbe, amelynek – miutn vtknk miatt az rtatlan teremtmnyekre is kiterjed s ezeket is elbortja – lelknket szksgkppen a ktsgbeessbe kell dntenie” (Inst II, 6, 1). Nincs is ht ms megolds, „mint hogy Isten nmagrl tegyen bizonysgot az gbõl” (Inst I, 5, 13).
Istennek ez az nmagrl val bizonysgttele, lnynek kijelentse a testt lett Ige, Jzus Krisztus. „Mert az, amit Õ mondott: n vagyok az t (Jn 14:6), nemcsak egy korszakra s nemcsak egy npre vonatkozik, hanem azt hirdeti, hogy mindenki egyes-egyedl Õ ltala jut Istenhez” (Klvin, CR 51, 170). Igen, Jzus Krisztus mondja magrl: „n vagyok az t, az igazsg s az let; senki sem mehet az Atyhoz, hanemha n ltalam”.
Isten lnynek ez a legteljesebb kijelentse, az Ige testtttele az „idõ teljessgben” ment vgbe. Mikor pedig eljtt az idõnek teljessge, kibocstotta Isten az õ Fit…” (Gal 4:4). Az „idõ teljessge” kifejezs Isten dvtervre s annak egyms utn kvetkezõ szakaszokban trtnõ megvalstsra utal. A mindensg megszabadtsnak ugyanis megvan a maga sajtos rendje, „konmija” (Ef 1:10; 3:9), amely magban foglalja az elesett õsszlõknek adott gretet (Gen 3:15), a Noval kttt szvetsget a vilg kegyelmes fenntartsnak gretvel, az brahmmal kttt szvetsget, a Sinai hegyen kttt szvetsget, az r Jzus Krisztus vre ltal kttt j szvetsget, amelynek gretei akkor teljesednek be, amikor Urunk eljn teljes dicsõsgben s megvalsul az j g s j fld, amelyekben igazsg lakozik (2Pt 3:13). Isten dvtervnek megvalsulst „dvtrtnetnek” is nevezhetjk. Ez a kifejezs nem tallhat a Bibliban, s csak az gynevezett „erlangeni iskola” mlt szzadbeli tevkenysge ta vlt kzkeletûv a teolgiban. Tartalmt illetõen a jelenben is heves vitk folynak. ltalnos rtelemben az egsz trtnelmet dvtrtnetnek mondhatjuk, amennyiben az elõbbinek „kezdete, rtelmet ad kzppontja s clja” az utbbiban van (K. Barth: Kirchl. Dogmatik, III/1, 63kk.). Ha azonban a kifejezs szorosabb rtelmt akarjuk venni, akkor j, ha arra a sajtos esemnysorozatra korltozzuk, amelyrõl a Szentrs mint „az Istennek nagysgos dolgairl” (magnalia Dei) tesz bizonysgot (ApCsel 2:11).
Ennek az esemnysorozatnak elsõ szakaszrl a Biblia elsõ rsze, az szvetsg beszl. A „szvetsg” (a ’testamentum’ sz a Vulgata fordtsa) az egsz Szentrs egyik kulcsfogalma; mlysges jelentst az egyes bibliai knyvek magyarzatai vannak hivatva kifejteni. Most csak azt hangslyozzuk, hogy Isten minden szvetsgnek rtelme s clja Jzus Krisztus. A Noval kttt szvetsgben Isten a Jzus Krisztus szabadt munkjra nzve gri meg a bûnbeesett emberisg megtartst: „Mg a fld lszen, vets s arats, hideg s meleg, nyr s tl, nap s jszaka meg nem szûnnek” (Gen 8:22). Lehetsgess teszi az emberisg trtnelmt, fenntartja, megõrzi az emberisg lett a vgre, hogy a Krisztusban s a Krisztus ltal megvltsa. Luther az egyetemes kegyelemnek ezt az grett Jzus Krisztus vltsgmunkjval, a Noval kttt szvetsget az j szvetsggel kapcsolja ssze, amikor No ldsnak szavait: „ldott legyen az r, Smnek Istene, … terjessze ki Isten Jfetet, lakozzk Smnek straiban (Gen 9:26–27) gy rtelmezi: „Csodlatos prftls ez! No ezzel tulajdonkppen azt a titkot sejteti, amelyrõl Pl a Rm 11:11-ben s Jzus Jn 4:4-ben szl, hogy tudniillik az dvssg a zsidk kzl tmadt, de mi, pognyok mgis rszesei lehetnk annak. Mert br egyedl Sm s az igaz gykr s trzs, idegen gknt a pognyok is beoltatnak ebbe a trzsbe, hogy a kivlasztott fa tpll erejt s letad nedvt lvezhessk. Ezt a vilgossgot No a Szentllek ltal ltja, s br homlyos szavakat szl, mgis azt jvendli, hogy Krisztus Urunk orszga nem Jfet, hanem Sm trzsbõl plntltatik ebbe a vilgba” (WA 51, 242). Ha valaki erõltetettnek rzi ezt a tipologizl magyarzatot, az a Biblia ms nyilatkozataibl is megtanulhatja a Noval kttt szvetsg jelnek, a szivrvny „skramentumnak” (Klvin, Inst IV, 14, 18) rtelmt. Isten hossztûrõ kegyelme nem cl nlkl tartja meg az emberisg lett, hanem azrt, hogy rk letet adhasson. Fenntart, gondviselõ kegyelme a vgsõ s teljes szabadtst clozza; fenntart kegyelmnek eszkzei, amilyen pldul a vilgi hatalmassg is, azt a vgsõ clt szolgljk, hogy „minden ember idvezljn s az igazsg ismeretre eljusson” (1Tim 2:1–4).
