A SZENTÍRÁS TEKINTÉLYÉNEK REFORMÁTUS GYÖKEREI

A Szentírás tekintélyéről már a múltban is heves és gyakran tanulságos viták folytak. E viták szükségesek, ám ha polemikus színezetet öltenek, már el is veszítették gyümölcsöző lehetőségüket, hiszen ahelyett, hogy a partnerek gondolkozását kölcsönösen gazdagítanák vagy legalábbis tisztázódásra hívnák ki, dogmatista elzárkózáshoz vezetnek. Ez pedig éppenséggel összeegyeztethetetlen a református episztemológiai felfogással a Szentírás tekintélyéről — amely felfogás már a reformáció korában épített a hit analógiájára: „Analogia fidei est argumentatio a generalibus dogmatibus, quae omnium in ecclesia docendorum normam continet.” A református hit talaját elsősorban az hagyja el, aki ezen tételnek ellene tesz.

Hogy pedig a diszkusszió valóban újabb közös eszmélődés kiindulópontja lehessen, s e sorok írójának meggyőződése szerint olyat is nyújtson, ami eleddig hiányként jelentkezhetett, a református fölfogás történeti vonatkozására kell röviden utalnunk. A reformátusság ui. nem egyedül birkózott a Szentírás tekintélyének kérdésével, s nem is a reformátusság vetette föl először azt; más felekezetek fölfogása is befolyásolta a mindenkori református kérdésföltevést, s a „Zeitgeist” is sokszor rányomta bélyegét a református dogmaformálásra. Ha pedig mindez így van, akkor nem elégedhetünk meg egy-egy tétel idézésével: a református dogma fejlődésének duktuszára is figyelmet kell fordítanunk, ha jellemzőt akarunk mondani a református tanról.

1) Kálvin a reformáció második generációjához tartozott; az ő korában elterjedt volt már a nagy lutheri, új hermeneutikai horizontokat felnyitó elv: hogy ti. a Szentírás sui ipsius interpres (est). Megjegyezzük, hogy ennek általános elterjedése, valamint utóhatása aligha becsülhető túl: ha A. Polanus 1624-ben (kissé kevéssé eredeti módon) ezt írja: „Interpretatio sacrae Scripturae est explicatio veri sensus et usus illius, verbis perspicuis instituta ad gloriam Dei et aedificationem ecclesiae”, úgy ez inkább már közhelyszerűen, a mindenki által ismert tan megismétléseként hathatott. Hozzátehetjük még — a lutheri tan fontosságát hangsúlyozandó —, hogy az ifjú Kálvint személy szerint is nagymértékben befolyásolta a lutheri reformáció; nem elhanyagolható a francia humanizmus mint szellemi háttér sem (ha még oly vitás kérdéseket is támaszt), amelyből Kálvin jött és amelytől a történeti magyarázatot, ill. az ipsius interpres elvét megtanulhatta komolyan venni. Kálvinnak minden oka megvolt, hogy ne változtasson a lutheri nézeten! S mégsem így történt. — Ennek oka (legnagyobb valószínűség szerint) az lehetett, hogy a „második generációs” Kálvin elsőként gondolta végig: ha a Szentírás önmagát magyarázza, ill. önmagából magyarázandó, akkor a Bibliát kivontuk az egyház tekintélye alól, s a Szentírás tekintélyét önállósítottuk. Innen érthető az Institutio I. kötetének támadása az Augustinus-féle tan ellen („Ego vero evangelio non crederem, nisi me catholicae ecclesiae commoveret auctoritas.”) Kálvin erre az abszurd mondatra csak Augustinus speciális, kontroverziákba kényszerült történeti helyzetét látja magyarázatnak. Ez azonban természetesen nem teszi e mondatot elfogadhatóvá. Tehát: Luther contra Augustinus! (vö. fentebb, 14-15. l.) A Bibliának közvetlenül (s nem az egyház közvetítésével) van kapcsolata Istenhez. A Kálvin-barát Bullinger így mondja (Compendium christianae religionis, 1556): „Breviter, cum Scriptura verbum Dei sit, indubitato illi credendum est”. Ez a mondat már előre magyarázza, hogy miért lett később olyan gyakran idézett szó az autopistos a református dogmatikákban a Szentírás vonatkozásában.

