THÉODORE DE BÉZE

A mi Urunk egyházához

- Kicsinyke nyáj, habár maroknyi néped,
E tág világ nagyságát biz' feléred.
Kicsinyke nyáj, bármily gőggel tekintse
Léted e föld, te vagy szép, drága kincse.
Minden erőm tebelőled merítem,
És hálaként vedd e kis művet itten.
Kicsiny bizony, mit bele én adok,
A többiről csak annyit mondhatok,
Hogy a világ nem látott oly csodát,
Amely akár felérné egy sorát.
E nagyszerű dolgot adom tenéked,
És kapja így nagyszerű cseppnyi néped.
S nem kétlem én, ha néked címezem,
Hasznodra lesz, fogadd hát szívesen!
- Félre király, cicomás hercegek!
Arany, ezüst s nem erkölcs vértetek.
Királyi fők, talpnyalók szentjei!
Nagy nevetek száz hazug hirdeti;
Most e lapon nem nektek szól szavam,
Bár nektek is jó hasznotokra van,
De fületek süket efféle szókra,
S okulni rest szívetek fel se fogja.
- Figyeljetek ti, igaz fejedelmek!
Ó, jutna bár király hatalma nektek,
Kik árnyadó szárnyat fölénk teríttek,
S így véditek életét híveinknek!
Először is a ti fületek érje
Dávid király csodás hárfazenéje,
Hisz Isten is a tudást nektek adta,
Hogy értitek, mit rejtett szent szavakba.
Királyaink, halljátok a Királyt,
S ti pásztorok, halljatok muzsikát!
Nem én adom, egy pásztor zengte rég,
S Isten maga adott hozzá zenét.
Bárányaim, halljátok Istenünknek
Sok szép dalát, mind gyógyír s boldog ünnep!
Ha bú kísér, ez gyorsan megvigasztal,
Ha nincs kenyér, ez lesz a gazdag asztal,
Ha gond csigáz, ez nyújtja enyhedet,
Ha űz a félsz, oltalmad itt leled.
Mert nem akad oly ínség, s szörnyű baj,
Mely nem fut el, ha szól az égi dal.
- De jaj mi ez? baj van a számolásban!
Herceg, király, pásztor s bárány a nyájban,
Nehéz nagyon mindenkit összeszednem.
Látom amott farkas csecsén nevelten
Él az a nép, melynek szíve hamis,
S kit ostrom ért, látom ott van az is;
Látom sovány képét a koponyának,
Ki, merre jár, utat nyit pusztulásnak;
Látok fején tiarával toportyánt,
Száz rút vadat vele formázva hordát;
Látom, juhot mímelnek farkasok,
Sokat cserél ki-ki ruházatot;
Látom, a tűz mindenhol égre csap,
Látom a nagy tengeren mint halad
Által a nép, a parton egy király
Nyújtja nekik kezét, s mint szikla áll.
Adja az Ég, Király, gyerekkorodban
Ki már reményt ébresztettél sokunkban,
Hogy, mint időd telik, úgy nőj kegyében,
És más király nagyságban fel ne érjen!
- Amíg vihar zilálja szét a nyájat,
Bár szívünk mélyén újra összeállhat,
Daloljuk el, Urunk mi jót adott,
Ki számba vesz minden egyes juhot,
S nem tűri el, hogy bántsanak, s vigyázza,
Ne érje vész, s éljen békén a nyája.
- Ti bús rabok, setét zárkában ülve,
Igaz hitért kínzást szenvedve, tűrve,
Várva halált, szent harcért elitélve,
Mert jog helyett, haj, pallos sújt a népre,
Hallgattok-e, ha kínzás részetek?
Megtörtök-e, ha szenved testetek?
A test fogoly, de biz' szabad a lélek,
A test enyész, s a lélek újraéled.
Barátaim, a bút a dal repítse,
S a szent imák szavát a dal hevítse!
Dicséretünk hangja most lángra éled,