Mg vilgosabban ragyog fel elõttnk a Jzus Krisztusban val vgsõ szabadts clja az brahmmal kttt, majd a Sinai hegyi szvetsgben. Ez az rtelme Jzus titokzatos s a kortrsak kztt botrnkozst keltett mondsnak: „brahm, a ti atytok rvendezett, hogy megltja az n napomat; ltta is s rlt… Bizony, bizony mondom nktek: mielõtt brahm lett, n vagyok” (Jn 8:56.58). Mert Isten az õ npt brahm szemlyben, majd a Sinai hegyen kttt szvetsgben az egsz emberisg dvssgre vgzendõ papi szolglatra vlasztotta. Ez az rtelme az brahmnak adott gretnek: „Megldatnak benned a fld minden nemzetsgei” (Gen 12:1–3). De ugyangy a Sinai hegyen kttt szvetsg rtelme is a vlasztott np papi szolglata: „Mostan azrt, ha figyelmesen hallgattok szavamra s megtartjtok az n szvetsgemet, gy ti lsztek nkem valamennyi np kztt az enyim, mert enym az egsz fld. s lsztek nkem papok birodalma s szent np” (Ex 19:5–6). Amikor Isten Izrelt elsõszltt finak nevezi (Ex 4:22), ezt azrt teszi, mert jsgnak s hatalmnak az Izrel trtnetben megmutatott jeleivel akarja bebizonytani, hogy minden npnek atyja. Izrel Istentõl rendelt feladata az, hogy „ldss” legyen a „fldnek kzepette” (zs 19:24). Ez a felelõssg teszi Izrelt olyan npp „amely nem szmlltatik a nemzetek kz” (Num 23:9). A npeknek Izreltõl kell megtanulniok Isten dvztõ akaratt. „s eljnnek sok npek mondvn: jertek, menjnk fel az r hegyre, Jkb Istennek hzhoz, hogy megtantson minket az õ taira, s mi jrjunk az õ svnyein, mert a tants Sionbl jõ, s Jeruzslembõl az rnak beszde” (zs 2:3). gy egyesl Izrel trtnetben a szvetsgi kivlaszts partikularizmusa Isten dvakaratnak egyetemessgvel.
A kivlaszts alapja pedig a kegyelem, Isten minden rtelmet fellhalad szeretete. Ahogy Mzes mondja: „Nem azrt vlasztott titeket, mert hogy minden npnl tbben volntok, mert ti minden npnl kevesebben vagytok: hanem mivel szeretett titeket az r” (Ex 20:2). A szvetsg teht foedus iniquum, nem egyenrang s egyenjog felek szerzõdse, akik klcsns teljestmnyekre ktelezik magukat. Nem Izrel a kezdemnyezõ, nem õ vlasztja az Urat, hanem a kezdemnyezõ lpst Isten teszi meg, amikor kinyilvntja szabadt kegyelmt. Ezrt Izrel hite minden termszeti valls merõ ellentte. Maga a Hreb hegyn kijelentett Istennv, Jahve – vagy brmi ms volt is a tnyleges kiejtse – merõben ms, mint a termszetvallsok istennevei, amelyek mintegy arra valk, hogy velk az ember Istent megragadja, trggy tegye s sajt cljai szolglatba, prblja lltani (v.: Eichrodt: Theologie des A. T. Leipzig, 1933, 93. 1.). „Ezzel a nvvel Isten azt a szabadsgt akarja vdelmezni, hogy ahol, amikor s amikppen akarja, ott, akkor s gy jelentse ki magt. Vagyok, aki vagyok, – egy egyesszm elsõ szemlyben kimondott llts, amelyben az alany az lltssal nem vlik trggy, hanem alany marad. Ezt az istennevet teht nem lehet Isten tnyleges jelenlttõl fogalmilag elvonni s trgyiastani. Az llts hber imperfectumban van, vagyis a mg le nem zrt cselekvs mdjban, gyhogy gy is fordthat: leszek, aki leszek, vagy: jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Teht, amikor jelen van, gy van jelen, mint aki jn, nem mint aki volt; csak cselekvsben, teht nem a mlt tnyeknt; csak nkijelentsben, de nem kijelentettsgben. mde ppen gy, istensgnek szabadsgban gri meg, hogy itt s ott valsggal jelen van a nppel folytatott eleven prbeszdben” (W. Vischer: Das Christuszeugnis des A. T., Mnchen, 1936, 209. 1.). Isten szabadt jelenlte kegyelmbõl, az r szabad, szuvern dntsbõl van, – ez az, ami az istensg jelenltt magtl rtetõdõnek tart termszeti vallsokkal ellenttben mr a szvetsges Isten nevben is benne van.
