HIT ÉS BESZÉD

„Nem vagyok a szavak embere”; „ezek csak szavak” — mondjuk sokszor, s e kifejezésekben egyértelműen a cselekvés mögé utasítjuk a beszédet. Ez egyszersmind utal arra a fejlődésre is, amely az utóbbi évtizedeket jellemzi: az információs anyag fölhalmozódására, a megsokszorozott irodalomra, s mindarra, ami ennek következménye az emberben; ez pedig nem más, mint egy bizonyos fokú csalódás a szavakban, elidegenedés a beszédtől és írástól egyaránt, röviden: a beszéd krízise, avagy csömör a beszédtől (Überdruß am Reden). Legeklatánsabb példája ennek a nyelv rendszerének széthullása a köznyelvben; nemcsak Magyarországon panaszkodnak amiatt, hogy a „fiatalabb generáció már nem tudja anyanyelvét sem beszélni.” De nemcsak ez: ma már a szónoki sikerek is egyre ritkábbak, olyanok, mint amilyenekkel pl. Kossuth L. hadsereget toborozott — s mindez nem arra utal, hogy a retorika hanyatlik, hanem inkább arra, hogy az igény az ilyen szónoki produkciókra kisebb. Ez a fejlődés pedig igen érzékenyen érinti a protestáns egyházakat, ahol a kultusz középpontjában éppen a beszéd áll. (Szándékosan kerültük itt el az „igehirdetés”és „prédikáció” kifejezéseket, hiszen itt most nem a beszéd tartalmáról, hanem jelenségéről van szó; így csatlakozunk a régi magyar szóhasználathoz, amely szerint a prédikáció: „egyházi beszéd”.) Nem véletlen és nem is túlzás, ha egy fiatal lelkész letargikusan állapítja meg: a mi prédikációinknak nincs társadalomformáló jellege, s nem is úgy néz ki, hogy efelé haladnánk. Persze, hogy mit jelent a „társadalomformáló” kifejezés itt, azt pontosan meg kellene vizsgálni. A kijelentés mégis helyes annak megállapításában, hogy az „egyházi beszéd” föltétlenül veszített jelentőségéből — együtt a többi beszéddel. A címben szereplő két szó arra kötelez most minket, hogy válaszoljunk arra a kihívásra, amelyet egyrészt református tradíciónk és a jelen helyzet összeütközése, másrészt a bibliai Ige-fogalom és a mai beszéd ellentéte jelent. Ez utóbbi ui. a héber dábár szó által egységbe foglalja a tettet és a beszédet (hiszen ez mindkettőt jelenti); az előző pedig tüntetően hangsúlyozza azt a lehetőséget, hogy emberi beszéd és Isten kijelentése egybeeshet. E két dolog éles ellentétbe áll a mai helyzettel, s sajátos valóságértelmezést tükröz; amennyiben sajátja ez a hitnek, s hogyan lehet kommunikálni? — e kérdés fogalalkoztasson minket.

