HIT ÉS VALLÁS

Az elmúlt években a Reformátusok Lapja hasábjain folyt arról hosszú vita, hogy a mi hitünk vallásnak tekinthető-e vagy sem. Az alaphangot egy dunántúli lelkész cikke adta meg, aki tk. tradicionális barth-i fölfogással írta le, hogy az Isten kijelentésére válaszoló hit alapvetően különbözik attól az emberi cselekvéstől, amit vallásnak (vagy vallásos tudatnak) nevezünk. Világos: K. Barth kritikája ez, amellyel illette Schleiermachert; ennek lényege, hogy a theologiai kijelentéseket nem a vallásos tudat vizsgálatából nyerjük, hanem Isten Igéjéből: Barth számára a prédikáció (mint verbum Dei) a theologiai beszéd paradigmája. E nézet igen elterjedt Magyarországon; debreceni éveimre emlékezve mondhatom, hogy nemigen lehetett mást hallani a Kollégiumban, mint a barth-i „Religion ist Unglaube” súlyos ítéletét. Annál érdekesebb viszont, hogy az említett cikk heves ellenkezést váltott ki, s hosszabb vitát vont maga után. Miért? Valószínű az az oka ennek, hogy az egyházi közvélemény találva érzi magát a marxista valláskritika által — tk. teljesen joggal — s a vallást mint olyat védelmezni kívánja. Persze: ha valaki apologetikus állásba helyezkedik, akkor nem föltétlenül használ sem magának az ügynek, még kevésbé egy általános tisztázódásnak. S éppen a marxista valláskritika vonatkozásában érvényes, amelynek sok mozzanatát a keresztyénség önmagába beépített, s — félúton járva elmondhatjuk — több helyen hasznát is látta ennek, amelyet ma az ökumené keretében űzött theologiában viszonthallhatunk. Egy olyan keresztyénség, amely nem más, mint egy kizsákmányolásra épült rendszer felépítménye, ideológiája, valóban nemcsak fölösleges, de káros is. Hogy azonban e kettőt nem lehet azonosítani (időleges egybeesések ellenére sem!), az ma már világos a keresztyén-marxista dialógus tükrében is. Fölhozták a barth-i nézet ellen azt az etimológiai érvet, hogy a „vallás” főnév a „vall” igéből származik; hitünk lényeges része az, hogy megvalljuk, kinyilvánítjuk azt, mert a hit föltétlen velejárója a hitről való számadás. A hit (fides) itt a confessio mellé kerül — kétségkívül jogos következtetés eredményeként. Ám ha a fides és confessio fedi egymást, az azt jelenti, hogy a hit — esszenciális és fenomenális valóságában — teljesen egybeesik a hit önértelmezésével, s annak szóban történő megfogalmazásával. Ez az igénybejelentés teljes létjogosultsága ellenére úgy tűnik, szöges ellentétben áll a barth-i „Reden von dem Unsagbaren” fölfogásával, s a theologus rettenetével (ld. 61. l.), ami pedig a hitről számot adó ember föltétlen és szükségszerű velejárója, hiányzik belőle a hit oly sokszor említett kockázata. Minden elképzelhető mégis, hogy így éljen valakinek a tudatában; az említett vita résztvevői valóban exisztenciálisan teljes átadással, őszintén érveltek. S nem is a hit fölfogása szenved itt csorbát: inkább a vallásé. A confessio ui., a tudatos (sokszor missziói jellegű) hitvallás nem föltétlenül velejárója a vallásnak (persze ez nem tévesztendő össze a vallás spontán megnyilvánulásaival.) Ne feledjük, hogy olyan theologiát, amilyet mi űzünk, kizárólag a keresztyénség hozott létre. Létezik sok olyan vallás, ahol a vallásos tudat nem tudatosan, nem számadás-jelleggel nyilvánul meg. S ezt a megnyilvánulást nem szabad lebecsülnünk, mert sokszor közelebb áll az őszinte valóságábrázoláshoz, mint sok theologia. Úgy tűnik azonban, hogy a hit és a hitvallás egymás mellé állításakor nem ez a vallás állt az író hátterében, hanem saját hite. Ez az alapvetően pozitív jelenség azonban ne csorbítsa a vallás értelmezését sem, főleg akkor ne, ha azt a hittel akarjuk azonosítani!