A szvetsges Isten kegyelmnek kifejezse az, hogy a szvetsgi trvnyt sszefoglal Tzparancsolat evangliummal kezdõdik, Isten csodlatos szabadtsnak j hrvel: „n, az r vagyok a te Istened, aki kihoztalak tged Egyiptomnak fldrõl, a szolglat hzbl” (Ex 20:2). Ezrt a trvny a szvetsg aktualizlsa s ratifiklsa. Mint ilyen, Isten szeretetnek ajndka. Isten azrt adja a trvnyt, hogy magnak olyan npet neveljen, amelyben gynyrûsgt tallja s amelyet ldsaival elhalmozhat. Az istentisztelet egsz rendjt, a rszletesen szablyozott ldozati rendszert is az r s a np kztti szeretetkapcsolat hatrozza meg. Nem arrl van itt sz, mint a pognyok ldozataiban; nem theurgirl, nem a do ut des elvnek rvnyestsrõl, nem az rdemszerzs lehetõsgrõl, mert „az ldozati rendszer is a szvetsges Isten kegyelmesen nyjtott ajndka, amely az embernek lehetõsget nyjt a hitvallsra s a jvttelre” (Eichrodt: Theologie des A. T., Berlin, 1948, 73. 1.). Kvetkezskppen a trvny igazi betltse mr az szvetsgi vlasztott np letben is a szeretet, s a szeretet minden kvetelsnek summja ugyanaz a kettõs nagy parancsolat, amelyet Jzus Krisztus llt oda az j szvetsg npe el (Deut 6:5; Lev 19:8; Mt 22:34–40; Mk 12:18–31; Lk 10:25–28). Ez hatrozza meg az Izrelben rvnyes jogot. A gyengk, az zvegyek az rvk s jvevnyek Isten klns oltalma alatt llanak. Az izrelita trvnyhoz tbbre becsli az emberi letet, mint az lettelen dolgokat. Nem ismeri az osztly- vagy a rendijogot, sem pedig a papok privilegizlst. Isten a fld tulajdonosa (Lev 25:23). Nincs latifundium-rendszer, s Izrel jogrendszere teljes erõvel kzd az ellen, hogy a gazdasgi fejlõdst a np tõkeerõs rsze a sajt elõnyre s a szegnyek ellen kihasznlhassa. Isten teht azt akarja, hogy Izrel egsz lete a szvetsg alapjt, a szeretet tkrzze.
Ez azt is jelenti, hogy Izrelnek a npekhez val viszonyban is az r kegyelmbõl kell lnie. „Ltvn lttam az n npemnek nyomorsgt, amely Egyiptomban vagyon s meghallottam az õ sanyargatik miatt val kiltsukat, sõt ismerem a szenvedseiket” (Ex 3:7). Isten npe, amelynek trtnetvel Isten a maga mindenek fltt val hatalmt ki akarja jelenteni, nem trekedhetik s nem tmaszkodhatik evilgbeli hatalomra. „Az r hadakozik tirettetek, ti pedig veszteg legyetek” (Ex 14:14). „Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok” (zs 7:9). „tkozott az a frfi, aki emberben bzik, s testbe helyezi erejt” (Jer 17:5). Az Isten orszgnak klsõ s diadalmas hõse vdtelen s legyõztt frfiknt jelenik meg. De õ az, „aki zskmnyt oszt a hatalmasokkal, mivelhogy lett hallra adta” (zs 53:12).