Az egyház tekintélyének átvitele tehát a Szentírásra — megsemmisült; persze, más formában jelentkezik még a kettő kapcsolata egymással, mégis ez inkább az egyházra nézve lesz interpretatív jellegű (ld. az „ecclesiae testimonium” kifejezést Z. Ursinusnál). Ha pedig a Szentírás tekintélyét Isten tekintélyén keresztül közelítjük meg — ld. Bullinger fentebbi mondatát —, akkor világosan kivehető Kálvin útja a Szentlélek megígért jelenlétének tekintélyéhez. A sokszor idézett mondat súlyát az Institutio I. kötetéből igen komolyan kell vennünk, mert fölbecsülhetetlen theologiai döntés volt leírása, s még talán ennél is nagyobb jelentőségű volt utóhatása: hogy ti. „Testimonium Spiritus Sancti omni ratione praestantius esse.” A döntés világos: a Szentírás tekintélyét és magyarázását Kálvin kiemeli az ekkléziológia hátteréből, s inkább a pneumatológia felé közelíti. A döntés recepciója széles körű; J. Heidegger parafrázisa így hangzik: „Testimonium illud Spiritus Sancti non est nuda persuasio animi... sed est fulgor et splendor eius in tenebrosis cordibus nostris.” (Corpus theologiae, 1700) De már 1562-ben is így ír Z. Ursinus (reprodukálva a lutheri és kálvini tant): „iudicem non ecclesiam, sed ipsium Spiritum Sanctum in Scriptura nobis loquentem ac verba sua declarantem agnoscimus.” A genfi dogmatikus, F. Turretinus több mint egy évszázad múlva a mester Kálvin döntését reprodukálja: „Nos docemus, hominem sine ope Spiritus Sancti Scripturam nec recte percipere nec ei se subiicere esset.” (L. Riissenius: F. Turretini Compendium theologiae, 1695).

Turretinus szavai azonban már többet is elárulnak ennél: Kálvin tanainak bizonyos interpretációját feltételezi a fenti mondatban szereplő „percipere” és „subiicere” ige. A Szentírás megértését és normaként történő fölhasználását úgy osztja ketté itt Turretinus, hogy az bár nem idegen a kálvini tantól, mégis ahhoz képest pontosítást jelent: Institutiójában ő így ír (1688): „Authentia alia est historiae sive narrationis, alia insuper veritatis normae... Non omnia, quae sunt in Scriptura, habent authentiam normae, ut ea, quae ab impiis vel diabolo dicta referentur; sed omnia tamen habent authentiam historiae.” A XVII. században azonban még világos hogy ez a pontosítás másodlagos Kálvin döntéséhez képest. „Auctoritas et certitudo Scripturae pendet a testimonio Spiritus Sancti et haec est demonstratio demonstrationum maxim” — írja J.H. Alsted 1618-ban. G. Voetius válogatott disputációiban néhány évtizeddel később így ír: „sic Spiritus Sanctus est internum, supremum, primum, independens principium actualiter mentis nostrae oculos aperiens atque illuminans, et credibilem Scripturae auctoritatem ex ea, cum ea, per eandem efficaciter persuadens, sic ut nos tracti curramus et passive in nobis convicti acquiescamus.” A fölfogás még itt sem új, jóllehet a stílusban már megjelennek a szuperlatívuszok, amelyek majd a „történelmi kálvinizmus” inspiráció-tanát uralni fogják. Ezzel párhuzamosan pedig a Turretinusnál is észlelt kettősség: az authentia (auctoritas) normativa és az authentia (auctoritas) historica megjelenik, abban a formában azonban, hogy mindkettő felett a Szentírás egysége áll: „dicimus totam Scripturam esse authenticam authentia historiae, hoc est infallibilem... dictate Spiritu Sancto... quod ad rem et quod ad phrasin.