Persze: ha nyelvi szempontból nem lennénk ilyen szükséghelyzetben, akkor sem lenne problémamentes a hit és a beszéd kapcsolata. Hiszen a hit olyan dolgokat involvál, amelyek aligha fogalmazhatók meg egyszerű beszéd által. Theologusok és hívők együtt mondják, hogy ez valami „kimondhatatlan”, s K. Barth maga is így nevezi a theologiát: Das Reden von dem Unsagbaren (tanszékutódja, H. Ott írt ilyen címmel könyvet). Kimondhatatlan, s mégis beszélni kell róla. Az „egyház és tudományos theologia” c. fejezetben utaltunk több olyan Igére, amely a keresztyének számára kötelezővé teszi a beszédet, mert ezáltal születik hit (vö. Róm), a bennünk való reménységről is számot kell adnunk (vö. 1Pét). De vannak kifejezetten olyan locusok is, amelyek rendkívül pozitívan nyilatkoznak a beszéd szerepéről a hit vonatkozásában, jóllehet nem ilyen céllal kerültek be a Szentírásba. „Viperák fajzata! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre? Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” — így Keresztelő János (Mt 12,34). A Zsolt 119,105 így dicséri Isten Igéjét: „Lábam előtt mécses a te szavad”. Jakab levele pedig hatalmas jelentőséget tulajdonít a nyelvnek (mint testrésznek, amelynek funkciója a beszéd); képes az egész embert vezetni és félrevezetni a beszéd: „Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egész kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahova a kormányos akarja. Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis milyen nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv tűz, a gonoszság egész világa” — s néhány sorral lejjebb: „Ezzel áldjuk az Urat és az Atyát és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.” (3. rész) E levél teljességgel föl akarja fogni a beszéd potenciáját, azokat a lehetőségeket, amelyeket a nyelv önmagában rejt. Ismét Keresztelő János figyelmeztet arra, hogy a beszéd prominens módon járul hozzá az ember megítéléshez az utolsó napon: „De mondom nektek, hogy minden hiábavaló szóról, amelyet kiejtenek az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek föl és szavaid alapján ítélnek el téged.” (Mt 12,36-37). Persze ez a kijelentés már eleve föltételezi azt az egységet, amely beszéd és tett között fennáll, s mely ma már minden egyéb, csak nem természetes. E kijelentés tehát a legkevésbé sem áll ellentétben az „éheztem és ennem adtatok” ill. „nem adtatok ennem” számonkérésével.

Az világos, hogy a felsorolt bibliai idézetek sokban eltérnek a nyelvről alkotott mai képtől. A legfontosabbra már utaltunk: a Biblia egységben látja a tettet és a beszédet. Ez teljességgel jogos: mert lehet, hogy a beszédem már elidegenedett a tetteimtől; lehet, hogy mást mondok, mint amit teszek. De hogy az emberek jórészt aszerint irányítják tetteiket, amit hallottak (nem amit maguk mondtak!), az ma is biztos. A nyelvről alkotott fölfogás azonban egy ponton 100 %-ig megegyezik a bibliai korban és a mai világban. Mindkét esetben ui. a nyelv potenciájának az elismerése a lényeg. Ha tehát mi ma a nyelv csömöréről beszélünk, az nem a nyelv hatalmának a csökkenését jelenti; kérdés tárgya csak az lehet, hogy jól élünk-e a nyelvvel, jó irányba hat-e bennünk ez a hatalmas potencia? Mi tehát ez a hatalom a nyelvben? Mi a nyelv lényege? S továbbmenőleg: Mi az a beszéd, amely jellemzi ember és ember kapcsolatát, s mi az , ami ebben eltér, ha Isten és ember kapcsolatáról van szó?