De tnyleg rbzta-e magt Izrel szvetsges Urnak kegyelmre? Tnyleg a szeretet engedelmessgvel tlttte-e be a szvetsg kvetelseit? Ahogy a vlasztott np az Isten angyalval tusakod õsatytl vette nevt (Gen 32:22–29), gy a np egsz trtnete is kzdelem Istennel, az engedetlen s kemnynyak np szakadatlan lzadozsa. A harc, amelyet Isten vvott Izrelrt s Izrellel, akkor jutott vgsõ kilezõdshez, amikor az Isten npnek meggrt Felkentje az idõ teljessgben megjelent. A vlasztott np dntõ krdse ez volt: felismerik-e Azt, „aki eljvendõ vala”, s ezzel brahm igazi fiainak bizonyulnak, vagy pedig megbotrnkoznak benne. A vlasztott np azonban a neki adott isteni kijelents, a vele kegyelmesen kttt szvetsg kivltsgt ppen arra hasznlja fel, hogy vele magt Isten ignye elõl elbstyzza. Isten trvnye arra volt j, hogy ltala Isten szeretetignye elõl kitrjenek, a sajt cselekedeteikben bizakodjanak, mint „igazak, akiknek nincs szksgk a megtrsre” (Lk 15:7). A lelki s vilgi rend õrzõi nem mondhatnak megsemmistõbb tletet hatalmuk gyakorlsnak joga fltt, mint azt, hogy az Isten Finak az Atya irnti tkletes engedelmessgt a hatalmuk elleni lzadsnak minõstik s õt hallra tlik. A gylekezet istenkromlknt, az llam politikai bûnsknt tli el õt, de ezzel nmaguk fltt mondanak tletet. „A kereszt az Isten orszgnak jelv lesz, s nyilvnvalv teszi, hogy Isten hatalmnak nincs semmi kzssge az emberi hatalommal. A templom leomlik, a papot elbocstjk, a rabbit detronizljk, az igaz bûnss vlik s elnmul. Eddig Sion fennllsa volt Isten uralmnak jele, most pedig Sion romja, mert Isten uralma – ppen, azrt, mert az embereket kegyelmben rszesti – lerontja az emberi hatalmat” (A. Schlatter: Gottes Herrschaft und weltliche Macht im N. T. 1933). me, Isten npnek fejedelme ott van a kereszten; a sajt npe adta õt a rmai hatalom kezbe teljes tudatossggal: „Az õ vre mirajtunk s a mi magzatainkon” (Mt 27:25). A szent vros nem ismeri fel „megltogattatsnak idejt” (Lk 19:44), s azt, aki eljtt, hogy egybegyûjtse Jeruzslem fiait mint a tyk egybegyûjti kis csirkit szrnyai al (Mt 27:46), a prftk sorsra juttatja. Az, aki eljtt a np Isten utni svrgsnak betltsre, az szvetsgi kegyeseknek ezzel a jajkiltsval hal meg a kereszten: „n Istenem, n Istenem, mirt hagytl el engemet?” (Mt 27:46). Szenvedse azonban helyettes szenveds, s halla vltsghall:
„Megsebesttetett bûneinkrt, megrontatott vtkeinkrt, bkessgnknek bntetse rajta van, s az õ sebeivel gygyulnk meg” (zs 53:5). Ez a kegyelmi szvetsg telos-a: Jzus Krisztus halla az Isten hûsgnek megpecstelse. A Jzus Krisztus vre ltal kti meg Isten npvel az j szvetsget (Mt 26:28; Mk 14:24; Lk 22:30; 1Kor 11:25; 2Kor 3:6; Zsid 8:8; 9:4.15; 13:20). gy teljesedik be a prfcia: „m eljõnek a napok, azt mondja az r, s j szvetsget ktk Izrel hzval s a Jda hzval” (Jer 31:31). Azzal, hogy a papi tancs s a np ltal a pognyoknak hallos tletre tadott Jzust Isten halottaibl feltmasztotta, leomlott az a vlasztfal, amely Isten npt az szvetsgben mg krlvette. A Krisztus vre „eggy tette a kt nemzetsget s lerontotta a kzbevetett vlaszfalat” (Ef 2:11kk.), hogy ltrejjjn Jzus Krisztus minden npekbõl val anyaszentegyhza.
Istennek az egsz emberisggel kttt j szvetsge azonban nem semmisti meg az szvetsgi vlasztott npnek adott greteket. „Isten ajndka s az õ elhvsa megbonthatatlanok” (Rm 11:1–2). Isten szeretetnek s szvetsgi hûsgnek csodja, hogy mr a mi vilgkorszakunkban is vannak izrelitk, akik Megvltjuknak valljk a nzreti Jzust, s az a „titok” (Rm 11:25), hogy Izrel rsz szerinti megkemnyedse csak addig tart, amg a pognyok teljessge bemegyen. „s gy az egsz Izrel megtartatik, amint meg van rva: eljn Sionbl a szabadt s elfordtja Jkbtl a gonoszsgokat” (Rm 11:25–26). Ha pedig „az õ elvettetsk a vilgnak – megbklse hirdeti az apostol –, micsoda lesz a felvtelk, hanemha let a hallbl” (Rm 11:15).
Az Isten s j szvetsgnek megfelel a Biblia kt fõ rsze: az szvetsg s az jszvetsg. Egymshoz val viszonyukat akkor rtjk meg, ha elõszr is – mint a fentiekben tettk – a kt szvetsg egysgt hangslyozzuk. „Az atyk szvetsge lnyegileg s tnyleg oly kevss klnbzik a mienktõl, hogy teljessggel egy s ugyanaz, vgrehajtsa azonban eltr” (Klvin Inst II, 10, 2). Alaptalan az a vd, hogy Klvin tagadja az s j Testamentum klnbsgt s Krisztust Mzes alapjn magyarzza. Ktsgtelen, hogy a Biblia histriai-kritikai vizsglata az rsmagyarznak olyan eszkzket ad a kezbe, amelyek Klvinnak mg nem lltak rendelkezsre, mde ppen azrt, mert az rst tnyleg az rssal prblta magyarzni, ma is megbzhat vezetõnknek bizonyul a kt szvetsg egymshoz val viszonynak, egyezsnek s klnbzõsgnek vizsglatban. gy helyesen tantja Klvin, hogy az szvetsgi kegyesek dvssgnek ppengy Jzus Krisztus volt az alapja, mint a minknek (CR 28, 288). Krisztus a fundamentuma annak a szvetsgnek, amelyrõl az s j Testamentum elõttnk bizonysgot tesz (CR 48, 289). A trvnynek az volt a rendeltetse, hogy a kegyeseket az eljvendõ Krisztus vrsban tartsa meg (Inst II, 9, 11). Erre szolglnak az ldozatok s szertartsok, melyeket Isten nem azrt rendelt, hogy „tisztelõit fldi gyakorlatokkal foglalja el, hanem inkbb hogy magasabbra emelje azoknak elmjt” (Inst II, 7, 1). Krisztus neknk sincs mintegy a birtokunkban; mi is, mint az szvetsgi kegyesek, remnysgben jrunk (CR 51, 121). Krisztus ugyan a szvnkben lakozik, de ugyanakkor tvol vagyunk tõle, mert hitben jrunk s nem ltsban (Inst II, 9, 3).