Ha valaki hűségesen végigolvasta ezeket a kétségkívül kiragadott, de minden bizonnyal jellemző idézeteket, ha figyelemmel végigkíséri azt a fejlődést, amely először a lutheri „Scriptura sacra sui ipsius interpres” elvet továbbfejlesztette, a „testimonium Spiritus Sancti internum” széles körben elterjedt hermeneutikai princípiumához ért el, majd ennek részletezése során különbséget tett a történeti és dogmatikai tekintély között, akkor önmaga vonja le az idézetekből a következő tanulságot: a Szentírás tekintélyének nagyrabecsülése a református dogmatikában primer módon annak önállóságát akarja kifejezni, ill. az egyházi tekintélytől való függetlenítés eredményeként jött létre. A norma normata helyére a norma normans, hitünk és életünk zsinórmértéke lép. Polanus szavaival: „Auctoritas Sacrae Scripturae est dignitas et excellentia soli Sacrae Scripturae”. Célja a református dogmák forrásának megteremtése volt, theologiai kijelentések megbízható indoklása. A hangsúly itt a theologiai jelzőn nyugszik; feltűnő ui., hogy a normatív és történeti tekintély viszonylag korai jelentkezése esetében is a Szentírás tekintélyének theologiai döntése áll az előtérben (ld. leginkább a fentebbi idézeteket főként Turretinustól és Voetiustól!). Ami kizárt: nem fordul elő (véletlenül sem!), hogy valaki a Szentírás tekintélyére kizárólag a történeti autenticitás kérdésében (tehát a theologiaitól függetlenül) hivatkozzék. Ennek a hangsúlyozása azért fontos, mert a történeti-kritikai módszer jelentkezése idején az azzal szembenálló fundamentalizmus végig ezt tette. Ennyiben ellent mondott a református tannak, jóllehet nem református elvei illusztrálására a református klasszikusok idézésétől sem riadt vissza.