Ha nyelvről, beszédről, szavakról szólunk, úgy előbb-utóbb a jelentéstannal, szemantikával is foglalkoznunk kell majd. Valóban: meg kell értenünk azt a csodát, hogy egy szó, egy kifejezés vagy mondat elhangzásakor ketten vagy többen (akár egy egész nép is) ugyanazt gondolják, sokszor még érzelmileg is ugyanolyan hangulatba kerüljenek. Ennek a csodának kétfajta megközelítése lehetséges. Először is úgy kell megértenünk a nyelvet, mint egy jelrendszert. Minden fogalomnak megvan a maga hangtani megfelelője, s ennek elhangzásakor vagy olvasásakor az illető tárgy, személy vagy fogalom jelenik meg képzetünkben. Ha pl. magyarul azt mondom, hogy kenyér, akkor kb. ugyanarra gondolok, mint a német „Brot”, angol „bread” vagy francia „pain” szavak esetében. Körülbelül? Igen, éspedig azért, mert az ilyen fogalmak kultúrterületenként változhatnak, s ennek megvan a nyelvi lecsapódása is. A nyelv computer-jellegének a megértésekor ezt mindig figyelembe kell venni. Bibliafordítás közben láthatja ezt az ember, amikor olyan kultúrával találkozunk, amelynek fogalmai nem mindig érthetőek. Legegyszerűbb példa talán az, hogy a hébernek több kifejezése van az oroszlánra, amely különböző fajtákat jelöl meg. Természetesen: hiszen főleg Júda pusztájában volt otthona az oroszlánnak (sajnos csak volt: még a 30-as években kipusztították őket). Mi a mi nyelvünkben nem tudunk ilyen finom különbségeket tenni, hiszen mi nem ismerjük ilyen alaposan az oroszlánokat. Külön problémát jelentenek aztán a nyelv jel-rendszerén belül a különböző idiómák, amelyek különösen is jellemzik egy-egy nép gondolkodásmódját, s szó szerint nem mindig fordíthatók le. Ha pl. valaki angolul ezt hallja: „look out”, akkor nem ajánlatos kinézni, mert baj történhet: a fölszólítás pont a szószerinti fordítás ellenkezőjét akarja elérni. Világos: a nyelv jel-rendszerként történő megértése igen egyoldalú, s rögtön ki kell egészítenünk azt azzal a megjegyzéssel, hogy a nyelv a valóságábrázolás sajátos formája, rendszere, s nem csak a valóságtól függ, hanem a nyelv használóinak valóság-képétől is. A nyelv használói: tehát az, aki beszél, és az, aki hallgatja. Hogy egymást megértsék, ahhoz az kell, hogy a valóságról alkotott képük legalábbis nagy vonalakban megfeleljenek egymásnak, különben „mellébeszélnek”: félreértenek minden szót, még a jeleket is. Világos tehát, hogy a beszédben mindig két relációval kell számolnunk: egyrészt azzal, hogy a beszédeinknek minél nagyobb legyen a valósághoz a köze, másrészt pedig azzal, hogy a beszélgető partnerhez megtaláljuk az utat. Gorombán általánosítva így fogalmazhatnánk: a beszédnek egy informatív és egy kommunikatív oldala van — de rögtön hozzáfűzzük ehhez, hogy e kettő mindig összefonódik, s csupán megkülönböztethető, de szét nem választható. Ha pedig föltesszük a kérdést, hogy miért csömörlöttünk meg a sok beszédtől, s miért van mégis égetően szükségünk sokszor „egy jó szóra”, miért hiányzik a beszéd teremtő ereje, úgy azt hiszem, egyetérthetünk mindannyian a diagnózisban: a ma embere túlfeszíti a nyelv informatív jellegét, s elhanyagolja a kommunikatív oldalt; egy ijesztően pozitivisztikus fölfogás ellen küzd az, aki a nyelvnek régi értékét vissza akarja szerezni. S nyugodtan hozzá is tehetjük: az el nem idegenedett, igazi kapcsolatot teremtő és ápoló szóra ma nagyobb szükség van mint valaha; nem a beszéd, az ember krízise nyilvánul itt meg!

Tovább folytatva gondolatainkat: Van Istennek beszéde? Mielőtt elhamarkodottan igennel válaszolnánk gondoljuk végig: van Istennek külön nyelve? Azt hiszem, nincs. Hiszen a legkülönbözőbb nyelveken is megtapasztalhatjuk Isten akaratát; Isten így a nyelvi jelenség fölött áll. Azonkívül pedig, ha a Bibliát tekintjük, ott nyilván láthatjuk, hogy Isten nemcsak beszéd, hanem történelem által is kijelentette magát. Ha azonban a nyelvet információ és kommunikáció egységeként értelmezzük, akkor itt mégis azt kell mondanunk, hogy van valami specifikuma az Istennel való beszédnek, ill. az Istenre hallgatásnak. Ezt így próbálnám röviden megfogalmazni: Az Istennel való beszédben az „objektív”, „informatív” rész maga is kommunikáció, éspedig annak különös formája — éppen az, amit a nyelv nehezen fejez ki: az Istennel való kapcsolat. Ez válik abszolúttá, ez relativizál minden olyan dolgot, amelyet érzékszerveinkkel vagy értelmünkkel megtapasztalhatunk. Ugyanakkor pedig változatlanul fennáll a kommunikatív oldal is: a hittársakkal való beszéd. S itt igen fontos, hogy e beszéd közben ugyanaz a valóság képünk (ez esetben: Isten-képünk) legyen, mint partnereinknek, különben az történik meg, ami Luther és Zwingli között Marburgban ment végbe: annak megállapítása, hogy „világos, hogy nekik más lelkük van”.