mde a klnbsgeket is vilgosan kell ltnunk. Klvin az Institutio kln fejezetben (II, 11) ezeket is pontosan felsorolja. Szereti a kt Testamentum kztti klnbsget gy szemlltetni, hogy az jszvetsget sznes festmnyhez hasonltja, amelyhez kpest az szvetsg csak olyan mint valami rnykp (CR 55, 121; v. Inst II, 11, 10). Ktsgtelen, hogy a bibliai tudomnyok azta bekvetkezett fejlõdse folytn a Biblia kt nagy rsznek sajtos trtneti jellegt vilgosabban kell ltnunk s rsmagyarzatunkban rvnyestennk, mint ahogy a XVI. szzadbeli atyk tehettk. De egy pillanatra sem szabad elfelejtennk, hogy a Jzus Krisztus Atyja, a mi Atynk azonos az szvetsg, brahm, Izsk s Jkb Istenvel; hogy az szvetsg volt Jzus Biblija s az elsõ keresztynek szmra az „rs”, s hogy maga a keresztyn nv magban foglalja azt a hitvallst, hogy a nzreti Jzus az szvetsgben meggrt Felkent, a mi Fõprftnk, Fõpapunk s Kirlyunk.
Az atyk tipolgizl exegzisnek egyrszt ma mr nem kvethetjk s az szvetsgi gretek jszvetsgi beteljesedst nem kereshetjk olyan egyszerû betûszerintisggel, mint amilyennel az õ magyarzataikban tallkozhatunk. De a modern rsmagyarzk is ltjk a Biblia kt nagy rsze kztt fennll „strukturlis analgit”, s ennek megfelelõen a mai exegetnak is ahhoz kell tartania magt, hogy „az a nagyobb sszefggs, amelyben az szvetsgi jelensgeket termszetknek megfelelõen megismerhetjk s besorolhatjuk, nem a vallsi idelis rtkeknek valamilyen ltalnos rendszere, hanem egy sajtos trtnetnek a tere, amely trtnetnek a mozgati Isten nagy cselekedetei s zenetei voltak s amely cljhoz az jszvetsgi felfogs szerint a Krisztus megjelensben rkezett el” (Gerhard von Rad: Theologie des A. T., II., 1964, 282. 1.). Ha ezt elfogadjuk, akkor lnyegben elfogadjuk az rsmagyarzatnak azt a mdjt is, amely magban az jszvetsgben rvnyesl. Mindenesetre az egyes textusok esetben is j szably, hogy – ha valamely szvetsgi textusnak megvan az jszvetsgi magyarzata – akkor az utbbit felttlenl vegyk figyelembe.
ppen az jszvetsg felõl nzve lthatjuk meg vilgosan az szvetsg sajtos rtkeit. Az szvetsg csodlatosan emberi alkots. Abban az rtelemben is, hogy a vallsos ember minden nellentmondst is megtallhatjuk itt. ppen azt mondja el az szvetsg, mikppen tusakodik Isten a vlasztott nppel, hogy tri ssze az isteni kijelents a vallsos ember minden nmegigaztsi ksrlett, hogy az emberi vallsossg romjain feltndkljn Isten igazsga. Vannak az szvetsgben hatrozottan nem-keresztyn rszek is. De ppen ezek trjk fel az emberi szksgnek azt a mlysgt, amelyet csak Jzus Krisztus tlthet be. Az szvetsgi ember minden lelki vvdsa, gytrõdse, sõt tvelygse s bûne is Krisztusra mutat mint az egyetlen s vgleges megoldsra.
Ha azt ltjuk, hogy keresztynsgnk tlsgosan elszellemiestett, fldtõl elszakadt kegyessgg vltozott, ott van az szvetsg a maga fldhz kttt s mindig emberies szemlletmdjval, hogy hatalmasan bizonysgot tegyen Isten teremtõ s gondviselõ kegyelmnek munkjrl, ahogy az vgbemegy az llami, npi, csaldi letben, a munkban, a termszetben. Amg a keznkben van az szvetsg, s azt olvassuk is, nem szorulunk r Nietzsche figyelmeztetsre: „Brder, bleibt der Erde treu!” A hitvalls elsõ cikknek tartalmt nem lehet hrdetni az szvetsg nlkl.