Mi hát a vallás? — kérdezzük; sajnos azonban feleletet aligha kapunk erre: kielégítő definíció mindeddig nem született, de még csak a teljesség igényére jogot formálható körülírás sem. Minden kísérletet eddig a vallás meghatározásra meghiúsult amiatt, hogy alapvetően függött a meghatározó személy valláshoz való viszonyulásától. A jól felfogott gyakorlatiasság és munkánk alapvető célkitűzése is inkább azt javasolja tehát, hogy a hitből induljunk ki, s annak értelmezésében próbáljuk azt elhatárolni mindn vallásos jelenségtől, azt meghatározva, hogy hol kezdődhet a vallás, ám végső határának kérdését nyitvahagyva. Talán helyes, ha a nyelvhasználatból indulunk ki, de a reflexió érdekében inkább más nyelven demonstráljuk azt. Köztudott ui., hogy különbség van hit és hit között, a foi és a croyance cselekménye nem azonos (a magyar „hiedelem” szó sajnos nem használható az újabb korban hozzájárult negatív előjel miatt. Hasonlóképpen rossz paradigma a faith és belief közötti különbség, mivel az utóbbinak igei formája, believe, a keresztyén hitre is vonatkozik.) Annak ellenére, hogy mindkét főnév a croire (hinni) igét föltételezi, a foi csak a keresztyén hitre vonatkozik, a croyance pedig a vallások területére utal minket, és ... minden egyéb, nem vallásos remény kifejezője. Az ember konstitúciójához ui. hozzátartozik a hit; ám ez korántsem mindig keresztyén hit, mégcsak nem is szükségszerűen vallásos. A valóságmegtapasztalás analógiákat hív életre, amelyek sokszor nem is tudatosak, ám a meg nem tapasztalt események beállásának valószínűségét fejezik ki („azt hiszem...” szemben a „tudom”-mal). Enélkül az emberi lét elképzelhetetlen, s világos, hogy ennek a beszédben is kifejezésre kell jutnia. Valóban: különbség van a croire en (Dieu) és a croire a között. Az előző csak az Isten és ember között végbemenő dolgokra vonatkozik, az utóbbi minden egyébre vonatkozhat (magyarra mindkettő „hiszek ...-ben”-nel fordítandó), s ennek felel meg a „hinni + tárgyeset” ill. a „hinni, hogy” kifejezés is. Világos: ez utóbbiak a valóság megtapasztalt részéből való következtetéseket vagy váradalmakat jelenti, míg a croire en egy sajátos valóságra magára vonatkozik, amelyet másként megragadni nem lehet, csak úgy, hogy a kijelentés útján részünk lesz e valóság. Ez a két „hit” egymással föltétlenül ellentétben áll, mi több: nincs közük egymáshoz, alapvetően más tevékenységet jelölnek meg. Nincs, azaz nem lenne kapcsolatuk, ha a croire en hite megmaradna önmagában; ám ez nem így van, mert a hit megnyerése (mármint a keresztyén hité) minden valóságmozzanatot befolyásol tapasztalataink folyamán, s egy sor croire a, croire que, croire + acc.-t vonz maga után. Prioritása azonban minden esetben megmarad. Így érthető, hogy pl. Gedeon kap jelet Istentől, míg Jézus Krisztus elutasítja magától a jelet kérő zsidókat: a hit-kapcsolatból következhet jel, ám a jelből hit-kapcsolat soha. A keresztyén hit hozhat létre vallásos jelenségeket, vagy akár emberi reménységeket, ám ezek nem szülnek hitet.