Mi történik akkor, ha ezt a kommunikatív oldalt hagyom el? Kb. olyasmi, ami a nyelveken szólásban történik meg, ahol a kapcsolat Istennel — Pál szerint — lehetséges, de az emberekkel való kapcsolat már teljesen megszűnt. Ez a hitet (a nyelveken szólóét is!) vészesen fenyegeti. Ezért mondja Pál apostol, hogy a nyelveken szóló csak akkor beszéljen a gyülekezetben, ha valaki a gyülekezet számára megmagyarázza, miről is van szó, azaz: kiegészíti a beszélőt a kommunikatív oldallal. Pál apostolnak ez a gyakorlati bölcsessége tk. komoly elméleti alapokon nyugszik. Persze, egyéb hibák is okozhatják a hittársakkal való kommunikáció sikertelenségét: pontosan ezek miatt kell a lelkésznek alaposan ismernie gyülekezete szociológiáját, sajátos gondolatait, problémáit, főként pedig azokat a kérdéseket, amelyeket föltesznek a gyülekezet tagjai (gyakran kimondatlanul is). Értsük meg: nem adaptálódásról van szó, nem arról, hogy konformissá váljunk a gyülekezettel, hanem arról, hogy kiindulópontunk közös legyen, amelyből kiindulva szükség esetén akár ellentétes következtetéseket is levonhatunk, mint amit pedig a gyülekezet köztudata elvárna tőlünk. Röviden: a gyülekezetben végzett igehirdetés relevanciája Isten beszédének a kommunikatív oldala.

Mi történik akkor, ha a lelkész ugyan megfelel ennek a követelménynek, ám az „informatív” vagy „objektív” oldalon vannak problémái. Tehát: jó a kapcsolat a gyülekezettel, „csak” Istennel nem, csak a mondanivalóért való lelkik küzdelem hiányzik. Itt ismét utaljunk arra, hogy az „objektív” rész alapjában véve kapcsolat jellegű, így a deformáció is ilyen lesz. Gondoljunk példaként a héber igazság-fogalomra: milyen nagy mértékben különbözik a görög-rómaitól (és európaitól) . Az egyik oldalon áll Pallasz Athéné—Iustitia, bekötött szemmel, kezében mérleg. A mérleg mindenkit személyválogatás nélkül ítél meg. (Pl. Nátánnak maga mondja ki Dávid a halálos ítéletét önmaga felett, ám ezt Isten rajta nem hajtja végre: Izraelnek szüksége van a dinasztia-alapítóra). A héber igazságfogalom relációfogalom. Nos, ehhez hasonlóan, ha valaki az objektív oldalon hagy kívánnivalót maga után, akkor speciálisan kommunikációs hibák jelentkeznek: ekkor történik meg pontosan az, amit bevezetőnkben megállapítottunk: elidegenedés Isten beszédétől, a fecsegés elszaporodása, sőt, csömör is az Istenről szóló elidegenedett beszédtől. Ilyen helyzetekben keletkeznek ilyen típusú mondások: „Hosszú kolbász, rövid prédikáció” — ami remekül árulkodik afelől, hogy jól érezzük magunkat együtt, megértjük egymást, ám együttlétünk objektív része, ti. mindannyiunk kapcsolata Istennel, már hiányzik. S itt, ezen a ponton érkezünk el oda, ahol minden tudomány és bölcsesség sem segít, csupán egy tanács marad, de az hallatlanul radikális; itt kell végre abbahagynunk a beszédet, s hallgatnunk, hogy végre Isten jusson szóhoz.