Ugyancsak az szvetsg nyjthat orvossgot a hamis individualizmus gygytsra, amikor jra s jra figyelmeztet arra, hogy a kijelents fõ tmja nem az augustinusi „Deus et anima” (Isten s a llek), hanem az Isten npe, ez a kzssg. Az egyhz erõsebb gtakat emelhetett volna az jkori individualizmus rontsa ellen, ha hûsgesebben ragaszkodott volna az szvetsg sajtos zenethez.
Sõt, mg az is rtk, amiben Klvin az szvetsgi kor egyik korltjt ltja: Aetas adhuc puerilis erat (Inst II, 11, 2). Ebben s „gyermekies korban” a „lelki greteket” is „fldi dolgokkal kibrzolva” (uo.) kellett elmondani, vagyis szemlletesen, kzzelfoghat mdon, gyhogy a legegyszerûbb ember s a gyermek is megrtse. Az szvetsgre is ll az, amit Augustinus az egsz Biblirl mondott: olyan foly az, amelyben a brnyka gzolhat, s az elefnt szhat. Mg az szvetsg mersz anthropomorfizmusaira is szksgnk van, mert csak ezekkel lehet rzkeltetni azt, hogy Isten valsga szemlyes valsg. Egyltaln nem csodlkozhatunk azon, hogy az szvetsg hatalmas kpeivel minden idõkben annyira megragadta a legnagyobb mûvszek kpzelett.
De ugyanakkor ezek a sajtos rtkek, ha esetleg kontraszthatskppen is, felhvjk a figyelmnket az jszvetsgi zenet sajtos vonsaira. gy az szvetsgi httr hozztartozik Urunk dicsõsgnek felragyogtatshoz: „Im nagyobb van itt Salamonnl! … m nagyobb van itt Jnsnl!” (Lk 11:29–32).
De mindebben Luther alapvetõ hermeneutikai szablynak kell rvnyeslnie: Christus universae scripturae scopus est, „Krisztus az egsz rs clpontja”.
A teljes rst mint Krisztusra mutat bizonysgttelt mondjuk Isten Igjnek. Ezzel visszarkeztnk a testt lett Ige s az rott Ige viszonynak krdshez. A prftai s apostoli bizonysgttelt, amelynek okmnyait a Szentrs tartalmazza, maga Jzus Krisztus, a testt lett Ige emeli a valsgos, a sz szoros rtelmben vett isteni beszd rangjra. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” – mondja Jzus apostolainak (Lk 10:16). „Nem ti vagytok, akik szltok, hanem a ti Atytoknak Lelke az, aki szl tibennetek” (Mt 10:20). Ugyanilyen rtelemben nyilatkozik Jzus a prftai bizonysgttelrõl, amint azok az szvetsgi rsokban elõttnk vannak: „…ezek azok, amelyek bizonysgot tesznek rlam” (Jn 5:39). Az emmausi ton halad tantvnyoknak maga a feltmadott r magyarzta „Mzestõl s minden prftktl fogva minden rsokban, amik õfelõle megrattak” (Lk 24:27). A jelen korszakban, amikor testileg nincs mr kzttnk, Szent Lelke ltal van velnk minden napon a vilg vgeztig (Mt 28:20), s az Õ Szent Lelke magyarzza az rst gy, hogy annak szavaiban Õ maga szl hozznk. Amikor pedig az Õ megbzsbl a prftai s apostoli bizonysgttelt, mint a gylekezet igehirdetõi tovbbmondjuk, a mi most hangz bizonysgttelnkre is rvnyes grete: „Aki titeket hallgat, engem hallgat”. „Nem gy fogadttok Istennek ltalunk hirdetett beszdt, mint emberi beszdet – rja Pl apostol a thesszalonikai gylekezetnek –, hanem mint Isten beszdt (aminthogy valsggal az is), amely munklkodik ti bennetek, akik hisztek” (2:13). Mindennek alapjn a II. Helvt Hitvalls I. fejezetnek a lapszlen levõ latin felirata kimondja: Praedicatio verbi Dei est verbum Dei (Isten igjnek hirdetse Isten igje). gy az Ignek hrom alakja van: a kijelentett Ige, az rott Ige s a hirdetett Ige.
Az rott Ige, a Szentrs Isten valsgos beszde, mert benne Isten Szent Lelke szl hozznk. A Biblia knyveit a Szentllek hozta ltre; a Biblia rit a Szentllek ihlette. „Mert sohasem ember akaratbl szrmazott a prftai sz; hanem a Szent Llektõl indttatva szlottak az Istennek szent emberei” (2Pt 1:21). Ezrt „a teljes rs Istentõl ihletett s hasznos a tantsra, a feddsre, a megjobbtsra, az igazsgban val nevelsre” (2Tim 3:16).