2) Természetesen a református theologusok észrevettek olyan feszültségeket is a Szentíráson belül, amelyek annak történetiségéből fakadnak. Ennek következményeit írásaikból kiolvashatjuk; feltűnő azonban, hogy a probléma (mesterkélt) kiélezése jóval későbbi datálású. Ez csak olyan felfogás mellett volt lehetséges, amely az isteni inspiráltságot a történeti kontingenciára értette (ez az értelmezés sokkal inkább görög gondolkodásra megy vissza, mint bibliaira). Vajon Kálvinra megy vissza ez a felfogás? Az Institutio I. kötetében ezt olvassuk: „Tenendum est, non ante stabiliri doctrinae fidem, quam nobis indubie persuasum sit, auctorem eius esse Deum.” Figyelemre méltó, hogy az auctor szó itt a doctrinára, a Szentírás isteni szerzősége tehát a hittételre (s mi hozzátesszük: nem a történeti kontingenciára) vonatkozik. Ebben Kálvin nem állt egyedül: Z. Ursinus is egymás mellé rendeli a csalhatatlanságot és a Bibliában jelentkező tant az alábbi idézet utolsó félmondatában: „Ut intelligatur causa discriminis inter Scripturam Sacram et alia scripta, considerandi sunt gradis docentium in ecclesia. Nam ideo longe superior est auctoritas prophetarum et apostolorum quam aliorum ministrorum ecclesiae, quia Deus illos immediate vocavit ad annuntiandum suam voluntatem ceteris hominibus eosque testimonis miraculorum et aliis ornavit, quibus testatus est, se ita mentes illorum suo Spiritu illustrare et gubernare, ut eos nulla in parte doctrinae errare patiatur.” (Loci theologici, 1562) Persze, ez még nem zárja ki (bár valószínűtlenné teszi), hogy a történetiség vonatkozásában is csalhatatlanságról beszéljünk. Ebben az esetben viszont Kálvin tudatosan csak az emberek munkájáról beszél, mint szükséges és természetes dologról; figyeljük meg, hogy mennyire hiányoznak azok a kijelentések, amelyek a tan megbízhatóságára vonatkoznak! „... ut continuo progressu doctrinae veritas saeculis omnibus superstes maneret in mundo, eadem oracula, quae deposuerat apud patres, quasi publicis tabulis consignata esse voluit.” Kálvin ugyancsak az Institutio I. kötetében „tradáló kezekről” beszél; az ellentét a tanokhoz képest (aholis Isten a Szentírás szerzőjeként szerepel Kálvin theologiájában) több mint feltűnő. Ez a fölfogás szintén nem maradt hatás nélkül, sőt a klasszikus református dogmatikában állandó polgárjogot nyert a Kálvin utáni századokban. A református orthodoxia klasszikus műve, „az időközben tényleges uralomra jutott kálvinizmus jelentős emléke” (O. Ritschl), a Leideni Szinopszis tovább részletezi a kálvinista álláspontot, bár meglepő, hogy ezen tételen semmilyen lényegi változtatást nem eszközöl: „Scriptores non semper mere paqhtikwj, passive, sed euergetikwj, effective se habuerunt, ut qui et ingenium mentisque agitationem et discursum et memoriam, dispositionem et ordinem stylumque suum (unde scriptionum in iis diversitas) adhibuerunt” (1625). Talán annyi lehet itt meglepő, hogy az emberi hozzájárulást ez az álláspont kissé hosszadalmasan tárgyalja. Hogy azonban a Szentírás nem esik szét emberi és isteni részre, az biztosítva van azáltal, hogy a Szentlélek indíttatása állt az emberek fölött is; ezért folytathatja a Leideni Szinopszis így: „... praesidente tamen perpetuo Spiritu Sancto, qui ita eos egit et rexit; ut ab omni errore mentis, memoriae, linguae et calami ubique praeservarentur.” Ez utóbbi mondat azonban csak az előzőkkel együtt olvasható! A további részletezések igen fontosak lehettek ugyan a kor módszertani theologiai vitájában (így pl. Voetius kiállása a héber és görög nyelvek mellett, a punktáció kanonikusként való elfogadása, ill. az akcentusok elutasítása a héber szövegben), dogmatikailag azonban kevésbé voltak termékenyek. A fenti különbségtétel azonban tovább él, sőt szisztematikus kiépítésben is lesz része: J. Heidegger pl. az üdvökonómia hordozóit az alábbi mondatban különbözteti meg a kijelentéstől magától: „verbum internum est privata apostolorum et prophetarum inspiratio; externum eius per illorum ora praedicatio, canone publico facta.” (Corpus theologiae, 1700) Ha F. Turretinus (L. Rijssen kiadásában) az írásba foglalt, ill. szóban elhangzott Ige különbségére utal, úgy ez még természetesen nem a szóbeli hagyományok kutatását jelenti, hanem a Heidegger-féle szisztematizálás másik formája: „Est distinctio verbi in agraphon et engraphon non divisio generis in species, ut Pontificii volunt — sed subiiecti fuerit in sua accidentia, quia eidem verbo accidit, ut olim fuerit non scriptum et nunc sit scriptum.” A reformátusság nagy történeti affinitása mindenesetre kétségkívül jól kiviláglik ez utóbbi idézetből. Vajon azonban jó irányba halad ez a szisztematizálódás, ill. ugyanakkor atomizálódás? Mindenesetre a XX. században K. Barth zsenialitásának kellett jönnie ahhoz, hogy a Szentírás bizonyságtétel mivoltának (testimonium, Zeugnis) felújításával fönntartsa a verbum externum és internum kettősségét, ugyanakkor pedig garantálja annak egységét, a Szentlélek tekintélye alá való helyezettségét is...