S így hirdeti Istennek s égi népnek,
Hogy sok fiunk dicső, szent harcra serken
E nagy világ sok szennye-mocska ellen.
Hogyha a szánk most csendre kényszerítik,
Jusson a dal bennünk egész a szívig,
Minek után' oly erő száll belénk,
Hogy a halál lesz csak nekünk elég.
S hogyha az Úr szólít tanúinak,
Dicsérjük Őt s fogadjuk a vasat,
És hagyjuk el eme árnyékvilágot
Az Ég felé, mit szívünk egyre vágyott!
És unja meg előbb az úri nép
A kínozást, mint mi a szenvedést!
- S hogy ne legyen senkinek kifogása,
Urunk nevét zengni, Marot muzsája
Dávid király zsoltárait dalolta,
Mit hajdanán ő héber szókba fonva
Szerzett, s nekünk jó Clément írta át
E szép dalok legszebb egyharmadát,
S Urunk nevét így a francia nép
Is zengheti, nyitva hangját s szivét.
De a halál munkádnak derekán
Elvitt, s maradt a harmada csupán,
S nem szült anya oly főt e Föld szinére,
Ó, dalnokunk, mely tevéled felérne.
S azóta, hogy legyőzött a halál,
Miként a sír, Dávid is néma már,
Mert nem merik a legjobb szellemek
Folytatni azt, mi véled elveszett.
Mondd, hogy mered - vetik rögtön szememre -,
Rossz tolladat hegyezni műremekre?
Én jól tudom, (köszönöm, Istenem)
Mit vállalok, s azt is, hol a helyem.
És tudom azt, hogy képességeim
Nem oly nagyok, mint szívem s terveim,
De azt hiszem, a jószándék kivált
Néhány suta vagy ügyetlen hibát,
Nem úgy, mint a nagy de hitvány tehetség.
S ha szavaim ízlésedet sebeznék,
Ne hidd, hogy én ezért ellened érzek,
Sőt örülök, s csupán annyit remélek,
Akárki vagy, e könyv úgy elcsigáz,
Hogy nála tán százszor jobbat csinálsz.
- Dologra hát, égáldott szellemek,
Mutassatok isteni ihletet,
S kísérje azt elbűvölő kecsesség,
Hogy pórnak és úrnak egyszerre tessék!
Szép tollatok mától e cél vezesse,
S ki adta azt, az Urat dics övezze!
Akad olyan, ki szeretőt imád,
Akad olyan, ki ferdíti szavát,
Hiába mind, panasz s kényeskedés,
A nő, a szó s az ember elenyész,
Hízelkedők és hazug szópecérek,
Torz istenek s rossz bókok elenyésznek.
Ébredjetek, testvérek, félre álom,
A tiszta szó győzzön e korcs világon!
Ne hagyjatok, ti nemes, drága lelkek,
Ily tespedést a csodás szellemeknek!
E rút világ, e setét völgy nem adhat
Szép alapot s témát a szép szavaknak;
De látni ezt egyedül úgy lehet,
Ha jó szívet hordtok a rossz helyett,
Úgy tollatok egy jó szellem repíti,
És isteni eszméket tudtok írni,
Akkor ti is igaz költők lehettek,
Jóktól áldottak, rossztól rettegettek.
Ha ez se vonz, csak rímelgessetek,
Daloljatok léha nőt, tört szivet!
Én nem teszem, s bár létem semmi se,
Célom a nagy Isten dicsérete.
Tanúja lesz sok büszke hegytető
Hitemnek, és hol zöldell friss mező,
A Genfi-tó tajtékos tiszta partja
Isten nevét szövi a lágy morajba,
S felhők között a Legfelsőbb nevére
Visszhang repül a zengő hegyvidékre.
- Uram, belém vetettél szent erőt,
Engedd tehát repülni mielőbb,
És adjak így e műnek büszke véget,
S e nyáj eképp dicsérjen zengve téged!

Fordítatta Jeney Zoltán /2001/