Annak felismersre, hogy valban Isten szl hozznk a Szentrsban s annak most hangz hirdetsben, ismt a Szent Llek nyitja meg a szemnket s a szvnket. Pl apostol azt rja, hogy amg Izrel fiai meg nem trnek, „amikor csak olvassk Mzest, lepel borul a szvkre” (2Kor 3:15) „Mikor pedig megtr az rhoz, lehull a lepel. Az r pedig a Llek…” (2Kor 3:16–17). Lidinak „a szvt az r nyit meg, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pl mond vala” (ApCsel 16:14). Ez a Szent Llek belsõ bizonysgttele: a testimonium Spiritus Sancti internum. „Mert amint egyedl Isten az illetkes tanja nmagnak az Õ beszdben, gy az Ige sem tall hitet az emberek szvben mindaddig, amg a Szent Llek belsõ bizonysgttele meg nem pecsteli… Egyszerre kell mind a kettõnek – az Ignek s a Szentlleknek sszekapcsoldnia, hogy Isten orszga megszilrduljon” (Klvin, CR 39, 42, 45, 197).
Reformtor õseink klnsen fontosnak tartottk, hogy a kettõ sszekapcsoldst hangslyozzk, mert mr az õ korukban is voltak, akik Szentrstl fggetlentve magukat, sõt a „klsõ Igt” megvetve kerestk a Llek „belsõ vilgossgt”, mikzben voltakppen a sajt lmnyeiket, emberi tapasztalataikat azonostottk a Szentllek szavval. Isten ugyan vgtelen hatalmval megtehetn, hogy a „klsõ Ige”, vagyis a Szentrs s az igehirdets szolglata nlkl is megvilgostsa elmnket, de Õ nem vlasztja ezt az utat, mert jsgt ppen azzal bizonytja, hogy alkalmazkodik hozznk s emberi mdon, vagyis a Szentrs s az igehirdets emberi szava ltal szlt meg minket. Klvin itt a testtltel csodjra hivatkozik: amikppen Isten egykor a mi testnkben szllott al, hogy velnk tallkozhassk, gy ismt hozznk alkalmazkodik a Szentrsban s velnk, haland emberekkel a magunk mdjn beszl, hogy szavt elviselhessk s megrthessk. Hogy a felsges Isten ma az rs szavn t szl hozznk s ebben a knyvben mintegy velnk ggygve „trsalog”, ez az Õ kegyelmes „leereszkedsnek” (condescendentia-jnak) a jele (CR 26, 387; 35, 312). A II. Helvt Hitvalls is ezt tantja: Isten „megtehette volna ugyan, hogy az Õ Szent Lelke ltal vagy angyal szolglata ltal s Pter szolglata nlkl tantsa az Apostolok Cselekedeteiben szereplõ Kornliust, mgis Pterhez utastja õt, akirõl az angyal kijelenti: Õ megmondja nked, mit kell cselekedned” (I. fejezet). Sõt Klvin annyira veszlyesnek tartja a Szentrs „klsõ igjtõl” elszakad rajongs ksrtst, hogy ezzel a kemny szval figyelmeztet minket: „a Stn lelke az, amely elszaktja magt az Igtõl, amellyel Isten Lelke mindig kapcsolatban marad” (Az sais knyvhez rt kommentrjban, 59, 21).
Ugyancsak Isten hozznk „leereszkedsvel” fgg ssze s a testtltel csodjnak kvetkezmnye a Szentrs valsgos emberi jellege. Jzus Krisztus valsgos Isten s valsgos ember, s az Õ igazi embervolthoz szksgszerûen hozztartozik, hogy a rla szl bizonysgtevs is valsgos emberi beszd, emberi dokumentum legyen. Maguk a reformtorok nem hirdettk a betûszerinti ihlets, a verblis inspirci tant (L. Niesel: Klvin theolgija. Ford. Nagy Barna. Debrecen, 1943, 29kk.), s azok a ksõbbi orthodox teolgusok, akik ezt a tant kpviseltk, nem vettk szre, hogy ezltal a doketizmus veszlybe kerltek, vagyis annak a tvtannak a kzelbe jutottak, amely Jzus Krisztus ember-voltt ltszat-embersgnek tartja. Az Ige testtltelhez azonban hozztartozik a Szentrs s az igehirdets is; Isten a gyarl, trtneti, kontingens emberi beszdben elrejtõzve, hozznk gy alkalmazkodva jn kzel hozznk. Nem gy van, hogy a Bibliban van valami, ami isteni s van valami, ami csak emberi, hanem amikppen Jzus Krisztus egyszerre valsgos ember s valsgos Isten, gy a Szentrs is egyszerre valsgos emberi beszd s valsggal Isten szava. Az emberi s isteni sznak ez a paradox egysge a Szent Llek csodja.