Legmerészebb fogalmazást Turretinus-Riisseniusnál találhatunk; itt az egyes tradíciók (pl. rítusok leírása) érvényének megkérdőjelezése olvasható, ami persze megkülönböztetendő a római egyházzal folytatott viták említette tradícióktól. „Quaestio non est de omnibus traditionibus. Dantur enim traditiones historicae et rituales; item divinae et apostolicae, id est dogmata a Christo et apostolis tradita; sed quaeritur de traditionibus dogmaticis et ethicis, an tales dentur praeter Scripturam, quod negamus.” Vajon tényleg túl merész a genfi tudós, vagy egyszerűen követi Pál apostolt, miszerint sok mindenek „árnyékká lett (pl. Kol 2,17)? Az elv kétségtelenül Páltól származik; de bizonyos merészség is van a dologban, hiszen a princípium immár általános, nem szorítkozik a két szövetség kapcsolatára. A kiváló rendszerez J. Heidegger Medullájában (1696) sikerrel kísérli meg megfogalmazni a közös református álláspontot, amikor különbséget tesz a Szentírás esszenciális és integrális tökéletessége között: jóllehet köztudott, hogy a Biblia bizonyos részei a tradálás folyamán elvesztek, a hozzánk eljutott kánon teljesen elegendő az üdvösségre, ill. Isten megismerésére. Íme: a történeti akcidentalitás elismerése mellett látható a dogmatikai tökéletesség képviselete. A Szentlélek működését természetesen az akcidentalitás nem zárja ki, sőt — hiszen az essentialis perfectio garantálva van! — megerősíti.

Milyen képpel ajándékozzák meg ezek az idézetek a figyelmes olvasót? A református paletta természetesen széles, mégis szembeszökő a történeti érzék, amely Kálvintól Heideggerig, sőt tovább is végigvonul a református dogmatikusokon. Ez a történeti érzék végig különbséget tud tenni az esszenciális (dogmatikai) és a kontingens között, s feltűnő módon kerülte annak materiális elhatárolását (Turretinus is megmarad a példálózás mellett, ld. fentebb). Az egység fenntartása érdekében legmesszebbre talán a holland reformátusok mentek a Szentlélek ihletésének hangsúlyozásában. A Voetius-féle inspiráció-tan (quod ad rem et quod ad phrasin) azonban legmerészebb interpretációjában sem állhat a verbális inspiráció szolgálatában. Hogy mennyire az egység megőrzéséről van szó Voetiusnál is, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy ugyanabban a mondatban szerepel az emphatikus tota Scriptura kifejezés.

A kifinomult történeti érzék, a különbségtétel („distingue inter rem impsam seu materiam et contentum huius Scripturae” — Voetius), ill. a dialektikus kapcsolat e kettő között olyan jellegzetesség, amely fájdalmasan deficites a XX. század reformátusságában. Vajon összefügg ez a református öntudat háttérbe szorulásával? 3) Ki kell még térnünk egy olyan témakörre, amely az utóbbi időben többször foglalkoztatta egyházunk tagjait: a krisztológiai analógiára, a Szentírás tekintélyének megindoklása összefüggésében. Az analógia kétségkívül csábító, hiszen az emberi és isteni jelleg keveredése tertium comparationisként jelen van; Krisztus bűn nélkül volt tökéletes ember — a Szentírás pedig tévedés nélkül tökéletes emberi beszéd. Az analógia fokozható a „megkülönböztethető és elválaszthatatlan” további kritériumával. Az „Isten Igéje” kifejezés tovább szélesíti az átfedés területét. Így aligha csoda, ha az analógia nagy népszerűségnek örvend, protestáns fundamentalisták körében szélesen elterjedt, de a pápa is szívesen űz vele rosszul sikerült protestantizmus-kokettet (XII. Pius a Divino Afflante Spiritu c. enciklikájában); legújabban két theologiai tanárunk is fölhasználta ezt az analógiát — jóllehet igen visszafogottan, csupán általános utalásként (Bolyki János és Szűcs Ferenc a „Szószék és Katedra. Tanulmányok Dr. Tóth Kálmán professzor tiszteletére”, Budapest 1987, kötetében). Jelenlegi kérdésföltevésünk persze nem az, hogy vajon mennyiben helyes vagy heretikus ez az analógia, hanem elsősorban az, hogy a református dogmatikában hol van a helye, hogyan viszonyultak hozzá a klasszikusok — az analógia hermeneutikai jelentősége csak másodlagos lesz.