Vajon új dolgokat mondtunk most el? Remélhetőleg nem. A dogmatika ui. már régóta különbséget tesz a között a hit között, amelynek hiszek, és aközött, amit hiszek. Amit hiszek, tárgya annak, aminek hiszek. Johann Gerhard a hitt hitet fides materialisnak nevezi, s azt a hitet, amely felé ez fordul fides formalisnak — minden bizonnyal túlzó formalizmussal (ez a megjegyzés magyarázhatja, miért szorult az utóbbi dogmatikákban vissza e különbségtétel). Mindenesetre a fides qua creditur mindig egy személy döntését hangsúlyozza, míg a fides quae creditur inkább azokra a körülményekre tekint, amelyekbe a személy került, vagy kerülni fog. A keresztyén hithez mindkét mozzanat hozzátartozik, ám elképzelhető, sőt tény, hogy sok ember él az első hiányában, vagy annak reflexiója nélkül. S ebben látjuk meg a Barth által megítélt homo religiosust: reménység Istennel való találkozás nélkül valóban nem nevezhető keresztyén hitnek! Ám kérdés, hogy ez kizárja-e a hitet. A fent vázolt különbség a keresztyén hitre vonatkozik, s nem a hitnek elválasztására a vallástól. S valóban: a fides quae creditur is része a hitnek, éspedig épen akkor, amikor kifejtjük azt, s gyakorlati következtetéseket vonunk le belőle, gyakorlati vonatkozásait taglaljuk. Ez pedig elengedhetetlen, egyrészt azért, mert a hit nem válhat nárcizmussá, mindig önmagában tetszelegve, másrészt pedig azért, mert bár a hit önmagában lezárt egység, mégsem önmagáért való egység. gondolhatunk továbbá arra is, hogy a hit történelemben álló kapcsolat, s a történelem kérdéseit is önmagába olvasztja. Átfedést érezhetünk itt a hit és a vallás között; s ez az átfedés teszi lehetővé Tillich párbeszédét a vallásokkal, vagy közös találkozókat, pl. az élet szent ajándéka megőrzése érdekében. Ám ez az átfedés nem jelent azonosulást: alapvető különbség áll fenn a két hitjelenség vonatkozásában. A keresztyén hit mindig a fides qua credimus felől indul ki, s ezt követi a fides quam credimus. A vallás pedig a világ- és önértelmezés felől indul ki, s gondolatokat, jelenségeket személyesít meg, ám a fides qua creditur szintjére el nem juthat. A kijelentés és a theourgia föl nem oldható ellentétben van egymással.

Degradáltuk ezzel a vallást? Aligha. R. Bultmann pl. határozottan azt állítja egyetlen rendszeres theologiai művében, hogy a theologia a fides quae creditur részletezése. Sajnos a kéziratban ránk maradt mű túl rövid, mégis sejteti, hogy Bultmann mire gondolt itt: egy találkozás, egy élmény következményeinek kifejtésére. Arra, hogy amikor a Szentírást vagy az egyháztörténetet kutatom, az események sokaságában a kérygmáig kell eljutnom, amit ugyan már nem tudok tudományosan vizsgálni, mégis a lehető legvilágosabban körül kell írnom, anélkül, hogy mögéje akarnék kerülni, mert ez a célja minden hitnek, s erre kell utalnia minden theologiának. Amikor azonban a fides quae creditur taglalása történik, akkor lesz igazán látható, hogy a keresztyénség maga igenis vallás!

Tegyük fel tehát még egyszer az oly sok fejtörést okozó kérdést: vallás-e a keresztyén hit? — a válasz pedig mindig attól függ, hogy mire nézve kívánom azt megfogalmazni. Ha arra tekintek, Akitől kaptam a hitet, s belecsodálkozom annak ajándék voltába, akkor ragaszkodom ahhoz, hogy itt Isten és nem ember jutott szóhoz, akkor megrettenek az Isten és az ember közötti hatalmas különbségtől. Ha viszont azokra az emberekre tekintek, akik számára érthetővé kell tennem a hitet akkor éppen ez az ajándék kötelez arra, hogy ennek érdekében minden emberileg lehetőt megtegyek. Az első esetben a hit radikális ellentéte a vallásnak; a másodikban pedig kényszerül ugyanazon utakat járni, mint a vallás.