Ebbõl azonban az rsmagyarzat feladatra nzve az kvetkezik, hogy komolyan kell vennnk a Szentrs emberi, trtneti jellegt. A Biblit hozznk hasonl emberek rtk, akik kortrsaikhoz, az õ nyelvkn az õ gondolkozsi formik felhasznlsval szltak. A Biblia megrtshez teht hozztartozik a Biblia trtneti vizsglata, mint ahogy az kor ms irodalmi alkotsait is csak gy rtjk meg, ha a szerzõk nyelvt, kort, gondolkozsi formit behatan tanulmnyozzuk. Ezrt van szksge az egyhznak tanult rsmagyarzkra; ezrt dnttt a reformci gy, hogy az igehirdets kiemelt gylekezeti szolglatt fõiskolai szinten kpzett lelkipsztorokra bzza. A jelen mûnek is az a clja, hogy igehirdetõinket a Szentrs trtneti tanulmnyozsban segtse. Ha valaki egy-egy textus trtneti jellegt nem hajland figyelembe venni, akkor az az illetõ textus mai zenett sem tallja meg. A Szentrst mint Isten Igjt csak akkor ismerjk meg, ha konkrt mdon ltjuk annak igazi trtnetisgt. Ezrt az rsmagyarzat elsõ szablya: applica te ad textum, minden erõddel sszpontostsd figyelmedet a textusra, annak trtneti rtelmre.
De ugyanakkor rvnyes a szably: applica textum ad te. Alkalmazd magadra a textust. Krdezd meg, mit mond, mit parancsol neked s gylekezetednek. Hitbeli engedelmessg nlkl nem rthetjk meg az rst. „Ha valaki cselekedni akarja az õ akaratt, megismerheti e tudomnyrl, vajjon Istentõl van-, vagy n magamtl szlok” – mondta Jzus (Jn 7:17). Az rs magyarzsra nzve is ll Klvin szablya: Omnis recta cognitio ab oboedientia nascitur, „mert nemcsak a tkletes s teljes hit, hanem Isten minden helyes ismerete is az engedelmessgbõl szrmazik” (Inst I, 6, 2). Az rtelem kifejtsnek s alkalmazsnak aktusa azonban ismt elvlaszthatatlanul egyv tartozik, s ebben is a Jzus Krisztus kettõs termszetnek csodja tkrzõdik. Hogy mit jelent a sensus-nak s az usus-nak, az explicatio-nak s az applicatio-nak, a megrtsnek s alkalmazsnak ez az egysge, – ezt az rsmagyarzat tudomnya, a bibliai hermeneutika van hivatva kifejteni. A legfontosabb azonban az, hogy az rsmagyarz alapllsa az imdkoz s Isten parancst engedelmes hittel vr ember magatartsa: „Szlj, Uram, mert hallja a te szolgd… Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (1Sm 3:9; ApCsel 9:6).
Mg csak egy krdsre kell felelnnk: a szent iratoknak mirt ppen ahhoz a gyûjtemnyhez kell tartanunk magunkat, amely a Bibliban van elõttnk? Mirt ppen a Biblinak nevezett knyv szmunkra a knon, a mrõvesszõ, hitnk s cselekedeteink vgsõ normja? Mind az -, mind az jszvetsgi korban voltak ms „szent” iratok is; mirt ppen a mi Biblink knyvei vltak knonn? Tudjuk, hogy a knon kialakulsa trtneti folyamat volt, kzdelmek, vitk, eltrõ hagyomnyok szembestsnek eredmnye; nem kzenfekvõ-e a felttelezs, hogy a knont az egyhz alkotta, azt az egyhzi hagyomny hitelesti miutn a hagyomny, a tradci, a „paradosis” (1Kor 11:2; 2Thessz 2:15; 3:6) elõbb volt, mint a Biblia? Mgis azt kell mondanunk, hogy a knon nem emberi-trtneti alapon, nem a hagyomny alapjn, hanem abszolt alapon, az Ige autopistia-jnak, nmagban val hitelessgnek alapjn nyugszik. Amikor a Biblinak nevezett knyveket (a „Biblia” sz a grg „biblion” tbbes szma; latinul a „Biblia” egyes szm nõnemû fõnv; ez az utbbi a magyar szhasznlat alapja) ms iratok kzl mint a prftai s apostoli bizonysgtevs autentikus okmnyait kivlasztottk, akkor nem tettek egyebet, mint hogy megerõstettk azt a megelõzõ esemnyt, hogy ppen ezek az iratok bizonytottk meg a maguk isteni Ige-voltt, maguk mintegy knyszertettk az egyhzat tekintlyk elismersre. Mindebben az egyhz szerepe sem volt merõben passzv, mde amikor a trtneti egyhz felismerte s elismerte a knont, ezzel Isten hitelestõ pecstje mell ttte oda a magt is, mintegy jelezve Isten parancsol jelenltnek felismerst. Klvin errõl gy beszl: „Mert, midõn az egyhz elfogadja a Szentrst, s szavazatval sajtjv pecsteli, nem gy szerez neki mltsgot, mintha elõbb ktes s nmely tekintetben vits lett volna, hanem mivel megismeri, hogy az õ Istene igazsgt tartalmazza” (Inst I, 7, 2). „A Biblia maga teszi magt knonn” (K. Barth: „Die Bibel macht sich selbst zum Kanon. Sie ist Kanon, well sie als solcher der Kirche imponiert hat und immer wieder imponiert” (Kirchl. Dogm. I/1, 110. 1). gy a knon puszta lte is bizonysga az Ige ellenllhatatlan erejnek (Jer 23:29; Zsid 4:12).
† Czegldy Istvn
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