A válasz első fele negatív. Ez a tan nem református eredetű! Ha a Szentírás tekintélye Jézus Krisztussal összefüggésben szerepel a református dogmatika klasszikusainál, úgy ez elsősorban egyfajta hitbeli meggyőződést fejez ki, de végig az analogia fidei égisze alatt áll: „Agnitio Christi vera et integra totam sacrae Scripturae et ecclesiae doctrinam comprehendit” (Z. Ursinus, Loci theologici, 1562). Sem a fölfogás, sem a funkció nem változik közel másfél évszázadon át: J. Coccejus, Summa theologiae c. munkájában (1665) a Heidelbergi Kátéra utal: „Ideo etiam recte catechesis in prima quaestione summam consolatis, quae in vita et in morte animam fulciat, proponit: quod simus Iesu Christi fidelissimi Domini nostri”; a hit alapjaként ez társul a Szentíráshoz. („Fundamentum non uno modo dicitur in Scriptura”) Ettől eltérő funkcióval csak olyan helyek bírnak, ahol Jézus Krisztus említése a Szentháromság kedvéért történik. Jó példa erre Coccejus idézett műve: „Horum librorum auctor et dator est Deus (non tantum Pater sed Filius), qui iussit eos scribi et per Spiritum suum inspiravit...” Olyan összefüggésben pedig mindez nem fordul elő, hogy a Szentírás tekintélyét Jézus Krisztus kettős természete indokolná vagy akár csak illusztrálná is (fordítva pedig még elgondolni is abszurd lenne!)

Úgy tűnik, ezzel lezárhatnók a vizsgálódást. Hiba lenne azonban megállnunk ott, ahol a materiális fölmérés negatív eredményre vezetett; vajon hogyan jelentkezik a krisztológiai analógia a reformátorok inspirációtanának horizontján? Magyarul: összeegyeztethető a református tanítás a Szentírás tekintélyével ezzel a krisztológiai analógiával, vagy sem?

Ismét azzal kell kezdenünk, hogy Kálvin esetében a Szentírás tekintélyének nem a krisztológia, hanem inkább a pneumatológia áll hátterében: a Szentlélek működése, ill. tekintélye. „Ugyanaz a Lélek, amelyik a próféták száján keresztül szólt, kell behatoljon a mi szívünkbe is...” (ld. az Ézs 59,21 magyarázatát Kálvinnál; vö. fentebb, 15-16. l.) J. Heidegger hasonló nyilatkozatát fentebb már idéztük. Tagadhatatlan, hogy a református theologusok gondolkodásában a krisztológiának központi szerepe van. Mégis a fentebbi idézetek hermeneutikai képzetétől kissé távol áll a parallelizmus Jézus Krisztus kettős természetétől; a Szentlélek az, aki a prófétákat szólásra indította, s Ő reprodukálja az olvasóban ugyanazt a kijelentés-helyzetet. Ha ehhez közelíteném Jézus Krisztus kettős természetének a dogmáját, úgy a parallel csak azt eredményezhetné, hogy amint az Ige Jézus Krisztusban testet öltött, úgy a Szentlélek a Szentírásban inkarnálódik. Az eredmény itt egy olyan tétel, amely (megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul) állandóan visszakísért a fundamentalista gondolkozásban, s szöges ellentétben áll a klasszikus református gondolkozással (pl. a fentebb posztulált történeti érzékenységgel). Emberek történeti kontingenciájáról beszélhetünk — de a Szentlélekéről is?! Ha pedig ezt a kontingenciát elhagyjuk, akkor vészesen közeledünk a doketizmus felé. A reformátusok a res és a phrasis (Voetius), verbum internum, ill. externum (Heidegger), agraphon ill. engraphon (Turretinus) megkülönböztetésével mind ezt akarják elkerülni, így épp az ellenkező irányba mozognak, mint a krisztológiai alapú Szentírás-tan.

A krisztológiai analógia a Szentírás tekintélyének vonatkozásában nem református eredetű, sőt ellentétes irányba mutat, mint a református dogma fejlődése. Ez persze nem föltétlenül jelenti azt, hogy alapjában véve elvetendő, hibás gondolat; hiszen még református theologus is van, aki — ha nagyon óvatosan és visszafogottan is — él ezzel az analógiával (T.F. Torrance). Azonkívül pedig „egy analógiától nem kívánhatjuk meg, hogy több legyen, mint ami: nevezetesen egy analógia” (R. Smend). Tehát: fel kell mérni az analógia használhatósági területét, ill. határait.

Itt is józanságra és óvatosságra kell intenem. Első igen komoly megfontolásunk az kell legyen, hogy a chalcedoni dogmának Jézus Krisztus kettős természetéről a legkevésbé sem az volt a feladata, hogy a Szentírás értelmezéséről is általános tanítást adjon. A Szentírás kettős természetének református posztulálásánál pedig elsősorban hermeneutikai kérdések játszottak szerepet, s a krisztológia (a kérdés chalcedoni értelmében) már régen nem jelentett problémát. A kettő analógiába állítását pedig egy harmadik, az előző kettőtől radikálisan eltérő történeti helyzet okozta: az egyház csalhatatlanságának, Szentírás fölötti tekintélyének hiánya olyan vákuumra vezetett, amelynek kitöltésére valóban alkalmasnak tűnik a krisztológiai megalapozottságú Szentírás-tan. Ez viszont inkább római-katholikus elhajlás a protestantizmuson belül; a tekintély hiánya okozta feszültséget helyesebb fönntartani, mert ösztönző erővé válhat. Bárhogy legyen is: a dogmatörténetben száz és ezer esztendőket ugrálni büntetlenül nem lehet; belső összefüggésekre kell inkább rámutatnunk, s bizony kérdéses, hogy a mi esetünkben ilyenről beszélhetünk-e. Csupán retorikai kérdés lehet az, hogy vajon (per analogiam) ki állítaná, hogy a Szentírásnak „isteni és emberi hypostasisa” van?

Az írott Ige és a testté lett Ige között óriási különbségek is vannak, amelyek ugyan nem tartalmiak, de nem engedhetjük, hogy a krisztológiai analógia által elhomályosuljanak, mert ezek nélkülözhetetlen elemei a keresztyén hitnek (s nem csak a reformátusnak!). A Biblia például kiemeli a testté lett Ige mindenek fölött való voltát: Jézus Krisztus az egyetlen fundamentum; a testté lett Ige expressis verbis minden fölött áll — így az írott Igének is (vö. Zsid 1,1-3). Ennek a minőségi plusznak a megfogalmazása nem nehéz, viszont annál súlyosabb dogmatikai tétel: Jézus Krisztus, a testté lett Ige ephapax, míg az írott Ige (vö. a fenti Kálvin-idézetet) megismételhető, sőt megismételendő az igehirdetés által. Tovább menve elmondhatjuk, hogy a Szentírás Isten Igéjévé csak a Szentlélek hatása alatt válik (ez a testimonium Spiritus Sancti internum értelme, s ez különbözteti meg a Bibliát egyéb írásoktól), míg ez a megkötés Jézus Krisztus esetében nem áll fenn. Az írott Ige szükségszerűen relációkban mozog, míg a testté lett Ige abszolút. Ennek konkrét, mindennapi következménye az, hogy mi az írott Igével a kezünkben is csak tükör által homályosan látunk, s ha a Szentlélek megvilágítja is az elménket egy-egy bibliai passzus vonatkozásában, akkor is csak rész szerint van bennünk az ismeret. Jézus Krisztusban azonban a színről színre látást és a teljességet kaptuk. Továbbá: az alapvető különbség talán mégsem a Szentírás isteni és emberi jellege között van (legalábbis a Biblia számára nem ez a hangsúlyos), hiszen a kettő még lehet közösségben egymással. A döntő különbség a szövetséget létrehozó Isten és a szövetség feltételeit áthágó ember között van. Más szóval: érdekes lenne végre elhagyni a metafizikai kategóriákat, s helyettük üdvtörténeti kategóriákat kellene alkalmaznunk, hogy a Szentírásról szóló református tant helyesen értsük meg!